Mit jelent ez? Ha nincs „Kulcsár-ügy”, nem „kéne” megismernünk „a valóságos demokráciánk és a valóságos kapitalizmusunk működését”?
Az emberek – általában – a „Kulcsár-ügy” ismerete nélkül is tudják, sőt már a gyerekek is tudják, hogy demokratikus jogállamokban bevett gyakorlat a vádalku, míg Babarczy ezt a „Kulcsár-ügy” „ismeretében” sem tudja. Ezért írta annakidején a Népszabadságban, hogy Magyarország „egy paranoid ország, amelyben a valódi botrányokat nem lehet megkülönböztetni a csináltaktól, ahol a demagógiát és a manipulációt nem próbáljuk meg leválasztani az igazságról, amelyben mindenki tudni véli, hogy nem lehet hátsó szándék nélkül kérdezni, és nem lehet manipulációmentes választ kapni, nem kellemes és nem egészséges hely”.
Ha ez az ország nem kellemes hely, és azért nem kellemes, mert Babarczy a „demagógiát és a manipulációt nem próbálja meg leválasztani az igazságról”, akkor Babarczy vajon miért nem próbálja meg a demagógiát és a manipulációt leválasztani az igazságról? Nem tudja? Mindenesetre látható: meg sem próbálja „megkülönböztetni a valódi botrányokat a csináltaktól”. Merthogy szerinte „nem lehet”. Jó, de miért nem lehet? Vagyis Babarczy az országot nevezi paranoidnak azért, merthogy ő intellektuálisan tehetetlen, tehetségtelen.
Babarczy szerint „mindenki tudni véli, hogy nem lehet hátsó szándék nélkül kérdezni, és nem lehet manipulációmentes választ kapni”.
Mindenki?
Én a magam részéről minden hátsó szándék nélkül kérdeztem Babarczy Esztertől (vagy helyette bárkitől): mi bizonyítja, hogy Lator László megveti az „elméletalkotókat”?
Részemről azonban, függetlenül attól, hogy tudom, hogy ki vagy, nem fenyeget a veszély, hogy feltárok bármit abból, amit tudok. Netán bemásolom ide a nekem személyesen írt elektronikus leveleidet.
Kérdezte ezt valaki? Hogy Babarczy bemásolja-e, föltárja-e az ő sub rosa tudását?
Itt áll fehéren-feketén: Babarczy nemhogy nem különbözteti meg a „valódi botrányt” a „csinált” botránytól, hanem maga csinálja a műbalhét. Manipulációmentesen? Szerintem inkább gyáván, alattomosan. Babarczy nemhogy nem választja le a manipulációt az igazságról, hanem maga manipulál. Alamuszin, fondorlatosan. Miközben azon sivalkodik, hogy Magyarország „paranoid ország”, „egészségtelen hely”.
Ha az, akkor éppen a Babarczy Eszterek teszik egészségtelenné.
A kérdés így hangzott: mi a bizonyíték arra, hogy a „szebb jövőt” a cigányság gettósítása, sterilizálása garantálja? Mire az egészséges válasz:
Nem hát. Ám a „cigányok ideje” nick nem azt kérdezte, hogy néki föláll-e vagy sem, hanem azt kérdezte: megoldás-e az évszázados problémákra, ha marcona nagylegények (a „szebb jövő” árpád-pufajkás angyalai) időnként vészesen alultáplált cigánygyerekeket, fogatlan öregasszonyokat ijesztgetnek (hol itt, hol ott), miközben a kemény bűnözők (akik egyébként „megélhetési bűnözésre” kényszerítik a legnyomorultabbakat, méghozzá származástól függetlenül) simán röhögnek a markukba. Ez volna a szebb jövő előnyomata? Szólt itt a kérdés. Minden hátsó szándék nélkül. Mire – válaszul? – éppen Babarczy Eszter tomporodott elő az ő hátsó szándékával; plusz egy másik manipulációmentesen egészséges válasszal:
... jobb híján arra fanyalodsz, hogy engem nézegess (lehalkított hanggal) és kárörvendj, hogy a mai nőket már megdugni se érdemes, mert túl intellektuálisak...
Hát nem tudom. Szerintem nem olyan nagy baj, ha az intellektuális nő hátsó szándékának le van halkítva a hangja, jól néznék ki, ha még durrogna is…
Egyébként pedig ki mondta, hogy a „mai nők” túl intellektuálisak? A régiek sem azok. A „hülye nők” még kevésbé.
Melyik nő túl intellektuális? A mai Heller Ágnes? A régi Babarczy Eszter? És melyik kinek, kiknek a vonatkozásában? Kérem, félreértés történt! Én egyetlen szóval sem állítottam, hogy Heller Ágnest nem érdemes megdugni. Azt sem mondtam, hogy érdemes. Azt ugyanis, hogy Heller Ágnes „egy hülye nő a férfiak vonatkozásában”, maga Heller Ágnes nyilatkozta a sajtónak. Hogy túl intellektuálisan nyilatkozta? Elismerem, ám én a túl intellektuális nők dugási problémáival korábban egyáltalán nem foglalkoztam. Azt kérdeztem, mit bizonyít Heller túl intellektuális axiómája, mely szerint „a gonosz dolgok forrása a gonosz”? Na most, ha Heller válaszol a kérdésre, akkor is tökmindegy, hogy érdemes-e a túl intellektuális nőt megdugni, ha Heller nem válaszol, akkor is mindegy.
A releváns kérdés így hangzik: agyilag milyen az intellektuális nő?
… az egész Kulcsár-ügy alapvetően arra kéne hogy szolgáljon, hogy megértsük a valóságos demokráciánk és a valóságos kapitalizmusunk működését, mert véleményem szerint nem tudunk eleget erről...
Attól még nem lesz a nő túl intellektuális, hogy belesóhajtja a fórumos nagynyilvánosságba: jó volna eleget tudni arról, amiről nem tud a nő eleget!
Tempora mutantur… Ez volt a hvg.hu (szerintem) nem túl intellektuális kérdése: „Csütörtök helyett nem lett volna bölcsebb péntekre vagy szombatra tenni a tüntetést?”.
Mire így hangzott Babarczy Eszter intellektuálisan túlnői válasza (nosmutamur): „Csütörtökön jött egy küldöttség az Egyesült Államokból az EU-elnökséggel tárgyalni. Ekkor meg lehet fogalmazni olyan üzeneteket, amelyek nemcsak Európának, hanem az Egyesült Államoknak is szólnak, jelesül, hogy bizonyos demokratikus alapértékek tényleg veszélyben vannak – még akkor is, ha az Ice-T ügy miatt nem marasztalták el a Tilos Rádiót. Szerettük volna azt láttatni, hogy Magyarország nem egy mocsár, ahol hülyegyerekek élnek, hanem nagyon sok ember nem ért egyet az alkotmányos jogok korlátozásával és szeretne demokráciában élni. A cél nem az, hogy kéthetente tízezer ember menjen az utcára, hanem hogy ennek a Facebook-csoportnak a tagjai – jelenleg hetvenhétezren – világossá tegyék: elvárják a kormányzattól, hogy az partnernek tekintse őket”.
Többszörösen intellektuális szamárság (honoratior putesco), még egy túl intellektuálisan tüntiző nőcike szájából is túlzottan az.
De Kun Béla, de Kun Béla azt írta a levélbe Nem való a bölcseleti vonó a lány kezébe Mert a lányra hatvanhárom szoknya kell S szoknya mellé, szoknya alá
A Vona vonója kell…
(Ismeretlen szerzőtől, Gergely Pál nyomán,
saját feldolgozás)
Az ismeretlen szerző után egy ismerősebb szerző verséből is idézek:
Hogy kell rohanni, magyarázzák A köszvényes lábú strázsák. S mutogatva sok vacak érmet, Győzelmeinkről lebeszélnek.
Savanyú a szőlő, költőkém!
Tudniillik József Attilát egyszerűen kirúgták a szegedi egyetemről, és még Németh Andor szerint is méltán; Németh Andor szerint Horger Antalnak volt igaza (már ami „tényálladékot” illeti), Németh Andor szerint József Attila „nem alkalmas arra, hogy az ifjúság nevelője legyen”.
Nadeviszont. Heller Ágnes! Ő már aztán igazán alkalmas. Róla nem Németh Andor, de maga Jürgen Habermas írja: Heller az, akit „a Német Szövetségi Köztársaságban nemcsak a Lessing- és a Hannah Arendt-díjjal tüntettek ki, hanem tavaly Weimarban ünnepélyes keretek között a Goethe Intézet a Goethe-éremmel is megtisztelte”.
Hát igen, még a Goethe-intézet is megtisztelte! Weimarban. És nem ám akárhogy, gyerekek, hanem „ünnepélyes keretek között”! Így minékünk csak egyetlen feladatunk maradt, ki kell egészítenünk-kerekítenünk az igazságot, melyet oly szűkre szabott az obligát német sovinizmus. Ismertessük tehát Heller Ágnes többi kitüntetését, elismerését (a mocskos markcista ordók kivételével természetesen): „Kitűnő oktató” (vö. „misztikus népemet fogom…”). Továbbá: Hannah Arendt professor of Philosophy. Széchenyi-díj. Melbourne-i Díszdoktor. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal. Az Európai Parlament Olasz Szekciója és Firenze városa által adományozott díj. Pro Scientia aranyérem, Sonning-díj, Hermann Cohen-díj, Vig Mónika-díj, Mazsike Várhegyi György-díj. Budapest díszpolgára! MSZP Közéleti díj. (Szerintem ez utóbbi a legértékesebb.)
Kérdezem: kell ennél ékesebb bizonyíték? Arra például, hogy Heller nem beszél baromságot az ifjúság (plusz a felnőtt korosztályok) épülésére, amikor például arra figyelmeztet a tévében, hogy Orbánéknak csak úgy lehet nagyobb (és még nagyobb!) a hatalmuk, ha „minél több konfliktusban álló intézményre támaszkodnak valami módon”. A demokráciában. Mert, ha nem támaszkodnak konfliktusban álló intézményekre Orbánék (valami módon), akkor aztán hiába reklamálnak majd Orbánék, egy jottányival sem lesz nagyobb a hatalmuk! A demokráciában.
Így „magyarázza” Heller Ágnes a Fidesznek (Berlinben), hogy miként „kell” hatalomért „rohanni” (Budapesten), és persze ehhez szükséges a „sok” remek „érem”, vagyishogy ami egyáltalán nem „vacak”. Lám, a költőzseni is tévedhet (nem kicsit, nagyot!). Csak a filozófuszseni nem téved!
Míg Babarczy Eszter (paralel) szintén alkalmas. Az ifjúság nevelésére. Néki ugyan még nincsen sok remek érme, ám már róla is kimondatott a fenséges szó: tanárnő. És ki mondotta róla ki, hogy tanárnő? Hát maga Babarczy Eszter, ugyanis ő a legméltóbb arra, hogy önmagát egyetemi tanárrá fogadja! Ne feledjük, Sztálin elvtárs is Sztálin elvtársnak szólította magát!
Babarczy egyetemi ön-Boa Constrictor. Már csak egy álló hülőfarok hiányzik a markából: „én, mint az egyetem Vona Clitoricusa, egyetemi tanárrá fogadom magam Magam, tudós Cunci Munci” (vesd össze).
Igen, sajnos, hiányzik még a jókora önfarok Babarczy polihisztorikus markából (nota bene a tudós hölgy polihisztorikus és nem polihisztérikus – vigyázzunk, nem ugyanaz a kettő!), hiányzik Babarczy női tenyeréből a dörgő hímparola (merthogy Almásié, Esterházyé nem dörrent akkorát, mint amekkorát dörrenne Gyurcsányé vagy Vonáé például), ám ez is meglesz egyszer, csak maradjon hozzá elegendő kitartás! Minimum a szebb jövőig, s amelyben Heller Ágnes inkább Orbán demokratikusan „nagy hatalmát” markolássza majd, részint konfliktusokra támaszkodva, részint „férfivonatkozásban”, részint államilag dotált kft-filozófiai relációban. Akár „egy hülye nő”.
… az egész Kulcsár-ügy alapvetően arra kéne hogy szolgáljon, hogy megértsük a valóságos demokráciánk és a valóságos kapitalizmusunk működését, mert véleményem szerint nem tudunk eleget erről, miközben túl sokat foglalkozunk azzal, hogy melyik párt hogyan kommunikál és mekkora szavazati arányra számíthat éppen.
Babarczy Eszternek véleménye van arról, hogy ő eleget tud-e, vagy sem. Véleménye szerint nem tud eleget a valóságos demokráciáról. Ami van nékik. Merthogy van nékik képzelt demokráciájuk is, olyan például, amelyet Orbánék még csak el sem tudnak képzelni! És pontosan ezért kicsi a hatalmuk. Így Heller Ágnes joggal állítja: Orbánék „minél több konfliktusban álló intézményre támaszkodnak valami módon, annál nagyobb lesz a hatalmuk”; míg Lux Elvira szerint nem elég pusztán támaszkodni ilyenkor, hanem érdemes kissé meghúzogatni is a demokratikus szőrösbőrt (le és föl, le és föl… de nem ám vadul, rángatva összevissza, hanem szépen, ütemesen, liberálisan), s akkor garantáltan megnő az orbáni hatalom. Demokratikus vonatkozásban. (Az idősebbek persze hamarabb abbahagyhatják, míg az idősebbeknek egy picivel tovább kell húzkodni értelemszerűen.) Szóval a lényeg: Helleréknek van vágyott demokráciájuk és van valóságos demokráciájuk. Női vonatkozásban. Illetve férfivonatkozásban. Mindegy, a lényeg, hogy még a demokrácia sem állt föl mindig (megfelelő módon), és pontosan ezért kell „megértenünk” a mi „valóságos demokráciánkat” (részint férfi-, részint női vonatkozásban), hátha attól majd rendesen föláll.
Idáig tehát értem. Azt nem értem, minek mindehhez (mármint a „megértéshez”) a Kulcsár-ügy? Nélküle nem megy? Tudással például (horribile dictu). Nem? Értelemmel. Esetleg hozzáértéssel. Vagy ez már végképp blaszfémia?
Babarczy szerint tehát nem politizálgatni, kommunigálgatni kéne (nem polihisztor-fakanállal incselkedni, nem tudóskonyharuhát lebegtetni az amúgy is bőszült politikusi bikák orra előtt), hanem kotnyeleskedés helyett (Babarczy szerint) „meg kéne értenünk a valóságos demokráciánk és a valóságos kapitalizmusuk működését”; s közölte mindezt a Nagy Tanárnő 2005.08.17 16:42:16 másodperckor.
Majd tudatta, hogy a mi valóságos demokráciánk tudós megismerésének eredményeként akkor érkezik el a szebb jövő, ha a hadházai polgárőrizőket Pintér pipogya perzekutorai rúgják picsán (most p-betűkkel szólok puhán!), illetve amikor a tudós demokraták már saját marhaságaik ellen tüntetnek. Legalábbis ezt írja a HVG: „Babarczy Eszter eszmetörténész a sajtószabadság védelmében megtartott január 14-ei tüntetés egyik aktivistája volt, és az ugyanebből a célból megrendezendő következő, január 27-i tüntetés előkészítésében is kivette részét”.
Kivette. Csakhogy a tüntetés, az aktivistáskodás nem azonos a tudományos vizsgálódással. Sőt még a Bauer Tamással folytatott „vita” sem azonos a megismeréssel. Hanem a Bauer Tamással folytatott „vita” is csak locsogás. Bauer részéről is, Babarczy részéről is, noha Bauer nem akkora tök, mint Babarczy, csak majdnem akkora, ugyanis, aki leáll egy jobbikossal élből „vitázni”, bármiről (nemcsak a szebb jövőről), túl okos ember nem lehet.
A HVG tudósítása szerint Babarczy „Most azt állítja, a Bauer Tamással szűk egy éve lefolytatott vitában vitapartnerének lett igaza”, majd a HVG fölteszi a tudományosan perdöntő kérdést: „Csütörtök helyett nem lett volna bölcsebb péntekre vagy szombatra tenni a tüntetést?”.
Hogy mit válaszolt e hátborzongatón érdekfeszítő kérdésre Babarczy Eszter? Erről írok legközelebb.
Mielőtt Babarczy Eszter demokrácia-„értelmezésére” térnék, közbevetőleg megjegyzem, Heller Ágnes („filozófuszseni”, „másik filozófus” és „okos nő”) megnyilatkozott az egyig tévécsatorna híradójában is, talán nem bánóm meg, ha szó szerint idézem a tudósítás szövegét:
Heller Ágnes… a másik filozófus, Hannah Arendt gondolataival szállt vitába, aki szerint a gonoszsághoz a gondolkodás hiánya vezet. „Ahhoz, hogy milliókat meggyilkoljunk, gonosz elmére van szükség, gonosz érvelésre, a tízparancsolat megfordítására, hogy ne azt halljam, hogy ne ölj, hanem hogy gyilkolj. Ezt tette Eichmann is” – jelentette ki Heller.
1) Heller Ágnes nem filozófus. Se egyik, se „másik”.
2) Heller nem „száll vitába” Hannah Arendt „gondolataival” (többes szám).
3) Még Hannah Arendt gondolatával (egyes szám) sem száll vitába.
4) Mert Hannah Arendt-nek sincs a tárgyban gondolata.
Hannah Arendt-nek állítása van, amelyet nem bizonyít, így az állítás nem emelkedik a gondolat szintjére. Heller Ágnes nem gondolatot vitat, hanem állítást tagad. Heller sem bizonyít.
Parabulák. Mindketten a „gonosz”, a „gonoszság” misztikusan moralisztikus fogalmába kapaszkodtak, s azt aztán nem engedik el az istennek sem, mert ha eleresztenék, nemcsak intellektuálisan, de teljesen, minden vonatkozásban belehullanának a nagy semmibe.
Hannah Arendt azt állítja, hogy a gonosz forrása a gondolattalanság. És hogy miért? Mi bizonyítja az állítást? Nos, itt jön a tipikusan babarczyánus érvelés: nem tudja a filozófus (vesd össze); Heller sem tudja, Arendt sem tudja; állít valamit, s hogy mi igazolja az állítást? Annak csak a Teremtő a megmondhatója. Szó szerint így: „A Harmadik Birodalomban a gonosz elveszítette azt a sajátosságát, amelyről a legtöbb ember felismeri — a kísértés jegyét. Sok német és sok náci, vélhetőleg túlnyomó többségük, bizonyára kísértésbe esett, hogy ne öljön, hogy ne raboljon, hogy ne engedje felebarátait a pusztulásba masírozni (mert természetesen mindannyian tudták, hogy a zsidókat a pusztulásba szállították, noha nem mindenki tudhatott a borzalmas részletekről), és hogy mindezen bűntettekben a haszonrészesedés által ne váljon bűnrészessé. Ám, Isten a tudója, megtanulták, hogyan küzdjék le vágyaikat, miként álljanak ellen a kísértésnek”.
„Isten a tudója”. Milyen filozófus az, aki így érvel? Megmondom: nem filozófus az, aki így érvel, ugyanis valamely filozófiai tézisnek – a dolog lényegénél fogva! – éppen a filozófus a tudója.
Hannah Arendt azért hivatkozik Istenre (indoklás helyett), mert eleve rossz a tétele. Az ugyanis, hogy mi gonosz, mi nem gonosz, bizonyíthatatlan, míg, ami bizonyítható, ez a tétel: a fasizmus (továbbá a nácizmus) szociálpszichológiai forrása a gondolattalanság. Ez a tézis igazolható, sőt olyannyira, hogy szinte axiómának számít, és éppen azért bizonyítható, mert fasizmusról, nácizmusról (kiteljesedett formájában: náci-fasizmusról) beszélünk, nem pedig gonoszról.
Bánóék szerint Heller „vitatja” Hannah Arendt „gondolatát”, majd azt a mondatot idézik Hellertől, amelyben a (mindenoldalúan korlátolt) liberál-tovarisnyica ennen magát cáfolja: „Ahhoz, hogy milliókat meggyilkoljunk, gonosz elmére van szükség, gonosz érvelésre, a tízparancsolat megfordítására, hogy ne azt halljam, hogy ne ölj, hanem hogy gyilkolj. Ezt tette Eichmann is”.
Mit „tett” Eichmann? Mondta, vagy hallotta, hogy „gyilkolj”? Nagyon nem mindegy!
Ha van valami értelme a gonosz fogalmának, akkor éppen az, hogy a gonosz hallatja a hangját. Ettől ő a gonosz. Aki csak „hallja”, hogy „gyilkolj”, az „parancsot teljesít”. Egyébként éppen erre hivatkozott Eichmann is a perben. Ráadásul Heller ugyanazt írja, amit az állítólag általa „vitatott” Hannah Arendt, csak Heller a rá oly jellemzőn zsibbasztó zagyválással teszi. Hannah Arendt szerint totalitárius körülmények közt nem a „ne ölj”, hanem az „ölj” a parancsolat, és ezzel szegül szembe az, akit „megkísért” a jó, a humanizmus, ám „leküzdi a kísértést”; s hogy miért?, kérdezi Arendt; az „Isten a tudója”, válaszolja Arendt. A filozófus.
A kérdésre a valóban filozófiai válasz így hangzik: a fasizmus kollektív gondolattalanság.
Megyesi Gusztáv, Farkasházy Tivadar (továbbá az 1995-ös SZDSZ parlamenti frakciójának hímtagozata) nem azért „huhogott” a holland zsidócsapat néger játékosaira (mégpedig a Fradi „nyilas-tagozatának” vezénylete szerint, náci-cipollák igézetében), merthogy gonoszak volnának, hanem azért, mert hatalmába kerítette őket a kollektív szellem. Fasiszta körülmények közé kerültek (a tömeges szurkolás a szó vegytiszta értelmében véve fasizmus: az ellenfél lelki terrorizálása stb.), Megyesiék kollektív gondolattalanságba zuhantak, melynek hatása alól adott esetben – s ezt én elismerem – csak nagyon határozott jellem, szilárd karakter képes kivonni magát. Ha egyáltalán érti, miről beszélek. Szerintem viszont sem Megyesi, sem Farkasházy nem érti. Höh, há’ mi a rossz, mi a fasiszta abban, hogyha mi a magyaroknak drukkolunk!? – kérdeznék, ha olvasnák kedves soraimat. Megyesiék keverik a belső drukkolás, szorítás fogalmát az üvöltözés, a tömeges terror fogalmával (a német „druck” szó „szorítást” is, „nyomást” is jelent). Egyébként a gladiátor-aréna (Mussolini szerint is, Hitler szerint is) ősfasiszta rituális hely (vö. a Mephisto zárójelenetével). Ezért én így teszem föl a kérdést: kinek mi köze ahhoz, hogy sportolok?! Vagyis a sport, a játék onnantól már nem sport, nem játék, hogy mások nézik, míg a drukkolás végképp nem tartozik a játékhoz, a tömeges szurkolás pedig maga a fasizmus.
Míg a gonosznak ehhez semmi köze. Már, hogy nagy a különbség embermilliók kiirtása és néhány néger futballista kollektív „lehuhogása” között? Nagy. De nem lényegi! Filozófiai műszóval: nem minőségi, hanem csak mennyiségi a különbség. A tömeges „huhogás” és a rasszista népirtás között nincs minőségi ugrás, s ebből két lényegi következtetés adódik. Ha meg akarjuk érteni a fasizmus természetét, akkor (1) nem Eichmann körül kell tapogatnunk a gonoszt (mint tót a pinát), hanem a Farkasházy Tivadarok kollektív, tömeges gondolattalanságának analízisével kell kezdenünk, illetve (2) a misztikus „gonosz” fogalmát teljesen ki kell küszöbölnünk a racionalista elemzésből, az ugyanis menthetetlenül viszi félre, sodorja zsákutcába a gondolatot. Magyarán: a „gonoszozás” megszünteti a gondolkodást. Még mielőtt az elkezdődnék.
Heller Ágnes („filozófuszseni”) így fogalmaz: „Őt [ti. Hannah Arendt-t] nem elégítették ki a politikai, történelmi, pszichológiai, karakterológiai magyarázatok. Mindezek a magyarázatok kauzálisak. Segítségükkel többet lehet tudni a holocaust okairól és körülményeiről, feltételeiről és következményeiről; Arendt is részletesen beszél mindezekről a Totalitarizmus gyökerei című művében. De a magyarázat még nem megértés, csupán anyaga a megértésnek. A megértés egészen más: arról van itt szó, hogy a jelenség lényegéig hatoljunk. A nácizmus gonoszat művelt; a nácik uralta világban gonosz dolgok történtek; a gonosz dolgok forrása a gonosz.”
Heller filozófiai antitalentum. A fent idézett feneketlen pöcemélységet másként nem lehet definiálni.
Kezdem azzal, hogy Heller olvasni sem tud, mert – mint jeleztem – Hannah Arendt a gonosz forrását nem a gonoszban, hanem a gondolattalanságban látja. Míg Heller – figyeljük csak meg! – filozófus, sőt „modern filozófus” létére kevesli a kauzalitást, mint megismerési módot, s egy agyalágyultan okkult dogmában keresi a kiutat: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”.
