"Számos vallás szerint van túlvilág " Ja, igen.Vallási vitát semmiképpen sem szeretnék kezdeményezni, ezért erre csak annyit mondok: bizonyos feltételezések szerint van, bizonyos feltételezések szerint nincs. (Én ez utóbbi feltételezést érzem hihetőbbnek)
Azt viszont tapasztaltam, (leírásokból, mások elmondásai alapján)hogy idős korban egyre inkább
elfordul az ember az élettől ( mert az élet is tőle) és képzeletében utat keres egy lehetséges túlvilág felé, ahol majd folytathatja önmagát.
Mert a legnehezebb szembenézni a totális elmúlás tényével. Na de ne menjünk el a halálig, egyelőre még csak az előszobáját próbáljuk feltérképezni, ha van hozzá elég értelmünk és bátorságunk.:-))
Kedves Halmara (Lévai)!
Mivel ez egy val-fil fórum, úgy gondolom, hogy minden témát meg lehet/szabad közelíteni val-fil aspektusból (még yool yöhet a könyvedbe 8:))
Mármost számos vallás szerint VAN TÚLVILÁG !
Erre céloztam, az 'ottani fogadás'-sal.
Természetesen a téma mindkét (száz) oldalának bemutatására itten lőhetőség vagyon.
Én mindenesetre nem a szomorú oldalát szeretem képviselni, mert tudom (nem csak hiszem) hogy létezik másfajta oldal is, elég sok öreggel volt alkalmam beszélgetni.
De nincs bennem kirekesztő szándék. Legyen ebben is esélyegyenlőség, ok. ?
Barátsággal: tivadar
Milyen "ottani fogadtatásról" van szó?
Egyébként nem rettegünk, nem cidrizünk.... egyszerűen csak beszélgetünk az öregségről, arról,hogy mi várhat ránk ha így alakul, s mi, ha amúgy alakul a sorsunk.
Erre a témára nyílt ez a topic, s azt senki sem várhatja, hogy csupa örömzene és derűs bizakodás
tőltse ki mondandonkat, mert azért korántsem olyan egyszerű a kérdés. Az jó dolog, hogy vannak
vidám, életerős öregek, és marhára kell törekednünk, hogy mi is azok legyünk. Ám ha a témában csak ennyi van, akkor talán abba is hagyhatjuk. Tudom, szükség van a reményt adó pozitiv hozzáállásra, de azért ugye észre lehet venni és föl lehet mutatni a téma árnyékos oldalát is? Már csak azért is, hogy tudjuk, mit
igyekezzünk elkerülni.
"Nagyon izgalmas és szomorú téma ez. "
Szvsz azért mert folyton a halálra és az elválásra asszociálunk. S mi volna ha arra tudnánk gondolni, pl. hogy "milyen izgalmas és érdekes lesz az átmenet, a megérkezés, az ottani fogadtatás !" ???
"az igazi öregségre fel kell készülni, mert annak az elviselése nem megy máról holnapra"
Szvsz ez egy folyamatos folyamat, hiszen amikor gyerekek voltunk a 40 évesek is 'aggastyánnak' tűntek, most meg 50 fölött sem cserélnék néhány 30-assal (chomojan !), anyám meg azt mondta nemrég 'én még csak 78 vagyok, mit akarsz nekem itt az öregséggel'... AZ IGAZI ÖREGSÉG a mobilitás elvesztése, és ez sem a véletlen műve.
Nagyon rossz példák vannak a szemeink előtt (vannak persze jók is !!), a mostani emberek nagy része (T.A.K.) merő materialista fertőzöttségből, maga is 'lenézi', értéktelennek ítéli az idős
kort, és ezért retteg a saját öregedésétől. Esetleg ő maga is méltatlanul bánt a felmenőivel, ezért úgy gondolja, neki sem juthat más sors.
Nem rettegni kell, hanem ahogy onk. írta, keresni a helyeket ahol segíthetek, ahol hasznossá tehetem magam - s akkor majd szeretni fognak és nem leszek púp a hátukon. De ehhez egyfajta bölcsesség szükséges, ami sajna nem minden öregnek adatik meg...
Üdv: tv
Írok egy könyvet, aminek egyik fejezete az öregkorról szol. Ebből a fejezetből bemásolok ide egy kicsi részletet, ami ebben a mezőben hosszúnak fog tünni, de aki unalmasnak találja, úgy sem olvassa.
