Egymáshoz kuporodva ülünk, ringat az ölében. Mesélek neki, pár szóban csak, hisz az én gondomat csak én oldhatom meg, szaporáznak a szavak, koppanó lépteik azt mondják: megyek gyorsan, nem vagyok fontos, jöjjenek mások a helyemre. De ő kérdez, hát elmondom. Arcom a mellkasán, még a vastag pulcsin is átdübörög fülemen át ereimbe az ő szívének ritmusa tam-taram-taram-tam-tam Ujjai eltűnődve fésülik át hajamat. Nem értem... miért?, fészkelődök hozzá még jobban. Kicsit feljebb húz magához, úgy ölel át, majd összeroppant, nem is a karjával, hanem, hanem ahogy csak a szavakkal vissza nem adható szeretet tudja körbefonni az embert... Ne foglalkozz az ilyenekkel. Arcát a hajamba fúrja. Én szeretlek, s karja még erősebben fonódik körém. S én csak lebegek ebben a két szóban Én szeretlek, Én szeretlek...
Semmi, semmi baj nem lehet ezután... mi lehetne baj, ki bánthatna? Én szeretlek
Miért bánt téged, hogy ide írja? Rég voltam már szerelmes, és szíven simogatott, hogy olvashatom őt. Még emlékszem, milyen, de ahogy írja, a hangulatok és az érzelmek újra meglepnek. Én örülök annak, hogy van, aki ide is le meri írni, hogyan szeret.
Csak így tovább, te egyáltalán nem hétköznapian szerető lány! :-D
Ez egy picit mellébeszélés volt :) Nyilván elfér, és nyilván csak olyan fog ide írni, aki veszi a fáradságot, és elolvassa :) A kérdés arra vonatkozott, hogy aki írja, miért ide írja. Feltűnési vágy? Hmmm? :)
Mű vagy. Nejlon. Gyakran őszintétlen, nagyon is gyakran. Ugyanakkor átlátszó, könnyen megfejthető. A nálad egyszerűbbek társaságát keresed. Nekik még lehetsz királynő. Gyönge egy diadal.
Gyönyörködik a szememben. Mit nézel ennyire? Mosolyog, kikotorja homlokomból a hajamat. Szeretem nézni, ami szép. Kacagok. Dehogy szép. Egyszerű barna. Két keze közé fogja az arcomat. Nem, nem, ritka. Nagyon kevés embernek van ilyen szép, ennyire tiszta barna szeme.
Egészen apró dolog. És mégis... Pillanatok teszik ki az egészet. Képmutatások? Ha ez a szerelem, ezek a gyöngyszemnyi örömök, felőlem lehet képmutatásnak is nevezni:-)
És még a rengeteg apró titok... Ki ne ismerné az érzést, amikor feszítik belülről ezek a moccanásnyi boldogságok, és szeretné kikiáltani a világba? Van, amit lehet, van ami "csak" bent melegít.
Nekem most egyre több csak ez utóbbi. Pedig azt hittem, itt lehet... Miért bánt mindig a rosszindulat? Amikor már ezerszer hozzászokhattam volna...
Bonyolultság? Ezek egyszerű érzések:-) Útilapu meg bármikor nyílhat, igen. Ezért nem hiszek az örökkévaló szerelemben. Nekem jó így. Téged miért zavar?:-)
Nagyszerű lehet, amikor valaki látszólag a saját bonyolultságában és fennköltségében tetszeleg, miközben remegő szájszéllel várja az útilapuját óráról órára, mert érzi, hogy kevés.
Tegnap F. nagyon aranyos volt, összevissza aggódott, hogy mit szeretünk, mit akarnánk inni:-) Mondtam neki, hogy mindegy, te sem vagy nagy igényű, meg én sem, és hagyja abba, mert kényelmetlenül fogom érezni magam. Ők ketten ismerik a "történetünket"... és nagyon izgulok...
Most megint nem tudod, hol áll a fejed. Bár többet tudnék segíteni neked, nemcsak ennyit, hogy megölellek és kacagunk és tűnődünk egymás karjában...
És az egyszerű, puritán reggelik... Mennyire szép vagy, amikor azzal a szerető mosolyoddal tudod enni azokat a vacak szendvicseimet:-))
Alszol még... Most odaülnék melléd, és nézném hátad szép ívét, ahogy lecsúszik rólad félig a takaró, s kirajzolja combodat. Közelebb hajolnék, érezni a halk álomszuszogást, lefesteni tekintetemmel kisimult arcodat. Aludj csak, pihenj...
Sokat gondolkoztam rajta, hogy mennyit tud egyik ember adni a másiknak. Mennyire idegenkedtem mindig a "nagyszavaktól", az örökké-esküdözésektől, a csillagokatazégből-buzgólkodásoktól... És mennyire jólesne néha, ha te vágnád magad ilyen hősszerelmes pózba... Aztán...
Aztán amikor mindig ott tartasz a karodban, és ösztönösen csak simogatsz két gigaorbitális kefélés között... [:-))], és csak beszélsz, beszélsz... elmondasz apró, hétköznapi dolgokat, teljesen közömbös eseményeket, semmi romantika, semmi nyálas lelki dugás, csak egyszerűen Te vagy... amikor "beavatsz" emberi gyarlóságaidba, minden tartózkodás, jajkiadommagamennekacsajnak-félelem nélkül... tudod-e, tudod-e drága, hogy mennyivel többet adsz nekem ezzel bármilyen hangzatos szóvirágnál? Mennyire meg tudok ilyenkor hatódni, és elmerülni benned...
És persze, azt is szeretem, amikor csak gyönyörködsz bennem, és sután, egyszerű szavakkal elmondod, milyen szép vagyok... Egyszerűen, igen... emberien, őszintén...
És akkor csodálkozol, hogy szeretlek?
És igen, egyszer... egyszer még ki is merem mondani majd Neked, a szemedbe belemondani, hogy szeretlek...
Téged nem szavakkal lehet leírni, inkább rajzolni kellene, amilyen vagy, ezer alakban, vagy zenét komponálni ardcodról, érintéseidről... Apró kis medálokat festeni rólad, meleg színekkel mind, és még az sem tudná visszaadni azt a nyugalmat és tüzet, azt a szépséges jót belőled, az Embert... Amikor gombóccá dagad a féltés a torkomban, amikor szegycsontom szétreped a csendes-viharos örömtől Veled...
És akkor még hogyan lehetne betűhalmazba kotorni a gyönyört, amikor a test követeli és elveszi a magáét?
Emlékszel, mennyit "aggódtunk" (főleg te) hetekig az első szex előtt, hogy mi lesz, ha nem illünk össze? Mi lett volna? Fogalmam sincs... Tudod, milyen kurva szerencsések vagyunk, mi ketten?:-) De főleg én...:-) Mondtam már, hogy imádom, amiért nem misztifikáljuk túl a szexet? És persze a libidódat is szeretem:-)
