Kritikust is a tolláról. Írót a kritikus tolláról?
Németh László művészetét jellemzi-e az a terjedelmes agyrém, amelyet sikerült egybekapirgálnia József Attila költészetéről? Bálint György racionalitását, publicisztikai érzékenységét minősíti-e „lélektanos ökörsége”, a sok „hetet-havat”, amelyet Babits „isteni lelkéről” „csapadékolt össze” műkritika címén? Szerintem inkább nem, mint amennyire igen.
Esterházy kritikusként marha. Művészként is kókler? Nem tudom, de nem is akarom tudni, mert nem muszáj tudnunk mindenről, mindenkiről mindig mindent. Elég, ha „csak” azt tudjuk, amit tudunk, azt viszont jól!
Kritikust tolláról, professzort P. Szűcs intellektusáról. Azt írja Almási Miklós a Mozgó Világban, hogy Babarczy „olyan műveltséggel és originalitással” publikál, „mintha koros guru lenne”; sőt a neves akadémikus-kritikus már nem csupán önmagát (miként az elvarázsolt Esterházy), hanem egy egész korosztályt rendel jobbágylélekkel Babarczy guru-szellemisége alá. Almási professzor szerint „mérleget von” a guru, „akadémikus kiüresedést ír le” a guru, „De nem úgy, mint mi annakidején: elájultunk egy Adorno- vagy egy Foucault-könyvtől. Ő is ösmeri [sic.] őket – sőt a mai menőket is –, de ezzel le is vannak tudva: azaz pontosan tudja, ki kitől lopta gondolatait, és csak mosolyog. (Susan Sontagot, sőt kedvencemet, Richard Rortyt is úgy leiskolázza, hogy káprázik a szemem…)”.
Ismételjük: „le is vannak tudva”! Kritika – Almási-Babarczy módra.
(Honnan tudható, hogy a „van itt ez a kérdés” nick felhasználója „csaj”? Szintén biciklista? Gyorsan olvas, aki gyorsan teker? Nyilván. Csakhogy, ami még „gyorsolvasással” is tudható: az idézett szöveg Babarczy-szöveg, tudniillik ahozzászólás elején két ízben is szerepel (szerzőként!) a neve. Mindegy. „Rejtekezés-bujkálás” folyik itt, méghozzá mesterfokon!)
Azért idéztem a két (illetve négy) nicket, mert tudom, kié – mind a négy. Most pedig idézem a Heller szerint „parvenü” (értsd: áruló, jellemtelen, állampárti stb. stb.) Hermann Istvánt, egyelőre nem zsírzási szándékkal, ugyanis érvényes, értelmes Heller-szövegekkel nem rukkolt elő senki (gyanítom, nem is fog), s ami nem baj, mert Hermann önmagában is megél. Ezt írja: „a divatos gyorsolvasási módszerek helyett valójában mozgalmat kellene indítani a lassú, tartalmas olvasás érdekében, azért, hogy egy-egy verssor szépségénél megálljon az ember, átérezze, átgondolja: miért [kiemelés: Gy úr] válik olyan gyönyörűvé éppen ez a vers vagy verssor”.
Igaza van Hermann Istvánnak (állítása abszolút igazság!), sőt nyugodtan hozzátehetjük: nemcsak a gyönyörű verseket, hanem mindent „lassan, tartalmasan” („pontosan, szépen”) érdemes olvasni. A szarságot is. Vagy: nem olvasni.
Tehát (ne legyen félreértés) nem az a gond, hogy Babarczy Eszter (vagy bárki) az én (szar) szövegeimet olvassa gyorsolvasással, persze ez is ostobaság, ti. a gyorsolvasás szükségtelen tortúra (az agynak is, a szemnek is). Szellemi tájékozódásul épp elég a „beleolvasás”, mármint az értő, figyelmes „beleolvasás”. Miért? Azért, mert annak, aki gondosan, figyelmesen olvas (általában), kialakul egy olyan képessége, amellyel néhány mondatból is meg tudja állapítani, érdemes-e elolvasnia az egész szöveget vagy sem. Szóval, az a gond, hogy Babarczy mindent „gyorsolvasással” olvas. Még azt is, amit nem. És Almási voltaképp ugyanezt állítja: „ösmeri őket – sőt a mai menőket is –, de ezzel le is vannak tudva: azaz pontosan tudja, ki kitől lopta gondolatait, és csak mosolyog”.
Túl azon, hogy mosolyog, „ösmeri” Tolsztojt is? Kérdem én, szintén mosolygva, és ezt én azért kérdezem, mert mint tudjuk: Anna Karenina, hazatérvén az ominózus mulatságból, észreveszi, hosszú házassága során először, hogy a férjének jókora füle van (vö. Popper, illetve az idézett Hermann elemzésével). Márpedig, aki gyorsan olvassa a regényt, nyilván nem figyel föl e (döntő) mozzanatra (maximum arra, hogy Anna Karenina egy „csaj”), noha itt is a hermanni „miért”-ben rejlik a lényeg. Miért csak most veszi észre a „csaj” szerető férje fülében a pánszláv szőrcsomót? Illetve miért éppen most? Hiszen még nem tudja (nem is sejti), hogy szerelmes. Szerelmes-e egyáltalán? Ha igen, jogos a kérdés: lehetünk-e tudat alatt szerelmesek? Ha lehetünk, újabb kérdés: kell-e hozzá Vronszkij (vs. Petrarca, Lilla, Flóra…), mint (plátói) inkarnáció? Lehetünk-e tudat alatt féltékenyek? Karenin abszolúte gyanútlan maradt-e, vagy ő is „észrevett” valamit abban a pillanatban (hitvese pillantásában), csak nem vette észre, hogy észrevette? Közhely: a szerelem részint megmutatja a szépet, részint a rútat is szépnek láttatja. Jó, de megmutatja a csúnyát is? Karenin fülét például? Amit eleddig észre sem vettünk. És ha igen, miért? Nemesebbé válik-e Anna Karenina – a szerelem által! –, ha randának kezdi látni azt, amiről addig nem is sejtette, hogy rémesen gusztustalan?
Ezek a lényegi kérdések! Vagyishogy a mű szövegének „második vonzatai” a fontosak, s amelyek gyorsolvasással még csak meg sem közelíthetők.
Hermann szerint „a kultúra, a művészet” nem „valamiféle mennyiség, hanem mindenképpen [kiemelés Gy. úr] minőség”.
Esterházy: „Tájékozottságnál több, műveltség, ez az, amelynek a természetességét itt látni lehet, amely tehát nem mutatni akarja magát, csupán van és működik; ritkaság. Birtokolva és használva van” [ti. Babarczy által].
Mit állít Esterházy? Semmit. Csak „cifrázza”, cirkalmazza. Nem a műveltséget kell ugyanis látnunk, nem a „műveltség természetességét”, amely „van és működik”, hanem azt, ami a „működés” során létrejön. Ha létrejön egyáltalán valami. Esterházy „cifrázza” (mint „belevaló magyar kan”), néki nem elég a „működik” ige, megtoldja a birtokolnival, használnival. Igen. És? Mi jön ki a működésből, birtoklásból, használásból? Esterházyt Babarczy gondolata „varázsolja el”? Nem. Hanem az „olvasmányélmény” varázsolja el, amely viszont nem Babarczy, hanem Esterházy szellemi attribútuma. Magyarán: aki Babarczytól elvarázsolódik, bárkitől, bármitől elvarázsolódik. Ha úgy adja az ő magaskulturális jó sorsa.
„Nyugodtság, bölcsesség, diskura: mintha egy koravén.”
Világos. De hol a gondolat, hol a (hermanni) minőség?
Almási szerint „harmincévesnek kell lenni ahhoz, hogy e szakma »fáradt akadémizmusát« – kiürülését – leírja valaki”.
Én kétszer harmincéves vagyok (ha jól számolom), tehát pontosan a professzori logika mentén haladva „írom le” duplán (sőt többszörösen) Almási „kiürülését” (üres lelkét, kongó koponyáját), mégpedig olyannyira, hogy lám, Babarczy Eszter torkos gurujais belerücskösödött végül.
„Fáradt” az „akadémizmus”.
Higgyünk Almásinak, de azért „tartsuk szárazon” a szkepszist, nézzük, mi a konkrét helyzet a konkrét Habernasszal Babarczy konkrét dolgozatában!?
A tárgyi kritika kérdései ezek (volnának): mit ír Habermas? Igaza van? Nincs igaza? Míg Almásiék szerint a tárgynak, a tárgyiságnak nincs jelentősége, hanem annak van jelentősége, hogy a „művelt” kritikus „pontosan tudja” (értsd: egyáltalán nem tudja), Habermas „kitől” (úgy tudja: Max Webertől) „lopta” a „gondolatait”. Oszt jónapot. A kritikus „mosolyog”. Habermas „le van tudva”. Kritikailag.
Ceterum censeo a Népszabadságbóltudjuk, mifélék. Tudjuk: Almási professzornak „bölcskari haverjai” vannak. A bölcskaron. Gondolom én. Noha meglehet, rosszul gondolom, merthogy Almási professzornál a szavak egészen mást jelentenek, mint az irodalmi és közbeszédben általában. Logikusnak tűnik a javaslat: Almási professzor kérdezze meg a bölcskari haverokat (hátha van közöttük nyelvész), kérdezze meg: vajon mi a bánatot jelent (a haverek szerint) a „leiskolázni” ige, a „hazavágni” ige, ámde (szerintem) mégse kérdezze meg! Fölösleges. Merthogy haveret is a tolláról: a többi professzor sem kevésbé professzor.
Inkább segítek (hogy Almási professzor ma is tanuljon valamit, muszáj segítenem, mert Almási professzor most épp a többszörösen „művelt” és „többszörösen kivérzett középosztálynak” utókivérzésével van elfoglalva: „Oh, buzogj vér! csak buzogj!”), szóval: a köznyelvben a „leiskolázás” azt jelenti, hogy valaki valakit valamivel kapcsolatban alapismeretekre oktat, pontosabban: kioktat.
Na most, ehhez képest – mint korábban jeleztem – Babarczy Eszter Susan Sontagról mindössze ennyit ír: „Ami igazán botrányos benne [ti. Paglia könyvében], az nem az ősmocsár-elmélet, hanem az, amiben Pagliának majdnem [B. E. kiemelése] igaza van. Amikor dühödten kifakad, hogy Susan Sontag kelet-európai regényírónak képzeli magát, ahelyett, hogy élne a maga intellektuális lehetőségeivel”.
Ennyi a „leiskolázás”. Egyetlen betűvel sem több. Hogy Paglának majdnem igaza van abban, hogy Susan Sontag nem él „a maga intellektuális lehetőségeivel”. Ebben van igaza. Pagliának. Majdnem. És dühödten kifakadva. Nem majdnem. Mert az az „igazán” botrányos, ami „majdnem” van úgy (ahogyan egyébként nincsen). Mármost, ha ez az „igazán” botrányos, akkor mennyire botrányos az, amely nemcsak majdnem, hanem egészen van úgy?!
Almási: „Babarczy ezt olyan műveltséggel és originalitással teszi, mintha koros guru lenne”.
Igen, Babarczy valóban originális, merthogy az övénél eredetibb leiskolázás nemigen képzelhető el. Esetleg a bölcskari haverek között. Majdnem.
Nota bene Babarczy Eszter Richard Rorty „nagyságát” is körbeszaglássza a „kertben”, ami persze időbe telik, mert Babarczy Rortyt „nagydarab mosolygós férfinak” „képzeli el”, így annak „nagysága” is nagydarab, s nyilván az is mosolygós. Noha én eleddig csak pinát láttam mosolyogni, de ezen most ne akadjunk fönn, a lényeg, hogy Babarczy originálisan állapítja meg: nemcsak Paglia „folyékony nőisége” (178. o.), hanem a „nagydarab férfi” (188. o.) férfinagysága is botrányszagú (194. o.). Idézem: Richard Rorty „jórészt nyitott kapukat dönget”, miközben van egy „furcsa kívánsága”, amely „kívánság” a többinél „sokkal különösebb, sokkal emészthetetlenebb, s ha valamiben, ebben áll Rorty botrányszagú nagysága”.
Megvallom, nekem is volt már „furcsa kívánságom”, több alkalommal, és hát, nem azért mondom, előfordultak olyan csajok is az életemben, akik konstruktív izgalommal respektálták különös elképzeléseimet, és persze voltak, akik egyszerűen csak perverz disznónak neveztek, ám olyan kisnagyságával korábban nem találkoztam, aki esszékötetben közölte volna: „botrányszagú” a tárgyalt férfi lompos „nagysága”. Ez tény. Ebben Babarczy valóban unikális.
Nem értem, miért kell minden – kezdetben furcsának tűnő – férfiötleten, férfikívánságon megbotránkozni?! Különösen, ha filozófiáról van szó. A filozófiától Babarczynak se gyereke nem lesz, se „megsüketülni”, se „megnémulni” nem fog tőle! Hiszen maga Babarczy mondja ki a könyvben: a disznó férfinagyság roppant „kívánsága… azt jelenti… hogy töröljük el a filozófiát”.
Ó, istenem, nehogy aztán már Kovi filmet készítsen erről is! Persze, mit lehet tudni, megéltem én már egyet s mást, kipróbáltam jó néhány variációt (ámde csakis olyat, ami nem ön- és közveszélyes, mert hülye azért nem vagyok!), míg a „töröljük el…” formulát – sajnos – nem ismerem. Ráadásul Babarczy könyvéből is hiányzik a leírása.
Helyette megtudjuk: Richard Rortynak botrányszagú az ő nagydarab férfinagysága. És – az Ész csele! – mégsem a professzor „vágja haza” az esszéistát (mint Richard Burton Baló Júliát), hanem éppen fordítva. Legalábbis a bölcskari professzoriság szerint: Babarczy „Rortyt ugyanúgy hazavágja… mint az egész posztmodern galerit”.
Babarczy partiba vágta az egész galerit! Szerintem a Manson-családot is csak azért nem vágta haza, merthogy azok koszos hippik voltak, nem mosdottak rendszeresen, így hát a férfinagyságuk is több volt talán, mint botrányszagú; miközben Habermas a gatyáját parfümözi, legalábbis erre következtetünk Babarczy könyvéből, ti. a szerző Habermast már valóban megpróbálja hazavágni. Leiskolázni. Csakhogy ezt meg a szemes professzor nem veszi észre (valószínűleg azért, mert középosztályosan művelt vérzése közben a látását is elborította a leomló vér).
Babarczy „ügyes” – miként a Trabanton ámuldozó nyugati honpolgár mondotta volt (gondolván, a kocsit a gazdája barkácsolta össze), legalábbis a régi KGST-kritikus bon mot szerint. Babarczy Habermast – miként Rortyt is – először magasan fölértékeli, jelesül azért, hogy ha lehet, még nagyobb debatternek látszódjék, amikor majd „leiskolázza” a „jelentős” filozófust egy lenyűgöző guru-gesztussal: „Jüregen Habermas, az egyik legjelentősebb kortárs német filozófus… a művészetnek is nagy szerepet szán ebben a folyamatban [ti. az „életvilág visszahódításában”]…”. Eddig az elismerés. Ezután jön a „leiskolázás”: „Csakhogy reménye, a művészet újraintegrálása az életvilágba, a professzionális kritikus, a kiképzett értelmező ösztönének visszaszorítása az »életvilági« olvasat érdekében éppen azt szüntetné meg, aminek a hiányában a művészet aligha szembesítheti saját logikájával a társadalom logikáját (s aminek hiányában, ha akarna sem tudna fellázadni a társadalmi integráció új és sokkal kevésbé utópikus formája, a piaci integrálódás ellen): a modern művészet szinte felfoghatatlan autonómiáját” (116. oldal).
Amíg élek (ez már nem hosszú idő) föl nem foghatom: mi kell ehhez?! Meg tudja valaki magyarázni?
Kérem, Habermas mégiscsak szakember, van már vagy százötven éves, olvasott, tapasztalt (sőt megtapasztalt) néhány dolgot, ahogy mondani szokás: „megjárta a hadak útját”. Habermas hosszú éveken át bíbelődött a fenti problémával, majd jutott valamifajta filozófusi következtetésre. És erre mi történik? Frissen előillatozik az egyetemről egy őszinte kispipitér, hamvas szirmain még ott virágporlik „kiürült” professzorainak minden bornírtsága, s Habermast, egy közepes mérvű mondatban, azt mintegy mellékesen odavetve, „leiskolázza”. Mondván: „a művészet aligha szembesítheti saját logikájával a társadalom logikáját”.
És miért nem szembesítheti? Már persze eltekintve attól, hogy Művészet elvtárs nem létezik, így „saját logikája” sem lehet annak, ami nincs, miként Társadalom elvtársnak is csak akkor volna logikája, ha létezne Társadalom elvtárs. Szóval, eltekintve ettől, Babarczy szerint „a művészet” azért nem „szembesítheti saját logikájával a társadalom logikáját”, mert ha igaza volna Habermasnak, akkor „a professzionális kritikus, a kiképzett értelmező ösztönének visszaszorítása” megszüntetné „a modern művészet szinte felfoghatatlan autonómiáját”.
Lefordítom ezt magyarra: Habermas azért téved, mert elveti a profi műkritikát, márpedig a szakképzett kritikus hiánya megszünteti a művészet autonómiáját.
Kérem, minősíthetetlen az állítás. Babarczy hazavágta Habermast egy életre, ez kétségtelen, de Babarczy Eszter akkora marha, hogy akkorát nőre már nem is igen illenék mondanom. Elismerem. Na, de akkor mit mondjak erre a szövegre: „a professzionális kritikus, a kiképzett értelmező ösztönének visszaszorítása”?
Mit jelent ez? Habermas szorítja vissza a hivatásos kritikus „ösztönét”? És ebből lesz a baj? A professzionalizmus nem épp az ösztön eleve visszaszorítottságát jelenti? A profi kritikus nem homlokegyenest ellentéte az ösztönös kritikusnak? Milyen ösztöne van a profinak? Amit „az »életvilági« olvasat érdekében” nem volna szabad „visszaszorítani”? Nem éppen a „szakszerűséget”, „ésszerűséget”, „szigorú racionalitást”, a tudatosságot gondolná „visszaszorítani” Babarczy Habermas nevében?
Magyarázza már el valaki: mit akar itt közölni a „varázslatos” gurumester!?
Mert amíg nincs válasz, élek a gyanúperrel: semmit nem akar közölni. Írom fasság, ahogy jön.
Jó, de mi ebben az unikális? Hogy ennyire hülye kritikus nincs másik, de még a bölcskari haverek között sincs?
Van. Mondok egy nevet: Heller Ágnes. És hogy nem a levegőbe beszélek, bizonyságul összevetem majd a két „folyékonyan női” agyvelőt, de immár nem „férfivonatkozásban”, hanem az ivarilag semleges logika, illetve a tárgyi tudás alapkritériumai szerint.
Babarczy Eszter úgy véli, Rorty szerint: „sem a költők, sem a filozófusok nem szolgálták az emberiség javát, hanem csakis a regényírók a maguk érző szívével és apró igazságaival, amelyek felkeltik együttérzésünket a szenvedés iránt, s felháborodásunkat a gaztettekkel szemben. Rorty persze Dickensre gondol, s alighanem nagyon zavarba jönne, ha megkérdenénk tőle, vajon Flaubert, vajon Dosztojevszkij, vajon – horribile dictu – Celine is, Genet is előmozdították az emberiség morális fejlődését” (108-109. oldal).
Korábban jeleztem: az „öregecskedő” Babarczy Eszter a „vénecskedő” Heller Ágnesre úgy tekinthet, mint személyes „szebb jövőjének” tükrére, előképére. És nemcsak „a férfiak vonatkozásban”, hanem minden vonatkozásban!
Miért?
Mert Heller Ágnes (Lessing-díjas, Kitűnő oktató, Hannah Arendt professor of Philosophy, Széchenyi [Szamóca]-díjas, Melbourne-i Díszdoktor, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetettje, az Európai Parlament Olasz Szekciója és Firenze városa által díjazott, Pro Scientia aranyéremmel kitüntetett, Sonning-díjas, Hermann Cohen-díjas, Vig Mónika-díjas, Mazsike Várhegyi György-díjas, Budapest díszpolgára, Goethe-éremmel és MSZP Közéleti díjjal kitüntetett „hülye nő” – a továbbiakban Heller Ágnes) szerint: „Jellemtelen ember lehet nagy író, csak bizonyosfajta jellemtelenség kell hozzá, nem bármilyen. Jellemtelen ember például lehet nagy filozófus. De a jellemtelenségnek az a formája, amikor az ember írni tud arról, ami nem a meggyőződése, ellentmond annak, hogy filozófus legyen. Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus.”
