Sajnálom, ha ennek a valóban a buddhizmusban gyökerező schopenhaueri alapigazságnak az evidenciáját nem látod be. Ez csak azt bizonyítja, legalábbis számomra, hogy a többség által osztott, reflektálatlan (afilozofikus) szemléletét tudod magadénak, amit Schopenhauer és mások a "naiv realizmus" fogalmával írnak le. Bővebben:
Schopenhauer sok mindenben tévedett, sajnos hatással volt rá is elődei filozófiarendszerekbe foglalt tézisek, amit gyakorlatilag meglovagolt, egy újat alkotva, elsiette sajnos, lehet nem minden az ő hibája, hogy az embert, mint gondolkodó lényt nem ismerte összefüggéseiben, fiziológiailag, ahogyan a szintén ismeretek híjával felállított buddhista filozófiai világképe hatott rá, beépítette rendszerébe, hisz ő maga is lelki problémákkal küszködött!
Mert én biztosan nem: Schopenhauer filozófiája nem egy ruha, amit kinő az ember, aztán szemétdombra hány. Nem az ő személye, hanem a filozófiája az örök, éspedig azért, mert - ellentétben a mindenkori korszellem szemfényvesztőivel, ideológusaival, filozófusnak hazudott imposztoraival - a valóság, illetve a valósággal azonosított igazság maga az, ami visszaigazolja minden pillanatban a schopenhaueri bölcseletet. A valóságnál nagyobb, komolyabb, fontosabb, tekintélyesebb próbakő nem létezik, nem létezhet; filozófus nem vágyhat ennél méltóbb "vizsgáztatóra".
Amit az ateizmusról írsz, badarság. Az ateizmus is csak az emberi identitások egyike, ahogyan valamely vallásos hit is az. Ebben az értelemben mindig lesznek ateisták, vallásosok, ilyen vagy olyan filozófiai iskolák hívei. Ezek az identitások a változatlan emberi természetben gyökereznek, nem a folyton változó időbeliségben.
"Az ilyen delíriumos, álomkóros tévelygésekre a leghatékonyabb természetes gyógyír az idő; az ébredés, józanodás - remélhetőleg - nem marad el. "
Pontosítanám és kiegészíteném magam: az idő mellett a kiábrándító történelmi tapasztalat is e gyógyírok közé sorolandó. Ahogyan történt ez például Hegellel, Marxszal vagy idehaza Lukács - filozófia- és történelemhamisító - Györggyel.
Nos, mint ennek a topicnak egykori nyitója és lelkes követője (amely topicot régóta a https://filozofia.lap.hu/ is előkelő helyen jegyez), fojtogató szekunder szégyent érezve nem kis mértékben restellem, hogy egykori kedvenc tanárom és szakdolgozatom opponense (akinek személye, írásai komoly motivációt és inspirációt jelentettek annak idején), a hazai kulturális élet egyik csendesen, de annál intenzívebben dolgozó, kiemelkedő szereplője, Csejtei Dezső a jelenleg regnáló kormányzat propagandagépezetének egyik szócsövében, a Magyar Időkben publikál, vastagon legimitálva egy vállalhatatlan, velejéig cinikus és aljas, szellemtelen, antihumánus és amorális rezsim létezését. Csejtei Dezsőnek természetesen nem a jobboldaliságával, konzervativizmusával van bajom, hanem azzal, hogy egy magát jobboldalinak, konzervatívnak hazudó hibrid szörnynek, egy gigászi növő Leviatánnak a szolgálatába lépve ír, alkot a nevezett orgánum hasábjain. Tegye: lelke, lelkiismerete rajta. Ám ahogyan nem egy és nem kettő filozófus elméje lett megfertőzve a leggyalázatosabb ideológiákkal és múló kórszellemi szeszélyekkel, úgy Csejtei esetében sem közéleti-ideológiai szerepvállalása a fontos (vagy lesz fontos), és nem is abbéli szándéka, hogy spiritus rectora legyen valaminek, amivel jóérzésű ember képtelen azonosulni. Az ilyen delíriumos, álomkóros tévelygésekre a leghatékonyabb természetes gyógyír az idő; az ébredés, józanodás - remélhetőleg - nem marad el. Bízom, hogy ez a felébredés mielőbb megtörténik nagyra tisztelt egykori oktatómmal is.