A „filozófuszseni” szerint a „kauzális magyarázat még nem megértés”. Hanem mi a megértés? Nyilván a Heller-magyarázat (ami értelemszerűen nem oksági, ti., ha az volna, nem volna „megértés”); és mi a Heller-magyarázat fő sajátossága? A „jelenség lényegéig hatolás”. Hogyan hatoljunk a jelenség lényegéig? Ne kauzálisan nyilván, merthogy akkor nem értenénk meg semmit, hanem „zseniális filozófiával” hatoljunk; és ha hatolunk, zseniálisan, akkor bízvást megpillanthatjuk a jelenség lényegét: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”.
És mi a gonosz? Hát mi volna?! A gonosz az, ami a gonosz. Vagyis a modernista filozófiában a dolog önmagával, a gonosz a gonosszal van megindokolva. Ezen kívül mit szeretne még Heller? „Szeretnék egy koronatanút megidézni mindarra, amit mondtam. Egy tanút, aki nem élt Hitler és Sztálin idejében, de többet tudott a gonoszról, mint mi mindannyian. Ez a tanú Shakespeare. Ha Shakespeare-t olvasunk, akkor megértjük, hogy nehéz, mi több, lehetetlen a gonoszt úgy általában meghatározni. Mert minden gonosz a maga módján gonosz. Azt is megértjük, hogy van gonosz, aki bizonyos határok között gonosz, és van határtalan gonosz. Az utóbbi a radikális gonosz. Megérthetjük azt is, hogy alapvető, hogy ki hol áll meg a maga gonoszságában. Gondoljunk III. Richárdra, akit Arendt nem lát valóságos típusnak. Én igen. Richárd elhatározza, hogy gonosz lesz, radikálisan gonosz, hogy számára nem lesz határ. A nevéről elnevezett tragédia többi gonosztevője számára van határ. Hastings megelégszik ellenségei meggyilkolásával, de nem akarja a hercegek trónfosztását, Buckingham együtt csinál mindent Richárddal, de habozik, mikor az megparancsolja, hogy a gyermekeket megölje. Richárd nem habozik: megöleti a gyermekeket. Ez a radikális gonosz. Ilyen volt Hitler, ilyen volt Sztálin is, ilyen volt Eichmann is.”
Ez nem filozófia. Ez szimpla szófosás. Filozófuskodó szélhámoskodás. Süketelés a gonoszról, a „radikális gonoszról”, a nem radikális gonoszról, a „határtalan” gonoszról, a határolt gonoszról, a „maga módján” gonoszról…
Heller szerint „minden gonosz a maga módján gonosz”, miközben a gonosz magábanvaló dolog (a „gonosz dolgok forrása a gonosz”); vagyis az, hogy ki milyen „módon” gonosz, nem lényegi kérdés, hiszen a gonosz lényege önmaga. Már persze az egyik Heller szerint. Mert a másik Heller szerint a puszta módozat is lényegi: „Hastings megelégszik ellenségei meggyilkolásával, de nem akarja a hercegek trónfosztását, Buckingham együtt csinál mindent Richárddal, de habozik, mikor az megparancsolja, hogy a gyermekeket megölje. Richárd nem habozik: megöleti a gyermekeket. Ez a radikális gonosz. Ilyen volt Hitler, ilyen volt Sztálin is, ilyen volt Eichmann is… Én itt Shakespeare-nek hiszek”.
Tehát (egyrészt) Heller szerint a radikalizmus nem egyéb, mint módozat, illetve (másrészt) Heller szerint az (és csak az) a „radikális gonosz”, aki „megöleti a gyermekeket” is. Ezt a „filozófuszseni” „Shakespeare-nek hiszi” el. Annak a Shakespeare-nek, akinek a gonoszról alkotott „képe” összetett: „A radikális gonosz shakespeare-i képéhez az is hozzátartozik, hogy nincs érzéke a bűnbánathoz. S alapjában nála csak a radikális gonosz igazán gonosz. A többi csak bűnös, még akkor is, ha gyilkol, de nem gonosz. A bűnös képes bűnbánatra, mint Othello. A gonosz nem. De mindkettő művelhet gonoszságot. Én itt Shakespeare-nek hiszek.”
Tehát. Heller filozófuszseninél (1) a gonosz forrása a gonosz, (2) csak a radikális gonosz az „igazán gonosz”, (3) a nem „igazán gonosz” egyáltalán nem gonosz, illetve (4) a „radikális gonosz” is, a „nem igazán gonosz” is és a nem gonosz is (mindhárom, mely Hellernél kettő) „művelhet gonoszságot”. Jó, de akkor mi értelme van a gonosz fogalmának?
Ráadásul (kimondom a szót) a hülye Heller igen-igen veszélyes vizekre botorkál filo-pancsikálni, ti. nemcsak azt állítja, hogy az a „radikális gonosz”, aki „nem képes bűnbánatra”, hanem azt is állítja, hogy a gonosz fogalma nem definiálható, sőt Heller a szerinte „meghatározhatatlan” gonoszt nemcsak meghatározza, hanem duplán definiálja, egy másik fogalom-meghatározást is kizseniáliskodik magából: szerinte az a gonosz, aki „megöleti a gyermekeket”. „Richárd nem habozik: megöleti a gyermekeket. Ez a radikális gonosz. Ilyen volt Hitler, ilyen volt Sztálin is, ilyen volt Eichmann is”.
Miért veszélyes ez a „víz”, miért „őspatkányi” ez a szöveg? Mert Heller nem állít egyebet, minthogy Eichmann nem gonosz, amennyiben nem gyilkoltatja meg a gyermekeket is. Heller (paradigmája) szerint Eichmann nem gonosz, ha csupán a zsidók felnőtt szaporulatát irtja, öleti, miként, ha a Heller által hivatkozott Richárd is kizárólag a selejtes népséget (a nálánál jóval hitványabb Rivers-, Grey-, Dorset-, Vaughan-szerű parvenü fazonokat, talpnyalókat) öleti. Memorizáljuk: a helleri Shakespeare-paradigma szerint Hitlerék nem volnának gonoszak, ha volna „bűnbánatuk”, továbbá, ha nem ölettek volna gyermekeket is a haláltáborokban.
Nem én állítom, Heller írja. Én csupán kérdezem: létezik-e még egy akkora marha filozófus az emberiség történelmében, mint amekkora ez a „modernista filozófiai zseni”?
Heller Ágnes nemcsak intellektuálisan, de morálisan is kimondta magáról a végső ítéletet. Ugyanis, ha Heller „Shakespeare-nek hiszi” el, amit hisz, akkor azt is el kell hinnie, hogy a gonosz forrása nem a gonosz, hanem az, hogy a gonosz „lábbal előre jött a világra”. Richárd púpos volt. Ami egyébként közhely a gyönge „entellektüelek” bölcselkedéseiben: a gonoszságra, a diktátorságra való hajlamot döntően az illető gonosz (diktátor) fizikai nyomorúsága, „kisebbrendűségi érzése” magyarázza. Napóleon, Lenin, Sztálin, Horn Gyula, Orbán Viktor „törpe” stb. Distortum vultum sequitur distorsio morum. Hellernél is ezért kézenfekvő Richárd (akit „a bal természet megcsalt alkotásban”), mint metafora, s amiként Arendt, Heller is ezért keveri a morbidus fajirtók közé a humilis Sztálint, sőt Lenint is. Emlékszem, az elbűvölőn dekoratív, vonzó küllemű Heller Ágnes „csúf, ijesztő kinézetű gonosznak” nevezte Oszáma Bin Ládent (szeptember 11-e után); szó szerint így mondta a tévében: „csúf, gonosz ördög”; ugyanis a gonosz csak csúf lehet, a csúf csak gonosz lehet (vö. a „civilruhás” fasizmusával Fábri filmjében).
Nem vagyok egy frajdzsiga, mégis leírom, mert határozott meggyőződésem: Heller Ágnes nemcsak Eichmann-t gyűlöli, sőt!, elsősorban azon a Gloster-Sztálinon áll utólagos „lelki bosszút”, akinek, parvenü „marxistaként”, hosszú éveken át volt hívő eszmei-talpnyalója. Legalábbis ez következik Heller Shakespeare-értelmezéséből.
Míg Gloster valójában nem önmagáról, hanem a többiekről, a „nő-szobákban vidoran szökdöső”, az agyilag is „léha” Heller Ágnesekről, a „fürge-pajkosan tipegő”, „fuvolásan kéjelgő cseljátékosokról”, a Vajda Mihályokról, Babarczy Eszterekről mond lényegi ítéletet:
Nem kémlelem saját rútságomat: S ezért, mivel mulatni nem tudok, mint Szerelmes e sok szép szavú napokban, Elvégezém, hogy gazember leszek, S utálom léha kéjit e napoknak.
Tehát, vagy hiszünk Shakespeare-nek vagy nem. Ha hiszünk, úgy nemcsak azt kell elhinnünk, hogy Gloster szemeit a púpja nyitotta föl (ez nem shakespeare-i, hanem sajátsütetű képzavar), de azt is el kell hinnünk a költőnek, hogy Gloster fölismerése valóságos fölismerés: a Heller Ágnesek, a „lanyha, lágy” Babarczy Eszterek nem púposak ugyan, ám lényegileg hitvány emberek. Nem én mondom, a helleri Shakespeare állítja!
Bánóék szerint „Heller Ágnes… a másik filozófus, Hannah Arendt gondolataival szállt vitába”.
Szép, nagy, kövér tévedés. Mert, amit Arendt, amit Heller művel, nem filozófia, nem vita. Hanem locsogás. A gonoszról, a gonosz forrásáról, a gonosz gonoszságáról, miegyebekről…
A filozófia (e tárgyban) így hangzik:
Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak, ki rág a paraszt kenyerén s a summás sárgul, mint az asztag, de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.
Vagyis József Attilánál a „gonoszság”, a „gazemberré levés” már nem „Sein”, hanem „Sollen” (miként a „glosteri herzeg”-nél is).
Gonosz (gazemberi) dolog az anyagyilkosság, az apagyilkosság?
Értelmetlenség volna bármit is válaszolnom, merthogy Aiszkhülosz, Szophoklész, Shakespeare, József Attila óta maga a kérdés értelmetlen; az anyagyilkosság, az apagyilkosság nem morális probléma, hanem: sollen. Sőt idevehetjük Ancsel Éva Iszaak Babel-elemzését is.
Hannah Arendt szerint a gonosz forrása az absztrakt gondolattalanság, József Attila szerint a fasizmus forrása a „fortélyos félelem” determinálta bávaság, egész odáig menően, hogy a megoldás a „nép fia” számára: nem a zsidó, a cigány stb. „megbotozása”, kiirtása, illetve gettósítása, sterilizálása (miként Babarczyék akarnák), hanem a virtuális, intellektuális anya- és apagyilkosság (vö. Szántó Judit visszaemlékezésével, a Mama című vers keletkezésével).
Igaza van József Attilának? Most nem ez a kérdés. Arról beszélek, hogy Almási Miklósnak nincs igaza. Mert filozófiának azt nevezzük, ami indukálja a gondolatot, míg az a szöveg, amely gondolatot zár le, semmiképpen sem tekinthető bölcseletnek. Heller ezért nem filozófus, de még csak nem is moralizáló teológus, hanem szimpla, üresfejű prédikátor, neofita-liberális Bőndörös elvtárs(nő), Hofi híres Olga nénije: „A nácizmus gonoszat művelt; a nácik uralta világban gonosz dolgok történtek; a gonosz dolgok forrása a gonosz”.
Kérdezem: lehet ezt tetézni?
Lehet: „Ha az ember a holocaustot akarja megérteni, akkor éppen az ördögi maxima gondolatához kell fordulnia”.
Miért?! Olga néni! Miért kell az ördögi maxima gondolatához fordulni? Jó, szépkegyed odafordult, a maximához, látszik is kegyed zseniális szövegein, de másnak miért kéne ezt tennie?!
Mert (Heller szerint) „Ezt teszi Arendt is, ahogy korábban Thomas Mann is A Törvény című kisregényében. Ha a kategorikus imperatívusz és a tízparancsolat megtiltja a gyilkosságot, akkor a radikális gonosz nem azt mondja, hogy a parancs követendő, feltéve, ha érdeked nem kívánja, hogy gyilkolj, vagy ha nem arra vágyol, hogy ölj, hanem megparancsolja, hogy gyilkolj. Úgy fogalmaz, hogy ölnöd kell, hogy gyilkolni kötelesség”.
Igen, de miért? (Már megint ez a kurva kauzalitás!)
Ha nem az „ördögi maximához”, hanem a józan emberi elméhez fordul gondolatért a „filozófuszseni”, akkor tán’ ő is megérti: arról van szó, hogy a hitlerizmus (a fasizmus, a totalitarizmus rituáléi révén) fölszabadítja az emberben, illetve fogalmazzuk jólfésült zsidó-kereszténységgel: kiszabadítja az emberből a lappangó gyilkost. A diktátor így szól a néphez: „enyém a felelősség, téged semmi ne gátoljon, öld az ellenséget, pusztítsd a férget, égess el mindent, ami egészségtelen, dekadens; a lelkiismeret a gyöngék menedéke, az erkölcs a silány emberek kibúvója!”.
Vagyis a nácizmus nem egyéb, mint a nietzschei Herrenmoral „praktikus túlhajtása”. Nietzsche szerint el kell vetni a tradicionális morált (Heller Tízparancsolatával együtt), s a „jók”, a gyöngék szolgaerkölcsének, csordaerkölcsének, tömegerkölcsének helyébe, a sem nem jók, sem nem rosszak, hanem az apáik sírját megbotozni képes erősek úrerkölcsét kell állítani.
Ez a filozófia. Helytálló? Téves? Ezúttal nincs jelentősége. Filozófia. S amelyhez a gonosznak éppúgy nincs köze, miként Heller Ágnesnek, sőt, ami a tárgyat illeti, Hannah Arendt-nak sincs hozzá köze. Mert aki egybemaszatolja a fasizmust, a nácizmust a meghatározatlan (sőt meghatározhatatlan) gonosszal, illetve aki („az ördögi maxima gondolatához fordulva”) egybegyüszmögéli pl. Sztálint Eichmann-nal, az nem megvilágít, hanem homályosít. Ördögien? Angyalian? Teljesen mindegy, mert akár így, akár úgy, a szövegeivel nyilvánvalóan a „gonosz” malmára hajtja a vizet. Tehát a „gonosznak” nem csupán a tömeges, hanem a személyes (helleri-arendt-i) gondolattalanság, a „filozófiailag zseniális” butaság is bőven s büdösen buzogó forrása (fórumozás közben ügyeljünk az alliterációkra is, mint kínálkozó lehetőségekre!).
Na most, az egészben az az igazán groteszk, hogy az antiszemiták is gonosznak (hazugnak, hazaárulónak) tartják Hellert; részint szörnyeteggé démonizálják, részint zsenivé heroizálják, lángeszű diabolusszá növesztik, pedig Heller csak egy harmadosztályú liba. Annyiban különbözik az átlag-tanyasi ludaktól, hogy Heller valamivel hangosabban gágog, illetve – ha filozofál – eltökéltebben sziszeg a torkával.
A „gonoszság forrása a gonosz”, míg a bornírtság (egyik) forrása Almási Miklós, aki azt írja a Kritikában, hogy Heller radikálisan, originálisan modern, hogy Heller magas-modern „kilátóból fogalmaz” „igazabb, kerekebb” bölcsességet. S teszi ezt az a Heller, aki szerint nem akkor „hatolunk a jelenség lényegéig”, a dolgok „megértéséig”, ha a dolgok okait vizsgáljuk, hanem akkor, ha (filozófuszseniként) beülünk Gyurcsók helyére a kereskedelmi televízióba, és a gonoszban keressük valamely társadalmi jelenség lényegét, „marxista” Gyurcsókként a kapitalista gonoszban, antimarxista Gyurcsókként a gonoszos gonoszban. Akkor vagyunk eredetien modernek, ha megállapítjuk: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”.
Hogyne! A válság okozta problémák forrása a válság, a gyermekágyi láz forrása a gyermekágyi láz, a magyar futball jelenlegi helyzetének forrása a magyar futball jelenlegi helyzete…
A „kilátóból minden igazabbnak, kerekebbnek látszik”.
Annyiban persze igaza van Almási professzornak, hogy Heller állítása ugyan sem nem modern, sem nem eredeti, viszont modernfilozófiai tételnek valóban originális. Másként fogalmazva: még egy akkora tökfej nincs a filozófiai kilátó környékén, mint amekkora Heller Ágnes. De mi ne így fogalmazzunk! Mi fogalmazzunk úgy, ahogyan Almási professzor teszi! Modernül. És állapítsuk meg: ezek aztán marhára értik a becses szakmájukat.
Heller Ágnes az ATV-ben: „Azt mondottam [ti. Berlinben], hogy [Orbánék] félreértik a hatalom szerkezetét a demokráciában, mert azt hiszik, hogy minél több hatalmat koncentrálnak egy kézben, egy pártban, egy emberben, annál nagyobb lesz a hatalmuk. Demokráciában pont fordítva működik, minél szélesebb alapra helyezünk egy hatalmat, minél több konfliktusban álló intézményre támaszkodunk valami módon, annál nagyobb lesz a hatalmunk.”
Ennyi. Két irdatlan banalitás. Ám a filozófuszseni, jól láthatóan, még egy lapos közhely megfogalmazására sem képes. Heller azt állítja, hogy „demokráciában… minél szélesebb alapra helyezünk egy hatalmat, minél több konfliktusban álló intézményre támaszkodunk valami módon, annál nagyobb lesz a hatalmunk”.
Itt nyilván azt próbálta elnyekeregni a többszörösen kitüntetett filozófuszseni, hogy demokráciában annál stabilabb a hatalom, mennél szélesebb alapokon nyugszik, illetve a hatalomkoncentrációnak van egy kritikus pontja, melyen túl már nem beszélhetünk demokráciáról.
„Félreértik a hatalom szerkezetét”, a „demokráciában pont fordítva működik” – oktatgatja Heller Kövéréket, azokat a rutinos politikusokat, akiknek a (jobb csajokra vonatkoztatható) vonójuk egyetlen lószerszám-szőr-szálának (vö. nemzeti ágyékbozont) egyetlen atomnyi részecskéjében több tudás, értelem lakozik, mint Heller és Babarczy hatalmasan „őszinte”, férfivonatkozású női-vonóiban, illetve mindkettőjük filozófiai zsenialitásában, originalitásában, almásilag turbózott intellektuális kapacitásában együttvéve. Ne feledjük: Kövér az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének volt munkatársa, márpedig a Társadalomtudományi Intézetben nem dolgozhatott akárki – amúgy pedig lehet mondani bármit a mocskospiszkos szemétrohatt egy bolsevik patkánymocskos állampárti (parvenü-zsidó) anyjukról. Tudom, mert jártam ott többször, tagja voltam a Magyar Politikatudományi Társaságnak. Papp Zsolt ajánlására vettek föl, ti. Papp Zsolt volt a tanárom a foximaxin, ő mondta, nem egyszer, nem kétszer: „nagyra tartom a dolgozatit”, egész odáig menően, hogy egy ízben az alábbi szavakkal fordult hozzám: Az elvtárs nem lép be? – Hová? – kérdeztem tettetett közönnyel. – Lépjen be a Politikatudományi Társaságba! Na most. Én ezen egyáltalán nem csodálkoztam. Ugyanis már akkor sem tartottam magam lököttségben alábbvalónak Papp Zsoltnál, s ha ő egyszer képes arra, hogy engem tudományos társaságba invitáljon, akkor én miért ne léphetnék be oda?! És beléptem. A Politikatudományi Társaságba. Akkoriban egyébként mindenhová beléptem, így hiteles tanú vagyok rá: a Politikatudományi Társaság volt a „rendszerváltás” hajnalán a legprogresszívabb politikai szervezet. Protopárt. Én persze a progresszivitást nem a radikális habzás, hanem a szellemi minőség mércéjével mérem. Tegyük hozzá: Papp Zsoltot Habermas valóban ismerte, őt valóban nagyra tartotta (tán’ még annál is nagyobbra, mint Papp Zsolt szerénységemet), szemben Heller Ágnessel, akiről Habermas, szerintem, nem tudja, kicsoda. Eléraktak a múltkor egy papírt: – Itt írd ezt alá, Jürgen!” – Mit írjak én alá, és miért? – Azért, mert tudomásunkra jutott: bajban egy ungarische zseni… – Pontoson hol? – kérdezte Habermas a rá jellemző germán precizitással. – Valahol Bukaresten (vagy Bulatespen?)... ez még nem tisztázott, egy biztos: erősen kúrják ott a zseniket a komonista nőcik! – Nem a nácik? – kérdezte Habermas elámulva. – Ja, igen, most, hogy mondod, én is így tudom: a nőcit a nácik, összekevertem a kelet-bukaresti viszonylatokat, de voltaképpen mindegy is, a lényeg, hogy tiltakoznunk kéne kollektív alapon, filozófiailag szolidárisan! – Okszika! – mondta erre Habermas lazán, és persze németül: passt schon (merthogy ez is egy világnyelv), majd aláírta a levelet, amely egyébként tele van marhasággal.
Papp Zsoltot viszont, mondom, valóban becsülte Habermas, mármost utánanéztem: KGST-viszonylatban, a professzor ajánlása nyomán, én voltam az egyetlen olyan építőipari szakmunkás, aki rendes tagja lehetett egy tudományos társaságnak. A tőkés relációt nem ismerem. Ott nyilván többen lehettek hozzám hasonló kvalitások (ergo intellektuálisan erősebbek voltak nálunk), merthogy a Nyugat végül is legyűrte a Keletet.
Később Papp Zsolt meghalt, mert az Ancsel Évák, Hermann Istvánok, Papp Zsoltok korán halnak, míg a Heller-féle szívósan gátlástalan szarkavarók mindenkit túlélnek. A valódi emberek közül talán csak Moldova ért meg „matuzsálemi” kort, néki valahogyan sikerült két infarktust is seggbe rúgnia. Mindegy, onnan indultam el, hogy Kövér kétségkívül elit munkahelyen dolgozott, így ő pontosan tudja, mi a demokrácia, még Montesquieu-t is ismeri, illetve nem kell félnünk attól, hogy épp Orbánék ne tudnák, miként „lesz nagyobb a hatalmuk”.
Már, hogy a demokráciában miként? Nos, pontosan ebben áll Heller Ágnes („filozófuszseni” és „okos nő”) elbájoló félreértése, mely félreértés már-már a tudatlanság képzetét kelti az olvasóban, a tévénézőben. Itt ugyanis megint az a probléma, amelyet korábban Hegellel kapcsolatosan jeleztem. Kizárt, hogy Heller ne tudja, a szövegeiből mégis úgy tűnik, mintha nem tudná: a politikus nem doktriner; a hivatásos politikus persze, ti. a politikáról fecsegő, a politikába belekotyogó lakossági személy nem politikus. Hanem csak egy kotyogó személy. A politikus az, aki dönt. Majd vállalja a döntések konzekvenciáit. Ebben az értelemben pedig (szerintem) nyugodtan kimondható: eo ipso nem létezik doktriner politikus. Esetleg forradalmak idején, rövid ideig.
A politikus nem demokráciát, hanem részint társadalmat, részint adott, konkrét (történelmileg determinált, kulturálisan beágyazódott) hatalmi gépezetet igyekszik működtetni. Tehát amikor azt mondjuk, hogy a politika lényegileg nem az igazságról, hanem a hatalomról szól, akkor nem átkozódunk, hanem tényt közlünk. A hatalmat sem nem szeretjük, sem nem gyűlöljük. Ha pedig a politikus úgy véli, hogy nem működik rendesen az adott hatalmi konstrukció (mert pl. „terjed a bűnözés, főként a cigánybűnözés”, „nő a korrupció”, „terpeszkedik a bornírt bürokrácia, „nem lehet végrehajtani az egészségügy strukturális reformját”, „nem lehet hatékonyan kezelni a pénzügyi válságot”, „eszkalálódik a médiaszemét” stb.), akkor a politikus módosít a hatalom szerkezetén. Amennyiben van hozzá ereje (például „kétharmada”), s ha kell, akár koncentrál is bizonyos hatalmi potenciálokat, megszüntet intézményeket, szűkíti hatókörüket, miközben másokat preferál, anyagi forrásokat csoportosít ide-oda, majd, ha látja (már amennyiben látja), hogy így sem halad a dolog, megint módosít valamicskét. És teszi ezt mindaddig, amíg meg nem bukik.
Van itt egy sajátos paradoxon, amelyről – érdekes módon – senki nem beszél, s amely a következő: a Fidesz-vezetés (állítólag) azért mer hatalmat koncentrálni, mert (állítólag) „kétharmados társadalmi támogatást” érez a háta mögött. Miközben épp fordítva áll a dolog, a Fidesz-vezetés pontosan tudja, hogy gyakorlatilag nulla a támogatottsága (mondom, gyakorlatilag: azokhoz a döntésekhez képest, amelyeket meg kell hoznia!), ezért a patyomkin-kétharmadot arra használja, hogy valóságos hatalmat teremtsen a koncentráció irányába tett lépésekkel, egy tekintélyelvű társadalom-és államvezetés kialakításával. Magyarán: a Fidesz tudja, hogy gyönge, s azért akar erősnek látszani, hogy a látszatból valóságos erőt, valóságos hatalmat generáljon.