Na most, az afféle „hülye nő”, aki filozófus vonójáról értekezik a nagynyilvánosság előtt (vesd össze), már nem pusztán freudilag (a „férfiak vonatkozásában”), hanem minden vonatkozásában hülye. Nem veszi észre, hogy ha valakinek, akkor éppen néki (plusz Babarczynak) nem volna szabad írnia. Heller stilárisan sem ér többet, mint egy használt kotongumi, mely néhány hímfilozófus (Lukács, Hermann, Fehér) aktuális vonójáról fonnyadt le az obligát nőfilozófusi törekvés során. Egyébként, tessék elhinni, Heller történelmileg ondótlanítva sem ér semmit, ti. az újrahasznosítandó koton nemcsak undorító, hanem egészségtelen is. Mondja dr. Hirschler Imre. Én pedig hiszek neki. Míg a filozófiában biztosan így van. Ezt igyekszem most bizonyítani.
Heller szerint, ha a muzsikus „hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni”.
Miért? Hogyan szűnik meg? Egyébként pedig hadd világosítsam föl a zsenge filozófust férfivonatkozásban: a vonó tán’ az egyetlen olyan instrumentum, amellyel nemigen lehet hazudni! Legalábbis nekem nem ment. Egyszer megpróbáltam, frankón belesültem, így kénytelen voltam másként koncertezni. Mintám persze volt hozzá, láttam a Művészetek Palotájában: Sebő például lazán a szájába vette a dorombot, és úgy pöngette, de olyan felszabadultan, olyan művészi átéléssel, esküszöm, hogy még a Sebestyén Márti is belepirult, pedig hát ő se ma kezdte a dorombolást. (Különben pedig a Halmosnál volt a vonó, csak hát, ugye, az se nagyon tud már vele mit kezdeni. Míg Orczy Géza a cifra buzukiját húrozgatta. És ő sem hazudott ám, manifeszt vonó nélkül is igen őszintének látszott muzsikálás közben; félreértés ne essék, ez nem az Orczy minősítése, egyszerűen arról van szó, hogy a buzukihoz nem jár par excellence vonó. Mit csináljak, ez egy ilyen hangszer.)
Ha a muzsikus „hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni”.
Szerintem Heller stílérzéke nincs rendesen meggyantázva (írhatott volna „hangszert” például), Heller olyan, mint amikor Esterházy nyíltan vallja meg az Élet és Irodalomban: „a számból vette ki, uram”, vagy amikor Matolcsy miniszter jelenti be ország-világ füle hallatára: „én meg itt közben veregetem a kis eszközömet”.
Komolyan kérdem: miért fogalmaznak notóriusan azok, akik nem tudnak fogalmazni?!
Ha én megszerkesztek egy jobb mondatot, az valóban olyan érzés (nekem), mintha a saját számból vettem volna ki, illetve mintha valóban kiveregettem volna a kicsi eszközömet, igen ám, csakhogy én tudok fogalmazni, gyerekek! Annak viszont mi a jó a publikálásban, aki – láthatóan – franciakulccsal veregeti a stiláris eszközkészletét?! Akkor jó neki, ha mellé üt? Világos, na de épp ettől (a nagy mellébaszásoktól) válik a legröhejesebbé! Vagy talán nem? Az én stílérzékek volna csökött?
Heller ráadásul tartalmilag is hülyeséget beszél, illetve, ami még rosszabb: a hülyeségei is szimplák: álbanalitások. Heller intellektusa nem haladja meg a Babarczy Eszterét; számszakilag: a nullát. Ezt írja a sokszorosan Valag- és Vonó-díjas filozófus, és ezúttal a férfiak és nők „vonatkozásában” egyaránt: „Abban nem szabad hazudni, ami az alkotás lényege”.
Jó. És? Mi az „alkotás lényege”, nyanyus? Tudniillik, amíg erre a kérdésre nincs válasz, addig az állítás intellektuális értéke ennyi: abban nem szabad hazudni, amiben nem szabad hazudni.
Most pedig a Fazikasék majd megint azt mondják, hogy szexista vagyok. És ami, bevallom, nagyon rosszul esik! Persze el kell, viseljem, ti. én a „hülye nőtől” s a „hülye-picsától” csak hülyeségeket tudok idézni, legalábbis így, egyedül. Almási, Esterházy persze tudna okosságot is – ők viszont nem fórumoznak. Na most, én már csak azért sem Ancsel Évát citálom (pukkadjanak a feministák!), hanem egy klasszikus hímet szembesítek egy kortárs kanfilozófussal, azzal a férfiúval, akit Heller többször megátkozott, szerintem lényegileg őt is „férfivonatkozásban”, ama „vonóproblémával” összefüggésben, pro forma persze morális terminológiával. Mert minden álságos embernek ez az egyik alapjellemzője.
Nézzük először a klasszikus hímet!
Mendacem oportet esse memore: Költőnek ezt ajánlani merem. Nem épen tisztes, de derék szabály, Versembe jól fér, s a mellett – talál. Azaz – magyarra téve a szavak: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”; Mert van egy példa, hogy: a sánta eb... A sánta költő még keservesebb.
Hazudni rút. Ez ellen a morál, A társas illem egykint perorál: De költőnek, bár lénye isteni, Nemcsak szabad – szükség fillenteni. Avagy felettünk nem hazud az ég, Bolttá simulva, melynek színe kék? A támadó nap burka nem hazud? S fejünk felett, min jár, nem ál az út? A csillagok hullása nem csaló? Távol hegy, erdő kék szine való? Szivárvány hídja nem csak tettetés? A látkör széle nem csúf rászedés? A délibáb, midőn vizet csinál, Melyben torony, fa kettészelve áll, Lebegve orma, tótágast az alja: Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?... Minden hazugság, földön ami szép: Csontváz, ijesztő a valódi kép; Azt vérrel, hússal ékesíteni Jer, jer költő!... hazudva isteni!
Győzz meg, hogy ami látszik, az való: Akkor neved költő lesz, nem csaló, – Amint nem az volt rég az átheni, Malacvisítást tudva színleni; Ellenben a pór, aki szűr alatt Ríkatta disznát, és kuhin maradt, Bár a visítót gúnyosan emelte, A hallgatók füttyét megérdemelte. Mert a közönség érzé, hogy amaz Úgy rí, miként legtöbbször a malac, Míg a valódi - csont és vér noha - Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.
Itt a különbség: hogy e látszatot Igaz nélkül meg nem csinálhatod. Csakhogy nem ami rész szerint igaz, - Olyan kell, mi egészben s mindig az. Tán nem való, hogy ez s ez úgy esett, Tán ráfogás a felhozott eset: Mátyás király nem mondta s tette azt; Szegény Tiborc nem volt élő paraszt; Bánk, a nejével, megvénült falun, Sosem dühönge többé a szarun, Evett, ivott, míg végre elalún: De mit nekem valód, ha ez esetben Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen? Ha semmi évszám, krónikás adat Engem le nem győz, hogy nem tett vadat? Nekem egész ember kell és király, Vagy férj, nejéért aki bosszut áll, S ember-, király-, meg férjben az egyén: Csip-csup igazzal nem törődöm én.
De bár egész, s örök – úgy puszta-nyersen Feladva, nem segít valód a versen. Itt kell már a szabály: „költő, hazudj!” Nem olyan ám mind, hogy belőle tudj: Mert van sok eszme, igaz fogalom, Mitől előre borsózik dalom. Az egyszeregy, bár meg nem dönthető, Képzelmi szósszal bé nem önthető; Sem oly igazság, min függ a peres; Sem a rideg tan, elvont, rendszeres; Vond bár kivűl reá költői mázad: A pőre tartalom fejedre lázad; Vagy, mint midőn az óriás boa Nagy martalékkal hömpölyög tova, Gímet rabolván, vagy bölénytinót, Féltesttel amely még száján kilóg, Hétszámra hordja az ágbogas fejet, Vélné az ember, egy erdőt evett, Hétszámra látni, hogy szerv- és idomra Különböző táppal vesződik gyomra: Úgy jár az istenadta költemény A nyers igazzal, mely dacos, kemény; Csakhogy sokára sem emészti meg: Marad nehéz, feloldatlan tömeg.
Akarsz repülni? hát csak rajta! höss!... Hanem szárnyadra ólomsulyt ne köss. Bár fontos a földszint némely való: Ott fenn, a hígban, nem neked való; Kivéve hogyha tán bölcsen rakod, Mint léghajóba, megmért súlyagod: Már táncol a gömb, mint betyár lova, Kit nem bocsát a csárda oszlopa, Már fel s alá kapkodja üstökét Hogy elszakítsa tartó köldökét, Recseg az oszlop, enged a kötél, A tenger néző szívszorongva fél Hogy felnyilallik a könnyű golyó, S egy perc alatt eltűn a léghajó, El, végtelen világokon keresztül, A semmibe, örökre, mindenestül!... De te nyugottan ülsz még a kosárba’, Előtted óra, és a percre várva Midőn kiálthatsz: „a kötélre! vágd!” S többé a földdel semmi cimborád. Ám érzi súlyát a szélházi gömb, Megemelinti és azt mondja: öhm! Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel, Mint bérci sas ha nagy zsákmányt cipel. És ím! előtted ég és föld kitárul, Nézhetsz föl és le a közös határrul: De, hogy ne szálljon vakmerőn veled, A léghajót csinján mérsékeled, S midőn egekben így zarándokol: Azt sem felejted: „hátha lebukol!”
Ily célra megjár a bölcselmi eszme, Különben annyi, mintha kárbaveszne. S amit tapasztalsz, a konkrét igaz, Neked valóság, egyszersmind nem az. Vásár az élet: a földnek lakossa Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa, Ad-vesz, civódik, káromol, kacag; Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag; S ha kételkednél, hogy mindez való, Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló: – Mit gondolsz? ha énekbe öntenéd Úgy, mint van, e sok mozgó pecsenyét; Ha e vásárból egy karéjt levágva Beléilleszthetnéd a dalvilágba: Mit gondolsz, nyerne a költő vele, Hogy ily igazzal zsúfolá tele? Hogy macskástúl-ebestül átvevé Azt, aminek árnyéka az övé?... Állok Dunánk szélén, a pesti parton: Előttem a kép, színdús üde karton: Felleg s hegy által a menny kékje csorba, A nap most száll le a város-majorba; Büszkén a Gellért hordja bársonyát, S fején, mint gondot, az új koronát; Lenn a Tabánban egy toronytető Gombjának fénye majdnem égető; Míg fönt a Mátyás ódon temploma Szürkén sötétlik, mult idők roma; És hosszu rendje apró sűrü háznak Fehérlik sorba’, mint gyepen a vásznak; Alant a zölden tiszta nagy folyam, Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan, Meg nem legyinti szellő’ s fecske szárnya, Csak mélyén lüktet forradalmas árja; Felszíne tűkör, és abban, mikép Tündéri álom, az előbbi kép Tisztára mosdva, felfordítva ring, Mint lenge kárpit, a merő fal ing... Ábrándos lelkem a hullámba mélyed, Vágyban elúszva búvárlom a mélyet: Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!... Az utcán por, bűz, német szó, piszok.
Nem a való hát: annak égi mássa Lesz, amitől függ az ének varázsa: E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít – Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít: Ez alkonysúgár, mely az árnyakat, E köd, mely nőteti a tárgyakat; E fénytörődés átlátszó habon, E zöld, esős lég egy május-napon; Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet: Egyszóval... a költészet.
Azonban azt se véld, hogy a való Kirúgva jobb egészen láb alól, Hogy némi kósza föllengésben áll A híres eszmény, vulgo: ídeál; Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon Kell: és tiéd a Parnassz, Helikon: „Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal, Ábránd, minőt a sejtelem sugall, Kék távol, esti csillag, félhomály” (Tanuld meg: félig semmit se csinálj!) A „Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché” S a többi, - hogy keverd mind együvé S detur, signetur: „ideál”. Hahó! Csinján, barátom: több is kell ahó!
Idea: eszme. Nem szó, nem modor. Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor: S eszményi lesz Béranger, mint Horác, Vagy a görög, melyet ő magyaráz; Nem is kell a bajuszos Berzsenyi Vállára ó palástot metszeni: Jobb, hogy találva ő van és kora, Mint régi Hellász... fűzött bocskora! Jelennek írunk... és tán a jövőnek, (Legtöbbje pénzért a betűszedőnek, De az sosem hallgatja Vojtinát, Gyártván divathoz a vásárfiát;) Jelennek ír, ki a jelenben él, – Mondom – közöttünk hisz, szeret, remél, Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik: Mért élne visszább, vagy húsz századig? Kinek szokott ruhája lenge burnus, Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus; S kiről tudom jól: ki apja-fia, Röstellem azt, ha élve múmia.
Azért idéztem ily hosszan (nem az egész verset, „csak” a tanítási részt), túl azon persze, hogy jó olvasni, mert szükségesnek vélem a szöveg „szembesítését”, mindenekelőtt József Attilával. Vagyis Arany (a fórumon műfajidegen) „szótengere” tulajdonképpen erről szól:
Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
József Attilát is „hosszan” idéztem, már persze a bölcs „lakonikusokhoz” képest, hisz’ az okostojásoknak ugyebár ennyi is bőven elég a versből: „az igazat mondd, ne csak a valódit” – ezt szokták kiszavalni magukból, majd nagyméltósággal tekintenek bele a Nagyokos Világba – meggyőződésük, innentől ők már mindent tudnak. Sőt már ezt megelőzően is tudtak mindent. Miközben lerí róluk: semmit nem tudnak. Miért nem? Mert még az idézett szövegösszefüggés is „szűkös” – szerintem. Illetve pontosítok: tapasztalatom szerint.
Azt látom ugyanis, hogy azok sem igen értik József Attilát, akik olvasták A varázshegyet!
Pedig egyszerű, mondják a lakonikusok, olyan, mint a kétszerkettő: „az igazat mondd, ne csak a valódit”!
Hogyne! Ez is egyszerű: E=m.c2
„Csak”, ami mögötte van (vagyis a dolog lényegét!), azt értik kevesen.
Arany hosszan meditál (mesél) a „való”, az „igaz”, a „hazug” fogalmainak (művészi és nem művészi) „dialektikájáról”. Jó hosszan, de – kérdem én – kimerítően? Egyáltalán nem biztos, illetve az biztos, hogy nem mindenki számára kimerítően. A „nem mindenki” alatt majdnem mindenki értendő – nem számoltam persze, ám erősen gyanítom. Milyen alapon gyanítom? Azon az alapon, hogy Arany Jánost is csonkítják a Babarczy Eszterek, a Heller Ágnesek (már, ha egyáltalán eljutnak Aranyig), miközben ők azok, akik – egyebütt – ellenállhatatlanul fossák a szót. Nyilván az üres szót.
Ismert a mondás: „aki három mondatnál hosszabban beszél arról, amit…”. Igen, csakhogy ennek a pandanja éppígy igaz: a legnagyobb aljasságok közé tartozik József Attilából ennyit idézni: „az igazat mondd, ne csak a valódit”, illetve Aranyt így hamisítani: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”.
Arany verssora, így, magában, a költői szótengerből kiszakítva, semmit nem jelent. Annyit jelent, mint bármely „hülye nő” obligát nagyokossága: „abban nem szabad hazudni, ami az alkotás lényege”.
Vagyis. József Attila Aranyból levezetve, míg – megkockáztatom a „tételt” – Arany József Attilától visszavezetve érthető.
És akkor még mindig itt van Hermann István. Akit a neofiták, a Heller Ágnesek, Almási Miklósok, P. Szűcs Juliannák, Faragó Vilmosok… gyaláznak orrba-szájba (Heller nyilván „vonóügyben” is, „férfivonatkozásban” is), „parvenünek”, „árulónak”, „jellemtelennek”, ortodoxnak, állampártinak, szélsőbalosnak meg a bőrös vonóm tudja még, minek minősítik, stigmázzák. Némelyek persze gyáván („csak” áttetten, virágnyelven), némelyek személyesen is. Pedig, ha az Almási Miklósok összes fejében csak ezred annyi lópor (értelem) volna, mint Hermann cipőfűzőjének letaposott legvégében, akkor Hellerék, Almásiék összetehetnék mindahány végtagjukat intellektuális örömükben, újsütetű boldogságukban.
Hermann így fogalmaz: „Egy régi történet szerint Texasban előadást tartott egy színtársulat. Az előadás egyik szereplője olyan kitűnően játszotta az intrikust, hogy a színielőadáshoz nem szokott közönség nagy része egyre inkább gyűlölni kezdte őt [Isaura-effektus – Gy. úr]. Az egyik néző, aki széles mexikói kalapban és övén pisztollyal figyelte a játékot, annyira fölháborodott, hogy előrántotta pisztolyát, lelőtte az intrikust játszó színész, s ezután, megértve, hogy mit tett, ugyanazzal a pisztollyal öngyilkos lett. A texasi falu közönsége eltemette a színielőadás két áldozatát, és sírkövére azt a két mondatot vésték: 1. A legjobb színésznek. – 2. A legjobb nézőnek.
Ez a történet pontos képet kínál arról, hogy sokan mennyire durván és egyszerűen próbálják fölfogni a művészetet, mintha ott valami közvetlenül az életben lejátszódó dolog történne. Ezért volt igaza annak, aki megjegyezte a fenti történettel kapcsolatban: sokkal helyesebb lett volna: 1. A legrosszabb színésznek. – 2. A legrosszabb nézőnek. Hiszen az a színész, aki elhiteti, hogy közvetlenül, áttételek nélkül, ugyanabban a valóságban él, mint a nézőközönsége, bizony inkább rossz színész – úgy is mondhatnánk: ripacs, s az a néző, aki ezt el is hiszi, szintén rossz néző – ma úgy mondanánk: giccskedvelő”.
Nos?! Kinek van igaza? Nem Heller Ágnesnek, ez nyilvánvaló, ti. a „hülye nő” az hülye nő, nyúljon bármihez. Ráadásul nem mond semmit, a hadoválása is egészen földszintes, alagsori.
Hanem viszont Gálvölgyi Jánoséknak, Bodrogi Gyuláéknak, Sas Józseféknek… van-e igazuk, akik szerint az a „legdrágább”, „legaranyosabb”, legjobb néző, aki kacag, röhög, sír, zokog a nézőtéren (ha rajt' nem kapja a színészt aranyilag!), vagy pedig Hermann Istvánnak van igaza?
Mi a katarzis?
Alapkérdés. És pontosan ennek megválaszolásához szükséges Arany, József Attila költői művészetbölcseletének ismerete. Mégpedig a teljes, beható ismerete, vagyis nemcsak a jól hangzó, gagyivá, giccsé züllesztett sorok szajkózása.
Én állat valék. Rendben van. Ámde speciális állat, merthogy tőlem mehet emberien is!
Mi a katarzis? Lehet rá válaszolni embermód: „8-10-12 sorban”.
Még valamit, s csak azért, hogy a Heller-nyaló, neofita lotyadékban alámerült P. Szűcs Juliannák, Faragó Vilmosok is értsék, miről beszélek, Heller így fogalmaz: „Mire kiadhattam volna az íróasztalnak szánt írásaimat, jó részük elavult”.
Habermas szerint Helleréket „üldözte” a „kommunista hatalom”. Ezzel szemben a par excellence véres valóság az, hogy Helleréket nem a hatalom üldözte, verte, hanem ők egymást verték („az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen... Ezért Gyuri és Feri pofon vágta”); vagyishogy ketten ütötték a nyomorultat, nagy vitézség, de rendben van, fogadjuk el, amit Habermas mond, ő az überdeutsche überphilosoph, fogadjuk el: üldözték Helleréket! Így aztán az üldözöttek kénytelenek voltak írásaikat az „íróasztalnak szánni”. Igen, csakhogy Heller maga állítja: „jórészt” egyik üldözött írása sem érvényes. Amire persze Habermas azt válaszolja (gondolom én), hogy ez azért van így, mert a mocskospiszkos szálkáskulák komonisták addig üldözték szegény Helleréket (az írásaikkal együtt), amíg az üldözött írásoknak lejárt a szavatossági idejük. Jó. Ezt is elfogadom.
Viszont. Egyszersmind indítványozom is: zsírozzunk! Faragóék, P. Szűcsék (vagy bárkik) hozzanak ide egy, ha nem is érvényes (merthogy olyan Heller szerint sincs), de legalább megközelítőleg értelmes Heller-mondatot (a mocskosok által üldözött filozófus íróasztalfiókjából), s én rakok rá (vagyis minden legalább fél-hülye Hellerre) tíz teljesen érvényes Hermann-t – mégpedig a mocskospiszkos komonizmus mélyéből merítve!
