Ez a topic olyan nőkről,házaspárokról,élettársi viszonyban élőkről szól akik TUDATOSAN nem/vagy még nem/vállalnak gyereket.Hogyan élnek,mit szól hozzá a környezetük,eddig miért nem vállaltak?A késői gyerekvállalás előnyei és hátrányai.Véleményeket,hozzászólásokat,tapasztalatokat várok.
Huh, nem az anyukádat akarom bántani, de az ilyenektől rosszul vagyok. Igaz, ő választotta a mártíromságot, de akkor is idegesítő. Amúgy sem tudom megérteni azokat a családokat, ahol a gyerekre költik az összes pénzt, és teszem azt az anyuka ápolatlan, 20-30 éves göncökben jár, igénytelen, fodrászolatlan stb. aztán csodálkozik, hogy a férje elhagyja. Azok a szemét férfiak, ugye? Emlékszem amikor szülői értekezlet volt az iskolánkban, mindig elnéztem, hogy az osztálytársaim szülei milyen szakadtak. Mert ugye a gyereknek mindent. Szerintem ez nem normális dolog.
Ez nem szőrszálhasogatás, amire te is rájönnél, ha elgondolkoznál rajta. Ami persze nem kötelező, csak akkor ne ítélkezz.
Én nem félek szembenézni a rám váró jövővel. Persze annak nem fogok örülni, ha mondjuk a párom úgy dönt esetleg, hogy ő gyereket akar, és emiatt szakítunk. Az nagyon-nagyon rossz lesz, gondolom érthető. De akkor sem fogom azt mondani, hogy jaj bárcsak szültem volna egy gyereket, mert lehet, hogy a páromat megtartanám vele (kétlem ugyan, de mindegy- szerintem tuti lelépne, ha rájönne, mit is jelent egy gyerek, ismerem őt) de a mérleg negatívra jönne ki.
Ami a magányos nyugdíjas éveket illeti, arról már kisregényt írtunk, olvass vissza.
Privátba levelezek az egyik topikozóval és pont most írtam le neki én is,hogy ettől a fórumtól azt vártam,hogy/mivel"arctalanok"vagyunk/nyíltan és őszintén beszélgethetünk ezekről a dolgokról.Sajnos nem,mivel itt is nekiesnek annak aki nem szeretne gyermeket és tök őszintén le írja az érveit és érzéseit!
Én már le is tettem erről,mert ha leírnám teljesen őszintén,hogy milyen dolgok kavarognak a fejembe és mit érzek igazán,hát a minimum a megkövezés lenne!
Pedig szerintem sokan éreznek így csak nem merik kimondani,mert milyen embernek tartanák mások?
Nem tartom magam rossz embernek/,na jó egy kicsit önző vagyok,/de nem tehetek róla,hogy ezeket érzem!
1. tényleg félek, hogy olyan lennék, mint az én anyám
2. nem szeretem a gyerekeket (a kicsiket legalábbis nem, 10 éves kor felett már jól elvagyok velük, és főleg a kamaszokkal kimondottan jó a viszonyom)
Azért járok ide, hogy ismerkedjek, beszélgessek, lássak másokat.
Engem rávenni tuti nem lehet a gyerekvállalásra, főleg a 2. pont miatt.
Közben rájöttem, hogy nem volt teljes az előző, magamról írt történet:
nekem sem anyám, sem apám, sem a jelenlegi párom nem szereti a gyerekeket. (nem is tudom, tennem kellene-e :) vagy :( jelet ilyenkor, hát igen, ez így sikerült) Nekem ez így jött össze.
Viszont ha valaki megkérdezné anyámtól: "asszonyom, Ön szereti a gyerekekt?" Azt mondaná (hazudná): igen. Kevés ember vallja be ezt, főleg azért, mert egyből nekiesik a "társadalom". Én bevallom, hogy nem szeretem a gyerekeket, de én is csak anonim, mert élesben tudom, hogy megkövezne a környezetem.
Nálunk nem arról van szó,hogy nem akarunk gyermeket-mert szeretnénk-csak még nem most,majd később!Nem tudom,hogy mikor jön el az a pillanat,hogy úgy is érezzük-igen,szeretnénk-remélem hamarosan!
Te szerencsés vagy,hogy a férjed a pozitív irányba változott a gyermekvállalás után,sajnos sokan nem így vannak.Van sok ilyen és olyan példa is!
Mindenkinek a saját párját kéne igazán ismernie ahhoz,hogy tudja,hogy ténylegesen mit is akar!Mi tudjuk,mit akarunk csak az időpont kérdéses!
És állítólag már tanulmány is készült arról, hogy ez a gyerekek szemében baromira visszatetsző, és egyáltalán nem tesz a gyereknek "jót" az ilyen szülő!
Mert bűntudatot kelt a gyerekben, hogy pl. az anyja a saját szájától vonja meg az ételt, csakhogy ő ehessen.
Más fórumon olvastam egy fiatal emberről, aki 30-as éveibe lépve sikeres vállalkozó lett. A saját életútját úgy írta le, hogy gyerekkorában ő és a családja (apa, anya, + 1 tesó) nagyon szegények voltak, szoba-konyhában laktak, és gyakran paprikás krumpli volt az ebéd/vacsora, melyben csak egy szál szafaládé volt és azt is az édesapja ette meg, mert ő végzett nehéz fizikai munkát...
