Majdnem 2 hétig írtam a salzburgi hétvégénkről többször is megszakítva a munkát, de szerencsére csak készen lettem végre. Hmm, asszem nem lett rövid... :))) Jó szórakozást hozzá!
Hát nem is tudom hogyan kezdjem, leírhatatlan volt ez a 2 nap. Azt hittem, hogy átjön a televízión keresztül mondjuk egy Tour hangulata, de rájöttem, hogy dehogyis, messze nem!
Péntek este megnéztem egy régi barátom élete első fellépését, - na sokat kell még gyakorolni, hogy meginduljanak a világhír felé :)) - így kellőképpen későn kerültem ágyba. Szombaton meg már 6-kor fel kellett kelnem, hogy elérjem a vonatot... Szóval kellőképpen masszív 3 órás alvás után remekül kipihent fejjel indultam el a nagy útra :)). A vonaton 3 jó hangos öreg nénivel kerültem egy kabinba, akik méltatlankodtak erőteljesen, hogy a mai fiatalok miért ilyen hangosak a vonaton, szóval kénytelen voltam felhangosítani a zenét ... de csak odaértem Pécsre, még ha napoknak is tűnt az út.
Az állomáson szerencsére már várt Szabi és Era, irány a Tesco, utána meg indultunk is egyből. Még összeszedtük a szatyrokkal erőteljesen felszerelkezett Zsoltit, és onnan már tényleg nyílegyenesen Salzburg felé tartottunk. Kora este értünk a határhoz, ahol alig néhány másodperc alatt át is jutottunk. Nem voltam az EU csatlakozás óta külföldön (illetve egészen pontosan csak Görögországban, oda meg Szerbián és Bulgárián keresztül mentünk), így kicsit szokatlan érzés volt lazán csak személyivel átmenni egy idegen országba ...
Ausztriában persze végig autópályán mentünk (hol máshol), alig néhány óra alatt oda is értünk. Az út első felét gyakorlatilag végigbeszélgettük/végigröhögtük, nagyon jó hangulatban telt el az utazás. De Bécs magasságában már iszonyatosan fáradt voltam, részben a kialvatlanságom miatt. Illetve kicsit nyomasztó érzés volt az a monotónia, hogy több órán keresztül nem láttam semmi mást, mint az előttünk haladó autók fényeit, illetve néha a távolban 1-1 várost. Na meg ha kinéztem az ablakon jobbra, akkor a csillagokat. Szóval Bécsnél benyomtam a zenét - Opeth: Damnation album - és próbáltam elaludni. Ahogyan néztem, Era jókat durmolt mellettem, de nekem csak nem sikerült elaludnom. Ha nincs kinyújtva a lábam, akkor nem megy, mint kifejtettem ezt vagy százszor út közben :)).
Salzburg közelében végleg feladtam, hogy én még el tudok aludni ezen az estén, így inkább hagytam a fenébe az egészet. Már ott voltunk a város mellett, de eltévesztettük az utat elsőre, és elindultunk a Salzburgring felé tévedésből. Innentől egy laza 1 órás ide-oda bolyongás volt a program, mert a vaksötétben mindig elmentünk a lekanyarodó út előtt. Ugyanazt a 3-4 km-es utat vagy nyolcszor megtettük oda-vissza. Megtiszteltünk egy mezőgazdasági bekötőutat is, az nagyon mókás volt, Szabi káromkodott is egy olyan jó magyarosat :)). Végül nagy nehezen csak megtaláltuk a helyes utat. Be a városba. Egészen véletlenül kanyarodtunk be egy útra, és mit látok 2 méter múlva? Kordonok, és hatalmas Paco feliratok. Elsőre nem is tudtam, mit gondoljak. Örültem, hogy Mancebot mégsem felejtette el mindenki, ahogyan gondoltam. Na ezen a ponton ébredtem fel a félálomból is és estem totális eufóriába, innentől szerintem nem nagyon lehetett velem bírni :)). A pályán mentünk ugyanis, ha még valaki nem találta volna ki ... Össze-vissza kapkodtam a fejem, és csak mormogtam magam elé, hogy ilyen nincs, ez kész, a többiek meg jókat mosolyogtak rajtam :)). Na persze ők már túl voltak 2 Touron, én meg eddig csak a Tour de Hongriekat láttam. Nem bírtam magammal, totálisan elkapott a versenyláz. Vaksötét volt, nem láttam mást, mint az utat, amit a kocsink bevilágított és a felfestéseket rajta, alig volt szabad terület. Hihetetlen érzés volt. Illetve persze láttuk a néha-néha szemből érkező autósokat, akik nyilván hasonló okokból bolyongtak, mint mi. Egy pillanatra ki is zökkentettek mindig a csodálkozásomból. 11 óra magasságában járhattunk, az emberek vagy aludtak, vagy a városban ünnepelték éppen meg a szombat estét. Átmentünk az első hegyen, tele volt lakókocsikkal, és nyugtáztuk, hogy "combos kis emelkedő ez, vaze". Aztán le a hegyről, már jött is a következő, ami még durvább volt, szintén kordonok és felfestések között. A fizetős campinghez valamiért nem volt kedvünk, így mentünk tovább. A hegy lába után elmentünk egy bekőtőúton, hogy szálláshelyet keressünk. Szabi mondta, hogy Franciaországban lazán felverné a sátrat bárhol, de azt nem tudhattuk, hogy Ausztriában hogyan is viszonyulnának ehhez a "helyi erők" :)). Aztán csak megállapodtunk annál a helynél, amit először kinéztünk magunknak. Mondanom sem kell, hogy remekül döntöttünk, de ezt persze csak másnap tudtuk meg.
