2017. 09. 06. A topik olvasóinak a figyelmébe:
Az öngyilkosságra való buzdítás büntetőjogi kategória. Amennyiben ilyet látunk, az elkövető számíthat az összes nickje nyom nélküli eltakarítására, és arra, hogy a megfelelő hatóságok megkapják az intézkedéshez szükséges adatokat.
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt: http://www.ongyilkossagmegelozes.hu/ongyilkossagi-gondolataim-vannak.html
Bár én teljesen hitetlen, ateista vagyok, minden vallást csupán a népbutítás eszközének tartok, mégis jártam hittanra, pedig akkor még célravezetőbb lett volna úttörőtáborba járni.
Rossz gyerekként állandóan bombáztuk az atyát kínos kérdéseinkkel. Így merült fel, hogy mit gondol az öngyilkosságról. A pap azt mondta, hogy elvileg a pokolra kerül aki véget vet az életének, viszont felmerül a beszámíthatóság kérdése. Szerinte ép elmével senki nem lesz öngyilkos. Elmesélte, hogy egy barátja nemrég megölte magát, és a búcsúlevelet ő kapta meg. A levél olvasása közben arra lett figyelmes, hogy folyamatosan romlott az olvashatóság és az értelmezhetőség, mire a végére ért se elolvasni, se értelmezni nem tudta azt. Szerinte ez is bizonyítja, hogy a végrehajtás előtt már módosult tudatállapotba került, nem volt ura a cselekedetének. Mivel aki a tett elkövetésének pillanatában nem beszámítható, aza törvény előtt sem felel, Istentől sem kell tartania. Ez egy mélyen vallásos, de haladó gondolkodású ember véleménye. Bár a tanításától se lettem hívő ember, de sok élménnyel lettem gazdagabb, remélem az Istene még sokáig közöttünk tartja.
"mostani önmagam sajnálná a megvilágosodott önmagamat, mert sok nekem most fontos dolog nem lenne meg benne, de azt nem tudom, hogy a megvilágosodott önmagam nem sajnálná-e majdnem hasonló okból a mostani önmagamat."
Nekem nem sajnálja a mostani önmagam a megvilágosodott önmagamat, mert úgy gondolom, az majd minden fontos részt tartalmazni fog belőlem. Tehát olyan minőségugrásnak látom, ami szervesen épül a korábbi állapotra. És a megvilágosodott önmagam sem fogja sajnálni a mostanit, mert remélem a magasfokú megértése miatt azt is át fogja láni, hogy most mit miért teszek.:)
Buddhista visszatér a szamszárába, esetleg valamilyen alacsonyabb létformába kerül, és szenved tovább, másképp. Megszabadulni csak úgy lehet ettől, ahogy tanítják.
"A buddhizmussal teoretikusan képes vagyok azonosulni, a praxist illetően már vannak kétségeim. Néha úgy gondolom, hogy a buddhizmus sem egyéb egy kecsegtető, alaptanításaiban igaz, de praxisát tekintve csak egy "szofisztikált zsákutcánál", mivel amennyiben valaki a buddhista útmutatást követi, akkor azzal éppen emberi valójától fosztja meg önmagát. Attól az emberi valótól, amely kétségtelenül minden szenvedés forrása (vágy, ragaszkodás, nem-tudás), ám amely mégis eleven tartalommal tölti fel az emberi életet. ... Én mégis azt gondolom, hogy az ilyen élet minden derűssége ellenére valahol mélyen tragikus és szomorú (még akkor is, ha ezt nyilvánvalóan tagadná az összes megvilágosodott)."
Engem inkább a praxis fog meg benne. Ha a jelenlegi állapotomból, ahol az élet azokból az "eleven tartalmakból" áll, amiket soroltál, csak a végcélra, a megvilágosodásra és nirvánára nézek, akkor egyet kell értenem veled: az ott lévő emberből hiányoznak a szenvedélyek, indulatok, illúziók és még sok minden, amitől én is emberinek gondolom az életet.
