Ez a topic olyan nőkről,házaspárokról,élettársi viszonyban élőkről szól akik TUDATOSAN nem/vagy még nem/vállalnak gyereket.Hogyan élnek,mit szól hozzá a környezetük,eddig miért nem vállaltak?A késői gyerekvállalás előnyei és hátrányai.Véleményeket,hozzászólásokat,tapasztalatokat várok.
Egyáltalán nem akartam előhozakodni egy bizonyos témával, de most erre a hozzászólásra reagálva mégis megteszem.
Azért, mert TE így érzed, miért gondolod, hogy mindenki más is így érez?
Szóval eddig nem akartam beszélni róla (mert úgysem hiszi el senki), hogy én úgy nőttem fel a tesómmal együtt, hogy bennünket sem anyánk, sem apánk nem szeretett.
Az én anyám TUTI nem érzett irántam soha olyasmit, amikről Te írsz. Amikor apánk otthagyott bennünket, anyánk összeszorított fogakkal felnevelt bennünket, és nem titkoltan végig azt várta, hogy mikor szabadul már meg tőlünk. AMikor végre megszabadult, nem titkolta, hogy örül.
Azóta alig látogatom (szinte soha), mert olyanok vagyunk, mint két idegen. Semmi mondanivalónk nincs egymás számára. Az elmúlt 10 évben nem kérdezte meg tőlem, hogy mégis miből élek, meg ilyesmik. Ha összefutunk az utcán (rettegek ezektől a találkozásoktól), annál kínosabb nincs, mert SEMMI mondanivalónk nincs egymás számára.
Szóval más anyák ilyenek is lehetnek, nem mindenki olyan minta, meg szerelmes a gyerekébe, mint Te, vagy mások.
Nem akartam anyámmal példálózni, de most már kikívánkozott. Nem mindneki mintaanya. Ő most pontosan annyi "jó szót" kap tőlem, amennyit én kaptam tőle egész életemben. Kevés gyerek van, aki annyiszor hallotta már, mint én, hogy mennyire "hülye vagyok", mennyire "szégyellni való vagyok", "bármelyik gyerek különb nálam". Én ezen nőttem fel.
(Azt hiszem, ezért IS van bennem, hogy egyik diplomát szerzem a másik után, és ugyanígy gyártom a nyelvvizsgákat is, mert bizonyítani akarom, hogy én "nem vagyok hülye". Mindegy: anyám a mai napig hülyének és abnormálisnak tart, akármit csinálok.) Sosem értettem: egy tömeggyilkosért ott zokog az anyja a képernyő előtt: "az én fiam", engem meg utál anyám, akármit csinálok.
A párom mindig mondja, hogy "vedd már tudomásul, neked nincs anyád", de ezt még mindig nem bírtam feldolgozni. Nem ilyen egyszerű.
Ezek után, miután ilyen csodálatos szülőket kaptam (apám még gyerekkoromban nyomtalanul lelépett), nem vágyom gyerekre, és ezen egyesek kiakadnak, és azt állítják, hogy "nem tudhatom, milyen anya lennék".
Azt hiszem, mindenki jobban jár, ha én ezt nem próbálom ki, és mindenekelőtt a meg nem születetett gyerekem jár a legjobban!
Ez a nagy szöveg, amikkel itt egyesek jönnek, hogy "akkor is az ő vére", meg ilyesmik, miért nem hiszitek el, hogy némelyik szülőt ez egyáltalán nem érdekli?
Ezek után azt a szöveget szeretem még ezoterikus ismerőseim részéről, hogy "én ebbe a családba akartam leszületni". Hát ha én ebbe a családba akartam leszületni, akkor ennek az lett a következménye, hogy megutáltam a gyerekvállalási témát és lehetőséget, mivel mindkét szülőm részéről gyerekek felé való elutasításon nőttem fel. Most ez kinek jó? (Ja, természetesen a tesóm sem akar gyereket... Ugyanazt a nevelést kaptuk.)
Köszi, mindenki jól van, csak elutaztunk pár napra mamázni. :)) A gyerköcök jókat játszottak a kertben, sétáltunk, aludtunk, és végre kettesben is ki tudtunk egy kicsit mozdulni. :))
Bocs, valamit töröltem. Az átlag alatti IQ-jú szülök gyerekei ált. a szülöknél magasabb IQ-val, az átlag feletti IQ-jú szülök gyerekei pedig ált. a szülöknél alacsonyabb IQ-val rendelkeznek. Az IQ tehát tart az átlaghoz.
Egy kiemelkedö ember szülei teljesen átlagosak is lehetnek. Az IQ nem úgy öröklödik, mint más. Az átlag alatti emberek gyerekei ált. a szüleiknél magasabb, az átlag feletti IQ val , ugyanis az IQ mindig az átlag felé tart. A kiugrások meg véletlenszerüen fordulnak elö. Lehet, hogy épp a te gyereked lenne 150 IQ felett.
