A médium szó, ami ugye nagyjából közvetítőt jelent, magyarul többesbe tehető, ha valaki akarja, és ha ez a közmegegyezés, mert a nyelv végülis ez, miért írjuk le pl. az asztal fonémával azt a négylábú izét?
De azonban a média már a médium többes száma egy magyartól különböző nyelven, tehát azt többes számba tenni teljesen értelmetlen.
Jómagam is ebben a témában nyitottam topicot a közelmúltban. Se kedvem, se időm nem nagyon van azonban most fenntartani az élbolyban. A lényeget a kérdéssel kapcsolatban eddig szerintem Spengler fogalmazta meg a legvilágosabban, A Nyugat alkonyában. Igen, ezt az idézetet én "manüell" képes voltam bepötyögni (a topicomon valaki emiatt vágta hanyatt magát :)) s nem "küldetéstudatból" (bár az sem elvetendő éppen), hanem azért, mert szerintem is ez a kérdés lényege. A közvélemény befolyásolása, annak hatásfoka, pénzkérdés. Semmi más. Aki fizet, az a saját szája íze szerinti írásokat akarja viszontlátni, neki nem kellemetlen kérdéseket feltevő riportereket látni, hallani. A bal-liberális oldalnak ma azon egyszerű oknál fogva van tehát nagyobb (elsöprően nagyobb) sajtóhatalma, hogy sokkal több a pénze. A pénz tulajdonosai ma őket támogatják. (Volt ám amikor egy szúrósszemű, az orra alatt négyzet alakú bajúszt viselő, karját gyakorta lendítő ember kapta meg az ő támogatásukat.)
Tehát olvassátok csak el, az alábbi idézetet. (Az egész könyvet se lenne rossz.)
"De amíg az antikvitás a néptömeget - a római fórummal a csúcsán - látható és tömör testté zsugorította össze, hogy így kényszeríthesse: jogaival úgy éljen ahogy az vezetőinek tetszik, addig a vele "egyidejű" (értsd: létének ugyanazon fokán álló. szb.) európai-amerikai politika a sajtó révén a szellemi és a pénzügyi feszültségeknek az egész földre kiterjedő olyan erőterét hozta létre, amelybe - anélkül, hogy tudomásunk lenne róla - mindenkit bevont, mégpedig úgy, hogy innen kezdve mindenkinek azt kell gondolnia, akarnia és tennie, amit és ahogy azt valahol a távolban egy uralkodó személyiség célszerűnek tart. A statikával szemben dinamika, az apollónival szemben fausti világérzület ez: a harmadik dimenzió pátosza a tiszta, érzéki jelennel szemben. Nem párbeszéd zajlik az emberek között; a sajtó és vele együtt az elektromos hírszolgálat egész népek és kontinensek éberlétét elvek, jelszavak, álláspontok, jelenetek, érzések állandó bénító pergőtüze alatt tartja, napról napra, évről évre, úgy, hogy az egyes egyének fokozatosan valamiféle félelmete szellemi gépezet puszta funkcióivá válnak. A pénz a maga politikai útját nem fémként járja egyik kézből a másikba. Nem játékká és borrá változik. Erővé alakul át, s ennek mennyisége határozza meg a megdolgozás intenzitását.
Lőpor és könyvnyomtatás összetartozik. Mindkettőt a kései gótikában találják fel: a fausti távolságtaktika eszközeként mindkettő a germán technikai gondolkodás szüleménye. A reformáció látta a kései kor kezdetén az első röpcédulákat és tábori lövegeket, a francia forradalom a civilizáció kezdetén az első brosúrarohamot (1788 őszétől) és Valmynál a tüzérség első sortüzét. De a tömegesen előállított, végtelen sok példányban kinyomott és terjesztett szó félelmetes fegyverré válik azok kezében, akik azt irányítani tudják. Franciaországban 1788-ban még magánmeggyőződések eredeti kifejezéséről volt szó, de Angliában már tervszerűen arra törekedtek, hogy nyomást gyakoroljanak az olvasókra. Ennek első jelentős példája a Napóleon ellen Londonból irányított és francia földön cikkekkel, röpiratokkal, hamis memoárokkal folytatott háború. A felvilágosodás korának szórványos lapjai "sajtóvá" alakulnak át, ahogy jellemző anonimitással mondani szoktuk. Megjelenik a sajtóhadjárat, mint a háborúnak más eszközökkel való folytatása - vagy előkészítése - , és előcsatározási, látszatmanőverezési, rajtaütési és rohamozási stratégiái a XIX. század folyamán olyan fokig tökéletesednek, hogy egy háborút már azelőtt el lehet veszíteni, mielőtt egyetlen lövés eldördült volna, mert a sajtó időközben már megnyerte azt.