"Mindenki magányosan néz szembe a közelgő elmúlással. Az ember, aki élete során nem tudta magára őlteni a minden iránti szerelmet mint életformát, öreg korára bezárul mint a kagyló, s az a kevés érzelem, ami még megmarad benne, inkább hasonlít a gyülölethez mintsem a szeretethez. Boldogok csak azok lehetnek, akik szerelemre születtek, akik képesek az álmot és a valóságot a végtelen szőttesbe beleszőni, akik mágusként élik meg sorsukat - magyarázta Halmor , s bizonyítva, hogy láthatatlansága ellenére is jelen van, egy szál fehér szegfűt font Halmara ujjai közé.
- Ezek az én gondolataim Halmor. Úgy teszel mintha lennél, én úgy teszek mintha lennél, közben magammal beszélgetek,- jegyezte meg az asszony és elnevette magát. A szegfűt beletűzte a hajába, aztán körülnézett. Kell itt valahol lennie egy tükörnek, gondolta, és már állt is elibe. Az üvegmező hátulján megrepedezett foncsor
homályos tájat mutatott, benne egy asszony pufajkában, vattanadrágban, csizmában, hajában szegfű. Minden szibériai kellék együtt van a télhez, s lám a virág is fehér. Bár izzó vörös rózsa lenne, hogy megmelegedhetnék a lángjánál- mondta félhangosan, és hirtelen úgy érezte, meg kell érintenie azt a valakit, aki szemben áll vele. Elöször csak az ujja hegyét, aztán az egész tenyerét a tükörre tapasztotta.
-Lépj be - mondta Halmor. Ebben a bizonytalan lelki homályban öregek állnak a Te ítélőszéked előtt, de addig ne mondj semmit , amíg magad is be nem járod ennek a hűvös , magányos élet -tartománynak minden zegzugát.
sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss
Nahát ez ilyen hosszúra sikeredett, de így akartam
valamiféle magyarázatot adni arra, miért érdekel engem olyan nagyon ez a topic.
Igen, beléptem, s most indulok bejárni a lehetséges utakat,amelyeknek fordulóit,elágazásait
írom meg az említett fejezetben.
Amit írtál az megrendítő számomra. Vajon tényleg eljőn az az idő is amikor már nem lesz az emberben szeretet? Én láttam annak idején a 80. évét meghaladó nagyanyámat -1899. -ben született a jó öregassyony és 84 évet élt, - amint megélte ezt a szörnyű végső magányosságot.Pedig sokan látógatták és probáltak némi vigaszt belópni szabadon választott magányába. Valahol egy szép nagy ház, hátulsó de kényelmesre berendezett kisszobájában, egyik lányának szeretetteljes gondozása mellett élte le életének utolsó napjait. Az utolsó 3-4 évet ágyabn fekvő betegként élte le. Tv. -t már nem látott, de soha nem is érdekelte, valami értelmetlen dolognak tartotta mindig, rádióhoz már nem volt türelme, de énekelte a zsoltárokat és sokat imádkozott...
Üdvözlettel
Egy emberélet alatt nagyon sokszor voltunk és lehetünk még olyan helyzetben, hogy a lehető legrosszabb döntéseket voltunk kénytelenek meghozni. Sajnos az ember nem mindig hódolhat be az egzisztancialisták által meghirdetett erkölcsi normáknak. Van amikor választani kell az egyszerű megmaradás és a kompromisszumok megtagadása között. De valóságosnak tartóm azt a megállapítást, hogy minden ember annyit ér amennyit a cselekedetei. Nem mindig tudunk lelkiismeretünkön azáltal könyíteni, hogy megpróbálunk valami elhibázott döntés következményein javítani. Itt bizony már nem müködik a "restitutio in integrum" elve. És sajnos nem létezik lelkiismeret mosóda. Ezért "adta az Úr az Embernek" az öregkort, hogy elmélázzon élete tetteinek erkölcsi tartalmán?
