"A 60-as évekig a zsidók sem ejtettek szinte egy szót sem a holokausztról, Auschwitzról. Szégyellték, és még a cionisták is felrótták nekik, hogy miért nem lázadtak fel, miért nem álltak ellen. A változás az Eichmann-per után következett, amikor a túlélők rájöttek, hogy milyen sok társuk, milyen ismert emberek szenvedték el ugyanazt. A szégyen ezzel (szinte) megszűnt."
A 2017-es évig a magyar nők nem ejtettek szinte egy szót sem a molesztálásról, a kihasználásukról. Szégyellték, és még a feministák is felrótták nekik, hogy miért nem lázadtak fel, miért nem álltak ellen. A változás a Weinstein-ügy után következett, amikor az áldozatok rájöttek, hogy milyen sok társuk, milyen ismert emberek szenvedték el ugyanazt. A szégyen ezzel (szinte) megszűnt.
Ez mind azért van, mert a femináci magyar anyák a 70-es években (egy különösen hideg télen) kikényszerítették, hogy a lányaik nadrágban is mehessenek iskolába!
De, tudunk még neveket Schillingné Sárosdi Lilláén kívül is:
Marton László, Eszenyi Enikő, Stohl András, Oroszlán Szonja. Igaz, ők mind meghazudtolták Schillingnét, méghozzá egy lincselő csürhéből álló kör közepén állva.
Nem gondolod, hogy a történet ilyetén hímezgetése árt a szavahihetőségnek?
Most akkor Sárosdi kisasszony félt a gonosz rendező úrtól, aki tönkretehette a karrierjét, és ezért ült be mellé?
Vagy Lillácska gyermeki rajongással tekintett a Rendező Bácsira, és Lillácska még hitt a Jézuskában meg az unikornisokban, ezért fel sem merült benne, hogy léteznek gonosz emberek, kivéve persze a vasorrú bábát. Ezért mikor a Rendező Bácsi feltérdelt az ülésen, Lillácska azt hitte, leánykérés következik.
Döntsük el, melyik verzió, mert a kettő együtt nem megy.
A saját bárgyú ostobaságodat ne vetítsd ki a művésznőre. Valszeg ő túljutott a pöttyös könyvek szintjén.
De látod, mindig mondtam, h pöttyös könyvet adni a lányoknak merénylet a lelki fejlődésük ellen. Bezzeg ha Karl Mayt olvastak volna, tudnák, hogy minden bokorban ellenséges indiánok lapulnak.
