Ez a topic olyan nőkről,házaspárokról,élettársi viszonyban élőkről szól akik TUDATOSAN nem/vagy még nem/vállalnak gyereket.Hogyan élnek,mit szól hozzá a környezetük,eddig miért nem vállaltak?A késői gyerekvállalás előnyei és hátrányai.Véleményeket,hozzászólásokat,tapasztalatokat várok.
én is éltem hasonló helyzetben évekig. talán hihetetlen, de mi nagyon jól kijöttünk, sôt. volt, hogy még kettesben is elmentünk utazgatni, én és a gyerek (!). inkább barátnôs viszony volt, néha még én dumáltam meg az apját, ha valamirôl nyilvánvaló volt, hogy azt ô -márcsak férfi létére is:)) nem biztos, hogy jól érti, vagy jól látja. ennek ellenére a gyerek rám mindig hallgatott, mindent meg lehetett vele dumálni, és amikor a szétválás után hosszú idô után elôször találkoztunk- már kamaszodott-, a nyakamba ugrott. hmmm...vicces, de igaz.
persze valószínûleg nagyon sokat számított az is, hogy egyébként semmilyen módon nem mászott bele a közös életbe és a hétköznapokba a tény, hogy van a gyerek, semmiféle nyomás, elvárás nem irányult felém ezügyben. ez pedig elsôsorban a szülôkön múlik, ugye.
Jót nevettem azon, hogy ha elutasító és közömbös vagyok a gyerekkel, épphogy felkeltem az érdeklődését. Ez ugyanis tényleg így van! A gyerekek általában hozzá vannak szokva, hogy MINDENKI tutujgatja őket, és tök csodálkoznak, hogy íme egy felnőtt, aki rájuk sem néz. Ez nagyon érdekli őket! :)
A másik, amit Gyomnövény felvetett, miszerint félek a gyerekektől (amúgy gratulálok, kiváló meglátás), esetleg azzal lenne orvosolható, hogy azért is a közelükbe megyek. Hát én vagyok a kivételek kivétele, úgy látszik.
Két hónapig voltam baby-sitter külföldön (nem volt más munka, meg amúgy is ki akartam próbálni, hátha megszeretem a gyerekeket), és már visszafelé számoltam a napokat, hogy meddig kell még kibírni. Olyan utálatos voltam már a végén a gyerekekkel, hgoy nagyon csodálkozom, miért nem rúgtak ki a szülők. Én az ő helyükben kirúgtam volna magamat.
A párom gyermekével sem jövök ki jól. Amikor megismerkedtünk, persze tudtam, hogy van gyereke, és akkor is arra gondoltam: itt a nagy lehetőség, hogy rajta keresztül megszeressem a gyerekeket. De ez sem így történt. Eleve majdnem másfél évbe telt, mire rászántam magam, hogy először találkozzak a gyerekkel, utána pedig ezek a találkozások olyan kínosan sikerültek (kb. 5-6 alkalommal találkoztam vele), hogy úgy döntöttem: amikor a párom elhozza hozzánk a gyereket, addig én inkább lelépek otthonról. Most sem véletlenül ücsörgök a munkahelyemen az Internetnél...
Ilyenkor hozok be tanulnivalót, olvasnivalót, meg netezek. Hát ez van.
(Jó két év elteltével megint megpróbáltam találkozni a gyerekkel, de ekkor sem lett jobb a helyzet. A köv. próba majd akkor lesz, amikor jó kis utálatos kamasz lesz, vagy még nem tudom...)
De erről többet nem írok, mert esetleg rám ismernek az ismerőseim. :) Ez végképp nem egy szokványos helyzet, tudom.
Amit a diszkózásról, ill. a lélektelen munkáról írsz, azzal tökéletesen egyet tudok érteni. De ez még hagyján!