Leparkoltunk a kocsival, a többiek pedig hullafáradtan leültek egy padra. Na én nem, nem bírtam volna egy helyben ülni, el kellett indulnom echte stájer sört szereznem. Hát csak nem állapot, hogy ezt a pillanatot nem ünnepeljük meg :)).
Levergődtem a hegyről a kordonok között, végig azt hittem, hogy egy eszméletlen hasast fogok dobni lefelé pillanatokon belül, annyira meredek volt. A távolban megláttam egy sörsátornak tűnő valamit, hát elindultam afelé. Kicsit félénken mentem oda, mert szemmel láthatólag összekovácsolódott társaság volt már, és nem akartam megzavarni a társalgásukat. Legalábbis elsőre azt hittem, hogy együtt jöttek a versenyre, mint percek múlva kiderült: közel sem! Na persze a férfi, aki elsőnek meglátott már baromi messziről integetett, hogy menjek má' oda :). Kérdezték, hogy honnan jöttem. Megmondtam. Emberünk persze egyből felállt, és elkezdett kiabálni, hogy "László Bodrogi", majd megitattak sörrel Laci tiszteletére. Hihetetlen érzés volt... Nem volt nyitva már a sörcsap, csaposunk bizonyára durmolt valahol, végülis már éjfél után voltunk. Na de ettől függetlenül annyit itattak, hogy csak na :)). Innom kellett valamilyen osztrák töményet Totschnig világbajnoki címének és Laci ezüstérmének a tiszteletére is, majd Haselbacher szivárványos trikójára is. Na a 2 osztrák nem veszett éppen össze, hogy melyik honfitársuk legyen a nyerő :)). Aztán egy fél korsó sör a Bayern Münchenre, miután egy nürnbergi srác a táskámból rájött, hogy kinek is szurkolok. Jól meg is tapsoltak, hogy egy húzásra mennyi lement. Szomjas voltam, na :)). A srác még hangosan bele is ordította az arcomba vagy 30 centi távolságból, hogy "FC Bayern, Stern de Südens!!!" (a Bayern indulója.). A harmadik "Bodrogiiii" felkiáltás után odajött egy francia srác is, aki ugyan nem tudott túl jól angolul (nem mintha én jól tudnék), de hangosan elkezdte ecsetelni, hogy "Laci is a good guy". Így mondta, nem "Lazlónak", ahogyan vártam volna. Kézzel-lábbal kommunikáltunk. Kiderült (ha jól vettem ki persze), hogy ott született, ahol Laci él jelenleg, erre én mondtam, hogy Besancon. Újabb kínálás a sörből ... :)). Pedig nem vagyok alkoholista.
Elkapott a verseny egész hangulata, nemzetek felettisége. Mindenki azért jött ki, hogy a saját embereinek drukkoljon, de ugyanúgy ismerték és szerették a többiek embereit is, és együtt ittak csak ebben a csöpp kis sátorban németek, osztrákok, belgák, franciák, na és persze egy magyar srác is. Semmi nyoma nem volt ellenségeskedésnek, sőt, éppen ellenkezőleg! Olvastam, hallottam, hogy egy Touron ilyen a kb. hangulat, de teljesen más volt átélni, mint olvasni. Erről szólt ez az egész verseny, kicsit összehozta a különböző nemzeteket, még ha csak egy napra is. Hiszen egyvalami mindannyiunkban közös volt: imádjuk ezt a csodálatos sportot, ha már voltunk olyan lököttek, hogy órákat autóztunk ezért a pár óráért. Na és persze büszke voltam Lacira már ekkor. Őszintén szólva nem hittem volna azt, amiről Sipiék nap mint nap beszélnek, hogy mekkora respektje van a mi Lacinknak külföldön is. Hát mostmár hiszem ... Őszintén felemelő érzés volt magyarnak lenni!
Egy idő után kezdtem kellemetlenül érezni magamat, hogy itatnak az emberek ezerrel, én meg egy fillért nem fizettem még, és nem is tudtam visszahívni senkit sem, mert zárva volt már a csapos. Így szépen elköszöntem és elindultam vissza a többiekhez, kb háromnegyed órát lehettem lenn. Eráék dumáltak a padon még mindig, én meg persze elkezdtem mesélni. Tényleg totál belelkesültem.
