erről a második számról (még nem tudom a címét) már az album hallgatása (2x!) közben is és most is a Sigur Ros jut az eszembe, mindig ( = már háromszor :D ) várom, hogy hoppelpippola nyelven énekeljenek benne
Akkor ez ma egy teljes, 3 órás koncertnek ígérkezik, kíváncsi vagyok, hogy lesz-e meglepetés, vagy a szokásos Pictures Of You-Burn-Push-slágerblokk vonal lesz az új dalok mellett.
A dalcímes tévesztésért valóban kár (sőt, eléggé kínos), de amúgy rendben van a cikk szerintem. Ez a jó az Indexben, szórványosan írnak a Cure-ról, de volt már többször is szó a Joy Division-ről, New Orderről is.
Na lássuk akkor, az első benyomások. Először is, fura, hogy úgy lesz első, hogy már a többségét hallhattuk, szóval ezen a ponton máris kissé zavarban voltam. Kicsit arra emlékeztetett a helyzet, mint amikor a hőskorban a rongyosra hallgatott , ezerszer átmásolt kalózkazik után végre először hozzájuthatott az ember az eredeti albumhoz: na most, most akkor jól meghallgatom az EREDETIT.
A legelső meghallgatás után nem tudtam nem kitekinteni a DM Memento Morijára, legalábbis abban az értelemben, hogy egy eléggé hasonló élményt okozott: ez egy olyan közösségi élmény, ami akkor hasit a legjobban, ha egyedül éled meg. Képzavar? Igen, tudom, de tényleg így éreztem elsőre. Szóval van itt egy album, olyan tartalommal, ami nagyon személyessé válhat, a saját körülményeinktől függően, attól függően, hogy mennyi élettapasztalattal a hátunk mögött hallgatjuk, és, hogy ha értek már, akkor milyen szintű veszteségek. Szóval nálam ez az érzelmi része brutálisan betalált, és valószínűleg emiatt máris elfogultabb vagyok, mint lettem volna 10-12 vagy akár 20 éve - és nálad is teljesen más lesz, ha éppen egy olyan korszakodban vagy, amikor még kisebb gyereket nevelsz, és még életben van minden szeretted, vagy nem mentek el mellőled örökre az igazi barátok.
A hivatalosan kiadott Alone és A Fragile Thing ugye még korábban kijött, arra egy kicsivel több időt kaptunk így az emésztésre.
And Nothing is Forever A koncerteken is tetszett már, vártam, hogy kijöjjön hivatalosan is. Találtam új hangokat benne a koncerteken hallottakhoz képest, ami jót tett ennek a dalnak. Szép, mély, őszinte és elgondolkodtató szöveg.
A Fragile Thing Egyre inkább tetszik, ahogy minél többször hallom. Reménytelenség, tehetetlenség, sebezhetőség, vágyakozás arra, hogy felélesszük azt, ami már elveszett. Rétegzett kétségbeesés, és ráébredés a fájdalmas valóságra, hogy nem tudja újraépíteni a hidat már a két ember között keletkezett szakadék felett. A zene, amit emellé a szöveg mellé kaptunk, jól passzol. Segít felszállni erre a vonatra. Ahogy elindult, szomorúan, komoran, nem rejteget semmit abból a reménytelen vágyódásból, amiről Robert énekel, és a refrén ritmusával valahogy eléri azt, hogy elfogadjuk és méltóságteljesebben viseljük az egészet.
Warsong Hello Reeves! Igen, halljuk, hogy itt vagy, nagyonis.
Ahh, ez a sor nagyon rendben van: I want your death You want my life Élet és halál, két egymásnak ellentmondó dolog, és mégis ugyanazt fejezi ki ezekkel a szavakkal Robert. Színtiszta Robertizmus.
Drone:Nodrone
Mivan?? Most komolyan, mi történik itt? David Bowie és a Korn törvényen kívüli szerelemgyereke, akit titkon nevelgettek évek óta, hogy aztán egyszer csak hirtelen The Cure legyen belőle. Te, ahogy rám rúgja az ajtót ez a basszus rögtön az elején, de konkrétan úgy, hogy nem is a fülemmel hallom a ritmusszekciót, hanem a torkommal. Kissé még fojtogat is, de mégis valahogy afféle jó módon. Valahogy ilyennek tudnék elképzelni egy pszichedelikus , dühös rettegést. Korn mama szigorúan nem ereszt, aztán érkezik Bowie papa, és egy kicsit fellélegezhetünk, és máris előugrik a Never Enough-os - Wrong Number-es kamasz, Robert, meg az ő útkeresése. Szép kis család ez.
I Can Never Say Goodbye Az előbbi torokrúgás után jól esik egy kis ismerős nyugodt szomorúság
Nálam ezzel a dallal nagyon megfordult a dolog azzal, hogy először csak olvastam. Fura érzés, de most valahogy a zenét hallgatom hozzá a vershez, és nagyon bejövős így. Nincs 24 órája, hogy kijött, és máris meghallgattam vagy... sokszor. Próbáltam megtalálni benne, hogy mi az ami ennyire megragadott benne ... Most kezdem kapizsgálni. Szóval itt van ez a súlyos, komor, mély értelmű szöveg, és a kissé fenyegető dobok már rögtön az elején, majd a vidámabbnak hallatszani akaró gitár, a könnyedebben lebegni próbáló billentyűk néha , és akkor minderre rájön Robert könnyednek tűnni akaró vokálja. Tudod, olyan az egész, mint amikor sírsz, mert valami fáj, megkérdezik tőled, hogy jól vagy? Nyilvánvaló módon nem, de azért azt válaszolod egy könnyes mosollyal, hogy persze, minden rendben, csak hagymát pucoltam. Az egész olyan ambivalens. Könnyed, lebegő, lebegtetett ambivalencia, ez jellemzi ezt a dalt. Poignant beauty, szép szomorúság, érzelmi paradoxon. Tényleg egy labirintus az egész. Pff, én teljesen kész vagyok tőle.
Endsong Igen, ez jó. Mély, nehéz, szeretjük.
Összességében nekem bejön az album, bár még emésztenem kell. Ha egyetlen szóval szeretném jellemezni: retrospektív.
Említik itt sokan a párhuzamokat mas albumokkal, hát jó, legyen, ha már mindenképpen hasonlítani akarunk: Ha a Disintegration a szakrális himnuszok gyűjteménye,, egy érzelemviharokból álló utazás, kék, lila és fekete színekben, amit egy halk fehér fátyol borít, akkor a SOALW a retrospektív balladák hajója, mely az ezt megelőző 13 albumnyi élettapasztalatot hordozza, miközben úszik bele a naplementébe. Egy fekete-fehér naplementébe. Fátyol nélkül.
"Both (CD) discs + the Stereo Mix on the Bluray are mastered by Matt Colton. The Immersive Mix on Bluray is mixed by Oli Morgan and Robert Smith and mastered by Oli Morgan @Abbey Road."
Na, most Matt Colton baszta el újabban a Bronski Beat újrakiadást (téglára faragta). Asszem a CD kiadás akkor felejtős.
Ráadásul a BD sztereó mixet is ő jegyzi, hogy baszódna meg...
"Discogs says that the Standard black vinyl is also mastered by Showell and the marbled vinyl by Grundman. Could be an error on the hype sticker."
Akárhogy is, a vinyl kiadások közt kell keresni a megoldást.
