Egy példa egy mai fasisztára a zsírtáltos lapjából (MF, május 17)
Nyilván ettől lett park. De mitől lett Szenes Hanna?
Szenes Hanna 1921-ben született, apja gyenge vígjátékok írásából tartotta el a családot. ... Szenes Hanna, aki 18 évesen elhagyta az országot, és egy izraeli kibucban élt, miközben jelentkezett a Churchill létrehozta Rendkívüli Hadműveleti Központ nevű titkos angol katonai szervezetbe. Itt mindent megtanult (ejtőernyőzés, rádiózás, fegyverhasználat, emberölés), amit tervei szerint majd Magyarországon szándékozott bevetni. Végül csoportjával Egyiptom, Olaszország és Jugoszlávia érintésével 1944-ben átdobták a Dráván, „hogy megpróbálja menteni a magyarországi zsidókat”.
Mindezt lefordítom magyarra: egy fegyveres terroristacsoport tagjaként Szenes Hanna beszivárog a hadban álló Magyarországra, hogy az alkotmányos rend és a törvényesség ellenében fegyveres akciókat hajtson végre a hátországban. Néhány napon belül elfogták persze, majd 1944 novemberében – hadi bíráskodás volt – kivégezték. ... az én szememben szimpla hazaáruló, aki fiatal nőként fegyvert emelt honfitársaira! ... Protestálok ellen és mindenkit ugyanerre szólítok fel, mert erkölcsi és mentális fertő együtt élni egy magyarellenes cionista felforgató emlékével.
Aki azt állítja, hogy Szenes Hanna egy magyarellenes áruló, mert megpróbált valamit tenni a deportálások ellen, az bizony egy fasiszta. A cikk szerzőjét Szőcs Zoltánnak hívják.
Remélem, hogy lesz türelmem minden héten bemásolni Csurka István aktuális ellemzését. Ne fröcsögjünk, hanem ismerjük meg (esetleg vitassuk) eme kivételes ember gondolatait.
A már megindult és mindjárt gyorsulási sebességre kapcsolt választási kampány fő témájául a balliberális MSZP–SZDSZ-irányítók a kódolt MIÉP-ellenességet szánják. A kódolt MIÉP-ellenesség elsősorban egy Európa-kóddal akar érvelni a gyökeres változásokat követelő MIÉP-pel szemben. Sikere és esetleges kormányba vétele esetén elmarad az EU-csatlakozás, mondják. Magyarországnak számítania kell az Ausztriával szemben sem alkalmazott, csak meghirdetett büntetések, kedvezménymegvonások többszörösével, esetleg a csatlakozásból való kizárással. Csak hát a nullának nincs többszöröse. Ausztria ellen valójában semmilyen szankciót nem alkalmaztak. Ezt most a kódolók el akarják mismásolni. Eme balliberálisok rémlátásaiban az az Országgyűlés látható, amelyben három párt foglal helyet: Fidesz, MSZP, MIÉP, és hiányzik az SZDSZ. Ha ez így bekövetkezik, akkor egy idestova két évtizede tartó szívós és sokszor alattomos küzdelem zárul le, mégpedig végre nem magyar vereséggel. Ezzel Aczél Gyuri bácsi minden fondorlata fullad kudarcba, hogy övéit, akiket sokszor látványosan megtagadott és el-elvette tőlük a szamizdatnyomó készülékeket, a főhatalomba betolassa.
Hogy mennyire a padlón vannak ezek a fejlődésben visszamaradt Aczél-káderek, azt jól mutatja az általuk rendezett romakonferencia, amelyen néhány strasbourgi bal-oldaliáner mellett Krasznai volt a díszvendég. Ez egy bizonyítványmagyarázó kiskonferencia volt, ahol az izraeli Katz Katalinnal együtt minden meggyőződés nélkül fújták a régi romanótát, Cinka Panna minden ledér bája nélkül. Ezek a túltenyésztett öncélú elmék nem veszik észre, mennyire hiábavaló a mai, gondoktól barázdált magyarságra ráerőszakolni a romakérdést, mint emberjogi kérdést. Különösen a Rózsadombról és Izraelből, a Soros-pénzek halmairól. A konferencia azért fulladt kudarcba, mert az SZDSZ-nek is elege van belőle – önmagából. Sokkal járhatóbb út sokuk számára az átszivárgás. Úgy, mint a harmincas években Horthyék mellé, most az MSZP-be és a Fideszbe. Ahol pénzt lehet keresni.