Én még nem is vagyok 40. Sokan a topicban megszólalók közül úgy látják, hogy végül is nem egy tragédia ha az ember értelmesen és méltóságteljesen öregszik meg. Örvendek, hogy megvagy és nem hajtottad végre serdülőkori fogadalmadat. (olyan, hogy pézsma "bölény" - aki Cincin névre hallgat nincs - csak "túlók")
Sokmindenben egyetértek, de vannak kétségeim.
Szeretem a gondolataidat, de vannak fenntartásaim.
Ha nem lennének, miről is beszélgetnénk :-))
Holnap jövök.
Kis kiegészítés:
Ez a dolog, hogy senkinek nincs ránk szüksége, bizonyos foku önzésből fakad, amit érdemes lefaragni.
Ez azt jelenti, hogy a MI segítségünkre nincs szükség.Nem azt kell nézni, hogy mi hol kellünk, hanem azt, hogy hol van a szükség. És az lehet, hogy nem mindig a közvetlen környezet.
Szerintem a feleslegesség érzése éppolyan illuzió, mint amikor azt hisszük, szükség van ránk. Hiszen nagy igazság, hogy mindenki pótolható.
Azonban mindig lehet másokkal törődni még fizikailag gyengén is.
Vénen is kérdezhet úgy az ember, hogy kinyílik a másik.Sokszor a kellő pillana eltalálása a nagy titok. Azonkívül nemcsak a beszélgetés az egyetlen kommunikáció.Aki képes aktív szellemi életet élni az bizonyára mindig talál kontatkutst.Pl. még a Net-ezésnek sincs szerintem akadálya.:-)
Az emberi akaraterő sokszor csodákra képes.
Az elsődleges mindenképpen a belső egyensúly.Ezt pedig az egyedüllét megtanulával lehet szerintem edzeni.Önmagunk gondolatai, szándékaink ismerete megannyi titok. Ha ez iránt a készség megvan, nem von maga köré fagyos levegőt, amitől mindenki menekül.Nem vitatom, hogy ez keveseknek sikerül, de kevesen is készülnek rá, kevesen gondolnak rá. Anélkül pedig biztosan nem megy.
Csodálatos az optimizmusod ' Édesanyám 86 éves.
Egyedül él a lakásában,de fölötte, mellette a lányai, unokái, dédunokái....mégis amikor átölelem a fülembe súgja: " olyan magányos vagyok"
Ha megkérdem miért, azt válaszolja: senkinek nincs már szüksége rám, érzem, hogy idegesítek mindenkit. Nem tudok már dolgozni és olvasni is csak nagyítóval. Feleslegesnek érzem magam.
A feleslegesség érzése az idő múlásával és a test gyengülésével arányosan nől.Szellemi képességeink
ha nem is romlanak meg totálisan, mégis fogyatkoznak. Az a gyanum, semmi sem olyan lesz, mint amilyennek most a felkészülés idején elképzeljük.
Ötven éves ember még nem öreg. Neki még szivesen elpanaszolja a kolléganő a gondjait, de gondolatban öregedj húsz évet, és próbáld meg újra (gondolatban) Vajon hogyan fordul feléd?
Istenőrizz, hogy azt mondja : "vén hülye hagyjon békén" :-)
Nekem a filozófikus magány akkor izgalmas, ha nem csak a szemlélődés, de a teremtés lehetősége is megadatik. Nem csak olvasni, írni is. Nem csak virágot szagólni, ültetni is. Nem csak festményben gyönyörködni, festeni is. Nem csak csónakban ülni, evezni is... (Ha érted mire gondolok) Lehet, hogy a felkészülésnek ez a legrosszabb módja?
Ha megtarthatjuk szellemi képességeinket öregkorunkig, akkor sokkal nagyobb lehet a rálátás a környezetünkre, mint korábban. Erre már "csak" rá kell hangolódnunk.
Azaz, ha szükség van rá, tudjunk lenni mindenki "nagymamája", tudjunk meghallgatni másokat, ha igénylik, de legfőképpen tudjuk kivonni is magunkat a forgalomból, ha látjuk, hogy "sokak" vagyunk.
Ha egyedül kell maradnunk, tudjunk elmélkedni, mert mindig van min.Ha bírjuk, a könyv, a rejtvények, a TV, pl. a sakk, millió szellemi elfoglaltság.
Vagy ha fizikailag lehetséges, az utcán sietség nélkül sétálgatva nagyon érdekes játék az emberek szeméből kiolvasni érzéseiket, lelkiállapotaikat.
