Kösz az elméleti alapvetést, a főbb vonalakkal én is tisztában voltam, de azért jól jön egy szakértő :-)
Eléggé 22-es csapdája: « autonómiára törekvés, amit ha elfogadsz (mindent ráhagysz), akkor elbizonytalanodik, hiszen tisztában van a korlátaival. Ha folyamatosan visszautasítod az autonómiára törekvését, szorongóvá válik. A másik érzés a visszavágyás az anyaölbe (duálúnió, lásd rongybaba előadása), amit ha elfogadsz tőle, akkor teret adsz a regressziónak (vagyis egy fejlődési szakasszal visszalépteted a gyereket) »
Hát azt hiszem, a madármama ösztönösen jobban oldja meg a dolgot, mint mi tudományosan :-) Iszonyú nehéz egyensúlyt tartani.
Én az engedékenyebb típusú anyák közé tartozom, vagyis sok mindenért nem szólok rá, amiért (a játszótéri és egyéb szituációkban látom) más anyukák halálra szekírozzák a gyerekeiket (ne nyúlj hozzá, ne vedd el, ne menj oda, ne mássz fel, vigyázz a nadrágodra, piszkos lesz a kezed, le fogsz esni, stb). Ez persze nem azt jelenti, hogy biztos vagyok abban, ez a jó módszer – mostanában aztán pláne elfog néha a kétely ! - , egyszerűen belőlem ez fakad. Szóval autonómia van rogyásig, talán kicsit túl sok is ? Viszont amit tiltok, annak elkövetését általában következetesen és szigorúan megtorlom (általában, mert hát én sem vagyok tökéletes). Van egy barátnőm, aki – számomra – spártai szigorral neveli a másfél éves fiát ; vitázni nem szoktunk, csak megállapítjuk a véleménykülönbségeket : kíváncsi leszek, mit eredményez a két különböző stílus (persze igazán sosem fogjuk megtudni, hiszen két különböző gyerekről van szó :-)
« Remélem sikerült egy kis reményt csepegtetnem az elcsigázott anyai lelkedbe, kedves genetta... » Igen, mintha jobban lennék :-))))
Azon gondolkoztam, mennyit ér vajon a külsőleg magamra erőltetett nyugalom, miközben 220 a vérnyomásom és a fülemen sípol ki a gőz, mint egy rajzfilmfigurának ? Legtöbbször sikerül nem felemelnem a hangom, derűsen és nyugodtan viselkedni, de azért biztos érzi a belső feszültséget…
Valóban az egyetlen vigaszom, hogy arra gondolok, ki fogja nőni…..
A hónalj alá csapás egyébként nálam is pont így működik :-)
Először azt hittem, hogy az én lányomat viszed reggelenként bölcsibe, pont azt csinálja, mint Kapi :-)))
Most egy kis elméleti háttér jön, kapaszkodjatok! (Lehet, hogy nemrég vizsgáztam gyermeklélektanból?)
Na szóval:
A kisgyermek fejlődésében másfél és két és fél éves kora között jön el, az ún. újraközeledési fázis, aminek elég szemléletes a neve... Az a kisgyerek, aki megtanult járni, és ezáltal eléri az összes korábban vágyott, de meg nem kapott dolgot, hirtelen mindenhatónak érzi magát. Aztán rájön (kb. másfél éves korára), hogy ő korántsem mindenható, hanem segítségre szorul, viszont már tudja, milyen az, ha egyedül el tud érni dolgokat. Summa summarum, megtapasztalta az önállóságot, de annak korlátait is, visszavágyik az anyaölbe, de menne is, szóval nem könnyű nekik. Nem könnyű okosnak lenni a szülőknek (különösen az anyáknak) sem, hiszen a gyereket kétféle érzés hajtja. Az autonómiára törekvés, amit ha elfogadsz (mindent ráhagysz), akkor elbizonytalanodik, hiszen tisztában van a korlátaival. Ha folyamatosan visszautasítod az autonómiára törekvését, szorongóvá válik. A másik érzés a visszavágyás az anyaölbe (duálúnió, lásd rongybaba előadása), amit ha elfogadsz tőle, akkor teret adsz a regressziónak (vagyis egy fejlődési szakasszal visszalépteted a gyereket). Mi a helyes viselkedés? Margaret Mahler nevű picológusnő szerint a leghelyesebb viselkedési minta a madáranyáé, aki gyengéd lökésekkel bátorítja repülni tanuló fiókáját, miközben szárnyaival óvja.