Kétfajta átszivárgó van: az egyik még bízik a baloldal győzelmében, ez az MSZP-be megy, a másik nem bízik, és kisebb batyu holokausztot hoz a hátán, de hoz, és ez a Fideszben köt ki. Ez az öntudatosabb és követelőzőbb fajta, a másik csendes, mint aki hazamegy egy kis tékozlófiúskodás után. Mindketten tudják azonban: ha a Fidesz–MIÉP-szavazatarány és országgyűlési többség biztosítja a kormányzást, és újabb négy évre ellenzéki szerepkörbe, azaz többek között az osztogatási és fosztogatási lehetőségek nagy részétől is megfosztja a balliberális tábort, akkor a magyarságra ugyan igen nehéz, s a globalizmus terjedése miatt gondokkal terhes korszak következik, amely azonban a magyarságra nézve mégis oxigéndús korszak lesz, amelyet nekik valamely inkubátorban túl kell élni. Tíz, vagy húsz, vagy harminc év gaz hazudozás, pufajkás gonoszság, demszkys akarnokság és idegenszerű, és egyben magyarellenes ágálás után meg kell úszni büntetés nélkül. A vagyont meg kell őrizni, ha egy darabig gyarapítani nem lehet is.
A legjobban az osztogatásból-fosztogatásból való kiesését félti a bolsi gyökerű tábor. Ez
ugyanis lételeme. Legjobb zsoldosai is elpártolnak tőle, ha késik vagy elmarad a zsold. Ha most elveszti a csatát a tömb, akkor a háborút veszíti el, és a kormányba való visszakerülésükre addig kell várniok, ameddig ki nem alakul egy valódi bal-oldali értékrendű, tisztességes együttes, amelyiknek már valóban nincs köze a Kádár–Aczél-indíttatáshoz, az idegenségkiszolgáláshoz, a magyarellenességhez. Ennek most a legfőbb akadályai bent, az MSZP és az SZDSZ vezetésében vannak. Ezek őrködnek, nehogy bekövetkezzék a belső tisztulás. A jelenleg csak képzeletben, vagy pártbeli erős kisebbségben létező hiteles baloldalnak évtizedekre van szüksége valódi nemzedékváltásra. Most még a Kovács helyett Medgyessy-váltásnál és a Kuncze helyett Demszky–Böhm-váltásnál tartanak. Ez a vesztük. Igaz, a MIÉP 1993 óta tartó folyamatos pörölycsapásai is megrendítették őket, de valljuk be, minden igyekezetünk kevés lett volna, ha ők maguk, a velük született önzésük és szerzésvágyuk nem teszi tönkre őket.
Ez a 2002-es eredmény, tehát a ballibtábor bukása a saját belső hibái következtében ma körülbelül ugyannyira valószínű, mint az MDF-é volt 1992 augusztusában, amikor ezt „Néhány gondolat...” című tanulmányomban megjósoltam. Az a bukás is a belső bajok, ellentmondások és árulás következtében volt valószínű. Annak a bukásnak a következményei tragikusak és máig hatóak voltak. Jött az „el-
adó az egész ország”-korszak és a Tocsik-korszak, az MSZP–SZDSZ-káderek mesebeli meggazdagodása, a magyar nép nyomorúsága, 1996-ban az úgynevezett médiatörvény, és nyomában a korlátlan hazudozás, félrevezetés intézményesítése a kereskedelmi tévék által. Az MSZP–SZDSZ kezébe négy évre olyan sűrű hatalom jutott, amihez fogható hatalma talán csak Vorosilov marsallnak volt, helytartó korában, amikor a SZEB – Szövetséges Ellenőrző Bizottság – elnöke volt a megszállt Magyarországon. De az MSZP–SZDSZ vezetőinek nem volt érzékük a magyarsággal való bánáshoz. A nagy siker annál is könnyebben vette el az eszüket, mert természettől nincs arányérzékük. Nem érzékelték a nemzetnek önmaga és önmaga szabadsága, függetlensége iránti vágyát. Szálláscsinálóként a hálóból, az ebédlőből, sőt a kamrából is ki akarták szorítani a háziakat. Pedig ha kevesebbel is beérik az SZDSZ garnizontisztjei, ki tudja, talán még ma is hatalmon vannak. Hál’ istennek, nem olvasták a „Falu végén kurta kocsmát”.