Ezt ki is próbáltam. Fantasztikusan sikerül, ha ráhangolódik az ember.Egy kolléganőm ment pl. a jó multkor előttem az utcán. Figyeltem. Egyébként minden nap látom, de most másképp figyeltem. Olyan volt a járása, mintha ólomsúl lett volna rajta, még a fejét is úgy tartotta. Bár az arcán semmi nem látszot. Nem tudtam megállni: megkérdeztem mi a baj? Megdöbbenve kérdezte : ennyire látszik? És dőlt belőle a szó.
Nem magyarázkodtam, hogy máskor biztos nem vettem volna észre.
Talá érted, mit akarok ezzel mondani.
Valahogy úgy kell a környezetünkben megtanulni majd élni, hogy benne, de nem vele. Nagyon érdekes lehet megtapasztalni.A mindennapok rohanása azonban nem hagy rá idöt.
Én hiszek benne, hogy új távlatok nyílhatnak.
A készülődés két felé vehet irányt. Reklámos kedves lehetőség a vidám nagymamaság és a nagypapaság állapota, derűs kertészkedés, szép utazások, no meg " ülünk a kandalló mellett és fogjuk majd egymás kezét .."
A másik az a bizonyos filozófikus magány. Na, arról mondj valamit. Milyennek képzeled, hogy készülsz rá?
A szellemi leépülésre valóban nem lehet felkészülni.Azonban ez nyomaszthatja legkevésbé az érintettet. Ez inkább a környezet keresztje.
Mi csak az ép szellemmel való öregedésre tudunk felkészülni szerintem, ha akarunk.
Könnyü azt mondani, hogy csak az egyénen múlik.
És a körülmények hatalma ? Mi van ha elvesztem a memóriám? Mi van ha elhagyják az agyam a gondolatok? Mi van ha elmambulásomtól iszonyodik a környezetem? És mi van ha már akkor nem is lesz
környezetem ?
Ilyen lehetőségekre is föl lehet készülni?
Pedig szerintem az igazi öregségre fel kell készülni, mert annak az elviselése nem megy máról holnapra. Hiszen egészen más emberekké leszünk, mintahogy mások lettünk gyerekkorból fiatalkorba, onnan pedig felnőttkorba lépve.Van mit készülni !
Szasztok Öregedők !
Én még csak 55 vagyok, így csak ugatom ezt a témát... 8:))
Ám ha mégis belekottyantok, akkor aszt mondom, hogy a zöregedés megélése is az egyén lelki beállítódásától függő - ahogy az egész élete és halála is.
Aki mélyen az anyagban él (lehet akármilyen vallásos és hívő + minden) annak az anyag (test) elmúlása szomorúságot okoz. Pláne, ha úgy élte az életét, hogy már 40 körül piszkossssul elhasssználta...
A testre vigyázni kell, mert az a (szt.) lélek temploma, azaz ha fáj mindenem mert túlhasználtam (mindegy sporttal, munkával, szexel, kajával, bármivel) akkor a lelkem is torzul az örökös fájdalom, kezelés, operáció stb. miatt.
Nem törvényszerű, hogy így legyen, s ez nem csak lustaság - szorgosság kérdése.
Viszont az öregedéssel -jó esetben - bölcsebbé válás is bekövetkezik, ezt sose felejcsük el...!
Szisztok: tv dr.
Értem mit akarsz mondani.
Azonban lehetséges, hogy mindaz az esendőség, ami tulajdonsága lesz egy öregnek, ami nemcsak másnak, de önmagának is visszataszító sokszor, figyelmeztetés, hogy lejárt az idő, ne sajnáljuk itthagyni, amit itt kell hagyni.
Egyébként nagyon sokan valóban csak elvárják a szeretetet. Nem ismerjük annak a néninek a teljes életét. Lehet, hogy egész életében csak adta a szeretetet, de az is lehet, fiatalabb korában is csak elvárta.
Azért aki önzetlenül csak ad és el tudja engedni a gyermekét is az életnek, annak a környezete nem érezheti, hogy kötelessége van vele szemben, és ettől sokkal inkább önmagától jön a szeretet. Lehet, hogy bonyolult, de talán megérted.