Félreértés ne essék, a komonizmusban magam is „üldözött” voltam (idézőjelben természetesen, ámde sokkal inkább, mint azok, akik most a kétszeres idézőjelbe tett „„üldözöttség””-ükből élnek), vagyis nem a Kádár-rezsim apologetikája, hanem a tények tisztelete okán indítványozom: zsírozzunk! Lehet idézni a „pária” Hellert, az „üldözött” Hellert, s én idézem a „parvenü” (értsd: „áruló”, „jellemtelen”) Hermann-t!
Heller „szerint” „a jellemtelenségnek az a formája, amikor az ember írni tud arról, ami nem a meggyőződése, ellentmond annak, hogy filozófus legyen”.
Hát igen. Olyan buta ez a hiperaktív vénasszony, mint a habermasilag ordózott-címerezett dísztök. Alapvető dolgot nem ért. Ugyanis: valamely ítélet érvényességének (objektív igazságtartalmának, maradandóságának…) semmi köze ahhoz, hogy a szerző (aki lehet író, költő, filozófus, ebben a vonatkozásban mindegy) meggyőződésből írta, amit írt, vagy sem.
Miként a tétel „ellenpróbája” is igaz. Heller – valószínűleg – meggyőződésből alkot. Szent meggyőződésből. Mégpedig akkora baromságokat, hogy az implicite zárja ki a filozófusi minősítést. Nem a „filozófus” jelleme, hanem az értelmi kapacitása zárja ki! Abban az esetben persze, ha a szavakat, a fogalmakat vesszük komolyan, nem pedig a gagyi kitüntetéseket (József Attilával szólva: a „sok vacak érmet”).
Heller a Valóvilág, a Megasztár celebjeinek intellektuális nívóján leledzik: „én magamat adom”.
Ne magadat add, hurka néni, senki nem kíváncsi rád, hanem közöld: tudsz valamit vagy sem, értesz valamihez, vagy pediglen nem értesz semmihez!? Ha értesz valamihez, csináld! De ne magadat csináld, baszki néném, hanem a dolgot, amihez értesz!
A ripacs is „magát adja”. A lényegét adja. A ripacsnak az a lényege, hogy ripacs.
Madáchnak minden vonatkozásban igaza van: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem”. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy akinek igaz a lényege, az csak igazat írhat, még akkor is, ha nagyon szeretne hazudni. Tudniillik képtelen hazudni. Erre mondjuk, hogy: érvényes műalkotás. Független a szerző „meggyőződésétől”, „jellemétől”, szándékától, akaratától (vö. „gondolta a fene”). Vagyis: nem az a releváns kérdés, hogy ki lehet filozófus, minő „jellemtelenség” az, amellyel még lehet valaki filozófus, minő „jellemtelenséggel” már nem lehet, hanem az a valós kérdés, hogy mi áll a filozófiában, mi áll a konkrét szövegben.
Kérdés: Babarczy meggyőződésből vagy meggyőződése ellenére, őszintén vagy hamiskodva, nyílt lélekkel, „önmagát adva” vagy cinikusan ripacskodva (feltűnési viszketegségből) állítja, hogy a cigányság sterilizálása, gettósítása garantálja a „szebb jövőt”?
Teljesen mindegy. Nem a válasz érdektelen, hanem már maga a kérdés. (Illetve az illető „hülye-picsa” tudós pszichiáterét érdekelheti e lelki fekély, míg az [értelmes] olvasót nem.)
Tehát. 23.000 karakternek is egy a vége: ha nem történik meg a fentebb indítványozott szellemi zsírozás, licitálás, ha marad a pipogya kussolás P. Szűcsék részéről, akkor én bizony ki fogom jelenteni, méghozzá őszintén, belső filozófiai meggyőződésből, magamat adva: a Faragó Vilmosok, Almási Miklósok, Vajda Mihályok, P. Szűcs Juliannák, Vitányi Ivánok… bízvást elmondhatják magukról (egykori Nagy Idoljuk aktuális parafrázisával szólva): „mi, neofiták, különös szarból vagyunk gyúrva”. Morálisan is, intellektuálisan is.
A helyzet az, hogy agyonverték. Mégpedig a Három Lóbélmosóhoz címzett szutykos kocsmában, ahol az évek során elfogyasztott agypusztító alkoholtömegre fedezetül állított hitelkerete kimerült. És mivel ő nem egy H. Kovács, akinek a történeteiért szívesen fizet az úri közönség akárhány rundót a Kiskör táján, hát fogták magukat és - mit szépítsük? - közfelkiáltással agyoncsapdosták egy arrajáró szívlapáttal, amely szerszám ezzel meglelte földi rendeltetésének optimális formáját.
Erre a kis csórikámra meg szerintem (mert elmúlt a komonizmus!) már nincs szükség, kivénhedt mindenhonnan, vagy legalábbis így éli meg, és ide jár tombolni.
Míg bele nem vágok a fogsorába egy 8 kilós rozsdás szívlapáttal, egy kies tavaszi estén.
Komolyan és őszintén nem érdekel, hogy a szívgödörbe szívlapátos emberek őszintén komolyak, komolyan őszinték-e, vagy sem.
Amit (például Habermasról) írok, nem ezeknek írom.
Elolvashatják persze – de nem érdekel.
Nem tetszik nekik? – nem érdekel.
Most éppen tetszik nekik? – még kevésbé érdekel.
Én az efféle fazonokkal már soha, sehol, semmit és semmiképp!
Megboldogult úrfi koromban sokat verekedtem velük (is), gyakorlatilag naponta folyt a vér a Körös-parton, a gátoldalban, amerre jártunk, egyébként ma sem félek semmilyen „szívlapáttól”, ám ezeket mostanában már inkább elkerülöm.
Én általában sem menekülök (sehonnan), míg ezek elől végképp nem. És különösen nem külföldre. Mármost, ha kikerülöd a kutyaszart (magyarán: nem lépsz bele), nem azt jelenti, hogy menekülsz előle. Meggyőződésen: itthon is el tudod kerülni az ilyeneket. Tulajdonképpen nincsenek sokan, fölfújják magukat, fölborzolják a szőrüket, jó nagyoknak, tömegeseknek, erőseknek igyekeznek látszódni, ámde nem ők vannak sokan. Hanem azok, akiknek minderre egy szavuk nincs (és ebben igazad van!), viszont még ez a kis ország is elég széles ahhoz, hogy – adott esetben – ki lehessen térni az agresszív bunkóság elől. Nagyon fontos – s ezt Te nélkülem is pontosan tudod, ezt itt egyedül Te érted –, akkor se állj velük szóba, ha éppen dörgölődzéssel próbálkoznak. Tudom, nehéz ellenállni a hízelgésnek, mert szinte mindenki „szeretetre vágyik”, „elismerésre vágyik”, „megbecsülésre vágyik”… így aztán sokszor oda se néz az ember, nem vizsgálja, miféle lyukbólfúvódik elő a stiches „elismerés”, ugyanakkor meggyőződésem: nem fatális a dolog, meg lehet állni. Csak meg kell tanulnunk megfelelőképpen, megfelelő mértékben viszolyogni a taplóságtól, a sunyiságtól, a primitív agresszivitástól, vagyis: az ilyen „komoly, őszinte” hozzászólásoktól.
Valahogy megis ugy erzem, hogy sokkal etikusabb, mint az, ahogyan itt egymast ekezik. Ha mar egyszer nincs kettos merce. Vagy ide egymas imadoi jarnak es ez kulon elbiralas ala kell essen? Akkor ki kellene egesziteni az MM-et azzal, hogy a durva szemelyeskedes mindenutt tiltott, kiveve a gyevi biro esetet Babarczy Eszterrel.
Kedves Gyurica úr, meg kell mondanom, egyszerűen csak azért, mert nem tudom elhallgatni, hogy az előző okfejtésed Habermas kapcsán nagyszerű. Többször is elolvastam, nagyon sokat tanultam belőle. Elismerésem és köszönet érte, mert nagyon fontos és érdekes nézőpontból mutattál rá összefüggésekre, ami segít a független gondolkodásban, vagyis abban, hogy semmiféle tekintély vagy tekintélyre alapozott okfejtés előtt nem szabad automatikusan hasra esni.
Mivel semmiféle érdek vagy előny nem motivál ebben, elhiheted, hogy komolyan és őszintén mondom ezt.
----------------
A másik tétel: a "Menekülj innen..."
Az én válaszom erre: nem menekülni kell, hanem képesnek lenni megmaradni. Ez most nagyon nehéznek látszik, de voltak idők, amikor jóval keservesebb volt, és mégis sikerült. Aki most utál itt élni, és elmegy, az nem menekül, hanem csak jobb helyet keres magának. Ez érthető, elfogadható egyéni döntés. De aki marad, annak megmaradnia kell, nem csak itt maradnia.
Eszembe jutott szüleim elbeszélése az 1945/47-es újjáépítésekről. Amikor szinte esélye sem látszott nem csak annak (mint ma), hogy a devizahitelét valaki visszafizesse, hanem hogy egyáltalán átmehessen valaha is Pestről Budára. Mégis, nem menekült el innen akkor senki. Nem tudok arról, hogy a borzalmas nélkülözés, a dermesztő infláció és egyebek közepette is akár csak ezrek elmentek volna, tízezrek biztosan nem, pedig akkor még nem volt vasfüggöny és nem zárták le a határokat.
1945 az ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar nép, minden idióta hülyeségével együtt is, meg tud maradni. Most sem lehet másként. Az meneküljön tehát, aki ebben nem hisz.
Világos, de hová menekülnél? És honnan? Honnan hová?
Habermas írta, „Frankfurt nem Saigon”, és ebben igaza volt. Bizonyíték rá (egyebek közt), hogy még Rudi Dutschke is simán, engedelmesen nyugdíjba vonult. Cohn-Bendit pedig ma a burzsoá liberalizmus egyik politikai szószólója, sőt maga Habermas is a kapitalizmus apologétájává silányult, Babarczy szerint „alapvetően Max Weber nyomán” (ez persze nem így van). És bizony, a made in Hungary „Saigoniak” is koherens takonygóccá nemesültek a férfit formáló történelmi évtizedek során, Harasztitól Demszkyn át egészen a punciszőr-borzoló Vámos Miklósig (ő par excellence „gerillának” tekintette magát annakidején). Cukrozott szalonforradalmárok. Helleréket, Almásiékat nem sorolom közéjük, ők még álgerillák sem lehettek (nemhogy „linken-fasiszták”), eleve egy szuperkonzervatív (sztálinista) államrezonba csöppentek bele, annak voltak szimpla propagátorai, s onnan váltak részint nyálverő-liberálisokká (Almási), részint veszett-szabadelvűekké („liberal-Faschist”), mint Heller például. Konkrétan pedig úgy, hogy Heller macsó férje jól pofán vágta Vajda Mihályt, miközben maga Heller Ágnes Schubert-dalokat énekelt (nem paródia, szó szerint így történt – Heller mesélte a tévében!!!).
Honnan hová? Budapestről Berlinbe? Frankfurtba? Mert, ha igaz a habermasi állítás („Frankfurt nem Saigon”), akkor igaz az is, hogy Budapest azonos Frankfurttal, Berlinnel (legalábbis a dolog lényegét tekintve).
Miért állítom ezt ilyen határozottan?
Azért, mert nemrég Heller Ágnesék ellen rendőrségi vizsgálat indult. Ez a pőre tény. Na most. Miként reagáltak erre (a tényre!!!) „Frankfurtban” (földrajzilag: München, Süddeutsche Zeitung)? Itt elolvashatod a szöveget.
Miért érdekes ez? Azért, mert a tiltakozást a Német Filozófiai Társaság (DGPhil) elnöke és Jürgen Habermas fogalmazta. Tiszta Budapest!
1) A tény: Heller ellen rendőrségi vizsgálat indult.
Hebarmas reakciója: „A hatalom által indított támadás öt projektvezetö ellen irányul, akiknél állítólag szabálytalanságok merültek fel az EU által nyújtott projekttámogatásokkal kapcsolatban. Ezzel szemben a meggyanúsított kollégák megerősítik, hogy semmiféle személyes hasznot nem húztak honoráriummentes munkájukból”.
Az én reakcióm a reakcióra: Habermas híve, szószólója a demokratikus jogállamnak. Babarczy szerint „alapvetően Max Weber nyomán”, míg szerintem Habermas már 1968 júniusában sem tartotta „fasiszta államgépezetnek” a nyugatnémet hatalmi berendezkedést, de ami a mostani tiltakozás vonatkozásában mindegy, ti. a lényeg az, hogy – akár Max Weber, akár nem – ha elfogadom a jogállami normákat, akkor elfogadom a jogállami procedúrát is, ergo nem a „gyanúsított kolléga” „megerősítése” nyomán alakítom ki ex cathedra álláspontomat. Másként fogalmazva: agyrém, amit ez a két tekintélyes filozófus ír a Süddeutsche Zeitungban. Mert mi van akkor, ha kiderül, hogy Hellerék (közülük valaki) – akarva-akaratlan – mégiscsak elkövettek valami szabálytalanságot? Az nem lesz szabálytalanság? Mert korábban a „meggyanúsított kollégák” már maguk is „megerősítették, hogy semmiféle személyes hasznot nem húztak honoráriummentes munkájukból”?
Kérdezem: filozófiailag mi van itt kimondva? Hogy Heller Ágnes eleve nem gyanúsítható? Vagy meggyanúsítható, viszont a döntő szót nem az ügyész, nem a bíró, hanem csakis maga a gyanúsított mondhatja ki?
Tehát a viszonylag elfogadható megfogalmazás ez lett volna: Helleréket meggyanúsították, kíváncsian várjuk az eljárás eredményét, s persze nem egyszerűen csak bízunk benne, hanem szent meggyőződésünk: egy tisztességes, tárgyilagos vizsgálat során tisztázódik: Hellerék vétlenek. Mi évtizedek óta ismerjük őket, számunkra elképzelhetetlen, hogy bármi hibát elkövettek volna, illetve kizárt, hogy kollégáink becsületességéhez a legcsekélyebb kétség férhetne.
Ez így is bornírt, mert bárki bármikor elkövethet hibát, szabálytalanságot (nincs az az erős koncentráló képesség, amely az embert tutira megóvná a tévedéstől), de így legalább nem volna abszolút agyrém.
2) Miért nem követhettek el szabálytalanságot Hellerék? Habermas szerint azért, mert Heller Ágnest „a Német Szövetségi Köztársaságban nemcsak a Lessing- és a Hannah Arendt-díjjal tüntettek ki, hanem tavaly Weimarban ünnepélyes keretek között a Goethe Intézet a Goethe-éremmel is megtisztelte”.
Megtisztelte. És? Vajdát is? Radnótit is megtisztelte? Az ő vétlenségüket, hibátlanságukat is garantálja Heller Lessing- és Hannah Arendt-díja, a Goethe Intézet Goethe-éremmel való megtiszteltetése?
Egyáltalán: akit egyszer a Goethe Intézet Goethe-éremmel tüntetett ki, soha nem követhet el üzleti-adminisztrációs szabálytalanságot? A könyvelője sem? Rá is érvényes a Lessing- és Hannah Arendt-díj filozófiai hatálya?
Valami egészen elképesztő marhaság-halom!
3) Miért nem követhettek el szabálytalanságot Hellerék? Habermas szerint azért, mert „Hellert és Vajdát már a kommunista uralom alatt is disszidensként üldözték. 1973-ban elvesztették professzúrájukat, és 1977-ben emigrálniuk kellett”.
És Radnótinak?
Ha Hellert és Vajdát „már a kommunista uralom alatt is disszidensként üldözték”, akkor a könyvelőjüket is üldözték?
Egyébként pedig mi az, hogy „a kommunista uralom alatt”?
Rákosi idején? A legkeményebb Kádári időszakban? Ti. 1977-ben már rég túl volt az ország a „kommunista időkön”. Az 1980-as „pénzügyi szabályzók” bevezetésével gyakorlatilag eldőlt: Magyarország a klasszikus kapitalizálódás útjára lépett, a „népgazdaság” de facto irányítója Fekete János lett; na most ugyanez jóval finomabban fogalmazva: a fasz se üldözte itt 1977-ben Heller Ágneséket. Mint ahogyan nem üldözték Rajkékat sem (nyilvános „butikjuk” volt a belvárosban, bárki betérhetett oda), nem üldözték Bauer Tamást, Liska Tibort, Bársony Andrást (Antal Lászlóról, Tardos Mártonról már nem is szólva), nem üldözték Andorka Rudolfot, Hankiss Elemért, Vitányi Ivánt, Antall Józsefet… nem üldöztek senkit, talán egy Kristály Gyula nevű nyugdíjas kivételével. Illetve két embert üldöztek még, ám őket nagyon, név szerint: Szűrös Mátyást és Pozsgay Imrét. Míg Heller Ágnesék a „kommunista hatalomban” (1944 és 1977 között, több mint 30 éven át) nem az üldözöttek, hanem az „üldözők” között voltak. Később aztán Hellerék döntöttek úgy (1977 táján), hogy jobb lesz talán nékik külföldön. És akkor ezt mi miért ne vehetnénk tudomásul? Mert Habermasnak gőze nincs arról, mi történt Magyarországon a „kommunista uralom alatt”? Csak fecseg összevissza.
4) Habermas szerint Heller morális és intellektuális integritását, szakmai tekintélyét az bizonyítja, hogy „már a kommunista uralom alatt is disszidensként üldözték”, illetve, hogy „a Német Szövetségi Köztársaságban nemcsak a Lessing- és a Hannah Arendt-díjjal tüntettek ki, hanem tavaly Weimarban ünnepélyes keretek között a Goethe Intézet a Goethe-éremmel is megtisztelte”.
Mit jelent ez? Azt jelenti értelemszerűen – persze abban az esetben, ha Habermas nem teljesen hülye –, hogy a legendás filozófus nemolvassa Heller Ágnest, láthatóan fogalma nincs arról, mely munkái alapozzák meg a magyar „filozófai zseni” szakmai presztízsét. Ugyanis, ha volna némi szakmai ismerete tiltakozásának tárgyában, mint filozófus (!!!), Hellernek a műveit említené meg elsősorban, vagyishogy Habermas így fogalmazna: Heller Ágnes ellen politikai koncepciós eljárás folyik, mint nagyvadat akarják elejteni, merthogy a nagyszerű filozófus megírta gondolatfordító művét… És akkor itt jön a nagy kérdés: melyiket? Mert példák volnának: Az ész trónfosztása (L. Gy.), A gondolat hatalma (H. I.), Írás az éthoszról (A. É.), Hétköznapok és filozófiák (P. Zs.), Az egydimenziós ember (H. M.), A kommunikatív cselekvés elmélete (J. H.), Gondolat és szabadság (M. L.), Az „ázsiai termelési mód” kérdéseihez (T. F.), hogy néhány „kortárs” filozófust említsek, természetesen igazságtalanul, ti. Liska, Kornai, Huszár, Ferge és mások művei is szellemi sorsfordító írásoknak minősülnek, hadd tegyem hozzá (az érdekesség kedvéért), Hankiss Elemér évre pontosan akkor írja, jelenteti meg az Érték és társadalmat, a Társadalmi csapdákat, majd a Diagnózisokat, amikor itt Radnótiékat kurvára üldözte a kommunista hatalom (magát Radnótit pl. az ávós Kardos üldözte a Magvető Kiadónál: körbe-körbe kergette az íróasztala körül).
És Heller mit írt?
Nos, „csupán” erre a kérdésre nem válaszol Jürgen Habermas. Helyette Csintalan Sándor prókátorkodik a HírTV-ben: Heller „filozófiai zseni”.
Figyelj ide, ebből az országból – néhány olyan emberen kívül, aki félt az ötvenhat utáni megtorlástól – nem menekült el senki. Az igaz, hogy eleinte tömegesen disszidáltak, leginkább azok a Nagy Magyar Emberek (a Grosics Gyulák, Gyarmati Dezsők), akik úgy vélték, külföldön könnyebben boldogulhatnak. Majd amikor rájöttek, hogy nem, automatikusan jöttek rá arra is, hogy mekkora Nagyon Nagy Magyar Emberek ők valójában, és hazasomfordáltak szinte mind egy szálig. Később, a konszolidáció után, már disszidálni sem kellett, ti. Habermas ebben is téved: Hellerék nem voltak disszidensek, sőt még csak emigránsok sem voltak. El akartak menni, hát mehettek. Kopácsi Sándor is mehetett. Sőt még Nagy Imre is mehetett volna (ahová akar, még nyugatra is), amennyiben lemond a miniszterelnökségről.
Az ország legjobbjai pedig: maradtak, illetve (Puskás, Kocsis és Czibor kivételével) visszajöttek. Sőt a nyolcvanas évek elején Puskás is hazatért.
Te hová menekülnél? Frankfurtba? Ott a filozófusok ugyanolyan hülyék (ha nem hülyébbek), mint nálunk! Olvasd el a szövegüket! Izraelbe? Ott jobb lehet, de ott is csak akkor, ha elkötelezett zsidó vagy; azzal együtt, hogy Izraelben par excellence életveszélyben volnál.
