Nézd parton a bor ájrák,
hab ösön, milliom!
Vad keserűpálinkát
zúdit a hegyorom;
bölcs bucsisok, elnyerjük az
abszint zöld oszlopát...
Én. - E képben mi vigasz?
Mi a mámor, cimborák?
Az én kivánságom
lápi korhadás,
undok pép aljában
erdő-ringatás.
Nekem viszon ez a fordító Weöres Sándor a kedvencem (noha persze a többieket sem becsülöm le, annál is inkább mert az én képességeim elakadtak a haikunál). >:-))
Ifjúságom sötét, fekete zivatar volt;
csak néha láttam egy kivillant sugarat.
A villám és a szél ellene tépve harcolt,
hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.
S elértem végre így a Gondolatnak őszét;
most kéne fogni ásót és gerebent,
s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét,
mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.
S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan
ép e vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban
leli csodálatos álmom: az új virág?-
Óh, kín! óh fájdalom! - Létünk az óra őrli
s a sötét ellenség, amely a szívünkbe rág,
vérünkből szí erőt, élni és nagyranőni.
Babits Mihály
***
Azért is hoztam még egy Babits-fordítást!:-))
Én a rima - nem átvitt értelmű:-) - hanem egyszerű alapjelentésére gondolok a versben. Hogy Babits mire gondolt, azt már sajnos nem tudjuk meg.
különösen a szójáték tetszik. Biztos tudod, hogy a latin nyelvekben a rima nem azt jelenti, mint magyarul, hanem egyszerűen rímet. Nagy kujon ez a Babits.>:-))
Mi vagyunk a szüleid,
őseid.
Hideg verítéket ont
ránk a réti zöld s a hold.
Borainknak lelke volt,
Jámbor napfény ránk hajolt,
mit kíván a férfi? Bort.
Én. - Barbár folyam partján halni.
Mi vagyunk a szüleid
fű terít...
Víz a fűzek rejtekén,
nézd, hogy csordogál az ér,
a kastélyfal vízbe ér.
Az ember pincébe tér,
tej meg almalé mit ér...
Én. - Tehén itatóra menni.
Mi vagyunk a szüleid:
nesze, vidd
sublótból az üvegünk.
Tea, kávé: kincs nekünk,
zubogtatja tűzhelyünk.
Virágokkal üzenünk,
temetőből érkezünk...
A Ribiszkebor Patak fut a rejtett
völgyekben titokban;
száz holló hangja kíséri, a legszebb
angyalszó valóban:
háborogva zúgnak hozzá a fenyvek,
ha szél dühe lobban.
Itt mindenütt csak hajdani hadak,
díszkertek, dúlt várfalak
bujtogató titkai szállanak:
itt siragnak, hallga csak,
árnylovagok rég halott vágyakat;
de mily nyers a fuvalt!
Nézz föl, gyalogos, a vár ablakára:
bátrabban mégy tova már.
Úr katonája, fák silbakolója,
kedves holló, szép madár,
űzd el innét a sanda pórt, ki ócska
könyökvértből iddogál.
Rónay György fordítása
Sajnos erre a kérdésre nem tudok válaszolni. A könyvemben csak ennyi van. Annyira meg nem ismerem Rimbaud munkásságát, hogy bármit is tudjak róla. lehet, hogy ez csak egy töredék, de éppúgy lehet, hogy egy nagyobb egész része.
Fehér falak, piros tető - egy kocsma áll
poros országuton, hol ég a láb sajogva.
A Boldogsághoz - int víg cégérrel a kocsma;
van bor, meg lágy kenyér, s nem kell passzus se már.
A vendég füstöl itt, dúdolgat, szundikál.
A gazda katona volt; asszonya, ki mossa
tíz mocskos-maszatos, rózsás kölykét, csinoska,
szerelemről beszél, s örömről, mint dukál.
A házban füstfogott gerendák, pár homályos,
vad kép, Maleck Adel és A három királyok,
s a káposztaleves jó illata fogad.
Hallod, hogy zümmög a fazék? Dalába szőve
egy óra lüktet és tiktakol boldogan.
S az ablak tárva mind a messzi nagy mezőre.
