John Lennon: 1980 - Imagine there's a Lennon album
Riport egy képzelt lemezről
Jó ideje nem hallgattam, de az elmúlt napokban megint rákaptam a „John Lennon 1980” című kis írt CD-mre, ami természetesen a Double Fantasy/Milk and Honey Lennon-dalaiból áll össze.
Mivel a DF 2010-es stripped verziójának hangzása tökéletesen passzol a MH dalok „félkész” hangzásához, néha szinte arra gyanakszom, hogy Yoko itt megadta az esélyt arra, hogy mindenki összerakhassa a saját Yoko-mentes Lennon-lemezét. Emiatt is nagy szerencse, hogy itt nem énekeltek együtt, mint a Some Time...-lemezen.
Persze „történelemhamisítás” egy Yoko-mentes 1980-as Lennon-album, de hát nincs mit tenni, az ember kénytelen felülbírálni az eredeti szándékot: egész egyszerűen nincs egy szinten se énekesként, se előadóként és pláne szerzőként John és Yoko és ezt Lennonon kívül mindenki pontosan tudta - tudja.
(Megpróbálkoztam most megint az eredeti lemezzel: 14 éve van meg a Signature Box, de nagyjából most hallgattam meg harmadszor a Double Fantasy CD-t. Yoko dalai közül az I'm Moving On, a Beautiful Boys, a Yes I'm Your Angel és a Hard Times Are Over egyébként jó dalok lennének egy jó énekessel - bár az vicces, hogy Paul Honey Pie-ját anno kicikizte Lennon, a szerintem elég hasonló Yes I'm Your Angel-re viszont egy rossz szava nem volt - igaz, ami McCartney-nak könnyed ujjgyakorlat, az Yokotól szerzői csúcsteljesítmény volt.)
Van, hogy úgy gondolom, ez a lemez így már egész jó, néhány töltelékkel, de most épp úgy érzem, egy nagyon erős album, ahogy van, mármint ahogy lett – még akkor is, ha a valóságban, gyári lemezként nem létezik.
Ha létezne, dobogós lenne nálam a Lennon-lemezek között (JL/POB és Imagine után, persze).
Az nem teljesen világos, a korabeli (még életében közölt) kritikák miért nem fogadták el Johntól, hogy jól érzi magát és nagyjából békében van önmagával és a világgal – igen a DF/MH dalok nagyrészt feel good music, de én nem érzem úgy, hogy ezzel bármi baj volna, sőt: szerintem nemcsak a szomorú, keserű, dühös, politikus, lovesick attitűdje érvényes (ezzel nagyjából le is fedtem a szólódalai hangulatait), hanem a kirobbanóan pozitív és energikus Lennon is: annál frappánsabban nem lehet ezt megfogalmazni, mint ő maga tette: az 1970-es freudi halálharangtól 1980-ra eljutott a japán wishing bell barátságos csengettyűjéig…
Egyébként ebben a yokótlan formában ez a tucanyi dal az 1970-es album párja hangzás tekintetében is: szikár, alapra vett (egyrészt mert a DF dalokról a Stripped verzióban lekaptak minden "cicomát", tehát overdubot, másrészt meg mert a M&H dalokon eleve nem is volt ilyesmi), viszont az alaphangulat pont az ellentéte: így ez a lemez a pozitív JL/POB lehetett volna.
Nálam egyébként így néz ki ez a képzeletbeli album (nem sokat vacakoltam, egyszerűen beillesztettem a Yoko-dalok helyére a MH dalait, még a sorrendet is meghagytam):
(Just Like) Starting Over
Ezt mindig közepes dalnak tartottam, de a pozitív töltetű szöveg és Lennon energiája elviszi a hátán.
I’m Stepping Out
Ez a dal valami elsöprő még ebben a vélhetően nem végleges formában is - John a zeneipart hagyta maga mögött, de bárki tud azonosulni vele, aki gondolt már arra, milyen lenne betelefonálni a melóba: "csesszétek meg, kilépek".
Cleanup Time
Pozitív energia és szöveg, talán még jót is tesz a dalnak a stripped hangzás.
I Don’t Wanna Face It
Lennon nyersen és őszintén szembenéz személyisége ellentmondásaival - miközben arról énekel, hogy nem akar szembenézni velük: igazi lennoni paradoxon.
I’m Losing You
Ez megint „a régi Lennon”, mint az előző dalban is – de a Cleanup Time-ban hiába énekelt „magic ship of perfect harmony-ról”, pont az ilyen dalok mutatták meg, hogy itt nem valami háborítatlan, mesterséges idillről volt szó, hanem ugyanolyan emberi érzésekről és problémákról, amikkel mindenki szembesül egy hosszú kapcsolatban.
Hátborzongató a dalvégi Long Lost John-idézet, amit a lemezen hamar lekevernek és morze-jelekbe fullasztanak.)
