Jó estét, gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már! Ma este az éhes kimadárról mesélek Nektek.
Történt egyszer, hogy nagyon éhes lett a kismadár.
"Éhes vagyok! Éhes vagyok!", rikoltozta.
"Te, kismadár, ne legyél már annyira éhes", mondtam neki - és ennyiben maradtunk.
Ázott mezőkről száll az őszi szag.
Hol jársz te már, gyönyörű gyurgyalag?
Lobogva kéklő déli ég alatt
arany sugár villantja tolladat.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A hűségesek
Szajkó, rigó, vörösbegy nem hagy el,
nem mond búcsút a nyár felhőivel.
Ha hóviharral ránkszakad telünk,
a völgyben itt borzonganak velünk.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Cinkék
Az ablakomra jár a völgy fölött
eledelért a vígan surranó raj.
A repülésük százszor összeköt
túl minden tavaszt szomjazó bokorral.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ködben
Jeges köd. Nincs egy lámpavillanás.
Öreg véremben nő a zsibbadás.
Tél jön s nincsen sem otthon, sem haza.
Olykor hang vág a ködbe: vadkacsa -
A szárnya-füttye messze hangzik el.
Olyankor lelkem rezzen és figyel.
Még nem vonult fel magas erdejébe,
itt fuvolázgat még a halk pirók,
szól az ökörszem cserregő zenéje,
rajban cincognak még az őszapók.
De szaggatott emelkedésre készen
pacsirta szól; küllők rikoltanak,
s rigó-torokból frissen és merészen
kibuggyan már s nő-nő a dal-patak.
A forrásnál pár fürge cinke perget
becéző szót: Kicsi ér! Kicsi ér!
Nagy tarkaharkály járja fenn a kertet
és néha kasztanyettával kisér.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Pirók
Itt ül a nyírfán, de már messze gondol,
egy-két meleg nap s már feljebb vonul.
Nem látom késő őszig. Kár. Napomból
az a gyönyörű piros szín kihull.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A nagy folyó felett kószál, szitál,
majd az öreg fűz csúcs-ágára száll.
Összecsukódnak fényes tollai
s magasra tartja büszke, szép fejét.
Ilyen merészen nézett szerteszét
hódolt ország felett a római.
~~~~~~~~~~~~
Zöld harkály
Sikoltó hangod csendem áthasítja
s lüktet tovább a friss hegyoldalon.
Hím-fejeden a frígiai sipka
tavaszt lobbantó láz: forradalom.
Klü-klü-klü-klü! - Hogy ujjong és nyerít,
hogy átnyilall a fényen és ködön.
Így járja majd a várhegy völgyeit,
ha én már benne nem gyönyörködöm.
Klü-klü! Sikolts és verd a torha fát,
verd meg a világ véres homlokát,
vallassa ki a csattogó verő,
mit őröl benn az őrült agyvelő.
~~~~~~~~~~~~~~~
Hajnalszürkület
A fellegek sűrűn szőtt fátyolán
hideg, szemérmes fényt szitál kelet.
Egy csillag reszket még a hegy felett.
A pusztuló, öreg cseresznyefán,
melyről tegnap kakukkszó zengve szállt,
most ritkuló szavú bagoly kiált
anyja,
a menekülve tűnő éj után.
~~~~~~~~~~~~~~
Madarak zenéje
Kertünk ma hangos tengelic-tanya,
az erdőn pintyszó cseng és cinkeszó,
csetteg, de már nótát indítana
a barkás fűzön egy hevült rigó.
A mandulafán víg szajkó rikolt.
A zöld harkály ívelve látogatja
fáink törzsét, de még egyet se szólt.
