Heliosz es Persze lanya volt Kirke mellett Pasiphae.
Pasiphae beleszeretett egy bikaba, es Daidalosz csinalt neki egy fatehenet, amibe o belebujt es ugy szeretkezett vele. Gyermeke lett a Minotaurusz, az embertestu, bikafeju szorny. Ot zartak be a neki epitett labirintusba.
Aki el tud jutni, marcius 9. es szeptember 24. kozott Wurzburgban a Julius Maximilians Egyetemen tekintheto meg kiallitas a Hetkoznapi elet az antik Athenban cimmel.
A hajfonatos lany azt mondjak, hogy tancol, eppen fordul, ettol lebben szet a ket fonatja...:) A temat mar erintettuk a tanc rovatban, majd meg elemezzuk. A kretai falfestmenyeken Marinatos professzor 'koznapi', tehat olyan tancokat is sejt, melyek nem kapcsolodnak feltetlen valamely kultuszhoz.Orommel latom, kedves Eniessa, hogy miutan egy kicsit 'pihentetted', meglendult a rovatod. Biztatni kene Makopat is, ugy tunik 'benfentes' az ogorog temakbol...:) Ha valamit erdemesnek lat, szoljon rola itt is.
1967-ben egy görög régész, név szerint Sz. Marinatosz professzor ásni kezdett az Égei-tenger egy apró vulkáni szigetén, Szantorinon. Egy régi nagyváros központjára bukkant, ahol két-háromemeletes házak is előfordultak, a szobákat pedig a mindennapi életről szóló freskók díszítették. Ezen kívül talált bútor-, és cserépedény-maradványokat, valamint munkát végző vagy táplálékul szolgáló állatok csontjait. Ám egyetlen emberi maradvány vagy ékszer sem került elő.
Az archeológusok megállapították, hogy Thíra, melyet valamikor Szantorinnak hívtak, a minoszi civilizáció kereskedelmi központja volt. (A minoszi civilizáció szakaszai: i.e. 3000-2100 a korai, i.e. 2100-1580 a középső, i.e. 1580-1200 a késői minoszi kor.)
Eredetileg úgy gondolták, hogy Kréta gyarmata volt e szigetecske, de ez az elképzelés megdőlt. Valószínűleg a kis sziget független hatalomként nagy befolyásra tett szert az Égei-tengeren i.e. 2500-ban, a korai minoszi kor idején. A virágzó kereskedelem fellendítette Thírát, s ezt a gazdagságot jól tükrözik a házakban talált freskók.
Falfestmenyek Knosszoszbol es Therabol. Thera, azaz Thíra, regen volt Szantorin a neve a kis szigetnek, beszeltunk mar rola a Platon rovatban Atlantisz kapcsan.
Multkor volt itt szo a maenadokrol, azaz magyaros atirassal mena'dokrol; Kosztolanyi is megverselte oket, az "Oszi koncert" verseben, az utolsoelotti szakaszban:
A férfi szól:
Boldog, pogány nő, boldog százezerszer,
Ruhák között is százszor meztelen.
A hervadásba nyúló buja csókfa,
Megrészegülő bibor levelen
Őrült menád - kavargó fürteidben
A régi lázak láza szálldogál.
Szüretre zendűl minden táj körötted
Csiklandja orrod erjedt muskotály.
Ó örökegy, - ó ősi titkot érző -
Ó változó kép - ősi tünemény -
Te látod még a régi, részeg istent
Őrjöngve párduc-szekerén
Én másra leltem. Isten s ember nélkül
Daloltam ezt a férfi-éneket,
Hogy hallottam szívemben s a bokorban
A csendet, amely rajta lebegett.
A végtelenség bús hárfája lettem
És összegyűlt minden csend a szivemben
S mostan viszik-viszik e kis dalok
És belevesznek, meghalnak sohajtón
Tücsökcirippelés egy régi ajtón,
Amit mindenki elhagyott.
No, ha mar telihold, nezzuk a gorog isteneket hozza. Talaltam egy Bendis nevu trak holdistennot, egy igazi vadoc no, vad orgiak fuzodnek a nevehez.