Nincs a világnak olyan zuga, ahol egy meghatározott intellektuális és esztétikai nívó, érzékenység fölött, jól érezhetné magát az ember. Magyarország? Amerika? Németország? Izrael? Egyik sem rosszabb, de nem is jobb hely a másiknál. És nem csak azért, mert magyar vagy (jórészt azért is persze!), hanem döntően azért, mert ilyen a világ.
Frankfurti Iskola? Mire jó? Egy minden ízében ostoba „aggódás”, tiltakozás összebarkácsolására?
Akkor – szerintem – maradj inkább abban az országban, amelyben megmaradt Papp Lacitól kezdve Fekete Jánoson, Kornain, Rubik Ernőn, Szentágothain át Székely Mihályig, szinte mindenki.
Csak Heller „disszidált”. És? Melyik az a műve, amely valódi filozófussá teszi?
Nem ismerlek, csak élek a kondicionalitással: amennyiben zsidó vagy, most valamelyest más a helyzeted. Azért más, mert Kádár idején nagyon, de nagyon tilos volt a zsidóknak még csak a buzerálása is. Ez igaz, na de éppen itt bukik meg az állításod a „mindenkori magyar állapotokra” vonatkozóan! És azért csak valamelyest más a helyzet, mert durva zsidóüldözés Magyarországon soha nem lesz. Ha lesz, akkor személyesen is felelősségre vonhatsz érte (amennyiben zsidó vagy)!
Az a paradox helyzet, hogy Izraelben nagyobb veszélyben vannak a zsidók, mint nálunk (vagy bárhol Európában). A magyarországi zsidók fizikai létének biztonságát (egyebek közt) Izrael (az izraeli atombomba) garantálja (Orbán tusnádfürdői kirohanása óta meggyőződésem, hogy morális gátak nincsenek, egyszerűen nem léteznek, Babarczy öngyűlölő bornírtsága „csak” bűzös habzás a szinte totális gátlástalanság kloáka-tortáján, vagyishogy kizárólag az erő létezik realitásként, az viszont létezik), míg – a történelem csele! – az izraeli zsidók fizikai integritását nem garantálja semmi. Kérdés: a lelki kohézióérzet ellensúlyozza-e az egzisztenciális bizonytalanságérzetet? Nyilván sokaknál igen, de az is biztos, hogy sokaknál nem.
Na most – akár zsidó vagy, akár nem, akár Adyból vezeted le az identitásodat, akár nem – alapkérdés: utálsz-e Magyarországon élni?
Ha igen, elhiszem, sőt bizonyos vonatkozásban meg is értem.
Két viszontválaszom van rá. Az egyiket már mondtam (a világ sehol sem különb Magyarországnál, esetleg egy-két Ungvári Tamás számára, de – látod – ők is mindegyre hazajönnek!), a másik pedig egy praktikus tanács: ne a hülye politikusokra, kvázi ideológusokra figyelj! Szarjad őket lefelé, éspedig igencsak magasról! Ne a barmokkal törődj, hanem inkább olvasd az én szövegeimet, tedd föl Sebő, Sebestyén, Cseh Tamás, az Ando Drom, Jordán Tamás… lemezeit, olvasd József Attilát (is), vidd el a fiadat (vagy a lányodat) táncházba, színházba, kirándulni a hegyre… és akkor itthon biztosan jobban érzed majd magad, mint bárhol a világon! (Az asszonyt is viheted a koncertre, ha már olyan nagyon menni akar, elfér a kocsiban, csak arra ügyelj, hogy útközben ne piszkálja el a rádiót, különösen, ha beállítottad rajta a hangerőt, a hangszínt és a programot. Nem tudom, a nőknek valahogy van egy különös tulajdonságuk: egyetlen másodperc alatt képesek tönkretenni mindent, amivel te az előző nap közel félórát kínlódtál!)
Akár zsidó vagy, akár nem, jóérzésű ember lévén, menekülnél innen valahová, el, a nagybaszom világba (szerteszét, az Ady által meg nem határozott irányban), mert egyre gyakrabban hallod „kódoltan” (nadragulyavirág-nyelven) s már egyre nyíltabban is: „büdös zsidók”, „tetves cigányok”, „krumplizabáló tótok”, „szőröstalpú olájok”, „buzik”, „köcsögök” és így tovább, viszonylag hosszan és vastagon.
És miért is? Mert minden gyalázkodásra, fenyegetésre írtam egy közel Tolsztoj Leónyi terjedelmű elaborátumot, s amely láthatóan totál kimerítette őket. Ez a legjobb ellenszer: beszélni kell a végtelenségig. Nem az ő modorukban persze, hisz’ éppen arról van szó, hogy az ő modoruk, szókincsük, „érvkészletük” szűkösen van mérve, gyakorlatilag teljesen be van határolva. Nem tudom, mennyire ismered a klasszikusokat; ha művelt ember vagy, pontosan tudod: Al Bundy „tiszteletes” az őt támadó Marcy Darcy „vádjaira” háromszor mondja „frappáns” válaszul: „hülye tyúk!” (vö. ótvar, ótvartetű stb.), s már a második „hülye tyúk” után Bundy „hívei” leverten közlik: „csalódtunk benned, Al tiszteletes”, majd lelkileg is letorpad a No Ma'm.
Tanulság: primitíven még zsidózni, cigányozni, buzizni sem lehet a végtelenségig.
Persze aminek van egy alapvető föltétele (túl azon, hogy szeress beszélni, még tenmagadnál is jobban szeresd a dumálást), az a föltétele, hogy ne indulattal, ne gyűlölettel viszonyulj a mocsokhoz. Az egészségügyi laboráns sem gyűlöli a lombikban lévő fertőző szennyet, ti. ha „üvegedényben tartod” azt „a fény” felé, még csak nem is undorító. Én speciel kifejezetten imádom, ha mond valaki valami használható baromságot, s ha tudom, ha módomban áll, használom is természetesen, egészen a „szebb jövőt” punnyasztó végtelenségig.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!
A valódi komolyság játék.
Talán blaszfémiásan hangzik, mégis igaz: akkor van esélyed a rasszizmussal, az antiszemitizmussal, a cigányellenességgel, a homofóbiával, a nőgyűlölettel, férfigyűlölettel… szemben, ha nem harcnak, hanem játéknak tekinted a dolgot, ha játszol, szórakozol az antiszemitizmussal (s mindenféle idiotizmussal), olykor, akár mint macska az egérrel; nem szégyen az!
Nem mértem meg, mégis biztos vagyok benne: én itt jóval többet írtam, mint a többi fórumozó összesen. Kérdezem: meddig lehet, hányszor lehet tíz flekkre azt „válaszolni”, hogy „neked már nem áll föl”? Egyszer-kétszer. És utána? Nos, utána magam írom le! Hogy játszhassak vele, hogy még jobban ellehetetlenüljön tőle(m) pl. Babarczy HVG-s nyilatkozata. De ismétlem – és ez a dolog kulcsa, ez a blaszfémia lényege! –, mindezt nem elvből csinálom! Illetve „csak” másodsorban, tehát elvből is, ám elsősorban játékból, szórakozásból. Ezért hatásos. A gyűlölet vaskos, rusztikus kifejezése nem hatékony, sőt: inkább kontraproduktív.
Vannak politikai és nemzetiségi különbségek ellenére is közösen leküzdendő kórságok, az ótvaris ilyen. Meg te is.
A Szent István park, mint az én kultikus toposzom nevével való visszaélés miatt meg majd [Lujzával] időben összetűzünk, ha már felszáradt az emléked is.
És ami akkor is meggyőződésem, ha Ady állítja az ellenkezőjét!
Még valami: mindezt Ungvári Tamás mostanában (az ATV-ben) nagyon jól csinálja (szerintem), Ungvári nem hörög, nem óbégat (mint pl. Vásárhelyi), hanem dumál. Csöndesen, decensen értékel, értelmez. Az „Orbán-oldal” mégis „lenyomva” érzi magát Bánó műsorában. És nemcsak ez a Tamás nevű, akinek a vezetéknevét elfelejtettem (tegnap ő képviselte a Századvég Alapítványt), hanem a Giró-Szász is mondta már, nem is egyszer, esküszöm bazdmeg, szó szerint ezt nyüszítették: „én itt egyedül vagyok a vitában”. P. Szűcs Julianna lekvárkavaró fakanáljának közvetlen közelében legyek szélsőbalos publicista, ha értem! Ezek ugyebár ivarérett entellektüelek, s az érveik súlyát, hatékonyságát azon mérik, hogy hányan vannak az ellenféllel szemben az asztal körül. Te érted ezt? Mert engem kifejezetten zavar az érvelés során, ha „mellettem”, engem „támogatva” kotyog bele valaki a szövegembe.
Ungvári sem azért „nyomja le” Giró-Szászt a nyilvános vitában, mert ott ül mellette Lengyel, Bauer, Gerő vagy nem tudom, kicsoda, hanem azért, mert nem teljesen hülye a manus, és talán még nálam is jobban szeret dumálni. Így azután Ungvárinak az is abszolúte mindegy, hogy Amerikában van-e, vagy éppen Magyarországon.
Na, ennyit a mára (külön neked) rendelt evangéliumból. (Már egységnyileg túllendültem a húszezredik karakteren is.)
Sőt, fogadjuk a sziúkat baráti és testvéri népünkké, hiszen 2007 óta ki akarnak lépni az Egyesült Államokból. Fogadjunk, hogy az IMF-et is tökösen küldenék haza, ha megmutatjuk nekik hogyan kell.
Mindenekelőtt összegzem az eddigieket. Babarczy esszéjének kiinduló kérdése: „lehet-e a társadalom a képzőművészet »médiuma«”, mely kérdésre a szerző úgy válaszol igennel („lehet”), hogy ő maga nem veszi észre, igennel válaszolt: „És ha a tizennyolcadik században nem lehetett, vajon miféle új értelmet kapott a társadalom szó, miféle új definíciót az művészet, hogy a huszadik században a társadalom vagy a nyilvános tér az autonóm művészet médiuma lehet?”.
Nos?! Mifélét kapott? Erre már nem válaszol Babarczy Eszter, helyette egy újabb kérdést kanyarint elő: „S hogy – noha már az explicit, az ábrázolás tartalmában megjelenő társadalomkritika révén – a művészet szubverzív ösztöne töretlen a huszadik század végén is, amikor a tükörmetafora – ideiglenesen vagy végleg-e, nem tudom – már régen az esztétikai fogalmak hullaházába került?”
Hogy mi van?! Mi a professzori háton meredező szőrpamacs van itt megint? – kérdi az olvasó. Mit szeretne megtudni a szerző? Túl azon, hogy tudatja, hogy „nem tudja”. Azt szeretné tudni, hogy a „tükörmetafora” a „hullaházba” került-e? Netán azt, hogy „a művészet szubverzív ösztöne töretlen a huszadik század végén is”? Mire irányul a kérdés? – kérdezi önmagától az olvasó, s az alábbi mondatokban meg is kapja a választ. Méghozzá telibe! Vagyishogy rábaszott az olvasó. Na de hát, ő kérdezte, ő az, aki túl közel settenkedett az érdeklődéshez, így azután megérdemli az Almási-kritikában, az Esterházy-kritikában egyaránt „mosolygós” nő mosolygós válaszát. A teljes szövegösszefüggést idézem:
„Jüregen Habermas, az egyik legjelentősebb kortárs német filozófus a modernitás sajátosságát – alapvetően Max Weber nyomán – a »varázstalanításban«: a racionalizálásban, a szekularizációban, a különböző funkcionális értékszférák és logikák, a gazdaság, a politika (illetve a bürokratikus igazgatás) és az esztétikum elkülönülésében látja, azaz a mindennapi privát és társas lét gyarmatosításához és elszegényedéséhez vezet. A feladat tehát az életvilág visszahódítása, eszköze és folyamata pedig a kommunikatív cselekvés, amely újra megszőné azt a kulturális – politikai, morális, esztétikai – hálót, amely a tizennyolcadik században még összefogta a társadalmat, s így összefogta az egyén értékvilágát és a művészetet is. Habermas a modernitás nagy védelmezője a posztmodern vitákban, a művészetnek is nagy szerepet szán ebben a folyamatban – méghozzá az autonóm, az avantgarde művészetnek. Csakhogy reménye, a művészet újraintegrálása az életvilágba, a professzionális kritikus, a kiképzett értelmező ösztönének visszaszorítása az »életvilági« olvasat érdekében éppen azt szüntetné meg, aminek a hiányában a művészet aligha szembesítheti a társadalom logikájával a társadalom logikáját (s aminek hiányában, ha akarna sem tudna fellázadni a társadalmi integráció új és sokkal kevésbé utópikus formája, a piaci integrálódás ellen): a modern művészet szinte felfoghatatlan autonómiáját” (116. oldal).
Babarczy azt állítja, hogy „Habermas a modernitás nagy védelmezője a posztmodern vitákban, a művészetnek is nagy szerepet szán ebben a folyamatban [ti. az életvilág visszahódításában]”.
Kérdezem: honnan veszi ezt Babarczy Eszter? Honnan veszi, hogy Habermas istennek képzeli magát, olyannak, aki kiosztja a szerepet a művészetnek is?
Babarczy nyilván a maga kis parvenü szarságából (babarczyságából) indul ki, ugyanis ő az (sokadmagával együtt), aki – „tudóssága” révén – eligazítja az „életvilág” báván kóborló értékeit, egységeit, személyeit, vagyishogy kiosztja a szerepeket az „életvilág” drámájának eljátszására.
Ez az ő szerepe. Csakhogy. A tudós specifikuma nem az, hogy „fontosnak tart” valamit. Hanem a tudós alapjellemzője a tudás. Tudja, mi van, tudja, mi miért van, mi minek az eredete, folyománya és így tovább. Aki viszont minden lényeges (és lényegtelen) kérdésre „nem tudom”-mal válaszol – nem tudós. Hanem egy hülyegyerek. Olykor a seggét mutogató, szánalmasan igyekvő, de még csak nem is tudóskodó (tudálékos), hanem elképzelt „tudósságát” szimplán fitogtató kékharisnya.
Az emberi elme azért csodálatos eszköz, mert gondolkodás révén modellezünk helyzeteket (persze tökéletlenül), mielőtt "élesben" kipróbálnánk. Ebből egy érdekes filozófiai vita születhetne, de most elmegyek lefektetni a gyereket :-)
Babarczyáda. Ugyanis, ha az „emberi elme” valóban azért „csodálatos eszköz”, mert „tökéletlenül modellezi” a „helyzeteket” (vö. az Antigonérossz fordításával – ti. a valódi Szophoklész az embert nem „csodálatosnak”, hanem elképesztőnek, döbbenetesnek tartja: „Polla ta deina”), vagyis, ha „ebből” valóban „egy érdekes filozófiai vita születhetne”, akkor vajon a „filozófus”, a „társadalomtudós” miért épp akkor távozik „lefektetni a gyereket”, amikor az érdekes vita éppen kibontakozóban van? Merthogy a gyerek éppen most álmos? Jó, de mért nem lehet azt mondani annak a gyereknek, hogy: ma feküdjél le, kicsi bogaram, egyedül, mert filozófus mamikád most épp „egy érdekes filozófiai vitába” bonyolódott!? Költői kérdés, figyelembe véve, hogy Babarczy gyermeke 2005 márciusában cca. tízévesforma fiatalember.
Nem tartom Heller Ágnest intellektusnak, és én nem azért, mert „hazudik Magyarországról” stb. (itt jegyzem meg: a hótbarom Csintalan Sándor a HírTV-ben „filozófiai zseninek” nevezte Hellert, csak hát azt kárhoztatta ő is, hogy „hazudott az európai parlamentben”), szóval szerintem Heller azért nem intellektus, mert egyetlen olyan mondata (nem műve, mondata!) nincs, mely az állítólagos intellektusát igazolná. Ezért én Hellert magam is annak tartom, aminek ő maga tartja tenmagát: „egy hülye nőnek”. Viszont. Heller példája tökéletesen idevág. Mert lehet valaki nő, lehet nem nő, lehet hülye nő, s még annál is hülyébb nő… ha egyszer valami nagyon érdekli a nőt, akkor az a nő nem ismer se istent, se embert, se felnőttet, se gyereket, se álmosat, se beteget… a nő megyen, mint állat, mint szagló kankutya, koslat ennen tüzelő érdeklődése után. Heller írja (mondja Kőbányainak) a Bicikliző majomban: ötvenhat őszén a gyermeke súlyos beteg volt, mire Heller Ágnes belökte a lázas kislányt a legközelebbi kórházba, majd a sorsára hagyta, napokig meg sem látogatta, ti. el volt foglalva a politikával: Hellernek ott kellett lennie az MSZMP megalapításánál. Az „anya” napokig nem tudta, pici gyermeke él-e, hal-e, nem is érdekelte különösebben, hanem csak ment, és politizált (nem némán), nem szidta a gyerekét, felé se nézett. Merthogy a politizálás érdekelte leginkább. A filozofálásért pedig (szerintem) még Heller sem hagyta volna el az élet-halál közt lebegő gyermekét, ámde a politikáért már igen! Nem én találom ki, Heller maga vallja meg a könyvében, aki nem hiszi, olvassa el!
Mert ez a fontosabb. Rendben van. És még akkor is, ha számos, a kis Babarczynál is kisebb gyermeket ismerek, aki képes önállóan lefeküdni, ha „filozófus” anyukája egy izgalmas filozófiai, intellektuális vitahelyzetbe került. Egyébként Babarczy azóta sem fejtette ki (noha a gyerekét valószínűleg már nem kell lefektetni, sőt inkább ő fektet le másokat), szóval, azóta sem írta le Babarczy, mi a csodálatos abban filozófiailag, hogy az „emberi elmével” lehet is modellezni meg nem is. És hogy mi a bánatot lehetne ezen „érdekesen vitázni”.
az általad használt érvekkel (hm... vajon használható ez a szó itt?) még sosem támadott meg engem senki, kivéve a hivatkozott politikatudós listán elengedett szitkát (kb: ki-ez-a-hülye-picsa-és-hogy-mer itt-visszabeszélni?). Eleddig ismeretlen élményben részesítettél azzal, hogy a nőségemet és a kifogásolhatóságomat összehoztad…
Én?! Én hoztam össze? Félreértés történt! Én nem azt mondtam, hogy a nőt jellemzi a pipogyaság, nem azt mondtam, hogy a nő az, aki a vita elől a gyerekszobába menekül, hát hiszen magam írtam le: Heller is nő (igaz, „egy hülye nő”, de ivarilag akkor is nő), vagyis én csupán egyetértettem a „hivatkozott politikatudós” minősítésével: Babarczy egy „hülye-picsa”. Személy szerint. Vagyis a „nő” és a „hülye-picsa” fogalmak nem ugyanazt jelentik! Kérem, ennél szexistább, hímsovinisztább „kirohanásra”, „támadásra” egyszerűen nincs szükség:
Ő fontosnak tartja. Kiemelten. Ha nem is annyira, de majdnem annyira kiemelten, mint a vitafórumon saját hülye-picsájának idióta megmutogatását. S hogy ezzel mire akarok kilyukadni (nem a segglyukra nyilván, ez csupán demonstratio ad hominem, noha – valljuk meg – nem egy rossz applikátum, keresve sem találhattam volna jobbat!), szóval, oda akarok kilyukadni, hogy a babarczyság (a „hülye-picsaság”) a mentális gyökere annak az „egyedi” és „eredeti” állításnak, mely szerint Habermas „a művészetnek is nagy szerepet szán” a „kommunikatív cselekvésben”.
Habermasban éppen az a rokonszenves, hogy nem akarja a „történelem ütőerén tartani a hüvelykujját”, mint például a gyerekét a politika miatt sorsára hagyó Heller, vagy a gyerekét a politika miatt lovasrendőr-roham, gumilövedék-sortűz elé terelő Babarczy Eszter. Habermas sem nem „hülye nő”, sem nem „hülye-picsa”. Habermas gondolkodó. Épp az benne a rokonszenves, hogy legelőször mindig a híveit, rajongóit, tanítványait küldi el a halál pomponos pöszörőjére (ebben egyébként – akarja, nem akarja – igencsak hasonlít Marxhoz). Habermast a hatvannyolcas diákmozgalmak „eszmei atyjának” tekintették, oly annyira, hogy expressis verbis kimondatott: aki elolvasta A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című munkáját, megbabonázott médiumként lépett be az SPD-ből kiszakadt (s rohamosan radikalizálódó) Szocialista Német Diákszövetségbe. És ez a Habermas a diákmozgalmak csúcsán (pontosan 1968-ban) fordult szembe imádó híveivel, majd kezdett egyre inkább a jelenségek leírásával, analízisével foglalkozni. Habermas nem modellez, nem osztja ki a szerepeket (semminek és senkinek), hanem viszont Habermas megismerni igyekszik a világot. Na most, a megismerési folyamat során gondolatok keletkeznek értelemszerűen, s hogy ezek a gondolatok olykor befolyásol(hat)ják is a világ alakulását – már egészen más kérdés.
