A bukaresti kettő--nullás vereség mindekit visszarántott a válóságba
Közeledik az újabb válság
Románia--Magyarország 2--0.
A magyar válogatott számára gyakorlatilag befejeződött a világbajnoki kvalifikáció. A tervek szerint egy döntetlen még életben tarthatta volna a reményeket, a 2--0-ás vereség után azonban már csak a csoda segíthet abban, hogy a nemzeti csapat a pótselejtezőt jelentő második helyet szerezze meg a 8. selejtezőcsoportban. E csodához kellene az, hogy a románok elveszítsék a soros mérkőzéseiket, a mieink pedig mindet megnyerjék, kezdve ott, hogy szerdán megverjék a Budapestre látogató Grúziát, ami semmivel sem lesz könnyebb feladat, mint a románok elleni mérkőzés. A bukaresti vereség után azonban már csak kevesen vannak azok, akik csodában hisznek. A magyar futball újabb válság felé közelít, annak ellenére, hogy újra felerősödnek azok a hangok, amelyek szerint új alapokról kell indulni, új csapattal, új kapitánnyal, új reményekkel -- pedig mindez csak felszíni kezelése annak a betegségnek, amely a magyar futballt közel húsz esztendeje emészti...
***
Ha lehet hinni a futball öreg bölcseinek, akkor a pályán egyetlen mozdulatból megállapítható, hogy melyik játékost áldotta meg a sors bátorsággal, és kinek lelkében bujkál félelem.
Nos, még szombat este Bukarestben, a Ghencea-stadionban, ahol is huszonötezer fanatikus román őrjöngött abban a pillanatban, amikor a labda elgurult a mésszel felszórt kezdőpontról, pontosan látni lehetett, hogy kikben volt meg a bátorság, és kiket uralt a félelem...
Sajnos ezúttal a magyar válogatott tagjai ítéltettek vesztésre.
Lehet, banális a példa, de mégis igaz: nekünk már a kezdőrúgás sem sikerült jól, mert emlékezzenek csak, a középkezdésből a mieink egészen hátra, Király Gáborig, a kapusig passzolták a labdát.
Kapitális hiba volt, és nemcsak azért, mert jelezte a tanácstalanságot, a hit nélküliséget, hanem azért is, mert ezzel a kőkemény küzdelemre felkészített román futballistáknak rögvest lehetőséget adtak a letámadásra. És ugyancsak emlékezhetünk arra, hogy a középpályásaink, a védőink úgyszintén az első pillanattól kezdve hihetetlen kapkodással, ügyetlenkedéssel, tanácstalansággal vegyes futballt produkáltak, -- és lehet mindez annak a hátrapasszolt labdának az eredménye...
Ám lehetünk gyakorlatiasabbak, s mondhatjuk azt is, hogy az altaltás, a hátvédsor előtti labdajáratás a taktikánk része lehetett (ha netán így volt, akkor valami kapitális tévedés folytán az utolsó pillanatban módosulhatott a már előre megálmodott taktika...), de ezen a bukaresti meccsen, a világbajnoki selejtezősorozat egyik legnagyobb rangadójának ígérkező meccsén nem lehetett elég a hétköznapi találkozókon már-már elfogadható hozzáállás.
Ez nem egy meccs volt, hanem ez „a" meccs volt.
Kapitánynak, játékosnak, szurkolónak egyaránt.
Ezt a meccset edző, sportvezető, játékos, szurkoló a realitásoktól elszakadva úgy emelte ki a magyar foci szürkeségéből, hogy elfeledte, mi nem tartozunk az európai élfutball legjobbjai közé; és a hisztéria közepette elfeledte azt is, hogy az ellenfélnél kőkemény profik kocognak majd ki a pályára; és elfeledte azt, hogy nekünk két évvel ezelőtt sem volt túl sok keresnivalónk ugyanezen a pályán, és emígyen mindenki abban hitt, hogy valóban van esélyünk a győzelemre.
Az emberek realitásérzéke elszállt e mérkőzés kapcsán, és -- ennyire lehetünk önkritikusak -- ebben benne van az is, hogy a meccs felvezetése során nem volt elég hangsúlyos az, hogy illenék értékén kezelni a román válogatottat. Hogy ha voltak is viták a játékosok és a kapitány, Bölöni László között, ha a román közvélemény és sajtó nem áll mindenben a magyar származású, egykori 108-szoros válogatott futballista mellé, hanem inkább támadja, attól még még nem sérül az az elv, hogy valódi profik szerepelnek az ellenfél válogatottjában. A meccs előtti beharangozóban már késő volt posztról posztra végigskálázni a román válogatottat, hogy kiderüljön, a védőktől a csatárokig átlag feletti képességgel megáldott játékosok kerülnek szembe a mieinkkel.
Akkor, a meccs előtti órákban erre már senki nem figyelt.
Ilyen hibába a magyar futball többé soha nem eshet, és most feketén-fehéren kiderült, hogy igenis kell a kontroll, s kiderült az is, a magyar játékosok számára különösen fontos az, hogy minden meccs előtt kellőképpen szerények maradjanak. Hogy minden egyes meccsen (legyen az a most szerdai grúzok, avagy a majdani őszi, olaszok elleni vb-selejtező) csak önmaguknak tegyenek fogadalmat, és ne higgyék azt, szavakkal pótolható a meg nem szerzett tudás.
S mindazoknak, akik kívülről, a pálya széléről nézik ezt a játékot, legyen figyelmeztetés a szombati, bukaresti este: a magyar futball korántsem emelkedett ki abból a szakadékból, amelynek legmélyebb pontjára a jugoszlávok elleni vb-pótselejtező után került, amikor is válogatottunkat a 86. helyre rangsorolta a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség.