Ma szinte ellenállás nélkül annyira e szellemi tüzérség befolyása alatt élünk, hogy a menetébe való belelátás hiányában e színjáték félelmete voltát képtelenek vagyunk akár csak felfogni is. A tisztán demokratikus álruhában fellépő hatalomakarás azzal teljesíti ki mesterművét, hogy ezzel a valaha létezett legteljesebb szolgasággal az objektumok szabadságérzületének még hízeleg is. A liberális polgártudat büszke a cenzúrának, az utolsó korlátnak az eltörlésére, miközben a sajtó diktátora - Northcliffe! - olvasóinak rabszolgaseregét vezércikkeinek, közleményeinek és illusztrációinak korbácsa alatt tartja. A demokrácia az újság révén teljesen kiszorította a könyvet a néptömegek szellemi életéből. A könyvek világa a maga nézőpontgazdagságával, ami a gondolkodást választásra és kritikára fogta, már csak egy szűk kör számára van valóban jelen. A nép a kizárólagost, a "maga lapját" olvassa, amely millió példányban mindennap minden házba benyomul, (mit mondana ma Spengler látva a tévék és a rádiók tudatmanipuláló hatását? SzB.)a szellemeket kora reggeltől bűvkörében tartja, mellékleteivel a könyveket feledésbe süllyesztve - s ha egy-egy könyv mégiscsak felbukkanna a látóhatáron, hatását egy előzetes kritikával már eleve semlegesíti.
Mi az igazság? A tömeg számára az, amit naponta olvas és hall. Ha valahol egy szerencsétlen flótás érveket gyűjtöget, hogy megállapítsa, mi is az „igazság” – ez az ő igazsága. A másik, a pillanat nyilvános igazsága, melyről az okok és az okozatok tényvilágában ma valóban szó van, ma a sajtó terméke. Amit a sajtó akar az az igaz. A sajtó parancsnokai hozzák létre, alakítják át, cserélik ki az igazságokat. Három hét sajtómunka és, és az egész világ megismeri az igazságot. Érvei mindaddig megcáfolhatatlanok, amíg pénz van rá, hogy szakadatlanul ismételje őket. (Kiemelés tőlem SzB) Az antik retorikát is hatására, nem pedig tartalmára nézve alakították ki…mindazonáltal a jelenlévőkre és a pillanatra korlátozódott. A sajtó dinamikája tartós hatásra törekszik; a szellemet állandóan befolyás alatt kell tartania. Érvei megdőlnek, ha az ellenérveket nagyobb pénzerő hitelesíti és gyakrabban jelennek meg a szem és a fül számára. A közvélemény mágnestűje minden pillanatban az erősebb pólus felé fordul. Mindenki azonnal meggyőződik az új igazságról. Hirtelen ráébredünk tévedésünkre.
A politikai sajtóval függ össze az általános iskolai képzés szükséglete, ami az antikvitásban még teljesen hiányzott. Teljesen öntudatlan kísérlet ez arra, hogy a tömegeket, mint a pártpolitika objektumait az újság hatalmi eszköze alá rendeljék. A korai demokráciák idealistái számára ez – minden hátsó gondolat nélkül – a felvilágosodás mozzanataként jelent meg, és még ma is vannak itt is, ott is ostoba emberek, akik lelkesednek a sajtószabadság eszményéért – de éppen ez biztosít szabad utat a világsajtó eljövendő cézárainak. Aki megtanult olvasni, az ő hatalmuk rabja lesz, (A tv és a rádió korában már ez sem kell, süllyed a színvonal ezen a téren is. SzB) és a kései demokrácia az álmodott önmeghatározás világa helyett a népek radikális meghatározottá válásának a birodalma lesz azon hatalmak révén, akiknek a nyomtatott szó engedelmeskedik.