Nem véletlen – szerintem –, hogy a tudós Habermas éppen tudósvolta okán jut el a „Linksfaschismus” fogalmának megalkotásáig, miként az sem véletlen, hogy a magát „társadalomtudós”-szerepben riszáló Babarczy Eszter egészen az „ungarische Neofaschismus” nyílt éltetéséig „nőiesedett” föl pl. a HVG-ben. És ha már eddig eljutottunk, hadd jegyezzem meg: ami a kritikai attitűd lényegét, immanenciáját illeti, Esterházy is fasiszta.
Hogy nem-e?!? Akkor vegyük sorra!
Esterházy: „azt nem szeretem, pontosabban nem találok benne semmi jót, amikor a harciasság kekeckedésbe vált (…), a totális kekecbe, a nem-akarniba, a fitymálniba, a cincálniba, a lenyomniba…”.
Mussolini: „A kritika magáért a kritikáért ízetlen dolog, a rosszhiszemű kritika antifasizmus; de az a kritika, amelyet hátsó gondolatok nélkül és egyetlen célból… gyakorolnak, gyümölcsöző…”.
És, hogy aktuálisan mi a „konstruktív” kritika, azt mindig Benito néni dönti el. (Egyébként pedig az indulat is lehet konstruktív, miként az érvelés is lehet destruktív, de hát miért épp az Index fórumán tudná Babarczy Eszter, hogy melyik idegen kifejezés mit jelent, még a magyar szavak jelentéseit sem ismeri.)
Ne legyen félreértés, a fasiszta szót nem morális stigmaként használom, a fasizmus összetett értelmű fogalom. Például az „egyéni életre” vonatkoztatott „me ne frego”, illetve annak valamely „átirata” József Attila számos versében megtalálható, nem csak a Tiszta szívvel címűben, nem csak a Szabados dalban, az Eszméletben, hanem az utolsó költeményében is: „legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél”.
A morál (a „Gut und Böse”, az „értelmen inneniség”) az „egyéni életet” szabályozza. Az ember csak mint egyén dönthet, ezért fogalmaz a Tízparancsolat is egyes szám második személyben.
A fasizmus bölcseleti lényege az „egyéni lét” totális alárendelése („me ne frego”) a közösségi (többségi, társadalmi, nemzeti, árja stb.) fasces-létnek, és ami csakis tudatosan történhet (mármint az alárendelés), mert ami tudattalan, akarattalan, az az alárendelődés. Vagyis amikor Esterházyt, Babarczyt, Farkasházyt, Megyesit fasisztának nevezem, nem az alárendelő, hanem az akarattalanul alárendelődő bunkó-fasisztákra, a csürhe-fasisztákra gondolok, azokra, akik például drukker-fascesekbe, fasciókba nyalábulva üvöltöznek az arénák lelátóin, terrorizálják az ellenfél sportolóit (ezt szurkolásnak nevezik), sőt mindezt olykor (pl. Farkasházy, Megyesi) par excellence náci allűrökkel teszik, kidagadt nyaki erekkel „huhognak” a holland zsidócsapat néger játékosaira. És még büszkék is rá! Arról nincs tudomásom, hogy Esterházy is velük tartott volna, ám nagyon el tudom képzelni róla. Esterházy is csürhe-ember, noha vele kapcsolatosan „elefántcsonttornyot” emlegetnek az imádói is, az utálói is; hát kérem, pontosan annyi „csont” van Esterházy mentális lőportornyában, amennyi az elefánt péniszében. Meg vagyok róla győződve.
Szerintem Babarczy tarka-barka „farkában” sincsen „csont”; s akkor ezzel vissza is kanyarodtunk a témához: mentálhigiénésen az különbözteti meg a tudóst, a magát „tudósként”, „entellektüelként” illegető „hülye-picsától”, hogy a tudós az, aki tud (horribile dictu), tudja, hogy miről beszél. Míg a „kisdarab nő” az ő „varázslatos” könyvében semmit nem tud; helyette „leiskolázza” Rortyt is, Habermast is, ez utóbbiról részletesebben később, egyelőre csak Almási Miklósnak (már, hogy a professzor ma is tanuljon valamit), Babarczy Eszter azért „képes” „leiskolázni” Susan Sontagot, Richard Rortyt + Jürgen Habermast, merthogy azoknak nem áll módjukban reflektálni a szövegeire; így pedig könnyű. Nadeviszont: engem próbáljon meg leiskolázni Babarczy Eszter! Én ugyanis (Habermastól eltérően) elolvasom, amit ír.
Nem mindegy?! Ha nem címmel kezdem a szöveget, hanem én is ilyen nyálnyaló módon („Kedves ez meg az”), Babarczy akkor sem képes válaszolni semmilyen kérdésre, arra pedig végképp nem (például!!!), hogy: Richárd Rorty miért jönne zavarba Flaubert nevének hallatán. Vagy igen? Ha igen, akkor hic dominus Gyurica, hic ceceti, germosi depressio! Magyarul: velem szemben mehet „kekecben” is, „germóban” is, „lenyomniban” is, akárhogyan, én nem vagyok beszari. Noha, kétségtelen, a „kisdarab mosolygós nő” már megpróbálkozott a szellemes „lenyomnizással”, Babarczy az én kiselefánt-ormányomban is a Nagy Elefántcsontot keresgéli:
Babarczy nem ad címet idézett szövegének (azt írja: „Kedves EG”), semmi kétség, csakhogy ez nem bizonyíték semmire, különösen nem arra, amit a könyvében állít.
Egészen őszinte leszek: engem nemigen érdekel Babarczy Eszter manifeszt segge, a sub rosa segge sem érdekel, hanem viszont vele kapcsolatban egy dolog érdekel: miként válaszol ennen (Almásit is, Esterházyt is „elvarázsoló”) kérdésére: „vajon miféle új értelmet kapott a társadalom szó, miféle új definíciót a művészet, hogy a huszadik században a társadalom vagy a nyilvános tér az autonóm művészet médiuma lehet”.
Nos?! Vajon mifélét?
Nem Habermasról kéne hadoválni, ti. nyilvánvaló: Babarczy Habermast nem ismeri – csak „ösmeri” –, hanem le kéne írni értelmes, világos magyar szavakkal: mi a művészet definíciója.
Én azt állítom, hogy nem a „művészet” (hanem a „műalkotás”) fogalmát kell definiálni, míg Almásiék azt állítják, hogy: de! A művészet meghatározására van szükség. Jó, ám akkor miért nem ezt teszik?! Az ugyanis nem definíció, hogy a „modern művészet autonómiája szinte felfoghatatlan”. Mert, ha fölfoghatatlan, akkor tessenek hozzá hittel vs. ihlettel viszonyulni! Mindegy, csak ne gondolatilag, merthogy a gondolati műnek (az esszének, a kritikának) az értés, a „fölfogás” a meghatározó sajátossága.
Megfigyeltem: ha valaki nem ért valamit, automatikusan nyúl az efféle gondolatpótló, tudáspótló szavakhoz: „csodálatos”, „fölfoghatatlan”, „hihetetlen”, „varázslatos”, „originális”, „unikális”… míg a Babarczy Eszter „gondolati” műveiről (esszéiről, recenzióiról) szóló kritikákban egyszer sem fordul elő a „logikus”, „szellemes” minősítés. Lehet ellenőrizni!
Segítek: Esterházy kritikájában egyszer szerepel a „szellemes” szó, és akkor sem Babarczyt, hanem önmagát értékeli vele a „kritikus” („ravasz” álszerénységgel): „Nemrégiben kicsit, tényleg kicsit, és nem is azért [kiemelés E. P.] említem, hanem mert igaz, a szememre lobbantották, hogy az efféle írásaim »néha mellé beszélnek tárgyuknak, előfordul, hogy mindössze szellemes [kiemelés Gy. úr] fecsegéssel, ügyes [kiemelés Gy. úr] szövegszerkesztéssel kenyerezik le (egyébként első olvasásra sikerrel [kiemelés Gy. úr]) a tárgyról valamiféle komolyabb állításokat remélő olvasót«…”.
1) Nem néha beszélnek mellé, ti. Esterházy szövegei formailag kritikák, tartalmilag nem kritikák, s amelyek így (értelemszerűen) mindig mellébeszélnek a „tárgyuknak”.
2) „Szellemes fecsegés” nincs. (Ezt minden überstilisztának mondom.) „Kecsesen okos csevegés” van, ám a fecsegés és a csevegés még az egyszerű közbeszédben sem ugyanaz. A fecsegés a dolog lényegét illetően nem szellemes.
3) Esterházy szövegei maximum szellemeskedők. Olykor egészen prosztók. Például: „nem is azért [kiemelés E. P.] említem, hanem mert igaz”.
Aha. Elhisszük. Bizony, sokszor előfordul: az embernek egész egyszerűen muszáj csodáltatnia magát valamely kritikájában, mégpedig úgy, mintha könyörtelenül objektív volna önmagával szemben. Elhisszük, mert, ha nem hinnénk el, igencsak szánalmasnak tartanánk, nemcsak Babarczy, de Esterházy kritikai attitűdjét is.
Tárgyalt esszéje (benne az elemzett idézet) ezért folytatódik így: „Jüregen Habermas, az egyik legjelentősebb kortárs német filozófus a modernitás sajátosságát – alapvetően Max Weber nyomán – a »varázstalanításban«: a racionalizálásban, a szekularizációban, a különböző funkcionális értékszférák és logikák, a gazdaság, a politika (illetve a bürokratikus igazgatás) és az esztétikum elkülönülésében látja…” (116. oldal).
Nem idézem tovább, tart még a mondat jó hosszan, ám már ennyi is bőven kimeríti az állatorvosi szöveg kritériumait. Annyi minden van benne, hogy arról egy rövidebb könyvet írhatnánk, de minimum egy hosszú tanulmányt, már amennyiben akkurátusan kitérnénk a jegyzett sületlenségek minden aspektusára.
Egyelőre csak annyit (emlékeztetőül), hogy a kiinduló Babarczy-kérdés így hangzik az esszé elején: „lehet-e a társadalom a képzőművészet »médiuma«” (112).
Nem tudni, mit keres itt a médium szó, miért van idézőjelben, s ha már egyszer keres valamit, nem tudni, mi a képzőművészet specifikuma a társadalom és a művészet viszonyát illetően, gyakorlatilag semmi nem tudható meg a szövegből, ugyanis a szerző zagyvál; ami persze nem baj (a kritikusok szerint), mert az a fontos, hogy: vakuljon a paraszt! Varázsolódjék el a „kisdarab nőtől” mindenki, vakuljon minden (a maga „arisztokratizmusára”, illetve „művelt”, „vérző” [értsd: zsidó] „középosztályosságára” pökhendi) kiérdemesült suttyó. Ezt szolgálja a névorgia is Babarczy írásában: Chéri Samba, Barbara Kruger, George Gross, Hans Belting, Shaftesbury, Barrell, Reynolds, Füsseli, Rousseau, Goethe, Diderot, Boucher, Greuze – szűk másfél oldalba szuszakolva, illetve összevissza dobálva, egymásra hányva, minden értelem, minden koncepció nélkül. Miközben a szerző kérdéssel válaszol a kérdésére: „vajon miféle új értelmet kapott a társadalom szó?”, majd erre a (válasz)kérdésre „válaszul” gördül az olvasó szeme elé újabb két üveggyöngy: „Max Weber”, „Jürgen Habermas”! Mármost, hogy ezek a nevek miként értelmezik az előző mondatban exponált „hullaházat”? Megmondom. Amiként a „»médium«” értelmezi a „képzőművészetet” az esszé alcímében. Vagy még úgy sem.
Almási professzor (Mozgó Világ-beli kritikájában) keveri az originálist az orginálissal. Almási szerint Babarczy „olyan műveltséggel és originalitással” publikál [névorgiát], „mintha koros guru lenne. De nem úgy, mint mi annakidején: elájultunk egy Adorno- vagy egy Foucault-könyvtől. Ő is ösmeri [sic.] őket – sőt a mai menőket is –, de ezzel le is vannak tudva: azaz pontosan tudja, ki kitől lopta gondolatait, és csak mosolyog. (Susan Sontagot, sőt kedvencemet, Richard Rortyt is úgy leiskolázza, hogy káprázik a szemem…)”.
(És persze Habermast is „úgy leiskolázza”, hogy az már maga a főúrin vérző parasztkáprázat, de erről később.)
Esterházy szerint „Irodalom, filozófia, képzőművészet, kritika: ahogy mászkál az ember (ez az ember), eléje kerül ez-az… Van, aki szerint gyanús ez a sokféleség, vagy zavarbaejtő. Egyáltalán nem hiszem, hogy sokat akarna a szarka, de nem bírja a farka... bír, amennyit bír, majd elválik; sokat bír”.
Babarczy farka pedig sem nem gyanús, sem nem zavarbaejtő, hanem viszont, miként mondottam volt: szarka-tarka-barka parasztvakítás. Ezt fogom bizonyítani, csak előtte még:
Hát igen, valószínűleg soha nem fogják megérteni: az ember nem azért ír, mert kelleni akar valakinek. Egyébként pedig, ha én kelleni akarnék, akkor kellenék. Olyan csajozós dumám van, hogy attól, ha úgy adná a helyzet, bárkinek kellenék, megmondom őszintén. Sőt számos egyéb varázsos vonzerővel is rendelkezem, például nagyszerűen tudok leopárdmintás boxeralsómban erotikus férfihastáncot lejteni a nappaliban. Ha pedig ennyi sem elég, fölveszem hozzá rózsaszínű, nyuszifüles szőrmemamuszomat, és amely már olyannyira delejező tánckomplé, hogy annak senki (ismétlem: senki!) nőnemű lény nem képes ellenállni. Már csak a puszta látvány őrjítő, pluszban ott a művészien kifejező mozgáskultúrám, amelyhez harmonizálón akusztikus effektek is járulnak, így tehát akár egy P. Szűcs Julianna is elhanyatlik a mámoros kéjvágytól, ha én egyszer azt úgy akarom. Viszont. Írni nem ezért ír az ember. És persze nem is gyűlöletből (kekecből, germózásból), nem politikai céllal és így tovább, írni ugyanis azért írunk, mert – miként József Attila fogalmazza – „sürgős szükségünk van” az írásra. Nos, „csupán” ezt nem értik Babarczyék, Almásiék (szerintem Esterházy is utálja az írást a lelke mélyén), és pontosan ezért gyöngécske stiliszták. Merthogy kizárólag kelleni akarnak. Villogni akarnak. Parasztot vakítani. Ami egyben par excellence parasztvakulás is. Mert az igaz, hogy Babarczy „ösmeri” Adornót, viszont ez éppen azt jelenti, hogy nemismeri Adornót. Mert, ha ismerné (és nem csak „ösmerné”), akkor nyilván tudná, hogy Marx, Sartre, Horcheimer, Adorno, Marcuse, Benjamin, Habermas tárgyi dilemmájához, történelmi „vitájához” Max Webernek nem sok köze van. Illetve körülbelül annyi, mint a cselekvő igének a visszaható igéhez, merthogy döntő kérdés: mi marad Babarczy (fél)mondatából, ha kimazsolázzuk belőle az ocsút (a nyilvánvaló halandzsát)? Ocsú marad utána, mert, bizony, mazsolabékás gyomság ez így is: „Habermas… a modernitás sajátosságát… a »varázstalanításban«... az esztétikum elkülönülésében látja…”.
Mi a különbség grammatikailag (s itt egyben lényegileg!) a „varázstalanítás” és az „elkülönülés” között? Nagyjából az, ami Marx és Weber között. Tudniillik vagy cselekszem, vagy a cselekvés, történés elszenvedője vagyok! Babarczynál ez secko jedno, nála a visszahatásban áll a cselekvés. Vagy fordítva? Almási professzor guruja (gurunője) mindenesetre így fogalmaz: „alapvetően Max Weber nyomán”; illetve ugyanez a Wikipédia nyelvén: „Habermast Marxnál is jobban befolyásolta Max Weber”.
Hát hogyne! Ami olyan, mintha azt mondanánk, hogy Almási Miklóst Krausz Tamásnál is jobban befolyásolta Vajda Mihály.
Habermas bölcseletet írt, így (Almási-bunkósággal szólva) „lopott” innen is, onnan is. Olyan terminológiát használt, amelyről úgy vélte, a legpontosabban képes vele kifejezni a gondolatait. Mert, ha nem így van, akkor nem gondolkodóról, (Babarczy-bunkósággal szólva) nem „az egyik legjelentősebb kortárs német filozófusról” beszélünk, hanem csupán egy szimpla interpretátorról.
Mindenekelőtt tisztázzuk, mi a különbség a „varázstalanítás” és a „varázstalanodás” fogalmak között, immár nem nyelvészetileg, hanem történelemfilozófiailag. A „világ varázstalanításáról” Max Weber beszél, s melynek az a lényege, hogy – főként a protestáns eszmék, a „protestáns etika” révén – „varázstalanítani” (racionalizálni) szükséges a világot, míg varázstalanodásról Marxék írnak a Kommunista kiáltványban: „A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénzfizetést«. A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított, nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította.
A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét.
A burzsoázia leszaggatta a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta pénzviszonyra redukálta.”
Vagyishogy itt a burzsoázia kvázi cselekvő alany. Voltaképpen visszaható cselekvésről van szó, vagyis Marxék szerint formailag a burzsoázia (mint szubjektum) színrelépése révén, lényegileg pedig a kapitalizmus (mint objektum) létének okán „varázstalanodik”, de-mitizálódik, Papp Zsolttal szólva: „de-ritualizálódik” a világ s benne a művészet. Tehát folyamatról beszélünk, bevégződött folyamatról: a burzsoázia „fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét”, mégpedig anélkül tette, hogy ez lett volna a közvetlen célja, sőt ellenkezőleg: a burzsoá (mint konkrét alany) azt akarja, hogy maradjon a pap, az orvos, a művész stb. „varázsló”, csak néki „varázsoljon”: a tőkés rendszer specifikus érdekhálózatának megfelelően tevékenykedjék. Ilyen értelemben Max Weber is a burzsoázia közvetlen szolgája: a kapitalizmus (eufemizálva: a polgári rend) egyik fizetett ideológusa.
Marxék arról beszélnek, hogy a csodátlanodás objektív folyamat. Akár akarja Max Weber, akár nem, akár akarja Habermas, akár nem, akár akarja a Vatikán, akár nem… a „világ varázstalanodása” (szekularizációja) végbemegy. Jobbára spontán, némi tudatos (aufklérista) „rásegítéssel”. Egészen odáig, hogy például a hatvanas években varázsolva „varázstalanító” beat-mozgalom mára – üzleti (burzsoá) megfontolások révén – maga is totálisan „elvarázstalanodott”, elüzletiesedett, eldiszkósodott (ahogy mondani szokás). Sőt, ha már Habermas, legyen „kövér”: az egykor varázslatosan vásott Dany le Rouge-tól is csak annyira futja manapság, hogy egy szánalmas kis tusnádi turulcincért cincálgat vitézül a burzsoá szupergyülekezetben, míg (emlékszünk) a szintén legendás Joschka Fischer grafitbombákkal baszatta szét a délszláv erdőséget. Vagyis pontosan ez az objektív (nem Max Weber-i) „varázstalanodás” lényege: a burzsoázia bárkit beszippant, a tőke mindent benyel, fölzabál, úgy mondják: kommercializál; jelesül pedig éppen a „multikulti” ellen szakmányban hörgő médialovagokat, a Dörner Györgyöket, Gazsó Ferencket, Krausz Tamásokat, Bognár Lászlókat…
Egy nyál a tenger, termelő zabálás,
mindenre, mindenkire rálehel a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el.
Almási Miklós szerint Babarczy nem büdösség-felhő, csak olykor annak láttatja magát (kelleni akar), Almási szerint Babarczy „mintha koros guru lenne… pontosan tudja, ki kitől lopta gondolatait, és csak mosolyog”.
Igen, függőlegesen mosolyog, mint guru-mosolygó az újlipótmezői főúri mosolydában. Ugyanis épp az a helyzet, hogy Habermas éppen a fölvetett kérdés kapcsán éppen nem Webertől „lopott”, hanem viszont Bertold Brecht és Valter Benjamin bölcselete mentén összegzi a maga művészetbölcseleti álláspontját (miközben hivatkozik persze Marxra is, Weberre is). Míg a mosolygósan „koros guru” egyáltalán nem érti, eleve nem is értheti, mi itt a nagybüdös helyzet, ti. alapvetően fals a fölvetése, mellyel azután maga vezeti félre (még jobban) ennen magát: „lehet-e a társadalom a képzőművészet »médiuma«”.
