Öröm látni, hogy akkor eszerint mégsem hanyatlik a magyar színház. :-)
(Tapasztalataim szerint egyébként előadás előtt öt-tíz perccel mindig, mindenre van jegy, pl. mert nem jöttek a félretett protokolljegyekért, miegymás, szóval ha valaki nagyon akar, általában bejut (szinte) bárhová. Bár lehet, hogy ez a "Siráj" még ebben is kivétel. :-))
Később talán még jövök a topicba "érdemben" is, csak most rohanok.
A "párnajegy" az első sor, abban különbözik a többitől, hogy ez egy alacsonyabb pad- vagy zsámolyszerűség párnával komfortosítva, míg a "normál" ülőhelyek fotelszerűek.
(Egyébként a Krétakör ügynökei beszivárogtak a topikba, célunk, hogy két héten belül 2010-ig elkeljen minden jegy.)
egész kedvet kaptam Tőletek!
elküldtem e-mailben a jegyigénylésemet, felhívtak és mondták, hogy már márciusra is elfogyott az összes normális jegy a Sirájra, de pár előadásra van "párnajegy" 500 ft-ért a lépcsőre.
szerintem meg lehet próbálni.
Nem értek egyet. Márta nyilvánvalóan nem Székely, de erről nem tehet, ettől még remek színházi ember. Székely elkerül a színház éléről, bárki került volna helyére, szálka azok szemében, akik annyira szerették Székely Új színházát. Erről a Nemezeti színház 1990-es helyzete jut eszembe, ahol Csiszár Imre volt az igazgató, bravúros előadások születtek, és remek társulatot hozott össze, majd a választások után hatalmi szóval váltották le lényegében, és a helyére tették Ablonczy Lászlót. A színház társulatának nagy része felállt, többek között az általam olyan nagyra becsült Bregyán Péter is, és ezek a felállások elsöpörték például a csupán 90' áprilisában bemutatott Peer Gyntöt, melynek egyik érdekessége az volt, hogy húzás nélkül(!) játszották, így 4 és fél óra volt a játékidő. Fantasztikus előadás volt, és csak néhány alkalmat ért meg az igazgatóváltás miatt. Leplezetlen ellenszenvvel tekintettünk Ablonczyra, akiről azonban el lehet mondani, ugyanolyan jó színházat csinált, olyan remek előadásokkal, mint a Machbeth, Tóth Sándorral és Varga Máriával a főszerepben, sosem felejtem el Szakácsi Sándor Banquo-t sem.
Szóval több bizalmat Márta Istvánnak! :) Emlékszem a Doryan Gray-ra, mely máig kedvenc videófelvételeim egyike, és Márta neve fémjelzi.
Nyilvánvaló, hogy Márta ügyes menedzser, egyaránt jól forgolódik a pénzemberek, a politikusok és az újságírók közt, bizonyára kitűnő ötletember és fesztiváligazgató, továbbá tájékozott, kulturált ember.
Úgy tudom, társulatot építeni egész más, ahhoz nem menedzseri kreativitás, hanem sajátos művészi képesség, karizma kell.
Az Új Színház nyilván nem a legrosszabb, sőt némely előadása egész jó.
Jó színházunk, mint tudjuk, kevés van, műhelyként működő még kevesebb.
Ennek fényében elég álságos, de legalábbis nem érzem ide illőnek azt az érvet, hogy Székely Új színházas rendezéseinek színvonala nem érte el a korábbiakét. Valószínűleg igaz, de mihez képest!
A közvélekedés és a saját, szórványos tapasztalatom szerint is, Székely Új Színházának fő erénye az volt, hogy kitűnő és erre kiéhezett művészekből egymásra figyelő, egymást támogató társulatot hozott létre, és hogy teret adott az övénél sok mindenben különböző felfogást képviselő rendező-dramaturg tanítványainak. Az igazgatóváltás elsősorban azzal okozott kárt, hogy véget vetett ennek a társulatnak, és csak a kisebbik rossz, hogy a szakma élvonalába tartozó jó néhány ottani ember azóta sem tartozik sehová, pedig nagyon szeretne.
A pályázatról pedig annyit, hogy ott ugye elvileg bármi megtörténhet, ezzel szemben a fővárosi döntéshozók akkor (és talán azóta is) tudtommal egyedül a Székely Gábor esetében látták szükségesnek a váltást. Érinthetetlennek bizonyultak olyan színházvezetők, akik a cipőjét sem köthetnék meg, bármennyit fáradjon is önmagához képest.