Ebben a korban a függetlenség megtapasztalása nagy érték a gyerek számára, és minden a szülőktől ellene irányuló próbálkozását "támadásnak" veszi. Ebben a korban ez a dacreakciók leggyakoribb kiváltó oka. A szülei szeretetében biztos gyerek előbb-utóbb inkább az imádott szülővel szeretne hasonulni, és megoldódik ez a problémás szakasz.
Remélem sikerült egy kis reményt csepegtetnem az elcsigázott anyai lelkedbe, kedves genetta...
Én már fel sem veszem ezen kisded játékait harmadik ivadékomnak. Azaz, ha kitörni készül a vihar, akkor a helyzetnek megfelelően próbálok reagálni. Ha nem akar jönni le/fel a lépcsőn, akkor igyekszem megvárni, míg elszánja magát valamelyik irányba, vagy egyszerűen a hónom alá csapom (nem felveszem, ahogy egyébként szoktam), és viszem egy darabig. A kaja körüli problémákat úgy küszöbölöm ki, hogy egyfélét kínálok fel, vagy eszi, vagy nem kap mást. Ha más miatt indul a balhé, akkor nálunk a fürdőszoba a gondolkodóhely, ott nem sok érdekesség van a számára... Mondjuk nálunk igen ritka a hiszti, (ebben a fiam nagyobb profi volt), ha nem látom értelmét a gondolkodásnak, akkor hideg vízzel lemosom az arcát, sokszor az is segít. (gyerek a hónom alá, arc lemos, gyerek meglepőd, hiszti abbamarad, optimális esetben...)
A hiszti kialakulásának lélektani folyamata egyébként a következő: frusztráció - regresszió - agresszió. Minél kevesebb az a helyzet, amiben a gyerek frusztrálva érzi magát, annál kisebb az esélye a hisztinek. Tudom, könnyű ezt így mondani, de mindannyian ismeritek a gyereketeket, tudjátok mivel lehet a figyelmét elvonni a frusztációról. (Lásd kriszi ötletét az etetésről!) Ami egyáltalán nem jó reakció, ha a szülő is agresszívvá válik. Ha tudnátok hányszor próbáltam minél nyugodtabb hangon csitítani valamelyik porontyomat, miközben legszívesebben agyoncsaptam volna... sajnos azonban nincs más megoldás... A legreménytelenebbnek tűnő helyzetben gondoljatok arra, hogy lesz ez a büdös kölök egyszer még kamasz is... :-))) (Tudom, nekem kettő is van!)
Akkor nem jó tanács nálunk működik a "beeteés". Ma reggel lelkiismeretfurdalás nélkül adtam neki kockacukrot, csak ne üvöltsön szegény bátyjával és ne szedje el tőle a kakaóscsigát. (Amúgy nem szereti a kakóscsigátm csak maszatol vele).
Amúgy nálunk az otthoni üvöltések fő témája, hogy ne apa, hanem anya jöjjön ill. fordítva. Ma reggel viszont a bátyjára csimpaszkodott, hogy ő akkor vele megy. Enek megoldása apára maradt, én elhúztam hajnalban. :-))
Viszont nálunk nics földönfetrengés, csak sírás-üvöltés.
FiFi, igazad van, csak hát ezt sem lehet mindig megvalósítani. Azért próbálom...
A beetetős módszer ismerős, de legtöbbször fontosabb neki a saját kis harca annál, mintsem beadja a derekát. Nem egy megvesztegethető típus:-)Mostanság egyébként is minden "kérsz...-t?" kérdésre automatikus a nem, aztán néha helyesbít, illetve, ha azt mondom, hogy jó, akkor nem, természetesen üvöltve kér mégis.
Ma megint produkáltunk egy kellemes földön fetrengős jelenetet, egyre kevésbé poén, amint egyre hidegebb és nedvesebb az idő(ok: nem akar beülni az autóba és hazajönni séta után). Odáig mentem el, hogy beültem a kocsiba és beindítottam a motort (gyerek 5 méterre fekszik), eredmény: taknya-nyála egybefolyós üvöltés, de nem kel fel és nem jön. Attól tartok, örökölte az én makacsságomat. Mi lesz itt kamaszkorában???
a gyerekek számára eléggé követhetö az a logika, hogy ha valami rosszat csináltak, akkor te viszont nem tudsz valami olyant csinálni, ami neki kedves vagy jó.
Pl. ha végigüvölti az utat a bevásárlóközpontig, akkor mondd, hogy ma nem ülhet fel a kisautóra, mert téged ez a cirkusz annyira kimerített, hogy sajnos nincs már eröd hozzá, hogy a kisautóhoz vidd.
