Az egyedul toltott vasarnap delutanoknal keves gyilkosabb dolog van. Talan az amikor ejszakanket az orias agy tuloldalan csak a faradt levegot oleled.
-Sajnos most nem emlekszem mit mondott Livia, de holnap reggelre biztos eszembe jut.
E.
De én nem... tolult reflexszerűen a nyelvemre a mentegetőzés, de kimondani már nem mondtam ki, hiszen mit mondhattam volna, én mit nem? Nem ittam meg Móric bácsi otthagyott borát? Nem azt csinálom, amit ő, vagy amit apám, aminek ürügyén anyám fél órákat tudta magát sajnáltatni a telefonba? Csak álltam ott vagy egy percig, mint aki megnémult, úgy éreztem magam, mint egy majom, mint egy olyan majom, aki érti ugyan a szitut, de csak makogni tudna, így inkább meg se szólal. Viszont megszólalt helyettem Lívia néni.
Lívia néni ellentmondásos jelleméhez hozzátartozik, hogy a szőlőt - igaz, nem volt sok nekik, két sor a kertjükben mindössze, amit még Móric bácsi ültetett régen - minden ősszel ő szedte le és taposta a hatalmas fadézsában musttá, majd töltötte demizsonokba. Igaz, mivel megmetszve sosem volt a szőlő, egyre kevesebbet kellet bajlódnia vele, ahogy az évek múltak.
A kellemesen fanyar, mégis édeskés illat beszüremkedett az orromon, ott is maradt, és mikor Lívia néni kitolta a szinte légies és vékony, de mégsem beesett arcú kis férfit a fürdőbe, észrevettem az asztalon álló, zavaros, lilás színű folyadékkal félig teli poharat. Az alkohollal kapcsolatban teljesen másféle képzeteim voltak: apám émelyítő szagú, karcos homoki borainak, olcsó ipari pálinkáinak esti melankóliája, az azok előkerülésével összeforrott veszekedések emlékei, anyám mártír allűrjei, de semmiképpen ez a meghitt illat és szín. Felvettem a poharat, forgattam, nézegettem, aztán belekortyoltam. Finom volt. Szőlőszemek pukkantak szét a fogaim alatt, szőlőmagok roppantak, és lassan, szinte megbűvölve kortyolgattam ezt az ismeretlen, furcsa aromájú, ízletes levet, egyenként ízlelgetve az apró kortyokat. Furcsa, langyos nyugodtság járt át, megmelegedtem, és valahogy tovatűnt az idő, az az idő, ami azóta is annak a fél pohár kamaszbor emlékének a tűnékenységével leng körül - és zsibbadtan bámultam ki tudja, mióta az üres poharat, mikor belépett Lívia néni.
"A bacsi kicsoda tetszik lenni?"-akartam kerdezni. "Es miert tetszik engem simogatni?"- folytattam volna, ha Livia neni ki nem fordul a furdobol oly nagy slunggal. Moric bacsi osztonosen rantotta vissza kezfejet. Ugy tunt ha csak egy pillanattal is, de elkesett. "Eresszd azt a gyereket, te!"- allt meg a kuszobon. "Felnotas"- morogta hozza - "mar csak az kell, hogy kart tegyel benne." Teljesen elfeledkeztem a hidegrol a vizes cipomrol, arrol hogy egy perce meg bujocskat jatszottam. "De hiszen, nem is..."- probaltam vedeni ezt a melegen simogato kezet. "Egy szot se tobbet!"- csattant ram es orrat beleturva a levegobe belepett a szobaba. Livia nenit, amiota az eszemet tudom, mindig oriasnak lattam. Hurkas karja nem is fert el a teste mellett, igy azt mindig csipore tette es ugy tarotta. Most is igy tornyosult folenk, es biz 'sten arra gondoltam, hogy a kovetkezo pillanatban atgazol rajtunk es ezzel vege lesz mindennek. "Ej, vegre kiszellozott ez a budospiaszag"- mondta, meg mindig a levegobe szaglaszva - "becsukom az ablakokat."- tette hozza, magat megerositve. En nagyot nyeltem; nem taposott ram, nincs vilagvege. Ezen felbatorodva, es latva hogy Livia neni a hatunk mogott szorgoskodik a fugonnybe kapaszkodva, Moric bacsira neztem. "Nyugi"- valaszolt a tekintete. "No oreg, beviszlek a furdobe, aztan kideritem mi jaratban az urfi nalunk"- mondta szeliden. Ezen ujfent meglepodtem. Aki tud ilyen is lenni az miert lesz amolyan. Olyan csiporetevos, olyen felcsattanos, olyan rideg. "Livia neni!"- szoltam utanuk. "Fel perc"-kaptam a valaszt es ezzel eltuntek. "csak azt akartam mondani, hogy en most inkabb elmegyek"- de ezt mar csak magamnak mormogtam.
