A kilencvenes évek legjobb Vasas-futballistája volt. A labdarúgó, aki valódi ikon lehetett volna, ha nem Magyarországon születik, vagy ha nem úgy él, ahogy. Váczi Zoltán nemrégiben múlt negyvenöt esztendős, de a tűz ugyanúgy ég a szemében, ha a futballról van szó, mint tizenöt esztendeje, amikor csereként beállva jutott három gólpasszig. Megannyi felejthetetlen cselsorozat és gól fűződik a nevéhez, aki manapság a Pest megyei I. osztályban sereghajtó Erdőkertes szakmai munkáját irányítja.
„Olyan vezetőség állt fel Erdőkertesen, akik ugyanolyan emberek, mint én. Ez ritkaság, mert lehet, máshol négy vereség után szóltak volna, hogy viszlát. Kikaptunk egy–nullára? Azt nézték, hogy odarakták a srácok magukat, és most csak ennyire tellett. Ők is úgy látják a labdarúgást, ahogy én.”
Ritka, ha egy edző így beszél a munkaadójáról. A fenti mondatokat Váczi Zoltán fogalmazta meg egy áprilisi hétköznap délutánon, ám az alábbi interjúból az is kiderül, az angyalföldiek egykori tizenhármasa ugyanolyan kritikus maradt, mint volt sok-sok évvel ezelőtt.
– Elszálltak a remények? A lázból rémálom lett, elég, ha a válogatott Hollandia elleni produkciójáról beszélünk.
– Sajnos ebben nagy szerepe van a médiának is – szúrt oda egyet az újságíróknak Váczi Zoltán. – Felturbózzák, hogy a magyaroknak van esélyük, reálisan nézve pedig semmi. Már az iksz is bravúr lett volna. Kijött az első meccsen is, hogy nem vagyunk a pályán. A visszavágón szép gólokat rúgtunk, de mit érünk vele, ha kapunk ötöt? Ott voltak a helyzetek, csak be kellett volna rúgni azokat három–három után, és akkor nincs semmi gond.
– Láttam még márciusban, a Vasas centenáriumi ünnepségén, de aztán este nyolc körül távozott.
– Örültem a meghívásnak, de kicsit idegennek éreztem magam ott. Nagyon rosszul volt szervezve az egész.
– Mire gondol?
– Akiket ismertem játékostársakat, azok ott voltak. Az én korosztályomból a kézisek és rőplabdások az egyik, meg a másik sarokban tartózkodtak. Ha megnézzük, mi is a múltja vagyunk a Vasasnak, mégis az egész a hatvan és nyolcvan közötti emberekről szólt. Ezért mentem el olyan hamar. Régen arról szólt a Vasas-család, hogy a kézisek kijöttek a mi meccsünkre és fordítva, nem is beszélve a vízilabdázókról. Ismertük egymást jól, most meg? Azt sem tudtam, ki jön oda hozzám kezet fogni. Ez nem az a centenárium volt, amire én gondoltam.
– Miért, az öné milyen lett volna?
– Nálam úgy kezdődött volna, hogy meghívok egy csapatot, és aki akar futballozni, játsszunk egy gálameccset, aztán csináltunk volna egy összejövetelt. Meg aztán szurkolók nélkül nincs Vasas-centenárium, legalábbis nálam. A vízilabdára, jégkorongra vagy röplabdára kíváncsi drukkerek is megérdemeltek volna annyit, ha nem is a vacsorára, de hogy ott legyenek. Biztosan kinn lett volna tízezer ember, mert sokakat érdekel a klub, a Vasas. Meg aztán a filmet sem értettem.
– A „Száz év, száz perc” című dvd-re gondol?
– Igen, arra. Megnéztem egyszer-kétszer, Mészöly Kálmán ott volt, nyilatkozott, mondhatom, nagyon fontos volt. Galaschek Petit, aki huszonöt évet lehúzott a Fáy utcában, vagy az öreget, Illovszky Rudi bácsit jobban elviseltem volna tizenöt percig, mint a Mészölyt kettőig.
– Az egyesületről rendezett kiállítást azért megnézte, ugye?
– Végig, persze, főleg az „öreg” életútjáról szóló, kiállított tárgyaknál időztem el. Nem voltam a temetésén, mert temetőbe nem járok, viszont a búcsúztatásán ott voltam. Nagyon jó, már-már apa-fiú viszonyban voltunk.
– Illovszky Rudolf állt önhöz a legközelebb?
– Ez egyértelmű. Azt soha nem fogom elfelejteni, már amikor nem a Vasasban futballoztam, akkor is rám telefonált, hogy „Zolika, hogy vagy?”. Ritka korrekt, egyenes ember volt, nem is értem, hogy futhatott be ilyen karriert, mert az ilyeneket nem szeretik Magyarországon. Azért annak örülök, hogy a pályafutásom során akadt ilyen ember, akivel dolgozhattam.
– Netán haragszik valamelyik edzőjére?
– Nem haragszom én rájuk, de mindig azt mondom, bármelyikük is állt edzőnek, véssék az agyukba, hogy honnan jöttek. Ha tisztában vannak vele, na, attól kezdve lesz ember valakiből.
– A jelenlegi Vasasról mi a véleménye?
– Nem voltam kinn meccsükön. Tele van külföldiekkel a csapat, jobban örülnék, ha az utánpótlás-nevelésre fókuszálnának. Annak viszont örülök, hogy Komjáti Bandi csinált eredményeket. Úgy néz ki, arra rátalált a csapat, de én nem találok rá a Vasasra. Ez a Vasas játszhat szép futballt, de a maiak árnyékuk sem lehetnek a régieknek, mert ez már nem a Vasas. De menjünk sorba: Ferenczi nem Vasas, és még sorolhatnám a –nics, -vics és még mit tudom én mire végződő külföldi neveket. Ezért is nem járok ki. Ha lenne az utánpótlásból három-négy labdarúgó… Csak sajnos, ahogy beszélünk a magyar futballról, nézze meg, az utánpótlás sem olyan már, mint volt. Régen a Vasas arról volt híres, hogy megannyi fiatalt beépített. Juhár Tamás, Sáfár Szabolcs, Geress Zoltán, Pál Zoltán, Galaschek Péter, Szilveszter Ferenc, hogy csak pár nevet mondjak. Be tudták őket építeni, mert volt képzés. Most már átmegy minden akadémiai rendszerre, csak az egész nem arról szól, hogy játékosokat neveljünk. Nézzen körbe bárhol, hány akadémistát lát játszani? Sehol nem erről szól a történet. Ezért nem értettem, mire fel ez a sok akadémia, hiszen csak áltatjuk magunkat.
– Ha már említette a régieket, mint például Juhár Tamást: tartja velük a kapcsolatot?
– Na, vele nem. Soha nem voltunk jóban. A pályán igen, mert muszáj volt együtt futballoznunk. Mónost, Geresst, Galascheket, Pál Zolit csípem, egyenes emberek.
– Erdőkertesen dolgozik, feltételezem, van mellette valami civil foglalkozása.
– Nincs. Csak az edzőség van most legalábbis.
– És meg tud élni?
– Nem nagyon. Ezért is mondtam magának, hogy az edzőknek, vezetőknek is embernek kell maradniuk. Amikor a csúcson voltam, el sem tudtam zavarni magam mellől boldog-boldogtalant. Most meg? Egy barátom van, az is az asszony. Ezzel vagyok én szerencsés, mert benne megtaláltam az életem párját.