A legutálatosabb és felháborítóbb számomra az, mikor ezek a munkamániás karrieristák rám akarják kényszeríteni a saját értékrendjüket, és elvárják, hogy én is 12 órát robotoljak, csak és kizárólag abban leljek örömöt, ha feljebb mászhatok a ranglétrán, és meg vannak sértve egy állásinterjún, ha a "mik a tervei az elkövetkezendő 10 évben" nem azt felelem, hogy "vállalatigazgató akarok lenni", még akkor is, ha csak recepciósnak jelentkezem. Azért mert neki jó, ha vállalatigazgató lesz 30 éves korára, miért következik az, hogy nekem is csak az lehet az elfogadható cél? Nincs is annyi vállalat.... Ha meg nem olyan vagy mint ő, akkor már nem is lehetsz elkötelezett munkaerő, és jön a sablonszöveg: hogy "más került kiválasztásra". Legyenek vele boldogok.
Ugyanígy bosszant, ha valaki a magánéleti céljait akarja rámtukmálni: 3 gyerek 25 éves koromra, vagy minden hónapban új pasi.
szerintem nincs miért lelkiismeretfurdalásodnak lenni. ez pont olyan, mintha másnak lelkiismeretfurdalása lenne a te döntéseid és a te életed miatt, holott te nagyon is jól elvagy a magad életében, és feltételezhetôen nem is igényelsz állandóan pozitív visszajelzéseket arra nézve, hogy most jól csinálod-e azt, vagy sem. feltételezem, hogy mindenki úgy dönt, ahogyan a legjobb neki. persze, biztosan jól esik általában egy-egy dicséret, vagy akár a leghétköznapibb ügyekre irányuló érdeklôdô kérdés, de felnôtt emberek szvsz. nem mások visszajelzéseitôl teszik függôvé a cselekedeteiket. gondolom én...
A gyerekeknek nem kell gügyögni! Lágyabb hangon, de érthetően és értelmesen kell hozzájuk beszélni. Lehetőleg rövid mondatokkal.
Aki nem szeret gyerekekkel foglalkozni, annak nem tudok "lerázós" tippeket adni, csak olyan ötleteim vannak, hogy hogyan lehet "normálisan" kommunikálni a gyerekkel:
- Egyszerű kérdéseket teszünk föl nekik. Pl. hol az autó/baba? Kitől kaptad? Mit játszol most?
- Nem árt néhány gyermekverset, dalt, mondókát betanulni. Ha a gyerek még nem ismeri (nem jár még óvodába), akkor örömmel hallgatja, ha ismeri, bekapcsolódik.
Hátránya, hogy ilyenkor felnőttel párhuzamosan nem lehet beszélgetni.
- Sem a szülők, sem a gyerekek nem szeretik, ha nem a szűk családi körhöz tartozók fogdossák, csókolgatják őket!
Ezért tilos: az ujjait még szájába vevő gyerek kezeit fogdosni, pacsizni, stb.! Ha gyerekhez megyünk látogatóba, kézmosással kezdjünk! Ám a gyereknek is van már intim szférája, nemcsak a bacik elleni védekezés miatt kell kerülni a túl szoros kontaktust!
Ne csókolgassuk össze-vissza a gyereket, ne leheljünk az arcába, ne dögönyözzük.
Tehát téves az az elgondolás, hogy a gyerekek szülei (anyukák) "elvárják", hogy tutujgassuk a kicsit.
Elég csak néhány kedves szó, lökés a hintán, odanyújtjuk a lapátot a homokozóba; a lakásban pedig elég kb. 2 perc, amíg megcsodáljuk az új játékát, mesekönyvét stb.
Mondjuk én szeretek kisgyerekkel foglalkozni, egyáltalán nem akarom magamról lerázni 2 perc után. De a kicsik figyelme még nagyon rövid terjedelmű ebben a korban, ezért gyakran kell náluk "témát váltani".
Aki el akarja terelni magáról a kölyök figyelmét, az esetleg vigyen neki valami olcsó, korának megfelelő játékot vagy édességet, szedjen neki virágot, stb. - amig azt felavatja, addig nem foglalkozik mással.
Az utobbit meg tudom erteni. Valahogy engem sem izgat egy gyerekes szulo hetkoznapja kivetel a batyamek es a harom gyerekuk. Csak neha lelkiismeretfurdalasom van emiatt. Ezt meg kell vallani.