Szóval a lényeg az, hogy a büntetést valahogy összekötni a vétséggel, az minél konkrétabb legyen és lehetöleg gyorsan bekövetkezzen (nem igérgetni, hogy majd....) Nálunk ez elég jól bejött.
Lehet, hogy megvettek, de nálunk útközben működik, ha kap valami apróságot enni. Első gyereknél még nálam is elv volt, hogy mikor, mit, hogyan eszünk, na a 2. megtanított, hogy lehet ezt másként is. Ő ugyanis a permanens evő kategóriája. :-)
Szóval utcai hiszti esetén figyelemelterelésként alma, banán, gyengébb napokon keksz, nagyon gyengéken Kinder tejszelet van bekészítve a táskámba. Tegnap mondjuk savanyúláposztát evett. :-)
Nálunk az a gond, hogy rögeszmésen ragaszkodik dolgokhoz, 1x bemegyünk a zöldségeshez, akkor menjünk minden nap. Most pláne nagy a varázsa, mert ott van ugye a savanyúkáposzta, nagyjából belemászik érte a hordóba, a zöldséges csajok meg áhítattal etetik.
Na ja, tényleg ez a legnehezebb, hogy ne figyeljek (annyira)a körülöttünk levőkre. Mi ráadásul tömegközlekedünk, ez időnként horror bír lenni. Általában jól bírja, max. hangosan énekel, na ezt még ugye tolerálják. De tegnap pl. a utolsó megálló előtt fogyott el a türelme és hirtelen mindenki csúnya lett, amit jó hangosan közölt, továbbá mindenki cipőjére rá akart lépni. Ilyenkor persze jön a fizikai fölény, lefogom, aztán elbeszélgetünk, rendkívül sértődött a korlátozás miatt, aztán meg szánom-bánom.
Az elmúlt idők csúcsa viszont az volt, amikor a Deáktól a Klinikákig üvöltött, hogy neki pisilni kell. A hírről én tudtam, hogy nem igaz, de az utastársak nem, hogy a gyerek csak ki akar szállni, mert 1x már valóban pisilt a Deák téren. Nagyon sajnálták szegény elnyomott gyermeket. :-)
Nagyon jól esik ám, amiket írtok, jó tudni, hogy nem mi (a gyerekem+én) vagyunk elfuseráltak:-)
Hát az tény, hogy én is hisztizek néha (35, lassan 36 évesen), de most már igyekszem visszafogni magam:-)))
Ma egész jól indult a nap, a lépcsőházig megúsztuk konfliktus nélkül, ott pedig mázlink volt, mert 2 perc szokásos jelenet után jött egy szomszéd, aki láttán az én kis képmutatóm naná, hogy édesen mosolyogva, kézen fogva lejött a földszintre:-)))
Na mindegy, majdcsak jobb lesz... Legalább ne laknánk emeleten, sok cirkuszt meg lehetne spórolni.
Bokor, hát persze, hogy nem kell foglalkozni a "közönséggel", én is erre törekszem (van is nagy bámulás, amikor bemutatom a "kegyetlen anya" műsorszámot a bevásárlóközpontban - egyébként kisautó-effektus ismerős, primera!), de mondjuk pont a lépcsőház-komplexus esetén kénytelen vagyok azért kímélni a fülüket, én is megőrülnék, ha naponta min. 2x negyedórát sikoltozást kellene hallgatnom...Persze az érintett gyorsan rájött, hogy a lépcsőházi zajongás gyenge pontom, és nagyszerűen ki is használja:-(
Mondjatok módszereket, trükköket, tudom, hogy nincs általános üdvözítő megoldás, de apróságok néha bejöhetnek (egy-egy nyertes csata is valami!).
A lényeg: nem törődni a bámulókkal! A kritizáló okostojásokkal főleg nem!!! Tudom, hogy egy csomószor azért enged az ember a lánya az üvöltő kölkének, mert fél attól, hogy megszólják a többi emberek, de nem szabad! Semmi közük hozzá, nagy valószínűséggel többet nem látnak, nem szabad törődni velük...
Genetta tanácsot bár nem tudok adni, de sorstársnak jelentkeznék. :) vagyis :(
Ez utóbb is amit leírtál, mintha minket írtál volna, detto ugyanez. Bár én fiacskám még csak 18 hónapos, de már a hiszti minden tünetét produkálja.
Tényleg nem is otthon, hanem közösségben a legkellemetlenebb. Pár napja egy nagyáruház átlátszó liftjén- 2 menet után, mivel más is használta akarta kihoztam, de Ő persze ezt nem akarta. Visszhangoztt minden a sikítozástól, levágta magát a földre, csapkodta a lábát és hiszitzett, majd jöttem én, felemelném, de- rongybaba pozíció stb. Azt bírom különben, hogy az emberek annyira tudnak bámulni, hogy csak na, észrevetted már?