Ma úgy folyik a harc, hogy az ellenfelek egymás kezéből igyekszenek kicsavarni ezt a fegyvert. Az újság hatalmának naiv kezdetein cenzúratilalmakkal próbálták kordában tartani, tiltással próbáltak ellene védekezni a tradíció képviselői, és felhördült a polgárság, hogy veszélyben a szellem szabadsága. Ma a tömeg nyugodtan végzi a dolgát; ezt a szabadságot mindenkorra megszerezte – a háttérben persze láthatatlanul új hatalmak kelnek hadra egymással, hogy megvásárolják a sajtót. Anélkül, hogy az olvasónak feltűnne: megváltozik az újság, mert megváltozott a főnök. A pénz itt is győzedelmeskedik, és a szabad szellemet szolgálatába kényszeríti. Az állatszelídítőnek sincs jobban a hatalmában az állatsereglete. A népet mint olvasótömeget szabadjára engedik – az átviharzik az utcákon, ráveti magát a megjelölt célra, fenyegetőzik, és beveri az ablakokat. Egyetlen intés a sajtóstábtól – mindenki elcsendesedik és hazamegy. A sajtó ma egyfajta hadsereg; gondosan megszervezett fegyvernemekkel: az újságírókkal, mint tisztekkel és az olvasókkal, mint katonákkal. És itt is, mint minden hadseregben: a katona vakon engedelmeskedik, és a háború céljában vagy a hadműveleti tervben anélkül áll be változás, hogy erről bármilyen információja volna. Az olvasó mit sem tud róla, hogy mi a szándékuk vele, de nem is kell erről tudnia, ahogy arról sem, milyen szerepet játszik ő mindebben. Nincs félelmetesebb szatírája a gondolat szabadságának, mint ez. Egykor meg sem kísérelhették az emberek, hogy szabadon gondolkodjanak; most megtehetik, csak éppen képtelenek már rá. Arra gondolnak, amire gondolniuk kell, és ezt érzik szabadságnak.
E kései szabadság másik oldala: mindenkinek meg van engedve, hogy azt mondja, amit akar; persze a sajtón múlik, hogy tudósít-e róla vagy sem. Minden „igazságot” halálra ítélhet, ha nem vállalja, hogy közvetíti a világnak – az elhallgatás félelmetes cenzúrája, amely annál mindenhatóbb, minél kevésbé tűnik fel az újságolvasók rabszolgahadának. Itt, ahogy a cezarizmus vajúdása során mindenütt, az elmerült kor egy darabja bukkan megint elő. A történet íve lezárulóban van. Ahogy a beton- és a kőépületekben a korai gótika önkifejezési akarata bukkan újra elő, de hidegen fegyelmezetten, civilizáltan, úgy jelenik meg itt a gótikus egyháznak a szellemek feletti hatalmat követelő vasakarata – mint a „emokrácia szabadsága”. A „könyv” korszakát a gótikus prédikáció és a modern újság fogja közre. A könyvek a személyesség kifejeződései, a prédikáció és az újság egy személytelen célnak engedelmeskedik. A világtörténelemben a skolasztika évei jelentik a szellemi nevelés egyetlen olyan példáját, amely egyetlen írást vagy beszédet, egyetlen gondolatot sem engedett sehol a világon megszületni, ha az az elvárt egységnek ellentmondott. Ez szellemi dinamika. Az antik, az indiai, a kínai ember elborzadt volna ennek a színjátéknak a láttán. De éppen ez tért vissza,mint az európai-amerikai liberalizmus szükségszerű eredménye, úgy, ahogy Robespierr gondolta: „a szabadság despotizmusaként a türannisszal szemben”. A máglyák helyébe a nagy hallgatás lép. A pártfőnökök diktatúrája a sajtó diktatúrájára támaszkodik. Az olvasóközönséget, egész népeket próbálnak a pénz segítségével az ellentétes függőségből kiemelni és saját eszmei befolyásuk alá vonni.. Itt már csak az jut el hozzájuk, amit tudniuk kell, egy magasabb akarat alakítja világképüket. Már nincs rá szükség – ahogy a barokk fejedelmeinek -, hogy az alattvalókat katonai szolgálatra kötelezzék. Cikkekkel, közleményekkel, képekkel – Northcliffe! – korbácsolják fel szellemüket, mígnem maguk követelik a fegyvert, és maguk kényszerítik vezetőjüket arra a harcra, melybe voltaképp őket akarták belehajtani.