Bendis
Tanckonyv ugyben 'osszejatszhatnatok' Musaval, o mar kuldott nekem igy egy Wagner Jozsef zenetanulmanyt, alkalom arra is, hogy megismerkedjetek, megbaratkozzatok. Musaban egy igen ertekes, kedves lenyt tisztelhetunk, szerethetunk, bar neha osszeszid okkkal, ok nelkul, "megondolatlansagaim" miatt...:)
Lassuk csak, Spyros felvetesere a tancrovatbol azokat a pajzan verseket. Csehy Zoltan forditotta oket, szerzojuk Antonio Beccadelli, bar rola az remlik, hogy mar a kozepkor neolatin kolteszet kepviselte botranyverseivel, talan Napolyban. Azt mondta rola Madarasz Imre irodalomtortenesz, hogy hozza kepest Boccaccio novellai apacaknak valo ajtatos olvasmanyok. :)
Catharina sírverse Ebben a sírban fekszik a szépséges Catharína,
kedves lány volt, vagy száz szeretője akadt.
Gyászol az ének, a tánc és könnyeket ejt Venus is, sőt:
elgyötrött testtel Ámor is itt pityereg.
Matthias Lupius egy szava Szűz fiuját baszogatta Lupius. Eképp lihegett: óh,
dörgöld hozzám jól, drága fiú, a farod!
Szólt a fiú: egy szóval mondd, s úgy lesz! Ha csak ez kell
egy szóval mondom: bassz! Nosza rajta, gyerünk!
Alda, az isteni Hogyha nyilat meg puzdrát fogsz, te vagy Alda: Diána.
Hogyha pedig fáklyát: hát kiköpött Venus. És
vedd csak a lantot, a pöngettyűt: lepipálod Apollót.
Thürszoszt és poharat fogsz: a bor istene vagy.
Ámha pucéran a farkam büszke pinádba hatolhat,
szebb vagy, mint az egész fényes olümposzi kar.
E. R. Dodds, A görögség és az irracionalitás, fordította Hajdu Péter, Gond-Cura Alapítvány-Palatinus Kiadó, Budapest, 2002, 446 oldal.
Ha a kötet egy évvel előbb jelenik meg, a magyar változatot éppen a mű első kiadásának félévszázados jubileumán vehette volna kézbe az olvasó. Ez a könyv mégsem sorolható a késve érkezettek közé. Úgy látszik, a világ és benne az ember nem változott annyit 1951 (vagy a görögök?) óta, mint amennyire olykor hajlamosak vagyunk feltételezni.
Eric Robertson Dodds (1893-1979) a múlt század egyik legjelentősebb ókortudósa, klasszika-filológusa és filozófiatörténésze volt. Pályafutása kezdeti szakaszában főként az újplatonizmus területén folytatott kutatásokat (ennek eredménye volt 1933-ban Proklosz A teológia elemei c. művének általa készített kiadása, fordítása és kommentárja). A későbbiekben tevékenysége kiterjedt a görög kultúra egyéb, főként irodalmi forrásaira is. Miközben oxfordi professzorként különböző nyugat-európai és amerikai egyetemeken tanított, rendszeresen publikálta kommentáros szövegkiadásait (a két legfontosabb: Euripidész Bakkhánsnőkje 1944-ben és Platón Gorgiasza 1959-ben), illetve monográfiáit. Legnagyobb hatású írása kétségtelenül az 1951-es The Greeks and the Irrational. A témához más formában egy későbbi könyvében tért vissza (Pagan and Christian in an Age of Anxiety, 1965). 1977-ben Missing Persons: An Autobiography címmel jelentek meg visszaemlékezései.
"Azt vizsgálom" - mondja Dodds könyve előszavában -, "hogy az egymást követő korszakokban miként értelmezte a görög gondolkodás az emberi tapasztalat egy bizonyos fajtáját." (10. o.) Ez a tapasztalat az irracionalitás különböző megnyilvánulásaira vonatkozó tapasztalat - irracionalitás alatt értve mindazt, ami az emberi értelem számára hozzáférhetetlen, megmagyarázhatatlan vagy irányíthatatlan, az álom hétköznapi tapasztalatától a költők és jósok megszállottságán át a lélek túlvilági sorsának kérdéséig. Érthető, hogy Dodds óvatosan "a görög vallásos tapasztalat bizonyos releváns aspektusairól" (14. o.) beszél, miként figyelmeztetése is, mely szerint nem görög vallástörténetet tartunk a kezünkben. Valójában kevesebbet is, többet is annál: kevesebbet, mert - jóllehet a szerző óriási anyagot dolgoz fel - itt valóban csak a vallásos tapasztalat (és az írott görög hagyomány) egy szeletéről van szó; de többet is, mert az érintett jelenségek jóval túlmutatnak azokon a kereteken, amelyeket a 'vallás' szó sugall. Még fontosabb azonban, hogy Doddst nem a görögség irracionális tapasztalata vagy viselkedése érdekli, hanem az a kép, amelyet a görögség az irracionalitásról alkotott: a képzetek és fogalmak, amelyek segítségével a görögök az irracionalitás különféle megnyilvánulásait kezelni próbálták.