Tegnap anyukámmal voltunk és pénzügyileg három menetet bírtunk egyszerre az áruházban lévő, kis mozgó kisautón. Persze ez neki nem volt elég, nem tudtuk kiszedni, sikítozott, csapkott, anyu jól pofoncsapkodta, én öltözttem volna, de beleharapott a kezembe.../eddig ilyet azért még nem csnált pedig/
Na, szóval ilyenek mennek és ez csak az utóbbi napok legkellemetlenebb termése.
Amúgy én is a nem foglalkozást választom ilyenkor vele, dehát utcán, mikor a járda közepén ül ez nem igazán megy...
primera
Az én lányom már több fokozatot kinőtt, most lassan hét éves, és új szórakozása van. Egyetlen ruha sem tetszik neki, amit épp rá szeretnék adni, szúr, bök, szorít, hideg, meleg, térdzokni, bokazokni, harisnya, rarbó, sapka, teljesen mindegy. Minden reggel van egy roham iskolába menet... Aztán persze egész nap jól elvan a ruhában... Más miatt mostanában nem nagyon hisztizik :-)
Azért írtam le mindezt, mert szerintem nem növik ki. Én 33 vagyok, és még mindig vannak rohamaim :-) Most megnyugtattalak?
Amúgy fel a fejjel, és ne érezd rossz anyának magad, ha kiborulsz, és fizikai fölényed kihasználod. :-))
Nálunk a nagyobbik (3,5) már egészen kinőtte az első fokozatot:-))) Vele már többnyire meg lehet beszélni a dolgokat, na nem mindent, de azért kezdi tudni hol vannak a határok. A kicsi viszont most lép bele. Dobál, hisztizik, kiabál, bőg, sír, amit akarsz mindent. Ráadásul megbeszélni sem lehet vele, mert nem egy beszédes típus, még nem túl sok mindent mond. De az azért reményt ad, hogy lesz ez jobb is.
Üdv a fedélzeten!
És mikorra növik ezt ki? keseríts el!:-)
A szelektív süketség nálunk is játszik. Érdekes módon, ha idegen v. félig ismerős is tanúja a hisztinek, azonnal "jó gyerek lesz",mindig örülök, ha lakó téved a lépcsőházba meccs idején, ilyenkor mosolyogva szaporázza.
Itthon még csak megoldom valahogy a hisztiket, a legvégső fegyver mindig a figyelemmegvonás, végül használ is, csak bírja ki addig az ember.. de mit lehet csinálni mondjuk az utcán, játszótéren, ahol nem hagyhatom ott csak úgy, nem tehetem meg, hogy "nem veszek róla tudomást"? Szintén mai történet: megyünk az utcán, járda nincs, fogom a kezét. Egyedül akar menni, kihúzná a kezét, elmagyarázom, hogy látja, itt autók járnak, nem lehet egyedül menni. Nyafogás, próbálkozás, majd leül, nem hajlandó továbbmenni kézenfogva. Na? Ül a gyerekem a sárban az utca közepén. Nem áll fel, ha felhúzom, elereszti magát, lóg. Próbálom meggyőzni mindennel, hová megyünk, mi van ott, ha eljön velem a kocsiig, megkapja az innivalót, amit kért, ott a kocsi, fussunk oda, stb..., semmi. Végül felkaptam és vittem a 15 kilóját, ő meg örült...De számtalanszor eljátsszuk a "nem arra megyünk, hanem erre" konfliktust is, és ha nem tetszik neki az irány, végül csak a fizikai fölénnyel való visszaélés marad, miközben utálom az egészet, és dühöngök, hogy miért nem tudok hatni rá.
Itt. :-)
Esetek hasonlóak, mi berakjuk a szobájába, be nem zárjuk, ott zokog, aztán jön, hogy "Megnyugodtam, ilyen butaságot többet nem csinálok".
Én azon bírom felhúzni magam, hogy úgy kikattan a gyerek időnként, hogy nem is hallja, amit mondunk neki. Csak mondja - sikítja - üvölti, amit a fejébe vett. (Max. a szereted-e a csokit halk kérdést szokta meghallani, ugye a szelektív hallás itt is játszik.)
Mondjuk nekünk ott az "előnyünk", hopgy 2. gyerek, az elveinket már feladtuk vele kapcsolatban, de rutinunk van.:-)
Épp nyitni akartam egy hasonló topikot, de szétnéztem, és megtaláltam ezt. Bocs előre, de hosszú lesz, most nagyon friss a kiborulásom!