Kb 10 perc múlva megérkezett francia barátunk is, kiderült, hogy pont mellettünk van a sátra. Persze figyelhettem volna előtte, hogy batár nagy francia zászlók vannak a környéken, de a vaksötétben ez elkerülte a figyelmemet. Jól rácsodálkozott, hogy többen is vagyunk magyarok itt fenn mellette. Pár szót még beszéltünk, aztán még közölte Erával, hogy fázik egyedül a kocsijában, ha van kedve vele aludni, akkor nyugodtan :)). Valamiért Era nem fogadta el az invitálást :)). Elment aludni Guillaume (azt hiszem. így hívták), kicsit még beszélgettünk mi is, aztán úgy gondoltuk, hogy lassan ideje lenne nekünk is szunyálni, hosszú nap lesz a vasárnap. Felvertük a sátrat. Na persze ebben én annyival segítettem, hogy sörrel a kezemben bámultam, ahogyan dolgoznak a többiek. Állítólag a "navigáció a munka legfontosabb része." Hát navigáltam. Nem voltam cserkész, és béna is vagyok, na :)). Olyan 2 óra felé kerültem "ágyba". Zsoltival ketten aludtunk a sátorban, Era és Szabi a kocsiban éjszakáztak.
Eddig azt hittem, hogy tudom mi a hideg, éjszakáztam már februárban szakadó hóesésben a szegedi vasútállomáson csövesekkel együtt egy koncert után, meg volt még 1-2 hasonló jéghideg éjszakám az utcán, amikor órákat gyalogoltam, mert nem volt éjszakai busz, de ez se volt éppen semmi. Legyen annyi elég, hogy Zsolti kapucniban aludt és vacogott végig, én kabátban és hálózsákkal, hajnalban mégis dideregtem. Fél 6 körül ébredtem fel arra, hogy elment valami nagyon hangos előttünk, amiről csak annyit tudtam, hogy a karavánhoz tartozik. Gyorsan ránéztem a telefonomra, mert attól tartottam első gondolatomban, hogy már megy a verseny, én meg átaludtam :)). Szerencsére nem. Valószínűleg a locsolókocsi volt az a nagyon hangos, amelyik hajnalban többször végigjárta az útvonalat és lemosta a port az útról, amit az emberek hordtak rá. Nem sokkal később már csak bringával engedtek ugyanis fel az útra, gyalog és kocsival nem.
Amikor ténylegesen fel is ébredtem, nem csak félálomban szenvedtem a hideggel, akkor az első gondolatom valami olyasmi volt, hogy "bazmeg, beázott az a kurva sátor, iszonyat büdös vagyok, nem aludtam szinte semmit, ragad a hajam a kosztól, fáj a lábam, utálok farmerben aludni, nem hoztam váltózoknit és alsógatyát, piszkos a körmöm, zuhanyozni akarok most, borotválkozni akarok azonnal, át akarok öltözni, kávét akarok, cigizni akarok, otthon akarok lenni, mi a francért jöttem ki egyáltalán, amikor a TV-ben is láthattam volna, és nem ébresztenének fel hajnalban" stb stb. Reggel mindig hisztis vagyok, na :)). Persze ezt a gondolatomat el is felejtettem perceken belül, amikor végre kimásztam a sátorból, körbenéztem, és figyeltem, ahogyan az emberek ébredeznek, és kiballagtam az úthoz megnézni a felfestéseket. Mellettünk franciák laktak, mint már mondtam (Guillaume francia sapkában, társa Jalabert feliratú mezben jött ki) és ennek megfelelően zömmel a francia fahrerek nevei díszítették az utat a mi részünknél. Volt Calzati, Voeckler és Dessel felirat, illetve bónuszként egy batár nagy gall kakas, felette meg egy Zizou felirat. Megint elkapott a totális eufória :)). Azon gondolkodtam, hogy itt fognak eljönni előttünk azok a versenyzők, akiket eddig csak TV-ben láttam korábban nap mint nap, és élőben, mégpedig közvetlen közelről fogom látni végre a küzdelmüket, szenvedésüket. Mondhatni egy álmom fog teljesülni órákon belül. Ezek mellett iszonyatos módon eltörpülnek olyan dolgok, hogy büdös vagyok, meg hogy nem tudtam borotválkozni. Ugyanis innentől kezdve rohadtul nem tudtak érdekelni ilyen dolgok :)). Na ezt sem gondoltam volna magamról, mivel ha nem zuhyanzok naponta kétszer, akkor megzakkanok. Most meg egyáltalán nem zavart.
A lökött francia barátunk persze már 8-kor lefoglalta a legjobb helyet az út mellett a kanyarban, leült a camping székére és fel se állt onnan utána egészen estig. Na tényleg valami ilyesmi a fanatizmus :)).
Az igencsak vicsorgósan kezdődött reggel tehát iszonyat vigyorgósan folytatódott részemről. Na persze ebben komoly szerepe volt annak a bűnrossz, ellenben piszok erős kávénak, amit a sátrunktól kemény 50 méterre lévő vendéglátónak átalakított családi házban szereztünk 2 euróért (a sör 3 euro volt ... ). Kávé, mosakodás és pisi után úgy döntöttünk, hogy lenézünk a városba, még 3 teljes óra volt a rajtig. Az elsőszámú célunk az volt, hogy emberi reggelit együnk emberi áron, 5 eurot kicsit sokalltunk érte. Én legalábbis nem voltam elengedve éppen pénzzel. A másodikszámú célunk az volt, hogy esetleg valamelyik versenyzőt elcsípjük bemelegítés közben, a harmadik pedig az, hogy valamilyen emléket szerezzünk. A második és a harmadik nekem teljesült, a többieknek "csak" a harmadik. Még a sátor mellett ugyanis láttam Tankinkot bemelegítés közben egy kísérőmotorossal, mialatt a többiek éppen nem voltak ott. Az volt a pechem, hogy éppen a kisdolgomat végeztem, és nem tudtam fotót csinálni. És persze nem is hitték el, hogy láttam Bramot, pedig de! :). Illetve kicsit később már lent a városban Bocsarovot is láttam szemüvegben és Credit mezben.