Ezért jónak gondolom nem a végcélt nézni, hanem az utat, ami odavezet(het). Azokat a változásokat, amik közben történnek meg, és amik által a szemléletem is változik közben ezekről az alkotókról. Amit most fontosnak vagy nélkülözhetetlennek tartok, az veszít a jelentőségéből. Amiről most azt gondolom, hogy attól ember az ember, arról kiderülhet hogy nem. A mostani önmagam sajnálná a megvilágosodott önmagamat, mert sok nekem most fontos dolog nem lenne meg benne, de azt nem tudom, hogy a megvilágosodott önmagam nem sajnálná-e majdnem hasonló okból a mostani önmagamat.
Mondjuk, itt csap át hitbe az egész, mert ahhoz, hogy valaki nekiszánja magát, legalább az elején el kell hinnie, hogy elérhet oda, vagy legalább hasznára válik a gyakorlás, és hogy nem fog fájni. :) Ez majdnem olyan "ugrás a sötétbe", mint amikor istenhitbe veti bele magát valaki. De hát azt mondja Kierkegaard, hogy az értelmünk megóv attól, hogy elhiggyünk valami értelmetlenséget, és Buddha megtoldja azzal, hogy csak olyasmit fogadjunk el, amit megvizsgáltunk és elfogadhatónak tartunk.
Ha viszont a tudat nem partikuláris (tehát nem olyan, amely speciálisan egy-egy ember lényére jellemző, természetének elidegeníthetetlen része), akkor meg tényleg mindegy, hogy valaki miképp hal meg, nem? Hiszen mindaddig, amíg tart a szamszára, az egyes emberi életek szükségszerűen járnak szenvedéssel (akár a világ látszólag leggondtalanabb embere, akár a legszerencsétlenebbje). Akkor mindegy is, hogy ki milyen módon halt meg...
Igen, mindezt tudom. De mégis maradnak kérdőjelek; sajnos (?) túl erős bennem a szkepszis... Meglehetősen ambivalens a viszonyom a buddhizmussal; a dilemmámon képtelen vagyok felülkerekedni. Mert egyfelől ha mint vallásra, egyfajta filozófiára gondolok, azt hiszem, talán a buddhisták jutottak el a legmesszibbre a bölcsesség útján. (Leszámítva pár nyugati filozófust, misztikust.) Készséggel hajlandó vagyok elfogadni, megérteni a tanításaikat, annál is inkább, mert már a kiindulásuk is őszinte, nem önáltató, emberi projekció, mint hagyományosan a monoteista vallásoknál. A buddhizmus a világból, a valóságból indul ki és erre kínál egyfajta üdvözülést megoldást. Kétségtelenül hihető, impozáns megoldást. A buddhizmussal teoretikusan képes vagyok azonosulni, a praxist illetően már vannak kétségeim. Néha úgy gondolom, hogy a buddhizmus sem egyéb egy kecsegtető, alaptanításaiban igaz, de praxisát tekintve csak egy "szofisztikált zsákutcánál", mivel amennyiben valaki a buddhista útmutatást követi, akkor azzal éppen emberi valójától fosztja meg önmagát. Attól az emberi valótól, amely kétségtelenül minden szenvedés forrása (vágy, ragaszkodás, nem-tudás), ám amely mégis eleven tartalommal tölti fel az emberi életet. Még akkor is, ha tudom, ezek az eleven tartalmak (érzelmek, gondolatok) alapvetően üresség-természetűek, semmisek, ahogyan a buddhisták tanítják. Mégis, az emberi élet attól nevezhető emberinek (szerintem), ha megtörténnek benne azok a dolgok (mégpedig a maguk idejében!), amelyek egyedileg és együtt is illúziók ugyan, de amelyek olyan illúziók, amelyekért érdemes lehet élni. Élni, érezni és szenvedni. A buddhista praxis ezektől foszt meg. Póriasan fogalmazva "kilúgozza" az embert. A meditáció, a tiszta tudat permanens fenntartása kétségtelenül elvezet(het) egy praktikusan élhető élethez, ám ez számomra mégis valahol önáltatás. Egy aszkéta, vagy egy buddhista Mester az élhető életért cserébe súlyos árat fizet véleményem szerint. Persze ez olyan ár, amit örömmel fizetnek meg, de amit kapnak érte cserébe, az egy "valóságtalanított lét", egy "mintha-élet", egy a létbe csak korlátozottan kapcsolódó élet. A buddhista tanításon belül mindez persze logikus és érthető, megvan a miért-ekre a válasz. Tudom. Én mégis azt gondolom, hogy az ilyen élet minden derűssége ellenére valahol mélyen tragikus és szomorú (még akkor is, ha ezt nyilvánvalóan tagadná az összes megvilágosodott).