Nálunk most (hónapok óta) aktuális a téma, úgy Kapi 2 éves kora körül kezdődött, és egyelőre egyre rosszabb (most 29 hónapos). Ma már teljesen elkeseredtem, hogy mégiscsak én ronthattam el valamit, ha így ki tud borítani a gyerekem. Ízelítőül a mai esetek:
A szokásos „kérsz, nem kérsz, mit kérsz, nem azt kérsz mégse” kezdés után a reggeli indulásnál (félnapos bölcsibe jár) nem hajlandó felöltözni, sikítozva és röhögve menekül, ha humorral, ha figyelemeltereléssel, ha szigorral próbálkozom, tökmindegy, így is, úgy is közelharc árán lehet ráadni a cuccot. (nem a bölcsit utálja, bárhová megyünk, eljátssza ugyanezt, ha olyanja van).
Végre kilépünk az ajtón, jön a kedvenc lépcsőházi játszma: a harmadikon lakunk lift nélkül, így le kell sétálni. Öt esetből 3x (pl. ma reggel) nem indul el, a kezemet nem fogja meg („ededűl!!!”). Jó, ededűl, de akkor sem mozdul. Várok, ő lefekszik a földre, leül, rácsba kapaszkodik, hintázik, vigyorog, nevetgél, sikongat, tornázik, láthatóan nagyon jól szórakozik, miközben lesi, felhúzom-e magamat. De hiába minden önuralom, akkor se jön. Ha elindulok lefelé („na jó, én megyek, itt maradsz?”) közli, hogy igen, és marad… Ha valóban otthagyom, és lemegyek legalább egy emeletet, fülsiketítő hangon sikítozik, sír, ha erre visszamegyek érte, vigyorog… Mivel a szomszédokra is tekintettel kell lenni, a végtelenségig nem hagyhatom üvölteni, úgyhogy előbb-utóbb muszáj visszamennem, aztán úgy ötödszörre le is jön. Ma mikor leértünk, beültünk a kocsiba, higgadtan mondtam neki, hogy nem volt szép dolog, hogy sikítozott és hisztizett, ezt máskor ne csinálja – válasz: ragyogó arccal néz rám, majd összeszedi minden erejét és velőtrázót sikít.
Hazafelé ugyanez, azzal fűszerezve, hogy nem merem lent hagyni a földszinten, mert kinyitja a kaput és kirohan az utcára… Úgyhogy a szokásos sikítozás-földön fetrengést játsszuk egy ideig, aztán felviszem egy-két emeletet, onnan ugyanis már nem fordul vissza, én meg felmegyek, és várom… aztán persze mindig le kell mennem érte, de ötödszörre már általában elindul (na persze közben minden lépcsőfokon elereszti magát, vigyorogva leül, lefekszik, vagy csak „rongybabát” játszik.) Ma egy új variáns volt, hogy már a kapun se akart bejönni, kint hagytam a kapu előtt, én bementem a postaládáig, épp bontogattam a postát, mikor látta, hogy visszaindulok érte, rám nézett, és vigyorogva kirohant az úttestre…. hát levágtam egy sprintet, és hajszál híján megütöttem, pedig nem szokásom, végül csak rákiabáltam és erősen megfogtam, mire nevetett…
Néha úgy érzem, egész nap csak „harcolunk”, rettenetesen elkeserít. Alapból mindenre „nem” a válasz, és bármit szeretne, két másodperc múlva az ellenkezőjét, majd újra mást. Próbálok nyugodt és türelmes maradni, de nem mindig sikerül, meg hát ha kifelé azt is mutatom, a gyomrom remeg. Ha valamit megtiltunk, valamiért leszidjuk, valamit nem kaphat meg, mostanában „bosszút áll”, a sikítás mellett a másik módszer, hogy elkezd dobálni, játékokat lesöpörni, ütögetni, esetleg valami olyat csinál szándékosan, amiről tudja, hogy végképp tilos (pl. üvegasztal v. tévéképernyő püfölése), illetve a legújabb, hogy minket kezd el ütni. Az egyetlen megoldás, amit erre találtam, hogy kirakom a szobából, és bezárom az ajtót (vagyis magamat zárom be). Döbbent csend után elkezd üvölteni, egy perc múlva beengedem, addigra általában már megszeppent eléggé ahhoz, hogy ne folytassa, nyugodtan elmagyarázom neki, hogy ezt nem szabad, stb, ő meg simogat (mert ugye ütni nem szabad, csak simizni).