Csejtei Dezső írásainak kvalitásaihoz, fordítói tevékenységéhez, filozófusi munkásságához azonban kétség nem férhet: Csejtei Dezső a legjelesebbek egyike a kortárs filozófiai-szellemi térben, és sajátosan ironikus az, hogy miközben a politikai-ideológiai túlfélen a legtöbb szerző csak fecseg és hablatyol (neveket direkt nem említenék), addig Csejtei minden írása, minden általa citált gondolkodó a voltaképpeni (tehát értékes, tehát szép, tehát izgalmas, tehát valódi, tehát eredeti) filozófia művelője.
És hogy végre a tárgyra térjek: Arthur Schopenhauer szellemét, jelentőségét a szűk hazai szellemi térben - szerény személyemet leszámítva, aki magam is írok hébe-hóba - jószerivel csak ő, Csejtei Dezső tartja életben, mozgásban. És ezért örök hálával tartozom neki.
Álljon itt egy közelmúltbeli cikke Csejtei Dezsőnek, aki Schopenhauer fő műve megjelenésének kétszázadik évfordulója alkalmára emlékezett; minden szava igaz:
INGABÖLCSELET – KÉTSZÁZ ÉVE JELENT MEG SCHOPENHAUER FŐ MŰVE Csejtei Dezső
Az olvasót első lépésben időutazásra invitálom; utazóeszközünk egy nagyregény – képzeletben 1874-ben járunk. A főszereplő könyvszekrényében kutat, s egy furcsa könyv kerül a kezébe: „meglehetősen vaskos, sárgás hártyapapirosra rosszul nyomtatott, rosszul öszszefűzött munka, csupán második része egy világhíres metafizikai rendszernek… Magával vitte le a kertbe, és […] mélyen elmerülve forgatta sorban a lapokat…” Miközben órákon át a könyvet bújta, azt vette észre, hogy alapvető változások mentek végbe a lelkében. S ettől kezdve „úgy érezte, mintha egész valója óriásira tágult volna és nehéz, homályos részegséggel telt volna meg; elméjét tökéletes mámor felhőzte be, ami kimondhatatlan új, csábító és ígéretes volt, és hasonlított az első, reménykedő szerelmi gerjedelmekre.”
Jól sejti a kedves olvasó: Thomas Mann híres regényéből idéztünk; a „világhíres” könyv pedig, amelyet a főszereplő, Thomas Buddenbrook olvasgat, nem más, mint egy nagy német filozófus, Arthur Schopenhauer fő műve, A világ mint akarat és képzet. Az első kötete kereken kétszáz évvel ezelőtt jelent meg Lipcsében. S ez az évforduló ad alkalmat arra, hogy bölcseleti üzenetén valamelyest eltöprengjünk.
Erre annál is inkább szükség van, mert az utókor elég mostohán bánt mind a szerzővel, mind nevezetes művével. Ő ugyanis azon kevesekhez tartozott, akik nagyon korán, még a XIX. század elején, abban az időben, amikor az európai értelmiség nagy része még a haladás lázában égett a legcsekélyebb kritika nélkül, s tekintetét elhomályosították a francia forradalom bűvös jelszavai (szabadság, egyenlőség testvériség), e csalóka káprázattal szemben fel merték emelni szavukat. Ő maga olyan átfogó filozófiai rendszert vázolt fel, amely egyszer és mindenkorra leszámolt az elvakult haladáspárti illúziókkal.
Arthur Schopenhauer a modern európai konzervatív gondolkodás egyik megteremtője. Monumentális fő műve, A világ mint akarat és képzet – amelynek teljes, kétkötetes kiadása 2019-ben jelenik meg magyar nyelven – e gondolati hagyomány alapirodalma. Épp ezért mind a szerző, mind a mű alaposan rászolgál arra, hogy legalább korunk konzervatív gondolkodói, olvasói megbecsüljék.