Nobody Told Me
Talán az I Don't Wanna Face It párjának tekinthető: ott önnön ellentmondásossága, itt általában az embereké a téma - jól is jön ez az energikus dal az előző szám baljós hangulata után.
Beautiful Boy (Darling Boy)
Karibi hangulatú dal Sean-hoz: ez a Good Night párja, csakhogy ezúttal nem passzolta le senkinek - és milyen jól tette, újabb szín, hangulat és téma a palettáján, szívhezszóló és bensőséges.
2008-ban Sean megírt egy szívszorító válaszdalt:https://m.youtube.com/watch?v=KSYBcpOex8k&pp=ygUSU2VhbiBsZW5ub24gbGlzdGVu
Borrowed Time
Reggae-kísérlet: Lennon nagy rajongója volt a műfajnak: elsősorban Marley-nak (olyannyira, hogy a dal címe is egy Marley-dalból, a Hallelujah Time-ból származik), de már a ’72-es augusztusi koncerteken (két évvel a reggae-áttörés előtt!) „reggae, baby, reggae” szavakkal kommentálta az egyik dalt. Szóval itt tett egy kísérletet, de állítólag csalódott volt, hogy az amerikai zenészek nem tudtak igazán ráérezni a stílusra.
Keith Richards pár évtizeddel később nem volt „szívbajos”: amikor reggae-t akart játszani, egyenesen Jamaicára ment (illetve a Stones is kísérletezett a stílussal) – érdekes, hogy ezeknél a rocklegendáknál így beütött arról a kis szigetről áradó karibi érzés - de ismerve a ködös, esős Angliát, érthető is.
Tony Levin basszusgitárjáról az egész lemezen csak áradozni lehet, de amit ennek a dalnak a legvégén játszik, aköré más komplett dalt írt volna, itt viszont megmaradt egy kis semmiségnek egy próbafelvételen. Részemről azért jó, hogy megjelent a DF Stripped - amellett, hogy így összerakhattam ezt az egységes hatású Lennon-albumot -, mert sokkal jobban hallható rajta Levin fantáziadús játéka.
Egyébként az is a Stripped-en derül ki, hogy szinte mindegyik dalban ott vannak a reggaes ritmusok, csak a végleges verziókban az overdubok miatt ez nem tűnik fel. Állítólag a stúdióban reggae-lemezeket mutatott a zenészeknek és felhívta a figyelmüket rá, mi tetszett neki rajtuk annyira, tehát nem a véletlen műve, hogy nemcsak a Borrowed Time-ban érhető tetten ez a hatás, de a "csupaszított" DF dalokban is ott munkál - elsősorban pont a basszusban, amit nem győzök dicsérni. Nagyon érdekes zene születhetett volna, ha Lennon csinált volna egy reggae-lemezt jamaikai zenészekkel: Junior Marvin Wailers-gitáros lett volna az ő embere szerintem. Bárcsak.)
Watching The Wheels
"Az idő, amit élvezettel vesztegetsz, nem elvesztegetett idő" - mondta egyszer John, itt pedig dalba is írta a témát. Miközben "kölcsönzött időn élt", mint az előző dalban énekelte. Persze ez is lehet a számos ellentmondás egyike, amiről az I Don't Wanna Face It szól.
(Forgive Me) My Little Flower Princess
Ez állítólag a Walls And Bridges idejéből származó outtake és May Pang-hoz szól - így mondjuk érthető, hogy nem volt helye a Double Fantasy-n. Valahogy az egész olyan bizonytalan, megfoghatatlan hangulatú, hiába dal, mintha csak egy átvezető lenne két szám között. (Posztumusz úgy látszik már "mindegy volt", May-hoz szól-e, ahogy utólag egyébként többször szembementek Lennon eredeti szándékával is: ha kudarcnak tartotta a Borrowed Time-ot, biztos nem tette volna nagylemezre - persze az is igaz, hogy a Milk and Honey összeállítása idején sajnos nem sok választása volt Yokonak: hat Lennon-felvétel is csak egy otthoni demó beemelésével jött össze végül.)
Woman
Itt először érzem, hogy a Stripped verzió valóban kevesebb a véglegesnél: annyira gyönyörű a lemezverzió kezdése, illetve az egész dal, hogy ez az alapra vett változat tényleg mintha csak a dal váza lenne. Persze így is gyönyörű szép, de a DF verzióban aztán végképp az egyik legszebb szerelmes dal, amit valaha írtak. Külön bravúr, hogy bár túlcsordul az érzelmektől, mégse érzelgős, pláne nem nyálas.
A lennoni zseni egyik titka, hogy egyszerre teszi bele szívét-lelkét és tart egy művészi és ízlésbeli mértéket mégis.
Dear Yoko
Ez az előző, bárki által átérezhető dal személyre szabott változata, szövegében legalábbis, a zene inkább Buddy Hollyt idézi (John is: awellahellahella!) és ezzel visszautal a kezdődalra, amit többek között pont egykori nagy ideáljának (...and Buddy!) ajánlott John.