Most így, sok-sok év távlatából, ha visszaemlékszem, sosem láttam azelőtt Lívia néni férjét. De akkor azt hittem, mindig is ismertem ezt a félelmetes, nagy, szőrös kezű, pálinkától bűzlő, hatalmas szörnyetegnek gyermeki képzeletem által megalkotott embert. Mindenki csak "vén hülye alkoholistaként" emlegette a családban, pedig nem volt sem vén, sem hülye, és a bárszekrényükben álló borospalackot is csak azóta látogatta, mióta leesett a körtefáról és tolószékbe kényszerült. Most ő gördült oda hozzám nesztelenül, és a keze fejével gyengéden cirógatta meg az arcom. Elcsodálkoztam, hirtelenjében nem is tudtam, ki ez a törékeny, kedves arcú, édeskés szőlőillatot rám lehelő, kortalannak tűnő, világoskék szemű, őszülő bajszú kis ember, akit az előbb észre sem vettem, aki mozdulatlanságával úgy megbújt a bútorok közt, mintha ő maga is egy bútordarab lett volna. Amint később megtudtam, sosem hagyta teljesen beérni a kertjükben szüretelt szőlőt, hanem az apró szőlőszemektől, -héjaktól zavaros kamaszbort itta. A körtepálinkát az emlékezetetes baleset óta nem szerette, nem is szüretelt - nem is tudott volna körtét szüretelni - többé.
Remegek, mint a nyarfalevel. Legszivesebben megszabadulnek a vizes ruhaimtol. De nem, legeslegszivesebben felkapnam a zoknim, cipom es hatra sem nezve iramodnek ki a lakasbol. Most megis csak toporgok es a nadragom szarat nezem meredten. Ha nem ezt neznem, akkor a szobat kellene vizsgalnom es akkor muszaj lenne eszrevennem, hogy Livia nenemnek karancsonyfaja sincs, sot a butorok mitha egy sarokba lennenek tolva. Nezzuk csak tovabb a nadragomat, itt biztos akad valami sokkal erdekesebb, mint peldaul ez apro sardarab, ami ket fuszalat is a farmerhoz tapaszt. Es ugyan milyen ember az akinek nincs karacsonyfaja? Es merre van Livia neni ferje? Ez az egesz olyan furan valotlan vagy ijeszto vagy mitudomen milyen. Milyen szerencse, hogy itt az en varazslatom. Ha becsukom a szemem akkor engem sem latni. Csak jo erosen kell gondolnom ra. Mint otthon. Otthon igy rejtozkodtem orakig a batyo elol a nappaliban. Apro neszt hallok oldalrol. Nem szabad kinyitni, nem szabad. Livia neni lenne az? Ha kinyitom, akkor vege mindennek. Most szoritanom kell. Valami megerinti az arcom. Muszaj, muszaj kinyitnom.
Leveszem kint a cipőmet, de ahogy észreveszi a koszos, imént kilyuggatott zoknimat, azt is leveteti velem "az ajtó előtt". Arra számítok, hogy de jó lesz az átfagyott lábammal a meleg szőnyegre lépni, utána pedig a hirtelenjében megeresztett fürdővízbe belesüllyedni - hallom a csobogást a fürdőszobából -, de a szőnyeg egyáltalán nem meleg, sőt a lakásban sincs meleg, sőt, mint kiderül, a fürdővíz sem nekem készül. Lívia néni letámaszt a nagyszobában - Helyezd magad kényelembe! -, és még mielőtt bármit szólhatnék, eltűnik a fürdőben.
Elkerekedett szemmel nyitott ajtot. Meglepetese pillanatok alatt tova tunt es a felismeres enyhe fintor formajaban ult ki arcara. No hiba, a cipom cuppogott a holetol es apro tocsa korvonala kezdett kirajzolodni a labtorlo elott, ahol alltam. Vegigmert lassan, aztan ujra. Nem ertettem semmit az egeszbol. Neki most olelve kellett volna vegigtapogatnia, hogy epp e minden csontom es kulonben is merre jartam, hol koszaltam. Aztan a megkonnyebbulestol zokogva egyutt tarcsaznank, "Anyu! Itt vagyok, gyertek ertem, vigyetek haza!". Zavaromban a nagylabujjamat a cipom talpahoz szoritva probaltam atazott zoknimat szaritani. Nem vette eszre, ahogy en sem, hogy osszehuzott szemoldoke alatt megulo borju szemei mar a sotet folyosot kemleltek mogottem. "Hat Te? Egyedű vagy?". No, sikerult lyukat furnom a zoknimon. Ezen jobban meglepodtem, mint a kerdesen. "Iiigen" - nyogtem bizonytalanul, mintha epp a bujocskas trefa kozepebe csoppentem volna. "A tobbiek a lift mogott rejtoznek a jelre varva" - mondhatta pillantasom, mert durvan felretolva hajolt a villanykapcsolo fele. Orrfacsaro parfum buz utott meg, ahogy megmozdult. "Bekerultem a felhojebe" - ereztem, de ez nem volt az a kellemes erzes, mint tomegben, mikor egy-egy embert kivalasztva, veletlent jatszva, kozelebb huzodok, hogy ha egy pillanatra is, de bent legyek az ember-felhoben. Nagynenem felhoje szurke es hideg. Mint a zoknim, jutott ujra eszembe. "No, gyere! De a cipodet kint vedd le!"