Utaltam rá: a mondat nem jelent semmit, benne a szavaknak nincs közük egymáshoz, s a legkevésbé sincs közük Brecht, Benjamin, illetve Habermas művészetfilozófiájához.
Nos, ez már valóságos kérdés, erre válaszolok legközelebb, merthogy pontosan ez az, ami mostanában mindenkit a leginkább érdekel; egyszerűen megőrül a fórum olvasója a kíváncsiságtól, ha nem tudhatja meg hamarjában: miként is állunk a Papp Zsolt-i „identifikáció-teremtő felhasználási módokkal”?
Nem érted te ezt... aki akkora barom, hogy ezt a követ fújja, az van akkora barom is, hogy még tejeljen is érte. Márpedig akkor be kell szedni tőlük a pénzt. Ez már kb. az a színvonal, amikor tomcat blogger pénzt gyűjtött arra, hogy löncshús konzerveket fog blokádtörő hajón szállítani a palesztínoknak Gázába. Adtak rá a hívei...
Kedves Eszter, ennél a pénzszedős tüntetésnél bornirtabb ötletet keveset hallottam....gondold csak meg,ha tudod, nem szükséges minden lehetőséget megragadni a sajtószabadság ellehetlenitésére....
Igen vagy nem? Ez itt a kérdés. Almási professzor nem tudja a választ, de nem is érdekli, Almási Miklóst a kérdésből csupán a kérdőjel izgatja, sőt még a kritikai válaszokkal történő szellemi-lelki egyesülései során is csak a puszta kérdőjelek mozgatják az ő nagyprofesszori kislibidóját. Almási Miklós szerint Babarczy Eszter „azért unikális jelenség, mert nem a szeretem – nem szeretem esetlegességeiben tetszeleg, hanem szép csendben felrajzolja a jelen nagy kérdőjeleit. Azt a tanácstalanságot, ami a nagyszájúak íráskunsztjai mögött settenkedik” (Mozgó Világ, 1997 június, 105-106. oldal).
Korábban jeleztem, nem taxisofőri kisbunkóság, hanem professzori nagybunkóság erőlködik, kepeszkedik stilárisan a „nagyszájúak íráskunsztjai mögött” „settenkedő” „tanácstalanság” metaforáinak környékén, így most jobbára az állítás tartalmával foglalkozom. Nézzük konkrétan, miként rajzolgat Babarczy Eszter nagy kérdőjeleket (túl azon, hogy csöndesen teszi), majd magunk is bátorkodjunk elő egy halk szavú kérdőjellel, vagyis tegyük föl a vágóian szkeptikus kérdést Almási professzornak: valóban a rajzolgatásai által „unikális jelenség” Babarczy Eszter?
A „tanárnő” csöndesen kérdez: „lehet-e a társadalom a képzőművészet »médiuma«” (112), majd megadja a választ: „lehet”; ám azt is oly csöndesen, hogy maga sem veszi észre: válaszolt a kérdésre. Vagyis a megoldás véletlenül „csúszik be” az „unikális” alkérdések közé, mintegy magától van ott, ti. Babarczy válasza éppúgy nem tervezett, miként a gyermekáldás valamely spontán fölhevült szexuális kapcsolatban. Babarczy könyve tanúsítja: a szerző még egy tőmondatot sem képes intellektuálisan kontrolálni, nemhogy oly hosszúakat, cirkalmasakat, mint amilyenekbe mindegyre belekamatyolja magát; és persze mentálhigiénés kotont sem húz a fejére, hanem csak pőrén: adj neki, nyomjad, lökjed, csüszköljed… igen, mert, ha Babarczy egyszer elkezdett férfiként publizni, akkor aztán jön belőle, ami a lócsövön kifér.
Immár egészében, csonkítatlanul idézem a szövegösszefüggést a könyv 115. oldaláról: „Ami pedig a művészet autonómiáját illeti, az nem jelent többet annál, hogy a festés sajátos szakma, s megvannak a maga értékei, amelyek – mindaddig, amíg a jelentésről nem ejtünk szót – többé-kevésbé függetlenek a társadalom értékeitől. De csak többé-kevésbé: »Nem is tudom, mit mondjak erről az emberről. Az erkölcsi romlást fokról fokra követi az ízlés, a kompozíció, a jellemek, a kifejezés, a rajz leépülése. Mit is festhetne ez a művész? Csak azt, ami a képzeletében lakozik; s ugyan mi lehet egy olyan ember képzeletében, aki a legalacsonyabb prostituáltakkal tölti az idejét?« (Ezek az ítéletek persze igencsak mulandók – Diderot a fenti kirohanást Boucher ellen intézte, akit ma, az autonom esztétikum modern perspektívájából, általában többre tartanak, mint Greuze-t, Diderot morális festőjét.)
És ha a tizennyolcadik században nem lehetett, vajon miféle új értelmet kapott a társadalom szó, miféle új definíciót az művészet, hogy a huszadik században a társadalom vagy a nyilvános tér az autonóm művészet médiuma lehet? S hogy – noha már az explicit, az ábrázolás tartalmában megjelenő társadalomkritika révén – a művészet szubverzív ösztöne töretlen a huszadik század végén is, amikor a tükörmetafora – ideiglenesen vagy végleg-e, nem tudom – már régen az esztétikai fogalmak hullaházába került?”
A kérdőjeleket tehát Babarczy „költői kérdőjeleknek” szánja. Ami azt jelenti, hogy az „unikális jelenség” nem a posztmodernek „settenkedéseit”, hanem a saját „tanácstalanságát” rajzolja meg az idézett kérdéskupacban.
Merthogy mit is igyekszik az „unikális jelenség” állítani? Azt igyekszik állítani (és nem kérdezni!), hogy a művészet lehet a társdalom médiuma, ti. Diderot is azt állítja, hogy lehet, s Diderot szerint pontosan ezért nem művész az, aki – társadalmilag elítélendő módon – kurvákkal baszik. Ugyanakkor – közli Babarczy – Diderot-nak nincs igaza, merthogy lehet művész, aki kurvákkal baszik. A huszadik században. Babarczy szerint Diderot-nak a tizennyolcadik században volt igaza (nem lehet művész, aki prostikkal csinálja), csak hát Diderot „ítélete múlandó” – írja Babarczy –, vagyishogy a huszadik században már nyugodtan lehet művész, aki prostikkal csinálja.
(Engedtessék meg egy közbevetés, noha így bonyolultabbá válik a kritika, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül: Babarczy Esztert egy akadémikus esztétaprofesszor s egy Kossuth-díjas Nagyíró Stiliszta emelte az égig! Szóval, hogy az „originális”, „unikális jelenség” „varázslatos” könyvében Diderot „ítélete igencsak múlandó”. És állítja ezt azon Babarczy Eszter, aki egyszersmind maga idézi Diderot ítéletét, demonstrálván, hogy a tárgyalt ítélet egyáltalán nem mulandó. Illetve annyiban mulandó, amennyiben minden ítélet elmúlik a kimondásának pillanatában. Magyarán: az „unikális jelenség” itt Diderot ítéletének igazságtartalmáról próbál habogni valamit, ezzel „varázsolván” el a hülye Esterházy Pétert.)
Na most, Babarczy (akár akarja, akár nem, akár érti, miről beszél, akár nem) azt állítja, hogy Diderot tizennyolcadik századában igaz volt az állítás: nem művész, aki kurvákkal baszik, míg ez az ítélet a huszadik században nem áll meg. És miért lehet művész a huszadik században az, aki kurvákkal baszik? Nos, itt jön az „unikális jelenség” állítólagos „kérdőjele”, amelyet viszont én a szerző állításai, méghozzá a legprimitívebb állításai közé sorolok: „Ezek az ítéletek [ti. Diderot ítélete] persze igencsak mulandók – Diderot a fenti kirohanást Boucher ellen intézte, akit ma, az autonom esztétikum modern perspektívájából, általában többre tartanak, mint Greuze-t, Diderot morális festőjét”.
Vagyis: azért van igaza a huszadik századi embernek a tizennyolcadik századi emberrel szemben, merthogy a huszadik századi embernek igaza van a tizennyolcadik századi emberrel szemben.
Ennyi. Egyetlen hanggal sincs több az állításban. Nadeviszont: van benne Diderot, Boucher, Greuze rogyásig, és persze az „autonom esztétikum modern perspektívája” – vagyishogy pontosan ez az a báró-parasztvakítás, amelyről tegnap beszéltem.
Esztétikai alapkérdés: lehet-e művész az, aki kurvákkal baszik, illetve aki mizantróp, börtöntöltelék, akasztott ember, potenciális gyilkos („ha kell, embert is ölök”), aki Sztálint dicsőíti (Rettegett Iván), aki Hitlert glorifikálja (Az akarat diadala)? József Attila szerint lehet, míg Diderot és Babarczy szerint nem lehet. Ezt onnan tudjuk, hogy a csöndes kérdőjeleket rajzolgató „unikális jelenség” kiegyenesít könyvébenegy jókora felkiáltójelet is: szerinte Flaubert, Dosztojevszkij nem művész!
Babarczy szerint Diderot „ítélete azért mulandó”, mert „ma, az autonom esztétikum modern perspektívájából, általában többre tartják” Boucher-t, „mint Greuze-t, Diderot morális festőjét”.
Ezzel szemben a valóság az, hogy Diderot ítélete hamis. Csak ilyen egyszerűen. Hamis volt anno, hamis most is és hamis lesz, amíg világ a világ. Az egyik legfrappánsabb példa erre Lautrec művészete, „pályaíve” (ahogy a tudósesztéták mondják), ti. Lautrec műalkotásai akkor telítődtek meg igazán morállal (ami egyébként nem minősíti az alkotások művészi értékét), amikor a festő beköltözött a bordélyházba, egyebek közt a prostituáltakkal való permanens közösülés céljából. És hogy teljes legyen az esztétikai-etikai káosz, tette mindezt Lautrec még a tizenkilencedik században. Tehát. A tizenkilencedik századi Lautrec alkotói tevékenységére vonatkozóan abszolúte közömbös probléma, hogy a tizennyolcadik századi Diderot-nak vagy pedig a huszadik századi „autonom esztétikum modern perspektívájának” van-e igaza egy tipikusan parasztvakító álkérdésben: lehet-e művészi ihlete annak, aki lotyókkal kamatyol? Ettől csak egy silány arisztokrata-ivadék varázsolódik el.
Plusz a bölcskari professzor. Ugyanis Almási szerint Babarczy azért „unikális jelenség”, mert ő „nem a szeretem – nem szeretem esetlegességeiben tetszeleg”.
Ez persze igaz. Babarczy már csak azért sem tetszeleg „a szeretem – nem szeretem esetlegességeiben”, merthogy abban nem lehet „tetszelegni”. Almási állítása mindenoldalúan (stilárisan is, bölcseletileg is) marhaság. Ráadásul a professzor (másutt) maga állítja önmaga ellenkezőjét: „Relativizmus van is, nincs is: e dilemmán a művészetek nélkülözhetetlenségében való hit segít át. Mindezt nem igehirdetőként mondja el [ti. Babarczy Eszter], hanem egyes szám első személyben, olyan közemberként, aki csak reméli, hogy mások nevében is beszél. Szóval: merészség kell ahhoz, hogy ilyesmiket leírjon az ember. Például, hogy a »miről szól« is fontos, hogy volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít)”.
Sokoldalúan buggyant professzori tézis, ezúttal csak arra utalok, hogy a „meri idézni Lukácsot”-állítás értelmileg üti a másik hülye-professzori állítást, mely szerint az „unikális jelenség” nem „a szeretem – nem szeretem esetlegességeiben tetszeleg”.
Egyébként valóban nem. Babarczy részint a mindenen fölülállás, részint a „sokdiplomás társadalomtudós” infantilis pózában páváskodik.
A személyes szférám az oktatás és a művészetek, főleg az irodalom. A sajtót társadalomtudósként tartom kiemelten fontosnak a demokrácia szempontjából. (Ezzel nem vagyok egyedül).
Nincs vele egyedül. És ettől egyedi („unikális”). Merthogy sok olyan „unikális jelenség” létezik, aki nem egyedi. Ők unikálisan nincsenek egyedül.
Jó, de akkor maga Babarczy miben is unikális?
Abban unikális, hogy az „oktatás” néki a „személyes szférája”. Mit jelent ez? Azt jelenti nyilván (mert mi mást jelenthetne), hogy az „unikális jelenség” önmagát, önmaga személyét oktatja az egyetemen. És akkor ebben valóban unikális. „Személyes szféráját” illetően „főleg irodalommal” foglalkozik, így aztán „nagyon zavarba” hozná Richard Rortyt, ha megemlítené előtte Flaubert és Dosztojevszkij nevét.
Még valami, merthogy képtelen vagyok megállni: Babarczy ugyebár Diderot-val (is) ámítja-vakítja a veretes művészet s a „vérző középosztály” parvenü pórjait. Nem franciául idézi a filozófust, hanem magyarul, s nyilván nem ő felelős a fordításért, már amennyiben nem ő a fordító, ám akár így, akár úgy, a lényeg mégiscsak az, hogy bizony kacagtató módon jelentek meg Babarczy „varázslatos” könyvében Diderot szavai: „ugyan mi lehet egy olyan ember képzeletében, aki a legalacsonyabb prostituáltakkal tölti az idejét?”.
Tökéletesen igaza van Diderot-nak, osztom az ízlésvilágát, mármint abban ugyebár, hogy akár prostituált, akár szűzike, a csaj ne legyen alacsony, hanem viszont legyen delnő, legyen szép termetes!
Egyébként – mint köztudott – Woody Allen is, valahányszor nősült, mindig minimum fél fejjel magasabb nőt vett feleségül. Szeretjük a az öles csajszikat (a szó mindkét értelmében), olyannyira, hogy nem elég, ha magas az asszony, legyen pluszban deltás is.
Elmesélek egy esetet, arisztokrata szőrként göndörödjek a vérző középosztály hátának sebhelyes közepére, ha nem igaz! A luppai bányató partján tanítgattam a fiamat kavicsot kacsáztatni a vízen, méghozzá obligát módon („figyeld jól, apád így tartja a kezét” stb.), míg a nejem szelíd mosollyal nyugtázta a fénylő férfi-pedagógiát, s amely kép idáig szokványos családi idillnek minősül. Miközben persze egyikünk sem vette észre, hogy odébb meg valaki éppen horgászni igyekszik, ámde nem nagyon sikerült néki a dolog, merthogy a kavicsdobálással zavartuk a halait. Szóvá is tette, annak rendje és módja szerint, mire én szóvá tettem, hogy ő szóvá tette, nem nyújtom hosszúra, szóvátevés szóvátevést követett, végül, összegezvén a vitatott probléma lényegét, a konfliktuskezelést konszenzuális síkra tereltem, szó szerint így: te akartad, bazdmeg! És elindultam a horgász felé. Amolyan picikeforma emberkének tűnt messzi ránézésre, szánalmasan kuporgott összecsukható sámliján, és pontosan ez volt a dologban a megtévesztő. Vagyis amikor vette már az ürge, hogy mindkét szemem vérbe fordulni látszik, miközben rettentő léptekkel közeledek felé, hát, szépen, komótosan fölállt a sámliról. Igen ám, csakhogy a fölállás folyamatát – hogy úgy mondjam – nem nagyon bírta abbahagyni. Csak emelkedett, emelkedett, s mire befejezte a fölegyenesedést, már a maga teljes valójában vált láthatóvá a megejtő realitás: két biedermeier ruhásszekrény állt előttem egymásra helyezve. Nos?! Mit tehet ilyenkor egy apa serdülő fiúgyermekének szeme láttára? Futásnak ugyebár nem eredhetünk, merthogy akkor úgy omlik össze az egész comeniusi (értsd: Charles Bronson-i, scaevolai) rendszer, amelyet sikerült fölépítenünk hosszú évek aprólékos munkája során, mintha nem is létezett volna; vagyishogy nem tehettem egyebet, szemvillanásnyi idő alatt számoltam le az élettel (mint biológiai tényezővel), s ami egyébként már nem egyszer, nem kétszer megtörtént velem, a csabai Szajnán nőttem föl, magyarán: az egész (életnek nevezett) szarság lepergett előttem, láttam újra mindent, ami volt, de még azt is, ami sohasem volt. És odaálltam! Pontosan úgy, amiként Robert de Niro a Dühöngő bikában, vártam a végzetes csapást. Nem akarom szépíteni, lényegileg semmit nem láttam, nem érzékeltem magam körül, csupán egy távolinak tűnő suhanást hallottam, majd egy tompa puffanást. Kinyitottam a szemem s megrendülten konstatáltam: a duplikált kredenc a lábaim előtt hever szótlanul, moccanatlanul. Az történt ugyanis, hogy a nejem kiváló női ösztönnel érzékelte: a dolognak már a negyede sem tréfa, így hát puhán előlépett a hátam mögül (ez volt a suhanás), s egy keresetlen mozdulattal lecsapta a méretes barmot, amely mint krumpliszsák, dőlt el a tóparti fövenyen. Az orrából szivárgott a vér. A végén még mi telefonáltunk mentőkért. Nos, ekkor vált világossá számomra: Diderot jókorát tévedett (legalábbis Babarczy „fordításában”), illetve hogy én nagyszerűen nősültem, amikor Mocsai doktor egykori kedvencét vettem feleségül; nem árt, ha az asszony bikaerős bír lenni valamely fatálisan meghatározott pillanatban. Ami persze óhatatlanul azzal jár, hogy otthon nem akkor mosogatunk, amikor nekünk tetszik, na de hát: szelaví – valamit valamiért! Ha az asszony olyan, mint Kulcsár Anita például (visszafogott lelki állapotában), esküszöm, a szemetet is szó nélkül kiviszem…
Végezetül – s csakis a filológiai precizitás kedvéért – szögezzük le: Dániel Anna így idézi Diderot-t (lektorálta Réz Pál): „… és mi lehet annak a férfinak képzeletében, aki életét a legaljasabb prostituáltak között tölti?”.
Legalacsonyabb? Legaljasabb? Hát, nem egészen ugyanaz.
Tegyük hozzá: Diderot műveiben több helyütt szerepel az „alacsonyrendű”, „alacsonyabbrendű” (d'ordre inférieur) kifejezés, míg én, a magam részéről, ha műfordító volnék, a „legócskább kokottak”, vagy inkább a „legkoszlottabb kéjnők” jelzős szerkezetet használnám, merthogy én (Moldova intelme ellenére) prózában is imádom az alliterációkat. Olvasni persze én sem szeretem, csak írni!
Tisztességes volt, mert a nem neofita kevesek közé tartozott, továbbá: még a politikai pártossága is értelmen alapult. És, ha valakinek, ez nékem nyugodtan elhihető, mert sem meghatódója, sem dicsérgetője nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek...
Én, állat, erre már rég rájöttem, méghozzá az állati Babarczy-mintát követve. Itt van például egy állatian optimális (90 soros) hsz. Mármost én épp ezért tettem föl az állatian bonyolult kérdést, s amely akár egyetlen állati sorban is megválaszolható: mihez ért Babarczy Eszter? Túl azon, hogy írt egy „varázslatos” könyvet, túl azon, hogy „eredeti és egyedi gondolkodó”, magasfilozófus, túl azon, hogy Babarczy az egyetlen „okos nő” a verebesi nőpiacon, túl azon, hogy csak hosszan sorolhatóaz a sok minden, amivel foglalkozik… szóval, túl minden entellektüel-káprázaton, a kérdés így hangzik: mihez ért Babarczy Eszter?Mondjuk, úgy: konkrétan. Azt tudjuk, hogy mivel foglalkozik. Tanárnő. De mihez ért? Ez a kérdés. Lehet válaszolni. Ha kevés dologhoz ért, röviden (számszakilag: 1 azaz egyetlen sorban), ha több mindenhez ért, több sorban!
Az idézett lista 17. pontja szerint Babarczy „szabadúszó író”.
Rendben van. De mihez ért sportos hevületében? A szabadúszáshoz (freestyle) kompletten? Az íráshoz (wooden spoon-style)? Vagy: az úszáshoz írás közben (brassiere-swim-breaststroke)? Vagy: az íráshoz úszás közben? Teljesen szabadon, mintegy pucéran: arsestroke to toot.
Hol úszkál Babarczy Eszter, amikor szabadon irkál? Liberális akváriumban? A házban? A kertben? Az utcán? Tartstyle? Bimbostyle?