Külön jópofának tartom, ahogy a végén Lennon elhadar egy Bermudáról írott képeslapot ("I'm here in Bermuda, having a lovely time..."), kár, hogy ezt nem hagyták meg a lemezen, de gondolom, ez csak mint lemezzárás működött volna - úgy viszont nagyon.
(Így képzelem el Lennont 1980-ban: ül egy kertben Bermudán, Bob Marleyt hallgat és írja ezeket a többségében erős, karakteres, utánozhatatlan dalokat - újra energikus, pozitív és boldog. És nagyon megérdemli.)
Értem, hogy ebben a formában pont a lényegét, magát a doublefantasyságot veszítené el az album, csakhogy az ember nem koncepciót szeretne hallgatni, "csak" jó dalokat. Így megteheti.
A Lennon dalok egymást erősítik (két erős dal között még a kis semmilyen Flower Princess is erősebbnek hat, mint önmagában), a Yoko dalok viszont kizökkentenek és Lennon jó formája se ugrik ki úgy, mint amikor csak őt hallgatod. Nem a dalokon ront Yoko, hanem a hatásukon.
Külön nem értem, hogy ha már a legutóbbi közös lemezük '72-ben totális bukás volt, akkor miért tűnt jó ötletnek egy fél lemeznyi helyet Yokonak adni? (Ugyanakkor... a Double Fantasy tízmilliós eladásai Lennon legnépszerűbb lemezévé tették az albumot, nemhogy többet adtak el belőle, mint a Some Time-MG-WAB hármasból összesen, de még az Imagine eladásait is előzi két millióval, akármekkora emblematikus dal is a '71-es album címadója. Bár ebből elsősorban azt lehet lemérni, mekkora sokkot jelentett Lennon halála. Ha nincs a tragédia, valószínű inkább az előző 1-2 lemez eladásai lettek volna reálisak még az öt év hallgatással együtt is, mert a felfokozott várakozással szemben ott volt a Yoko-faktor: én teljesen megértem, aki csalódott volt, hogy hat évvel a WAB után csak egy fél Lennon-lemezt kapott. Ha a másik felét bizonyos Paul csinálta volna, na AZ kárpótlás helyett egyenesen szenzáció lett volna. De Yoko?)
Mondom, az az egy szerencsénk, hogy "legalább" nem énekelnek közösen, mert így megoldható a Yoko-mentes album. Illetve nekem még az is egyfajta mázli, hogy amikor megismertem a DF és M&H albumokat, már tudtam letölteni és CD-t írni, tehát egyből írhattam magamnak egy Yoko-mentes lemezt, még akkor is, ha a két LP eltérő hangzása miatt ez inkább két egymás után rakott EP-t jelentett.
(Magyarán a lemez hallgatása nem jelentett egyben Yoko kibekkelést is, mint valakinek aki a '80-as években hallgatta az albumot. Emiatt nem is rögzültek be Yoko dalai, mondom én ma hallottam őket maximum ha negyedszer.)
Talán öt évre rá jelent meg a DF Stripped és azóta végre ez egy egységes Lennon-album tud lenni, még akkor is, ha ugyanúgy "történelemhamisítás", mint a Let It Be esetében a Naked.
Viszont ugyanúgy nem fog megjelenni hivatalosan soha, ahogy George Beatles-dalait sem fogják soha összerakni egy albumra (pedig az aztán tényleg annyira adná magát).
Várjunk csak és miért hagytam le a Grow Old With Me-t?
Egyetlen oka volt: az még így is kilógott a lemezről, mert nem stúdiófelvétel.
Bár igaz, ami igaz, ahogy Lennon szólókarrierje is egy nem konvencionális felvétellel indult (Give Peace A Chance egy szállodaszobában), az utolsó lemeze is zárulhatna azzal, így egy újabb kört bezárva, mint a harang meg a csengettyű. De egy ilyen barkács Lennon album már eleve csak a hallgató szempontjaira apellál és felülírja az eredeti szándékot - akkor ezzel az erővel még az is belefér, hogy a GOWM ugyanúgy Ringo dala lehessen, mint a Good Night volt (és akkor itt is bezárulhat egy kör, csak egy másik).
Szóval "John only" formában a 3. kedvenc Lennon-lemezemet jelentik ezek a dalok és ha nem is mind lennoni csúcsforma, azért a legtöbb igen és számomra simán le is iskolázzák így egyben a '72-'74 korszak lemezeit, még akkor is, ha akad ott pár dal, amik jobbak, mint itt néhány.
Az évvégi hajtásban ez a 12 dal a legjobb zene számomra, mert energikus, pozitív és tartalmas.
Határozottan egy új korszak kezdetének tűnik az életművében (ettől csak még szomorúbb, hogy a lezárása volt) és mit nem adnék érte, ha ma is tartana.