Hidd el, az én környezetemben is volt magányosan élő és haló anya, aki életében csak gyermekei házasságát akarta tönkretenni, és elvárta önmaga felé a gondoskodást. Azon kívül az érzelmi zsarolásnak számtalan fajtája létezik.Aki valóban önzetlenül ad, az másként viszonyul a magányhoz. Mindig megtalálja azt, amit még adhat másoknak.Jártam én is öregek otthonában egyszer.Egymás között is borzasztóan önző volt a legtöbb.Pedig ha nem tesznek mást, mint odafigyelnek a másik nyomoruságára, vigaszt ad neki, azzal a maga baja már csökkenne is.
Ujra csak azt tudom mondani, erre fel kell készülni. Az élet önző mindennapjaiból a vénségbe csöppenni valóban tisztítótűzbe pottyanás. Aki azonban fiatalabb korábn is mert önmagával szembenézni, aki megérti, hogy az élet legfontosabb dolgait magunknak kell átélni, annak megnyugvás mindez.
Én legalábbis hiszek benne.
A hitelesség nemcsak kor kérdése. Az, hogy nyolcvanévesen miként éled át a magány legzordabb idejét, épp úgy csak elképzelni tudod, mint mindenki más. Aki pedig már átment a "tisztitótűzön" , nem tud visszaszolni, hogy milyen volt.:-)
Filozófikus magány? Hát igen. Csakhogy ez nem mindenkinek adatik meg.
Szeretet elvárása? Lehet a szeretet elvárni?
Lehet egy nyűgös, kiszikkadt lelkű, elbutult, vénséget igazán szeretni? Tudom ez kegyetlen kérdés, de kérdés.
A fegyelmes, irgalmas szánalom vajh azonos a szeretettel ?
Macus néninek volt egy lánya. Egy évben kétszer meglátogatta, s akkor is összeveszett vele, mert idegesítette az esendősége. Amikor az öreg asszony sírvafakadt, vígasztalásul pénzt dugott a táskájába: "jól van anyuka, ne csinálja a drámát, vegyen magának tejet." Aztán zavartan ( kicsit viszolyogva) megsímogatta a vállát.
Szerintem nem a szeretet, hanem a szeretet elvárása, ami lekophat.
A magány is csak akkor lehet kínzó, ha a zsúfolt hétköznapokkal mérjük össze. Ez az, amit nehéz filozofikus magánnyá átalakítani.
Akinek ez nem sikerül, az szenvedni fog. A tisztítótűz hasonlatot nagyon találóank érzem.
(Egyébként hitelesnek tarthatsz, elmultam 50 éves :-))) )
" Meg kell tanulnunk egyedül lenni " Ó, igen, csakhogy az egyedülét nem azonos a magánnyal.(Főként az öregség magányával nem )
Egyedül jövünk a világra ? Én mindig úgy gondoltam: a születést ketten csinálják, a halált egyedül.
Ennek ellenére elfogadom a gondolatot, hogy életünk folyamán meg kell tanulni egyedül lenni.
"Szoktatom szívemet a csendhez,
nem oly nehéz,
idesereglik, ami tovatünt,
a fej lehajlik, és lecsüng a kéz..."
Aki élete csúcsidejében zsúfoltan, és zajosan él,
szinte üdvözli az egyedüllét pillanatait, akinek viszont magányos hétköznapokat (lapokat) osztott a
sors, sóvárogva vágyik a társaságra, vagy legalább egy társra, akivel megoszthatja a gondolatait. De a csúcsidő ( ami tarthat mondjuk húsz éves kortól ötvenig ) ilyetén gondjai egyáltalán nem hasonlíthatók össze az öregkor
sivár magányával. Az valami egészen más. Ha vallásos lennék, azt mondanám, az a tisztítótűz.
Az már a mindenről való lemondás időszaka.
Macus néni bölcsességét fölfogni és értelmezni, nem is olyan egyszerű. Miért kopik ki az öregek
szívéből a szeretet? Sok féle válasz adható erre a kérdésre, s meglehet egyik sem az igazi.
Szerintem a felnőtté válás és az azt követő öregedés folyamán meg kell tanulnunk egyedül lenni.
Nagyon bölcs lehetett az az idős néni. Valószinüleg az elszakadás nehéz a környezettől, amit talán ha van rá időnk már az életünk vége felé el kellene kezdeni szokni.