Vajon milyen rémségre tartogatja
az őrült tavaszi sikolyt
Világ legkisebb süvöltözése udvari
fámról ebben a megtelepedett télben,
van ok pirinyó csodálkozásra,
megjöttek a süvöltők, letelepedtek
csütörtök délutánra, de mintha csak
ez az akácfa lenne jó, a többi
maradjon a honiaknak,
gerlék, verebek, rigók!
a süvöltők mára honfoglalók,
otthonosabbak nálam e hazában,
úgy csőrözik az ágat, mintha
szétvernék a fát, idehallik a magvak
roszogása, olyan öntudat süvölt
e madárból, még a bögye is lángol,
s hogy magát föl ne gyújtsa,
szürke szárnyait jól magára húzza,
de hogyan kerültek ide?
és én hogy kerültem ide?
csak az isten nem csodálkozik rajtunk,
egynapos ittlét, hatvan, ezer év?
Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt
Leginkább kedveli,
Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka
Tolla kedvelteti.
Kit én választottam, a dal-mesterséghez
Nem ért az a madár.
S egyszerű, mint magam... félig feketében,
Félig fejérben jár.
Nekem valamennyi között legkedvesebb
Madaram a gólya,
Édes szülőföldem, a drága szép alföld
Hűséges lakója.
Tán ezért szeretem annyira, mert vele
Együtt növekedtem;
Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor
Kerepölt fölöttem.
Vele töltöttem a gyermekesztendőket.
Komoly fiú valék.
Míg társim a hazatérő tehéncsordát
Estenként kergeték:
Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
Húztam meg magamat,
S némán szemléltem a szárnyokat-próbáló
Kis gólyafiakat.
És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran
Fordult meg fejembe':
Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár,
Szárnyakkal teremtve?
Csak a messzeséget járhatni meg lábbal
S nem a magasságot;
Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én
A magasba vágyok.
Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem
Sorsáért a napot,
A föld fejére ő tesz világosságból
Szőtt arany kalapot.
De fájt, hogy estenkén megszúrják... mert hiszen
Foly keblébül a vér;
Gondolám: hát így van? hát aki világít,
Ilyen jutalmat nyér? - -
Kívánt időszak az ősz a gyermekeknek,
Mint anya jön elé,
Aki fiainak számára kosarát
Gyümölccsel terhelé.
Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék,
Ha gyümölcsöt hozott:
Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram,
A gólyát elcsalod.
Szomorodott szívvel láttam gyülekezni,
Midőn távozának;
Miként most eltűnő ifjuságom után,
Ugy néztem utánok,
S milyen bús látvány volt a házak tetején
A sok üres fészek,
Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,
Hogy jövőmbe nézek.
Mikor tél multával fehér hó-subáját
A föld levetette,
S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát
Ölté föl helyette:
Akkor az én lelkem is felöltözék új,
Ünnepi ruhába,
S gólya-várni néha elballagtam egész
A szomszéd határba. -
Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy
Ifju lett a gyermek:
Talpam alatt égett a föld, nekiesem,
És paripán termek,
S megeresztett kantárszárral vágtaték ki
A puszták terére...
Még a szél is ugyan nekigyürközött, hogy
Lovamat elérje.
Szeretem a pusztát! ott érzem magamat
Igazán szabadnak,
Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik,
Nem korlátoztatnak,
Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint
Fenyegető rémek,
A csörgő patakot hányva-vetve, mintha
Láncot csörgetnének.
És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép!
Vannak szépségei,
De azokat, mint a szemérmes lyány arcát,
Sürű fátyol fedi;
Jó ismerősei, barátai előtt
Leteszi fátyolát,
S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert
Tündérkisasszonyt lát.
Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam
Tüzes paripámon,
S midőn már ott jártam, ahol fizetésért
Sincs emberi lábnyom:
Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem.
Egy futó pillanat
A tóra mellettem, s benne kit látok meg?
Gólya barátomat.
Oda is elkísért. Együtt ábrándoztunk
A puszta legmélyén,
Ő a víz fenekét, én a délibábot
Hosszasan szemlélvén.
Igy töltöttem vele gyermekségemet és
Ifjuságom javát,
Azért kedvelem, bár se' tolla nem ragyog,
Se' szép hangot nem ád.
Mostan is kedvelem és úgy tekintem én
A gólyamadarat,
Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott
Szebb korból fönnmaradt.