Ezzel a módszerrel szemben csak egyetlen reális alternatíva lehetséges: a nagykoalíció. Természetesen nem látok bele Orbánék fejébe-lelkébe, csak sejtem, de erősen gyanítom: két oka van annak, hogy nem a nagykoalíciót választják. A döntő ok: Magyarországon a nagykoalíció sem abszolút garancia a megbékélésre, Horn nagykoalíciója éppúgy bukott meg (sem nem előbb, sem nem később), mint a kvázi többségi Fidesz-kormány 2002-ben, illetve mint a klasszikusan kisebbségi Bajnai-kormány 2010-ben. Hozzátéve (s ez a másik ok), Orbánék már Horn ajánlatát is elhárították, nota bene nem az „antikommunizmusuk” okán (olyanjuk ti. csak szavakban van, hisz maga Kövér is az MSZMP KB központi apparátusában dolgozott stb.), hanem viszont Orbánék azokban nem bíznak (szerintem soha nem is fognak megbízni bennük!), akik úgymond „többször becsapták” őket is, a nemzetet is. Szó szerint idézem Orbánt: „Nekünk egy nemzeti baloldalra is szükségünk van Magyarországon. Sokan persze szkeptikusak, mondván, hogy különböző – genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy – történeti meghatározottság miatt ennek az esélyei csekélyek. Én azonban optimistább vagyok, mint akik így fogalmaznak. Ugyanis ha valaki végigpásztázza az európai és a közép-európai baloldal történelmét, akkor azt fogja látni, hogy a baloldal rendkívül gyors változásokra képes. Hajlékony, és az általunk vártnál mindig sokkal könnyebben váltogatja a nézeteit. Ezért egy nemzeti fordulat sem zárható ki”.
Magyarán, az „őszödi-beszéddel” szembeni patyomkin-intranzigencia lényege a tusnádfürdői beszéd szövegében rejlik: a nagykoalíció „esélyei csekélyek”, s amely „lényeg” rusztikusan, de jóval érthetőbben így hangzik: a zsidókkal soha! Orbánnál ugyebár a „baloldal” „nemzeti fordulata nem zárható ki”, értsd: a zsidókkal csak akkor, ha nem lesznek zsidók. Vagyis: soha. És miért? Merthogy „Kun Béláék”, „Rákosiék”, illetve „modern kori kiadásaik” valójában nem hajlékonyak. Orbán tudniillik egészen sajátosan „vitázik” ennen „optimizmusával”: „Gondoljanak arra, hogy így rontottak rá a sajátjaikra 1919-ben Kun Béláék, így rontottak rá a sajátjaikra Rákosiék. Ugyanezt tették az ő modern kori kiadásukban azok, akik 1956-ban rárontottak a forradalomra. És nem ilyen harcias eszközökkel, dehát december ötödike is tulajdonképpen egy kormányzati rárontás a saját nemzetünkre”.
Kérdezem: kinek lehet itt illúziója? Csakis az ostobaságig menően jámbor gondolkodású embernek.
Orbán fejében (lelkében) ez van: így rontottak a sajátjaikra [ti. a Fideszre] 1993-94-ben Kis Jánosék, s ez jön ki a száján: „így rontottak rá a sajátjaikra 1919-ben Kun Béláék”.
Meggyőződésem: ebben a helyzetben (amely helyzet nem egyéb, mint a magyar történelmi valóság) csak a dilettáns zsenik szavalnak jogállamról, demokráciáról, széles alapokról s más efféle csoda-doktrínákról.
Heller Ágnes azért nem érti, miként „működik” az élet (és nem a demokrácia), merthogy Heller a mindenkori doktrinerek legkorlátoltabbjai közé tartozik. Heller „marxistaként” is szűkkeblű volt (tudom, mert elolvastam a régi írásai közül néhányat), és persze „liberális demokrataként” is meglehetősen korlátolt. Heller azt állítja, Orbánék tudatlanok, mert Heller szerint Orbánék rosszul hiszik, ha „azt hiszik, hogy minél több hatalmat koncentrálnak egy kézben, egy pártban, egy emberben, annál nagyobb lesz a hatalmuk”.
És milyen érdekes! Orbánék, ha így hiszik, egészen jól hiszik. Mert mennél nagyobb hatalmat koncentrálnak maguk köré, gyűrnek maguk alá, bizony, annál nagyobb lesz a hatalmuk. És annál stabilabb is lesz? Na kérem, ez az, ami nem elvi kérdés. Hanem gyakorlati kérdés.
Tényeket sorolok (igaz, nem Berlinben, hanem csak itt, az Index fórumán, de hát én, sajnos, nem vagyok filozófuszseni), szóval: a liberális-demokrata Kövérék, az 1994-es katartikus orange-buktát követően, úgy döntöttek (persze csak miután Orbán megtekintette a Finnország–Kanada hokimeccset), hogy részint „benyomulnak” a „jobboldalon támadt űrbe”, részint – és ez a döntő – a lehető legkövetkezetesebben alkalmazzák majd a párt- és hatalomépítés demokratikus centralista elvét; mindent (de legalábbis majdnem mindent) a hatékonyság, eredményesség szempontjából mérlegelnek, mindent (de legalábbis majdnem mindent) a hatalom megszerzésének, illetve megtartásának rendelnek alá. Majdnem mindent. De a „liberális demokrácia” nyálas doktrínáját mindenképp. Már úgy értem, tartalmilag, mert formálisan, szavakban természetesen echte demokraták maradtak.
Ez a valóság. És hogy ez működik-e? Stabilan működik?
Megítélés kérdése. Ismét tényeket sorolok: Kövérék politikai-filozófiai metamorfózisa óta a Fidesz kétszer veszített parlamenti választást (éppen hogy), kétszer nyert választást (egyszer éppen hogy, míg legutóbb jókora fölénnyel). És?! Akkor most mi van?!
A fideszesek hun nyernek, hun veszítenek, hun különféle gyerekeket csinálnak, az ország pedig pontosan ott tart, ahol a helyét, a pozícióját a történelem, illetve a nemzetközi (pénz- és egyéb) tőkemozgás, a világtrend meghatározza. Merthogy ennél nem tarthat se előrébb, se hátrébb. Nyerhetünk persze a réven és veszíthetünk a vámon (miként a csehek is, a lengyelek is, a szlovákok is veszítenek a réven, ha nyernek a vámon), ám, ami a „játék” végösszegét illeti, szlovákul: secko jedno, magyarul: gancegál. Determinálva vagyunk. Ha kilépünk az unióból, akkor is benn vagyunk az unióban, illetve fordítva: ha belépünk az unióba, igazán akkor sem vagyunk az unióban. Majd leszünk. Ha megérjük. És ha az unió is megéri.
Kérdezem: Heller Ágnes hányszor nyert választást?
Heller valóban azt hiszi, hogy Orbánéknak épp az ő kioktatására van szükségük? Valóban azt hiszi, hogy ha ő nem zagyválna összevissza mindenféle sületlenséget a demokratikus hatalom „több”-ségéről, „nagy”-ságáról, miegyebéről, akkor Kövérék soha nem tudnák meg, hogy a demokrácia doktrínája szerint a társadalmistabilitást egyebek közt a hatalom intézményes megosztása garantálja? Ugyan már!
Heller szerint Kövérék „félreértik a hatalom szerkezetét”. Hát hogyne!
És hogy mi köze Heller Ágnes (valami egészen velőtrázó) tehetségtelenségének Babarczy Eszterhez?
Erről írok legközelebb. (Annyit elárulok – promo –, hogy az eljövendő filozófus-párhuzamosok is a zseniálisan demokratikusvégbelekbentalálkoznak majd.)
Látod, teljesen egyedül maradtál. Nem veszed észre?!
Ugyanis erről a fórumrovatról régen elpályáztak a „frappánsan” csetelő nímandok, ezt a rovatot már „csak” azok olvassák (tudomásom szerint nem is kevesen), akiket elsősorban az érvelések, a logikai levezetések, rávezetések, azok érvénye vs. hibái érdekelnek.
József Attila írja:
Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, mivel a semmiben hajóz s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent emberi formában a csend s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz.
A vers az Apollón-Dionüszosz-viszony (tegnap elemzett) nietzschei fölfogásának költői parafrázisa. Nietzsche szerint Apollónnak is, Dionüszosznak is „álmában” jelenik meg a dolgok lényege, végső soron a művészet belső tigris-őz-viszonya. Nietzsche szerint Apollón nélkül nincs Dionüszosz, Dionüszosz nélkül nincs Apollón, illetve Apollón és Dionüszosz ellentett együttese nélkül nincs művészet, nincs tragédia. Az ugye mindenki előtt világos, hogy őz nélkül nincs tigris, az viszont már kevéssé világos – ám nem kevésbé igaz –, hogy tigris nélkül nincs őzike. És ennek természettudományos magyarázata is létezik: ott, ahol nincs tigris, jól érzi magát az őz, ahol jól érzi magát az őz, szaporodik az őz, ahol pedig szaporodik, ott előbb-utóbb túlszaporodik, s közben a szelíd őz fölfalja, föléli, elpusztítja a létközegét. Ez a darwini alátámasztása a nietzschei, József Attila-i (művészet)bölcselet roppant igazságának: pusztítás nélkül nincs élet, nincs művészet, pusztítás nélkül csak pusztulás lehetséges.
Egyedül maradtál. Itt ugyanis már nincsenek hülyék!
„Csak” azok olvassák ezt a rovatot, akik a „dajcstomis”, „csiripelős” öklendezésnél hosszabb, összetettebb, bonyolultabb, mélyebbre irányuló szövegeket is képesek magukba fogadni.
Ezért vagy te itt régen anakronizmus.
Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…
Vagyis csak az szerethet, aki ismer. És éppen ezért van igaza a szellemes Moldovának, aki, mint tudjuk, „nem alkuszik”, s nem csupán azért, mert az „intranzigens” Petőfit éltető Adyval ért egyet: „a kapitalista civilizáció nem a non plus ultra, egy társadalmat nem az tesz lelkessé és megállapodottá, hogy például a mai Franciaország vagy Németország nyomában jár-e” (Ady szövegének persze van aktuálpolitikai stichje is, na de hát ez már csak egy ilyen játék, a Demagógia felcsúti büdös-bogáncsa minden igazságra ráragad, hogy azután, legvégül a szörnyű szamarak bűzös bendőjében kössön ki), szóval Moldova szerint az igazi stiliszta iránytűje – a közhellyel ellentétben – nem a „captatio benevolantiae”. Hanem épp ellenkezőleg: a „captatio malevolantiae”, tudniillik csak az szerethet (igazán), aki ismer, és csak az ismerhet, aki gyűlöletet, pusztító haragot (is) érez irántad; s itt, jaj-jaj, megint Nietzsche Apollónjához-Dionüszoszához, József Attila tigriséhez-őzéhez érkeztünk! Ráadásul ebben áll a megcsodált férfivirtus is: képes vagy-e intellektuálisan magadhoz láncolni azt az embert, aki amúgy reszketve gyűlöl, tulajdonképpen annyira utál, mint a szart (hát igen, erről a Fazikasék igen hosszan tudnának mesélni, és nemcsak ők).
Egyébként az „epeömlés” relatív fogalom. Nem én neveztem Babarczy Esztert „bohócnak”, „nemzeti szocialistának”, hanem bohócnak maga Babarczy minősítette magát, két megnyilatkozásával (vagyis amikor a Magyar Gárdát „bohócgárdának” titulálta, illetve amikor – a HVG-ben – magamagát silányította a „bohócgárdás” Jobbik ideológiai szószólójává), továbbá a Fidesz frakcióvezetője nevezte Babarczy Esztert par excellence „nemzeti szocialistának” (közvetve ugyan, de nyilvánvalóan). Míg nekem annyi közöm van mindehhez, hogy nem értek egyet a frakcióvezetővel: a neonyilasok nem nemzeti szocialisták, nem fasiszták – kevesek hozzá!, Babarczy Eszter pedig még náluk is kevesebb.
Továbbá: nem én neveztem Babarczyt „hülye-picsának”, hanem valaki más, s azt a másvalakit is maga Babarczy idézte ide, miként Heller Ágnest sem én neveztem „hülye nőnek”.
Én csupán csodálkozom a karattyoló suttyókon.
Persze nem az alább fölsoroltakon, rajtuk nem csodálkozom (egyetlen tiltakozó-aláíró kivételével, bár őt sem ismerem személyesen).
Antók Csaba rendező Bárdos Judit filmesztéta Bebesi György történész Csapó Csaba történész Eörsi László történész Fazekas Csaba történész Frojimovics Kinga történész Gábor György filozófus Gerő András történész Gyáni Gábor történész György Péter esztéta Heller Ágnes filozófus Hosszú Gyula tanár Hubai László történész Jalsovszky Katalin muzeológus Karády Viktor szociológus Karsai László történész Kelemen János filozófus Kende Péter politikai szociológus Kenedi János történész Kis János filozófus Klaniczay Gábor történész Komoróczy Géza történész Kovács M. Mária történész Majsai Tamás történész Mink András történész Molnár Judit történész Ormos Mária történész Paksy Zoltán történész Pótó János történész Radnóti Sándor esztéta Rainer M. János történész Rév István történész Sipos Péter történész Standeisky Éva történész Szuhay Péter muzeológus Tamás Gáspár Miklós filozófus Toronyi Zsuzsanna muzeológus Ungváry Krisztián történész Ungváry Rudolf író Varga László történész Vonyó József történész
Tehát. Én azon csodálkozom (illetve „csodálkozom”), hogy nem szerepel a listán néhány olyan név, melynek a hiányán, bizony, eléggé el lehet csodálkozni. És itt nem is annyira a Gombár Csabákra gondolok (még kevésbé azokra, akik nem aláirogatós értelmiségiek, nem a Sárközy Tamásokra, Sólyom Lászlókra, Kilényi Gézákra, pedig a jogról, alkotmányról szólva az ő nevük nyomna igazán a latban), hanem viszont néhány ideillő (Lukácsba-Hellerbe-Kis Jánosba-Radnótiba vágó) reprezentatív névre gondolok. Például: Almási Miklós. Sziklai László. Ungvári Tamás. Lendvai Ferenc. Nyíri Kristóf. Ludassy Mária.
Ők vajon miért nem vállaltak közösséget a Heller „Ágiékkal”?
Nem költői a kérdés. Ezért megfogalmazok néhány válaszalternatívát: (1) nem értek rá aláírni, (2) egyáltalán nem akarnak aláírni semmit, még az sem érdekli őket, hogy a politikusok alkotmány helyett tákolmányt fogadnak el a parlamentben, (3) egyetértenek a „tákolmány-tervezettel”, ezért nem tiltakoznak ellene, (4) nem értenek ugyan egyet a Fidesszel, ám nem szívesen szerepelnének egyazon listán olyan emberekkel, akik képtelenek méltóssággal viselni a politikai támadást (összevissza handabandáznak, sivalkodnak stb.), illetve (5) szöget ütött Almásiék fejében: vajon miért épp Helleréket támadták meg „koncepciósan” a számos (Radnótiéknál, Vajdáéknál jóval radikálisabb, messze aktívabb) ellenzéki kritikus-értelmiségi közül?
Mi a magyarázat? Melyik válaszalternatíva az érvényes?
Van persze egy hatodik variáns is: nem kérték föl Ungváriékat a levél aláírására.
Lehetséges. Ám akkor is ceteris paribus marad a kérdés: miért éppen őket nem kérték föl?
Tegnap este az ATV riportere is ezt kérdezte Heller Ágnestől: miért pont őt pécézték ki, részint Orbánék (akik rendőrségi vizsgálatot kezdeményeztek ellene), részint a veszett antiszemiták, akik mindenhová koslatnak utána, miközben rendszeresen, főként SMS-ben, az interneten, olykor személyesen, egy a lényeg: szisztematikusan küldik el az „anyjába”, „Izraelbe”, ahová éppen eszükbe jut. Miért? Kérdezte a műsorvezető, miért éppen Heller Ágnessel teszik ezt?
Mire a „filozófuszseni” zseniális válasza (teljes terjedelmében és szó szerint idézem): „nem tudom”.
Merthogy ebben áll a filozófiai zsenialitás: „nem tudom”. Miután Hellernek akadt a műsorban egy érdemei állítása is: „érvekre érvek kellenének, de ezek [ti. az antiszemita provokátorok] nem érvelnek”. Mondotta Heller, én pedig szó szerit idéztem. Igen, csakhogy az ő „érve” sem érv. Tessék elhinni: a „nem tudom” nem érv! Hanem antiérv. Nem a filozófus érve, hanem a „filozófiai zseni” szellemi lepadlózása. Egyébként pedig, ha érvekre érvekkel illik válaszolni, akkor Heller éppen ne a „hitvallás” ellen valljon ellenhitet, ugyanis: a hitvallás sem érv. Sem pró, sem kontra. A hitvallással szemben csak prelegálni lehet értelemszerűen. Vagyis, ha Heller érvelni akar, érveljen például itt! Hic topic, hic interrogatum: mi bizonyítja, hogy Nietzsche nem válaszol semmire, hanem „csak feladványokat” fogalmaz?
A filozófusnak nem az a dolga, hogy egy másik kotkodács mellett kotkodácsolja a tévében: „nem tudom”, hanem az (volna) a dolga, hogy tudjon (horribile dictu). Legalább valamit, legalább azt tudja, hogy vele mi történik, és hogy miért történik vele az, ami történik!
Miért Heller Ágnest buzerálják, és miért nem például Ungvári Tamást? (Ungvárit említem, s nem annyira Almásit vagy Sziklait, mert Ungvári az, aki politikailag aktív, sőt aktívabb, kritikusabb, mint az ő Heller „Ági”-ja, legalábbis a kritika hatékonyságát illetően.) Miért épp Heller Ágnes ellen indult „koncepciós eljárás”? Nos, ha Heller megengedi magának azt a luxust, hogy ne tudja a kérdésre a választ, akkor válaszolok én: részint azért Heller az aktuális céltábla, mert (paradox módon!) Heller nem aktív! Hanem hiperaktív. Nagyon nem ugyanaz! Nem Ungvári Tamás érzi kényszeresen, hogy néki – elitértelmiségiként, irodalmi, filozófiai stb. „zseniként” – (fél)milliárdokat kell osztogatnia közpénzből. Vagyis az, hogy Heller „magának” nem osztott „egy fillért sem”, abszolúte lényegtelen, a puszta tény a döntő: Heller közpénzeket osztogat. Míg Ungvári (Almási stb.) nem osztogat. Ez a kétségbeejtő tény, s Heller ezért gyanúsítható, míg Ungvári nem gyanúsítható. Itt tehát nem a sapka-effektusról van szó, ti., ha Heller nem osztogatna közpénzt, akkor nem indulhatna ellene koncepciós eljárás közpénzek elosztogatása okán (miatt vs. ürügyén). Ez az egyik. A másik pedig: Heller az, aki rendszeresen kijelenti, ráadásul úgy, hogy bárki magára veheti (elvileg én is, így hát többes szám első személyben fogalmazok): Heller nem méltat bennünket még emberi gyűlöletre sem, hanem ő megvet bennünket, méghozzá „pária” (értsd: zsidó) szellemi felsőbbrendűséggel.
Kérdezem ezek után: ha Heller manifeszt, politikailag hiperaktívan megvet engem, akkor mi mást várhat, minthogy visszakapja tőlem azt, ami néki visszajár?! Például, amit ezen a fórumon kap. Mármint tőlem. Az antiszemitáktól mást kap, és másutt kap. Kérdezem: mi van ezen „nem tudni”, nem érteni való?
Én nem vagyok antiszemita (megmondanám, ha az volnék), ám, mivel Heller nem egyéb, mint egy szimpla politikai ágens, magam is csakarra reflektálhatok, amire az antiszemiták, csak arra, amivel Heller intellektuálisan rendelkezik: a bicskanyitogatón „megvető” attitűdre. Én nyilván nem zaklatom Hellert gyalázkodó, fenyegető SMS-ekkel, nem küldöm el az anyjába, a „zsidó anyjába” még kevésbé, hanem viszont dilettáns, tudálékos kékharisnyának, Babarczy-szintű „hülye-picsának” nevezem nyilvánosan (ami egy fontos mozzanat, erről bővebben alább).
Ungváriék több mindent nem értnek. Szerintem a leglényegesebb: az ellenzék két dolog miatt gyönge, az egyik a „nincs”, a másik a „van”. Nincs Orbánnal szemben egy olyan fazon, aki nomen est omen fazont adhatna az ellenzéknek, személyesen orientálná, sőt vonzaná a választópolgárt, illetve – s éppily lényeges – több olyan fazon van az ellenzék oldalán, aki kifejezetten taszítja a jónépet. Nemcsak az antiszemitákat! Merthogy például én sem támogatok olyan politikai mozgalmat, amelynek egyik emblematikus figurája éppen Heller Ágnes. Magyarán: Heller nem a kormányt gyöngíti, hanem az ellenzéket gyöngíti. Heller Orbánék kezében éppoly erős (és tudatosan használt!!!) ütőkártya, mint a „cigánybűnözés”, illetve a „Gyurcsány-bűnözés”. Heller ma nem egyéb, mint a „hazaáruló” „zsidóbűnözés” egyik (s talán a legfőbb) megtestesítője. Mennél hangosabban rikácsol (Berlinben, vagy bárhol), annál könnyebb dolga van a gazdasági problémákról a nép figyelmét elterelni igyekvő kormánypárti propagandagépezetnek. Pontosan ezért küldik Heller után mindenhová a provokátorokkal fölszerelt „közszolgálati” médiastábot.
Ha Ungváriéknak volna egy csöpp eszük (értsd: politikai érzékük), egyszerűen kihajítanák Hellert a „léghajóból”, akár követett el szabálytalanságot a közpénzek „pária” osztogatása közben, akár nem. Mégpedig két okból. Az egyik: a politika nem az igazságról szól. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy nem csak az igazságról, hanem kategorikusan ezt állítom: a politika nem az igazságról, hanem a hatalomról szól, s aminek megvannak a maga törvényei. A másik: ha – tegyük föl – az igazság is lényegi mozzanat a politikában, Hellert (illetve a Hellerrel súlyosbított politikai oldalt) akkor sem támogatjuk, mégpedig azért nem, mert, akár becstelenül (vs. szabálytalanul) osztogatta a százmilliókat a „filozófuszseni”, akár becsületesen és szabályosan kapirgált az állami pénzek körül, hipokritát, illetve szenteskedő ballaszttal terhelt politikai mozgalmat nem támogatunk. Márpedig Heller hipokrita. Ugyanis rég el kellett volna döntenie: vagy páriának, vagy pénzosztó hatalmi tényezőnek tekinti magát. Mi több: ha páriának tekinti magát (s annak megfelelően él, viselkedik!), akkor is taszító, ha mindegyre a „páriaságával” hozakodik elő, ráadásul úgy, hogy fennhangon „veti meg” azokat, aki nem „páriák” (értsd: akiket ő nem tekint páriáknak). Béla kolléga mondja Keszei fényképésznek Sánta regényében: „aki ennyire kiabál, kedves vendég, abból nem lesz jó Gyugyu”.
Az ATV műsorvezetője kérdezte tegnap Heller Ágnestől: miért épp ő a céltábla, miért ő a köpőtábla? Majd a műsorvezető maga „válaszolt” a saját kérdésére, csak épp nem vette észre (jókora bunkó a csaj), ugyanis a „válasz” már műsoridőn kívül történt, ám még mutatta a kamera. Tudni kell: a bunkó műsorvezető kb. 35-40 év körüli nőnemű lény (az életkora nehezen megállapítható, ti. az arcán legalább annyira vastag a festék, mint a bőr – s aki akarja, veheti metaforának is), a lényeg, hogy a műsorvezető Heller Ágnes unokája lehetne. Na most, a következő történt: a bunkó műsor végén a bunkó műsorvezető elköszönt a „kedves vendégtől” (Hellertől), majd jött az ún. „vége főcím”, melyet rávetítettek az élőképre, s amelyen a következő volt látható: Heller Ágnes lassan, nehézkesen kikászálódott a székből, odabotorkált a bunkó ATV bunkó műsorvezetőjéhez, aki aztán kb. 35 évesen (s nagy kegyesen) kezet nyújtott a 80 éves öregasszonynak. De úgy ám, bazdmeg, hogy közben meg nem mozdította volna az ő 35 éves valagát, de tán’ még akkor se, ha nem 80, hanem 120 éves filozófiai zseni áll előtte reszkető lábakkal, zseniálisan gazsulálva.
Magyarán: ennyit ér Heller Ágnes. Ülve fognak vele kezet. Miután a szerencsétlen öregasszony alázatosan járult kézfogásra a méltóságosan kegyelmes médiafőnök ifjú lábai elé. Félreértés ne essék: nem nekem ér ennyit Heller! Nekik!!! Én ugyanis itt, nem egyszer, nem kétszer „jobbágynak,”, „hülye-picsának” neveztem a „filozófust”, merthogy itt Heller a szövegeivel azonos. Nincs vele személyes kapcsolatom. Viszont, ha volna, s ha 35-40 éves nő volnék, részint nem nevezném Hellert „hülye-picsának”, ti. ezt a személyes kontaktus már nem bírja el, részint nem ülve fognék vele kezet; mert vagy sehogyan sem, vagy fölállnék a kézfogáshoz, elemi illemtudással!
Ungvári Tamásnak mondom: ahogyan a bunkó ATV bunkó műsorvezetője megalázta Heller Ágnest (s aki ezt az egészet észre sem vette, sőt még ő örült, hogy virtuálisan kezet csókolhatott a konkrét médiahatalomnak), nos, Hellert így (ennyire) száz esemesező antiszemita barom sem képes megalázni. Ez egészen biztos. Ez a zseniális helyzet. Politikailag is, filozófiailag is.