Most éppen ellenkező irányú változás lehetséges. De egyelőre még csak lehetséges, mert nemcsak a választási eredménytől függ, hanem attól is, hogy a hatalomra kerülők valóban végrehajtják-e a magyar nemzet történelmi igényeinek megfelelő, gyökeres változásokat, vagy megrekednek a félmegoldásokban. Az SZDSZ–MSZP-tábor most csak a puszta Fidesz–MIÉP-összeállás ellen ágál. Ez is ostoba magatartás. Mert egy lényeges változások nélküli, látszatkoalíció, amelyben megmaradnak a létfontosságú szerkezetek, mint a pénz és a kamat, a magyar föld dolgai, a betelepedés kérdései és magyar, illetve külföldi vállalkozásokhoz való viszony, illetve a szegénység és a megélhetés gondjai, másfelől a pazarlás élethelyzete kevesek számára, akkor a kormányzás és az uralom újra csak legfeljebb
négyéves lehet, és a nép dühében, elkeseredésében visszahozza Kovácsot, Medgyessyt, de akár még Hornt is – egy erős és hatásos elvonókúra után. Ezt a látszatmegegyezést a MIÉP természetesen nem vállalja. Inkább kimarad. Tudják ezt odaát is, MSZP–
SZDSZ-ék, mégis meglepő, hogy csak és kizárólag a MIÉP kizárására törekednek, antiszemitizmusával és félelmetességével ijesztgetnek, és nem kívánják magukat mint egy nemzetépítő program részeseit, mint a magyarság számára alkalmas másik, immár nem szálláscsináló magyar csoportot bemutatni. Érthetetlen, hogy miért nem mondják magukat most magyarnak, mint ahogyan 1990-ben demokratának és rendszerváltónak mondták, és sikert sikerre halmoztak. Előállnak ugyan a szociális édesgetés módszerével, hangoztatnak népjóléti törekvéseket, elvben védelmezik a munkavállalók érdekeit, de az egész mögül hiányzik az a mohó lármásság, ami annak idején belső hitelességnek látszott. Vészes vérszegénységben is szenvednek? Szótáraikban sok a MIÉP-től átvett jelszó, csak a szóvégeket nem kéne énekelve felcsapni, amikor skandálják őket.
Szinte érthetetlen volna ez az önsorsrontás, ha nem látnánk, hogy ez is belső szükségszerűség. Thürmer Gyula mondta meg legvilágosabban: az MSZP a nagytőke liberális pártja lett, kiszolgálja a nagytőkét és a pénzhatalmat. Sem belső milliárdosai, nagytőkései, bankárjai nem engedik meg, sem külső megbízói nem tűrik el, hogy ez a párt valóban komolyan gondolja szociális ígéreteit. Most már csak arra számíthat, hogy állandó törleszkedéssel, a globális tőke feltétel nélküli kiszolgálásával megkapja azt a külső támogatást, ami hatalomra segítheti. Sok SZDSZ-es is ebben bízva dönt az MSZP-be átigazolás mellett. Kovácsnak azért kellett fogcsikorgatva meghajolni az Inter-Európa bankára előtt, mert ez az utolsó remény: az internacionális támogatás halvány reménye. Mire eljön a választás, természetesen a pártelnöki székből is kipenderítik őkelmét, már csak megszokásból is: mindig így jártak el. A skalpjával fognak kampányolni az ifjú törökök, változásként, reformként állítva be ezt a fejbőrt, de változás természetesen nem lesz. Még nem.