Szegzárdy-Csengery József fordítása
***
A 276.hsz-od csak egy szelete az egésznek, jól érzem?
Kérhetem a teljes verset?
Madaraktól, nyájaktól, falusiaktól messze,
ott ittam, valami pusztában, térdre esve
a mogyoró-cserjék gyöngéd vesszei közt,
a délutáni zöld s langyos ködökbe veszve.
Mit is ihattam én ez ifjú Oise-ból
- virágtalan gyep, morc ég, nagy szilfák, szótlanok.
Mit ihattam a kontyvirág-kulacsból?
Unott arany-nedűt, amelytől izzadok.
Útszéli fogadó hitvány cégére voltam.
Estig kavarta később a vihar az eget.
Szálfák, tavak, setét táj egy-gomolyban,
kék éjben pélyaudvar egy oszlopsor megett.
A pagonyok vize eltűnt a szűz homokban.
Az égből szórt a szél a tócsákra jeget...
S mint aki aranyat s kagylót les a habokban,
eszembe sem jutott, hogy inni is lehet!
Kardos László fordítása
Ó ti Búk, Örömök, kik messze botladoztok,
te tegnap vérező szív, hol ma láng lobog,
pedig hát véget ért minden s tovább futott
érzékeink elől: az árnyak és a koncok.
Régi jók és bajok, libasorban totyogtok
el a sorban, ahol minden láb ragyogott,
jó utat! S neked is, Kacaj, s te túl kopott
Gyász, ki a régi éjt, mely elnyelt, összerontod!
S mi marad? - Nagyszerű lemondás, édes űr,
végtelen nyugalom érzése itt belül,
felséges frisseség gyermeki tisztasága...
S íme! szívünk, mely a gőgtől vérezett,
most szeretetben ég, és már az életet
kész elfogadni, hogy a jó halált kivárja!
Még csak ez kellett, hogy Nap, te is bucsúzz!
Tűnj el fényözön! Ime, az út sötét lett.
Fűzeket, regés kerteket összezúz,
letipor kövér haragja az égnek.
Bárány-századok, idilli katonák,
ősi vízcsatorna mellett, sík fenyéren,
fussatok a láthatár alól tovább,
sujt a zivatar, irhákat mosdat vérben.
Éjsötét kutyák s ti bundakapkodó juhászok,
szőke nyáj, az árny viharzik és a kén,
fussatok födél iránt, ha irgalomra vágytok,
most, a mennykövek fénylése idején!
Úristen, velem mi lesz? Íme kiszakad a lelkem,
vérrel jeges ég s fellegek irama
viszi száz Sologne felett a végtelenben,
mintha végtelen vasúton siklana
Ordas-falkákat, vadóc-magokat hoz ránk,
a kacskaringós indákat neveli
ez a délutáni orkán-ájtatosság,
ős Európa hordákkal lesz teli.
Majd kisüt a Hold! A táj kopár alatta.
Vérmes győztesek dobják fel fejüket,
hold-halványan sok csatacsődör üget,
csenget kövecseket újtán a büszke banda!
Láthatom-e a sárga lankát s a nőt,
kék szemeit, a férfi kipirult képét,
ó, Galliát s Bárányt lábuk előtt,
Michelt, Christine-t - és Krisztust? - az Idill végét.
Nagy László fordítása.
A Hold, aki maga a szeszély, benézett az ablakon, míg bölcsődben aludtál, és így szólt magában: "Ez a gyermek tetszik nekem."
És puhán leszállt felhőlépcsején és nesztelenül átlépett az üvegtáblákon. Aztán, hajlékonyan és gyöngéden, mint egy anya, rád borúlt, és arcodra rakta a színeit. Szemed azóta zöld, és rendkívül sápadt az arcod. Ettől a látogatótól nyílt oly különlegesen nagyra a szemed; ő pedig gyöngéden átfogta a torkodat, s azóta folyton sírni szeretnél.
