AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Közben megnéztem, nem volt kár, változatos listája van 2020-ra, jó lemezekkel. Például elég rangos helyen áll a Panther a POS-től, aminek a befogadása és megkedvelése, hát hogy is mondjam, elég nagy türelemre és nyitott elmére vall egy metálkedvelőtől. Pech, hogy eddig pont ez a két lemez került elő tőle.
A space rock ugye hatalmas kedvencem, ugyanakkor a kialakulásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Hawkwind csak szőrmentén volt nálam preferálva. Inkább a David Bowie, Pink Floyd, Eloy, Tangerine Dream, Jean Michael Jarrra, Tomita stb féle vonulatot követtem szorosabban is a hőskorban. Nem mondom tetszett a Hawkwind is, csak valahogy nálam sosem vitte át a lécet olyan csont nélkül mint a fentiek. Lehet a vokál rész vagy a progresszívbe hajló style jelentette a viszonylagos korlátot, fene sem tudja. No mindegy. Az idióta album cím a szánalmas coverrel, a csodálatos 1972-es évszám ellenére sem tette túl vonzóvá a felütést. Szerencsére magával a zenével jóval kevesebb a probléma, mint a külsőségekkel. Klasszik psychedelic space feeling, végülis nincs ezzel semmi komoly baj. A második tétel, a Space Is Deep tetszett talán leginkább, de a többi szám is teljesen rendben volt.
A space rock ugye hatalmas kedvencem, ugyanakkor a kialakulásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Hawkwind csak szőrmentén volt nálam preferálva. Inkább a David Bowie, Pink Floyd, Eloy, Tangerine Dream, Jean Michael Jarrra, Tomita stb féle vonulatot követtem szorosabban is a hőskorban. Nem mondom tetszett a Hawkwind is, csak valahogy nálam sosem vitte át a lécet olyan csont nélkül mint a fentiek. Lehet a vokál rész vagy a progresszívbe hajló style jelentette a viszonylagos korlátot, fene sem tudja. No mindegy. Az idióta album cím a szánalmas coverrel, a csodálatos 1972-es évszám ellenére sem tette túl vonzóvá a felütést. Szerencsére magával a zenével jóval kevesebb a probléma, mint a külsőségekkel. Klasszik psychedelic space feeling, végülis nincs ezzel semmi komoly baj. A második tétel, a Space Is Deep tetszett talán leginkább, de a többi szám is teljesen rendben volt.
Reggel végigment, bár bevallom, azért intéztem ügyeket telefonon, és nem kapcsoltam le közben :(
AOTD on
Walter Trout - Ordinary Madness
Eddig csak Kilgore Troutot ismertem Vonnegut történeteiből, meg van Schuberttől a Trout Quintet, azaz a Pisztrángötös, azt mondjuk mindenki ismeri, Walter Troutról életemben nem hallottam, pedig most látom, hogy - Kloggcsi kedvenc jelzőjével - legendás blueszenész. Korrekt blues(-rock), amiről semmi dicsérőt és semmi elmarasztalót nem tudok írni, mindenféle rosszindulat nélkül az utolsó dalcím mindent elmond helyettem: OK Boomer. Vérprofi, de soha többet nem tudnám végighallgatni.
Egyébként ez a Szám úr, akinek a múltkori Ron Keelt és ezt a lemezt is köszönhetjük, ugyanaz, aki főnixmadárként éled fel mindennap más szám testében, vagy másvalaki? Remélem, izgalmasabb az élete, mint amilyen zenéket hallgat. 10/6
Számomra tök ismeretlen blueszenész teljesen korrekt bluesalbuma. Nekem állandóan Glenn Hughes jutott eszembe róla, hasonló az orgánumuk. Az albumborító fénykép alapján kiöregedett német sramlizenésznek néztem volna, a zene alapján britnek, ehhez képest amerikai.
Amúgy Iomminak, Blackmore-nak és Page-nek is a blues és bluesgitárosok voltak a legnagyobb hatásaik, Hendrix, Hank Marvin és még régebbiek. Page játszott session zenészként a Rolling Stonesszal, Ozzy meg saját bevallása szerint a Beatlest látva döntötte el, mit akar csinálni. Nem muszáj szeretni a történelmet, elég csak megismerni ahhoz, hogy ne mondogass magabiztosan hülyeségeket.
Baszki, téged valaki kényszerít talán, hogy Floydot vagy Crimsont hallgass?
Ha megnézed, az összes korábban aktív, valamirevaló zenei topic már halott itt, én special örülök annak, hogy ez nem és hogy jóval szélesebb spektrumú a címénél. Bár talán ez nem is igaz, mert tapasztalatom szerint azért a metálosok jó része inkább nyitott másra is mint nem. Te nem vagy az, nincs is ezzel semmi baj, csak ne írd le kétnaponta.
Ezt ügyesen telibe trafáltad. Ha nem lett volna Pink Floyd és King Crimson, nem lenne, vagy nem ilyen lenne a Fates Warning, de nyugodtan irkáld csak tovább a sületlenségeidet.
Végülis, ezzel az erővel akkor az egész stílus se volna, nemcsak Manowar.
De remélem nem arra gondolsz, hogy pl. a pinkfloyd-nak kell köszönni a heavy metal megszületését!
Amikor én voltam fiatal, kb. a 80-as évek közepén, 90-es elején, sokan arról papoltak, hogy a bítlisz és rolling sztonesz voltak, akiknek köszönhető a hard rock/heavy metal.
Ja, persze-persze.