Backstroke. Vízágyon. Mert Babarczy írói varázslata szerint a női mellbimbók tekintete ma az egyik legfontosabb irodalmi tényező, s mint tudjuk, „a bimbók hetykén néznek előre” (brassiere-style), ám mindez egy szabadírói ponton túl már par excellence lábaközi (love-sprawl) fordulatot vesz a magaskulturális szabadúszásban: „Igazán sajnálom, ha csőlátása van, és egy megdugható lyukon kívül nem ismer az életben más izgató lehetőséget”.
És ezt nem nekem írta Babarczy Eszter! Két okból. Részint azért, mert ezt ő az egyetemes magaskultúrának írta, részint azért, mert nyilván tudja már: én ismerek a „megdugható lyukon” kívül „más izgató lehetőséget” is. A múlt csütörtökön például megkérdeztem, olvasott-e már valaki ennél szabadabban úsztatott Babarczy-izgalmat: „Ami pedig a művészet autonómiáját illeti, az nem jelent többet annál, hogy a festés sajátos szakma, s megvannak a maga értékei, amelyek – mindaddig, amíg a jelentésről nem ejtünk szót – többé-kevésbé függetlenek a társadalom értékeitől” (115. oldal).
Mit jelent ez a mondat? Akár úszva, akár kúszva, mászva, nekem teljesen mindegy, csak tudnám már, agyilag merre igyekszik tempózni a szabadúszó író! Beautiful beyond all others fascist-future (forrás: HVG), idáig világos, de mi köze ehhez a művészetnek?
A szabadúszó szerint a „festés” (festőművészet) szakma, melynek megvannak „a maga értékei”.
Egyet tessenek mondani! Egyetlen optimális sorban! Merthogy nem általános értékekre gondol a szabadúszónő, melyek összefüggésbe hozhatók a festészettel is, hanem egyedi, csak a festészetet jellemző értékekre: „megvannak a maga értékei”, s amelyek értelemszerűen „függetlenek a társadalom értékeitől”.
Melyek azok?
Nem válasz a konkrét kérdésre, hogy a „festés” egyedi értékei csak „többé-kevésbé” speciálisak, „többé-kevésbé függetlenek a társadalom értékeitől”. Egyébként a „többé-kevésbé” semmire nem válasz! Továbbá: minő érték az, amely nem társadalmi? Az értékeknek a társadalom a viszonyítási közegük. A remetei létben lehetnek tulajdonságok, de nincsenek értékek. Maga a remeteség lehet érték, de csakis társadalmi viszonylatban (vagyis nem a társadalomtól függetlenül).
A társadalomtól független érték fogalmának egyszerűen nincs értelme. Még „többé-kevésbé” sincs.
A műalkotás lehet független a társadalomtól, mint az ember és a „világegész” hiányviszonyának kifejeződése (illetve korrekciója), ám a műalkotás ilyen értelemben nem értékhordozó. A katarzis éppúgy nem érték, miként az orgazmus sem az.
Babarczy szerint „a festés sajátos szakma, s megvannak a maga értékei, amelyek… többé-kevésbé függetlenek a társadalom értékeitől”.
Nem igaz, hogy a szerző „szabadúszó író”! Mert, ha az volna, már rég megfulladt volna. „Többé-kevésbé” nem lehet úszni. Kapálózni lehet valameddig, ám aztán óhatatlanul vége.
Babarczy „unikalitását” jellemzi az az általános (többeket jellemző) publikálási stílus, amely szerint a szerző fölvet egy kérdést, nem tud rá válaszolni, ezért bőszen maszatol: „többé-kevésbé”, „nem tudom”, illetve hogy „Shaftesbury nem tesz éles különbséget a társadalom és értelem között”.
Sőt. Babarczy már a fölvetés során, már a kérdésben tudatja: egyáltalán nem érti, miről beszél, majd persze nem válaszol a saját kérdésére, de oly módon nem válaszol, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a fölvetést. Vagyis gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja sajátmagát.
Na kérem szépen: Esterházy Péter is, Almási Miklós is az efféle „bátran” „köznapi” megfogalmazásoktól lett totál elvarázsolódva. Az egyik kritikus egy ültő helyében, a másik több ültő helyében.
Javaslom, egyelőre hagyjuk a „művészet szubverzív ösztönének töretlenségét”, s már csak azért is hagyjuk, merthogy ez is baromság! Pórisan szólva. Tudniillik a művészet – annak lényegeként a katarzis – nem szükségképpen avantgárd, fölforgató (sőt!), tehát maradjunk inkább annál a babarczyádánál, amely a szerzőt tucat-jelenséggé emeli, szó szerint így: „a tükörmetafora – ideiglenesen vagy végleg-e, nem tudom – már régen az esztétikai fogalmak hullaházába került”.
Bátor, köznapi zagyvalék. Ugyanis az olvasó reflexszerűen teszi föl a kérdést: a „tükörmetafora” milyen minőségében, mely funkciója révén került a „hullaházba”? Mint hullamosó? Mert az igaz ugyan, hogy a hulla nem végleg kerül a hullaházba, de csakis abban az értelemben, hogy onnan a parcellába viszik (végleg) elásni, vagy a kemencébe, elégetni – ízlés szerint, ám szintén véglegesen!
Míg az írónő szerint ideiglenesen. A hullaházba! És ettől indul meg a reggeli széklete a Kossuth-díjas írónak, egy ültő helyében, hogy renyhülne meg kritikusi lelke mélyén minden magaskulturális hulla-metafora! Persze csak ideiglenesen. Mert hiszen egyszer mindahányan föltámadunk. És akkor, talán akkor, mindannyian megtudjuk majd (főként metaforikusan), hogy mi a különbség a hullaház és (például) a lomtár között.
Na most a „szabadúszó író” író attól „szabadúszó író”, hogy semmi kétséget ne hagyjon az ő szabadstílusa felől, így stílszerűen (freestyle) gondolatjelek közt teszi mindenki számára nyilvánvalóvá a maga gondolattalanságát: „ideiglenesen vagy végleg-e, nem tudom”.
Nem tudja. Ha bekerül a hullaházba a „tükörmetafora”, akkor az onnan vagy hullaként jön ki, vagy hullamosóként marad bent. Ezt a „szabadúszó író” nem tudja. Nem tudhatja!
Az idézetben két mondat olvasható. Két kérdés. Majd semmi válasz. Noha a kérdések nem költőiek. Aki nem hiszi, nézzen utána: Babarczy Eszter: A ház, a kert, az utca, 115-116. oldal!
Most pedig menjünk újra le-fitymálniba, totális kekecbe, vagyishogy vegyük ismételten Esterházy Pétert: „azt nem szeretem, pontosabban nem találok benne semmi jót, amikor a harciasság kekeckedésbe vált (csap, ahogy a mennyiség a minőségtelenségbe), a totális kekecbe, a nem-akarniba, a fitymálniba, a cincálniba, a lenyomniba. (Bár még ebben is van, ami rendben: épp a nemzedéki. A türelmetlenség, a hetykeség, a roll-over-Beethoven-érzés! Meg, nemde, hol is volna a határ… A megnemértés megértését nagyon nem kell, mert nem lehet hajszolni. De nem az a probléma, hogy vannak konfliktusok, hanem hogy azok milyenek és mit kezdünk velük.)
»Lenyomtam X-et.« Ezt egyszerűen nevetségesnek tartom. Mindenesetre teljesen érdektelennek. Kevésnek. Germózni könnyű, ez nem hoz izgalomba. – Az persze lehet, jutott most sajnos az eszembe, hogy ami itt »jó«, az nem elválasztható a »nem-jó«-tól, egészben kell, ha, lenyelni a békát, nem lehet kimazsolázni. (Szépen ívül ez az állattani vonal, a szakszerű, magányos toportyán után volna most egy kimazsolázhatatlan békánk…)”.
Miről van itt szó? Arról van szó, hogy Esterházy (Babarczy hadoválásától eltérően) valódi értékek között vergődik, mondhatjuk így is: szellemileg kínlódik. Azt állítja: „kevés” neki a „germózás”. Ellenszenves a germózás. Viszont! Részint szükségszerű (különösen a fiataloknál), részint bölcseletileg is indokolható: meg kell érteni a „megnemértőket”! Nadeviszont!!! A megnemértés megértését se vigyük túlzásba! És végül még egy varázslatos közhely: a jó a rossznak nem csak ellentéte, hanem a pandanja is, ezért – Esterházy szerint – ne mazsolázzuk a jó és rossz (Gut und Böse) békáját, hanem azt nyeljük le egészben!
Mit lehet erre mondani? Szerintem germózni lehet rá. Közben kéjesen fitymázva. A szöveg intellektuálisan nulla. Mert ilyesmit, hogy a békát teljes egészében, s még hasonlókat sorra, bárki mondhat. Már persze az, aki legalább a „mai kocsmában” való „békamazsolázáson” túllépett. Szóval, hogy gyönge a manus, szinte semmi, ám Esterházynál a dilemma legalább az, ami. Dilemma. Esterházy tudja, hogy utálja a germózást, miközben azt is tudja, hogy fitymálni muszáj (necesse est), sőt fitymázni is muszáj (esetleg az idősebbek hamarabb abbahagyhatják).
Míg Babarczy expressis verbis jelenti ki: „nem tudom”. És valóban nem tudja! Semmit nem tud. Csak úszni tud a szabadíróságban szabadon.
Hogy egészen világos legyen: a „szabadúszó író” a varázslatos esszé elején (a könyv 112. oldalán) fölveti a varázslatos kérdést: „lehet-e a társadalom a képzőművészet »médiuma«”, majd hosszan, nyúlósan halandzsázik Shaftesbury megtermékenyítő homályosságáról, míg végül kérdéssel válaszol a kérdésre: „ha a tizennyolcadik században nem lehetett, vajon miféle új értelmet kapott a társadalom szó, miféle új definíciót a művészet, hogy a huszadik században a társadalom vagy a nyilvános tér az autonóm művészet médiuma lehet?” (115).
Vagyis itt már (minden átmenet nélkül) tényként állítja a szerző: lehet „a társadalom az autonóm művészet médiuma”, csak azt nem tudni, „miféle új értelmet kapott a társadalom szó”, hogy a fogalom manapság – pikk-pakk – akár médium is lehet. Nem tudja az író. És ettől varázsolódott el Esterházy Péter egy ültő helyében. Hogy Babarczy nem tudja. Nem győzöm ismételni: Esterházyt nyilván a slózin érte a varázslat, és ami igazán üdvözítő, ti. a mi korunkban már – igaz-e, Péter?! – katartikus varázslatnak számít, ha mégiscsak sikerül kivarázsolnunk magunkból valamicskét még a munkába indulás előtt, ám azért Babarczy gondolatiságát, szabadúszói íróságát ne emeljük mindjárt a kulázás művészi rangjára, különösen ne intellektuális síkon, vagyishogy a glorifikáló kritika szubverzív ösztönéletének is legyen valahol határa! Főként, ha maga Esterházy sem tudhat mindent: „Tájékozottságnál több, műveltség, ez az, amelynek a természetességét [kiemelés Gy. úr] itt látni lehet, amely tehát nem mutatni akarja magát, csupán van és működik; ritkaság. Birtokolva és használva van. A szövegek nyugodtsága főként innét. Hogy a bölcsességük honnét, azt nem tudom [kiemelés Gy. úr]”.
Ezt tehát már ő sem tudja. De azért erősen publikál az Élet és Irodalomban, könyvkritikát publikál. Azt publikálja, hogy: nem tudja. És joggal publikálja, hogy nem tudja, tudniillik a butának is lehet véleménye, a tudatlannak is publikálnia kell valamit (élnie kell valamiből), noha az ismert jogállami alapelv az efféle esetekre hatványozottan érvényes (szerintem): ha hülye vagy, jogodban áll kussolni! Az nem érv, hogy „nem tudom”. Ha nem tudod, hallgass! Figyelj arra, aki tudja!
Esterházy: „A szövegek nyugodtsága főként innét. Hogy a bölcsességük honnét, azt nem tudom”.
Mi a bölcsesség? Nem tudod.
Nos, ha nem tudod, én megmondom: okosságra való hajlam + élettapasztalat = bölcsesség; és akkor innentől lehet találgatni: Babarczynál honnét (nem) van a bölcsesség? Eo ipso. Merthogy nyomát sem látni a könyvében, hacsaknem azt tekintjük bölcsességnek, amit Esterházy tekint annak: a báró-parasztvakítást. A suttyóvarázsolást, amiként: Shaftesbury így meg Shaftesbury úgy meg Shaftesbury amúgy…
És van hozzá Diderot is, bizony!, már hogy még annál is jobban káprázzék báró Suvernyák grófék szeme világa (erről részletesebben legközelebb).
Mit mondhatnék erre?! Szerintem nem volna szabad! Még úsznia sem volna szabad, mert, ha úgy tud úszni, ahogyan írni, akkor – normális körülmények között – még a libatocsogóban is csak halacskaformájú úszógumival volna engedélyezett!
Esterházynak vannak feminin allűrjei, ez igaz, Esterházy meglehetősen töketlen: születetten herétlen ivarú stiliszta, ez is igaz, ám mindez egyáltalán nem jelenti, hogy Esterházy nő volna. Valószínűleg a név tévesztett meg. Hidd el, az „Ester” nem keresztnév, nem a tárgyalt illető nemére utal a szövegeimben, hanem egy vezetéknév előtagja!
Ha viszont nem Ester-re, hanem Eszterre gondolsz, amikor úgy véled, én egy nőről beszélek hosszasan, midőn Esterházyról (pontosabban: az esterházyságról) beszélek hosszasan, s hogy ezáltal szeretek itt egy nőt (hosszasan), nos, akkor én annak a nőnek kívánom, váljék a szeretetem boldogságára, váljék egészségére! Hidd el, őszintén kívánom ezt, miként azt is meggyőződéssel vallom, hogy (őszinte jókívánságom ellenére) nem sokra megy a nő a nagy szeretetemmel; különösen, ha a névzavarból immár kikászálódván, B. Eszterre vonatkoztatunk a szeretett nő tárgyában. B. Eszternek ugyanis más formátumú szerető szívekre, cár-minőségek (Miklósok, Péterek) imádatára van szüksége, nem az enyémre, míg nőben hozzám is inkább a Marcsák, a Julcsák illenek. Én pedig hozzájuk.
(Egyébként létezik nő, akitől magam is irigylem a szeretetemet.)
Az esterházyság lényege az alakoskodás: a „szándékos nyelvi rontás”, a „rejtekezés-bujkálás”, a grófi-jobbágy-mentalitásból fakadó alattomosság. (A továbbiakban nevezzük az esterházyságot, egy parafrázis kedvéért, ritmikai okból, sunyiságnak.)
Szerintem Illyés verse társadalmi léptékben (s épp a zsarnokság vonatkozásában!) nem áll meg logikailag, ti. az a helyzet, hogy ahol zsarnokság van, ott, „sajnos”, nem mindenki szem a láncban. Ráadásul a „proletárdiktatúra” sok mindennek minősíthető, csak éppen zsarnokságnak nem. A diktatúra, az elnyomás, de még az önkényuralom sem azonos a zsarnoksággal. A zsarnokot nem a puszta könyörtelenség, hanem az egoista embertelenség, a kegyetlen önzés jellemzi alapvetően. Illetve annyiban (lehet) zsarnokság a Rákosi-diktatúra is, amennyiben a dolognak a direkt politikához alig-alig van köze, vagyis amennyiben a magyarországi zsarnokság kovásza egy évezredes történelmi jelenség: az esterházyság; s amely nem más, mint az úri-sunyiságnak s a jobbágy-sunyiságnak „fondor” együttmunkálkodása; ebben a vonatkozásban létezik illyési zsarnokság, mint fejlemény, melynek eredete az esterházyság-babarczyság, mint atavizmus: a már-már l’art pour l’art rejtekezés-bujkálás, szándékos, öncélú rontás-rongálás.
Nemzeti, társadalmi viszonylatban nem áll meg Illyés verse, ti. példák sora mutatja: a direkt politikai elnyomás (Illyésnél: „zsarnokság”) többféle reakciót válthat ki az emberből, még az esterházyság által determinált Magyarországon is. Klasszikus példa erre Moldova, Szabó István és Csurka ismert története. Mindhárman a filmművészetire jártak (azonos évfolyamra), ötvenhat után mindhárman válaszút elé kerültek. Ketten besúgók lettek. Egyikük nem vált patkánnyá. Háromból egy. Márpedig, ha van konkrét jelentése a költő tézisének, mely szerint „mindenki szem a láncban”, vagyis, ha nem parttalan értelmű az állítás, akkor mindhárom művésznek szükségképpen kellett volna spiclivé silányulnia. És bizony vonatkozik ez az arisztokratákra is. Nem minden gróf, báró lett spicli, s ami azt jelenti, hogy Illyés bölcselete csak kisközösségi, családi viszonylatban bír (közel) abszolút érvénnyel, vagyis itt inkább Berzsenyire érdemes figyelnünk; márpedig, ha igaza van a költőnek, ha párduc valóban nem szül gyáva nyulat, úgy igaz a megállapítás pandanja is: nem patkány, nem hernyó nemzi Núbia párducát.
hol sunyiság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem;
ott sunyiság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek idegennek felelget
Ahol a családfő spicli (még akkor is, ha – időszakonként – „csak” potenciális besúgó), ott az „apai tanács” szükségképpen mutat a „rejtekezés-bujkálás”, a „szándékos szövegrontás” kialakulásának irányába. Hol esterházyság van, ott esterházyság van a család (mint fizikai-lelki kohézió) minden tagjának minden gesztusában, pszichés mozzanatában: a kérdésben is, a feleletben is – az apai intelemben, annak megszívlelésében, vagy épp elutasításában.
Jól illik ide Földes László élettörténete. Ugyanis (horribile dictu) Földes is azonos az apjával. Lényegileg azonos. Vagyishogy itt másodlagos szempont az előjel. Az öreg Földesről el lehet mondani (majdnem) minden rosszat, ám, hogy hernyó lett volna, az semmiképpen sem állítható. Hobo tizennyolc éves korától gyakorlatilag nem beszélt az ősével, miközben Földes dalszövegei épp az apjától óhatatlanul átsajátított vídiakeménységből adódóan kristálytiszták. Hobo nem maszatol, nem bujkál, nem sumákol, vagyis így értendő, hogy Hobónál paradox módon az apjával szemben tanúsított, intranzigensen kemény ellenállás is apai örökség. Rokonszenves lelki hagyaték.
„Tetovált nép” – írja Földes. A szöveg történelmi léptékű metafora, nyilván többértelmű, ám a többértelműség nem azonos a kétértelműséggel. Sőt a többértelmű szöveg egyik fősajátossága, hogy külön-külön is (és minden vonatkozásában!), illetve összegészében is tiszta, egyértelmű.
„Tetovált nép” – írja Földes. Többértelmű a szöveg, de nem maszatolás. Hanem költészet: kontúros áttűnéseket rejt magában a két rövid szó.
„Tetovált nép, tetovált szép”. A múltkor láttam a tévében, hogy szimpla, üresfejű tovarisok egymás bendőszagún harcos öklendezéseit tüntetgetik ki antirasszista díjakkal. „A magyar sajtó képviselői közül eddig Bernáth László, Czene Gábor, Debreczeni József, Dési János, Juszt László, Kálmán Olga, Mester Ákos, Mészáros Tamás, Róbert László, Szepesi György, Vásárhelyi Mária médiakutató, György Péter esztéta, a Népszava szerkesztősége, Pálfi Balázs újságíró, Regös István, Szász István publicista, Tamás Tibor szerkesztő-újságíró, Tódor János újságíró, szociográfus, Vágó István televíziós műsorvezető és Várkonyi Endre újságíró kapta meg a díjat” – írja az újság.
Szégyen. A fölsoroltak közt nem egy olyan ember neve szerepel, aki akaratlanul bár, de nagyképűn „aufklérista” agresszivitásával hatékonyan generálja a rasszizmust, az antiszemitizmust. A kitüntetettek többsége azt hiszi, hogy a posztmodern, „posztauschwitzi” ármány ellen primitíven „fölvilágosító” jelzők cséphadaróival lehet eredményesen harcolni (értsd: ütni, vágni, megvetni, legyalázni…). Vágó Istvánt is kitüntették, merthogy ő is határozottan föllép az antiszemita-hittel szemben, úgy harcol, mint másutt, egy másik fronton a gabonakörös babonák ellen. „Tudós” „szkepticizmussal”: hát nem érted, te, ostoba, hogy milyen tudománytalanságokat beszélsz?! Vágó persze nem így fogalmaz, csak éppen így hangzik, amit ő, decens ember lévén, decensen artikulál. Vágó tudományosan szkeptikus, ami azt jelenti, hogy Vágó a nyilvánosan hörgő „szkepticizmus”, a vicsorgó „ráció” lenyűgöző erejében hisz. De nagyon ám!