Úgy látom - hangsúlyozom, laikusként - hogy te egyrészt félsz a gyerekektől, másrészt nem tudsz velük mit kezdeni, "bánni". Félelmed (ez a félelem nem olyan, mint a pókoktól való félelem, hanem a kellemetlen társalgás kudarcától való félelem) pedig ez utóbbiból adódhat. Plusz előfordulhat az is, hogy untat téged a gyermekek világa. Untat, mert "csak".
Nos, a saját tapasztalatom a következő:
Voltam kb. 10-12 éves (nincs testvérem), és a játszótéren rengeteg pajtásom volt, több korosztály is elfért viszonylag kis helyen. A nálam 2-3 évvel idősebbekkel épp olyan jól kijöttem, mint a nálam 3-4 évvel fiatalabbakkal. Viszont a babákkal, kicsi gyerekekkel (0-4 évig) én sem tudtam mit kezdeni, inkább elkerültem őket (velem nagyjából egy korú barátaimmal egyetemben), nehogy pl. zavarjuk őket a lármázásunkkal, hagytuk őket hintázni, stb.
Volt néhány, akkor 13-15 éves lány, akik imádták ezeket a kiscsimbókokat babusgatni, hintáztatni, gagyarászni nekik. Én a falra másztam tőlük, nem értettem mi ebben a jó. És el nem tudtam képzelni, hogy ha néhány évvel idősebb leszek (de még mindig kiskorú), akkor esetleg én is megszeretem a kicsiket.
Szóval lehet ebben az "alkatiságban" is valami.
Mert én még 17-23 éves korom között is ugyanúgy vélekedtem a kisgyermekekről, mint 10-12 évesen! Felállt a hátamon a szőr, ha a metrón elbömbölte magát egy kiskrampusz. Undorítónak találtam, ha egy óvodáskorú kölyök csokit majszolt és tiszta maszat, nyál volt az arca, a ruhája, az ujjai...
Ám az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a rokonságomban sem volt kicsi gyerek, minden unokatesóm idősebb nálam. Így sehol nem szoktam hozzá a kisgyerekek "társaságához", azt sem tanulhattam meg, hogy hogyan kell velük bánni.
Azt kell mondjam, előítéletes voltam velük szemben. És a szüleikkel szemben is.
És azt hittem, hogy az a világ a létező világok lehető legjobbika, amelyben élek. Suli, baráti kör, később a munkahelyem. Több okból is (és nem vitatom, hogy a kialakult helyzetért valamennyire magam is felelős vagyok, ha másért nem, hát azért mert nem kapcsoltam időben, vagy nem jól válogattam meg néhány barátomat...) kiábrándultam ebből a "felnőtt", vagy inkább annak hitt világból. A diszkóból kinőttem, így ha néha el is megyek egy-egy buliba, nem szórakoztat. Nem lehet beszélgetni (a barátaim fülébe is úgy kell ordítanom, ha valamit akarok), új emberekkel meg nem lehet ismerkedni. Unalmas, üresjárat az egész! Mint a bevásárlóközpontokban lófrálás, céltalan időtöltések, amelyek csak pillanatnyi örömöt nyújtanak...
A barátaim többsége a munkájával elfoglalt ember, és életük, gondolkodásuk java részét ez tölti ki. Ami szerintem 30 tájékán éppúgy ciki, mint ha tini-tacskók módjára diszkókba járogatnánk. Mert miben különböznek a karrieristák a középkorú emberektől? Hol az arany középút? Elfelejtettünk fiatalok lenni!
Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy éppen a gyerekek és a gyerekes szülők (másik barátaim, akikről már írtam) világában találtam meg azt, ahol az ember egyszerre lehet komoly és bolondos; ahol elszáll a gondom ("és újra érzem a régi grundok hangulatát"...), nem gondolok pl. a munkámra/munkahelyemre; ahol van idő és tér egymás megismerésére, a beszélgetésre, a tolerancia gyakorlására, stb.
Magamat lezser, játékos természetű, kreatív de ugyanekkor céltudatos és felelősségteljes embernek ismerem. Tűröm a kötöttségeket is. A munkám világában, és a hasonló szakterületeken dolgozó barátaim körében azonban kizárólag azt az arcomat kell folyamatosan mutatnom, amivel "teljesítek", "felmutatok valamit", "versengek".