8 körül indultunk el a városba, teljes 3 óránk volt a rajtig, hogy visszaérjünk. Hegyről le, majdnem dobtam megint egy hasast, kanyarba be, a következő hegyre fel, izzadtam mint egy ló. Amilyen hideg volt az éjszaka, annyira meleg volt már a reggel is, és ez csak fokozódott egész nap. Mindezt bakancsban meg farmerban voltam kénytelen elviselni, rövid gatyát nem hoztam ugyanis. Gondoltam minek, úgyis hideg lesz a hegyek között. Ekkor még az úton tudtunk menni, visszafelé már neméppen, de ezt majd később :)). Rengeteg szurkoló jött el mellettünk bicajjal, Szabi és Zsolti bosszankodtak is, hogy nem hozták el a bringájukat és így nem tekerhettek egyet reggel a pályán ők is. Én nem kevésbé sajnáltam, pedig nagyon régen ültem hosszabb időt bicajon, de ekkor iszonyatosan kedvet kaptam arra, hogy kipróbáljam magam a hegyen. Na ez ugye nem jött össze, de ez legyen a legnagyobb gondom. Majd jövőre a Touron! :))
A hegy tetején megláttam egy sátron a magyar zászlót. Na persze nem hitték el a többiek, mindenki azt hitte, hogy olasz. És nekem volt igazam, de ezt is később. :))
Itt főleg belgák és németek voltak, egy rakás Boonen képekbe 'öltözött' lakókocsi volt egymás mellett, meg egy másik rakás TMO és Gerolsteiner zászlókkal felszerelkezett német kocsi.
Az út mellett néhány méterre volt 2 tehenészet, valami eszelősen büdös volt, gondolom a versenyzők élvezték is nagyon körökön keresztül, amikor elmentek mellette. Letértünk a pályáról és átvágtunk egy kisebb dombon, persze ez is nagyon meredek volt. A távolban láttunk egy kilóméter kaput, gondoltuk hogy lesz ott valami. Volt is. Ott voltunk azoknál a sátraknál, amik mellett még előző este mentünk el, és nem tudtam eldönteni, hogy árusok lesznek ott, vagy bemelegítősátrak. Szabi szerint az utóbbi, mégpedig az amatőrök részére. És neki volt igaza. Letteket és belgákat láttunk, illetve gyönyörű gépcsodákat. Szívem szerint elkötöttem volna egyet, alig vigyáztak rájuk :)). Volt ott egy sörsátor tele olasszal és TV-vel, nem lett volna ez se rossz hely, de azért a hegyen mégis jobb. A hellyel szemben egy mezőn viszont árusok voltak, meg is látogattuk őket. Kaját emberi áron továbbra se kaptunk, és igazából még ki se nyitottak, szóval a reggeli elmaradt. Viszont Erával zsákmányoltunk ProCycling magazint, Era meg vett még egy ajándékcsomagot is 24 euroért volt benne 1 póló, egy frissitőzsák, egy kulacs és egy kabalafigura. Vettem volna szívesen én is, de nem volt rá pénzem. Viszont a T-Mobile-os áruskocsiból szereztem 2 felfújható mez formájú kispárnát, ami hazafelé jól jött :)). Amúgy egy 10 éves kissrác adta oda vigyorogva, tisztára olyan feje volt, mint Sevillának. Na jó, ez sem nehéz ilyen korban. :)) Egy Euskaltel sapka lett volna a célom, de olyat nem találtunk. :(
A nézelődés után lassan-lassan vissza kellett indulnunk, nem akartunk lemaradni semmiről. Az út mellett letámadott egy osztrák lány, egy nyereményjáték volt, "add meg a neved és a címed, nyerhetsz egy Porshét, majd értesítünk e-mailben." szintű. Mindenesetre kitöltöttük mindannyian, de egyelőre nem értesítettek róla, hogy én lennék a szerencsés. Ekkor jött el mellettünk Bocsarov, de a többiek háttal álltak neki, és persze megint nem hitték el :)).