Lehet, hogy nem megoldás az öngyilkosság. (Sőt, biztosan nem az.) De hátha nincsen szamszára, nincsen újraszületés - és nincs nirvána sem. Hátha csak a vak, létezni vágyó kozmikus akarat egy kísérlete az ember és a legkevesebb jelentősége sincs egy-egy porszemnyi individuum életének vagy nem-létének. Mert ha így állna a dolog, akkor kétségtelenül hatékony eszköz az öngyilkosság arra, hogy valaki önként függessze fel a kéretlenül kapott lázas tudatát - egy egész Örökkévalóságig...
"Mert csakis ebben a biztos hitben (illetbe amennyiben ez az igazság) válna az öngyilkosság totális megoldássá, az individuális szenvedés par excellence felszámolásává."
Igen, ez így van. Csak ebben nem lehetünk biztosak.
(Ha így nézem, akkor erre kínál megoldást a buddhizmus, ahol a gyakorlás segítségével lehet felismerni, hogy "az emberi élet, illetve az individuális tudat mint olyan... léte vagy nem léte semmilyen szempontból sem bír jelentőséggel", és ez a felismerés segít a nirvánához/ellobbanáshoz, ez lesz a kívánt "totális megoldás". Viszont mivel a szenvedések megszüntetődtek, az öngyilkosság feleslegessé válik. Sajnos, ahogy látom, ezt le lehet vezetni, meg lehet érteni, el lehet hinni, de a teljes bizonyossághoz tényleg el kell érni a megvilágosodást. :)
Azt nem hiszem, hogy ez ugyanaz a tudat, mert ha ugyanaz lenne, akkor valamire mégiscsak emlékeznénk az előző életeinkből. És a tudat egyébként sem egy állandó valami.
Természetesen nem ettől rettegek. Mármint nem attól, hogy ha és amennyiben létezik újraszületés, akkor idővel van esélyem eljutni a nirvánához. (Épp ellenkezőleg: pusztán a nirvana elérésének lehetősége, gondolati bizonysága elégedettséggel, sőt boldogsággal töltene el. Ám sajnos ezzel nem bírok.) Attól félek leginkább, hogy ugyanez a tudat, amivel rendelkezem és amivel morzsolni vagyok kénytelen az életem éveit egy testi börtönbe zárva, vágyak bilincsében, ugyanez a tudat nem enyészik el végleg, hanem egy új testben újabb tortúra elé kell néznie. Szeretném hinni, tiszta szívemből (aminek máris ellentmond a legtriviálisabb filozófiai közhely is, mivel ugye ex nihilo nihil fit - a semmiből nem keletkezik semmi), hogy az emberi élet, illetve az individuális tudat mint olyan, nem valamiféle kauzalitás eredménye (ahogyan a buddhizmus és a számomra relevánsnak tekintett filozófiák érvelnek), hanem akcidentális (esetleges), véletlenszerű. Olyasmi, aminek léte vagy nem léte semmilyen szempontból sem bír jelentőséggel. Mert csakis ebben a biztos hitben (illetbe amennyiben ez az igazság) válna az öngyilkosság totális megoldássá, az individuális szenvedés par excellence felszámolásává.
Természetesen ez csak egy példa volt, bár a saját életem sem egy sikersztori. Sokan tűrjük a szart valamilyen formában, de csak kevesen leszünk öngyilkosok. A mondandóm lényege csak annyi, hogy ha valamelyikünk nem kívánja folytatni ezt a reggeltől estig tartó céltalan "ki-belélegzést" , én nem ítélem el.
Én attól rettegek, hogy igaza van a buddhistáknak és a halállal nincs vége a lidércnyomásnak.