„Tetovált nép, tetovált szép”. Szerintem Földesnek már csak ezért az egyetlen soráért is járna az antirasszista díj – és azután soha. Senkinek. Merthogy onnantól értelmetlenné válna az egész. Persze mindezt kizárólag a kontraszt kedvéért mondom, tudniillik Földes kitüntetése éppen az, hogy nem kap kitüntetést Vásárhelyi Máriáéktól (legalábbis tudomásom szerint) – ez a Hobo-díj, ez az egyetlen elfogadható kitüntetés; én vagyok az adományozója. Még kevesen érdemelték ki.
Tagadom, hogy az illyési „apai tanácsot” a társadalom, a politika determinálja. Tagadom, hogy a „főbűnösök” nem a hernyók, hanem azok, akik „a besúgóhálózatot működtették” (sőt ma már, némelyek szerint, a spiclik inkább áldozatok), ugyanakkor állítom: a családon belül, ha jelen van, szükségképpen és fertőzőn (pl. a családfő minden gesztusában) van jelen a sunyiság, a spicliség. Ilyen értelemben több Moldova is létezik Magyarországon, az ő példájuk mutatja, tanúsítja: lehetett becsületesen is élni, egyenes tekintettel „felelgetni idegennek”, barátnak, kollégának, magyarán: nem a társadalom, nem a politika, nem a „zsarnok”, nem a „tartótiszt” az igazi bűnös, hanem: a besúgó! Annál is inkább, merthogy ahol esterházyság van, ott babarczyság van
nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban, mint légy a borban
Írja Illyés, mi pedig olvassuk el újra az „édes szó-mámor” iránt rajongó Babarczy Eszter „vallomását”:
Miért esterházyság ez, miért nem csak puszta babarczyság?
Azért, mert nem véletlenül jelenik meg a „rejtekező-bujkáló”, alakoskodó Babarczy egy másik vallomásában Esterházy Péter név szerint is, mint kiszolgáltatott lelket igázó, bárgyú olvasóját önzsarnokságra késztető idol: „honvágyam, ha volt – írja Babarczy –, mindig Esterházy Péter után volt. New Yorkból nézve Esterházy Péter Magyarország azon része, amely után honvágya van az embernek… Mint mondani szokás, nem viheti magával az ember a hazáját a cipôje talpán. Hát így van ez, pontosan. Esterházy Pétert nem bírtam magammal vinni a cipôm talpán New Yorkba, és az egész rohadt és mélységes közép-európaiság, az összes vidám undor és szépséges kín ott maradt, Esterházy ott maradt!”.
És mintha csak a fenti ömlengésről írta volna a költő:
… minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban;
mint víz a medret, követed és teremted; kémlelődsz ki e körből? ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál, fogoly vagy s egyben foglár
Minek a foglya-foglárja pl. Babarczy Eszter?
Egyebek közt az alábbi szövegnek, ezen akaratlanul-szándékos, fogoly-foglárosan sunyi-rontásnak: „megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése”.
Esterházy állítólag jó, nemcsak „egy kicsit is”, hanem nagyon jó, többek szerint eredeti stiliszta. Na most, ha így van, ha Esterházy jó stiliszta, akkor nyilván megokolt a „nyakig az egészben” szóösszetétel.
Miben nyakig stilárisan? – kérdezem én. Miben? Nyakig a trutymóban? Nyakig a hazaszeretetben? Ha „kicsit is jó” az író, akkor „nyakig az egészben”? Miben? Mi van (mi nincs) itt freudilag kimondva (elbujtatva)? Miről beszél, mi helyett beszél (cifrázza!!!) a „bravúros” stiliszta?
Hogyan kerül a hazaszeretet asztalára a minőség-csizma, és miként jön mindehhez a nyakig benne levés állapota? Hogyan?
Megmondom hogyan. Illyésileg. Hol sunyiság van… / ott sunyiság van… / az apai tanácsban… / abban, ahogy a gyermek / idegennek felelget…
Az „apai tanácsok” spicli-miliőjében cseperedett „gyermek” azt „felelgeti” most az „idegennek”, hogy aki szereti a hazáját, az „nyakig az egészben”, ámde csakis akkor, ha „minőség” az illető, ha megfelelően egyezteti az alanyt az állítmánnyal.
Mit jelent ez? Túl azon, hogy egyelőre végtelenül sunyi („rejtekező-bujkáló”, alakoskodó, spicli-mentalitásból fakadó) szövegnek tűnik. Egyelőre – mondom –, vagyis addig, amíg nincs rá valaminő értelmes, egyenes, jellemes, karakteres, nem „rejtekező-bujkáló” szövegmagyarázat.
Tehát nem József Attilát kéne itt „fikázgatni” (szánalmas infantilizmussal), hanem illenék megmagyarázni: mi a lófasz értelme van az olyan megnyilvánulásnak, amely eleve vállaltan, peckesen vállaltan antimegnyilvánulás, az olvasó „szándékos” átverése, félrevezetése!? Mi értelme van ennek?
Az illyési parafrázis szerint az alattomosság „ott van / jelenvalóan / mindenekben”, így nyilván ott van az Ady által ezerszer megátkozott honi-arisztokrata, hájszagú, álintellektuális pökhendiségben is.
Egyesek szerint igaz, mások szerint hamis legendán alapul a vád (önvád): a magyar gyárilag spiclinemzet, merthogy állítólag Magyarországon a Gestapóhoz több följelentés érkezett, mint Európában összesen. Akár igaz az állítás, akár nem, akár igaza van Illyésnek (mindenki szem a láncban), akár nincs, szövegelemzéssel pontosan kimutatható tény: Magyarországon az általában vett szar (a „rejtekezés-bujkálás”, alakoskodás, „szövegrontás”) olykor „irodalommá” „nemesül”, a tradicionális, mezei spicliségből esterházyság, abból pedig egészen Ámerikáig talpaló babarczyság sarjad.
Ugye ez nem vicc? ( Mert annak nagyon durva lenne!)
"Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok."
Most csak ezt tenném még ide az Eszméletből. Ha ez is sekélyes, akkor én elég sekély vízben keresem a mélységeket.
JA sok mindenről írogat, de pl. arról előszeretettel hallgat, hogy Adytól ollózgat (mint tette azt Villonnal is).
JA ollója Adyt is átszabja a maga képére, de itt sem elég alapos (éppen ezért jól felismerhetők Ady sorai).
A JA által esetlenül beágyazott, de senkiével össze nem téveszthető adyi mondanivaló és gondolatiság JA versében már gorombán és tolakodóan türemkedik ki. JA írása egy gátlásos és dadogó ember sorai, mivel hiányzik belőle az adyi könnyedség és játékosság.
Az adyi színvonal és minőség mindig is távol állt JA-tól.
Ady:
Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces, messze fény.
JA:
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
… semmilyen értéket nem hajlandó elismerni környezetében. Ha egyszer nem képes önmagát becsülni, kénytelen ürügyet keresni, hogy lefokozzon mindennemű kiválóságot; a legnagyszerűbb emberekben is csak a hibákat, tévedéseket, fogyatékosságokat látja, mert azok folytonosan megalázzák jelenlétükkel.
Pontosan így vagyok én itt megalázva. „Jelenléttel” és „véglegesen”. Mármost, ha nekem ez nem fáj (illetve fáj, csak éppen jól esik ez a fájdalom, merthogy perverz mazohista vagyok, bizony!), tehát, ha nekem ez jó, akkor te miért problémázol rajta? Úgy döntöttél, hogy ez nekem mégsem jó?
A kiválóságok, a legnagyszerűbb emberek általában attól kiválóságok és legnagyszerűbb emberek, hogy nincsenek hibáik, tévedéseik, fogyatékosságaik (nyilván a kiválóságuk, legnagyszerűbbségük terén). Márpedig én azokkal az összefüggésekkel foglalkozom, amelyek révén a kiválóságok és legnagyszerűbb emberek kiválóságoknak és legnagyszerűbb embereknek tartják (hirdetik) magukat, illetve egymást. Kölcsönösen: Babarczy a „hazával” azonosítja Esterházy Pétert, olyan lénynek tekinti, aki nélkül nem élet az élet, akit a „cipője talpán” vinne magával Ámerikába is, majd (viszonzásul) Esterházy manifeszt elvarázsolódik Babarczy könyvétől, amelyet egyébként el sem olvasott. Ki merem jelenteni, ugyanis erre utal a „szinte egy ültő helyemben olvastam végig” vallomás. Ha egy ültő helyében olvasta végig, akkor gyakorlatilag nem olvasta el, ugyanis nem novellás, hanem kritikai esszékötetet tartott a kezében, amely tele utalásokkal (például), vagyishogy „egy ültő helyben” olvasva ellenőrizhetetlen a szöveg. Például: a „vesd össze” imperatívuszt azért írja az egyik kiválóság és legnagyszerűbb ember a másik kiválóságnak és legnagyszerűbb embernek, hogy ellenőrizhesse a szövegösszefüggést, értelmezhesse az állításokat, különösen akkor, ha az Élet és Irodalom kritikusa az „elvarázsolt” kiválóság és legnagyszerűbb ember.
… semmilyen értéket nem hajlandó elismerni környezetében. Ha egyszer nem képes önmagát becsülni, kénytelen ürügyet keresni, hogy lefokozzon mindennemű kiválóságot; a legnagyszerűbb emberekben is csak a hibákat, tévedéseket, fogyatékosságokat látja, mert azok folytonosan megalázzák jelenlétükkel…
Hosszú, hosszú, hosszú… Mondhatni: bő lére („folyékony nőiségre”) eresztett hadova, mellébeszélés, süketelés! Tudniillik a kérdés konkrét, egyetlen szóval is lehet rá válaszolni, tudniillik a kérdés így hangzott: mihez ért Babarczy Eszter?
Itt azt írják, hogy filozófus. Ha pedig filozófus, akkor nyilván ért a filozófiához. Jó. Akkor a kérdés így hangzik: hol az a filozófiai mű, amely igazolja, hogy Babarczy Eszter filozófus, filozófusként is kiválóság és legnagyszerűbb ember?
Az a vád ért itt engem, hogy „a legnagyszerűbb emberekben is csak a hibákat, tévedéseket, fogyatékosságokat látom”.
Először is: én nem az embert nézem, hanem a művet nézem akkor, amikor a műről beszélek. Akkor nézem az embert, ha az emberről beszélek. Másodszor: ha az elemzett műben vannak jó mondatok is, akkor azt én szívesen nyugtázom, respektálom, már amennyiben tetszenének idézni a műből jó mondatokat, merthogy magamtól olyat nem találtam.
Az ÉS kiválósága és legnagyszerűbb kritikusa így fogalmaz: „»A nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk.« »Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben…« – Én vevő vagyok az ilyen mondatokra, nem beszélve a sötéten habzó nőiősmocsárról.”
Igen, csakhogy ezek nem pusztán rossz, hanem par excellence hülye mondatok.
Ez a topik épp erről szól: hogy Esterházy mire vevő, mire nem vevő, érdemben semmit (senkit) nem minősít. Mondom: érdemben! Hiszen Esterházy a saját hülye mondatára is vevő: „A hazaszeretet minőség kérdése”.
Babarczy írja a könyvében: „A nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk”.
Csonka „gondolat”. Helyesen így hangoznék: A nagy esszéista az, akit mi magunk (kölcsönösen) nagy esszéistának kiáltunk ki, s akinek mi magunk (kölcsönösen) mindent megbocsátunk.
Jó, de miért ne tenném, amikor én nem vagyok „nagy esszéista”, sem oda, sem vissza?! Semminő kötődésem nincs senkihez (ilyen értelemben), sem lelki, sem egzisztenciális leköteleződésem nincs a mindent megbocsátásra. Világéletemben „furcsa” ember voltam, mindig abba rúgtam a legnagyobbat, aki „megbocsátani” (értsd: dicsérgetni, nyálazgatni) próbált (ennek racionalitásáról bővebben alább).
Ez tényszerűen hamis állítás. Ugyanis, ha csak erről a topikról vesszük József Attilát, Karl Marxot, Ancsel Évát, Szabó Lőrincet, Moldova Györgyöt, Hermann Istvánt, Kosztolányi Dezsőt, Ranschburg Jenőt, Illyés Gyulánét, Papp Zsoltot, Bata Imrét, Lukács Györgyöt, Friedrich Nietzschét, Eörsi Istvánt, Megyesi Gusztávot, a nickek közül Gördülő Kőt… hosszan sorolhatnám (ismétlem: csak erről a topikról!), szóval, ha csupán azokat vesszük, akik hirtelen eszembe jutottak, világossá válik: kizárólag olyanoknál látok csak hibákat, tévedéseket, fogyatékosságokat, akiknél csak hibák, tévedések és fogyatékosságok láthatók. Illetve így helyes: azok műveiben. (Hadd tegyem hozzá: még Faragó Vilmosról, Mester Ákosról sem csak rosszat írtam, jobbára azt persze, de nem kizárólag.)
Na, kérem szépen, pontosan ez érdekel engem a legkevésbé. Még az olyan ember – rólam alkotott – véleménye sem izgat, akit tisztelek, s különösen nem a „pozitív” vélekedése! Egyébként bárkinek, aki képes fölérni ésszel e fontos filozófia lényegét, szívből ajánlom, ti. pontosan ez a lelki nyugalom kulcsa, ettől nem lesz „savanyú a szőlő”, ha majd óhatatlanul ellenérzéssel, közönnyel találkozunk. „Csak” némi örömérzetet kell érte áldozni. Ha képes vagy az általad is tisztelt, szeretett ember elismerését lepergetni magadról, akkor a rád szórt szenny (átok, közöny stb.), s ami a legfontosabb: a majdani csalódás is simán lepereg rólad. Ma valamiért tisztelnek, elismernek, és ez jó. Ám semmi garancia arra, hogy ugyanaz az ember ugyanazért holnap is tisztelni fog. A lelki békét nem a feléd áradó, hanem a belőled áradó tisztelet garantálja. És még csak nem is az ún. „kölcsönös tisztelet”, „kölcsönös szeretet”, hanem az egyoldalú, a Szabó Lőrinc-i „semmiért egészen” viszony.
Adyval szemben Szabó Lőrinc hívének, Jézusnak van ebben igaza. Ady így fogalmazta meg az örök boldogtalanság titkát:
De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkinzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié, Lennék valakié.
Aki magát akarja megmutatni, vesztes! Míg, aki azért „ír verset”, mert „sürgős szüksége van reá” (József Attila), nem szükségképpen vesztes. A jézusi „bölcselet” szerint az „örök boldogságot”, illetve az evilági konkrét boldogságot úgy nyerheted el, ha nem a szeretettségre, hanem a szeretésre törekszel. Ha szeretsz, nem az nyer vele, akit szeretsz (és itt tévednek el fatálisan az emberek), hanem a te szereteteddel csakis te nyerhetsz. Ha szeretsz, magadat is szereted értelemszerűen. Ha csak mások szeretnek, vesztettél. Még akkor is, ha valóban szeretnek, míg – mondom – a szeretettség részint ideiglenes, részint – az esetek döntő többségében – talmi állapot. Látszólagos. Az igazi szeretet nem tárgyi, hanem alanyi. Minden vonatkozásban! Nem a szeretettség, hanem a szeretés stabil. (A szeretet absztrakció, nem jelent semmit, konkrét a szeretettség, illetve a szeretés állapota.)
De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak.
Ismétlem: aki „magát” akarja megmutatni, akit nem az tesz boldoggá, hogy tud valamit, s azt képes formába önteni (majd közölni: leírni, lerajzolni, zeneileg megkomponálni stb.), vagyishogy képes megjeleníteni, amit tud, hanem csak a „maga” megmutatására (divatos szóval: celebségre) alkalmas – helyből vesztes!
Ezért (is) tartom itt kulcskérdésnek: mihez ért Babarczy Eszter?
Könnyű helyzetben vagyok, mert nem tartom Esterházyt a legnagyszerűbb embernek, kiválóságnak, de egyébként is, minden tekintetben érdektelen, hogy kire „mutat rá” Babarczy Eszter, s (ezáltal vagy nem ezáltal) kiről van, s miféle véleménye van Esterházy Péternek!
Sokan csodálják a bűvészeket. Én úgy hat-hét éves koromig ámuldoztam rajtuk, vagyis addig, amíg azt hittem, a bűvész varázsló. Amikor viszont megtudtam, hogy a bűvész valójában trükk-mester, olyasmit „varázsol”, amit – némi túlzással – bárki megtanulhat, kiábrándultam belőle. Még Rodolfót sem szerettem igazán. Nem a bűvészet vonz, hanem a varázslat. Kérdezem ezek után: varázsló-e az az ember, akit Babarczy (tárgyalt) könyve is „elvarázsol”? Szerintem még bűvésznek is gyönge.
Kóklernak nevezzük az olyan bűvészt, aki határozottan közli: „vevő” valamely mű két (külön megnevezett) mondatára, majd ugyanott azt írja, hogy a könyv egésze (benne az a rengeteg mondat, melyekre már nem annyira vevő) „elvarázsolja” őt. Vagyishogy ami különlegesen, kitüntetetten jó, arra Esterházy csak „vevő”, s ami az összegész (értsd: átlagosan jó, illetve átlagosan közepes), már egészen „elvarázsolja”. Esterházy a vevőséget stilárisan az elvarázsoltság alá rendeli. Kérdezem: miféle stiliszta az ilyen stiliszta? Válaszom: kókler stiliszta az ilyen stiliszta.
Maximum másodosztályú bűvész.
Esterházynak van egy bon mot-ja, amely szerintem közel műalkotás értékű, így szól: „földet vissza nem veszek”. Ez egy ironikus, enyhén önironikus, történelmileg bájosnak tekinthető megjegyzés. Csakhogy. Személyesség nélkül nem él meg. Szemben például az igazi varázsló mondatával: „Másként ejtjük a szót, / fejünkön másként tapad a haj”. Ez – dacára annak, hogy pro forma a „város peremén” élő emberekről szól a vers – egyetemes érvényű kijelentés. És pontosan ez a varázslat lényege.
Ráadásul Esterházy szövegét épp az „relativizálja”, gyöngíti, amire az érvénye alapozódna: a grófi személyesség. Mert nehogy már Esterházy ne akarja visszavenni azt a javadalmat, amelyet a faterja réges-rég „elkártyázott” (morálisan). Vagyis Esterházynál az is szar, ami jó lehetne. Amíg az igazi varázsló túllép e mai kocsmán, s még azon is túl: a „proletárköltő” túllép a „proletárságon” is (vö. a Halász Gábornak írt levelével), addig Esterházy még az értelemig sem jutott el, nyilván nem is igyekezett oda, kókler-bűvészként grófi-arisztokrata unikalitásából, szimpla különlegességéből él. Nem állítom, hogy könnyű megküzdeni egy Esterházy névvel, hanem azt állítom, hogy Esterházy nem is akar megküzdeni a nevével, sőt éppen nem koloncnak, hanem ellenkezőleg: mankónak, szellemi protézisnek tekinti azt, még az álneve is hivalkodó, az „esti” nem igazi álnév.
Sem Esterházyt, sem Babarczyt nem tartom kiválóságnak, még kevésbé tartom őket legnagyszerűbb embereknek. Ez baj? Ha igen, miért baj? Merthogy igenis ők itten a legnagyszerűbb emberek? Ki állítja ezt? Ők állítják? Saját magukról? És egymásról? Rendben van, vigyék egymást egymás talpán Ámerikába, hozzák onnan egymást haza, s akár egymás talpán, akár egymás seggében, egy szavam nincs rá, csinálják; kizárólag arról beszélek, hogy e kollektív talpasság nem bizonyíték az intellektuális, művészi, emberi nagyszerűségre, azt csak a mű igazolhatja.
Babarczy könyvének minden mondata silány (kivétel nélkül mindegyik!), míg számos mondata a „kiváló és legnagyszerűbb” szerző elképesztő tudatlanságáról, korlátoltságáról, olykor par excellence prosztóságáról árulkodik.
Ez az állításom. Lehet cáfolni! Tényekkel! Bárki hozzáférhet a könyvhöz, bárki elolvashatja, bárki regisztrálhat nicket, elvileg bárki megcáfolhatja, amit állítok, miszerint: a könyv úgy rossz, ahogyan van.
A kérdésem tehát változatlan: mihez ért Babarczy Eszter? Nem azt kérdeztem, hogy mennyire kiváló és legnagyszerűbb ember Babarczy Eszter, hanem azt kérdeztem: mihez ért Babarczy Eszter!? Melyik az a tárgy, amelyhez ért? Legalább valamelyest.
t kíván a magyar nemzet