Miután mindenki kitöltötte a papírját, tényleg elindultunk vissza. Na ekkor ért minket egy nagyon kellemetlen meglepi: kérték a jegyünket. Mondom how much does it coast? Fifteen euro. Mondom anyád. Kissé megrettentem, mert pont annyi pénzem volt még, ami éppen a benzinre volt elég hazafelé. A kerülőúton mentünk vissza, kikerültük azt a részt. Vissza a tehenészethez, fel a hegyre, ami ugyan nem volt olyan meredek, mint a miénk, de vicces volt a vizes fűben menni, ugyanis az útra már nem engedtek fel senkit, ha már reggel többször átment rajta a locsolókocsi. Dobtam is egy méretes hasast egyszer. Végülis igazuk volt amúgy, nem jó, ha a szurkolók felhordják az útra a port és a koszt. A hegy tetején aztán arra lettem figyelmes, ahol pár órája a magyar zászlót láttam, hogy egy férfi velünk szemben magyar zászlóval rohan, és pár méter múlva egy hatalmas Bodrogi feliratot is megláttunk. A fotókból kiderült, hogy kicsit lejjebb volt még egy, de azt csak itthon vettem észre. Pár szót beszéltünk csakúgy az úton keresztül, de aztán mentünk tovább a pusztában. Mentünk, mentünk, és egyszer csak vége lett az útnak, egy erdő "állta el" az utunk. Ez volt az az erdős rész, ahol iszonyatos tempóban rongyolhattak lefelé kb 8-10 km-rel a rajthely után, és a mi helyünkről az út egy része látszott is. Az osztrák rendőr egykedvűen integetett, hogy az erdőn át tessék, nem mehetnek az útra. Laza kis guerilla akció volt a kövek között, de nem ez volt a csúcs aznap, az még később jön :)). Csak átjutottunk egyszer nagy nehezen, vissza a hegyünkhöz. Na persze ott is kérték a jegyet. Nem esett jól... Megbeszéltük, hogyha nem muszáj, akkor nem fizetünk. Durva volt, hogy láttuk a kocsinkat és a sátrat, de mégsem tudtunk felmenni. 10 óra körül voltunk, hamarosan rajt.
Elmentünk a bekötőút felé, amerre előző este keringtünk, nagyjából ismertük. Aztán fel a vizes domboldalon ketten Szabival, a többiek kicsivel később utánunk, hogy ne vegyenek ésszre mindannyiunkat, ha fenn is van ellenőrzés. Komolyan mondom, Che Perdiguero is megirigyelte volna a hegyi akciónkat, vicces látvány lehetett, ahogy egyik kezemben egy rikító TMO-s szatyorral, a másikban meg egy sörrel másztam fel a bokrok között. Szabi meg is jegyezte, hogy de szuper, hogy ilyen rikító színe van a szatyrunknak, így egészen biztosan nem vesznek észre minket ... Nagy nehezen feljutottunk, át 2 ház között csakúgy a kerten, és már fenn is voltunk. Szerencsére ott nem volt rendőr, így át tudtunk osonni. A városba a legszebb részre, illetve a nagyobb hegyre szedtek csak belépőt, persze pont ottvolt a kocsink. Kicsit pofátlanság volt a sógoroktól szerintem, erre nem is készültem. Ha nem tudunk belógni, akkor a benzinpénz egy jó részét csak itthon tudtam volna odaadni Szabinak ...
Na de ottvoltunk, az a lényeg. A nagy ijedstégre gyorsan vettem is egy korsó sört, mert volt ugyan a kocsiban söröm még otthonról, de leginkább szénsavas teához hasonlított, olyan meleg volt. Volt 2 TV is mellettünk a fogadóvá időlegesen átalakított ház mellé kitéve, szóval piszok nagy mázlink volt. Így verseny közben, amikor elment a mezőny, akkor kapásból rohantam oda, hogy oda is jussak, miközben Zsolti vigyázott a helyünkre a kordonnál. Tényleg le a kalappal előtte, a teljes 8 órát a tűző napon állta végig a kordon mellett a helyünkre és a zászlónkra vigyázva.
A rajt előtt nemsokkal tehát valahogy odaküzdöttük magunkat a kordon közelébe, már szállíngóztak a pályán különböző járművek, motorok és közvetítőkocsik. Az embereken mellettünk érezni lehetett a várakozást. Egyszercsak megállt pont előttünk a kanyarban az Orf 1 közvetítőkocsija, és pont előttünk kezdett el forgatni. Persze elő is kaptam a magyar zászlót, ha más nem is, akkor a zászló és a Mayo-s póló egészen biztosan látszott a Tv-ben. Előttünk egy holland házaspár ült ugyanis, és velük készített interjút a riporter. Elmondták, hogy ki mindenki miatt jöttek ki. Emlegettek is mindenkit, Bettinitől Valverdéig, Zabeltől Kroonig jópár név elhangzott. De akit külön is kihangsúlyozott, az nem meglepő módon Michael Boogerd volt.
Nagyon jó volt a kanyarunk volt a helyünk, pont a kanyar előtt, lefelé viszonylag hosszan be lehetett látni, és felfelé is láttuk, ahogy kigyorsítanak a kanyarból. Emellett az összes létező fotós megállt fotózni velünk szemben.