Ha igaza van a buddhistáknak, akkor ez neked nem az első életed, hanem már a sokadik újraszületésed. De az előző életeidet csak a felébredésed után fogod látni, amikor már megszabadultál a szenvedéstől és egyenes utad vezet a nirvánához, és többet már nem fogsz újraszületni. Ettől rettegsz?
Alapvetően jól beszélsz, bár ennél nyilván azért jóval komplexebb az egész. A lényeg viszont nagyjából ez. Én attól rettegek, hogy igaza van a buddhistáknak és a halállal nincs vége a lidércnyomásnak. Nem annyira a haláltól félek, hanem attól, ami esetleg utána következik. :-( (Persze könnyen lehet, hogy ez is csak egy csapda, a tudat önvédelme, egy semmi felé tartó élet makacs és animális létragaszkodása...)
Szerintem az öngyilkosság nem bűn és legtöbbször nem is betegség. Mivel a pszichiátereknek is élni kell valamiből, ezért szeretik kijelenteni, hogy ez csak és kizárólag egy depresszióval kapcsolatos folyamat vége lehet. Valójában nem sokat tudnak a témáról, mert egy hullának nehéz lenne a pszichés állapotát vizsgálni, aki meg túlélte, arról nem lehet tudni, hogy elhibázta vagy csak egy segélykiáltás volt az egész. Tehát bárkit is vizsgáltak sose tudták, hogy tényleg öngyilkos akart-e lenni. Miért lennék bűnos, vagy beteg azért, mert ezekkel a feltételekkel nem akarom folytatni az életemet. Az élet is egy üzlet, ha megéri csináljuk, ha nem, nem. Magyarországon az emberek többségének nincs esélye anyagilag felemelkedni, csak arra, hogy ne haljon éhen. Tehát köteles vagyok dolgozni egy életen át, pusztán azért, hogy kifizessem a rezsimet, mert valami hülye kitalálta hogy az élet befejezése gyávaság meg bűn? Vagy ott a magánélet. A párkapcsolatok 99%-a vagy megszűnik, vagy képmutatásba fullad.
De nézzünk egy pédát. Adott egy negyvenes, nős férfi. Keres 100 ezret aminek örülnie kell, mert esélye sincs többre, elvégre nem beszél nyelveket és nincs diplomája. Van egy szar házassága, az asszony szívja a vérét húsz éve, ha kefélni akar kénytelen kurvázni. Gyerek nincs akiért érdemes lenne ezt az életet tovább folytatni. Vajon milyen esélyei vannak boldogságra? Többet soha nem fog keresni, még ebből is veszíthet! A magánéleti gondokra persze megoldás lehet a válás, ebben az esetben hazaköltözhet negyvenes barátunk anyukához, ami jó kiindulási pont egy új párkapcsolathoz, mert minden nő egy csóró negyvenesről álmodik, aki az anyjával él. Egy ilyen ember csak a csodában bízhat, ami nem történik gyakran. Ha ez az ember úgy dönt, hogy nem kívánja folytatni az életét akkor bűnos lenne? Vagy beteg? Nem, csupán reálisan látja a dolgokat és tudja, hogy az ő életében már nem lesz semmi, amiért érdemes élni. Persze várhat még harminc évig hátha az ő kis tyúkszaros életében is történik valami jó, a legtöbben ezt tesszük, de ha ő másképp gondolja, nem ítélem el.
Sokszor elcsodálkoztam azon pl., hogy egyes szülők mit művelnek a gyerekeikkel...
Egyetlen fekete pontért vagy 1-es osztályzatért képesek büntetéseket kiszabni... Mennyivel többet érnének el, ha megelőlegeznék a bizalmat, mondjuk valami ilyesmit mondanának a gyereknek: "Tudom, hogy sokkal többre vagy képes, ebből a tárgyból tudnál hozni akár négyes - ötös osztályzatot is..."
Az a gyerek, amelyik nincs még büntetésekkel elrontva, mindent megtesz, hogy a megelőlegezett bizalomnak megfeleljen...