Sokan most azt mondják, ennek a csapatnak és a válogatottat irányító kapitánynak az ideje lejárt, a szakemberek, a magyar futball prominens vezetői pedig arról beszélnek, most látszik csak igazán, hogy milyen fontos az utánpótlás-nevelés. Ez ügyben nem elkeserítve senkit és nem megbántva azokat, akiknek a szavait leginkább a féltés és a kétségbeesés szüli, ám a válogatott ma már a világ labdarúgásának egyik leggyengébb tagja... Az a csapat, amelyiknek szeszélyes, kiszámíthatatlan futballjából hazai pályán csak döntetlenre futja Litvániával szemben, az a csapat, amelyik kétévente egyszer képes arra, hogy elitcsapattal szemben (értsd: Anglia, Olaszország) döntetlent játsszon, az a csapat, amelyik csapat a valóban fontos mérkőzéseken (mint a most szombati, Románia ellenin) képtelen átlépni a saját árnyékán.
Ám, ha a szakemberek, a drukkerek azt (is) mondják, a mai nagyválogatottat alkotó játékosok ideje lejárt, akkor rögvest meg kell kérdezni azt is: kiknek az ideje jött el?
A magyar utánpótlás-válogatottban futballozó ifjak teljesítménye ugyanis a román--magyar meccs tükrében úgyszintén lehangoló, függetlenül attól, hogy az U21-es csapat „csak" 1--0-ra kapott ki Bukarestben úgy, hogy a meccs hajrájáig tartotta magát. Mint a meccset megtekintő újságírónak elhihetik, hogy a kezelhetőbb vereség ellenére mégis szakadéknyi a különbség a két ország fiataljainak teljesítménye között, akár a fizikális, akár a taktikai érettségről beszélünk. Emígyen ha már most „látni akarjuk a jövőt", akkor legyünk realisták, és mondjuk azt: ha, mondjuk, három év múlva nagyválogatottszinten a mai utánpótlás-korosztály tagjai csapnának össze, akkor sem valószín?, hogy a meccselés más eredménnyel végződne, mint az elmúlt szombaton...
Persze az tény, változtatni kell, ám a személycserék mellett azt is el kell dönteni, hogy mi lesz a változtatás lényege.
Ugyanis ha valaki azt hiszi, hogy mondjuk a kapitányváltás megold mindent, akkor az súlyosan téved, hiszen a sorban következő edző is csak azzal kell hogy szembenézzen: a türelem pusztán ígéret, és néhány bemelegítő barátságos meccs után tőle is eredményeket várnak el -- olasz, román szintű gárdák ellen. Emígyen azok, akik az utánpótlás-nevelés fontosságáról beszélnek a bukaresti este óta, semmi mást nem tesznek, mint frázisokat puffogtatnak, és nincsenek tisztában azzal, amit ma Magyarországon az utánpótlás jelent.
Nálunk ugyanis nemhogy utánpótlásképzés nincs (és még nem is lesz nagyon sokáig), hanem nincs utánpótlás.
Az országnak hetvenötezer igazolt játékosa van (és az ő többségük is a felnőtt- és az öregfiúk-bajnokságokban játszik), ami azt jelenti, hogy -- bár a labdarúgás dicsekedhet még így is a legmagasabb sportolói létszámmal -- klubszinten lehetetlen valóban tartalmas, a profifutballt segítő nevelői munkát végezni. Mert logikus: minél kevesebb gyerek jelentkezik futballozni, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy tehetséges srác is akad köztük. Ma az élklubokban jó esetben is csak néhány száz gyerek tanulja a futballt, ami önmagában még nem baj (hiszen a jó kiválasztás után a kis létszámú csoportokban hatékonyabb a képzés), a gond az, hogy ennél többen nem is jelentkeznek, azaz mindenki, aki az öltözőajtón kopogtat, szerelést kap. Sarkítva a lényeget: húsz esztendeje kétezer futballozni jelentkező gyerekből kétszázötven kapott esélyt arra, hogy edzésre járhasson, azaz ezerhétszázötven gyerek várta a következő toborzót, hátha sikerül (persze ez sem volt egészséges állapot). Ma a futballozni jelentkezők száma ilyen tekintetben valójában nulla...
Szóval van gond elég, de a legnagyobb baj mégis az, hogy magának a magyar futballnak nincs meg az önkontrollja. Nincs, hiszen ha a vezetők csak úgy, a levegőbe nyilatkozva beszélnek az utánpótlásról (miközben ugyebár az nincs...), és miközben az edzők -- védve a mundér becsületét -- egy szakmailag totális csődként jellemezhető meccsen arról beszélnek, a mezőnyben egyenrangú ellenfelek voltunk (ehhez csak egy megjegyzés: a románok elleni vb-selejtezőn a „dicséretes" mezőnymunka során egyetlen egy, a kaput eltaláló lövése nem volt a magyar játékosoknak), akkor még nagyon sokáig nem lesz keresnivalónk a világban.
A legőszintébb velünk, magyarokkal szemben eddig Joseph Blatter, a FIFA elnöke volt, aki Bozóky Imrének, az MLSZ első emberének azt mondta: addig ne is álmodjon vb-győzelemről, ameddig nem büszkélkedhet el azzal, hogy az ország lakosságának tíz százaléka aktív szereplője a sportágnak, idesorolva a gyerek, a felnőtt profi és amatőr, a női és az öregfiúk-futballistákat is.
Addig pedig fogadjuk el a fájdalmas, de roppant nagy igazságot jelentő tényt: a futballvilágban a válogatottnak pontosan ott van a helye, ahová a bukaresti meccs is helyezte...