Bölcseletének alapüzenete néhány mondatban összegezhető: nem az ész, a ráció jelenti a világ – s benne az ember – végső lényegét, hanem egy, a mindenséget és az embert átható vak késztetés. Ezt nevezi Schopenhauer akaratnak. Az akarat ugyanakkor az örök nyugtalanság és kielégületlenség forrása. Folyton vágyakat szül, folytonosan hiányérzetet teremt. Az élőlények – s köztük az ember is – e vágyak kielégítésére tör. Ám még ha beteljesül is néhány vágya, az sohasem jelent tartós boldogságot. Kialakul az unalom, a csömör állapota, az ismételt szenvedés, s ebből csak az új hiányérzetekkel együtt járó új akarások lendítenek ki. S ekkor a folyamat kezdődik elölről. Az ember „élete ily mód leng tehát ide-oda, mint az inga, a fájdalom és az unalom között; s ez a kettő valóban az élet végső alkotórésze.”
Kérdés akkor, hogy kiszabadulhat-e az ember a vágyak – az akarat – igájából. S ha igen, miként? Schopenhauer válasza erősen emlékeztet az óindiai vallásbölcselet (közelebbről a buddhizmus) tanítására; ennek Európában való elterjesztése az ő nevéhez is fűződik. Úgy véli, a vágyak kielégítése csak részleges megoldás, mivel nem lehetséges teljes kielégítés, másrészt a kielégítés is új szenvedések forrása lesz. A megoldás az akarás megszüntetése. Erre két út mutatkozik: ideiglenes megoldást kínál a vágyaktól eloldott, tiszta művészi szemlélet, véglegeset pedig olyan etika és vallásfilozófia, amely segít a szenvedőkön, és az akarat önfelszámolásához a részvéten keresztül jut el. E tan kifejtése során Schopenhauer nagymértékben támaszkodik a keresztény szentek, aszkéták tanítására is.
S miben mutatkozik meg Schopenhauer konzervativizmusa? Részben abban – bár ez csak egy szál a sok közül –, hogy az ember lényegét nem az észben, a rációban látja, hanem az akaratban. S ebben igaza is van, az ember sokkal régebb óta érző, akaró, szenvedő lény, mint amióta eszes teremtmény. Sőt a német filozófus szerint az ész maga is az akarat terméke, az emberben e képességet azért hozta létre, hogy rajta keresztül, általa könnyebben érhesse el céljait.
A konzervativizmus Schopenhauer gondolataiban más vonatkozásban is tetten érhető. Észrevett valamit, ami a maga folyamatában épp napjainkban teljesült ki. Az embert mozgató és eltöltő akarat korunkra minden korábbi állapotot messze meghaladó módon uralkodott el. A mai embert minden korábbinál inkább uralma alatt tartja a szerzés, a bírvágy, a fogyasztás világába belemerült akaratkielégítés. Ész és akarat egymást támogatva halad előre a világ mohó leigázásában. Talán helyesebb lenne azt mondani, hogy az akarat az, ami bírvággyal teljes. S hogy minél tökéletesebben érvényesüljön, egyszülött gyermekét, a rációt, a büszke cogitót is arra kényszeríti, hogy az akarat parancsát szolgálja; együttműködésük eredménye korunk technikai világcivilizációja.
A jelenkor könnyen manipulálható emberét nem nehéz megtartani abban az illúzióban, hogy a javak mértéktelen felhalmozása, a nyakló nélküli fogyasztás révén érheti el a boldogságot.
S aztán jön a csalódás, hogy a felhabzsolt javak puszta birtoklása távolról sem hozza el a hőn áhított boldogságot számára. S vagy megcsömörlik mindettől, vagy gyorsul a hajsza, további javak megszerzésének véget nem ismerő vágya diktál – épp úgy, ahogy Schopenhauer tanította.
S ez a birtoklásra – s ennek révén kielégülésre – törő akarat korunk multimilliárdosait, akiknek élete a vagyon szüntelen gyarapításának jegyében telik el, éppúgy mozgatja, mint ahogy a multinacionális gigavállalatokat, amelyek képesek akár fél kontinenseket letarolni csak azért, hogy realizálódjon akaratuk tárgya, a minél busásabb haszon, nyereség. Úgy tűnik, hogy a világ az önző akarat bűvköréből nem képes kitörni.
Schopenhauer arra a felismerésre jutott, hogy ez az állapot és folyamat örök érvényű, az ember alaptermészete és az azt mozgató erő nem változik; nem tartotta reálisan megvalósíthatónak semmiféle „jobbító”, mértéktelen, örök haladás gigászi méretű lehetőségét. Kapott is érte eleget a marxista baloldaltól, amely őt – élén Lukács Györggyel – évtizedeken át denunciálta, filozófiájának rossz, ártó hírét keltette, egyúttal kikiáltotta a múlt század szélsőjobboldali irányzatai előfutárának. Holott Schopenhauer annyit tett csupán, hogy nem hagyta magát a hazug haladáspátosz és retorika káprázatától elvakítani. Józanul, ámításoktól mentesen vette szemügyre az embert; minden felvilágosító illúziótól mentesen szemlélte.