A fáradt gőzt viszont szinte sehol nem ereszthetem le. Ezzel szemben a gyerekek élete miről szól? A szabadságról, önfeledtségről, játékról és kreatív alkotó tevékenységekről. Egy gyermek mellett a szülő kiélheti-újraélheti valamilyen szinten a saját játékosságát, kellemes gyermekkori élményeit, stb. - tehát a gyermekekről való gondoskodás nemcsak a kakis pelenka kicseréléséről, etetésről, nyafogás elviseléséről, stb. szól.
Ha az előbbi két világot összehasonlítom, akkor a munkahelyi környezetem (többségében korombéli fiatalokkal!) és a barátaim zöme csak elvesz, elvár (komolyságot, teljesítményt, tanulást, munkát), de cserébe nem nyújt semmit.
A gyermekes környezet viszont nemcsak elvenne tőlem, nemcsak kötelességből állna (egyoldalúan) az életem, hanem a mérleg másik serpenyőjében ott lenne az a sok móka, vidámság, apró felfedezések, rácsodálkozások bagatellnek hitt de valójában nagyszerű dolgokra, ahol fel lehetne szabadulni lelkileg!
Sokan ugyanezt a szabadságélményt drogokban, alkoholban, stb. keresik. Nekem az nem kell!
Az angolban van is egy mondás: all work and no play makes Jack a dull boy, all play and no work makes him a mere toy.
Nincs magyar megfelelője, de kb. annyit tesz, hogy túl sok munka vs. túl kevés szórakozás/játék kiüresíti a lelket, a túl sok szórakozás vs. semmi kötelesség pedig puszta játékszerré, infantilissá teszi magát az embert. Vagyis kell a balansz!
Mielőtt félreértés esne, ezt csak a saját példámra vonatkoztatom! Esetedben Lea, nem biztos, hogy a "kutyaharapást szőrivel"-terápia lenne célravezető, illetőleg nem feltételezem, hogy biztosan lesz olyan pont neked is az életedben, amikor pálfordulást teszel. A példámat azért írtam le, mert abban viszont bizonyos vagyok, hogy a saját életutadban te is megtalálod valahol azt a pontot, ahová a szálak összefutnak. Lehet, hogy nálad is az egyensúly, a harmónia kereséséről van pusztán szó, ám nálad éppen a gyermekvállalás borítaná azt fel.
A frissen született babával szvsz elég nehéz beszélgetni, még ha ébren is van. :))
A többi esetben, ha látod, hogy a partner maradandó agyi károsodást szenved, (mert látható :)))) ) ha öt vagy a gyerekét nem dícséred meg, hát intézd el egy elözöleg betanult mondattal. Ez a de jól nézel ki, amit írtál, vagy a de szép ez a gyerek címü mondat a meggyözödés halvány szikrája nélkül is hatásos. Szerintem. :)))
na, ez utóbbiakra is gondoltam:) meg tényleg van olyan -mint pl. az unokahúgom is-, aki épp azért kattan rád, mert te nem csinálsz semmit, nem gügyögsz, nem ajnározod, békénhagyod...
ámde egyes gyerekeknek megvan az a jó szokása, hogy ha nem foglalkozol velük, akkor direkt felkelted az érdeklôdésüket, és mennek utánad mindenhová:) na, ezzel mit kezdjen az ember...én ugyan állítólag egész jól elvagyok velük, ha muszáj, de egy-két óránál tovább biztos, hogy nem bírnám. egy értékes tapasztalatom van: a gyerekek, a jelek szerint sokkal kevésbé bírják a gügyögést, mint azt a felnôttek hinnék. és ilyenformán kiderült, hogy egész jól el is lehet velük dumálni.