Hová lett az én helyes kis babám??? Tényleg el fog múlni ez az időszak? Nagyon nehéz nyugodtnak maradnom, pedig tudom, hogy ezekkel a szándékos provokációkkal szemben csak az használ, tudom, próbálgatja az akaratát, az erejét, a korlátokat, de meddig tart ez még, és mit tehetnék, hogy minél kevésbé szenvedjük meg? Rosszabb napokon szinte minden új tevékenységből hiszti lesz. Persze vannak jobb napok is, de néha teljesen reménytelennek látom a dolgot…
Bocs a hosszú kifakadásért, aki idáig kibírta, az tudja, miről beszélek…Sorstársak, hol vagytok??
Nagyobbik lányomnak ma reggel nemigen akaródzott oviba menni, nyafogott, majd a biztonság kedvéért megkérdezte:
- Most meg hova megyünk?
Feleségem válaszolt: - Oviba, kislányom...
Mire ô durcásan: - Hát hány éves vagyok én????!!!
Tegnap kiprobaltam a hires time-out modszert, azaz harom percig kellett ulni a fiamnak a szeken, s kozben atgondolni, miert is viselkedett turhetetlenul (a szokasos mostakarokfurodni-nemhabosat-megishabosat-megsemakarokfurodni dolog). Na ez a harom perc kb. fel oraig tartott, addog birkoztunk, ugyanis nem volt hajlando egy helyben ulni, es a strategia szerint, ha a harom perc alatt felall, vagy megint razendit a hisztire, akkor ujra kell inditani az orat. Szoval szep dolog ez a time-out elmeletben, de sikerult valakinek megvalositani? hogy lehet ravenni a gyereket, hogy egy helyben uljon 3 percig??
Kedves Bokor és FiFi!
Türelem, négy éves korral nem múlik el minden hiszti (sajna.) A fiam 6,5 éves, nem túl sokat, de néha hisztizik. Másik topicban már leírtam, hogy kb. 3 éves kora körül kitalált egy hisztimanó nevű valamit (leírása is van a kis drágának). Ugyanis szemmel láthatólag ő is szenved a hisztitől, ezért szokta mondogatni már hüppögve, hogy "én nem akarok hisztizni, de a hisztimanó..". És sajnos, az a típusú gyerek, aki látszólag ok nélkül is bepörög. De ahogy nődögél, egyre inkább tudunk beszélni a hisztimanó fejével. Nem jó ilyenek helyett büntetést kapni, ahogy Kristóf mondogatja.
örvendtem hozzászólásodnak, mert már-már azt hittem, hogy a mi négyéves lányunk már igazán túl lehetne a hisztiken, de még sajnos nincs így. Tökéletesen igazad van, hogy leginkább az öltözködés-evés körül van "akaratnyilvánítási nézeteltérés" (hu!!). Nálunk a legföbb baj az, hogy heves ellenszenvünk van minden "gombos" ruhával szemben. Namostmár képzeljétek el, hogy hány olyan ruhadarab van, amelyen nincs gomb...
Most úgy néz ki, hogy talán sikerül ezt a dolgot megoldani. Az ötletet szintén amerikai nevelési könyvböl vettük. A lényeg az, hogy ún. "törvényt" kell felállítani. A törvényt a gyerekkel együtt kell megfogalmazni és papírra vetni (irni+rajzolni), majd szobájában kiragasztani. Nem baj, ha nem tudja elolvasni. Ugyis újra és újra elolvastatja velünk.
A törvényt ok-okozat alapon kell felépíteni, úgy hogy a gyermek számára logikus legyen.
Példa: Ha gombos ruha kerül sorra, nem tiltakozunk, fel kell venni. Ha nem hajlandó felvenni, aznap nem nézhet mesefilmet (nem kap kedvenc édességet stb.).
A "törvény" hatása - úgy ahogy azt a könyv írta - valóban csodálatos. Lányunk valóságos lelkesedéssel vett részt a törvény megfogalmazásában és papírravetésében. Eleinte mi kellett rámutassunk (értsd nem elölröl kezdeni a vitát, csak rámutatni), mostanában ö szokta saját magát figyelmeztetni. És nagyon büszeke a törvényre. És be is tartja. Sokszor bevallja, hogy mennyire nehéz neki, ilyenkor bíztatjuk, megdícsérjük és ha kell együttérzöen meg is vigasztaljuk.
Mindez kapcsolódik ahhoz, amit mese írt korábban: a gyerek valósággal megkönyebbült, hogy megszabtuk neki a határt.