Szikrázó örömében a Hold ezalatt az egész szobát valami foszforeszkáló levegővel, valami csillámló méreggel töltötte be; és ez az eleven fény gondozott, és azt mondta: "Mindig bűvölete alatt maradsz a csókomnak. Szép leszel, ahogyan az nekem tetszik. Szeretni fogod, amit én szeretek, és ami engem szeret: a vizet, a felhőket, a csöndet, az éjszakát; a mérhetetlen és zöld tengert; az alaktalan és sokalakú vizet; a helyet, ahol nem leszel; a férfit, akivel nem ismerkedtél meg; a szörnyeteg virágokat; az illatokat, melyek önkívületbe sodornak; s macskákat, melyek a zongorákon ájulnak, és rekedt és édes hangon nyöszörögnek, akár a nők!
És szeretni fognak az én szerelmeseim, és körűludvarolnak az én udvaroncaim. Királynője leszel a zöldszemű férfiaknak, akiknek torkát szintén átfogtam éjszakai simogatásaim során; királynője leszel azoknak, akik szeretik a tengert, a mérhetetlen, viharzó és zöld tengert, az alaktalan és sokalakú vizet, a helyet, ahol nincsenek, a nőt, akit nem ismernek, a baljós virágokat, melyek egy ismeretlen vallás tömjénfüstölőihez hasonlatosak, az illatokat, melyek megzavarják az akaratot, és a vad és kéjes állatokat, őrületük jelképeit."
És ezért feküszöm most, átkozott, drága, elkényeztetett gyermekem, a lábaidnál, egész lényedben a félelmes Istenségnek, a végzetes keresztanyának, mindazok méregkeverő dajkájának visszfényét keresve, akik holdkórosak.
Az omnibuszkocsis, ujja fagytól dagadt,
kesztyűit dörzsöli a pléhtető alatt,
s a Balparton a dog batárral gyalogolva
kigyulladt ágyékán a táskát félretolja.
A langyos kocsiban zsandárok rengenek,
meghitt homály mögül lesik a kék eget,
mert süt a Hold, egy zöld vattafelhő a fészke,
tiltott időben ring, rendelet ellenére!
S mikor az omnibusz az odeonhoz ér,
egy toprongyos duhaj torkával bőg a tér!
Nagy László fordítása.
Hej fanyar, lecke ez, leckéje az utaknak!
Ma, tegnap, holnap és örökre a világ
egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak,
unalom-sivatag fájó oázisát!
Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni,
menj, ha kell. Van, ki fut és van, ki sutba űl,
s az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni,
az Időt! Jaj, de hány lohol szünetlenűl:
bolygó zsidó gyanánt, apostolként rohannak,
nekik már se vasút, se hajó nem elég
az átkos Bajvivó elől elfutni! s vannak
kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék.
Ám ha nyakunkra hág végűl a Gladiátor,
megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út!
S mint mikor kínai vizekre vont a bátor
vágy, s néztük a habot, s a szél hajunkba fútt,
megyünk majd: vár reánk az Árnyak Óceánja,
s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám.
Hallga! figyeljetek az édes, bús danára,
ezt zengi: "Erre mind, aki enni kiván
lótuszt, mely illatos! Csodák gyümölcsszüretje,
amelyre szívetek éhes, itt vár csupán,
jertek, halk s különös mámorral a szivekre
csak itt vár a soha nem szűnő délután!"
S a kísérteti hang mind ismerősebb s hívebb,
holt Pyladeseink karja tárúl ki ránk,
"Elektrádhoz evezz! itt megfrissül a szíved!" -
zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk.
8
Halál! vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra,
óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már!
Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra,
tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár!
Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge!
Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,
örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,
csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!
Uram, ha hideg van a pusztán,
ha elhallgattak a nyomott
tanyákon az angeluszok
a természet virága hulltán,
zúdítsd alá a messzi nagy
égből kedves hollóidat.
Zordon hangú hadnép, te furcsa,
a metsző szél fészkede vág!
Sárga folyók partjain át
s vén kálváriák szegte útra,
árkok felett, lukak felett
szóródjatok, verődjetek!
Télen a frank mezők során, hol
a friss halottak alszanak,
szálljatok százszám, rajta csak,
hogy ne feledkezzék a vándor!
Legyetek a nagy feladat
zengői, gyászos madarak!
De égi szentek, éjszakából
derengő tölgyek árbocán:
legyen övék a csalogány,
kiket az erdőmélye láncol,
fű közt, honnét nincs menedék,
a jövőtelen vereség!