Szerencsére a jelentős művészek (s itt nem holmi önjelölt csepűrágókra kell gondolni), írók, költők, zeneszerzők, képzőművészek teljesen másképp ítélték meg személyét és életművét, mint néhány korlátolt, vagdalkozó filozófus. A művészvilágban se szeri, se száma azoknak, akiknek művészetében mély nyomot hagyott Schopenhauer hatása. Hogy csak a legkiválóbbakat említsük: Richard Wagner, Thomas Mann, Samuel Beckett vagy Michel Houellebecq ugyanúgy idetartozik, mint Lev Tolsztoj, Émile Zola, Giorgio de Chirico vagy Thomas Bernhard.
S a magyar vonatkozásokról se feledkezzünk meg. Schopenhauer hatása egyaránt jelen van Reviczky Gyula, Asbóth János, Gárdonyi Géza munkásságában, valamint a Nyugat első nemzedéke, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Juhász Gyula életművében is.
Schopenhauer olyan mélyen látott be az emberi létezés rejtelmeibe, ahogyan az csak kevesek számára adatik meg. Stílusa, nyelvezete a maga nemében párját ritkítja, még a legkényesebb elvárásokat is kielégíti. Pesszimizmusa pedig épp a mi jelenkorunkban ösztönöz józan belátásra; akkor tehát, amikor nagyon is híján vagyunk mély filozófiai felismeréseknek, hiszen a piacot a selejtes, sekélyes, álságos kultúrmarxizmus és más álfilozófiák hada árasztotta el.
Schopenhauer gondolatvilága nélkül korunk konzervativizmusa sokat veszítene gazdagságából, erejéből.
semmi gond, könyvtáram tele van ilyen és ehhez hasonló filozófiai művekkel, éppen ez nincs meg, nem olvastam...., de ahogy látom lényegtelen....
Csupán arra voltam kíváncsi, hogy milyen filozófiai iránytézisek hatásai motiválhatják az embert, ki fogadja el, éppen esetünkben ezt a fajta schopenhaueri akarat-teóriát és mennyire azonosul ezzel...., mi az ami megfogta és onnan hova tovább építve saját bölcselkedéseid...
Én nem osztom azon nézeteket, amik csupán érzelmi, hangulati hatásaiban merül ki egy egy kortárs, előd, irányzat, avagy éppen a buddhista világnézetből kiértelmezett " igazság"...
Nem lényeges, ne menjünk bele semmiféle vitába.... :)
Ne haragudj, de itt és most nem szeretném. Ha figyelmesen visszaolvasol ebben a topicban, akkor alapos képet kaphatsz a schopenhaueri filozófiáról, különös tekintettel annak egyik kulcsfogalmára, az Akaratra. De ha szeretnél egy valóban pontos és értékes összefoglalást - számos más egyéb filozófus mellett - Schopenhauerről és a gondolatairól, akkor ehhez kiváló támpontot nyújthat egy jól sikerült bevezetés. Ajánlanám például Robert Zimmer: Filozófusbejáró című kötetét:
Merő szócséplés az, amit itt előadsz. Az akaratot én a schopenhaueri Akarat-fogalom értelmében használom. Ebben az értelemben az akarat éppen, hogy nem jelent semmiféle szándékot, semmiféle döntést, nem tételez semmiféle célt. A priori nem. Eredendő ok, de ez az ok vak: semmiféle értelme, célja nincsen a permanens létesülésen kívül, a képzetek világát újra és újra fenntartva és színesítve. De szerintem fogalmad sincsen erről.
az akarat egyfajta döntés, szándék kifejezés, elhatározás egy megfogalmazott cél érdekében...
az eredendő ok reakciója az okozott következmény, ha hatása megfigyelhető, érzékelhető..., hisz nem mindegy milyen minősítésben is reagálunk, helyes e az a megfogalmazott gondolat, következtetés, amihez sok esetben kellene ismerni a fogalmakat, tapasztalatszintűen is... Mit is vált ki belőlünk, milyen hatásait érzékeljük..., mert sok esetben abszolúte automatikussá válnak egyes sémák...
