Keresés

Köd

Szürke, mélabús köd vesz körül,

Senki sincs, ki igazán örül.

Könnyes szemmel tekintek körbe:

Ki esik majd hazug tőrbe?

De Harcos vág át a ködfalon,

S kezében felém nyújtott vagyon:

Életre csak a szeretet visz,

Az győz, aki megtesz és hisz.

Kérdések és válaszok

Lassan csikorogva forognak az idő kerekek.

Fáradtan összerogyó én már nem is lehetek?

Homokviharként zúdulnak rám a közöny kövei.

Miért nincsenek szívemen a szeretet övei?

Sáros úton, bokáig merülve, nehéz a járás.

Hol vagy reményem, hol vagy bízó várás?

Sötétlő karok untalan hívogatón intenek.

Miért vidul lelkem elillanó kincseken?

E bolygó tudománya nem tűri a józan észt.

Tiszavirág éltű földi kor, miért is emészt?

De minden kérdésemre bölcs válasz érkezik,

Csakhogy akarsz e tudni, s tenni? - azt kérdezik.

Egy mély érzés...

Ha a szívedben tiszteletet érzel,

Ha kötelez, mit a szívedben nézel,

Akkor csak vigyázz, hogy el ne feledd,

S te is nyújtsd fogásra a kezed...

Vajha egyszer még találkoznánk,

Vajha egyszer megbarátkoznánk,

Mert lehet, hogy ott leszel az újföldön még is,

S ha nem hiába remélek, akkor talán én is...

Egy másik tél

Elmúlóban a dermesztő lelki tél,

Szeretett tűznél melegedjék, aki él,

Átfagyott, öreg ujjak mozdulnak újra,

Béna lábak lépnek ismét az útra.

S az út, amely a szeretetből készül,

Egy olyan helyre vezet majd végül,

Hol megtalálod teremtő Istenedet,

Kitől kaptad élted s mindenedet.

S az a hely, ahol Őt megtalálod,

Ott veszted el végleg a halálod,

Mert örök létre találsz majd Benne,

Ó, bárcsak mindenki hozzá menne...

A rögös út

Neki vágsz egy hosszú s rögös útnak,

Hátad mögött sokan össze is súgnak,

Mert nem tudják hová mész terheddel,

S megvetett bolond lettél terveddel.

Megvetésük újabb teher görnyedő válladra,

De nem engeded léptedet újra a bánatra...

Biztos vagy célodban, de milyen nehéz lépni,

Ó, ha lehet, ne felejts el segítséget kérni...

(Örömmel olvastam soraidat Milu.)

Hitszememmel látom...

Azt mondod, hogy az a jövő csodásan gyönyörű,

De csak azt érzem, hogy a jelen milyen keserű.

Azt mondod, hogy ezért a csodáért megéri küzdeni,

Hisz ott mindenkinek megadatik szeretetben fürdeni.

...

S bár kételyfelhők takargatják reményem sugarát,

De hitszememmel látom Uram dicső uralmát.

Régen vágyott igazi szabadság, ó, még meddig késel?

De tudom Uram, te vársz ránk, s szívünkbe csak jót vésel.

A nap újra felkel...

Fundamentum inog alant,

Fáradt kézben csendes a lant.

Fénytelen kincsre fal omlik,

Éjben szemed tovább romlik.

De vakok s bénák keljetek fel!

Értetek a nap is újra felkel.

És Sionhoz megy minden igaz,

Mert onnan szól az örök vigasz.

Vajon hova...

Hol találod meg azt, amit keresel?

Hová készülsz, ha untalan csak elesel?

Örömre vágysz, szívbéli békére?

Utad lassan elér a végére,

S a megígért juss vigasztalhat,

Ha féled a békéltető hatalmat.

De az elérhetetlen messzeség,

S a folyvást megélt veszteség,

Bút hint epedő szívemre,

S keserű sót perget köröttem mindenre.

Vajon megtalálom e azt, amit keresek?

Vajon hova jutok, ha mindig csak elesek?

A felhők mögött...

Szélfútta zörgő kórók intenek árván,

Fagyos lehelet dermeszt halált várván.

Szél süvít a kopasz ágak között,

De tán ott a nap a felhők mögött.

Ó, nyár, de szép is volt a harsogó élet,

Örömmel jártam be erdőt és rétet,

S vizek mentén jégmadarat lesve,

Lepett meg az álmot ontó este.