Ez pedig nem is olyan szörnyű. Hiszen egyedül jövünk a világra, az énünk egymaga van, a kötődés másokhoz, ha mégoly kedves is, csak ideiglenes lehet. Aki ezt megérti és szembenéz vele, annak az öregedés talán már nem is olyan szörnyű. Hiszen az ember elfárad, körülötten sokminden megváltozik, nincs már benne a hétköznapok lültetésében.
Erről eszembe jut egy ismeretlen költő saját sírfelirata:
"Amit megtehettem, megtettem.
Mindenki tartozását megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását.
Felejtsd el arcom romló földi mását."
Tizenöt éves voltam, és rettegtem a haláltól. Az öregségre úgy gondoltam mint valami gyógyíthatatlan betegségre, ami az idő múltával kivédhetetlenül belénk fertőzi magát. Meg is kérdeztem egyszer a szomszédunkban lakó Macus
nénit, ugyan mondja már meg, nem fáj neki a gondolat, hogy lehet, holnap reggel már föl sem ébred, és azután már mindig nélküle virrad föl a nap?
Az öreg asszony- komolyan vette a kérdést, (örült, hogy valaki egyáltalán szóba áll vele?)és elgondolkodva azt mondta.
Az nem fáj, hogy meghalok, azt egészen rendjénvalónak tartom, csak ez a halált megelöző
magány, ez az iszonyatos csend, ez a végtelen üresség ... Csak ez fáj. Most még !-emelte fel bütykös ujját, és elmosolyodott.- Ha maradnom kell még néhány évig, elmúlik a fájdalom, mert egészen vén koromban már nem lesz bennem szeretet, s ha az kikopik az emberből, akkor vele a fájdalom is.
Én úgy tettem, mintha érteném miről beszél, pedig halvány sejtelmem sem volt róla.
Macus néni évtizedekkel ezelött meghalt, de amit mondott, a mai napig velem maradt.Próbáltam, próbálom megfejteni..... Hogy mire jutottam? Majd legközelebb leírom.
Úgy gondolom, hogy az öregedés folyamatát attól függően éli meg az ember, hogy fiatalabb, vagy aktív életét hogyan élte. Környezetemben sok kifejezetten idős emberrel beszélgettem, illetve figyeltem meg, akik tisztában vannak azzal, hogy egyszerűen biológiai okokból már jó esetben is csak néhány évük van hátra. Azt találtam, alapvetően két csoportra oszthatók. Az egyik csoport tagjai tele vannak frusztrációval, elégedetlenek, félnek a haláltól, nem szeretik a világot, mert tudják, hogy az nélkülük is remekül fog tovább működni. Őket arról lehet felismerni, hogy kedvenc szlogenjük: Ha újra fiatal lehetnék, ez is máshogy csinálnám, azt is máshogy csinálnám, inkább azzal az emberrel élnék, stb.
A másik csoportot a békesség, nyugalom, sőt - kimondom - a boldogság jellemzi, bár tudják, nemsoká vége földi életüknek. Ők azt mondják: Ha újra kezdhetném, ugyanúgy csinálnám. Ebből arra merek következtetni, hogy ha valaki fél az öregedéstől, valójában attól fél, hogy most, fiatalon hibás döntéseket hozott-hoz, és ahogy telik az idő, egyre kevesebb lehetősége van azokat javítani.
Mikor az ember már elérkezik életének abba stádiúmjába, hogy van címe, van lakása, van családja, van...Látjuk az öregeket, ráncosak, erő nélküliek, állandóan betegesek, gyengélkednek. Aki türelmesen és méltósággal éli életét végül is ódaér. Az utóbbi időben gondoltam erre egy jó párszor. Beszéltem is róla. Kavarja az agyamat ez a téma. Néha aggaszt, hogy irreverzibilisen tartók arrafelé. Igaz még sok lenne addig, de már irigyelem a most 10. évvel ezelötti fizikai formámat. Aztán mindig jön egy kor amikor megváltoznak elsöbbrendű szükségleteink. Aztán jön a tehetetlenség, és lehet, hogy eljön az az idő is amikor már semmi sem érdekel mert nem lesz már számomra jelentősége. Ki hogyan látja ezt?