Megérkezésedet még mostan is minden
Esztendőben várom,
S kivánok szerencsés útat, ha távozol,
Legrégibb barátom
Elvándorol a madár,
Ha őszre jár
Az idő.
(Tavasszal azonban ismét visszajő.)
Száll... száll... száll... viszi szárnya;
Azon veszed észre magad, hogy már a
Távolság kék levegőit issza.
Olyan sebesen száll,
Hogy eltünő álomnak véled. –
A madárnál
Mi száll tova még sebesebben?... az élet!
De, mint a madár, ez nem tér többé vissza.
Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.
Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.
Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerités, négy magas fal:
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.
Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.
Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.
Őszi képet ölt a határ,
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.
Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.
Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!
Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!
**********
Szerintem gyönyörű ez a vers... a topic ötlete pedig szintén nagyon jó!!:)
Ez a kicsi Lészped nem jó helyen van,
Közepében egy rózsa es van.
Köröskörül van még kettő,
Rászállott egy bús gilice
Megmondtam vót te bús gilice,
Ne rakj fészket az útszélre,
Mert az úton sokan járnak,
S kis fészkedre reá találnak!
Ne sírj, ne sírj te bús gilice,
Visszajő a te párod ide.
"Nem kell nékem a senki párja
Ha az ejim el van zárva!"
El van zárva a vaszár alá,
Büszke román király fegyvere alá.
Nincsen olyan aki kizárja,
Ki a babám megszabadítsa.
"Szabadulnék babám, ej, de nem lehet,
Ki kell tőtsem a három évet:
Egyet töltök a babámért,
s kettőt a régi hazámért.
Egyet töltök a hazámért
s kettőt a régi babámért."
Szárnyát a páva kiterjesztve
Magát nagy büszkén mutogatta.
Nézte a varjú szemmeresztve,
S magában mind ezt hajtogatta:
Kár, kár, de igaz,
E hetyke pimasz
Szebb, mint én vagyok,
Tolla hogy ragyog.
Nagy volt a varjú irigysége,
De hallj csudát! mindjárt lett vége,
Amint megszólalt büszke páva
Fülsértőn, rikoltva fennen.
-Most már magamat nem szégyellem,
Károgott a varjú. A páva
Bár szép a tolla, de csúf a hangja,
S így végre is alsóbb a rangja.
S elégedetten, csúf károgással
Tovább repült a varjú egy házzal.
A nap lement. Az alkony ráborította fátyolát az egész vidékre. Benépesült a levegő zümmögő bogárral.
A göröngyös, kátyús úton egy szekér ballag csöndesen. De egyszerre csak nagyot zökken, s a rajta ülők felriadnak.
-Hophó! Eltört a tengely! -hangzott az egyik utas szava. A másik leugrott, csakugyan leült a szekér hátulsó fele. -Nagy baj -dörmögte fejét vakarva. -Megroppant biz az, kátyúba estünk. Most már mit csináljunk?
-Ha legalább valami fa volna, valami husáng, hogy átköthetnők vele.
-Van is itt! Furcsa tartomány ez erre!
-Nem nő itt meg a fa, csak a nadragulya!
-Haj, haj. Mihez fogjunk, mihez?
-Emelem én a szekeret -ajánlkozott az egyik -, föl is tartom addig, míg fát érünk. Kend pedig vezesse a lovakat.
Bizony jó darabon kellett vinni a szekér hátulját, s fa még sehol sem volt. Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól.
-Ahol ni ! -kiált fel egyikök. -Ott bólingat egy kis vékony nyárfa. Nekünk való éppen.
Csakugyan egy karcsú fának az árnyéka feküdt, táncoló fekete csíknak, a szántóföldön, mindjárt az út mellett. A hold éppen most bújt ki, s meg lehetett látni a tájat. Több fa sem volt annál.
-No, hát ne legyen ez az egy sem ...Kiváglak, hogy ne búsulj itt magadban -dörmögött a haragosabbik.
Előkereste a fejszét, s átugorván az útszéli garádot, nekivágott a növendék fának.