A görögség és az irracionalitás a homéroszi eposzok világától a Platón koráig terjedő időszakot tárgyalja részletesen. Az 1. fejezet (Agamemnón mentsége) a "lelki beavatkozásra" vonatkozó képzeteket vizsgálja a homéroszi eposzokban; lelki beavatkozás például az, amikor egy isten vagy daimón bátorságot önt a hősbe, vagy amikor megzavarja a hérósz normális tudatállapotát (até). A következő fejezet (A szégyenkultúrából a bűnkultúrába) bemutatja, hogyan módosultak ezek a képzetek az archaikus korban, és hogyan vált az ember isteneknek való kiszolgáltatottsága egyre erősödő szorongássá és bűntudattá. A 3. fejezet (Az őrület áldásai) a Platón Phaidroszában szereplő csoportosítás alapján az isteni eredetű őrület három típusát és a hozzájuk kapcsolódó görög felfogást tárgyalja: a jósok megszállottságát, az eksztatikus rítusok (leginkább a Dionüszosz-kultusz) őrületét és a költők ihletettségét. A 4. fejezetben (Álom-sémák és kulturális sémák) azt elemzi a szerző, hogy hogyan viszonyultak a görögök az álmokhoz, vagyis milyen típusú álmaik voltak, és hogyan függhettek össze ezek az álmok alapvető kulturális sémáikkal. Az ezt követő fejezetben (A görög sámánok és a puritanizmus eredete) a görög gondolkodás egyik sajátos fejleménye, a lélek és a test radikális szembeállítását tételező puritanizmus forrását kutatja Dodds. Miközben felhívja a figyelmet a görög puritanizmus jellegzetességeire, itt foglalkozik az orphikusok tanításaival is.
A 6. fejezet (Racionalitás és ellenhatás a klasszikus korban) azt vizsgálja, hogy az érintett elképzelések hogyan éltek egymás mellett a klasszikus korban: milyen hatást gyakorolt rájuk a racionalizmus, és milyen alakokat öltött a megőrzésükre irányuló vágy. A 7. fejezetben Dodds külön foglalkozik Platón állásfoglalásával. A filozófus életművét abból a szempontból elemzi, hogy miként próbálta meg Platón gondolkodása különböző szakaszaiban feloldani az emberi racionalitásba vetett hit és az ember mélységes értéktelenségének tudata közötti ellentmondást (Platón, az irracionális lélek és az öröklött konglomerátum). A könyv kitekintéssel zárul: miután a szerző nagy vonalakban ismertette a hellenisztikus kor és a későókor fejleményeit, arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi lehetett az oka a racionalitás ismételt visszaszorulásának(Félni a szabadságtól). A kötet ezen kívül függelékként tartalmaz még két résztanulmányt a menadizmusról és a teurgiáról, amelyek korábban készült folyóiratcikkek újraközlései.
Az áttekintésből kirajzolódik előttünk a görög gondolkodás fél évezredének egyik fontos vonulata: látjuk, amint létrejön az irracionalitásra vonatkozó képzetek egymásra rakódó konglomerátuma (1-5. fejezet), majd elkezdődik e konglomerátum fokozatos felbomlása, és megszületnek a felbomlásra adott első reakciók (6-7. fejezet). Dodds azonban óvakodik attól, hogy a vizsgált elképzeléseket egy lineáris történeti folyamat jól elkülöníthető elemeiként mutassa be. Nem mond le arról, hogy bizonyos tendenciákat állapítson meg, de az állandó előre- és visszautalások révén érzékelteti, hogy folytonos alakulásban lévő képződményekről van szó. Ami egy korszak gondolkodásában új vonásnak tűnik, az talán már régóta ott volt a háttérben (vagy csak forrásaink hallgatnak róla), ami pedig eltűnőben van, még évszázadokig érezteti hatását; így a tárgyalás során lehetetlen biztos korszakhatárokat vonni. Ennek a fajta óvatosságnak - amely korántsem egyenértékű a 'tulajdonképpen nem állíthatunk semmi biztosat' folytonos hangoztatásával - több formáját is megtaláljuk Dodds fejtegetéseiben. Ilyen például az, ahogy a szerző a klasszikus kor által örökölt konglomerátumot láttatja, amelyben különböző korokból és kultúrákból származó képzetek éltek egymás mellett ("nem létezett 'görög felfogás', csak az egymással versengő válaszok zűrzavara", 144. o.), vagy amikor figyelmezteti olvasóját: az általa adott magyarázatok pusztán "logikai vagy pszichológiai lehetőségek" (134. o.).