Heller Ágnes („filozófiai zseni” és überstiliszta) így vall életének egyetlen „tisztán negatív élményéről”: „A rossz emlékek a jókkal összekapcsolódnak, egyedül a holokauszt a tisztán negatív élményem. Persze mindennek, amin úrrá lesz az ember, vannak pozitív aspektusai. Nietzsche mondja azt, hogy az az igazán autentikus ember, aki csak a saját életét akarná újra- és újraélni. Én is azt mondanám, hogy ugyanezt az életet szeretném újraélni, ha ehhez az élethez nem tartozott volna hozzá, hogy hozzám közelálló embereket megölnek. Azoknak a halálát nem tudom kívánni”.
Mert anno tudta? A hozzá közelálló emberek halálának egykori kívánását nem tudja újraélni? Miről beszél itt a „filozófus”?
A múltkor igyekeztem bizonyítani (szerintem sikerült is): az ember – nietzschei értelemben! – csak a saját életét élhetné újra, már amennyiben – biológiailag – képes volna rá. Mármost a „nietzschei értelem” azt jelenti, hogy az embernek Übermensch-csé kell válnia ahhoz, hogy ugyanúgy akarja az életét újraélni (ha tehetné), ahogyan „eredetileg” leélte. Tehát, hogy Heller semmi kétséget ne hagyjon olvasójában az ő totális értetlensége, szellemi érzéketlensége felől, hozzákeveri Nietzschéhez a holokausztot is. Márpedig (1) a holokauszt nem része Heller életének. Teccik tudni?! Sem nietzschei értelemben (nem Heller csinálta a népirtást, nem az ő döntése volt stb.), sem pedig a helleri (hétköznapi, konyhamalaci) értelemben. Heller ugyanis nem részese az „égő áldozatnak” (még annyira sem, mint Kertész Imre vagy Pilinszky), Heller csak fecseg a holokausztról, fakanállal keveri-kavarja a kirekesztést a genocídiummal. Nem ismerem Heller életét (amit újraélhetne), nem tudom, milyen kirekesztésben, mekkora üldöztetésben volt része, nem tudom, mit jelent konkrétan, hogy „az ösztönei és a véletlenek folytán menekült meg”, ám, hogy a par excellence holokauszt nem volt a személyes életének, sorsának része, az biológiai tény. (2) Heller: „ugyanezt az életet szeretném újraélni, ha ehhez az élethez nem tartozott volna hozzá, hogy hozzám közelálló embereket megölnek”.
Ennek sincs köze Nietzschéhez, ti. Nietzsche felelősségről beszél. Kérdezem: Hellernek mi a felelőssége abban, hogy „hozzá közelálló embereket megöltek”?
Mint köztudott, Eichmann nem bánta meg, amit tett: we should have killed all Jews; illetve szó szerint: „My only mistake was not murdering all the Jews”. Persze Eichmann állítása is csak abban az esetben (volna) eo ipso nietzschei, ha nem az 1961-es, hanem a „sub rosa” vallomása (volna) érvényes (forrás).
Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy Nietzsche is „felelős a náci genocídiumért” (miként a torz-közhely tartja), még kevésbé állítom, hogy Eichmann Übermensch volna; Eichmann úgy jön ide, hogy (szélsőségessége okán) jó paradigma a személyes élet személyes újraélésének, a „sajátélet” (értsd: sajátdöntések) totális vállalásának (vagy nem vállalásának) nietzschei fölfogásához. Az 1961-es (perbeli) vallomással is, mint ellenpéldával. Tehát, hogy egészen világos legyen: Eichmann-nal nem bizonyítom, hanem magyarázom, szemléltetem Nietzschét. Illetve azt állítom, hogy Heller nem filozófus, hanem csak egy gyönge kotkodács.
Akkor volna Heller filózgatása értelmes (sőt akár érdekes is lehetne), ha ezt mondaná (elvileg mondhatná): „egyvalamit nem élnék újra, azt, ahogyan a kirekesztést, az üldöztetést megéltem; szégyenletes gondolataim, tetteim, megfutamodásaim voltak”.
Kérem, a Sorstalanság egyetlen félmondatában több filozófia van, mint Heller egész életművében. Vagy például Herskó beszél (a róla készült portréfilmben) arról, hogy annakidején egy keresztény lány mentette meg az életét, a lakásán bujtatta hónapokon át élete kockáztatásával (mert szerelemes volt a lány a pasiba), majd a fölszabadulás után Herskó elemelte a csaj nyakláncát, és örökre lelépett. Herskó nem mondta (legalábbis nem a filmben), hogy „újraélné” ezt az „életet” (újra így döntene), azt sem mondta, hogy bármit megbánt volna, „csak” ennyit mondott: „ezek ilyen idők voltak”.
A néző hátán pedig futkosott a hideg.
Míg Heller meg sem közelíti Herskó grandiózus őszinteségét, férfias filozofikusságát, vagyis mindketten jelzik (persze mindketten a maguk módján, a maguk képessége szerint): a filozofálás nem a parvenü zsargon-kelepeléssel, nem a banális álőszinteséggel, hanem a lélekroppantó gondolkodással azonos.
Nem azért nincs női filozófuszseni, női költőzseni (sőt nőben szimpla filozófus, egyszerű költő is csak elvétve akad), merthogy a „nő agytérfogata kisebb a férfiénál”, még kevésbé azért, mert „az önzőn hatalommániás hímek kisajátítják maguknak a filozofálás, a versírás intézményeit”, ez mind baromság, hanem azért, mert a nő történelmileg-alkatilag nem alkalmas az önpusztításra, önlélekroppantásra. Sőt ellenkezőleg.
Az emberek nem tudják, pedig így van: József Attilát azért szeretik (különösen a nők!), azért dédelgetik, becézgetik, Attilának, Attilácskának szólítják magukban (József Attilán kívül egyetlenköltőt sem illetnek az olvasók a keresztnevén!), szóval, ez azért van így – paradox módon –, mert József Attila költészete abszolút macsó költészet, az egyetlen igazán, konzekvensen férfias irodalom! József Attila minden versében benne van a férfi-önlélekroppantás. A Mamában is! Miközben József Attila macsósága („légy férfi, a fű kinő utánad”) simogat is, vigasztal is, ti. József Attila éppen ezért zseni. Mégpedig az a József Attila, akit ma a feministák lazán „nőgyűlölő hímsovinisztának” neveznének. Vágó Márta: „de minek magyarázzam ezt, hiszen oly rossz véleménnyel vagy a nők szellemi életéről”.
És talán joggal. Hiszen Heller Ágnes „szellemi élete” sem merészkedik messzebb az ócska banalitásoknál (ha egyáltalán tudja, mi lehet a koszlott frázisokon túl), Heller ugye akkor is pozitívan, példamutatóan gondolkodott („magában”), amikor a férfiak – neofitává válásuk hajnalán – ököllel estek egymásnak. Persze könnyen elképzelhető, hogy igazságtalan vagyok a hölggyel szemben, ti. egyszerűen nincs mit megbánnia, soha nem volt valódi döntése, mindig sodródott az eseményekkel (a férfiakkal), márpedig a sodródás csak az önlélekroppantásra képes férfi esetében gyávaság.
Hogy túl durván beszélek Heller Ágnesről? Nem én vagyok durva (legalábbis relatíve), hanem az a szöveg durva, de nagyon ám, amelyet Heller közöl a Nietzsche és a Parsifal című könyvében: Nietzsche „elgondolásai közül azokat helyezem előtérbe, amelyek gondolatmenetem célját a legjobban szolgálják, maszkjai közül pedig azokat, amelyek mögé alkalmanként magam is elrejtőzhetek”.
Ismétlem, a könyv címe: Nietzsche és a Parsifal! Vagyis: Nietzsche! És amin nem változtat az „ügyes” belső alcím (Prolegomena egy személyiségetikához), ugyanis a cím tárgya maga Nietzsche (nem pedig csak az „előtérbe helyezett” Nietzsche-„maszkok”), míg a könyv tárgya Heller (e maszkos-filozófiai-zseni). Ő a Nagy Heller! S ami nem csupán onnan tudható, hogy a „bevezetést”, a „bevezetőt” Heller Ágnes „prolegomená”-nak nevezi (stilárisan indokolatlanul, vagyis szánalmas sznobizmussal, parvenü-zseniséggel), hanem hogy Heller itt is sumák, hazudik, mint a női vízfolyás, hazudik a nyamvadt kis „tollával”, mondhatni, tisztára egy Babarczy Eszter – kiérdemesült parabula:
Kérdezem: a filozófus vajon miért „rejtekezik-bujkál”, miért igyekszik „maszkok mögé rejtőzni”? Netán azért, mert üldözi a kormány? Tudóst a törvény nyomozza; Heller Ágnes mit tegyen? Útnak indul, bujdosásnak, a határon átmegyen. Szembe jött rá a Gyula! Jürgen elkiáltja: huha!
(Hát igen. Nagyon úgy tűnik, egy kedélyes Arany János veszett el bennem.)
Azt én értem, hogy az emberek szeretnének elrejtőzni, elbújni a világ, a másik ember „áthatón fürkésző tekintete” elől (vö. Ancsel Éva elemzésével), ezt én értem, sőt megértem, vagyishogy aktuálisan így szól a kérdés: mi a magyarázata a „modernista, racionalista” megnyilatkozó bujdoklásának, mi a racionalitása a filozófus rejtekezésének? Azért közöl a filozófus, hogy közben elrejtse a közlendéjét? Mi a faszom értelme van ennek? Komolyan kérdezem! Van itt egy Almási Miklós (vagy legalább egy Jürgen Habermas), meg tudná magyarázni? Ismétlem: nem a rejtőzködés ellen vagyok, hanem azt nem értem, miért riszálja a valagát az, aki nem akarja, hogy lássák a valagát?
A nő eszelősen fodrássza, sminkeli, festi magát, szinte teljesen átpingálja az egész lényét, főként a szemét (a lelkének tükrét), a száját (az egyik legérzékibb testrészét), a haját, úgyszólván mindenét, a nő olykor a fölismerhetetlenségig megváltozik, és én ezt értem, illetve nem értem, de most nem ez a téma. Azt kérdem tehát: mi köze a rejtekező, megtévesztő sminkelésnek, maszkolásnak a filozófiához, különösen a racionalista filozófiához?
Aki szellemileg (is) el akar rejtőzni a világ szeme elől (akár végleg, akár „alkalmanként”), az tegye! Rejtőzzék el! Ám akkor ne azt csipákolja, a tőle telhető leghangosabban, hogy „én nem olyan vagyok, mint amilyennek mutatom magam”, ti. így egyszerűen röhejessé válik a nő!
Aki rejtőzködik, nem szükségképpen gyáva. Míg, aki manifeszt rejtőzik, ostobán gyáva és gyáván ostoba. Nincs rá finomabb kifejezés. Kérdem: minek Babarczyéknak a filozófia? Hiszen rendelkezésükre áll a „folyékony nőiség” buzgó forrása, vagyis a fórumozó nő ennen parabulalyuka (fúrólyuk helyett a párhuzamosok végbelenje), bújjanak el benne, találkozzanak össze paralel, nem irigyeljük tőlük ezt az análisan feminin önstátust!
Búvóparalel-kek. Heller Ágnes a „Nietzsche-maszk” takarásában sunyít „alkalmanként”, míg Babarczy a Paglia-maszk mögött „rejtekezik”; A ház, a kert, az utca című könyvéből idézem: „A nyugati hagyomány Pagliaszerint [kiemelés Gy. úr] kettős hagyomány: egyrészt a tárgyiasító »apollói szem« hagyománya, a hideg és férfias intellektualizmusé, másrészt a dionüszoszi folyékony nőiségé, az ősmocsáré, a pogány természeté. S míg az apollói szem, szövetségben a kereszténység enervált agapéjával és Rousseau kegyes hazugságával az emberi természet eredendő jóságáról, saját győzelmét és uralmát ünnepli korunk európai (és amerikai) kultúrájában, az elnyomni vágyott feneketlen [vesd össze – Gy. úr] dionüszoszi mocsár a maga félelmetes és fékezhetetlen erejével tovább dolgozik, dekadenciával fertőzi meg az európai kultúra nagyjait, és eredeti pogány elevenségével tör felszínre az amerikai rock-kultúrában és Hollywood sztárvilágában” (177-178. oldal).
„Paglia szerint” – írja a szerző. Noha pusztán arról van szó, hogy Babarczy a Nietzschét zagyváló Pagliát zagyválja, vagyis azt akarja közölni (amit egyébként Heller ki is mond), hogy még mindig ezek a mocskos férfiállatok uralkodnak fölöttünk, „elnyomni vágynak” bennünket ebben a „férficentrikus országban”, nadeviszont! Mi sem hagyjuk ám magunkat! Mert itt van ám a „dionüszoszi folyékony nőiség”, amely „a maga félelmetes és fékezhetetlen erejével tovább dolgozik”, és „dekadenciával fertőzi meg” a mocskosmacsóságot, vagyishogy a nőiség valójában nem gyönge nőiség, hanem fékezhetetlen férfiség. De legalábbis az „lehet”.
Olvassuk el, Pagliában ugyanez a kérdés kunkorodott föl, csak épp a fonákján: nő vagyok, sötéten habzó, „feneketlen” ősmocsár, ámde, istenem!, lehet, hogy mégis én vagyok a Férfi?!
Miért állítom, hogy Paglia is zagyvál? Mert nyilvánvaló: Nietzschétől oroz (s ezt a „művelt” Babarczy nem veszi észre), miközben totál eltorzítja a filozófus mondandóját (és ezt Babarczy végképp nem veszi észre). Míg Almási professzor azt nem veszi észre, hogy Babarczy semmit nem vesz észre.
Pedig Nietzsche világosan leírja A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus című dolgozatában: Apollón nem a „nyugati hagyomány” alapzata, hanem épp ellenkezőleg: Apollón és Dionüszosz, „szakadatlan harcban s csak időközönként összebékülve”, de együttesen áll szemben a „nyugati hagyománnyal”, horribile dictu annak „pogány elevenségével” is! Apollón és Dionüszosz szögesen áll szemben (Madonnától Hollywoodon át a biszexualitásig, illetve a tököm tudja, meddig) mindennel, amit Paglia-Babarczy „dionüszoszi folyékony nőiség” címszó alatt összehabarékol a két könyvben.
Lehet persze erre azt mondani, hogy Paglia-Babarczy számára Nietzsche, Apollón és Dionüszosz éppúgy ürügy a harsánykodó rejtekezés-bujkáláshoz, mint Heller számára Nietzsche (és a Parsifal), merthogy ők valami egészen mást akarnak közölni. Jó. Ám akkor vagy ne nevezzék magukat filozófusoknak, vagy (ha már originális bölcselőkként riszálkodnak a nyilvánosság előtt), viselkedjenek filozófusokként, vagyis ne bújjanak el Nietzsche elől (ráadásul Nietzsche mögé!), hanem cáfolják Nietzschét! Tudniillik a játék így működik. Vagy pedig: Almási Miklós magyarázza meg végre, mi az eredeti, mi az unikális abban, amit Babarczy és Heller művelnek!? Mert, amíg nincs indoklás, addig marad a „látszat”: minden feminin kiskaki úgy sunnyad a nagymacsó bozótban, amiként Heller és Babarczy szaglik entellektálisan. Sőt! Heller odáig züllik, hogy nem átallja Nietzschét vállon veregetni, szimpla trambulinnak minősíteni az ő Nagynői Személyiség-filozófiájának bevezetéséhez. Heller szerint Nietzsche „Kedvelt Ödipuszával ellentétben sosem volt rejtvények megfejtője, a Szfinxszel ellentétben pedig megoldhatatlan rejtvények sokaságát adta fel nekünk vándoroknak, de egyben önmagának is... Mi pedig... nekigyürkőzünk, hogy megfejtsük rejtvényeit; s feltesszük a magunkét is”.
Tehát Heller „nekigyürkőzik” a „megoldhatatlan rejtvények” megoldásának, „megfejtésének”. Mert még azt sem képes eldönteni, hogy szerinte megoldhatatlan-e a rejtvény, vagy sem, ám azt már nagyon tudja, hogy Nietzsche nem válaszol, hanem csak kérdez, rejtvényekkel traktálja a „vándort”.
Heller rosszul tudja. Nietzschének vannak válaszai, méghozzá adekvát válaszai. Magyarán: amíg Heller nem bizonyítja, hogy Nietzsche téved, amikor például azt állítja, hogy Apollón „napszerű szeme” éppúgy „álmot” lát, miként a dionüszoszi „mámor” is „álom”, amíg Heller nem cáfolja, hogy Nietzsche állítása bizonyított tétel: Apollón és Dionüszosz „egymással párban megjelenve hozza létra az attikai tragédiát” (Magvető, 1986, fordította: Kertész Imre), illetve amíg Heller nem bizonyítja be, hogy Nietzsche idézett állítása nem „ödipuszi” válasz, hanem csupán szfinxi „rejtvény”, addig Heller nem filozófus. Hanem csak egy összevissza vartyogó, szürkés-zöldes-nyálkásasan politizáló, amazonkodó nyanyus.
Nagyon fontos: én itt nem filozófusokkal, filozófiai nézetekkel vitatkozom, mert, ha volna is kivel vitáznom, nem így tenném, pontosan tudom, a pamflet inadekvát vitastílus. Arról beszélek, hogy vannak péniszkedő antinők, akiknek nem elég, hogy a férfi (Almásitól Csintalanig, Faragótól Bayer Zsoltig… gyakorlatilag az összes birkahím) originális filozófusnak, unikális gondolkodónak minősíti őket. Ez egyáltalán nem elég nékik, és (újabb paradoxon) éppen ezért gyűlölik a férfiakat, a „férficentrikus ország” mocskospiszkos nőelnyomóit! Hellerék nem okos emberek, sőt meglehetősen taplók, ám azt azért érzik, hogy a teljesítményük önmagában nem áll meg, ha nem is veszik észre, de valahogyan sejtik: az őket méltató „kritikusok” nem a logikájukat dicsérik, arról szót sem ejtenek, és joggal, merthogy a logikájuk nulla. És ez az, amit képtelenek megbocsátani a férfinak, ezért gyűlölik a férfit (mint intellektuális lényt), s ezért válnak mindegyre jobbágyaivá a Férfinak (mint macsó-húsnak, szexuális hím-lénynek). Ezért válnak szellemi oboásokká is! Paralel. Babarczy: „Hogyan képzelem el Richard Rortyt? Így: nagydarab, mosolygós férfi áll…”; Heller: „alapjában véve egy hülye nő vagyok, tehát mint nő néha hülye vagyok, nem pedig filozófus. A férfiak vonatkozásában például…”.
Erről beszélek. És ami nem vita, hanem amolyan esettanulmányféle, s ezért engedem meg magamnak a pamfletstílust. Plusz azért, mert imádok gúnyolódni. Olyannyira, hogy még magamon is gúnyolódnék, ha volna miért. De nincs miért, ti. azt, aki maga a tökély, sajnos, egyszerűen nem lehet kigúnyolni.
A „bicikliző” Heller Ágnes szerint „Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus”.
Szakadjak szét, mint Lajkó Félix vonóján a lószőr, ha értem. (Egyébként a zenészeket se értem igazán. Úgy nyiszálják azt a szerencsétlen hegedűt, mintha fából volna, és bizony, magam is sokszor kiáltottam kétségbeesetten dallamos életem során: jaj, minek azt a vonót annyira rángatni!? Hogy szanaszét szakadjon rajta a pöndöri szőr?! Nem vagyok prűd, gyerekek, de a lelkes muzsikálásnak is legyen valahol határa!)
Szóval sehogyan sem értem ezt a filozófiai vonóproblémát, különösen az alábbi Heller-szöveg megvilágításában. Helyesebb volna persze a „megsötétítés” szót használni, ti. arra a riporteri kérdésre, hogy melyik volt Heller Ágnes életének „kedvenc életszakasza”, a „filozófiai zseni” így válaszol: „Furcsa módon nagyon jól éreztem magam, amikor a Budapesti Iskola tagjaként műveltem a filozófiát. Lukács György körül négyen – Márkus György, Vajda Mihály, a férjem, Fehér Ferenc és én – egy csoportot alkottunk. Ellenzékiek voltunk, az ÁVH-sok üldöztek minket, követtek az utcán, nyakunkra küldték a spicliket. Erre bizonyítékom is van, mióta a 3/2-es rólam írott dossziét megkaptam, abban pontosan benne van, hogy miről beszéltünk, hánykor mentem a henteshez, és mikor jöttem ki onnan, hogy az ötödik emelet kettőben laktam – ezt legalább újra tudom, azóta régen elfelejtettem.
Azon nagyon föl voltam háborodva, hogy még le is fotóztak – hátulról fényképeztek, és látszik, hogy mekkora fenekem volt...”.
Őt hátulról „fényképezték”. Hát, így is lehet mondani.
Szerintem viszont Heller Ágnes inkább maradt volna a jókora valagánál bölcseletileg, s a hozzá tartozó filozófusi vonónál! Azt persze nem tudni, az ÁVH képes volt-e annakidején akár egy ekkora segget is lefényképezni (vagy ez már a posztmodern kor sajátja?), de talán nem is érdekes, mert hiszen Heller egy „filozófiai zseni”, ő Nietzschénél alább nem adja, még az ÁVH-val szemben sem! Így folytatja a zseniálisan filozófiai fejtegetést: „Szóval volt akkoriban idegeskedni való, de együtt voltunk, barátok voltunk, egy szellemi műhely tagjai voltunk, és úgy éreztük, van egy ügyünk, amely nem csak számunkra volt fontos. Borzalmas korszaknak is leírhatnám, de hogy valami borzalmas vagy vonzó, az jelentős mértékben a saját attitűdtől függ.
A rossz emlékek a jókkal összekapcsolódnak, egyedül a holokauszt a tisztán negatív élményem. Persze mindennek, amin úrrá lesz az ember, vannak pozitív aspektusai. Nietzsche mondja azt, hogy az az igazán autentikus ember, aki csak a saját életét akarná újra- és újraélni. Én is azt mondanám, hogy ugyanezt az életet szeretném újraélni, ha ehhez az élethez nem tartozott volna hozzá, hogy hozzám közelálló embereket megölnek. Azoknak a halálát nem tudom kívánni”.
Kezdjük azzal, hogy Nietzsche ekkora baromságot nem mond: „az az igazán autentikus ember, aki csak a saját életét akarná újra- és újraélni”. Tudniillik Nietzschének meg sem fordult a fejében, hogy valaki a másik ember életét is „újraélheti”, és már csak azért sem, mert a másik ember életét nem ő élte le, hanem a másik ember, ergo a másik ember életet „újraélni” csak a másik ember tudhatja. De Nietzsche egyébként sem erről beszél. Nietzsche azt állítja, hogy a modern ember dekadens, kizárólag a zabálás érdekli (vö. Majakovszkij: „megmutatkozott / hogy / a kaoszban / csak két világ van, / bár roppant méretű. / Az egyik – / nem egyéb, mint has, csupa has”; József Attila: „Mindig jótanácsot sziszegnek / S még ifjú hülye akad ezeknek / Az óvatosaknak, kopaszoknak, / Nagyhasú, huncut okosoknak”; Karinthy-Ady: „nyöszörög a hájszagú föld”), vagyis a modern ember – írja Nietzsche – pontosan olyan, mint Heller Ágnes. Mint Vajda Mihály. Akik addig „marxisták”, amíg azt hiszik, hogy a hülye Hruscsovnak igaza van, sőt kétszeresen is igaza van. Hruscsovék, Hellerék szerint ugyanis a kommunizmusnak az a célja, hogy „Amerikát utolérvén”, annyit zabáljanak majd benne az emberek, amennyit Amerikában tudnak zabálni az emberek, illetve Hellerék elhitték Hruscsovnak, hogy a Szovjetunió a nyolcvanas évekre utol is éri Amerikát. Mármost, amikor Vajdáék látták, hogy hát nem nagyon megy a dolog, nem lesz itt egyhamar Kommunizmusnak nevezett Nagy Bürgerzabálás, Hellerék egyből megszűntek „marxistáknak” lenni (illetve előtte még jól szájba kúrták egymást – ököllel persze, amolyan modernista „férfivonatkozásban”). Majd „liberálisok” lettek. Mert újabban a liberalizmustól, a „szabadpiaci demokratizmustól” remélik a dúskáló zabálás Kánaánjának eljövetelét. Ne legyen félreértés, nem azt mondom, hogy nincs igazuk (azt sem persze, hogy igazuk van), hanem azt állítom, hogy Nietzsche (Heller kedvenc minősítő kifejezésével élve) „mélyen megveti” a Heller Ágneseket, Vajda Mihályokat, Babarczy Esztereket, Almási Miklósokat... vagyis a modernitás „csupa-has” filisztereit. A szó átvitt értelmében is természetesen. „A’ la Carte” szellemi zabálók. Heller: „szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje”, Nietzsche: „A filiszter azt hiszi, legnagyobb szüksége van a metafizika egy bíbor-rongyára vagy turbánjára s nem engedné lecsúszni a világért sem; pedig anélkül a dísz nélkül kevésbé nevetségesnek találnák”. És hogy semmi kétségünk ne legyen a nietzschei megvetés felől: „A filiszter úgy lakmározik nagy költőink és zeneszerzőink műveiből, mint egy féreg, ami úgy él, hogy rombol, úgy csodál, hogy felzabál, úgy imádkozik, hogy emészt”. Ez Nietzsche, s ez mind-mind a Heller Ágnesekről, a Babarczy Eszterekről szól! Az „originális”, „unikális”, „művelt”, „nagyhasú, huncut okosokról”, a mindent fölzabáló nietzschei „féreg”-sznobokról.