Rónay György fordítása
Hogy ne feledjük el a legfontosabb dolgot,
mely keresetlen is mindíg szemünkbe tűnt,
míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott,
láttuk az örökös, únott látványt, - a Bűnt:
a nőt, hogy buta és silány rabszolga-gőggel
mint imádja magát, gúny- és csömörtelen,
s a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel,
bár rabok rabja és a szenny közt förtelem;
hóhért, ki édeleg, mártírt, ki könnyet ont és
ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez;
zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront és
népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez;
láttunk nem egy hitet, hasonlót a miénkhez,
egekre kúszni bús ostromra; szenteket,
kik mint, puhúlt inyenc, ha dunnás ágyat élvez,
kéjűl keresik a szőr-övet és szeget;
láttuk, hogyan fecseg az ész ittas bolondja,
az Emberfaj, amely máig sem változott,
duhaj, agóniás dühhel istenre rontva:
- »Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!«
S láttunk bölcsebbeket, Téboly merész csapatját,
kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám,
s maguk az Ópium roppant ölébe adják!
- Ez az örök körút a földgömb szűk porán..."
Rimbaud
(XLIII)
A csillag könnyezik friss rózsaszínt füledre,
nyakadra hólepelt borít a végtelen!
Mellbimbóidra pírt a tenger hinteget le,
s az Ember vérzik el fenséges testeden.
Franyó Zoltán fordítása
Ti csodás utasok! hadd olvasunk ma drága
meséket szemetek tengermélyeiben!
Nyíljon emléketek kincses ládája tágra,
hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen.
Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon!
Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz,
dús rajzot fessetek s lelkünk feszül, mint vászon,
mit emlékeitek látköre keretez.
Mi mindent láttatok?
4
"Láttunk csillagvilágot,
hullámokat, sivó homok síkságait,
s bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott,
úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt.
A nap dicső tüze a lila óceánon,
s dicsőült városok a húnyó nap tüzén,
felgyújtották szivünk, hogy elmerűlni vágyjon
vad láza, hol felé hívón zendűl a fény.
Láttunk dús tájakat, városok gazdag ormát,
de nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen,
mint azok, miket a felhők szeszélye formált.
És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen!
- A kéj nyomán a vágy csak kínzóbb és erősebb.
Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör,
s míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed,
ágad a nap felé még közelebbre tör!
Meddig nősz, szörnyü fa? sudárod buja kedve
ciprusnál szökkenőbb? - De mégis, gyűlt a kép,
sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe,
fivérek, akiket vonz minden messzi szép!
Köszöntöttünk ezer orrmányosan iromba
bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog,
sok remek palotát, hol a tündéri pompa
bús vággyal rontaná minden bankárotok;
ruhákat, melyeket látni is mámorító,
nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk,
tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó...
Hogy jöttem lefelé egykedvü, vén vizeknek
folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek
bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.
De, hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
s hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol -
alighogy véget ért a parti furcsa hecc,
vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.
És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket
csend hallgatott tunyán, mint a gyerekagyakban,
felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!
Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
a mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
s nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?
Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
mint almák hűvös húsa csuszik a gyermektorkon,
s hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
letisztult rólam és levált a kormány s horgony.
Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
költészetében, melybe csillag csorog és béke
s nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,
mert kékes színüket átfesti drága mámor
s ringatja enyhe rengés a rézszín nap alatt,
s nincs alkohol, csitítóbb, s dal, mely ily puhán forr,
a rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak.
S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
s a mélységek hintáit s kanyargó áramát
láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
s olyast is, mit az ember, ha sejt is sohse lát.
Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva,
míg olvadt messziségek violája ragyog,
s hallottam, mintha antik tragédiát dalolna:
messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.
S vakító hócsucsokról álmodtam zöldszín éjen,
míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
az óceánok csókja: izes áram a mélyben
s mengem vele s a sárga s kék foszfor énekelt
és át sok hünapon, mint ha dagály robog
a sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
rohantam, nem törődve hogy szentszüzes fokok
ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.
S találtam tengeren túl s alúl a horizonton
párduc-szem fényü és virágos szigetek
kék és furcsa raját, hol ostokrént kibomlón
a pőre nép fölött sziveárvány libegett.
Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyü hálón
a sás közé akadt Rém poklos teste reng,
as vizeket rohadni örök szélcsendben állóün
s örvényt, mely tág kerekben az égaljig kereng.
Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
hol szörnykígyókat kínoz az élősdi marás
s enyhülni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.
S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
halat, minőt találtam, aranyból, s énekelt,
s züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték,
s olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.
S olykor a minden tájak únottja, pólusok
bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
beszórt árnyék-virággal, mely kénszájjal susog
s térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.
S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
majd elhagyott süllyedve, aludni még alább...
Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
kit elvitt a vihar lőtlen éterig,
s zord flotta s békés bárka kin nem halássza már most
részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.
Im bátra, párát fújva, mely rejtam ködként kékül,
utam kaput az ég izzó falába fúrt,
s zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül
ízes nap-cafatot s nyálas, nyulóüs azúrt!
Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
s nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
a reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.
Óh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
s kit újra s újra vár a kék és merev távol:
megvetlek Európa! únt gátú ócska föld!
Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
s ho végtelen mély éjeben arany fénnyel piheg
alvó madárseregként a boldog Jövők titka!
De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte!
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
már lázas dereakm györtrelmes görcstől görbe,
bár megszakadna már s benyelné már a hab!
Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan
vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
s papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...
Mert kit megfürdetett már minden vizeknek bőja,
nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
s jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja,
s hgoy hídak vad szeme bámúljon rá bután...
Tóth Árpád fordítása
Na ez már valami. az egyik kedvencem (a sok közül) >:-))
S mi csak forgunk, iszony! és ugrunk, meggyötörve,
mint pörgettyűk s golyók, - álmunkban is igáz
a vad Kiváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe
a vágtató Napok csóváival csigáz.
Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan,
s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!
De az Ember elé remény reményre csillan
s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.
Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába
vágyik s fedélzetén hang zendül: "Part!" - s a hírt
a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja:
"Üdv! hírnév! szerelem!" - s fúj, poklok! itt a szirt!
Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl,
ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj,
felé a képzelet dús orgiákra lendűl,
de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.
Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa
Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán?
Csak sir, Amérikák hibbant mámoru jósa,
és sósabb ár tolong a délibáb nyomán.
Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad,
még légbe szimatol és szeme hályoga
Édent sejt arra is és csábos Cápuákat,
hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.
Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! kék O! - csak egyszer
lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
Á!:-bolyhos öv, mely a setét legyek farárólű
csillog, ha szörnyű bűzt belepnek lomha testtel!
Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
halk hóvirág, királyi hermelin, jégtűs gleccser!
I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!
Ü!:- az isteni tenger nyugodt, gyürűző tánca,
nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca
a békés homlokon, mit alkimia tép föl. -
Ó!:- szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek,
és Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
Oméga! - viola sugár az Ő szeméből!
Tóth Árpád fordítása
A kisdiák mereng mappán és tarka képen
s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.
Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,
s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!
Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,
és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,
megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,
ringatva végtelen lelkünk véges vizen.
Van, akit futni készt megútált hona szennye,
van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,
s most vészes illatú Circéjétől rohan;
hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,
fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
lassan lemossa majd arcán a csókmarást.
De igaz utazók azok csupán, kik mennek,
hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!
kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,
ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,
vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
miknek még emberi nyelven nem volt neve!
Te kalmár! ügynök! gyarmatos!
Versed úgy tör fel majd a porból,
mint nátrium, ha záporoz,
vagy kaucsukfa, mikor kicsordul!
Varázsló! homályos Rimed
fehér, zöld, rőt dioptriái
új szirmokat sejtessenek
s villamos lepkéket cikázni!
Im a Poklok Százada ez!
S a sürgönypóznák díszitik majd
- érc- szavú lantok - hétöles
íveit roppant vállaidnak!
Legjobb lesz, ha versbe szeded
fajtáit a burgonya-kórnak!
- S a misztikus Költészetet
illetőleg, min úgy kotolnak
az olvasók Tréguier-től
Paramaribóig, vehetnél
Figuier úr verseiből,
- illusztrált kiadás! - Hachette-nél!
Somlyó györgy fordítása
The pleasure is mine.>:-))