Bajok, megoldásra váró súlyos kérdések természetesen ezen a térfélen is vannak. Tisztázatlan a kisgazdák helyén támadt űr betöltésének kérdése. Ha feláll is két-három, magát az egyetlen igazinak mondó kisgazdapárt, és elviszi a maga fél, egy, másfél százalékát, az bizony érzékeny veszteség lesz itt, amiből valami még az MSZP-nek is jut. Ugyanakkor a Fidesz nem fogadhat be országos listájára semmiféle kisgazdát. Az hitelvesztés lenne, ízléstelenség, majdnem röhej. Sokan tartják úgy az országban, hogy a Fidesz keze benne van a kisgazdák szétszedésében. Így tehát most mégiscsak 48 kisgazdamandátum sorsa lebeg a pártok felett. Nincs jó megoldás a Fidesz számára, már csak azért sincs, mert a legtöbb egykori kisgazda szavazó, ha elmegy szavazni, a MIÉP-re fog voksolni. Hová másra? Munkájából élő, keserű magyar, kárvallott, otthontalan, becsapott. Mi nem csapjuk be, azt tudja.
De baj van az MDF-fel is. Ez a párt most úgy akarja növelni parlamenti súlyát, mandátumainak a számát, hogy tudja: a rá adott szavazatok száma nem nő, sőt csökken. Boross Péter, a „rókalelkű bátya” keveri ezt a kártyát. Egy közös lista ezüsthajóján beúszni a tatarozott Országgyűlésbe. Szép terv, érthető is, de mi előnye származik belőle a Fidesznek? Mondjon le saját embereiről? Kitör a palotaforradalom. Baj az is, hogy az MDF mohó. Magába akarja olvasztani az MDNP-t és a Vállalkozókat, és ezeknek is kell hely. Esetleg éppen azok, amelyeken már ott ülnek Surjánék? Nagy a tolongás a bejárat körül, s kint a tábla: minden hely elkelt.
Lehet, hogy a Fidesznek ez a nagy 1998-as étvágya okozza majd a legtöbb gondot. A nagy tölteléket a töltött káposztában se mindenki szereti. Igaz viszont, ha a Fidesz meghagyja maga mellett, de kívül a kis nudlipártokat, akkor meg sok szavazat elherdálódik.
Így aztán persze nehéz a MIÉP-et kiszorítani, letudni. Az idő ennek az erőnek dolgozik, a következetességnek, a gyökeres változásoknak, a privatizációs vájútól távoltartottaknak, nekünk.
De mi azt is tudjuk, hogy az igazi, nagy gondok majd a választás után következnek. Akkor majd be kell látnia mindenkinek, hogy az ország, a társadalom minden rész-
eredmény ellenére nincs abban a jó és pozitív helyzetben, elégedettségben, mint amiben most a választások előtt szükségszerűen megtermő sikerpropaganda mutatja. A kormány bele van kényszerítve a sikerpropagandába, és a nép is ezt szokta meg, minden választás előtt ez folyik. Kétségtelenül történtek jó intézkedések, és az élet valamicskével jobb, mint Hornék alatt volt. S a választásokig a magyar nép nem is fogja számon kérni a valóságot. Ilyen a természete. Hanem aztán a választás után, az új kormányon bizony számon kéri.
Akkor már építeni kell, munkát kell adni, mégpedig itthon és magyar vállalatokban. Meg kell adóztatni a felső dologtalan tízezert, a privatizáció haszontalan milliárdosait, hogy legyen a kenyéren egy kicsivel több vaj millióknak.
Roppant feladatok állnak előttünk. Ezért vagyunk csendesek, talán egy kicsit lámpalázasak, mint a nehéz szerepre készülő színész. A „lenni, vagy nem lenni” feszültsége hullámzik bennünk. A magyar népnek is tudnia kell ezt.