"Mondhatnánk mindent a célok vezetnek, pedig nem igazán..."
Nem, mert a jelenségvilág nem cél-orientált, a valóság nem teleologikus. Nem a célok vezetik a jelenségeket és bennünket, hanem egy eredendő ok: az Akarat.
az az igazság, hogy az életközép/kori válság csupán egy a az élettartam beosztásán, mert ez sem teljesen kiemelkedő, csupán kiemelte a szerző ezt az időszakot!
Az igaz vannak célok, és odavezető állomásai, ám sokszor az ember meg sem fogalmazza magának sem mit is akarna elérni, él egyik pillanatról a másikra ás álmodozik, ami nem igazán tudatosított cél...
általánosíthatóak e a szerző " félelmei "...?
Azért nézzünk az emberiség rétegeire, rasszaira, kulturális, ideológiai, politikai hatásaira, helyi szokások, családi környezetekre, mély-szegénységben élőktől a nagyon gazdagokig, milyen érzelmek, hangulatok, életminőség játszik szerepet, akár abban, hogy kiég az ember...., kiégnek már gyermekkorban, vagy a küzdelmekben, mmunkában, betegségekben, fájdalmak, amik megbomlasszák a lelki egyensúlyt, drámák és tragédiák....
Mondhatnánk mindent a célok vezetnek, pedig nem igazán...
Elnézést, ritkán járok errefelé, most vettem észre a hozzászólásod. (Remélem, még aktuális a kérdés.)
Nos, Schopenhauernek a nőkről írt tanulmánya - számos más esszé mellett - 2003-ban jelent meg önálló kötetben. Úgy tudom, nem rövidített vagy összecsapott esszék ezek, hanem teljes fordítások.
Édesapádat sajnálom, a nők rengeteg nyomorúság forrásai, de ők ugyanolyan szenvedő lények, mint a férfiak vagy bármely más élőlény, és ennyiben mély megértéssel, rezignált bölcsességgel érdemes odafordulni hozzájuk (szélsőséges esetben - saját lelki harmóniánk megőrzése végett - fizikailag távoltartani magunkat a lélekmérgező bestiáktól.)
Többségü(n)k persze nincs tisztában ezzel a ténnyel (mármint hogy mindannyian lényegileg ugyanazon óceánban fulkokló szenvedő lények vagyunk), mert mindenki sajnálatos - de korántsem szokatlan - módon bele van gabalyodva az élet tarka tüneményeibe, a múló és ezért talmian csillogó jelenségeibe, a szamszárába, és ezért a szenvedés primordiális ténye reflektálatlan marad. Annak érdekében, hogy mindez egyértelműbb legyen, és a nőknek a természetben betöltött jelentőségük, fogyatékosságaik is világosan kitűnjön, édesapádnak azt javaslom, hogy amennyiben teheti, forgassa Schopenhauert, pl. a Szerelem, Élet, Halál - Életbölcsesség című kötetet. Nem kell hozzá filozófiai képzettség, de érdeklődés és a megértés elementáris vágya igen. És ha sikerül elolvasni, megérteni, feldolgozni az olvasottakat, akkor - intellektuális katarzis révén - az életnek és a nők által a férfiakra rótt terheket is könnyebb lesz cipelni.
Nem tudna nekem valaki segíteni Schopenhauer egy írásával kapcsolatban? Egy normális magyar fordítást keresek erről: Schopenhauer On Womenhttps://www.mgtow.com/schopenhauer-on-women/
De eddig még nem találtam sajna, csak egy összecsapottat ami sok mindent kihagy. Én tudok angolul de nincs erőm lefordítani, főleg ha már esetleg valaki megtette.
Édesapámnak lenne, akit anyám rendesen meggyötört és azt hiszi ez az ő hibája.
Fura, de én nem is hallottam erről a műről, ami persze elsősorban az én tájékozatlanságomról szól. Talán valamelyik magyar nyelvű válogatáskötetben szerepelhet, de nem rémlik. Mindenesetre köszönöm, hogy jelezted, hasznos lehet. Talán más segít... (A tény, hogy angolul online hozzáférhető, külön öröm.)