Fekete karácsony volt, az első hó leesett már november közepén, esett egy hétig, azóta meg csak sár és latyak úszott mindenütt. Az utcára kilépve el is vágódtam rögtön egy pocsolyában, és a dac csak nőtt bennem. Egyre jobban fáztam a vizes kabátomban, és a nagy világgá menésből az lett, hogy a föld alá süllyedve kopogtam be este tizenegykor a város túlsó felén lévő nagynénémhez, anyu nővéréhez.
Akkor, ott nem sirtam. Azota minden este. Vannak akik imadkoznak, mint az a lany a tegnapi filmben, es vagyok en aki, hacsak az oly ritka endorfin lovestol benan nem fekszem, elcsuklo hangon kuszkodok konnyeimmel. Neha mikor ágyam massal megosztom es kimerulve zuhanok bele az ejszakaba, almomban potolom elmaradt sirasom. Emlekszem, ugy 8 eves lehettem, amikor anyutol konny elleni gyogyszert kertem karacsonyra. Soha nem felejtem el, vagni lehetett a fustot a konyhaban, anyum zavartan nezett fel. "Bujj csak vissza kicsim az ágyadba, mindjart megyek." -mondta. Persze, nem kaptam, mint puszit sem aznap este. Masnap reggel vilagga mentem.
Vagy pedig pihenésképpen újra sírnom, mert még most sem értem, mi történt. Pontosabban most már azért, mert nem tudom, történt-e egyáltalán valami. A mindenségit, felvehettem volna videóra "Az ártatlanság kora" című filmet, most megnézném, most nagyon de nagyon megnézném, talán mert olyan régen elvesztettem az ártatlanságomat, hogy már nem is emlékszem pontosan a történtekre. Csak arra, hogy öt éves voltam, apám meg anyám meztelenül verekedtek előttem, akkor ismertem meg a "ribanc" szó jelentését, és utána anyám meztelenül bújt mellém az ágyba, kékre verve, és zokogott. Ő ártatlan volt, én meg attól kezdve már nem.
De felre veletek emlekek! Hagyjatok aludni. Csak ma este, csak erre a par orara felejtsetek el, kerlek. Talan ha fejemre huznam a takarot, talan ez az artatlan csel megvedene a kavargo gondolatoktol. Jo barataim, ismerem oket, bennem szulettek s oly sok ejszakat virrasztottak at velem, hogy messzirol emelt kalappal koszonnek. Most megis pokolba kivanom mind az osszeset. Tunes innen! Pihennem kell.
karamma, tudod a soshivatalaban pont az a jo, hogy azt csinalsz amit szeretnel. Mi most epp konyvet irunk, de holnap lehet hogy fejen allunk. Mindegy mit, merre, hogyan. Nincs vege se hossza, az elejerol nem is beszelve. Sot! Hivatali jellegbol fakadoan PANASZ-nak is helye van. Itt lehet fejet falba verni, pszihomokust elkuldeni, kv-t inni, fagyit enni. Barmit es akarmit. Vorosen es feketen.
E.
Vagy hinnem kell valami fátumféleségben, vagy nagyon bátornak kell lennem hozzá. Nem lep meg, hogy az ókori görögök ezt rábízták a delphoi jósdára. És az sem, hogy még mindig akkora turista-zarándokhely ez a Delphoi. Nem a romokat akarják bámulni az odalátogatók - bár valószínűleg ezt ők sem tudják, de mindenképp érzik -, hanem a "hely szelleme" az, ami körbelengi őket, ókor kései gyermekeit; mint a készülő vattacukor a forgós gépet, amit mind a százhúsz centinkkel lábujjhegyre állva, megbűvölten néztünk, mint alakul a szemünk láttára az a csemege, amit úgy szerettünk, de fogalmunk sem volt, hogyan lesz két kiskanál kristálycukorból az a hatalmas, színes, nagyszerű édesség, amit olyan jó tépkedni - és amit ha nem ettünk elég gyorsan, összeesett, köddé vált, és sírtunk, mert nem értettük, mi történt.
Es ha megtehetnem, vajon lenne-e batorsagom? Nem feltenem-e sajat magam a jovomtol, mint ahogy gyermeki enemnek sem meselnem el az eveket amin o(en) fog bukdacsolni keresztul. Az artatlansag velelme Ot is megilletni. -ki merni halalos iteletet a jovobol visszakuldeni?
Hasonlóképpen, ahogyan a Foucault-inga felfüggesztési pontja bármely pont lehet az univerzumban, amihez viszonyítani lehet? Miféle inerciarendszerben létezem?
Hm. Vissza? Honnan vissza? Mi volt - sőt, mi lesz ezután a százhúsz centis korom után, ahonnan vissza van az egész? Ahonnan az itt és most a jövő? Nem tudok-e ugyanúgy emlékezni a jövőre, mint a múltra?
Pedig Nagyim mondta, hogy sokat valtoztam. Neki hiszek, no meg a halvany tollvonasoknak az ajtokereten, amik még mindig buszken hirdetik az eveim, ahogy cseperedtem. Emlekezni jottem vissza.