Az összerázkódott, recsegve, hajladozva. Rásírta törzsére harmatkönnyeit leveléről. Gallyai is megropogtak a fejsze csapásai alatt. Egy madár felszállt megriadva, s kétségbeesve röpködte körül a növendék fa koronáját. Madárfiak síró csipogása felelgetett a fölkergetett öreg madárnak.
-Jó lesz-e tengelydorongnak? -türelmetlenkedett a másik. -Jó biz az -szólt a fejszés atyafi kedvetlenül -, csakhogy baj van.
-Már megint?
-Hát izé ...fészek van rajta.
-No és aztán?
-Ej, lánchordta! Hát csak nem vághatom ki! Mi lenne az apróságból? Nem hallja kend, milyen szomorúan csipognak?
-De bizony hallom szegénykéket. Csakhogy aztán velünk mi lesz?
-Mi lesz? Hát mi lenne? -felelte a fejszés atyafi. -Majd tolom én még a szekeret egy darabon.
Úgy is volt. Haragudott ugyan egy kicsit, amint megint a tengelyt fogta kétrét görbülve. De csak tolta a szekeret körül-körül nézve, hogy egy élő fát nem lát-e valahol. A madarak szomorú csipogása fülébe hangzott mindig. S valami azt súgta a lelkében: mégiscsak jól tette, hogy azt a madárfészkes növendék fát ki nem vágta.
Helyben szállnak a madarak és csivitelnek
Meguntam a jövést és a visszatérést
a tó lecsendesíti
a merev jegenyét
A villamos viszont egy autót taszigál
Fejüket rázzák a fák mert távolodik az út
Ajkaim kerekedjenek
Barátom
Műveld agyad
a madarak gyorsan elhíznak
Hová mész
egy gyümölcs hullni akar
ugrani kell hát hamar
lehajlik az ág
a felhők
a felhők lomhák a domb összegörnyed
egy gránát robban
a napok névtelenek s a husángok súlyosak
És harmincöt perc van még
Vajon madár ez vagy emlék
Aztán jönnek a lapok s a tegnapról beszélnek
Edgar Allan Poe: A Holló
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok…holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van…van balzsam Gileádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!
Hallottad már?
A télutón s kora
Tavasszal, hűvös éjjelen, ha sár
Csillan az utcán s vézna fák sora
Magányos sétán elbúsulva vár
S már ködbe vesztek utcák és utak
S kisért emléke régi könnyözönnek:
A láthatatlan ég mezőjén jönnek,
Jönnek a vadludak!
Az ágakon
Fehérlik dér s dara,
Az ég fölötted elterül vakon
S fent úszik távol tájak madara,
Mint elsötétült puszta tavakon.
Füledbe zúg sásos, nádas mocsár,
Rab sóhaj nyitja észrevétlen ajkad
S fejed fölött a vak sötétben jajgat,
Jajgat a vadmadár!
Csak rémlik, oly
Halkan s halón zenél
S riad s elűl mint elfojtott sikoly
S zümmög a hang mint nádon messze szél.
S már felnyüzsög száz emlék, hangyaboly
Mit multad rőt avarja rég takar...
- Csak kő van itt, se víz, se nád, se erdő,
Ó vadludak! az égbolton kesergő
Kiáltás mit akar?
Talán, talán
Gyűrüdzött itt a tó
S zengett a rét a békák bús dalán
És gólya sétált, mélán hallgató?
Tán ősötök itt költött hajdanán
S a régi nádast érzitek? Mocsár
Volt itt a házak helyén? Ó talán a
Honvágynak lep meg titkos ős talánya,
Vándorló vadmadár?
S ó mért riaszt
Engem bús hangotok?
Mi kényszerít remegve lesni azt?
Talán száműzött régi vágy zokog
Szívem felett, mely nyugtalan virraszt?
Tán tarlóján fakadnak könnykutak
S kiirtott nádas zúg itt bent és ében
Egén elűzött vágy jajong az éjben
Mint fent a vadludak?