Hogy én ki vagy mi miatt jöttem ki? Elsősorban természetesen a versenyért magáért, ezen a napon akárkinek tudtam volna örülni, aki nyer. Viszont 2 embernek iszonyatosan drukkoltam. Az egyik természetesen Bodrogi Laci, ki más is lenne. A másik pedig Samu Sanchez. Mindkettőjüket sokszor láttam élőben később, Lacit majd' minden körben. :))
Ahogy elmentek a Tv-sek, egyből helikopterzúgást hallottam a messzességben, és pár perc múlva meg is láttam a fák fölött a járgányt. Egyre több autó érkezett, ami a karavánhoz tartozott, az emberek persze mindenkit megéljeneztek, a rendőrmotorostól kezdve egészen a VIP kocsikig tényleg mindenkit, aki csak arra járt. A rendőrmotoros amúgy minden körben eszelősen integetett a szurkolóknak :)).
És akkor egyszercsak megláttam a hegyről lefelé zúdulni a versenyzőket is, akik persze ilyen messziről akkorának tűntek, mint egy játékbaba, de innen is átjött, hogy milyen iszonyatos, számomra eleddig elképzelhetetlen tempóban jöttek. Aztán onnan, ahol mi álltunk, a lenti kanyart is lehetett egy picit látni, vagyis mindig tudtuk, hogy mikor jönek. Elkezdett dobolni a szívem, nagyon izgultam. Lent hallottam, ahogyan az emberek iszonyatos erővel ütik a kordonokat "hopp-hopp-hopp" skandálások közepette, félelmetes volt a biztatás. Aztán egyszercsak megláttam az első arcot, egy olaszt. És jött a mezőny, talán Pozattot. Olyan tempóban suhantak el mellettem, hogy azt elképzelni sem tudtam korábban. Pedig iszonyatosan meredek volt az a rész. Szabitól kérdeztem előző este, hogy mondjuk az Alpe d'Huezhez képest hol van meredekségben. Mondta, hogy nagyjából ilyesmi, csak nem 300 méter hosszan, hanem több km-en keresztül. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűnt az utolsó versenyző a kanyarban. Az első körben nem is ismertem meg senkit, mert elnyomott a csodálkozás. Egyedül Karpetset sikerült felfedeznem, ahogyan a mezőnyből kimagasodott, közepén megbújva ülve a nyeregben kéz nélkül tekert, egyik kezével éppen nyúlt hátra a zsebébe valamiért, a másik kezével meg éppen valamilyen kaját tömött magába. Ilyen tempónál, mondom kész. Mintha a sarki boltba tekert volna. Persze a normál tempóhoz képest nagyon lassan jöttek, gondolom mondanom sem kell ... Amúgy egy iszonyatos masszának tűnt az egész. Elsőre nem is fogtam fel, hogy ezek azok a versenyzők, akiket nap mint nap láthatok a Tv-ben. Persze kibújt belőlem a szurkoló egyből, torkom szakadtából kiabáltam, hogy Hajrááááá Laciiiiiiiiiiiiii az összes körben és közben lengettem a zászlót. Az első körben sajnos nem sikerült felfedeznem Lacit, de utána az utolsó kört leszámítva az összesben láttam, és egyszer-egyszer ki is sandított oldalra. Örülök, hogy hallotta a biztatást. Era szerint nem lehetett bírni velem :)). Készült a szurkolásról egy videó, megnéztem magam, hátháthát, vicces :)). Majd youtube-ra fel kellene tölteni. :))
Amikor először elment a mezőny, akkor kicsit elszomorodtam, hogy már vége is, ezért a pár pillanatért utaztunk ennyit. Ha Touron lettünk volna, akkor ennyi is az egész, de szerencsére itt még hátravolt 11 egész kör! Csak bambultam ki a fejemből magam elé. Aztán egyszercsak eszelős 'hop-hop'-ozást hallottam, minden korábbinál hangosabbat, nem vártam volna, hogy még jöhet valaki. El nem tudtam képzelni, ki lehet az. Az egyik burkina fasoi srác volt, aki Eric "angolna" Moussambani (a sidney-i olimpia egyenlítő-guineai úszóhőse: )) teljesítményét meghazudtoló tempóban szenvedett fel a hegyre több perccel lemaradva a mezőny mögött. Szegénynek keresztbe álltak a szemei, alig állt a lábán már a legelején, de olyan elképesztő biztatást kapott, hogy azt nem lehet leírni. A harmadik kör után szállt ki a versenyből, de addig mindig ő kapta a legnagyobb tapsot. Szerintem nem is tudta néha szegény, hogy hová keveredett. :))
Aztán csak jöttek egymás után a körök, és innentől körönként 3-4 embert is megismertem. Először mindig Lacit kerestem, és amikor megláttam a mezőny első felében, akkor iszonyatosan megemelkedett az adrenalin szintem. Amikor Laci elment, onnantól már vizslathattam a mezőnyt jobban is, elsősorban a spanyolokat figyeltem. Több alkalommal láttam Valverdét, Samut, Luis Perezt és Sastrét is. Az első körökben Valverde Inigo Cuesta és Luis Perez társaságában leghátul volt, azt hittem, hogy nincsen jó erőben. Aztán dehogynem :)). Aztán láttam Kashechkint egyszer akcióban, akit lazán Vino kiáltásokkal üdvözöltem, láttam Bettinit, Tosattot, Boogerdet, O'Gradyt, Rafa Cardenast, meg sok más embert is. Era persze főleg Boonent és Valverdét kereste Laci mellett, én meg mint írtam Samut.