Nietzsche szerint a modern ember „zabál” (mint Almási az operát, mint Heller a filozófiát), „emésztve imádkozik”, vallási felekezetben keres szellemi hitványsága elől valamifajta menedéket (Babarczy: „az unitárius vallással rokonszenvezem”).
Heller Nietzschére hivatkozik, noha nem volna muszáj. Beszélhetne magához illőn is, beszélhetne a maga autentikusan feminin konyhamalac-nyelvén. Ne feledjük, a kérdés ez volt: melyik Heller „kedvenc életszakasza”, s amely kérdésre a „filozófus” válaszolhatott volna így is: akkor éreztem magam igazán jól, amikor Böndő Dönci – aki egy szőke, áthatóan kékszemű dalia volt – szerelmet vallott nékem Almádiban, mialatt kéz a kézben andalogtunk a parti fövenyen, a hold reszketett a tó vizén, színezüst lángot szór a fény, a Döncinek pedig úgy muzsikált a hangja, végig a hátgerincemen, mint a Németh Lehelé, s én bizony ettől voltam nagyon boldog akkoriban.
Nos, ha valami effélét válaszolna Heller a riporteri kérdésre, nem hazudna. Sem a vonójával, sem a vonócskájával. Ám ő inkább Nietzschéből „lakmározik”: „Nietzsche mondja, hogy az az igazán autentikus ember, aki csak a saját életét akarná újra- és újraélni”.
Igen, csakhogy az „Ewige Wiederkunft” nem ezt jelenti.
Nietzsche szerint az ember akkor válik Übermensch-csé (és nem „autentikussá”), ha fölismeri, hogy a világfolyamat nem egyenes vonalú fejlődés, nem az történik, hogy haladunk hol a liberalizmustól a kommunizmusig, hol a liberalizmustól (a kommunizmuson át) a liberalizmusig (ez csak Helleréknél van így), hanem az életet az „Örök Visszatérés” törvénye szabályozza. Kozmikusságában is, legkisebb részleteiben is, s amiből persze következhet egy nietzschei „kondicionális sollen”, mely „sollen” szerint az embernek úgy kell élnie, hogy ne kelljen megbánnia semmit, ám amely „sollen” értés, és nem elszánás kérdése. Míg Heller egészen mást állít. Heller azt állítja, hogy Nietzsche szerint „az az igazán autentikus ember, aki csak a saját életét akarná újra- és újraélni”. Nietzsche viszont azt állítja, hogy szerinte ez baromság. Ugyanis az „autentikus” ember kategorikusan nem újraélni akar. Nietzsche kondicionálisan fogalmaz: az embernek úgy kell élnie, hogy ne kelljen másként élnie (nota bene másként, és nem „újra”), ha tehetné. A „meglett emeber” (amely nem azonos az autentikus emberrel) nem „újraélni” akar, hanem „megszűnni” akar, méghozzá „önmegszüntetés” révén (s amely bölcseleti elszánás túlvezet a modernista jón és rosszon), vagyis az „önmegszüntetés” által válik az ember Übermensch-csé. Márpedig az Übermensch nem tévesztendő össze a holokausztról s egyebekről fecsegő Überfrauval. A nietzschei „önmegszüntetés” részint Rombolással megy végbe, „kalapácsos filozófiával”, megsemmisítéssel (le kell törölni az „értéktábláról” mindent: Jót, Rosszat, Igazságot, Igazságtalanságot, Eszményt, Illúziót, Kategorikus Imperatívuszt, Istent, mi több: Wagnert is, Schopenhauert is!), részint „igenléssel”, ti. az Übermensch nem egyéb, mint a feltétel nélkülikötelességtudat grandiózus tiszteletének megtestesülése. Vesd össze József Attilánál: „légy fegyelmezett”, „ne légy szeles”.
Rövidebben nem tudom Nietzschét összefoglalni, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy kimondjuk: a „filozófiai zseninek” nyilvános Babarczy-fingjasincsNietzschéről; s nem túlzó ez a megfogalmazás, ti. hosszan hadoválni (esszében, könyvben, szakdolgozatban…) értés nélkül is lehet. Sőt pénzt is adnak rá meg magas kitüntetést, az ávósok által is megörökített Nagyvalag-rendet. Mert – ahogyan Weöres Sándor fogalmazza – „a [bicikliző és nem bicikliző] majmoké a világ, a fényképező és lefényképezett majmoké: „hátulról fényképeztek, és látszik, hogy mekkora fenekem volt”. Aztán, hogy mi köze mindennek Babarczy Eszterhez (már ti. az ávósok által lefotózott mutatis mutandis seggen-fenéken kívül)?
Erről írok legközelebb…
Még annyit frau Heller „védelmében”, hogy nem ő az egyetlen korlátolt „értelmiségi” a Morál szemétdombján kukorékolva-kotkodácsolva. Németh Andor például egyenesen Horger Antalnak ad igazat József Attilával szemben híres orákulum-könyvében: „Ha a »tényálladékhoz« ragaszkodunk, Horger Antalnak igaza van. Aki hivalkodva azt állítja, hogy »tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök«, az valóban nem alkalmas arra, hogy az ifjúság nevelője legyen. (…) Képmutató szemforgatás azt állítani, hogy kijelentései »nem szó szerint értendők«, mert a fiatal költő igenis azt akarta, hogy szó szerint értessenek”.
Az „ifjúság nevelője” – az ember bele kifordul!
Egyébként a „fiatal költő” nem „akart” semmit. A „fiatal költő” részint nietzschei nívón filozofált, részint költészetet alkotott, merthogy „sürgős szükségét” érezte a versírásnak. Kérem, az olvasó nem azért hányja el magát a horgerista Németh Andortól, merthogy okádni akarna, például a „képmutató szemforgatás” jelzős szerkezet miatt, messze nem erről van szó, egyáltalán akarok hányni Németh Andortól. Hanem viszont hányok, mert muszáj. Hányok attól, amit ír. Sürgős szükségem van rá. Jó, nem túl guszta a metafora, de talán érzékletes, megvilágítja a Nagy Moralisták idióta hipokrízisét.
Alföldy Jenő szerint József Attila totálisan elhibázta az egyik par excellence nietzschei sorát: „Jóról és rosszról nem gondolkozom”. Alföldy szerint „Helytelen viszont azt állítani, hogy a költő nem moralista, és művét nem erkölcsi szempontból kell megítélni. A költő mindig moralista, akkor is, ha morált tagad…”.
Vagyis a (neves) irodalmár szerint az irodalmi alkotást „erkölcsi szempontból kell megítélni”. Hát nehogy már ne hányjunk tőle, gyerekek! És már csak azért is, mert Alföldy cáfolja sajátmagát. Ti., ha a költő „morált tagad”, és elfogadjuk a költő „tagadását”, akkor éppen nem erkölcsi, hanem művészi szempontból ítéljük meg (fogadjuk el), vagyis: a költő nem moralista. Hanem költő.
Tehát. Ha ekkora entellektüel-macsók sem értik, sejtésük sincs arról, mi lehet a jón és rosszon túl, mi lehet az értelemnél tovább, akkor miért épp egy frau Kotkodács értené Nietzschét? Mert maga Habermas bíró írta róla, hogy nem lopott? Ugyan már! Vegyük egy kicsit komolyabban magunkat, mert a végén valóban az lesz, hogy nem akarjuk újraélni még a saját életünket sem!
Heller Ágnes filozófus. Almási professzor szerint az egyetlen modernista filozófus. A másik egyetlen modernista originalitás pedig (szintén Almási professzor szerint) Babarczy Eszter. Így aztán Heller Ágnesnek, a szó „misztikus értelmében”, ott is van hazája, ahol a szó nem misztikus értelmében nincsen hazája. Heller a szó „misztikus értelmében” Ábrahámtól származik, a szó nem misztikus értelmében pedig Árpádtól nem származik. Nem én találom ki, maga Heller filozófus írja. Erre kapta a Széchenyi-díjat, a Faragó-díjat, a Csintalan-díjat, míg most, József Attila közelgő születésnapja alkalmából, az Indexfórum-díjat adományozzuk néki.
Merthogy ezt is nagyon megérdemli már!
Ugyanis József Attila bölcseletileg a modern Hegelből, Bergsonból, Crocéból indul ki, illetve, lévén, hogy zseni volt, bátran fogalmazhatjuk így: József Attila József Attilából indul ki, amikor az Eszmélet 4-es szakaszát alkotja, s amelyből (tárgyunkra vonatkozóan) az következik, hogy a „nincs”, a „van” és a „lesz” dialektikájához semmi köze a misztikusságnak, a „misztikus értelemnek”.
Bergson „intellektuális megérzésről” beszél, mint a megismerés lényegi mozzanatáról, a „duaré” tekintetében irracionalitásról, irracionális intuícióról (mint az abszolútum létezési módjáról), ám amihez a posztmodern sejtelmességnek egyáltalán nincs köze. A bergsoni „conscience” József Attilánál eszméletet jelent, s amihez a rejtélyességnek, a titokzatosságnak szintén nincs köze.
József Attila a hegeli, crocei modernista „szamárvezetővel” szükségképpen jut el az „ihleti szellemiségig”, mint a „dolgot” megelőző „lényeg” megismeréséig (egyébként igen valószínű: „szamárvezetők” nélkül is eljutott volna idáig), József Attila szerint az ihleti alkotás lehet varázslat, mágia, bűbáj, akár boszorkányság is, ám mindehhez a misztikusságnak, az érthetetlenségnek egyáltalán nincs köze.
Az „összekent képek” nem misztikusak, hanem épp ellenkezőleg, láthatóak, míg a homállyá váló álom a vaskemény racionalitásnak van alárendelve, s ami vagy jó, vagy nem, vagy igaz, vagy hamis reláció, egy biztos: azért hamisítatlanul modern, mert benne az irracionalitás is racionálisan beágyazott.
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.
József Attila tényekről beszél. Alapszínekről. Azok keverékeiről.
És hogy nappal a hold kél mibennünk? Nincs ebben semmi misztikus. Esetleg annak, aki szerint a nappal nappal van, elvtársak, éjszaka pedig éjszaka van, elvtársak, ne keverjük a dolgokat, elvtársak, s hogy mikor van nappal, mikor éjszaka, azt majd megmondja a Párt, elvtársak, és a Párt, etásak, Sztálin elvtárssal azonos, s hogy ezt honnan tudjuk? Onnan tudjuk, etásak, hogy ezt maga Rákosi elvtárs mondotta, etásak! Vagyis, aki nem Hegelből indul ki, esetleg csak mint tüsténkedő, legyeskedő filozofka pampucolja Hegelt (voltak „Füst Milán-görlök” is az egyetemen, voltak Lukács-görlök is), hanem viszont lényegileg Sztálinon eszmélkedik, annak a lelkében minden bonyolultabb(nak látszó) dolog szükségképpen válik etásian egyszerűvé. Mert – sajátos módon – nemcsak a vulgármarxista (sztálinista), hanem később az „istátlan” (a „marxizmussal szakított”) kvázi filozófus számára is minden gömbölyű, immáron liberálisan gömbölyű, ti. a misztikusságra (a „misztikus értelemre”) való hivatkozás is gyatra leegyszerűsítés. Miként a sztálinizmus. Ugyanaz a vulgárszaros gatya (purcikás nejlonbugyi), csak épp a fonákján.
És hogy mennyiben van köze mindennek Babarczy Eszterhez? A párhuzamosság jegyében van hozzá köze, Babarczy ugyanis szintén filozófus (s még egy csomó minden), ezértő így fogalmaz egyik nyilvános vallomásában: „mérsékelten individualista és szélsőségesen asszimilacionista vagyok (az individualista európai civilizáció magyar változatához asszimilálódtam). Eme civilizáció legfontosabb örökségének a »merjünk gondolkodni« (kanti) parancsát tekintem… Amúgy az unitárius vallással rokonszenvezem”.
Azért ez se rossz, lássuk be! Okos filozófus! Cukrot neki! Az Almási-díjat már megkapta, az Esterházy-díjat is megkapta, míg a Megrökönyítő-díjat magamagának adományozta, a Vona-medált saját kezével tűzte „hetykén előre néző bimbóira”, vagyis nagyon megérdemelné már az alul csikizős Csintalan-díjat is! Legyen ő is elismerten filozófiai zseni (főként „a férfiak vonatkozásában”), hisz’ teljesen nyilvánvaló, Babarczy a gondolkodás kanti bátorságát méltán vindikálja magának (a szó nem misztikus értelmében: családilag), miközben (két mondattal alább) bátor racionalitással jelenti ki: vallásos. Illetve szeretne az lenni: rokonszenvezik egy vallással.
Sokan állítják, végső soron a filozófia is hit kérdése, a filozofálás nem egyéb, mint valamely világnézet logikai variálgatása, ugyanis nem lehet bizonyítani, sem azt, hogy a világ anyagiságában, sem azt, hogy a világ szellemiségében egységes. Csak hinni lehet, vagy az egyikben, vagy a másikban.
Szerintem viszont annak eldöntése, hogy materialista vagyok-e vagy spiritualista („idealista”), nem szükségképpen hit kérdése. Mert az igaz, hogy sem empirikusan, sem spekulatív módon nem tudjuk kimutatnia az anyag elsődlegességét, ám amíg az az állítás, mely szerint a „tudat is anyag”, teljesen logikus, addig ennek „birtok-pandanja” (az anyag is tudat) gyakorlatilag nem létezik. Nincs végső mozgató, csak a végtelen lehet véges. Eszerint ami nem végtelen, az nem véges, és ami azt jelenti (számomra), hogy nem hit kérdése az anyag elsődlegessége.
De legyen! Legyen a gondolkodás legvégső mozzanata a hit! Már csak azért is, mert ezen az alapon lehetséges, hogy briliáns logikával bíró gondolkodók, filozófusok, természettudósok is hihetnek valaminő isten (transzcendens mozgató) létében. Viszont elemi szintű, köznapi ismeret alapján is belátható, hogy az ún. „tiszta hit”, illetve a vallásosság két merőben különböző dolog, esetenként olyannyira, hogy éppen a vallásosság az, amely kizárja a „tiszta hit” érvényesülését. Minden eretnekség ebből a gyakorlati ellentétből fakad. Például Lukácsék eretneksége is. Hellerék antisztálinista lázadása a „tiszta marxizmus”, illetve a már nem marxista eretnekségük a „tiszta, emberarcú szocializmus”, a kifejezetten antimarxista eretnekségük pedig részint a vulgár-liberalizmus (Vajda), részint a cionista miszticizmus (Heller) felé irányul. Maga Heller ezt így fogalmazza meg (az én kiemeléseimmel): „A [budapesti] iskola közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk, feloszlatjuk az iskolát. A fordulat egy évvel az emigrációnk előtt következett be. Misu [Vajda Mihály] írt egy »levélfélét barátaimnak«, melynek egy változatát közölte is a Miért nem vagyok marxista? című kötetében, ezzel kezdődik. Az írás lényege abban foglalható össze, hogy a kapitalizmust nem lehet meghaladni. […] Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért Gyuri [Márkus György] és Feri [Fehér Ferenc] pofon vágta. Én azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten, hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon, s akkor sem, ha igen – noha az ilyesmit mégsem illik kimondani. Ez volt a Budapesti Iskola vége.”
Hellerék hite olyannyira ostobácska (esetenként a fizikai agresszivitásig menően bornírt), hogy már-már vallásosságnak minősül, ám van egy lényeges momentum, amely megkülönbözteti Hellerék, Vajdáék szánalmas kapálódzását Babarczy Eszter megejtő bárgyúságától, jelesül az, hogy Hellerék autonóm módon igyekeznek hinni. Részint ragaszkodnak eredeti hitükhöz, részint új hit után kapirgálnak, s ami (gyakorlatilag) összeegyeztethető a gondolkodással (elvileg nem). Hellerék igyekeznek kifelé farolni egy (állam)vallásból. A „tiszta hit felé”. És ez még akkor is így van, ha Heller nem érti, miről beszél, ő ugyanis az idézett szövegben nem a hitet, hanem valójában Lukács jobbágyainak „iskolává” intézményesült akol-vallását azonosítja a Szocialista Istennel. Megengedem: nem így gondolja (ha gondol egyáltalán valamire), de lényegileg ezt teszi. Akolszuverenitás. Míg viszont Babarczy egyáltalán nem szuverén, ti. ő egy régóta létező, s ami a lényeg: mások által megalkotott tételes vallásban keresgélné a hitét. Nagyon nem ugyanaz! Heller vallástalanodik („mikor a marxizmussal szakítottam, akkor eldöntöttem, hogy semmiféle izmus nem kell az életembe”), s ami a gondolkodás alapföltétele, ezzel szemben Babarczy vallásosodik („az unitárius vallással rokonszenvezem”), s ami ellehetetleníti a gondolkodást, legyen bármily nyitott, liberális, befogadó az unitárius vallás.
Tehát a hit gyakorlatilag nem zárja ki a gondolkodást, Einstein jót gondol, csak rosszul fogalmaz (bár angolul nem olvastam): „Én egy mélységesen vallásos hitetlen vagyok; ez egy új vallásféle”.
Nagyjából erről van szó, leszámítva persze, hogy ez nem új és nem „vallásféle”. Nem hitvallás. Hanem Einstein hitérzetének manifesztálása. Két különböző dolog.
„És nyolc nap múlva ismét benn voltak az ő tanítványai, Tamás is ővelük. Noha az ajtó zárva volt, bement Jézus és megállt a középen, és mondta: Békesség néktek! Azután mondta Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat, és nézd meg az én kezeimet, és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő. Felelt Tamás, és mondta néki. Én Uram és én Istenem! Mondta néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (János 20:24–29)
Míg Einstein szerint azok az igazán „boldogok”, akik abban sem hisznek, amit látnak. Ismétlem: Einstein hite nem „új vallásféle”, hanem a – maga nemében szintén tökéletes – jézusi logika pandanja. A jézusi konzekvenciából keletkezett egy világvallás, az einsteini pszichés minőségből, hitérzetből született a Relativitáselmélet.
A választóvonal pedig a „tiszta hit”, hitérzet, illetve a vallásos jobbágytudat, az önkorlátozott szuverenitás, a szellemi akolba bújás vágya, vagyis a helleri infantilizmus (Hernann-nal szólva: „idiotizmus”) között húzódik, és pontosan ilyen értelemben nincs (számomra!) ateista, materialista hit, és pontosan ilyen értelemben létezik (sokak számára) „ateista”, „materialista” (vs. „antibolsevista” stb.) vallás. Mely egyébként organikus vallás (leszámítva a karrieristákat persze), míg Babarczy valláskeresése kínjában fogant törekvés, egy szokvány-lelkecske obligát nyűge: nem értek semmit, így nem hiszek igazán semmiben, de mert jó volna hinni valamiben, keresek egy „rokonszenves” vallást, illetve keresek mellé számos politikai papot (Gyurcsányt, Orbánt, Vona Gábort), „amúgy az unitárius vallással rokonszenvezem”.
Egyrészt: nem rokonszenvezel te az unitárius vallással (sem emígy, sem „amúgy”), másrészt: a gondolkodással még annál is kevésbé rokonszenvezel. Miért? Mert a puszta tagadás is primitív vallásosság, horribile dictu még a szentháromság tagadása is az, illetve mert a közhelyes „nyitottság”, „befogadás”, „megengedőség”, „univerzalitás” dogmatikus (vallásos) tételezése eo ipso zárja ki a gondolkodást. Ha viszont nem így van, ha az unitárius vallás parttalan (pl. antiunitárius ember is lehet unitárius), akkor az egésznek semmi értelme. Magyarán, fölvetődik a kérdés: miért kéne „nyitott gondolatrendszerű” vallással rokonszenveznem ahhoz, hogy gondolkodhassak?
Nem kell. Az „unitárius vallással való rokonszenvezés”, illetve annak „megvallása”, nem több, mint unalmas, parvenü-harisnyába kékült kisnői seggriszálás. Itt momentána harisnya nem látszik.
Ha máshonnan nem, József Attilától tudható, a görögkeleti vallásban sem találunk nyugalmat. Csak papot. Ha pedig így van (márpedig így van!), akkor az unitárius vallásban is csak papot találsz, azzal a – lényegtelen! – különbséggel, hogy az unitárius vallásban – állítólag – magad is lehetsz a magad papja. Miért mondom, hogy lényegtelen a különbség? Mert azt is József Attilától tudjuk, hogy a szuverén gondolkodó nem papja senkinek. Magának sem!
És nem is istene. A szuverén gondolkodónak persze van istene, van hite – a hitetlenség az istene, a hitetlenségben hisz, mármost a hívő hitetlenség nem egyéb, mint a totális kételkedés. Einsteinnél is (noha ő „vallásos hitetlenségről” beszél, helytelenül), Marxnál is (de omnibus dubitandum est) és nyilván József Attilánál is:
Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm.
Ugyanez az Eszméletben: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja”, a Szabad ötletek jegyzékében: „nem hiszek én semmiben”, továbbá: „mért nincs bűnöm, ha van”.
Már bimbós gyermek-testemet szem-maró füstön száritottam. Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam.
Miért a bánat? Azért, mert „meglett embernek”, szuverén gondolkodónak lenni nem föltétlenül öröm, sőt általában nem az. Még annak sem, aki viszonylag könnyen viseli az „ötkilós” (szem-maró füstön konzerválódott) „meglettséget”. A gondolkodás kényszer, sőt nyugodtan mondhatjuk: kényszeresség. Vagyis az igazi gondolkodás nem „folyékony” nőnek, hanem önpusztító férfinak való tevékenység. Mert, ami nem kényszeres, nem ártó, romboló, pusztító, vércseppes pihetollat tépdeső (vö. J. A.: Sas), az bizony nem szuverén gondolkodás, az csak afféle szabad-vallásoskodó cunci-unitarizmus. Amit simán abba lehet hagyni, ha például elálmosodott a gyermek. Vagy ha például elérkezett a nőileg vágyott „szebb jövő” (a liberális kvóta-feministák maximális dicsőségére).
Igen. Nos. Sajnos nem lehet kielemezni ezeket a szösszeneteket ilyes szempontból, ugyanis csak az látszik belőlük, hogy valaki gondolatokat ír le. Hogy lassan vagy gyorsan teszi ezt, az nem látszik, az se, hogy igaz-e.
Úgyhogy az az érv, hogy aki így ír és ennyit, és ezért esetleg ne lenne normális: megbukott.
Igen, tudom, szép lett volna, de hát így jártál, próbálj meg másképp belekötni, ha épp bele akarsz kötni, de ezzel ne próbálkozz mégegyszer, mert a. uncsi b. elveszted az image-det, mely szerint okosnak szeretnél látszani.
Akinek nem a fogalmazás a mániája, hanem a közlés, ámde nem tud a világról mondani semmit, automatikusan nyúl önmagához mint „lényegi” témához (onándilettantizmus). Megfigyeltem: mennél tehetségtelenebb, mennél üresebb a szenvedélyes közlő, annál inkább a (képzelt) dicső múltjával, távoli őseivel, virtuális eredetével hozakodik elő. A zsidó zsidószármazásával, a besenyő besenyőszármazásával, az elefántcsonttorony-őr pedig az ő megcsodáltan arisztokrata spicliszármazásával. A „modernista filozófus” nyilván dialektikusan közelít a problémához: zsidó-besenyőségéről, besenyő-héberségéről hadovál, míg a nőnemű „filozófus” megízesíti vallomását a „nőségével” is értelemszerűen, Babarczy a „folyékony nőségével”, Heller a „hülye nőségével”; egyszersmind közli: ez az egész, mindösszesen, így, ahogy van, jaj, de nagyon-nagyon misztikus.
Babarczy Esztert is filozófusnak tartják. Heller Ágnest is filozófusnak tartják. Sőt Heller egyenesen „filozófiai zseni”! Erről Bayer Zsolt, Csintalan Sándor, Faragó Vilmos és P. Szűcs Julianna ugyanazt gondolja. Faragó szó szerint így fogalmazott egyik interjúnyilatkozatában elbűvölő riporterségemnek: „az Ági okosabb, mint mi ketten együttvéve”; és ami szerintem megér egy rövid közbevetést.
Aki azt hiszi, hogy az okosság tetézhető, halmozható, fokozható, illetve hogy két külön szubjektum okossága összeadható, eleve nem okos ember. Olvasottságot, tanultságot, műveltséget lehet szaporítani, okosságot viszont semmiképpen. Heller vagy okos (-nak született), vagy nem. Mármost azt, hogy okos-e vagy sem, csak okos elme állapítja meg, vagyis kizárólag így értelmes a megközelítés: van okos filozófus és van nem okos filozófus, illetve csak az okos ember tudja, ki okos, ki nem okos, mégpedig azon oknál fogva, hogy okos (nota bene egyedül, mások „okosságának” hozzáadása nélkül), míg a nem okos ember ezt nem tudhatja. Esetleg tudhat róla. Mert mondták néki: Heller habermasilag okos.