Az utolsó hozzászólásodhoz: igazad lehet, sőt más területen is gyanús lehet a permanens válsághangulat. A színház esetében, azt hiszem, konkrétan a folyamatos frissülés és újat befogadás lehetőségének és kényszerének, illetve a műhelyeknek a hiányáról van szó. Ez részben generációs kérdés is: tehetséges fiatalok kettesével-hármasával mindenhova kellenek, ellenben csoportként, saját koncepcióval csak a csodával határos módon maradhatnak együtt, mert a pénzek ki vannak osztva, és ha újak kapnának, akkor meglévőktől kellene elvenni. (De ez az idősebbekre, például az Új színházas társulat töredékeire is igaz; Novák Eszter pár éve Tatabányán rendez évente egy-két, alkalmanként Pesten is látható előadást, nagyrészt azonos szereplőkkel.) Lehet, hogy e téren ma jobban bebetonozhatják magukat direktorok és vezető színészek, mint mondjuk Székely és Zsámbéki indulása idején – ami, ha igaz, a korszak ismeretében borzasztó. A külföldi színházi rendszerekkel kapcsolatos, elszórt információim alapján könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy Keleten és Nyugaton is jobb a helyzet, a szakma belső erőforrásai vagy az intézmények és a finanszírozási utak nagyobb változatossága miatt.
Ígérem, legközelebb akkor térek vissza Sándor L. István vitícikkéhez, ha végigolvastam, de még valamit, egészen friss (mai) élményemet elmondanám. Az idiótát láttam a Katonában, nem először, és tudom, hogy az előadás színvonalát, az adaptáció sikerültségét stb. lehetne vitatni, viszont: történt az este valami, amire én azt szeretem mondani, hogy igen, ez a színház. Fekete Ernő egy ponton egészen reménytelenül belesült a szövegébe, kihagyott mondatokat, a színpadon érezhetően megdermedt a levegő - és mégis, egy pillanatra sem zökkent a szerepéből. Fekete Ernő este héttől tízig Miskin herceg "félkegyelmű", és ebből a miskinségéből akkor sem tud kizökkenni, ha éppen szöveget téveszt (esetleg talán azért, mert nem lehet könnyű nappal Ivanovot próbálni, este pedig Miskin hercegnek lenni).
Szóval azt gondolom, a színház az leginkább ilyen erős pillanatokból, ilyen kizökkenthetetlen színpadi létezésekből áll, adódik össze, válik csodává estéről estére - és amíg vannak ilyen pillanatok, addig nem biztos hogy annyira "veszélyesen hanyatlik a magyar színjátszás színvonala". (Egyébként, tényleg: volt olyan idő, amikor nem hanyatlott? Jut eszembe, már Csehov korában is hanyatlott, ld. pl. Sirály. :-) )
Sándor L. Istvánhoz (egyelőre csak az általad beidézett részt olvastam, szóval bocs, de nem állom meg, hogy ne vitázzam ezzel is, ha már ugye vitacikk): "1997-ben a Fővárosi Önkormányzat (új vezetővel működő) kulturális bizottsága mégis igazgatóváltást kényszerített ki az intézményben, s azt a Márta Istvánt nevezte ki direktornak, akinek csak zeneszerzőként, musical-rendezőként és a kapolcsi fesztiválok szervezőjeként volt színházi gyakorlata." Hm, hm, azért ez a mondat az elfogult tényközlés (vagymiacsuda) mintapéldája. Kapolcs az Kapolcs, egy kivételes intézmény a magyar kulturális életben, amely nemcsak üdítően színvonalas és izgalmas, hanem talán a Sziget-fesztivált leszámítva minden más kulturális fesztiválnál népszerűbb, látogatottabb, sokak számára szinte zarándokhely. Márta István pedig nem a "szervezője", hanem a létrehozója, kitalálója, alapítója és a lelke, minimum. (Ha nem tévedek.) Mindez akkor is így van, ha Székely Gábor pedig kétségkívül Székely Gábor - egy másik intézmény a magyar kulturális (színházi) életben.
Én tényleg nem szeretem Márta István Új Színházát, és szerettem nagyon Székely Gáborét, de egyfelől sokan mondták, hogy az akkori Székely már messze nem volt a "régi", sokan megfáradtnak, megkopottnak látták az Új Színház-beli rendezéseit (és működését) a korábbiakhoz képest, és talán nekik is lehet némi igazuk - másfelől Márta István, ha jól számolom, már hatodik-hetedig éve vezeti a színházat, a jelek szerint ha nem is feltétlenül művészszínházi színvonalon, de működőképesen.