Dodds ugyanis nemcsak megállapítja, hogy a görögség milyen válaszokat adott az irracionalitás különféle megnyilvánulásaira, hanem arra is megpróbál magyarázatot találni, hogy miért éppen ezeket a válaszokat adta. Ehhez - a józan ész mellett - legtöbbször kortárs antropológiai és pszichológiai elméleteket hív segítségül, így például a freudi pszichoanalízis eredményeit. Előfordulhat, hogy a mai olvasó esetleg nem talál teljesen meggyőzőnek egy-egy ilyen magyarázatot; mindazonáltal érdekes, hogy ötven éve Doddsnak ugyanazért kellett mentegetőznie, amiért feltehetőleg ma is kellene: hogy más tudományterületek eredményeit próbálja alkalmazni a sajátjában. Különben sem gondolom, hogy Dodds magyarázatai különösebb védelemre szorulnának. Tisztában volt vele, hogy egy magyarázatot csak egyvalami igazolhat: ha sikerül érthetőbbé tennie olyan tényeket, amelyeket más magyarázatoknak nem. Nyilvánvaló, hogy egy jobb magyarázat elvi lehetősége mindig megvan; ami viszont egy magyarázat révén világosabb lett, az már az is marad.
Dodds eljárása talán abból a törekvésből fakad, hogy a görögség saját irracionalitás-tapasztalatára adott válaszai mellé odaállítsa a mi válaszainkat is. Hiszen az világos, hogy irracionalitás-tapasztalattal mi is rendelkezünk - más területeken is ez a közös tapasztalat ad rá lehetőséget, hogy egy kétezerötszáz évvel ezelőtt virágzó kultúrát egyáltalán megkíséreljünk megismerni. A felfedezés izgalma azonban nem ebből, hanem az ugyanarra a tapasztalatra adott eltérő reakciók összehasonlításából ered. Annak persze örülünk, hogy megtudjuk: a görögök nem is voltak olyan racionálisak, mint amilyennek a német klasszika-filológia kezdeti időszakában tűntek, és amilyennek, lássuk be, sokszor még ma is hajlamosak vagyunk látni őket. De mi a helyzet a mi racionalitásunkkal? Megtaláltuk-e már a saját válaszainkat, hatalmunkban tartjuk-e már ösztöneinket, vágyainkat, képzeteinket? Vagy, a tudomány nézőpontjából tekintve a dolgot, valóban olyan kivételezett helyzetben vagyunk-e, hogy képesek legyünk tekintetünkkel átfogni és megítélni, megmagyarázni minden más, előttünk létezett kultúrát? Ami a tudományt illeti, Dodds, úgy tűnik, hitt abban, hogy egyre jobb magyarázatokat találhatunk; de nem hiszem, hogy különösebb illúziókat táplált volna saját kora racionalitásával kapcsolatban.
A gondolati feszültség és a felfedezés izgalma nagyban hozzájárul ahhoz, hogy élvezettel olvassuk A görögség és az irracionalitást. Ehhez persze kell még valami: Dodds friss szelleme és remek stílusa, amelyet Hajdu Péter kiváló fordításának köszönhetően magyarul is értékelni tudunk.
Retisonic mindig a lenyegre tapint...:)Ha ez vele szuletett tehetseg (eustocheia), akkor biztatjuk, hogy muvelje, ne hagyja karba veszni, de ha csak 'a vak tyuk is talal szemet' alapon ervel, az is hasznos lehet. Igy koszonjuk neki, hogy ujra felhivta a figyelmunket arra, amit mar szamtalanszor emlitettunk. Nevezetesen: aki azt a benyomast kelti, hogy mindent tud, ert az okoriakrol, attol ovakodni kell!