A szobábaküldés nálunk is különben jól müködik hiszti esetén.
A könyvet egy amerikai pszichológus(?) írta. A verés, mint hatásos fegyelmező eszköz, amely segíti kivívni a szülőnek a tiszteletet, megbecsülést. Ha vered a gyereked, ne kézzel tedd, hanem mondjuk pálcával, szíjjal. (mint a kutyánál) Már 15 hónapos kortól hatásos egy odasuhintás a meztelen lábra a kis engedetlennek. stb.
Végig olvastam. Utána nagy szükségem volt Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás írásaira.
Nem is tudom, hogy bele merjek-e csöppeni egy ilyen bensőséges hangulatú beszélgetésbe... Zsófi lányom most lesz négy éves, és teljes mértékben együttérzek mindenkivel, akinek a gyermeke "önálló akarattal rendelkezik". Ami persze nagyon jó, de reggelente, amikor kiderül, hogy nem is azt a pulóvert akarta volna felvenni, mert szoros a nyaka (nem is az), a haját csak én tudom megfésülni, a cipőt viszont csak apa tudja ráadni. És természetesen csak ha sietni kell... Azért az elgondolkodtató, hogy a legtöbb nyafogás az öltözés-evés-ivás témakörökben fordul elő. És igazán jó megoldás nincsen. VAgyis van, de az gyerek -illetve helyzetspecifikus.
Én azért a kisebb hisztiktől eltekintve úgy gondolom, a négyéveseknél nincs klasszabb a világon. (Ugyanezt gondoltam, amikor egy hetes, féléves, kétéves volt. Mármint, hogy az egyhetesek, félévesek ill. kétévesek a legklasszabbak)
Vekerdynek könyve is jelent meg, tele tanulságos esetleírásokkal, mindenkinek ajánlom. Nekem sokat segített.
Két kislányom van, így sokat átéltem az elhangzottakból. Otthon én vagyok a fékezôerô (apu mérges lesz, jobb lesz, ha abbahagyjátok!). A magányos elgondolkozás sokat segít a hisztin, korábban határozottan felemeltem a gyerkôt, és egyszerűen bevittem az ágyára (gondolkozószoba), miközben nyugodt hangon megkértem, csak akkor jöjjön ki, ha lenyugodott. Ha mégis elôóvakodott, akkor visszavittem. Elég jól bevált, ahogy elnézem többeknél is.
Szerintem a határozottság és a következetesség nagyon fontos, elejét lehet venni a rendszeresen ismétlôdô próbák minden alkalommal megtörténô végbemenetelének.
Nálunk a legújabb változat, ha pl. inni kér (a nagyobbik) és adok neki vizet (persze elôtte megkérdezem, mit szeretne), akkor ha odanyújtom: Anyától akarom!, erre leteszem eléje, és megkérdezem, biztosan szomjas-e: Inkább almalevet szeretnék! (tetszôlegesen behelyettesíthetô, csak más legyen, mint amit kapott), végül: De a Zsiráfos Pohárból!
:)))))))))))))))
Korábban ideggörcs kerülgetett erre az alaposan kijátszott stratégiára. Szerencsére hamar megtaláltam az ellenszerét, megmondtam, egyszer meggondolhatja az ital fajtáját, de másban nem vitatkozunk, ha kér, és kap, akkor azt megköszönni illik.
Pár hónappal ezelőtt a Nők Lapjában volt egy Vekerdy cikk egy mamáról, akinek a 2,5 éves gyereke zilált, fékezhetetlen és rendkívül indulatos volt. Fő okként az derült ki, hogy a mama mindent ráhagyott a gyerekre, hagyta a "határvonalakat" úgy mozgatni, ahogy azt a gyerek indulata megkövetelte. Ha jól értelmeztem a cikket és jól emlékszem rá, az volt a konklúzió, hogy a gyerek attól volt dühödt, mert egyszerűen nem tudta, hogy meddig mehet el és hiányolta a konkrét kereteket. Mivel nem volt kapaszkodója, bizonytalan volt és ez dühítette.
Az általam leírtak szerintem a gyerekem jó fejlődési irányát igazolják, hiszen ő nem csak ösztönösen, hanem már tudatosan keresi lehet-nem lehet, elfogadható-nem elfogadható között húzódó határt, miközben ezt saját egyéniségére vonatkozóan igyekszik leképezni. Azért igyekszem mindenáron megnyugtatni, hogy ő alapvetően jó, legfeljebb időnként olyan tesz, ami nem jó, hogy az önbizalmát, önszeretetét és önbecsülését ne érje csorba.