Faragó Vilmos meg tudja állapítani, ki okos, ki nem? Nem tudja megállapítani. Mert Faragó nem okos ember. Nem fődbuta természetesen, ámde nem üti meg a valódi okosság hegeli lófarokszőr-minőségét. Azok kedvéért, akik nem ismerik az antik és a modern filozófia történetét, elmondom: Hegel „lovának” farkában van egy meghatározhatatlanul meghatározott szőrszál, amelyet, ha kihúzunk, megszűnik a lófarok – mint minőség – lófarok lenni. Nem tudható, melyik ez a szőrszál, nem tudunk rámutatni, ám, hogy létezik, az éppúgy bizonyos, mint az, hogy a zénóni Akhilleusz utoléri a lomha teknősbékát. Biciklin persze. Vagyis az okosság elméletileg meghatározhatatlan, gyakorlatilag viszont tudható, ki okos, ki nem.
Aki nem beszél butaságot, már azzal okosnak minősül, még akkor is, ha okosságokat sem mond megállás nélkül, ti. legalább nem fecseg. Aki viszont butaságot beszél, nem okos ember. A butaság nem azonos a tévedéssel, a tévedés ugyanis lehet okosság, ha az logikailag meg van alapozva, csak – valami miatt, a legtöbbször vétlen információhiány okán – az ítélet végkövetkeztetése hamis. Ezen az alapon tartja Marx Hegelt okos filozófusnak.
György Péter viszont fennhangon jelentette ki a tévében (szó szerint idézem), „vagyok annyira művelt, hogy jól érveljek”. És ezzel György Péter is elárulta, hogy nem okos ember. Nem állítom, hogy buta volna (bár, nagyon a határán van a dolognak), de, hogy nem okos, az egészen biztos. Az ugyanis kétségtelen, hogy egy megfelelő (lófarokszőr-mennyiségű) műveltség föltétlen szükséges a megfelelő érveléshez, ám ami messze nem elegendő! Sőt a nagyon művelt ember szükségképpen, menthetetlenül és rohamosan butul, pl. épp a György Péter-effektus jegyében, ti. könnyen elhiteti magával: „vagyok én már annyira művelt, hogy nem kell gondolkodnom”. Bizony, az efféle fölfuvalkodottság fogalmazódik meg a „könnyű” (az „öt kiló” alatt „született”) értelmiségiben, akár kimondja a tévékamerák előtt is, akár nem. Megfigyeltem: a nagyon művelt emberek nagyon nagy butaságokat képesek mondani.
Tehát az az okos ember, aki frappánsan és tartalmasan érvel, vagyis aki „beteges” kényszert érez a gondolkodás iránt. A művelődés viszont nem azonos a gondolkodással, mondhat erről György Péter a Zárórában ámuldozó, szemüveges kiscsajszinak, amit akar.
Az okos ember alapigéje a „gondolkodik”. Míg a művelődés a gondolkodás kelléke. Lehet a határtalan műveltség is gyümölcsöző, elvileg, vagyis csak akkor, ha a megnyilvánuló entellektüel önfegyelme is határtalan. Létezik ilyen értelmiségi? Elképzelhető, én egyet sem ismerek. Mindenesetre György Péter semmiképpen sem mondható (a szó József Attila-i értelmében) fegyelmezett embernek. György Péter Elindával (vagy Melindával vagy kivel) beszélgetett a múltkor a tévében, én pedig néztem a műsort és számoltam a szavakat: a professzornak volt olyan mondata, amelyben (s ez most nem publicisztikai túlzás, hanem tényközlés!) négyszer mondta, hogy „én úgy gondolom”. Egyazon mondaton belül! Esküszöm (egyébként ellenőrizhető, nyilván megvan a tévé archívumában), előfordult, hogy gyors egymásutánban háromszor hadarta el (mintegy az „izé” helyett), szó szerint így: „úgy gondolom, én úgy gondolom, úgy gondolom”. Igaz, György Péter kifejezetten hadari ember, ám ez akkor is túlzás; szerintem (úgy gondolom) jól jellemzi György Péter intellektusát.
„Én úgy gondolom”. Ezt a borzalmas frázist okos ember nem használja, csak kivételesen, nagyon indokolt esetben! Miért? Mert ki nem füttyenti le, professzor úr, hogy te hogyan gondolod?!
Mi a valóság? Mi az igazság? Mi a tény? Mi a bizonyíték? Mi a cáfolhatatlan következtetés? Erről beszélj! Ne arról, hogy te hogyan gondolod, hanem arról, hogy hogyan tudod!
Véleménye bárkinek lehet. Sőt, ha az „elitértelmiségi” „véleményéről” lehántjuk a „tudományos” hamukát, bizony, mindegyre kiderül: bármely primitív megszólaló nagybölcsességét tartjuk a kezünkben. Tehát az okos embert az jellemzi (alapvetően), hogy nem a véleményéről, elképzeléséről, hipotéziséről, hitéről, kvázi meggyőződéséről beszél, hanem arról, amit tud, illetve amit be tud bizonyítani. A hipotézis persze fontos, ám azt is csak a bizonyítás kedvéért állítjuk föl. A hipotézis olyan, mint a sokat megélt, tapasztalt hímrépa: fölállítódik, ha muszáj, vagyis ha szükség van rá, mint eszközre.
Az okosságról szóló filózgatás után jöjjön egy konkrét kérdés: kifejezetten buta embernek minősül Heller Ágnes? A konkrét válasz: igen, kifejezetten buta embernek számít. Miért? Mert Heller jókora butaságokat beszél, elemi összefüggéseket nem ért. Erről egyébként Ranschburg Jenő személyesen győződött meg, szóvá is tette a tévében (Gyárfás stúdiójában), mialatt Helleren látszott (mutatta a kamera), egy szó nem sok, annyit sem ért abból, amit a pszichológusprofesszor magyaráz. Időközben Ranschburg meghalt, így hát én mi egyebet tehetnék, a múltkor idézett Heller-szöveget boncolgatom tovább.
Kitől származik, ön, Heller Ágnes?
„Én nem Árpádtól, hanem Ábrahámtól származom. Tehát ott is van egy hazám, a szó misztikus értelemében. Nem a szó történelmi értelmében, mert történelmi értelemben nekem Magyarország a hazám, itt zajlott a történelmem, ami az egész magyar zsidóság története. De misztikus értelemben a bibliai föld a hazám, onnan származom, és ez alapot ad arra, hogy létezzen egy valóságos közösségi érzésem a világ egész zsidóságával, s hogy ezt a közösséget mindig vállaljam”.
Rövidke szöveg, degeszre tömve butasággal.
Heller olvasott ember? Heller művelt ember? Igen, olvasott ember, művelt ember, nyilván tudja, Árpád nem bibliai alak, így tőle „származni” még „misztikus értelemben” sem lehet, Heller mégis papírra vet egy egészen ostoba, sőt ízléstelenül idióta paradigmát, s amellyel nem az a gond, hogy Heller Ágnes nyilvánvalóan nem származik sem Árpádtól, sem Ábrahámtól, nem ez a gond, merthogy az ilyesmit a metaforizálás még valahogyan elbírja. Viszont az, aki Árpádot és Ábrahámot együtt, egy lapon emlegeti (ráadásul „filozófuszseniként”), éppolyan bornírt, mint amilyenek a klasszikus antiszemiták. Heller a zsidófaló sertések (a „belevaló magyar kanok”) fonákja, kiegészítő ellentett-párja. Durvábban fogalmazva: az „árpádozás-ábrahámozás” rasszizmus. És már csak azért is, mert a „bibliai föld” jelzős szerkezet a Heller által ki nem mondott, de világosan jelzett „barbár” (illetve a Bicikliző majomban expressis verbis kimondott „paraszt”) minősítés ellentéte.
Miért? Mert a „filozófuszseni” idézett megállapítása már filozófiailag szúr szemet; egyébként külön ajánlom Habermas, Csintalan, Faragó Vilmos figyelmébe a helleri-filozófusi szóhasználatot: „misztikus értelemben a bibliai föld a hazám”.
Na, ezt magyarázza el valaki!
Mert én a magam részéről úgy gondolom, hogy Heller szövege agyrém. Ugyanis nem pusztán arról van szó, hogy Heller Ágnes stilisztikai antitalentum (magyarán: okádék, ahogyan fogalmaz), hanem – Hellernél – ez egy szentmeggyőződés kifejeződése: „misztikus értelemben”. Igen, a butaság, a korlátoltság és a kivagyiság tejtestvérek. Heller Ágnesnek meggyőződése, hogy az ő esetében (hát hiszen ő „bibliai földről” származik!), és csakis az ő esetében a misztikum (vs. a misztika) egyben ráció is; és pontosan ezért nem a „misztikus vonatkozásban” jelzős szerkezetet használja.
Heller nem műveletlen ember, Heller tudja (ha megkérdezik tőle, meg tudja mondani), nem azonos sem a misztikum, sem a misztika az értelemmel, Heller nem tanulatlan ember, fölmondja Hegelt, talán szó szerint is, az elsőtől az utolsó betűig, alkalmazni viszont nem tudja, legalábbis a szövegeiből ez derül ki.
Ha úgy tekintjük, Hegel központi kategóriája természetfölötti dolog, Hegel demiurgosza az ún. „abszolút szellem”, a hegeli filozófia mégis értelmes (logikus!!!), na de éppen azért, mert nincs benne semmi misztikus (rejtélyes, titokzatos, sejtelmes, érthetetlen, megfoghatatlan, fölfoghatatlan, értelmezhetetlen, megmagyarázhatatlan, meghatározhatatlan).
Heller azt állítja, hogy néki az érthetetlenség értelmében van hazája, s amely haza a „bibliai föld”. Stiláris pongyolaság? Kizárt. Noha nem vitatom: slamposság is, Heller publicisztikailag annyit ér, mint egy teletaknyolt papírzsebkendő, ám a szöveg akkora butaság, hogy az már logaritmikusan skandál (ahogy mondani szokás), ilyet csak buta ember írhat le: „misztikus értelemben a bibliai föld a hazám, onnan származom, és ez alapot ad arra, hogy létezzen egy valóságos közösségi érzésem a világ egész zsidóságával, s hogy ezt a közösséget mindig vállaljam”.
Kérdezem: attól valóságos a zsidóközösség, hogy a misztikumnak (vs. misztikának; s hogy melyiknek, ez Hellernél nem derül ki), szóval, attól valóságos a közösség, hogy értelme van a misztikusságnak? Netán annak ellenére? Ki tudná megmondani?
Hellernek van egy misztikus misztika-érzése, s amiből az következik, hogy „a világ egész zsidósága” ugyanazt érzi, mint Heller. A vallásos zsidó is, az ortodox zsidó is, a neológ zsidó is, az ateista zsidó is, a kommunista zsidó is, a „sima” zsidó is, a filoszemita zsidó is, az antiszemita szidó is, a „pária” zsidó is, a „parvenü” zsidó is… illetve Heller mindezek iránt táplál „valóságos közösségi érzést”. Innen pedig már csak egy (szükségszerű!) lépés az „összeesküvés-elmélet”, mint a helleri hülyeség fonákja.
Sose felejtem el, Faragó Vilmos (interjúalanyként) úgy el volt olvadva az általa épp akkor olvasott Bicikliző majomtól, hogy kis híján szétfolyt tőle a padlószőnyegen, a neje, látván a gyorslefolyású (agy)lágyulást, futott a fölmosó ronggyal s a vödörrel, hogy megmenthessen még valamit az urából. Én pedig azt kérdeztem („riporterként”), milyen logikai alapon (tehát nem morálisan, merthogy Heller erkölcsiségét kegyesen leszarom, hanem hogy minő ráció jegyében) rekeszti ki a filozófus a zsidóságból a „parvenü” Hermann-t (a Bicikliző majomban például)? Mert, ha létezik ilyen érvényes ráció, akkor is marad a kérdés: milyen értelmi alapon állítható, hogy a „pária” zsidó (amely Hellernél azonos a zsidóval), egyszersmind azonos „a világ egész zsidóságával”? Azért indokolt a kérdés, mondottam Faragónak (mint „riporter”), mert „a világ egész zsidósága” szociológiai alany értelemszerűen. De nemcsak értelemszerűen, hanem Heller szövegében is, hiszen maga a „filozófuszseni” beszél „a világ egész zsidóságáról”, mint a „misztikus értelem” kollektív inkarnációjáról, mint „valóságos közösség”-ről.
Ha komolyan vesszük a helleri mondatokat, akkor az derül ki, hogy az objektív valóságot is Heller Ágnes határozza meg, mégpedig azon az alapon, hogy a „Pista” annakidején még a Csernisevszkij-disszertációját is „lehülyézte”.
Hogyan van ez misztikus értelmileg?
Nagyjából ezt kérdeztem én Faragó Vilmostól, s amire Faragó unikális válasza: „az Ági okosabb, mint mi ketten együttvéve”, míg a kollektív (P. Szűcs Juliannával közösen kihabzott) felelet így hangzik: az interjúban a kérdező egy „szélsőbalos” patkányféregláda.
Pedig hát nem vicsorogni kellett volna (egyem a bibliai büszkeségteket!), hanem válaszolni kellett volna a kérdésre – szépen, rendesen, alanyban, állítmányban… Lehetett volna Ábrahám nyelvén: שמאלני – lehetett volna Bendegúznak vérnyelvén is: pecheneg כתבהיתדות – tudniillik én előbb-utóbb minden(ki)t megértek.
És hogy mennyiben van köze mindennek Babarczy Eszterhez? A párhuzamosság jegyében van hozzá köze, Babarczy ugyanis így fogalmaz egyik nyilvános vallomásában: „mérsékelten individualista és szélsőségesen asszimilacionista vagyok (az individualista európai civilizáció magyar változatához asszimilálódtam). Eme civilizáció legfontosabb örökségének a »merjünk gondolkodni« (kanti) parancsát tekintem… Amúgy az unitárius vallással rokonszenvezem”.
„Amúgy”. És hogy ez miért, mennyiben vegytiszta hellerizmus, pontosabban: hellerség? Erről legközelebb írok. (A magam hímnikusan ősi nyelvén.)
Heller nyíltan megvallja: „nem vagyok feminista, mert mikor a marxizmussal szakítottam, akkor eldöntöttem, hogy semmiféle izmus nem kell az életembe”.
Merthogy ő eldöntötte: nem kell neki. Az életébe.
Mit jelent ez? Semmit. Általában sem, Heller esetében pedig különösen nem jelent semmit. Talán, ha így fogalmazna a filozófus (ám egyáltalán nem véletlen, hogy Heller nem így fogalmaz!), „végleg eldöntöttem, s ehhez azóta is tatom, illetve tartani fogom magam”. Tudniillik Heller „döntése” olyan, mintha nem volna. Merthogy Heller döntése nem komoly döntés. Sőt egyáltalán nem döntés.
„Semmiféle izmus nem kell az életembe”.
Ez nem döntés. Hanem óhajtás. A döntés így hangzik: mindenféle izmustól távol tartom magam.
„Semmiféle izmus nem kell az életembe”.
Akkor ez micsoda? „Tudom, hogy Dávid Ibolya ellene van, ő tulajdonképpen egy hagyományos liberális álláspontot képvisel. Eszerint az álláspont szerint nem kvótákkal kell az ilyen dolgot elintézni, hanem társadalmi fejlődéssel. Tulajdonképpen igazat is adtam volna neki, ha a magyar társadalmat alkalmasnak tartanám arra, hogy ilyen radikális intézkedés nélkül helyet adjon a nőknek a közéletben.”
Itt egyáltalán nem arról van szó, hogy Heller ne volna a liberalizmus híve, hanem épp ellenkezőleg, arról van szó, hogy halmozza az „izmusokat”. Azt mondja, nem feminista, miközben nyíltan megvallja: támogatja a feminizmust. Negyedosztályú Barba-trükk. Mert vagy támogatok valamit, vagy nem. Ha támogatom a liberalizmust és a feminizmust, akkor – akár döntöttem korábban, akár csak sóhajtoztam, vagyis akár kell, akár „nem kell” – „izmus” van az életemben.
Heller: „Sajnos [kiemelés – Gy. úr] Magyarország férficentrikus ország”.
Tehát Heller Ágnes nem megállapít (miként a valódi filozófus teszi), nem érvel (miként az igazi debatter teszi), hanem csak sajnálkozik (miként bármely „folyékony nőiség”), majd így folytatja: „Igaz, nagy számban vannak nők az üzleti életben, ott nem kell őket megválasztani. De ha választásról van szó, a női jelöltet inkább nem választják meg, és minél magasabb posztról van szó, annál inkább így van ez. Ezért támogatom a kvótát. Tudom, hogy Dávid Ibolya ellene van. Nem kell nekem egy politikussal általában egyet nem értenem azért, mert egy konkrét kérdésben nem értek egyet vele”.
Mi az, hogy „nem kell általában egyet nem értenem”? Aki nem „egyet nem ért” valakivel, az bizony egyetért azzal a valakivel. Általában is, határoltan is. Vagyis azért fogalmaz nyakatekerten a „filozófuszseni”, mert genuin hazug a lénye. Nota bene genuin és nem genetikusan! Heller nem azért hazudik, mert zsidó, nem azért hazudik, mert nő, hanem azért, mert korlátolt. Ha okos volna, akkor sem zsidóként, nőként volna okos. Vagyis Heller születetten, de perszonálisan hazug. Mert, ha nem volna az, így fogalmazna: „támogatom Dávid Ibolyát, mert általában és lényegileg egyetértek vele”.
Igen, csakhogy innentől Heller már letagadhatatlanul dávidista volna. Sőt (egy szójátékkal) Heller dávidcsillagista is (erről részletesebben később), s amely „izmusa” s a „focihoz nem értő” Dávid Ibolya támogatása (így együtt a kettő) különös lelki perverzióra utal. Amely jelenségnek egyébként kiterjedt irodalma van. Nemcsak a zsidók között léteznek olyan jobbágy-pária lelkek, akik kifejezetten szerelmesek a gyilkosaikba, ugyanis tekintélyes tudósok vélekedése szerint az efféle „borderline” érzés egy meghatározott helyzetben, meghatározott pillanatban bárkit hatalmába keríthet. Akik pedig gyöngébb személyiségek (mint Heller), akik fogékonyabbak gyűlöletük tárgyának imádata iránt (mint Heller), azok hosszabb távon is képesek „támogatni” potenciális, virtuális gyilkosaikat. Mint Heller: „támogatom Dávid Ibolyát”. Ismétlem: azt a Dávid Ibolyát, aki hatalmi pozícióban volt cinikus (ráadásul egészen ízléstelenül: auschwitzi kontextusban), s aki a mai napig nem vonta vissza hírhedt „benyögését”: „nem értek a focihoz”.
Kizárólag az mondhatja el magáról, hogy „meglett ember”, aki nem támogat senkit. Sem teljesen, sem részlegesen, sem fenntartással, sem teljes odaadással. Vagyis ahogy József Attila írja: „akinek szívében nincs se anyja, apja”. Aki csak a halált fogadja el méltó partnerként. Na most, aki nem ilyen, az nem kárhozatos ember, „csak” megmosolyogtató, amennyiben túl aktív, mert a törekvő, de gyönge jellem óhatatlanul tagadja meg ennen magát, amikor azt állítja: „semmiféle izmus nem kell az életembe”.
Már hogyne kéne? Éppen Heller az (és persze Babarczy), aki képtelen „izmusok” nélkül élni.
A liberalizmus nem „izmus”? A feminizmus nem „izmus”?
Valaki nem attól feminista vagy nem feminista, hogy a puszta (ön)minősítést állítja vagy tagadja, hanem attól, amit a dologról (a nőkről, a férfiakról, a férficentrikus társadalomról…) állít. Például: „Sajnos Magyarország férficentrikus ország”.
Ez egy hamisítatlanul feminista álláspont. Különösen a „sajnos” módosítószó okán. Ha valaki tudományosan állapítja meg, hogy a társadalom (szerkezetében, hagyományaiban) nem matriarchális, hanem patriarchális meghatározottságú, még nem szükségképpen feminista, miként Engels sem feminista, noha A család, a magántulajdon és az állam eredete egy szellemi kincsesbánya a feministák számára. Illetve kincsesbánya lehetne, ha a feministák értenék a filozófus szövegét, ám még Beauvoire sem érti Engelst (vö. A második nem); míg viszont, aki báván sajnálkozik azon, hogy a történelmileg kialakult patriarchális társadalomszerveződési szisztéma (illetve annak számos lenyomata) nem múlik elég gyorsan (sőt némelyek szerint egyáltalán nem múlik), szóval, aki sajnálkozik ezen, nos, pontosan az a feminista. És ami önmagában véve nem baj, ti. baj akkor van, ha az „entellektüel” nem érti, hogy ő micsoda, illetve micsoda nem. Tehát. Még egyszer. Amikor Hellert genuin hazugnak nevezem, nem a morális, hanem az intellektuális kapacitásáról beszélek. Heller azért hazug (és nem hazudik!!!), mert semmit nem ért abból a világból, amely körötte nyüzsög.
Heller azt írja, ő nem feminista. Miközben ezt állítja: „Igaz, nagy számban vannak nők az üzleti életben, ott nem kell őket megválasztani. De ha választásról van szó, a női jelöltet inkább nem választják meg, és minél magasabb posztról van szó, annál inkább így van ez”.
Heller voluntarista vulgárfeminista. Ugyanis már alapfokú foximaxival érthető annyira a világ, hogy az ember ne mondjon ekkora hülyeséget. Az idézett szövegben Heller a Beauvoire által is méltán kárhoztatott, semmihez sem értő, „unatkozó háziasszonyok” „megválasztását” sürgeti mély voluntarizmussal. Miért? Mert Heller Ágnest nem az eszéért szeretjük. Noha annyira azért nem lehet buta senki (talán még Heller sem), hogy ne értse a történelem elemi logikáját, mely szerint, ha „nagy számban vannak nők az üzleti életben”, akkor már csak idő kérdése, és nagy számban lesznek nők a politikában is. Ezt még a Hócipőben is értik, gyerekek! Már, hogy ördögpatás ember állította: „a politika sűrített gazdaság”? Valóban, de attól, hogy Lenin villás farkú belzebúb, még lehet igaza. Sőt! Márpedig, ha igaz, amit Lenin állít, akkor a gazdasági életben szelektíven szaporodó nők szükségképpen szaporodnak majd a politikában is. Méghozzá szintén szelekcióval és nem idióta, „liberális” kontraszelekcióval. Hogy azok a nők már nem „igazi nők”, hanem a férfiaknál is férfiabbak lesznek? Ez a kérdés részint hamis állítást tartalmaz, mert pl. Hillary Clinton attól még nő, hogy a Clinton-családban ő „hordja a nadrágot” stb., részint arra utal, hogy a feministáknak (a Heller Ágneseknek, a Sándor Kláráknak, a Magyar Bálintoknak), ha konzekvensek a marhaságukhoz, a nők között is kontraszelektálniuk kell, a macsó Hillary Clintont ki kell szűrniük a politikából, s olyan nőket kell odatuszkolniuk, akik viszont – éppen azért, mert nőiesek – nem akarnak politizálni.
Vagyis a nőkvótázó liberálisokkal nem az a baj, hogy szemben állnak a liberalizmus egyik alaptételével (így a liberalizmus krédójával), merthogy ki nem szarja le a liberalizmust, hanem az a baj velük, hogy az elemi (modernista) logikával helyezkednek szögesen szembe. És ez frappánsan jelenik meg a vérbuta Heller fődbuta megállapításában: „nagy számban vannak nők az üzleti életben”.
Hogy miért vagyok ennyire durva? Miért használom a vérbuta, fődbuta jelzőket? Mert vagy arról van szó, hogy az üzleti életben „nagy számban” kavaró nők a gazdaság „koncentrátumban” (a politikában) való képviseletüket a férfiakra bízzák, tehát a nők politizálnának is, csak épp a „maguk módján” (Heller nem veszi észre), vagy arról van szó, hogy itt egy folyamat zajlik, s amely történelmi folyamat nem a rikácsoló voluntaristák ütemezése szerint megy végbe. Vagy pedig arról van szó, hogy Leninnek nincs igaza. Ez is lehetséges, csak akkor Lenint cáfolni kell, nem elég ezt kotkodálni: én ugyan nem vagyok antimarxista (mert „eldöntöttem, hogy semmiféle izmus nem kell az életembe”), nadeviszont Lenin egy ördögpatás gonosz bolsevik. Ez ugyanis nem filozofálás, hanem hisztérikusan női handabandázás.
Hadd kérdezzem meg: hány Goethe-emlékérem, Széchenyi-díj kell ahhoz, hogy egy világraszóló filozófusból ily ellenállhatatlanul törjön elő az originális fölismerés: „Magyarország férficentrikus ország”? Hol az a félalkoholista útkaparó idénymunkás, aki nem jutott még el idáig intellektuálisan?
Melyik ország nem „férficentrikus”? A Habermas-díjas „szaktekintély” szerint valamely társadalom nem attól „férficentrikus”, hogy fiziológiai, pszichés és egyéb okoknál fogva jobbára férfiak (illetve maszkulin nők) jutnak döntési pozíciókba (és képesek ott megmaradni), hanem épp ellenkezőleg, a „filozófuszseni” szerint egyre több nő kerül lényegi (üzleti) döntési helyzetbe, viszont politikai hólyagoknak (divatos kifejezéssel: „biodíszleteknek”) kevesebbet választanak közülük: „igaz, nagy számban vannak nők az üzleti életben, ott nem kell őket megválasztani”.