Nagyon jókat szoktál írni. Nem tudom, meg merjem-e kérdezni: nem vagy egy icipicit megkeseredve valamiért? Mintha sötétebbnek látnád a világot is és az embereket is, mint amilyenek...
Bocs, hogy ezt megkérdeztem, és természetesen nem kell rá válaszolni, ha nem akarsz...
Nagyon sokféle pszichés betegség van. Nekem is vannak kényszerképzeteim... Most nem akarok hülyeséget írni, ha jól emlékszem a tévében láttam, hogy vannak, akik hajat esznek, és később úgy kell kioperálni a gyomrukból a hajcsomókat.
Az a baj, hogy a pszichiátria számára is rejtélyes dolgokról van szó, a "gyógyítás" abból áll, hogy felírják a legerősebb nyugtatókat, amitől az ember kótyagosabb lesz, mintha bepezsgőzött volna...
Én a Dianetikában hiszek... Akarom mondani meggyőződtem a működéséről. Az a baj, hogy az auditorok iszonyú pénzeket kérnek el óránként...
Némelyik bekattan, mondtam. Némelyik meg nem. Ami az apák és anyák meggyűlölését illeti, ezt minden normális kamasz teljesíti.
Ami meg a " Ne ölj" parancsolatot illeti, könnyű egy karosszékből pacifistának lenni. Amivel nem azt mondom, hogy nem annak kell lenni. Csak nem mindig könnyű.
" Kicsit még gondolkodtam, mit mondhatnék még a védelmére. A próféták átlátnak egy másik, tökéletes világ rendjébe, de ezzel együtt látják az ittenit is. Ettől néha bekattannak, mint valószínűleg Sámuel is."
Nem könnyű átlátni az úgymond "tökéletes világ" rendjét.... Persze Jakyll és Hyde is megküzdött a problémával.
János Evangéliuma:12:49Mert én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, aki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.
Mózes V. könyve:5:16Tiszteld atyádat és anyádat, amint megparancsolta néked az Úr, a te Istened; hogy hosszú ideig élj, és hogy jól legyen dolgod azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád te néked.
Lukács Evangéliuma:14:26Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.
Kicsit még gondolkodtam, mit mondhatnék még a védelmére. A próféták átlátnak egy másik, tökéletes világ rendjébe, de ezzel együtt látják az ittenit is. Ettől néha bekattannak, mint valószínűleg Sámuel is.
"...A botránkozáson itt a szellem nyugalmának tartós megháborodását kell érteni, mikor az ember nem tudja élvezni az életet, nem tud megbékélni, nem tud megnyugodni, mert egyszerűen fizikailag lehetetlen...."
Akkor ez valami afféle betegség, mint pl. amikor Sámuel próféta tévedésből a Sátán akaratát akarta beteljesíteni Saul irányításával? Biztos kereste a "Ne ölj!" értelmét, de mivel fogalma sem volt, hogy a gondolatok a saját agyában képzódnek és nem a szívében és a veséjében, nem vágta le a saját fejét.
Károli Gáspár » Sámuel első könyve » 15. fejezet1És monda Sámuel Saulnak: Engem küldött el az Úr, hogy királylyá kenjelek fel téged az ő népe, az Izráel felett; most azért figyelj az Úr beszédének szavára.2Így szól a Seregek Ura: Megemlékeztem arról, amit cselekedett Amálek Izráellel, hogy útját állta néki, mikor feljöve Égyiptomból.3Most azért menj el és verd meg Amáleket, és pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt; mind a gyermeket, mind a csecsemőt; mind az ökröt, mind a juhot; mind a tevét, mind a szamarat.
Nagyon ritkán fordul elő, hogy megbotránkoztatna valakit a szeme vagy a lába. A botránkozáson itt a szellem nyugalmának tartós megháborodását kell érteni, mikor az ember nem tudja élvezni az életet, nem tud megbékélni, nem tud megnyugodni, mert egyszerűen fizikailag lehetetlen. Ennek mindenféle oka lehet, de az ember teste, tartós fájdalmat kivéve, nagyon ritkán. Ezért nem mászkálnak körülöttünk csonka lábú és félszemű keresztények.;-)