Magyarul szerintem a hiszti nem feltétlenül rossz és elitélendő, mert gyakran segít helyretenni dolgokat. Azt se bánom, ha néha az akarata túl erős, mert az sokkal jobb, mintha gyenge lenne.
Az oltalmazó kar pedig minden hiszti végén ott várja őt és láthatólag ezt nagyon fontosnak tartja. Ha egyszer bocsánatot kért, soha nem tartom tovább a haragot (mégha esetleg fortyog is bennem valami), hanem együtt lépünk tovább a nap egy másik szakaszába.
Kedves KÁGÉ, a sógornőd módszerére az én fiam ilyenkor mondjuk gyomronrúgással válaszol...Szóval van úgy, hogy a legteljesebb szeretet és odafigyelés is dühíti-azt pedig nem szabad tűrni, hogy magában vagy másban (bennem kárt tegyen ...:-(( )
Persze fegyelmezni kell, az önfegyelmet is el kell sajátítani valahogy - csak már a cím alapján az az érzésem, a módszerek nem kimondottan az általam is favorizáltak....
Mivel az én fiam még csak három hónapos, én remekül tudom a hisztit kezelni :)))
Viccen kívül, emlékszem gyerekkoromból, hogy hisztizni nagyon rossz. Nem azért csináltam, mert rosszat akartam tenni, vagy hogy húzzam a szüleimet, hanem mert tényleg az egész rohadt világon az volt a legfontosabb, hogy azt a kis műanyag hordót megkapjam, amit ha középen megnyomtam, akkor kiugrott belőle valami bigyó.
Egyébként a legjobb módszert a sógörnőmnél láttam. A kisebbik lánya ugyanolyan hisztis mint én. Amikor a gyerek kezdi magát behergelni, akkor ő magához öleli, puszilgatja és így nyugtatja meg. "Nagyon sajnálom, hogy ma nincs minyon, pedig te annyira szeretnél egyet. Gyere meséld el nekem, hogy milyet szerettél volna..." Tényleg én is csodálkoztam, hogy honnan van benne annyi szeretet, hogy akkor tud kedves lenni a gyerekhez, amikor az a legrémesebben viselkedik. Ismeritek az LGT-től: "Mikor szeretni már nincs mit bennem/ Akkor nagyon kell, hogy szeress engem"
Persze ez engem csak akadémiai szinten érdekel, hiszen az én gyerekem nem fog soha hisztizni! ;))
Gyerekem mostanában azt szokta kérdezni : Mama, ha dobálom a játékokat, akkor ronda vagyok ? (Ha ilyenkor azt válaszoljuk, hogy ronda vagy rossz, akkor őszintén és szívet tépően zokogni kezd). Ezért azt válaszolom : Nem drágám, olyankor rosszalkodsz. És ha verekedni kezdek ? Akkor is rosszalkodsz, de ronda soha sem vagy. Még pár verziót végigkérdez, majd valamelyiket kipróbálja a felsoroltak közül és várja a reakciómat. Ma pl. rám ütött kettőt és kérdőn rámnézett (na most mit lépsz mama?). Én pependerítettem a szobába és mondtam neki : akkor gyere ki, ha bocsánatot kérsz. Hangos zokogás után egy perccel kijött a szobából, bocsánatot kért és beszaladt a karomba, ahol hamar megvigasztalódott. Utána jókedvűen felöltözött és elindultunk az óvodába.
Sziasztok!
Livus 29 hónapos. Nagyszerű hisztis-kor. Ugyan még nagy rohamokat nem kapott, de sokszor végződik nyávogásban a vita. Iszonyú üveghangon mondja a magáét. Ilyenkor beküldöm a szobájába "gondolkodni", ha hallom, hogy megnyugodott bemegyek hozzá, vagy ő jön ki és megbeszéjük, hogy mi volt a gond. Mindig magamhoz ölelem és elmondom neki, mennyire szeretem, de azt is elmondom, hogy miért nem volt jó, amit csinált.
Ha még idejében kapcsolok - a hiszti kitörése előtt -, akkor elég csak rákérdezni, hogy beküldjem-e a szobába?
Tettlegességig még nem fajultak a dolgok, igaz el sem tudom képzelni, hogy megüssek egy "kis angyalkát".
Egyébként gyereknevelési könyvben legnagyobb negatív élményem a "Fegyelmezz, megéri!" c. könyv volt. Ott mást olvastam ezeknek a problémáknak az orvoslására.
Úgy látom a gyerek "szeparálása, száműzetése" a leggyakoribb a családoknál. Jobb mint a verés!
Üdv
gorilka