Ez a demokrácia vége. Ha az igazságok világában a bizonyíték dönt el mindent, a tények világában a siker. A siker – egy meghatározott létáradat győzelme a többi felett. Az élet kerekedett felül; a világjobbítók álmai az uralomra termettek eszközeivé váltak. A kései demokráciában előtör a rassz és leigázza az eszményeket, vagy kacagva taszítja őket a mélybe. Így volt ez az egyiptomi Thébában, Rómában, Kínában is, de egyetlen más civilizációban sem öltött a hatalom akarása ennyire könyörtelen formát. A tömeg gondolkodását és ezáltal cselekedeteit kérlelhetetlen nyomás alatt tartják. Ezért és csakis ezért jelenik meg az ember olvasóként és választóként; kettős rabszolgaságban tehát, miközben a pártok kevesek engedelmes kíséreteivé válnak, akikre a cezarizmus már rávetette első árnyékát. Ahogy az angol királyság a XIX. században, úgy válnak a XX. Században a parlamentek lassan ünnepies, de üres színjátékokká. Ahogy ott a jogart és a koronát, úgy hordozgatják itt fényes ceremóniák közepette a tömeg előtt a népi jogokat (ma emberi jogoknak mondjuk SzB), és annál aggályosabb figyelemmel, minél kevesebbet jelentenek. Ez a magyarázza, hogy az eszes Augustus miért nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a római szabadság ősi szent szokásait hangsúlyozza. Mindazonáltal mára már a hatalom a parlamentekből magánkörökbe helyeződött át, és a választás is – ahogy annak idején Rómában – feltartóztathatatlanul egyre inkább komédiává süllyed. A pénz szervezi a folyamatokat azok érdekeinek megfelelően, akik rendelkeznek vele, a választás előre megbeszélt színjáték lesz, amelyet persze a nép önmeghatározásaként visznek színre. És ha a választás eredetileg forradalom volt legitim formában, ez a forma mára kimerült, és az emberek a maguk sorsát megint a véres hatalom eredeti eszközeivel fogják „választani”, ha a pénz politikája már elviselhetetlen lesz.
A pénz révén maga a demokrácia fogja megsemmisíteni magát, miután a pénz a szellemet már kiirtotta. De éppen azért, mert szétfoszlott az az álom, hogy a valóság egy Zénón vagy egy Marx gondolatai következtében valaha is megjavítható lenne, és mert az emberek megtanulták, hogy a valóság birodalmában a hatalmi akarat csak egy másik által dönthető meg – ez a „Hadakozó Fejedelemségek korá”-nak nagy tapasztalata -, nos ezért végül mély vágy támad aziránt, ami az ősi, nemesi tradíciókból még él. Az emberek megcsömörlöttek a pénzgazdaságtól. Egy bárhonnan jövő megváltásban reménykednek, s várják, hogy megszólaljon a becsület és a lovagiasság, a belső nemesség, a lemondás és a kötelesség igazi hangja.”
A médiamanipuláció az, amikor egy olyan jelenséget helyeztünk a középpontba ami egyébként nem jellemző. Ennél az esetnél ez történt. Az M1-ről pedig nem beszéltem, de nagyon sajnálom, hogy a beismerés helyett rögtön ezzel hozakodsz elő.
a média alapvetően (kivéve a közszolgálati) mindig és mindenhol ellenzéki. Nem jobb vagy baloldali, hanem ellenzéki. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy mindig is a média feladata volt, van és lesz felhivni a figyelmet a hatamon levők hibáira, bűneire. mert ugyebár nyilván az ellenzék is követ el hibákat, bűnöket, csakhogy annak közel sincs olyan hatása. mint amit a hatalmon elvő tesz. És ez igy van rendjén.
Az már más kérsűdés, hogy mi várható el a köztv-től. Ellenzékiség ugye semmikképpen sem, hiszen a kormány pénzeli őket. (na jó a parlament, de mégis csak a kormány az amelyik végső soron dönt és az egész ország pénzéből tartja el őket.) DE, azért minimálisan is elvárható az, hogy szakmailag korrekt munkát végezzenek, tehát legalábbis megpróbálanak objektivak és tényszerűek maradni. (NA ez mostanság nagyon nem ment nekik.) A kereskedelmi tv-től azonban ne várja el seni, hogy ne a hibákra hivja fel a figyelmet. Mint talán még emlékszünk a Watergate ügy is a médiának volt köszönhető és az akkori elnökbukás is.
Talán a legjobb, de mindenképpen az egyik legfrissebb példa a manipulálásra az, amit az RTL művelt múlt hét szombatján. Először a Kossuth teret mutatják - MIÉPesek a kamerában, kopaszok kiáltoznak, lengetik a zászlókat. Aztán ellenpontozásként a "négy nyugodt ember".
Inkább balos vagyok, de majd szeretném kritizálni az úgynevezett baloldali médiát is, de csak a kampánycsönd után. A jobbmédiánál szerintem nem annyira kifinomultak az eszközeik.
A média manipulál. A gond csak az, hogy nagyon sokan azt hiszik, hogy "Biztos igaz, mert benne volt a TV-ben". Egészen addig hittem az újságoknak én is, amíg nem a saját szememmel láttam, hogy mi volt az eredeti interjúszöveg, és mit húzott ki belőle a szerkesztő.