Több olyan családot ismerek, ahol anya-apa átlag feletti, és a több gyerek közül a zsenitöl a fogyatékosig minden elöfordul. Az általam ismert hátrányos szülök 5 gyereke közt is van egy kiemelkedöen tehetséges, aki az összes rombolás ellenére már 5 éves korában olvasott.
Szvsz az IQ-t, meg az átlagosságot ne vonjátok ide bele. Ez csak egy magyarázat részetekröl. Szerintem.
Nem nekem cimezted ugyan, de remelem nem haragszol ha en is reagalok. Nem jo a peldad, mert Te biztosan vagytal egy babara, es valoszinuleg tudatosan keszultel az anyaszerepre, a terhesseg egy oromteli esemeny volt az eletedben, szamolgattad a heteket, napokat, turelmetlenul vartad hogy megszulessen. Az a no, aki sohasem akart gyereket, de megis -x okbol (ferj, csalad, tarsadalom nyomasa, stb)kifolyolag- a szuloszobaban talalja magat, szerinted a szules utan egy oraval szerelemre gerjed a gyerek irant?
Ugyan nem engem szólítottál meg, de én is válaszolok. Nem a párom akartam magamhoz kötni, mikor szültem, ugyan 30 alatt (29) egyet, aztán még egyet. Köszönjük, jól vagyunk mind a négyen, nem vagyok még sem elvált, sem negyvenes. 8 éve vagyok férjnél, és 11 éve együtt élünk.
Kultúrált hsz volt amúgy részedröl. Elég egyszerüen látod a világot. És még csak nem is minösítettelek.
De gőzöd nincs milyen az amikor hosszú és nehéz vagy rövid
és könnyű szülés után melléd teszik a TE gyereked.
Olyan ez mint a szerelem. Olvashatsz róla regényeket meg verseket,
de akkor tudod meg amikor átéled.
Mert jelentem Én pl egy szakmáját imádó diplomás nő vagyok. Sose
gondoltam, hoyg a gyerekszülés életem értelme, vagy kell hogy öregségemre
támaszom legyen stb...
Sose imádtam a gyerekeket, sőt leginkább nem
tudtam velük mit kezdeni. Én aztán nem értettem mit puszilgatják meg
gügyögnek meg lelkesednek.. (jelentem gügyögni azóta se tanultam meg)
De az az ÉRZÉS ami akkor ért el, amikor hosszú fárasztó szülés után fél órával kitámolyogtam a folyosóra a gyerekért és mellém fektették. Az leírhatatlan. Olyat nem tudtam előre elképzelni.
Az nem olyan mint a MÁS GYEREKE.
Ez SZERELEM. Kémia+biológia + minden egyéb.
Imádtam az első perctől, képes lettem volna szembeszállni bárkivel
aki el akarja venni tőlem, nem érdekelt ha félig belehalok a Hozzá mentem
(najó támolyogtam) végig a folyosón. Imádtam nézni ahogy alszik, hallgatni
ahogy gyügyög és - igen puszilgatni a lábacskáit. Mert a szagát is imádom.
Szóval ez MÁS. Valami új. Valami nem múló szerelemhez hasonlító izé....
mert azóta is imádom.
Persze nem muszáj kipróbálni. CSak úgy mondtam
(amúgy dologzom a szakmámban persze nem tartok ott ahol tarthatnék de
nem érdekel - és még sportolok is, és jól érzem magam)
"rajtunk is mulik,hogy a gyerekunk ranknyitja-e az ajtot oregkorunkra szivbol vagy kenyszerbol"
Ez nyilvánvalóan igaz.
Viszont mit szólsz, ha azt mondom, hogy én tudom, hogy én nem tudnék olyan szívvel, szeretettel nevelni egy gyereket, hogy ő engem szívesen látogasson?
Erre szokták azt mondani: "Ezt nem tudhatod előre." Már hogy a fenébe ne tudnám?
Pl. az én apám, aki otthagyott bennünket, és semmit sem tudok róla - na őt vajon melyik gyereke fogja látogatni? Pedig ő létrehozott két gyereket is, eleget tett társadalmi kötelességének.
Szóval már inkább azért ne látogasson senki, mert nincs, aki látogasson, minthogy azért ne látogasson, mert nem szeret.
A hivatalos verzió szerint 60% genetikailag kódolt, ezt a nevelés 40%-kal ellensúlyozni tudja, de gyökeresen megváltoztatni nem. És ahogy mondani szokták, "ha utálod az anyósod, a szülőszobán megkapod a kicsinyített mását". ;-)))
A párommal görögben voltunk tavaly és tök fusztráló volt, hogy egymást fényképeztük. Minden fényképen külön-külön látszunk. Ha lenne gyerekünk legalább lefényképezhetett volna. Na meg a kutyát is el lehet küldeni vele sétálni. Eddig ezeket a meggyöző érveket sikerült összekaparnom. Amit viszont az fajTAfentartásról és a gondoskodásról írtak, az RIZSA. Valakinek szüksége van ilyesfajta önigazolásra. Nekem elég a szex.