"Siráj"-jegyért érdemes telefonálni, mert a következő előadásig, amikor érte lehet menni, még sokan fognak rendelni, és már csak egyre későbbi időpontra kapsz.
A szisztémát nyilván az állandó hely hiánya és a terem kicsisége (pompás az előadásnak) szülte, de marketingszempontból is kitűnő. (Irónia nélkül, elismeréssel mondom.) A várakozás, és hogy csak bizonyos helyen és időben veheted át, vagyis kis "próbatételt" kell teljesítened, a kiválasztottság érzését keltheti. Egyébként joggal.
Úgy tűnik, a könnyekig meghatódás itt egyfajta járvány.
(Egy részlet a sok közül: Amikor Medvegyenkot, a tanítót remekül játszó Katona László első megszólalásakor a közönség felnevetett, a mellettem ülő lány odasúgta nekem, hogy székely dialektusban beszél; én nem vettem észre. Ahogy kibontakozott a reménytelen küzdelme a maga gondolta módon az elismerésért, beilleszkedésért, és összeszorult a torkom, akkor láttam először könnyezni a szintén erdélyi szomszédom, de később nem mertem visszatérni erre.)
Anikónak:
Székely pályázott, több forduló után adták oda a színházat Mártának. A hivatalos magyarázat, úgy emlékszem, olyasmi volt, hogy "nem voltak elég meggyőzőek" a művészeti eredmények, és a pénzügyi terv sem teljesült. A nem hivatalos magyarázat szerint pont vele (és csak vele) kapcsolatban horgadt fel a bizottság ambíciója, hogy érvényesítse jogosítványait. Amihez bizonyára hozzájárult a legendásan megmagyarázatlan feszültség Sz. és a szakma más erős emberei közt, és hogy a bizottság előtt nem volt alázatos.
Idézek egy bekezdést Sándor L. István Változtathatatlan viszonyok avagy mi az ára a struktúra megőrzésének (Ellenfény, 2000. 7.) c. vitacikkéből:
"...az Arany János helyén Székely Gábor vezetésével 1994 végén megalakult Új Színház sem kapott hosszú türelmi időt, annak ellenére hogy egyértelművé tette profilját, s kezdte megtalálni a saját közönségét is. Az Új Színház egyrészt őrizte Székely rendezői értékeit, ugyanakkor a fiatal Székely-tanítványok (Hargitai Iván, Novák Eszter) újfajta színházi szemléletének is teret biztosított. A kor hangján megszólaló művészszínház igazi erénye azonban a kivételesen gyorsan összekovácsolódott, erős társulat volt. 1997-ben a Fővárosi Önkormányzat (új vezetővel működő) kulturális bizottsága mégis igazgatóváltást kényszerített ki az intézményben, s azt a Márta Istvánt nevezte ki direktornak, akinek csak zeneszerzőként, musical-rendezőként és a kapolcsi fesztiválok szervezőjeként volt színházi gyakorlata. Azaz senki nem gondolhatta komolyan (aki egy kicsit is ért a színházhoz), hogy Márta képes hasonló színvonalú művészszínházat működtetni, mint ahogy azt Székely és csapata tette. Az eredmény a kételkedőket igazolta: Márta a széthullott társulat helyére sztárokat szerződtetett (a megszüntetett Művész Színház, illetve a Thália vezető színészeiből alakult Kelemen László Színkör tagjait), akik egy korábbi színházeszmény jegyében működnek: nem a csapatjátékra, hanem az egyéni teljesítményre helyezik a hangsúlyt..."
A Siraj-t még csak egyszer láttam ( jegyet úgy szereztem, hogy bementem a Fészekbe előadás alatt), és most megint szeretném megnézni; nálam is bekerült a legkedvesebb előadások közé.
A www.kretakör.hu-ra menj rá, ott van egy telefonszám, amin lehet jegy iránt érdeklődni.
Vagy menj el a Fészek klubba amikor van Siráj-előadás. akkor is lehet jegyet venni.
Érdemes gályázni rá, elhiheted.
Én kétszer láttam, mind a kétszer a meghatottságtól sírva mentem haza.
Nagyon jó a Koccanás a Katonában! Vicces, ütős és csak helyenként közhelyes. Őszintén megvallom, sokkal rosszabra számítottam Spírótól a gyászos emlékű Vircsaft után...
Székely Gáborral kapcsolatban: az nem úgy volt, hogy lejárt az igazgatói megbizatása, és nem pályázott újra? De lehet, hogy rosszul tudom. Számomra is szomorú, hogy évek óta nincs színháza, sőt egyáltalán nem is rendez Magyarországon.