De a téli élettelen sivár világ,

Szívembe sóhajt: Az ember az, ki bánt.

Szélfútta zörgő cigarettás doboz,

A kényelem füstje életet oroz.

Ajándékaidat, mindenható Isten,

Két lábbal tiporja e földön minden.

De mindazokat kimented innen,

Kiknek a szeretet a minden.

Még most...

Mélyben nyugvó csontok gazdái alszanak,

Mert szólt a Fő: Harsonára várjanak.

Ki ébred elsőre, s ki a másodikra,

Az most dől el, s nem majd álmainkban.

Az életre, az életre még most ébredj,

Az Istent segítségül hívni ne féljed!

Ne várd meg, hogy csontod tehetetlen várja,

Hogy mit hoz a veszedelem szennyes árja.

Örökre

Ismét kopogtat egy régi Szmirnai kor.

Mekkora volt a nyomorúság akkor?

Laodiceánk beteg és gyönge,

Kiszáradt göröngy a legfénylőbb gyöngye.

S a nyomorúság, amilyen még nem volt,

Felébreszti azt, aki még nem holt.

S kik eddig óvták őket, zokognak értük,

Hiszen az Úrtól békéjüket kértük,

De hogy nem hiába, most nehéz látni,

Tanulj meg hát bízó hittel várni.

...

De hóhér előtt erős angyal érkezik,

S így e gonosz kéz többé nem vétkezik.

Örök korra régi csengő csendül,

Tanulságként régi húros pendül,

S mint tengerparti lábnyomok,

Eltűnnek a bús napok.

S mint homok, mely a sziklából lesz,

Számtalan élő a régiből vesz,

Hogy veszedelem ne legyen újra,

S ne jöjjön elő nyomorúság búja.

Gyenge ág

Gyümölcsfának egyik ága,

Saját törését várja,

Mert gyümölcsét el nem bírja,

S szeme előtt saját sírja.

Ó, ha időt s erőt nem sajnálva,

Valaki alája állna,

S tartaná azt beérésig,

Az első megmérésig...

Ím az Isten így tart minket,

Hűen hordva, mint egy kincset,

Megvárja, míg beérsz végre,

Kitartóan reád nézve.

Utolsó nekifutás

Van aki a jót szokja meg, van aki rosszat,

Mondja is az egyik: Atyámfia bosszant...

Ki a te barátod, ki a te testvéred?

Megtudod azt hamar, élve megéred.

Mikor majd az új manna ömlik az ajkadról,

Eltűnnek a képmutatók karodból,

S ruhájukat megszaggatva leköpdösnek téged,

Nem vállalva semmiféle közösséget véled.

És ha ekkor visszaütsz: közéjük is álltál,

Vagy ha csak kívánod: gonosszá is váltál.

Hintsd a mannát, s ne gyűjtsd magadnak,

Mert az önzők a halálé maradnak.

Élet

A csodás folyó, az élet, ó, ki ne száradjon,

Medréből cseppjeinek léte ki ne apadjon,

Hiszen ha kiszárad, és nincsen utánpótlás,

Akkor megszűnhet az élő utódlás.

Ellenség a kevélység, s a fáradtság hője,

Perzselő lesz tőlük e világ levegője,

S elpusztítnak mindent önmaguk körül,

S csak halott csillagpor marad körös-körül.

Élet, élet... Kicsiny, gyenge virágszálam,

Csak erőtlen szívre találhatsz nálam,

De ismerek egy hatalmas Istent,

Ki megóvhat benned mindent.

Majd ha rád kiáltanak...

- Tedd le, dobd el. - kiáltanak rád,

- Nem ezért nemzet téged az apád.

Keserves iskola büszke vállat görnyeszt,

Megsiratott élet bolondságot törleszt.

Ebként csaholó, kirekesztő tömegek,

Nem bölcsek ők, hiába is öregek.

- Félre, félre te csaló. - s el is löknek,

S lent a földön már mások is hörögnek.

S szívedben bánat folyamok ébrednek,

Őket meg nem csaltad, hisz tévednek.

Sötétséghez hozzá szokott kemény emberek,

Bár lenne gyümölcsöző iskola az éltetek.

Ha másokért...

Halál..., az könnyű vég,

Az élet, az nehéz.

De a szeretet erőt ad,

S ki szeret, új célt kap.