"ciki" alapeset: ha pl. kutya is van, meg gyerek is egyszerre, én azonnal a kutyára kattanok rá. biztos ami biztos, általában is világossá tettem mindig, hogy nem vagyok egy gyerekezôs típus, rohadtul nem érdekel, kinek hogy fejlôdik a gyereke, és egyáltalán a vele járó napi dolgok -kivétel persze a "mi kutyánk kölyke", esetünkben unokahúgom (naná, kicsit sem vagyok részrehajló:))) - ha gyerekes ismerôsökkel találkozom, akkor csakis az ô személyük érdekel. aki pedig megsértôdik ezen, az már úgyis, eleve túl messze van tôlem.
nekem meg épp egy gyakorló anyuka barátnőm mondta (pont az, akivel összeírtuk a 10 betanulandó mondatot), hogy ne csináljak olyat, hogy tudomást se veszek a gyerekről, mert azon megsértődnek a szülők. Akármilyen kicsit, de valamit produkáljak. Aztán gyorsan térjek át arra, hogy megdicsérem a frissen szült anyukát ("de jól nézel ki" stb.), és innen már folytathatom a beszélgetést a felnőttekkel, az meg, ugye, megy.
Sajnos most mennem kell gépközelből, még írjatok erről, mit tapasztaltok, mit gondoltok. Talán este megint leszek.
Valoszinuleg az a legjobb, ha tenyleg nem foglalkozol a gyerekkel. Ugyanugy, ahogy az ember nem all le egy vadidegen felnottel beszelgetni csak azert mert hallotavolsagba kerult. En legalabb is ezt a taktikat valasztom. Neha csak az a kellemetlen, ha a gyerkoc felmaszik ram, meg minden es en meg azon izgulok, hogy mondjuk a kezeben levo teasutemenyt hogy/miert torli bele a ruhamba... Es en mar voltam babysitter, tehat alapbol semmi bajom a gyerekekkel valo foglalkozassal!
Bocs, hogy közbekotyogok gyakorló anyaként. Én sem tudtam gyerektelenként beszélgetni mások gyerekével. Ez nem baj. Ez miatt nem kell frusztráltnak érezned magad.
Az sem mindegy, mekkora egy gyerek, de ha valóban akarsz vele beszélgetni, akkor tedd úgy, mint bárki mással, csak egyszerübb mondatokkal. Egy 2 éves is megért bármit, amit mondasz neki. Fölösleges gügyögni, a gyerekek nem hülyék csak kicsik. Én speckó útálom, ha valaki leáll gügyögni a gyerekemmel, én sem szoktam, sem a sajátoméval, sem másokéval. A 6-7 évesek meg már egészen komoly kis emberek.
Nem muszáj mellesleg gyerekkel beszélgetni, miért is kellene, hiszen nem ismered öt. Van olyan gyerek, aki szóba sem áll idegenekkel. A másik véglet, aki mindenkivel szóba elegyedik, ezt a típust bárki felnöttnek nehéz megúszni beszélgetés nélkül, de ö meg adja a témákat.
Nem vagy egyedül a problémával én se tudok mit kezdeni más gyerekével/pedig én majd szülni szeretnék/Milyen anya lesz így belőlem?
Másoktól ellesem,hogy ilyenkor mit kell csinálni,de tök hülyén érzem magam!
A kolléganőm is nagy örömmel meséli,hogy az unokája elkezdett menni és hogy milyen aranyos és ügyes.Akkora lelkesedéssel meséli,hogy látszólag én is lelkes vagyok de közbe meg azt gondolom közönbösen:ÉS?Minden gyerek elindul egyszer!
már régóta akarom mondani neked, hogy örülök neked, hogy ilyen értelmesen el tudunk beszélgetni egy gyereket akaróval. Szép ellenpéldája vagy itt "némelyeknek", akik lejáratják a gyereket akarók táborát. Értelmesen olvasol és értelmesen gondolkodsz. Remélem, gyerekszülés után is ilyen maradsz :)
A pszichológusra visszatérve, hogy engem valójában mi zavar. Erről itt a topikon még úgysem beszélgettünk, de tuti nem vagyok egyedül a problémával!
Én a gyerek-nem-akarásommal tök jól ellennék a magam kis világában, ha mások ide nem tolakodnának be állandóan. Ha a világ békén hagyna, ez a téma nem is lenne téma.