Engem sem érdekel különösebben, hogy pl milyen gyerekünk lenne. Attól függően, hogy melyikünktől mit örököl, lehetne egészen szép és meglehetősen csúnyácska példány is szegényke, hiszen senki sem tökéletes :-D, ráadásul a gyerek sokszor mindenkire hasonlít a családból, csak éppen a szülőkre nem. szóval, ha erre kíváncsi valaki, az nyugodtan keressen egy idevágó számítógépes programot.
Én pl egy program segítségével megtudhattam, hogy fogok kinézni 62 évesen :-)
Hát én igen selejtes példány lehetek, mert egyrészt én nem tartom "csodának" a fajfenntartást, másrészt nem érzem magam kevesebbnek azáltal, hogy egyáltalán nem foglalkoztat ez a kérdés, és nem is érdekel, fennmarad-e valami utánam.
Onnan tudtam meg, hogy másoknak ez a motivációja, hogy fórumokon beszélgetek erről. Nekem magamtól eszembe se jutott volna soha, hogy tovább akarnám örökíteni magamat, vagy pláne a páromat. Az Internetről tudtam meg, hogy mások ilyeneket éreznek.
Az én gondolkodásmódom PONT a fordítottja: szeretem a páromat, szeretek vele lenni, TEHÁT nem akarok magunk közé egy harmadikat, aki csak zavarna. (Most ezen biztosan egy csomóan kiakadnak, de így van, és biztosan nem vagyok ezzel egyedül.) Erre amúgy az szokott lenni a reació (előre mondom :)), hogy "magasabb rendű", ha már az ember az együttléten túl utódra is vágyik. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Azért, mert neki ez a jó, attól ő még nem "magasabb rendű".
Most nem azért, de te elvárnád a gyerekedtől, hogy a pelenkát cserélgesse rajtad, ahelyett, hogy a saját életét élné?
Nem azt mondom, látogasson meg néha de ne erre menjen el az élete. Szerintem.
Ugyanakkor természetesen én is cserélni fogom a cserélnivalókat, mert szeretem a szüleimet (remélem nem lesz rá szükség, tudom, hogy ők sem szeretnének olyan helyzetbe kerülni, és én sem,ha öreg leszek, de ez megint más téma). De paradox módon a saját gyerekemet inkább küldeném el, hogy ne az én szenvedésemet kelljen nézegetnie (elvégre attól még szenvedni fogok, hogy ő azt lesi). Persze ez csak elmélet, gyerek nélkül, ugye.
Egyébként mindenki ezzel az öregek otthonás dumával jön örökké. Amíg élt a dédimamám, aki egy borzasztóan jó fej, nyitott, modern gondolkodású és intelligens asszony volt, mindig a nagymamámékkal lakott, ergo sosem unatkozott, mindig volt otthon, mellette valaki. Ennek ellenére, utolsó éveiben magától eljárogatott egy öregek otthonába, "napközibe", mert tökre élvezte, hogy ott vele egykorúakkal beszélgethet, jártak kirándulni, stb. Szóval nem olyan vacak hely az, mint ahogy elmondják sokan. Amíg az unokádat baromira nem érdeklik az epekőműtéted részletei, addig azt a 80 éves Mariska néni tátott szájjal fogja hallgatni.
hat ez a butasag,csunyasag erdekes kerdes,mert mint minden mas,ez is nagyon relativ.lehet,hogy nem a sajat allomanyomat szeretnem viszontlatni a gyerekemben,hanem az altalam szeretett paromet.Lehet,hogy nem o a vilag legtokeletesebb embere,de nekem az,mert szeretem.
Az pedig,hogy 2 kulonbozo ember /az allatok is/ kepes letrehozni egy sokban eltero,megis hasonlito harmadik,teljesen onallo eletet,az maga a termeszet csodaja.
Talan ez a csoda az,ami inspiralja az emebereket,nem az,hogy magukbol szeretnenek egy kisebb peldanyt reprodukalni
Ezzel azért vitatkoznék,mert pont a mi családunkba történt ennek a példája!
A bátyám ugyanazt a nevelést kapta mint én és sajnos"leszarja"a szüleinket!
2-3 évente bukkan fel,akkor is pénzért jön!Apu szívinfarktussal feküdt a korházba és meg se látogatta,pedig a mamám felhívta,hogy mi történt!Én meg ha csak egy kicsit megfáznak már rohanok és segítek amit tudok/máskor is/!Tehát saját tapasztalatból tudom,hogy nem nevelés kérdése!
Elég ironikus volt a hozzászólás egésze is. :-) Valahol ez is biológiai késztetés, hogy reprodukáljuk a génállományunkat, csak a természetben erre tényleg azoknak nyílik csak lehetősége, akik valamiben kiválóbbak, mint fajtársaik. Az ember az egyetlen állat, amelyiknek _joga_ van szaporodni nyakra-főre. :-( (Egyébként meggyőződésem, hogy a Földnek az tenne a legjobbat, ha az emberiség kipusztulna, mielőtt végleg tönkretenné. Egyelőre viszont úgy néz ki, hogy előbb tönkretesszük, aztán kénytelenek leszünk vele együtt kipusztulni.)