Mondjuk a fene tudja, hogy pl. Iommi,Blackmore, Page miket hallgattak tizenévesen, mi hatott rájuk úgy,hogy aztán olyan zenéket csináljanak, amilyeneket, de szerintem inkább a drog, mint az akkori zenék!)))
Úgyhogy lehet rám köpködni, de most is inkább pl. a Fates Warning 1989-es Perfect symmetry-jét (10-es skálán 11-es!) hallgatom, mint bármit pinkflodtól, king crimzon-től meg a többi felkapott, stílusidegen, de a rockzene nagy és tágas kategóriájába tartozó elvont vagy rádiopop& troll-t nyomató előadótól 1965-től napjainkig.
A death metal és a prog/kraut rock egy tető alá hozása még nem bevált szokás, azt hiszem. Két 20 perc feletti dal, nagyon meredek váltások a hangulatok között, kicsit olyan, mintha a harmatos fűben heverészve békésen bámulnánk a csillagokat, közben pedig néha keresztben átrohanna a réten egy elefántcsorda. Azok a legjobb részek, amikor ez egyszerre történik. Minden bátor vállalkozó szelleműnek nagyon ajánlott hallgatnivaló, de csak nekik.
Örvendetes, de azért meglepő, hogy pont a legutóbbi CBP ütötte át a falat a legtöbbeknél a topikban, holott az még CBP-mércével mérve is monumentális, ezért nehezebben feldolgozható lemez. Ha valaki töményebben akarja hallani, mi is ez a zenekar, annak ezt az albumot ajánlanám. Ment is arról az agyalás, hogy album ez egyáltalán, vagy EP, mivel csak 4 dal és 2 feldolgozás, de a zenekar albumként hivatkozik rá. Én amúgy ezzel ismertem meg őket, azóta is ezt tartom a kedvencemnek.
Pink Floyd-osan csordogáló, enyhén progresszív, a posztrock felé is kacsintgató, a klasszikus 70-es évekbeli rockra alapozó zene ez, amire aztán rápakolgattak némi saját réteget,és ebből kialakult a CBP világa, és tényleg létezik ez a világ, mert szinte bármelyik lemezüknél rá lehet ismerni rövid belehallgatás után. Ritka dolog ez manapság. A kedvencem a Bastogne Blues, aminek az elején az ardenneki csatát megjáró veterán elmeséli, hogyan került elé az erdőben a szinte még gyerek, szőke, kék szemű német katona, akit persze meg kellett ölnie, különben az öli meg őt, és azóta is a "kis angyal" arcával álmodik éjszakánként. Megrázó, ahogy a dal is az a fokozódó, keringőszerű hegedűdallamával és a zongorakísérettel. A Journey-feldolgozás olyan jól sikerült és annyira illik ide, hogy simán hihető CBP-nek is, az általános melankolikus hangvételt pedig jól oldja a végén a Burning Bridges a Kelly hősei filmből.
Látom a különböző oldalakon, hogy sokan átlagosnak tartják a zenekart és ezt a lemezt is, abból a szempontból nincs vitám velük, hogy a CBP semmi újdonságot nem mutat fel. A kulcsszó esetükben is a hangulat. Ha az elkap valakit, akkor nehezen szabadul tőle. 10/9
Az Of a lifetime amúgy egy Journey klasszikus, de CBP feldolgozás nagyon jó, főleg a poznani koncertlemezen lévő előadása. Ez egy szuper lemez, annak idején sokat hallgattam. Mondjuk azóta teljesen elvesztettem a vonalat a Crippleddel kapcsolatban, fel kellene venni, de nehéz.
Jó kis komfortzene, talán az egyik legjobb AOTD eddig azok közül, amiket nem én listáztam. Mint valami mondernkori Pink Floyd kevesebb arroganciával és zongorábaszarással. Szépen ívelnek, simulnak bele a hallgató fülébe a dallamok, nehéz bármi rosszat mondani tényleg. Az Of a Lifetime mondjuk nekem folyamatosan a Stairway-t juttatta eszembe, legalábbis hangulatában és szerkezetében, de itt-ott még egyéb jellemzőiben is. 100/84.5.
Örömteli látni, hogy ezúttal én voltam az egy bolond, aki százat csinált. Mondanám, hogy csak kíváncsi voltam, észreveszitek-e, de sajnos nem, szimplán elrontottam az AOTD on megjelölést pár napja, azóta azt másolgatjátok. Sőt, te már tovább is fejlesztetted :)
Roppant kevés zenekar született az új évezredben amely képes megidézni a hőskorszak rock legendáinak színvonalát. A CBP mindenképpen közéjük tartozik. Változatos, érdekes, egyedien tagolt psychedelikusan progresszív gyökerű, de valamilyen modernizált, helyenként kifejezetten új utakat kereső megközelítésben utazik ez a népes társaság. A vérprofi tagságban bőveb benne van az elemelkedés képessége is, mely mindenféle átlagosból kiemeli a zenéjüket. Gondolom nem igazán motiválja őket az ismertség vagy a népszerűség, pedig nagyon is lenne mire büszkének lenniük. Thorcsy nélkül kétséges hogy beléjük botlottam volna, de azóta mindig kiemelt élvezetet jelent egy-egy albumukat végig hallgatni. Ma hajnalban is ez történt. 48 perc, még azt sem mondhatja senki, hogy az ilyesfajta zenékhez hasonlóan ők is túltolják a biciglit, feleslegesen elnyújták vagy túlságosan repetítivvé változtatják a tésztát. Nem, teljesen kompakt kerek és rendkivül hangulatos album.