Sosem látott, régi otthon...

Amikor legbelül

Valami leül,

Átérzed,

Vagy csak úgy véled,

Hogy nem ismersz mindent,

S hogy egy távoli kar újra intett.

Hullámok hátán

Ringat egy ábránd:

Harmónia minden pillanatban,

Új illat minden pirkadatban.

Suhanó érzések,

Kimondatlan kérdések,

Elfeledett álmok,

Csak haza, haza vágyok...

Valami régi ismeretlen,

Elveszített hihetetlen,

Beköszönt,

S újra rád önt

Egy olyan szerepet,

Hol fontosabb a szeretet.

"Légy segítségül..."

Gondoltam, hitem már megpróbáltatott,

De nem elég, s tekinteted tovább mutatott.

Keskeny, tüskés ösvényre téved így szemem,

Ki jön, ki jön, Te oda jössz velem?

S ígéret hangzik, biztos szózat hozzám:

Veled vagyok mindig, nyisd ki szemed most már.

Hitem és engedelmességem mily kevés,

S tudom, csak használ a Néked fájó verés,

Légy segítségül az én gyengeségemnek,

"Légy segítségül az én hitetlenségemnek."

Hol vagy remény?

Sok hazug simogatás tesz vakká,

Megfáradtság ront halálfiakká.

Hol az a biztos hely, ami örök,

Hol nincsenek untalan csak pörök?

Hol vagy remény?

A sóhaj csak az enyém.

A távoliak homályba vesznek,

Sötét napok szememre hályogot tesznek.

Szeretetlen csupasz nemzedék,

Hiú ábrándokat kergetnék?

Igaz kell hogy legyen az ígéret,

Ó, bár szűnne e világi igézet.

Kérlek Uram, tedd élővé reményem,

Segíts meg, hogy szolgáljak serényen,

S ha megfáradtnak találsz, ne engedd el kezem,

Hanem tégy csodát másokért velem.

Itt csak a...

Betonrengeteg,

Az egész beteg.

Egy pofon csattan,

Húrja elpattan.

Hiába vártam,

Búsulón álltam.

Kiszáradt erdők,

Koldus tekergők,

Nincstelen vakok,

Én is az vagyok.

Hervadó virág,

Pusztító világ,

Képmutató lét,

Ítélkező nép.

Messze el tőle,

Ó, add éltem Őre.

Taposó lábak,

Feledett vágyak,

Nincstelen gazdagok,

Én is az vagyok.

Egy zongorista

Kegyetlen gondolat pusztított már rég,

S benne az élőlélek egyre csak ég,

Önzés által elvesznek az értékek,

S felőrlődnek a szeretet mértékek.

Régi nép, ki Istenéhez hű nem maradt,

Jó tanácstól elferdülve iszonyatot arat,

Mert az előnyt már az önzés vezeti,

S a talmud népét ki is szereti?

Kegyetlen életúttal megátkozva,

S tán valami jobbra megváltozva,

Iszonyatos vereség s kínok között,

Halált várva a romok között...

Nemzetek jussukat vicsorogva, féltve,

Nem állnak a talmudnépnek félre,

Ária ébredt, ami talán még rosszabb,

De a koruk másnál mégsem hosszabb.

Falt, zúzott és mindenkit taposott,

Még saját fészkéből is fiakat kidobott,

Nem volt, aki ne félne, s remegne,

Csak ki a rosszban örömét meglelte.

De az irtás ébresztő háborújában,

S annak is talán legmélyebb bugyrában,

Mégis voltak szánakozó szívek,

S mégis voltak bölcsességhez hívek.

De a bolondok sorsán okul e az ember,

Ki az, ki népeket önzéssel megver?

Lásd meg: ma, a huszonegyedik században,

Ismét ott az a gonosz ária a házakban.

Tükör és saru

Sarkadra lép a muszáj,

S megfojtogat a homály,

S árvának gondolod magad,

De erőd mégis marad...

Csontodig hatol a hideg,

Hiába az izzasztó meleg,

S a holnaptól ismét megremegsz,

Bármennyire is szeretsz...

Tudom, hogy messziről jöttél,

És sokak miatt megtörtél,

Láttam terheidnek nyomát,

S mindezeknek súlyos okát.

De láttam, vigaszt kaptál,

Hiszen mindent oda adtál,

Érdem szerint tiéd az élet,

S minden tiéd, ha kéred...