De ami még ennél is rosszabb. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki mások kisgyereivel egyáltalán nem tud bánni. Valójában EZ a legkínosabb, számomra. Találkozom egy gyerekes anyukával, és ilyenkor a szülők elvárják, hogy gügyögjek, beszélgessek, foglalkozzak a gyerekkel, dicsérjem, stb. Én erre képtelen vagyok.
Egyszer egy barátnőm segítségével összeírtunk kb. 10 mondatot (poénból esetleg holnap felteszem ide :))), hogy ilyenkor miket mondjak. Ha kifogytam a 10 mondatból, jön a süket csönd.
(Kedvencem: "keresd meg anyát!" - ilyenkor jobbik esetben odaszalad az anyjához, és én fel vagyok mentve a továbbiakban :)))
Szóval a lényeg, hogy ILYENKOR buktatom le magam, ilyenkor néznek rám a legfurcsábban az emberek, és ilyenkor jönnek a gyanakvó kérdések, látva, hogy a gyerekükkel mennyire nem tudok mit kezdeni. Valójában a pszichológust is főleg ezért kerestem meg.
Azt a nem túl jó megoldást szoktam választani, hogy vagy úgy teszek, mintha nem venném észre a szembejövő gyerekes anyukát, vagy ha kénytelen vagyok megállni, nem veszek tudomást a gyerekről, és rá se nézek. Ugyanis ha megszólalok, egyből kiderül, hogy mennyire béna vagyok. Viszont ha nem szólalok meg, nem lehet tudni, hogy mit rejtegetek belül, lehet, hogy csak rosszkedvem van. :)
Más nőkből ilyenkor dől a szó, a szöveg (ilyenkor szoktam tanulni, gyakorolni :), próbálom megjegyezni a süketelős mondatokat. De elég nehezen megy. Viszont a nem-süketelős mondataim meg nem valók a szituációba. Ezért választom a csöndet, ami megintcsak nem túl jó megoldás.
akik valamilyen okbol nem akarnak gyereket,valami lelki serulesuket takarjak be racionalis magyaraztokba
ezt nem tudom, honnan veszed.
lehet, hogy néhány nô -ismétlem, néhány, tehát nem általánosítani akarok!- éppen azért szül, hogy a lelki sérüléseit vagy egyéb hiányosságait takarja be racionális magyarázatokba. mert azért gyereket szülni fényévekkel racionálisabb, a környezet által elfogadottabb döntés, mint nem szülni.
Különben van egy másik történet is. Az egyik szomszédomék sem akartak gyereket. Az asszonyka elköttette a petevezetékét. Külföldön csinálták a műtétet, nagyon sokba került akkor. Aztán eltelt néhány év, és itthagyta a férje, mondván, hogy meggondolta magát mégis akar gyereket és nem akar egy meddő nővel élni.
Én voltam terhes, meg szülö nö, és a nögyógyászom nem zsigerelt ki. Kb 4x hívott be a terhesség alatt, nem vizsgált csak ultrahanggal, nem fizettem nagy pénzeket, és nem mondta mennyit kér, söt nem kért a szülésért semmit. Ha nem adok neki semmit, akkor is ugyanúgy dolgozott volna. Jól kell választani. És nem kell ltalánosítani. Nögyógyászok közt is van jó, meg nem annyira jó, éppen úgy, mint az élet ms területén.
Igen a jatt miatt is, de szerintem a fő ok az, hogy egy nő aki csak fogamzásgátlót írat fel, semmi anyagi hasznot nem hoz szinte a nőgyógyásznak (van akinél 3-5 ezer ft egy receptfelírás de sokszor ingyenes) de egy terhes és szülő nő! az végsőkig kizsigerelhető anyagilag, vizsgálatonként, a szülésért, stb. Az az igazi biznisz egy nőgyógyásznak!! persze hogy felháborodnak ha te kicsúszol ebből a körből!!
egyékbént szerintem a nőgyógyászok a legpénzéhesebb állatfaj... (jaj álltalánosítok :-))))))))))))))))))))))))
bocs biztos vannak rendes tagok is, csak én még olyat nem láttam...