A "Siráj"-ra hogy sikerült bejutni? (Állítólag nem könnyű, mert kicsi a férőhely.)
Néhány éve járok csak színházba, és elég szelektíven, pontosabban néhány társulatra-rendezőre koncentrálva.
Előadás:
1. Legnagyobb élmény egyértelműen, mely megváltoztatta a színházról alkotott addigi elképzelésem: Grabbe: Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem (Új Színház, 1997-98, r.: Novák Eszter). Sajnos, csak kétszer láttam, aztán elutaztam, közben kirúgták Székelyt, és elment a fél társulat, nem is bocsátom meg a fővárosi kultúrpolitikának.
2. Nem annyira "lórugásszerűen", de egy másik alapélményem is volt: a milánói Piccolo Teatro Goldoni: Két úr szolgája előadása, melyet Párizsban láttam évekkel ezelőtt, és tavaly novemberben itthon (furcsa is volt, nem olyan intenzív).
3. Egész új: Csehov: "Siráj" (Krétakör, r.: Schilling Árpád). Színházba nem nagyon járó, racionális barátaim lehelete elakadt, könnye csorgott, az enyémmel együtt, megyek majd még többször.
Rendező:
1. Novák Eszter, 2. Schilling Árpád, 3. Vidnyánszky Attila
Azért ez a sorrend, mert az Eszter rendezéseiből sugárzó gyengédség szubjektíve a legfontosabb nekem, ám mindhármuknak van egyedülálló erőssége. Tisztelem az idősebbeket, de ezeket a negyven éven még innenieket tartom izgalmasabbnak.
Színész:
A három rendező közül ketten a tudtommal legintenzívebb csoportmunkát végző magyar társulatok - Krétakör és Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház - motorjai. Novák Eszter lazábban kötődik színházakhoz (azt hiszem, nem öszántából), de neki is vannak korabeli, újabban pedig fiatalabb, stabil színészei. Főleg az ő előadásaikat nézem évek óta, alkalmanként megyek máshova, főleg a Katonába. A Bárka induló társulatától is láttam mindent, szomorú, ami ott később történt. (Látszik, hogy főleg közösségi helynek látom a színházat.)
A krétakörösöket és a beregszásziakat mind szeretem, külön nem emelnék ki senkit. (Főleg a beregszásziakról szokták is mondani, hogy az összkép az erejük, de azért kiemelik a fantasztikus Trill Zsoltot.) A jellegzetes "Novák-színészek" közül főleg Tóth Ildikót, aztán Magyar Attilát, Széles Lászlót. Rajtuk kívül Gazsó György jut még eszembe, akit rendszeresen láttam, és szeretem.
Színészek: Fullajtár Andrea, Kulka János, Létay Dóra, Tilo Werner (? nemtom így írják e), Nagy Zsolt, KOvács Adél, rég voltam színházban, ők ugranak be, pedig sok van! Schell Judit a Kripliben pl!
Kedvenc operaénekesem nincs, mert egy bunkó állat vagyok és nem járok operába.
Asszem három van, nem oly hosszú színházbajáró időszak után, kizárólag időrendi sorrendben: Figaro házassága az Új Színházban (emlékszik rá valaki???), Novák Eszter rendezésében, Cserhalmival, Széles Lászlóval, Marozsán Erikával, a sajnos már elhunyt Prókai Annamáriával és Magyar Attilával. Árkádia a Katonában by Ascher, Máté Gábor, Fekete Ernő, Bertalan Ági és Botos Éva. Az utolsó a sorban a nyíregyházi Krétakör, Mohácsi Jánostól, benne messze a legjobb volt Gazsó György, mint Azdak!!!
"Ki a kevenc színészetek(színésznőtök)?"
Aki így eszembe jut: Máté Gábor, Gazsó György, Mácsai Pál, Vallai Péter, Tóth Ildikó, Kerekes Éva, Fullajtár Andrea.
"Ki a kedvenc opereaénekesetek(énekesnőtök)?"
Ez elég nehéz: Ferruccio Furlanetto, Jon Vickers, John Tomlinson, Bándi János, Dietrich Fischer-Dieskau, Helen Donath és talán Waltraud Meier.
Sajnos még nem tudtam bejutni az Operaház Fantomjára, nagyon szeretnék, mert amit eddig a zenéjéből hallottam, az nagyon szép.
Vikidál Gyula: mára szétordítozta a hangját, biztonyos előadásokban nagyon jó lehet, de amit eddig hallottam az Operaház Fantomjából, azt kell mondjam, itt operai nehézségű szólamok vannak.
