És ez a legfurcsább: a semmi,
hogy lehet többé soshe lenni -
ez a legérthetetlenebb:
végső lakójául agyamnak
a nagy csodálkozás marad csak,
hogy voltam, és hogy nem leszek.
/Szabó Lőrinc/
Én nem a haláltól tartok, hanem az emberhez méltatlan végjátéktól...
A kiszolgáltatott, megalázó helyzetektől, vagy amikor úgy érzem, hogy már terhére vagyok a családomnak.
Amikor tologatnak egy kocsiban, mások mosdatnak, etetnek, meg hasonlók.
Most őszintén, nem hülye helyzet, amikor a nővérkétől kell megtudnom, hogy "voltam-e WC-n" vagy sem?!?!?
:-)))))
Legjobb az eredeti!
Senki sem ferdítheti,
Jön kút a főből,
Nem kell könyvből
A sok szó,
Ezért érheti zokszó!
Senki sem ismeri!
Nem jelent meg, az Istenit:DDDDDD
Kedves Originalqszi!
A történet úgy szól, hogy utasként ültem egy autóban, amikor a baleset történt. Az ütközés előtt egy töredék másodperccel - amikor már tudtam, hogy mi fog történni - világosan éreztem, hogy ezt nem lehet élve megúszni, tehát vége, kész, ennyi volt az életem. Szó szerint halálos nyugalom szállt meg, még a szemem sem csuktam be, még a gyomrom sem rándult görcsbe. Aztán mégis túléltem, nem fájt semmim és csak csodálkoztam, hogy ez miképp lehetséges. Gondolom az, hogy nem fájt semmim a sokktól lehetett, mert komolyan megsérültem. Szóval meggyőződhettem róla, hogy a halál nem olyan borzasztó. Ezzel az érzéssel évekig remekül elvoltam, de kb. 2 éve újra a régi kellemetlen érzésem van, ha arra gondolok, hogy egyszer meg kell halnom.
Szóval elôszôr megijedtem és csodálkoztam, hogy mi történik velem. Aztán megnyugodtam. Vissesnek hqngzik de haláli nyugalom szállt meg. Szinte derüs volt a dolog. Megnyugtató.
Két hete kaptam egy névtelen levelet, hogy le fognak lőni. Azóta félek, bár még megvagyok. Eddig nem is gondoltam erre. A shógunban a szamurájok igen nyugisan fogadták: ha ez a karma, akkor ez a karma. ( De ki akar ma?)
a fájdalomtól, kiszolgáltatottságtól, megaláztatástól igen, a haláltól (azt hiszem) nem
egyszer lepotyogtam egy szikláról, a zuhanás (nekem hosszúnak tűnő) ideje alatt leginkább kíváncsiságot
éreztem (mi lesz ennek a vége?:-))
ma délelőtt meghalt egy haverunk (45é). mentek kocsival, mondta, hogy sz@rul van, még leparkolt,
aztán game over (bocs). én is valahogy így szeretnék ..
Elolvasva az eddigieket két dologhoz szólnék hozzá. Az egyik az, hogy MrSpock-al egyetértve a halál után az lesz velünk, ami születésünk előtt volt. Nem tudjuk mi volt előtte, s azt sem fogjuk tudni ami halálunk után lesz. Ennél jobb "önmegnyugtatást" még nem tudtam kitalálni. A másik az öregedéssel kapcsolatos. sajnos azzal, hogy megöregszünk semmivel sem fogunk jobban felkészítve lenni a halál elfogadására(l:Tolsztoj: Iván Iljics halála). Öregkorunkra a személyiségünk nem fog annyira megváltozni, mint ahogy azt sokszor elképzeljük. Talán a környezetünkben élők hiánya, szeretteink elvesztése valamit segíteni fog. Most persze a végelgyengülés okozta halálra gondolok, bár annak a valószínűsége, hogy ezt megérjük elég kicsi...
Ha van, akkor nem tudhatjuk hogy az mi(lyen). Lehet jobb, rosszabb, ugyanolyan mint a mostani elet. Nem ez a valoszinu.
Ha nincs (ez a valoszinu), akkor az hajszalpontosan ugyanolyan lesz mint mielott megszulettem. Mivel evmilliokon keresztul semmilyen kellemetlen dolog nem tortent velem (szuletesem elott), "onbizalommal" nezek a halal elebe.
Kedves baraka99, én is voltam nagyon-nagyon közel a véghez 9 éve. Utána jó sokáig nem féltem, de mostanában megint rám szokott törni a félelem, ugyanúgy, ahogy a balesetem előtt.
Szerintem az ember (mindenki) agyának mind a 100%-át használja, csak nem mindenki egyforma hatékonysággal (érdekelne, aki meg tudja mutatni, melyek azok az agysejtek, amelyeket az ember még soha életében nem használt...). Ezért van az, hogy egyes gyerekkori dolgokra az ember még öregkorában is emlékszik, míg a tegnap történtekre néha már nem. Mert azt az infót több helyen is tárolta, amelyek egy része elveszett, más része megvan, az öregkori infókat meg a meglévő, sokkal kisebb helyre rakja, aztán ha az elveszik, akkor végleg elveszett.
Amúgy nagyon igazad van ebben a hozzászólásban. Szerintem sincs a halál után semmi, de a reinkarnáció (feltámadás, mennyország, ökörvadászmezők stb.) tudata megnyugtatja azokat, akik hisznek benne.
borka, én pontosan tudtam akkor és ott, hogy vége, nincs zovább, nincs új élet, nincs újjászületés, nem vár engem senki. És ezzel együtt tartom: nem félek. Tudom, hogy egyszer meghalok, és kész. Addig élvezem az életet, amíg lehet, amit megtanultam, az annyi, hogy tényleg minden pillanatra oda kell figyelni, a maximumot kell mindenbol kihozni, mert nem tudhatod, hogy mikor van vége, és akkor tényleg vége van. Amit addig megtudsz és megtapasztalsz, az vagy. (Nem vagyok semmilyen hívo és nem is akarok az lenni.)
Az életünk egy olyan gyógyíthatatlan betegség, amelyet még senki sem élt túl.
De ne aggódjatok, ha kellően intenzíven éltek, mindent kipróbáltok, minden megismerhetőt megismertek, meglátjátok, unalmassá válik az élet, nem nagy szenvedés lesz odébb állni, jöhet a második fogás! (a férgek számára).