Megsúgom a filozófuszseninek: a politikában sem választják a valódi szereplőket. A politikában is ott kell lenni. Oda kell jutni. Jókor lenni jó helyen, ott, ahol eldőlnek a dolgok, és ott helyt is kell állni keményen: vitázni, harcolni. És dönteni! Mégpedig megfelelő módon, megfelelő időpontban. Tessék elhinni: a férfiak közül is csak kevesen képesek erre! Hillary Clintont sem választotta senki, a férje is gyakorta Monicát „választotta” helyette (abszolúte érthetően), mégis éveken át ő irányította Amerikát és a fél világot (költői túlzással persze).
Ezzel szemben például a legpéniszkedőbb nők közé tartozó Babarczy Eszter így fogalmaz: „víziót akarok”! „Gyurcsány Ferenc a második választási forduló záróaktusában szívre tett kézzel énekelte a Himnuszt az emelvényen. Az operatőrök nagy örömére a tömegben egy ifjú aktivista ellenpontozta a nemzeti lobogóval a mámoros és kissé hamis dalolást, így aztán a finálé hangulata meglehetősen emlékeztetett a Fidesz-nagygyűlések érzelmi csúcspontjaira. Érteni vélem a pillanat üzenetét. Gyurcsány történelmet írt azzal, hogy megnyerte a választást”.
„Érteni véli”. A „férficentrikus országban”.
Akkor nem lesz „férficentrikus az ország”, ha nem Babarczy Eszter írja Gyurcsányról, hanem Gyurcsány írja Babarczy Eszterről, hogy megnyerte a választást. Akkor nem lesz „férficentrikus az ország”, ha a nő nem „akarja”, hanem szolgáltatja a „víziót”. Akkor nem lesz „férficentrikus az ország”, ha a nő nem „érteni véli”, hanem pontosan érti a „pillanat üzenetét”. Akkor nem lesz „férficentrikus az ország”, ha a nő legalább az elől a vita elől nem menekül el, amelyet maga „kezdeményezett” (vélt kezdeményezni).
Alapkérdés: a politika determinálja a kapitalizmust, vagy a kapitalizmus (az üzletelés, a gazdálkodás) determinálja a politikát?
Újságírói, „politológusi” közhely: az a valódi (társadalmilag is hasznos, tekintélyes) politikus, aki az üzleti életben vált gazdaggá, s nem az, aki a politikában igyekszik megtollasodni (vö. a Lázár János-effektussal).
Persze lehetséges olyan elvi (kvázi humanista) álláspont is, amely szerint, ha elvetjük a lenini tézist, ha a politikát mesterségesen „függetlenítjük” a gazdaságtól, akkor a politikába nem az üzleti életben szelektálódott („kipróbálódott”) üzletasszonyok kerülnek, hanem „folyékony” házitündérek kvótázódnak oda, s ahol aztán a doktrinerek vágyálma szerint humanizálják, feminizálják a mocskosmacsó politikát, megszüntetvén így a „férficentrikus” társadalmat. Lehetséges ilyen doktrína, s mi ezt az elvi álláspontot (annak létét) tudomásul vesszük. De semmiképpen sem vesszük komolyan, nem vitázunk az izmustalan istákkal (a pamflet nem vita!!!), ti. az ember egy meghatározott intellektuális szint alá nem ereszkedik.
Heller: „támogatom a kvótát. Tudom, hogy Dávid Ibolya ellene van. Nem kell nekem egy politikussal általában egyet nem értenem azért, mert egy konkrét kérdésben nem értek egyet vele”.
Heller itt (is) minden szégyenérzet nélkül mondja ki: ő nem a rációval méri politikai döntését, politikai támogatását, hanem egy személyhez viszonyítja azt, most éppen Dávid Ibolyához. Miként annakidején Lukács „Gyuri bácsihoz”, Hermann „Pistához” mérte a „filozófiáját”. Az ilyen ember mindennek mondható, csak éppen „férfias” entellektüelnek nem. Agyilag arra elegendő, hogy „férficentrikus országról” nyivákoljon a médiában. Heller egyszerűen nem veszi észre: ha ő „nem ért egyet Dávid Ibolyával” (mondjuk, a liberalizmus valamely részkérdésében), vagyis, ha olykor Dávid Ibolya ellen van, akkor ő valójában Dávid Ibolya által van. Ami nem baj, csak az ilyen ember nem szuverén maszkulin filozófus, hanem csupán egy filozofálgató politikai tovarisnyica, s ami azt jelenti, hogy Heller a filozófusok közt a leghülyébb politikus, a politikusok között pedig a leghülyébb filozófus. Minden mondatából ez derül ki.
Miként Babarczy sem szuverén, sőt épp ellenkezőleg: eszelősen kötődik, hol Gyurcsány, hol Orbán, hol mindkettő vágyott „víziójához”. Legújabban pedig Vona Gáboréhoz is.
Babarczy (Paralel) Eszter közli önéletrajzában: „szerkesztettem és írtam… sok helyen. Manapság úgy mondanák, magyar és külföldi balliberális helyeken. Nekem ez a kategória csak most, 35 évesen kezd kirajzolódni, ahogy az is, hogy anyám zsidó volt, és ezért én is zsidó vagyok, sőt a fiam is (de az ő gyermeke már nem lesz feltétlenül az). A fenti két mondatból kiérezhető lelkesedéshiányból talán látszik, hogy mérsékelten individualista és szélsőségesen asszimilacionista vagyok”.
Ebből a szövegből is kitűnik a Heller-féle szellemi-lelki bizonytalanság (ami nem azonos a toleranciával, a sokszínűséggel!) s persze az intellektuális silányság. Mert (például), aki szélsőséges, az csak Babarczy (paralel Heller) szerint (illetve csak Babarczy-Heller-kontextusban) lehet mérsékelt. Továbbá: ami a „szuverén” Babarczynál a „szélsőséges asszimilacionizmus”, az Hellernél részint a „dávidizmus”, részint a „dávidcsillagizmus”; megint szójátékkal: „asszimilacionizmus”.
Heller: „semmiféle izmus nem kell az életembe”.
Hogy nem-e?! Akkor ez micsoda?
„… én nem Árpádtól, hanem Ábrahámtól származom. Tehát ott is van egy hazám, a szó misztikus értelemében. Nem a szó történelmi értelmében, mert történelmi értelemben nekem Magyarország a hazám, itt zajlott a történelmem, ami az egész magyar zsidóság története. De misztikus értelemben a bibliai föld a hazám, onnan származom, és ez alapot ad arra, hogy létezzen egy valóságos közösségi érzésem a világ egész zsidóságával, s hogy ezt a közösséget mindig vállaljam”.
Itt nincs kimondva expressis verbis, hogy „cionista vagyok”, ám „a szó misztikus értelemében” vett „haza” tételezése ezt jelenti. Csak épp helleriánusan, babarczyánusan történik a vallomás, vagyis mentális bizonytalansággal. Heller: „történelmi értelemben nekem Magyarország a hazám, itt zajlott a történelmem, ami az egész magyar zsidóság története. De misztikus értelemben a bibliai föld a hazám, onnan származom”. Plusz Dávid Ibolya! Heller képtelen eldönteni, kiért, miért eseng a lelke. És ezért „ironizál” Babarczy is, ti. ő sem képes mások, jelesül az ellenségei nélkül lelki identitást fabrikálni magának: „Egyébként mindegy: lehetek éppen zsidó vagy balliberális, ha másoknak [kiemelés – Gy. úr] így egyszerűbb. Az ember igyekszik megfelelni”.
Ez, kérem, nem irónia, még csak nem is önirónia, ez egy tragikomikus vallomás. A totális tehetetlenség (érzetének) megvallása. Ami nem baj, csak épp semmi köze az intellektualitáshoz.
Hellerhez van köze. Paralel. Ő sem képes meglenni, mentálisan létezni Sztálin, Lukács, Hermann, Leszek, Fehér, Vajda, Kádár, Gyurcsány, Orbán, Bokros illetve a maszkulin Dávid Ibolya lelki rabigája nélkül. Jobbágy-típus, a kvázi lázadó fajtából való.
Miként Babarczy Eszter: „Nálunk mindig mindenki fejjel ment a falnak – és minden tizedik esetben áttörte”.
Az entellektüel feje nem arra való, hogy falakat tördeljen vele. Különösen nem minden tizedik esetben.
Ezért nevezem az ilyen embereket (a Vajdákat, Hellereket, Babarczykat) kvázi lázadó jobbágyoknak.
Ráadásul egészen buta jobbágyok ők! Például Heller ezt állítja: „nekem Magyarország a hazám, itt zajlott a történelmem, ami az egész magyar zsidóság története”.
Habermas-díjas filozófus. Csintalan-díjas filozófia zseni. „Nemzetközi szaktekintély”. Az ő „történelme” az „egész magyar zsidóság története”. Tehát: vagy arról van szó, hogy Hellert meggyilkolták Auschwitzban, vagy arról van szó, hogy a félmilliónyi kiirtott magyar zsidó „története” nem része a „magyar zsidóság történetének”. A modernista logika szerint ugyanis csak ebben a két esetben lehet Heller „történelme” azonos a „magyar zsidóság történetével”.
Vagyis e topik alaptézise: nem pusztán arról van szó, hogy Babarczyék rosszul fogalmaznak, ti. egyetlen mondatuk sem áll meg, hanem fordítva: azért fogalmaznak rosszul – szükségképpen –, mert nincsenek tisztában azzal, amit mondani akarnak.
Zsidó vagyok? Nem vagyok zsidó? A korrekt válasz ez volna Heller és Babarczy részéről: nem tudom. Mert valóban nem tudják. Ám, mert nem mondhatják mindenre, hogy nem tudják, úgy tesznek, mintha nagyon tudnák. Ezért zagyválnak, beszélnek olykor egészen elképesztő marhaságot, például: „mérsékelten individualista és szélsőségesen asszimilacionista vagyok”, „itt zajlott a történelmem, ami az egész magyar zsidóság története”. És ezért menekülnek a misztériumba. Heller: „nem Árpádtól, hanem Ábrahámtól származom. Tehát ott is van egy hazám, a szó misztikus értelemében”. Sőt Babarczy egyenesen a „szent” misztériumba menekül: „Ha még egyszer válaszolhatok arra a kérdésre, minek a dadogó misztikusa Tandori az első kötetében, akkor összefoglalólag azt mondanám: ennek a feladatnak a dadogó misztikusa. A misztikája immanens: arról szól, amiről az élet [kiemelés – Gy. úr] – egy konkrét élet, egy »sajátélet«, hogy Radnóti Sándor szavával éljek – szól, s annyiban szól valamiről, amennyiben ez (és bármilyen) élet egyáltalán szólhat valamiről.
Akkor hát Tandori egy egzisztencialista szent”.
Heller paralel Babarczy. Mindketten kendőzetlenül jelentik ki: az élet (benne Babarczy élete, Heller élete, az ő Radnóti-sütetű „sajátéletük”) a „misztikával”, a „misztikummal” azonos. Tehát Hellernél is csak látszólag részlegesen, mert Heller ugyan Ábrahámtól „származik”, de a „történelme” (nota bene nem az identitása!!!) Árpád meggyilkolt és nem meggyilkolt zsidóságának „történetével” azonos; szóval, Hellernél kvázi korlátozott érvényű a „misztikusság”, ám pontosan ettől logikai agyrém (ez a specifikuma a genuin helleri ontológiának). Heller nem érti, a fékezett habzású, relatív misztikum éppolyan, mint Babarczy lelkében a szélsőséges mérsékletesség.
A modernista (hegeli-marxi-József Attila-i) logika szerint, aki egyáltalán valahová akar tartozni, valójában mindenhová akar tartozni (Heller például Árpád nyerge alatt puhítaná Ábrahám misztikus hentesáruját), míg, aki valahová-mindenhová akar tartozni, sehová sem tartozik, mert csak az tartozik valahová, aki sehová sem akar tartozni. Ez az értelme az Eszmélet 10-es és 11-es szakaszának. Míg a többi: szánalmaska női nyüszítés. Ábrahámról, Árpádról, Gyuri bácsiról, Pistáról, Gyurcsányról, Dávid Ibolyáról, illetve (paralel) a „köztársasági elnöki” „szebb jövőről”.
Nos, kérném tisztelettel, ezért mondom, hogy nemcsak a kis Babarczy Eszter, de a nagy Heller Ágnes is sokkal jobban járna, ha nem a „tollával”, nem a „vonójával”, hanem ama bizonyos női fakanállal kavargatná a filozófiai igazságot és a politikai víziót. Otthon, a sparhelt mellett. Ott rotyog a még számukra is fölfogható mértékű és minőségű misztikum.
Látod, ezért mondtam én már a múltkor is, hogy te csak ne nagyon akarjál beugrabugrálni sehová, különösen ne sörre (se egyre, se kettőre), ti. a „megfigyelőkben” általában szopatós sört mérnek, néked pedig még a szoptatós is megárt, gyöngécske vagy hozzá, ha elfogyasztasz egy kis pikoló világosat, nagy sötét biciklistává merevülsz, aztán úgy nézel ki majd a fórumon, mintha nem is ittál volna semmit. Egyforma leszel magaddal, pontosan olyan, mint amilyen eddig voltál. Szerintem akkor jársz jól, ha „csupán” figyelgetsz itt szépen, csöndben, illedelmesen!
Csodákat fogsz látni!
Én ugyanis arra gondoltam, hogy nővé operáltatom magam. Ha sikerül, társadalmi, nemzeti hozadéka is lesz a műtétnek, ugrásszerűen följavul majd az ország nőállománya, és persze én sem járok rosszul, ti. Almási Miklós originális gondolkodóvá minősít bárkit, aki női cuncival rendelkezik a spirituális szférában. Tegyük hozzá, merthogy döntő mozzanat: a jeles akadémikus számára mindegy, milyen a cunci, mindegy, hogy ritkásan, kopottasan borzik-e már, vagy még igen „hetykén néz előre”, az a lényeg, hogy unikálisan legyen cunci az a női cunci, mert attól válik a szellemisége is garantáltan originálissá.
Ennek a topiknak már nem csupán az a tárgya, hogy Babarczy Eszter fortélyos politikai törekvő, ő ugyanis itt nem álamelnökjelölt, hanem köztársasági elnökjelölt, ehhez ti. három „l” is éppen elegendő, míg az ál(l)amelnökjelöltséghez vagy négy szükséges nominálisan, vagy öt (a háromból kettő egymás mellé préselve!), s mindez attól függ, mennyire nemzeti nyelvőr az illető politikus.
De most ne ezen a nyomvonalon haladjunk, hanem vegyük a topikot tartalmilag!
Több ízben utaltam rá: Almási professzor azért tartja originális tehetségnek Babarczy Esztert, mert Babarczy „bátor” értelmiségi nő, vitézlő filo-cuncimunci (Mozgó Világ, 1997 június, 105, 107), Babarczy eltökélten harcol a modernség ügye mellett, sőt Lukácsért is kiáll a vártán, miközben „hazavágja az egész posztmodern galerit” (Almási 106). Babarczy ezért originális.
Igen, csakhogy ezért originális Heller Ágnes is!
Minimum két originálisunk van tehát, két rendíthetetlen, megtörhetetlen női cuncimunci. Legyünk precízek: Hellerről Almási professzor nem a Mozgó Világban, hanem a Kritikában ömleng nomen est omen, méghozzá a Roppant Filozófus közelgő születésnapjának dicső hajnalán.
Tudnunk kell: Heller Ágnes születésnapja „jeles nap”! Mert Almásiék lelkéből 1949. december 21-e óta lávaszerűen tör elő alkalmanként e jelzős szerkezet, s én már csak azt nem értem, miért nem írják ma is nagybetűvel, így: Jeles Nap.
De végül is mindegy, nem érdemes hosszasan rágódnunk rajta, idézek inkább néhány mondatot a Szent Liberalizmus Nagy Tanítójának születésnapi méltatásából: „E jeles naphoz közeledve fellapoztam néhány könyvét – A reneszánsz embert, Az ösztönök, vagy mondjuk az Igazságosságon túl című – világszínpadot is bejárt – köteteit. Annak idején nagyot robbantak ezek a művek, és kíváncsi voltam e művek mai hatására. És persze azt láttam, hogy ezek a könyvek a jelenbe ékelődve ugyanolyan elevenen élnek, esetleg fontosabbak lettek, mint anno”.
Idáig patentszöveg, azzal a különbséggel, hogy most nem A leninizmus kérdései, hanem A reneszánsz ember az „elevenen élő mű” címe, illetve a szerző neve változott értelemszerűen: „Heller Ági győz a korszellem felett [kiemelés – Gy. úr], mert mindig valami senki által nem gondolt probléma nyomába ered, mert fényévnyire [kiemelés – Gy. úr] marad a közhelyszerű vagy épp divatos tézisektől. Illetve: azok ellenében építi konstrukcióit”.
Ismét megszakítom az idézetet, mert nagyon fontos, hogy tisztán lássunk e lényeges kérdésben. Nem tévedés, maga P. Szűcs Julianna mondotta volt Faragó Vilmosnak (néhány esztendeje), hogy azt az interjút, amelyet szerénységem készített Faragóval, soha nem fogja közölni, merthogy én egy „szélsőbalos” szemétláda vagyok. És ami igaz is. Persze az is igaz, hogy nem beszéltem én se baloldalról, se jobboldalról, se liberalizmusról, se szocializmusról (ezek a dolgok engem nem érdekelnek), hanem viszont megkérdeztem az interjúban az egykori Élet és Irodalom egykori főszerkesztő-helyettesét (mint illetékest), mi bizonyítja, hogy Helleréket, Konrádékat „üldözte a hatalom”, illetve mi bizonyítja, hogy ezen „üldözöttek” intellektuális nívója megüti a legalább átlagos szintet. Decensen kérdeztem, az interjúalany válasza még decensebb volt (már-már kissé szervilisnek is tűnt számomra), s ami (így együtt) az én „szélsőbalos” ármánykodásomnak minősült (mind Faragóval, mind a Mozgó Világgal szemben).
Szögezzük le: P. Szűcs nem egy Wittner Mária (csak majdnem), mégis meggyőződésem: legszívesebben szélsőjobbos fasiszta disznónak nevezett volna, s nagyon könnyen lehet, hogy meg is tette sub rosa, csak hozzám már a dühkitörés eufemizált változata jutott el; bár, ki tudja, az is könnyen elképzelhető, hogy P. Szűcs értékvilágában a szélsőbalos ember még a szélsőjobbosnál is nagyobb szemétláda. Egy a lényeg: én ideológiákról nem beszéltem, konkrét személyek konkrét kvalitásaira kérdeztem rá, mégpedig őszinte érdeklődéssel. Nem „támadtam” Hellert, kérdeztem Hellerről! Tudniillik nem érdekel az öregasszonynak sem a származása, sem a hite, meggyőződése, még kevésbé érdekel a szenvedéstörténete, hanem viszont a konkrét teljesítménye érdekel. Nem a „filozófus” érdekel, hanem a szellemi produktumához fűződő társadalmi viszony.
Hajdanán azt, aki megkérdezte, „a párttitkárból lett üzemigazgató elvtárs ért-e valamelyest az üzemvezetéshez”, automatikusan a nép ellenségének tekintették. Nos, ehhez vannak hozzászokva Hellerék, P. Szűcsék, Almásiék, olyannyira, hogy még a cséphadaró-szöveg is maradt. A liberális demokráciában vicsorogva/csücsörítve sem képesek megszabadulni hamisítatlanul sztálinista őspatkány-terminológiájuktól! Zsigerből jön náluk a vicsor is, a csücsör is, s nemcsak a textus belső logikája azonos, még a szavak is maradtak, igaz, most nem Sztálinra, Rákosira, hanem egymásra vonatkoztatják dicsőítő jelzőiket.
Almási így folytatja a Kritikában a Neofita Hála és Dicsőség Énekét: „itt van az Életképes-e a modernitás c. kötete – akkor írta, mikor mindenki posztmodernben lubickolt, – modernség: passé alapon – mert az olyan kézre álló, sikkes látószögnek tűnt. Heller viszont – egy emeletről feljebbről tekintett végig e szellemi corpuson: a modernség – radikális forradalom volt és marad, mert mindig is a megkérdőjelezés szelleme volt, azaz a felnőtt Európa habitusának váza. A divat gondolhatja, hogy túllép rajta, de a modernitás szelleme nem engedi, inkább újabb kérdéseket tesz fel. »Annyi modernitás van, ahány komoly és végiggondolt perspektívából írják meg e meg nem írható regény (nem tudhatjuk hányadik) fejezetének első bekezdését.« És ezzel – szép csöndben – a posztmodern momentum is helyére került. A példát csak azért idézem, mert jellemzi Heller gondolkozásmódjának radikálisoriginalitását [kiemelés – Gy. úr]: olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik”.
Merthogy ilyen az almásian radikális megítélés: nem kerek, nem igaz, hanem „kerekebbnek”, „igazabbnak” „látszik”. Értem. De, ha az efféle kvázi nyáladzás a radikálisan modern, akkor vajon milyen lehet a nyúlósan posztmodern?
Ugye?! Méltasson téged az Almási Miklós! A jeles napodon!
Még valami (mert egyszerűen képtelen vagyok megállni), Almási professzor a modernitás apostolát látja Hellerben, és bizonyításképp melyik mondatát idézi a sok közül? Hát éppen ezt: „Annyi modernitás van, ahány komoly és végiggondolt perspektívából írják meg e meg nem írható regény (nem tudhatjuk hányadik) fejezetének első bekezdését”.
A meg nem írható regény nem tudjuk, hányadik fejezeténekmegírása. Tipikus posztmodern, relativista süketelés. A szerző nem tud a modernitásról állítani semmi egzaktat (még kevésbé eredetit), ezért „meg nem írható regénynek” nevezi „ügyesen” „vizsgálatának” tárgyát.
A modern Heller szerint „annyi modernitás van, ahány…”, míg a posztmodern, relativista átlagfilozófus ismert varázsigéje: „annyi igazság van, ahány szubjektum”.
Nem rodolfóság ez, kérem, hanem negyedosztályú kóklerség. Csak egy infantilis Almási, egy hisztérikus P. Szűcs szemében tűnhet modernista varázslatnak.
Idézem az egyik jeles történelmi szakportál tudósítását Heller Ágnes szellemi idoljának ordóosztó beszédéről: „1956 csodálatos pillanat volt - mondta a díjátadón Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. – A sokféleségből jött létre a közös nemzeti akarat. Nem hiszem – tette hozzá –, hogy egy '56 létezne, ahány résztvevő, annyiféle emlékezet”.
Ha pedig csupán ennyit mond a Nagy Megvető Ember az ő szent hadovájában: „ahány résztvevő, annyiféle emlékezet”, akkor is hülyeséget beszél, mígnem ő ennen állításának ellenkezőjével tromfol ennen magára: létrejött „közös nemzeti akaratról” rotyog, mégpedig ugyanazon mondatában. Kérdezzük meg e szimpla kontra-orbántól: hogyan jön létre például Wittner Mária és Horn Gyula „annyiféle emlékezetéből” a „közös akarat”?
Nem „békítgetni” kéne az embereket, ráadásul ostobán, bornírt kvázi demagógiát bugyborékolva, hanem értelmes, intellektuálisan védhető mondatokat kellene fogalmazni! És aztán vagy megbékülnek az emberek, vagy nem; s amihez az okoskodó, fontoskodó politikusnak már éppúgy nincs köze, miként az okoskodó, fontoskodó „értelmiséginek” sincs.
Fogalmazni csak pontosan, szépen… Ez a mi munkánk…
De vajon tudja-e az akadémikus professzor, hogy mit jelent az „originális” szó az irodalmi, filozófiai beszédben, illetve a köznyelvben? Ha tudja, akkor pluszban megkérdem: miként lehet egyazon vonatkozásban s egyazon időben két cuncimunci is originális? Sőt: unikális!
Ne törje a fejét, professzor úr (még megárthat), válaszolok magam a kérdésre! Csak úgy lehetséges ez, ha nem olvassák egymás szövegeit az originalitások. Csakis így lehetséges (modern-logikailag!), nadeviszont, kérdezem: mi abban a dicsőség, hogy a legjobbjaink nem olvassák egymás munkáit? Illetve lehetséges még, hogy Heller és Babarczy olvassák ugyan egymás (közös érdeklődésükbe vágó) műveit, míg arra, hogy a modernitást meg kell védeni, Lukácsért ki kell állani, a posztmodern galerit haza kell vágni (tekintve, hogy Babarczyék nem szerzőtársak), csak úgy jöhettek rá originálisan, ha mindkettőjükben, egymástól függetlenül, pakkra egyszerre ugrott be ezen unikális gondolat.
Ráadásul ványadt kishülyeség, amit a duzzadt Nagysziklai állít, mert az, hogy valakit a „saját korának lényegi kérdései fordítanak az etika és a történetfilozófia felé”, semmit jelent, semmit nem határoz meg. Semmit és semmilyen vonatkozásban. Legföljebb „a férfiak vonatkozásában”. Egyébként Szikla László is maga cáfolja magát (Gyurcsányhoz hasonlóan), tudniillik ő is egy Heller-idézettel „érvel” (Almásihoz hasonlóan), Heller szavaival folytatja: „»A huszadik század kataklizmáira azonban nemcsak én kerestem a választ, hanem minden filozófus kortársam szerte Európában«”.
Érti ezt valaki?!