A szurkolók körülöttünk eszméletlenek voltak, olyan hangzavar volt, amikor bárki arra tévedt, legyen az motoros rendőr, zsűrikocsi, órás kocsi, reklámkocsi, vagy netán szökevények/leszakadók, hogy majd' belesüketültem. A leszakadóknál robbant fel a leginkább amúgy a hegyoldal. Hihetetlen emberáradat volt körülöttünk, leginkább a germán nápvándorláshoz hasonlítható mozgások voltak. Rengetegen vonultak a pálya mellett ide-oda, hogy minden körben más és más helyen nézhessék a versenyt. Vonulhattunk volna mi is, de egyrészt a lehető legjobb helyünk volt, másrészt meg örültünk annak, hogy be tudtunk lógni jegy nélkül, nem volt szándékunkban tovább feszíteni a húrt. Így viszont rengeteg különböző náció tagjaival találkozhattunk, mindig más népek képviselői jöttek el mellettünk. Belgák, hollandok, olaszok, németek és természetesen osztrákok voltak túlsúlyban, de voltak spanyolok és szlovénok is szép számmal. Továbbá felvonult a teljes Kurt-Asle Arvesen fanclub legénysége és főleg leánysága (hmmm, skandináv csajok ...) Arvesen feliratú sapkákkal, sálakkal és pólókkal, na meg természetesen zászlókkal erőteljesen felszerelkezve. Magyarokkal is találkoztunk több alkalommal, a legviccesebb az volt, amikor egy hang mellettünk megjegyezte, hogy "ki a halál dobott Arany Ászokos dobozt a kukába? :))". Egy lánnyal beszélgettünk is hosszabban, odajött hozzánk, mert meglátta a kocsinkon a magyar rendszámot. Többször is megállapítottuk, hogy "basszus, a mi Lacink kurva jól tartja magát." :)) Jó érzés volt, hogy bár előtte soha életemben nem találkoztunk, de ugyanazért utaztunk ennyit.
Aztán nekem az volt a legmeglepőbb pillanat, amikor a híres-neves Inaki Isasi fanclub egyik képviselőjével akadtam össze. Legalábbis gondolom oda tartozott, mert Isasi feliratú pólóban és egy hatalmas baszk zászlóval a hátán tolta éppen fel a bringáját a domboldalon. Éppen előtte ment el a mezőny, én meg siettem a TV elé szokás szerint. Elindultam felé, meglátta a Mayos pólómat, és hihetetlen módon megörült, hogy egy földijével akadt össze, el is kezdett baszk nyelven kiabálni. Aztán meg szépen elcsodálkozott, hogy egy nyikkot se értek belőle, és számára totálisan idegen szavakat hablatyolok. :)) Nem is nagyon értette, hogy miért van rajtam Mayos póló ...
Ami hihetetlen pozitív volt, hogy mindenki mosolygott és élvezte a versenyt attól teljesen függetlenül, hogy kinek jött ki szurkolni. Minden versenyző ugyanúgy megkapta a biztatást mindenkitől. A burkina fasoi vagy a lett srácoknak biztosan életreszóló élmény volt, nem hiszem, hogy valaha is versenyeztek már ilyan közegben, ennyi ember előtt.
3 olyan pillanat volt, ami kiemelkedően katartikus volt. Az első, amikor Laci diktálta a tempót a hegyen, akkor olyan szinten megőrültem, hogy ihaj. El nem tudtam volna képzelni, hogy ilyet láthatok. Aztán a következő felejthetetlen pillanat az volt, amikor a spanyolok végre igazán támadásba lendültek és nem csak elöl kostólgatták a mezőnyt. Persze a Tv-ből tudtam előre, hogy Samu és Sastre is szökésben vannak, iszonyatosan drukkoltam magamban Samunak. Gondoltam, ha most otthon lennék, akkor tutira kiakasztanám anyukámat a kiabálásommal. Amikor meghallottam lent a "hopphoppozást" és jöttek, akkor a legelső, amit megláttam, az pont Sastre hófehér fogsora volt, ahogyan Boggerdesen vicsorgott és szenvedett :)). Iszonyatos tempót diktáltak elöl a derék hispánok, Samu fantasztikus iramban húzta a sort. Olyan jó volt látni, hogy Samu néhány centire előttem suhant el, el is értem volna, ha kinyújtom a kezem. Aztán jött a mezőny a támadás miatt erősen szétszabdalva, Valverde és Bettini egymás mellett güriztek. A harmadik igazán emlékezetes pedig az utolsó kör volt és Bettini akciója. Szerintem a következő kanyarban indíthatta meg komolyabban a támadását, ugyanis amikor elmentek, akkor egyből rohantam a Tv-hez, és fél perc múlva, ahogy odaértem, már szökésben volt. Pont oda tudtam furakodni előre a TV-hez, mázlim volt, Eráék már nem jöttek oda. Zömmel olaszok és németek voltak ott a beszédükből következtetve, és persze pont olaszok voltak körülöttem. Már a lejtmenet volt, Bettini akcióban. A tőlem alig pár méterre álló olasz srác nem sokkal korábban rendelhetett egy adag kolbászt, amit meg is kezdett, de ahogy Paolo