Kövezzetek meg, de szerintem ez a normális! Lássa a gyerek már kicsi korától kezdve, hogy a családban munkamegosztás van és a nemi szerepek vállalása sem mellékes. A gyerek természetesen fontos, mert fejlődésben lévő szervezet, meg tanulnia kell, meg ő a jövő és hasonló közhelyek, de itt most nem arról van szó, hogy az apa evett és a többiek éhen maradtak. Hanem arról, hogy a családi munkamegosztásnak (és hierarchiának) megfelelően osztották el az élelmet is. Mindenki azt kapta, ami "járt" neki, és senki nem lett úgy beállítva, hogy aránytalanul nagy áldozatot kellene hoznia a többiek - vagy speciel a gyerekek - miatt.
Természetesen jobb módú családokban indokolatlanok az ilyen restrikciók, de azokban sem árt, ha a gyerek megtanulja, hogy hol az ő helye és hol a többieké. Ez még nem zárja ki a szeretetet és a jó légkört! Szabályokra és kötelességvállalásra szükség van, de nem ilyen manipulatív módon. Hogy aztán majd akár egész felnőttkorában azt hallgassa a gyerek, hogy "bezzeg én érted feláldoztam az életemet..."
ez erdekes,ez nalunk nem jatszik.Ugyanannyi reszre kell osztani a draga kincseket,csokit,epret,ahanyan vagyunk fuggetlenul attol,ki felnott,ki nem...Es szemrebbenes nelkul meg is eszem a ram eso reszt.
"Gyerekkoromban mindig én meg a tesóm kaptunk minden finomat, neki maradt a maradék,.."
Ez tényleg olyan érdekes, nem egyedi eset. Apukámék pl.: gyerekkorunkban mindig ők ették a csirke hátát, szárnyát. Mondván ők ezt szeretik, mert milyen finom!
Mi meg - gyerekek - el is hittük. Felnőtt fejjel átgondolva, nem mindig a "szeretjük" okból ették a megmaradt részeket. Egyszer rá is pirítottam apuékra mikor nálunk ebédeltek. Csak poénból megkérdeztem , nem kérik-e a hátát vagy a szárnyát, mert az olyan finom. hahaha. Nem feltétlenül mártírkodásról volt szó nálatok se.
Ebben, mármint az "az ivódik bele a gyerek agyába, amit lát otthon", van igazság. Én pl. utálom, mikor anyám mártírkodik. Ezen azt értem, hogy ha hazamegyek, és megkérdem, hol a tojás? akkor felugrik a fájós kábaival és rohan hozni, pedig én is be tudom hozni, csak a helyét kéne megmondani. Ha felszállunk egy buszra, és van egy üres hely, le nem ülne, mert ő azt akarja, hogy én üljek (miért?) én meg azt, hogy ő. És mindketten állunk. Ezt én utálom. Gyerekkoromban mindig én meg a tesóm kaptunk minden finomat, neki maradt a maradék, pedig jutott volna neki is, de ő nem volt hajlandó enni belőle. "csak egyétek". Hogy utálom az ilyen mártíromságot.
És erre mit veszek észre magamon? Felszállunk a barátnőmmel a villamosra, és ragaszkodok, hogy ő üljön le, pedig az én térdem operálták tavaly. A lakótársam azt mondja, (ha épp mosogatok) hogy hagyjam az ő szennyes edényeit, majd ő elmossa. Mire én? Á, ha már mosogatok, akkor elmosok mindent.... Ő persze simán otthagyja az enyémeket, még ha csak 1 db pohár is....
Nekem is megvan az a tulajdonságom,hogy jó az önismeretem.
Ismerem a hibáimat és próbálok változtatni rajtuk vagy együttélni velük!
Az önzőségemen mindenképp változtatni szeretnék,de nem megy olyan könnyen.
Kb olyan gondolatok járnak a fejembe,mint neked jártak....nem írom le,mert ezért egy páran" megköveznének"!Tudod!Egyenlőre kis dolgokon próbálok változtatni,mielőtt gyermeket vállalnék!Tudom,hogy az idő mostmár egy kicsit szűkös,de úgy érzem,hogy még nem jött el az ideje!
Azzal a ténnyel is számolj kérlek, hogy a biológiai óra is igen erőteljesen pörög felettünk. Saján tapasztalatból tudom, hogy a szülés is jobban alakult volna, ha mondjuk úgy pár évvel (5-6) ezelőtt került volna rá sor. És hidd el, nem mindegy! Az önzőségről pedig leírnám a történetemet, ha érdekel. Nem itt, hanem mondjuk emilben, mert nem akarok untatni itt senkit vele. Pedig tanulhatna egy pár személy belőle...
Ez egy kicsit szőrszál hasogatás. Nem olvasol a sorok között, vagy tényleg félsz szembesülni a vélhetően várható jövőddel? Nem törvényszerű, hogy Te is így fogsz járni, de esélyed több van rá, mint nekem....
Szerintem valaki vagy követi az otthoni mintát, vagy - ösztönösen/tudatosan - egész mást csinál. Nálunk a húgom folytatja a szüleink elhallgatós, képmutató életmódját, én önkéntelenül, de gyökeresen szakítottam vele (illetve a férjem szerint nem, mert ő azt is nehezményezi, hogy időnként inkább rájuk hagyom a hülyeségeiket), nem söpörjük a szőnyeg alá a problémáinkat, és nem másoknak akarunk megfelelni. Ebből adódóan egész más hibákat fogunk elkövetni, mint ők. ;-)))