Az utolsó barát

Élettelen száraz levelek,

Együtt fekszem lent veletek,

Hantul borít gyengeségem,

Mélybe taszít vereségem.

Hol egy tükör? Összetört...

De szívembe ki döfte a tört?

Utolsót dobban, s csend,

Így visszaáll a régi rend.

Nélkülem világ milyen lehetsz,

Nélkülem világ miket tehetsz,

Az útkereső majd hová lép,

Az útkereső majd hová néz?

De nem enged, nem enged el,

Uram, miért el nem engedel?

Szakadék szélén miért tartasz,

Örökre miért el nem altatsz?

A könnyű út... tudom, az a halál,

Nyújtja karját... hívogatón vár,

Ó, könnyű vég, miért nem adod,

Úgy sem az enyém a Te napod.

De nem múlik szívemnek dobbanása,

S nem múlik könnyeim koppanása,

S a fagyos földet markoló kezem,

Fájdalmasan magasra emelem.

De az Istent kárhoztatni nem tudom,

Hisz csak Ő segít, míg utamat futom,

Sose kaptam semmi rosszat Tőle,

Ő volt mindig életemnek őre.

S most sem engedsz? Engedj!...

Ó, én hálátlan lázadó, ne hallgass rám,

Hisz csak fájdalmadat okozom,

S azt egyre inkább esztelen fokozom.

Szerető szavaid eszembe jutnak,

Szerető könnyeid ölembe hullnak.

Ne sírj, kérlek, Uram, fáj fájdalmad...

Ó, a szereteted a Te hatalmad.

Súlyos terhek elől menekülnék,

Ó, a csend... benne hosszan ülnék,

De az örök csend, a sötét, jeges halál,

Nem szerető, nem is kedves barát.

Bár jót tenni nem tudok,

S csak untalan elbukok,

Mégis Uram, érted legyen éltem,

De segíts, mindig magamtól féltem.

Ha élni kell, úgy erőt is adj hozzá,

Ne engedj hogy legyek haszontalan ronccsá.

Taníts meg kérlek, élni másokért,

Mert nem vállalok szenvedést csak magamért.

S ahogy a tavasz megújít mindent,

Érzem, hogy te plántálsz szívembe kincset,

Igazi célt látok, VAN MIÉRT ÉLNEM,

Sokat kaptam Tőled, pedig keveset kértem.

Áldott a Te neved, Megelevenítő,

Mert a Te léted szívet melegítő.

Örökkön örökké éljen az országod,

Sohase apadjon éltető jóságod.

S ha egyszer visszaemlékeztetsz,

E soraim bizonyságot tesznek:

Nélküled már régen nem élnék,

S egy jobb világot nem is remélnék.

Nekik...

Kérdezel, de rád néznek haragos szemek,

Kérsz, de nem adnak az erős kezek.

Adnál nekik te, de ellökik a kezed,

Szólnál, de csak süketeket lát a szemed.

Testvéreid szeretetlen viselkednek véled,

De Isten mégis szolgálni hív téged.

Lagúnák

Szokatlan a rossznak a jót tenni,

De szokatlan a jónak is a rosszat elvenni,

S a lagúnákkal feldíszített kopár táj,

Egy új érzést a szíved legmélyébe váj.

Lapos tetők, s viharzó érzések,

Kimondatlan megkopott kérdések,

Tikkasztó hőség, s föld alá bújt népek,

De ha velem vagy ezektől nem félek.

Ami a szívükön azt máris érzed,

S mert te más vagy, nem is nagyon érted,

Csak fogadd el, hogy Isten mindenkit szeret,

S minden teremtményét élővé is tehet.

Elhagyott tanya

Roskadozó öreg ház,

Távoli szél miért ráz?

Építőid hova lettek,

Talán aludni mentek?

Porlepte öreg szobák,

Mért van bennetek homály?

Ki takarít, ki rak rendet,

Romos magány mért int csendet?

Piszkos és roskadozó,

Magányos omladozó.

Ilyen az én szívem rég,

Mért késik a kívánt vég?

Bár a választ már tudom,

S ha az utat nem futom,

Az eddigi is kárba vész,

S nem lesz szívem sosem kész.

Roskadozó öreg szív,

Távoli szél miért hív?

Építőid mért keresnek?

Nálad jobban Ők szeretnek.