támadott, már nem is evett belőle, csak tartotta az egyszem falatot a szája előtt egészen addig, amíg Betto át nem ért a célegyenesen. Akkor persze boldogan eldobta a tömegbe, naná hogy rámjött a zsír fele belőle. Ahogyan a versenyzők bekanyarodtak a célegyenesbe és Bettini ment legelöl, együtt emelkedett fel a székéről az összes olasz, ahogyan megindult Zabel is, akkor pedig a németek tették ugyanezt. Bettini megnyerte, a taljánok meg valami eszelős ünneplésbe kezdtek, alig tudtam kiszabadulni a tömegből és visszavergődni a kocsihoz. Eráék már ott voltak, mondtam hogy Bettini nyert, de ezt felesleges volt velük közölni, mivel már korábban kitalálták a le-föl rohangáló és éneklő/táncoló/zászlókat lengető olaszokból következtetve. Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk lefelé a hegyről, gondoltuk hogy nehéz dolgunk lesz lejutni a szurkolók között. Anyu pont az indulás pillanatában írt egy SMS-t, hogy Laci 19. lett, alig akartam elhinni, annyira büszke voltam a remek eredményére. Vánszorogtunk a pályán a "kijárat" felé, az olaszok hihetetlen hangulatot teremtettek, elfoglalták az egész utat keresztbe és nem is nagyon akartak onnan tágítani, tudatni akarták mindenkivel, hogy Bettini a világbajnok. Szabi meg dudált mint a bolond, hogy engedjenek már végre el. Viszonylag könnyen kijutottunk a városból és indultunk el hazafelé az autópályán. Én meg csak ültem hátul és bambultam magam elé és próbáltam feldolgozni azt a rengetek élményt, ami ilyen rövid időn belül ért.
Eredetileg úgy terveztük, hogy estére ottmaradunk kicsit bulizni, de Zsoltinak éjfélre haza kellett érnie, így muszáj volt elindulnunk. Anyumat szépen kikérdeztem, hogy mikor is mennek esti vonatok Győrből, Sopronból vagy Pécsről, de egyik se volt nyerő, így megbarátkoztam a gondolattal, hogy csak a hajnali vonattal tudok hazakeveredni. A határon baromi nehezen jutottunk át, mert egy román konvoj volt előttünk és jól leellenőrizték az összes kamiont, vártunk vagy 45 percet biztos. Hazavittük Zsoltit, 11-kor már otthon is volt, mi pedig Pécs felé vettük az irányt. Iszonyatosan fáradt voltam és végre az enyém volt a kocsi teljes hátsó ülése, elő is kapartam a zsákmányolt TMO-s párnámat és szundítottam egy laza 2 órát. Hajnali 2 felé értünk Pécsre. Bementek Szabi és Era a Tescoba reggelit vásárolni, én meg kinnmaradtam a kocsi mellett és csak bambultam magam elé. Visszajött Era, és kérdezte, hogy végülis milyen volt. Hát belőlem meg kitört a szó úgy rendesen, elmondtam nagyjából így az egészet, amit most leírtam, és csak mosolygott a lököttségemen. Aztán bementem én is Tecozni, megláttam magamat a tükörben és kissé elrettentem, nagyon megkínzott egy fejem volt az 5 napos borostámmal meg a kosztól ragadó hajammal, vigyorogtam is magamon egy nagyot :)). Aztán kivittek az állomásra, egy kicsit még dumáltunk, sikerült kinyittatnom egy épp záró kocsmát és az összes megmaradt forintomat sörbe fektettem, hogy ne legyek szomjas hazafelé :)). Egy óra volt még hátra a vonatom indulásáig, amikor elindultak ők is hazafelé. Előszedtem a ProCycling magazint és elkezdtem olvasgatni meg nézegetni a képeket és gondolkodtam az előző 2 napomon. Aztán csodák-csodájára megtaláltam a táskámban a régen elveszettnek hitt mp3 lejátszómat, így még zenét is tudtam hallgatni hazafelé. A vonaton rajtam kívül alig voltak, el is feküdtem a széken és egyből bealudtam. Aztán nem sokkal később szépen felébresztettek, hogy ugyan üljek már fel, mert közben megtelt a vonat jómunkásemberekkel, akik mentek hétfőn hajnalban Pest felé. Felültem, de nem zavartattam magam, ülve is továbbaludtam. A kaller keltett még fel kétszer, egyszer amikor kérte a jegyemet, egyszer pedig akkor, amikor közölte, hogy "fiatalember, Déli pályaudvar, tessék leszállni." :)). Még metróztam/buszoztam egy órát, szerencsére le tudtam szállni időben mindkettőről. Reggel 9 felé értem haza, írtam még gyorsan egy sms-t anyunak és Erának hogy itthon vagyok, beestem az ágyba és délután 5-ig ki se keltem onnan. :)) Persze mondanom sem kell, Samuról, Laciról és a versenyről álmodtam. :)). Mindent összevetve 22 000 forintból kijöttem. Nagyon nagyon megérte, anyagiakban egyáltalán nem mérhető az az élmény, amit ettől a 2 naptól kaptam!
Köszönöm a beszámolót!
???