Sasvári: Nem tudok róla elfogulatlanul beszélni, sosem felejtem el Sir Basilt, a festőt. Bele kellett szeretni.
Csengeri Attila tenor, nem akármilyen. Veszteség az Operának, hogy nem ott játszik, szerintem.
Nehezen tudnék válaszolni, mert sok jót láttam. Legkedvesebb volt talán Ferrando Arrabbal: Az Építész és az Asszír császár c. darabja, ezt rekord sokszor, 12x láttam. Nagyon szerettem a Nemzeti színház 1990.-ben bemutatott Peer Gyntjét, ami csak néhány előadást ért meg igazgatóváltás miatt, volt egy remek Athéni Timon szintén 90' táján a Kiscelli romtemplomban, ami nagyon jó volt.
"Ki a kevenc színészetek(színésznőtök)?"
Ez is van néhány, talán Bregyán Pétert említhetném kedvencként, aki az utóbbi években vidéken játszik, jelenleg Sopronban. Ő volt Peer Gynt azon a bizonyos Nemzetibeli előadáson, és remek volt, sok szerepben láttam még utána, átváltozóművész, és mindent mélyen él meg.
"Ki a kedvenc opereaénekesetek(énekesnőtök)?"
Widemann Bernadett, Polgár László, Rácz István, Roberto Sciandiuzzi
Csak most találtam rátok, igyekeztem átolvasni a régebbi hozzászólásokat is, hogy ne ismételjem magam, de ha mégis akkor bocs!!
Szóval nemrégiben láttam a Szilvai a k.-t. A darab nagyon jó! SZT nagyon jó! DE Udvaros Dorottya olyannyira rutinból oldotta meg a feladatot, hogy már-már sértő volt.
Szerintem egy nagyon tehetséges színésznő, de ha már egy ennyire jó szerep megformálására sem fordít időt enegriát akkor eléggé ki lehet égve. :(
Sajnálom ezért SzT.t is. Ennek ellenére érdemes megnézni a darabot, mindenkinek ajánlom!
A másik Orbitális csalódás az volt mikor elmentem, hogy megnézzem a magyar változatát a SÖR (Shakespeare Összes Rövidítve). Az angol verziót már 4szer láttam a Merlin színházban. Állandóan megújjul, hihetetlen profizmus árad belőle és az, hogy akik csinálják, imádják amit csinálnak. Így hozták létre a darabot amin a legtöbbet lehet nevetni. Jobb mint bármilyen más komédia amt eddig láttam!!
Ezzel szemben a Magyar változat (NAgykanizsán láttam) 2és1/2 óra szünet nélküli szenvedés. ha lett volna szünet hazamentem volna, lehet, hogy ezért nem volt. Az egyész dramaturgia szét volt esve, izzadtségszagú poénokkal és erőlködő szerplőkkel. Ugyanazt a darabot ami az egyik társulat előadásában a legjobb komédia ők a legdurvább kínzássá változtatták.
Némi szerencsével eddig egy próbán és négy előadáson vehettem részt, ráadsául grátisz, csak a világosítóknak kellett rengeteg sört fizetni a színházi büfében:)))
A két "himnuszos" közül Linda szépen teljesít a darabban, de amikor Vikidál játssza Joseph Bouquet-t (), akkor a színészek többségének is eltorzul az arca, botrányos, pedig nagyon kicsi a szerep.
Mahó Andi Christine szerepében lepipálja Király Lindát, szebb is nála, és bár nem sztárolják annyit, jobb énekes. Miller Zoli hatalmas, elsőre a próbán Fantom volt, aztán több ízben a Vicomte-ot játszotta, mostanában megint ő a Fantom, és mindkét szerepben hódít, testhetz áll neki:) Mellette még Csengeri Attilát érdemes kiemelni.
De Sasvári Sándor csak a múltjának köszöheti, hogy pl. ő énekel a CD-n, sokkal gyatrább teljesítményt nyújt, mint az előzőek.
Külön megemlíteném Mikó István, direktorként ő is nagyot alakít. Kedvenc jelenet, amikor felakasztják Bouquet-t, és a nagy kavarodásban hirtelen egyedül marad a színpadon, teljes zavarban. Már kinézetre is vicces alak, de amit művel a közönséggel, az frenetikus.
Utoljára karácsony előtt láttam, akkor már jól ismerve minden jelenetét, így külön örömet okozott Mahó Andi-Christine, amikor a Fantom rejtekheklyén szerepe szerint elájult, ám nem ott, ahol kellett volna (később kiemelkedik egy asztal a földből...), és - ájultan - arrébb kúszott fontos centimétereket:)