Almási professzor, Sziklai professzor és Heller professzor szövegeiből összeáll a professzori végső magyarázat (Enddeutung): Heller Ágnes azért jelentős, azért egyedi, azért eredeti gondolkodó, mert túl azon, hogy hazavágja a galerit (férfivonatkozásban), jelentősen keresi a választ, és nem ám akármire, hanem a „huszadik század kataklizmáira”, amelyekre egyébként „minden filozófus kortársa” keresi a választ. Nota bene nemcsak azok, akik erre specializálódtak, hanem mindegyik! Az összes filozófus. Mátrai László is, aki – Heller szerint – egy patkány („opportunista dzsentri”), Hermann is, aki – Heller szerint – „parvenü”, „jellemtelen”, és persze a többi hazug ember; mindenki, aki nem csupán a vonójával hazudik Heller Ágnesnek „a férfiak vonatkozásában”.
Tehát az „eredetiség” azt jelenti – Almási, Sziklai és Heller professzorok egybegyurmázódott agyveleje szerint –, hogy az összes európai filozófus eredeti filozófus. Az is eredeti, aki nem eredeti. Virág elvtárs is eredeti, Pelikán elvtárs is eredeti. Továbbá az összes európai filozófus jelentős filozófus. Az is, aki jelentéktelen. Az összes európai filozófus jellemes, az is, aki jellemtelen, merthogy – Sziklai és Heller szerint – nemcsak Heller „keresi a választ a huszadik század kataklizmáira”, hanem „minden filozófus kortársa szerte Európában”.
Nos, ezért szeretném én nagyon, de nagyon, hogyha nékem pinám volna expressis verbis! Persze nem mindjárt „a férfiak vonatkozásában”, mert azért ne vigyük túlzásba a dolgot, hanem viszont én leszbikus nővé operáltatnám magam! De tán’ az is megtenné, ha legalább akkora seggem volna, mint Babarczy Eszternek, ti. úgy Almási professzor, mint jelentős originalitást, egem is méltatna a liberális sajtóban, valamely jeles napomon, mondjuk, alternatíve: vagy a Mozgó Világban, vagy a Kritikában.
Sziklai Lászlót itt már nem említem, ő posztmodern agyvelővel sem közelíthető meg adekvátmód, hiszen, mint láttuk, Sziklai szerint Heller azért jelentős filozófus, mert Heller szerint minden európai filozófus a huszadik század kérdéseire keresi a választ.
Almási professzor hátszőréből húrozott hegedűn húzzák el (Heller Ágnes női vonójával) klasszikusan szélsőbalos nótámat (Nagy Feró: Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás), ha tudom követni Sziklai modernista logikáját. Már, hogy kontextusaikból vannak kiragadva az idézett mondatok? Ez igaz, ki vannak ragadva, ám itt a szövegösszefüggés, lehet kontrollálni!
Az antiszemiták mostanság azt vonyítják (szinte szünet nélkül), hogy Hellerék „hazudnak Magyarországról”, „lejáratják a hazát”, ráadásul „lopnak”, és persze „filozófiai zsenik”.
Baromság. Mert: (1) Hellerék azzal, amit „külföldön” mondanak, nem járatják le az országot, mégpedig azon logika értelmében, mely logika szerint Orbán Viktor sem azonos az országgal, sőt. Heller is sőt! (2) Hellerék nem hazudnak. Mondják, amit gondolnak. (3) Hellerék nem lopnak. Sem a szó jogi, sem a szó morális értelmében, ők is abból élnek, amiből „tudnak” (hasonlóan a nagyon sok tehetségtelen emberhez és eltérően a nagyon-nagyon kevés tehetséges embertől).
A probléma tehát nem abban a hamis állításban van, hogy Hellerék lopnak, hazudnak, hazát árulnak, hazára rontanak, „ha nem is genetikai, de történelmi” kunbélaitással, hanem az a probléma lényege itt, kérném tisztelettel, hogy (részint) Hellerék olyan buták, mint a tök, részint pedig, hogy azok, akik hazaáruló, tolvaj filozófuszseniknek hiszik őket, szintén olyan buták, mint a tök.
Ez valahogy egy ilyen ősnemzeti reláció nálunk (is). A konstans benne a korlátoltság. Ha nem is az a jó kifejezés, hogy genetikailag…
Túl markáns kifejezés a tökbuta? Az. Akár durvának is nevezhetjük, elismerem, ámde semmiképpen sem túlzás, mert Almásiék úgy beszélnek Hellerről, hogy valójában nem akarnak mondani Hellerről semmit, ha ugyanis akarnának, nem várnák meg a születésnapját (például), illetve azért nem túlzás e markáns jelző, mert Almásiék még a szörnyű (születésnapi) banalitásaikat sem képesek normálisan megfogalmazni. Például a professzor nem az originalitásra gondol, amikor az „originális” szót használja, nem a gurukra, amikor a „guru” szót használja stb., hanem viszont ezt szerette volna kinyikorogni magából: Heller, Babarczy azon kevés emberek közé tartoznak, akik nem alélnak el a posztmodern zagyválás hallatán.
Ennyi. Ezt akarta mondani Almási professzor, és persze ebben sincs igaza (merthogy Babarczyék elalélnak), illetve semmi értelme annak, amit Almási mond, ti. édesmindegy, hogy Hellerék modernista vagy éppen posztmodern fölfogásban beszélnek-e, írnak-e lapos szamárságokat.
Azt én értem, hogy Almásiék szeretik egymást. Kit szeretnének, ha nem egymást, ki szeretné őket, ha már maguk sem szeretnék magukat? Egyazon hősi szemenáriumra jártak annakidején, együtt akarták a Földet fogsarkából kidőlni, egy a sorsuk, egy az életük, nyilván dugtak is annakidején a DISZ-táborban, az építőtáborban (ha hihetünk Hellernek, még ma is dugnak olykor-olykor férfi-női vonatkozásokban), mondom, én ezt tökéletesen értem. Azt is értem, hogy a múlt (mint a jelenbéli együttérzések alapzata) bárgyú dicsőítést indukál a kritikusi lelkekben. Jó, de ezzel a szöveggel? „Heller viszont – egy emeletről [sic.] feljebbről tekintett végig e szellemi corpuson: a modernség – radikális forradalom volt és marad, mert mindig is a megkérdőjelezés szelleme volt, azaz a felnőtt Európa habitusának váza. A divat gondolhatja, hogy túllép rajta, de a modernitás szelleme nem engedi, inkább újabb kérdéseket tesz fel.”
A modernitás szelleme nem engedi meg a divatnak, hogy az túllépjen a felnőtt Európa habitusának vázán.
Ennél emberibb, bensőségesebb, horribile dictu: értelmesebb szülinapi méltatásra már nem fussa?
Láthatóan nem fussa a neo(fita)liberális Lukács-bokorból, és én ezt is értem, na de akkor Almásiék vajon mire vannak úgy oda maguktól?
Horn Gyula azt kérdezte: minek ennyi filozófus? Én így kérdezem: minek ennyi filozófuszseni? Mire valók az ilyen filozófusok?
Vagyis: ha Heller és Babarczy filozófiai parabulák, akkor Almási és Sziklai (továbbá Esterházy és Verebes) kritikai parabögyörők a két parabulával paralel. És mindahányan a hol hájasan-szocialistaforradalmár, hol szintén hájasan, de már nemzeti (értsd: székház-ostromló) drukker forradalmár, nevezett vitéz hőstéri Hősökteery Bukfencz Sándor ítéletalkotó végbelében találkoznak, verbálisan így: Heller Ágnes „filozófiai zseni” (HírTV).
Heller Ágnes szerint „Jól hangzott, amikor Gyurcsány azt mondta, hogy Orbánt megvetjük. Ugyanis csak a diktátorok gyűlölik az ellenfelet, a demokraták vagy tisztelik, vagy megvetik”.
Babarczy Eszter szerint Lator László „nem analizálja, hanem használja az irodalmi anyagot, akár ír, akár olvas […] és alighanem azzal az enyhe megvetéssel tekint az irodalomelméletre, mint minden gyakorlati ember az elméletalkotókra” (A ház, a kert, az utca, 31. oldal).
Péniszorientált filozófus-dámák jellemző mondatai.
Döntő szempont: mindkét filozófusnő a Férfi (valamely Nagy Hím) „megvetésére” hivatkozik.
Idézőjelbe tettem a „megvetés” szót, ti. az teljesen nyilvánvaló, Lator nem veti meg az irodalomelméletet (szerintem még a gyönge elméletalkotókat sem, Lator nem tűnik fennhéjázó embernek), ugyanakkor könnyen elképzelhető, hogy Heller is félreért valamit Gyurcsány szövegében, ezt nem tudom biztosan, nem olvastam eredetiben Gyurcsányt – nem is fogom, nekem épp elég, ha idézőjelbe teszem a „megvetés” szót.
Babarczy és Heller nem képesek szuverén megvetésre, ahhoz ugyanis nem „alsóbbrendű nőnek”, hanem szellemileg felsőbbrendű, neutrális lényeknek kéne tudniuk, érezniük magukat, nota bene nemcsak a nyilvánvaló hülyékkel szemben, hiszen a hülyékkel szemben okosnak mutatkozni puszta önáltatás. Nem vagyok egy frajdzsiga, mégis ki merem jelenteni: Heller is, Babarczy is gyűlöli a nemét (Babarczy a származásával együtt), sőt mindent, mindenkit gyűlölnek ami vagy aki női-intellektuális „alsóbbrendűségükre”, hitványságtudatukra emlékezteti őket. Miközben tudják (ennyit azért ők is tudnak), a gyűlölet a kicsinység, a silányság egyik megnyilvánulási formája. Ezért ágálnak a gyűlölet ellen, csakhogy megvetésre nem képesek (alternatíve), ti. a megvetés stiláris alapeleme a szarkazmus, az irónia, ám Hellerék folyvást keserűen tapasztalják: igyekvésükből, lehengerlő szellemi fölény híján, nem irónia, hanem csak verejtékszagú hepciáskodás nyiszled elő mindegyre. A hiányzó fölényt pótolnák fölényeskedéssel. Ezt Almási Miklós elvileg jól látja, csak épp a konkrét helyzetet ítéli meg rosszul. Almási szerint Babarczy „nem ironikus”, noha „ekkora tudással megengedhetne magának egy csipetnyi iróniát”.
Tessék elhinni: megengedne ő magának szívesen, megengedne kétcsipetnyit is, ám az a helyzet, hogy csupán másnak „engedheti” meg; és akkor itt el is érkeztünk a döntő kérdéshez: kinek engedheti meg az alkotó nő az alkotó iróniát? Már úgy értem, a saját szövegében és ivarilag. Kinek? Nőnek vagy férfinak? Ez a nagy kérdés!
Talán, mert nem vagyok megfelelően tájékozott, én feministát (értsd: péniszkedő nőt) női szellem magasabbrendűségére, lehengerlő nagyságára, fölényes szellemességére hivatkozni még nem hallottam (nem olvastam). Oravecz Éva Csilla így fogalmaz a Magyar Narancsban: „A feministák azért támadják a férfiakat, mert önmagukkal nincsenek megbékélve. Férfias energiákat használva próbálnak boldogulni munkájukban és magánéletükben (nem értem, miért nem maszkulinistáknak nevezzük őket), majd csodálkoznak azon, hogy ha ők tényleg annyira klasszak, mint ahogy abban a többi nőpajtással múlt pénteken már ezredszerre is megegyeztek, miért nem érzik jobban magukat a bőrükben. Ezek a nők a párkapcsolatukban is a kezdeményező és irányító szerepet akarják játszani, ahogy a szexben is az aktív, férfias, kemény szexualitás hívei. Mondhatni, üldözési mániájuk van. Úgy akarnak élni, mint egy férfi, azokat a dolgokat akarják csinálni, amit egy férfi, annyiért, amennyiért egy férfi – amikor azonban a férfiak férfiként kezdenek velük bánni, sírva szaladnak vissza barátnőik szoknyája mellé, és hüppögve összeesküvés-elméleteket gyártanak, mert kiderül, még sincs akkora farkuk, mint egy pasinak […] nem véletlen, hogy a feminista nőnek a csikló a kedvenc testrésze. A klitorisz annak a szervnek a női megfelelője, amit a feminista annyira irigyel a férfitól”.
Telitalálat. És pontosan ez magyarázza, hogy a (szó mindkét értelmében véve) peckeskedő Heller Ágnes („a férfiak vonatkozásában”), Babarczy Eszter (a „hetyke mellbimbójával”) nem egy Ancsel Éva, nem egy Simone de Beauvoir tudására, okosságára, szellemességére, hanem valamely Férfi, jobbára hatalmi-politikai Hím (Gyurcsány), olykor irodalmi Nagytekintély (Lator) állítólagos „megvetésére” hivatkozik.
Heller momentán Gyurcsány macsó-zacskójába csimpaszkodik, így emelkedik „férfimagasságba”, a Férfi által képzeli magát hímtényezőnek a szintén hím Orbánnal szemben! Mint tudjuk, annakidején Lukács professzor herebőrén kapaszkodott meg (a maszkulin Kapitalizmusra vicsorogván), tulajdonképpen mindegy, a lényeg, hogy a kapaszkodás „a férfiak vonatkozásában” történjék, s ami – paradox módon – két dolgot jelent: (1) a Férfira hivatkozva, illetve (2) a Férfi ellenében.
Visszatérve Oravecz szellemes orgazmus-paradigmájához: a Gyurcsányon himbálódzó Heller Ágnes (mint nyiszorgó rozsdás intim-hím-pirszing) akár még érezhet is magában valami pszeudo megvetésfélét, csakhogy ez végső soron semmi. Még annyi sem, mint a feministák agresszív „orgazmusa”, amelyről az idézett pszichológus beszél. Miért? Mert a „maszkulinisták”, miként Oravecz írja, „férfias energiákat használva próbálnak boldogulni”, míg Hellerék nem „férfias” női, hanem nőies férfienergiákat igyekeznek mozgósítani szövegeikben. Ha pedig férfiaskodásuk, péniszkedésük során szükségképpen vallanak kudarcot, akkor jön a sajátosan helleri, babarczyánus lelki-öntranszfúzió, nevezzük hímátömlesztésnek, vagyishogy Hellerék a Férfit nem médiumként, nem tárgyként, hanem vele mintegy rekvizit-alanyként azonosulva igyekeznek magukban „csiklói” megvetésérzetet csiholni. Például Heller: „Mills gúnnyal és megvetéssel kezeli mindazokat…” – ezt már 1963-ban így írja, tehát a „filozófuszseni” félévszázaddal ezelőtt is a Férfi révén próbálta „gúnnyal, megvetéssel kezelni azokat”, akiknek – és ő ezt tökéletesen érzi – maximum dekorációjuk lehet intellektuális-férfi-vonatkozásokban; dekoráció, ahogy Verebes István mondja: alapvetően női „exteriőrje” révén (Heller 1963-ban persze, 34 évesen).
A férfi-nő megpróbál ennen vézna kis farkincájába, hímnős gilisztácskájába kapaszkodni, ám még ez sem sikerülhet néki férfireláció nélkül. Heller persze rutinosabb (ő lukácsi lingába is kapaszkodott már), ám ami a lényeget illeti, nem több Babarczynál.
Ha igaza van Csintalannak, ha Heller valóban „filozófiai zseni”, akkor értelemszerűen Gyurcsánynak kéne hivatkoznia a habermasi ordókkal elhalmozott „nemzetközi szaktekintély” valamely roppant gondolatára, ám ezzel szemben mi történik? A „zseni” olvad el intellektuálisan Gyurcsánytól, aki viszont – lássuk be – nem több mint szimpla politikai kukori. Olykor belsőszoba-táncos hímbajadér. Vagyis Zseni néni számára egy tucatblogger a szellemi, filozófiai, esztétikai hivatkozási alap, a Goethe-díjas „szaktekintély” szemében egy levitézlett politikai potyadék szövege képez intellektuális archimédeszi pontot: „Jól hangzott, amikor Gyurcsány azt mondta, hogy Orbánt megvetjük”.
Lehet, hogy ez jól hangzott, ám amit már a „filozófiai zseni” tesz hozzá, igencsak lerontja az összhatást: „a diktátorok gyűlölik az ellenfelet, a demokraták vagy tisztelik, vagy megvetik”.
Ez nulla. Mint korábban utaltam rá, a gyűlöletnek és a diktátorságnak nincs közük egymáshoz, ráadásul ki kell ábrándítanom Heller Ágnest: bármennyire is úgy érzi most (egy méretes politikai lingán lengedezve), hogy ő megvet bennünket (nem demokratákat), attól mi még nem gyűlöljük őt. Tudniillik nemcsak tisztelet, megvetés és gyűlölet létezik (mint emberi alapérzés), hanem viszont utálat is létezik.
Mi a különbség a két fogalom között?
Vegyük az én példámat! Gyerekkoromban meglehetősen utáltam a karalábéfőzeléket, merthogy utálatosnak tűnt számomra, általában öreg, fás volt benne a zöldség, az ízét sem szerettem, ám gyűlölni nem gyűlöltem a karalábéfőzeléket. Hanem utáltam. Nyilván az utálatnak is vannak fokozatai, az enyhe viszolygástól egészen a bélbuggyantó undorig, míg viszont a gyűlölet lényegileg más, nem fiziológiai, hanem pszichikai meghatározottságú érzés. Most már bevallhatom: annakidején nemigen ettük meg a karalábéfőzeléket a napköziben, hanem szétöntöttük a padokon; hajótöröttesdit játszottunk vele; a főzelék híg része volt a tengerár, a tomboló özönvíz, a karalábédarabkák pedig a hánykódó hajók. Sokszor egészen a „fellegekig” (értsd: a plafonig) dobáltuk bőszülten tajtékozva az ebédet, Petőfit szavaltunk hozzá eredetiben, és persze mindig osztályfőnöki lett a nóta vége: „hozd ki az ellenőrződet, fiam!”. Városszerte én voltam az egyetlen olyan rosszgyerek, aki még a napköziben is intőt kapott magatartásból (a haverjaimnak általában megkegyelmeztek, mert ők démonizálva voltak – általam – a karalábéfőzelék szétkenésére). Szóval a lényeg: nem gyűlöljük az öreg, fás karalábé-filozófusokat, ám mivel genuin utáljuk peckesen „megvető” sületlenségeiket, nem fogyasztjuk el őket, hanem csak játszadozunk, rosszalkodunk velük valamely internetes napközi-fórumon.
Például így: idézek egy Heller-szöveget, melyben a szerző nem csupán Lukács György üdvöskéjeként tündököl (minden nőnek megvan a maga Lukács, a maga Almási professzora), hanem (Babarczyval paralel) ennen klitorépájaként is igyekszik kiteljesíteni maszkulin önmagát: „Egy ideje feltűnt, hogy [Hermann] Pista alkalmazkodni akar a rezsimhez. Nem futotta ki a formáját. Filozófusnak nem lett igazán jó, márpedig ő eltökélten az akart lenni. Ha nem tartotta volna magát filozófusnak, nem lett volna probléma. Mivel annak tartotta magát, mindig zavarban éreztem magam vele szemben. Filozófiáról Leszekkel tudtam nagyszerűen beszélgetni. Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.
Itt megszakítom az idézetet, amely egyébként önmagáért beszél, szinte alig kíván kommentárt, de azért talán nem árt néhány kedveskedő megjegyzés részemről. Lényegileg ez áll a szövegben: Heller Ágnes, mint az obligát Nagyprofesszorok körül illegő-billegő obligát filozofka, obligátmód engedte meg annakidején, hogy Lukács professzor obligátmód csorgassa az ő obligát öregnyálát a filozofka obligát dekoltázsára (vö. az Almási-Babarczy-Verebes értelmezési relációval), s mely nyálcsorgatás fejében Lukács „többre becsülte” Hellert, mint Hermann Istvánt. És ami semmivel sem jelent többet, minthogy Lukács nem volt homoszexuális. Azért beszélek itt obligát jelenségről, merthogy ez pontosan így szokott történni (vö. Déry: Kedves bópeer). Probléma akkor adódik, ha még vénasszony korában is elhiszi a nő, hogy ő intellektuálisan volt nagyra becsülve ott, ahol csak a nagyprofesszori kisnyál csorrant el szánalmasan. Tucatnő az ilyen nő szerintem, sőt még átlagnőnek is kevés. Ráadásul Babarczyról sem tudok több jót mondani (bármennyire szeretnék), hiszen Babarczy is elhiszi Almásinak, hogy bölcsgurusan originális, unikális jelenség. Kérem, az efféle minősítés a kékharisnyának nem a filozófiai, hanem a fiziológiai tartalmára, mondjuk ki a szót: a nő virtuális (vs. tényleges) pinájára vonatkozik valójában. Verebes tulajdonképpen ugyanazt mondja, amit Lukács és Almási (+Esterházy), csak hát a Verebes már van akkora bunkó Buxy, hogy telibe fogalmaz („betűhíven” idézem a tévéből): „Eszter, a maga közírói tevékenységét figyelve, olvasva – lévén, hogyha egy értelmiségi társaságban vagyok és azt mondja… mondjatok egy nagyon okos nőt, akkor ma, manapság az ön nevét szokták mondani... mert… exteriőrje folytán egy csinos nő… és még ráadásul…”.
Pontosan erről van szó. Ha megdicsérünk egy obligát nőt (az ő kvázi okosságáért), tegyük ezt akár lukácsilag, akár almásilag, akár verebesileg, mindig a nő „exteriőrje” határozza meg intellektusának megítélését. A többi „ráadás”, és persze az is csak az egyéb szokványbulák okosságához képest; Verebes megfogalmazásában: a nő alapvetően szép „és még ráadásul” okos is. Na most, a szokványbula így fogalmaz híres könyvében: „Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.
Fogalmazzunk „ontopik”: lehülye-picsázta. Vagyis ami Hermann-nál „idiotizmus”, az Babarczy „jó ismerőseinél” „megrökönyítő”. Paralel. Ezért beszélek parabulákról.
Egyébként Heller maga jelenti ki a Bicikliző majomban: „Minden rossz volt, amit ’56 előtt írtam”. „Rossz”. És ezt Hermann így fogalmazza: „idiotizmus”. Továbbá: „Mire kiadhattam volna az íróasztalnak szánt írásaimat, jó részük elavult”. „Elavult”. Hermann-nál: „hülyeség”. És mely írások nem avultak el? A „rossz írások”, amelyeket kiadhatott? Értem, de akkor mire véljük ezt a Heller-mondatot: „Írtam egy-két füzetet: az előítéletekről, a szerepről, ezek is megjelentek [...]. Gyengécske írások”?
Mi a különbség (már, ami a dolog lényegét illeti) a „hülyeség” és a „gyengécske írások” között?
Hellernek nincs érvényes szövege. Hogy akkor milyen alapon tüntették ki Széchenyi-díjjal, Goethe-díjjal meg egy rakás minden-díjjal? Megmondom. Azon az alapon, amely alapon Almási professzor „unikális, originális jelenségnek” minősíti Babarczy Esztert, mégpedig egyetlen soványka esszékötet ismeretében. Illetve: „ismeretében”, ugyanis az Almási által „olvasott” könyvben egyetlen normális mondat sem olvasható. Vagy igen? Akkor tessék idézni!
Heller: „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.
Ha én Hermann István volnék, nem hülyéznék női vonatkozásban, inkább azt mondanám az én törekvő asszonkámnak: ha te akkora stiliszta vagy már, kicsi bogaram, hogy még a Lukács is többre becsül nálam, akkor nyilván azt is tudod (csak hát most épp nem jutott eszedbe), hogy mindig a szerzőt hülyézzük le, nem a szöveget. A szövegre azt mondjuk: hülyeség. Ság-ség.
Folytatom Heller vallomását: Hermann „Lényegében már a Csernisevszkij-disszertációmról is ezt állította [ti., hogy hülyeség], később meg a helyzet csak rosszabbodott. Ő irodalomesztétikai dolgokat írt, amit nehezen lehet a kritikától elválasztani. Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje” (Bicikliző majom).
Tehát Hellernek az volt a fontos, hogy Hermann is „filozófiát műveljen”, mert Heller a „filozófiába volt szerelemes”, nem a Hermann-ba, „talán”, ezért Heller „Csernisevszkij-disszertációja” sem hülyeség. Vagyis miért nem hülyeség? Mert: (1) Heller a filozófiába szerelmes „igazán”, (2) Hermann viszont „esztétikát írt”, (3) „Gyuri bácsi is ezt csinálta”, illetve (4) „Gyuri bácsi” azt mondta Hellernek, hogy „többre becsüli” őt, mint a Hermann-t.
Ha még a Gyuri bácsi is többre becsülte Hellert, mint Hermannt, akkor Almási, Vajda, Faragó, P. Szűcs, Ungvári, Csintalan Sanyi bácsi és Gyurcsány Feri bácsi csak tud idézni egy kb. közepesen (vagyis nem teljesen) idióta Heller-mondatot (esetleg Sziklai, Lendvai vagy bárki, nekem teljesen mindegy), s én rakok rá tíz kifejezetten jó, szellemes Hermann-mondatot. Függetlenül attól, hogy ki a férfi itten és ki a nő.
Ezzel a szöveggel viszont már ne jöjjön senki, mert ezek a mondatok nem jók: „Ő irodalomesztétikai dolgokat írt, amit nehezen lehet a kritikától elválasztani. Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje”.
Heller azért állítja, hogy Lukács és Hermann nem írtak filozófiát („abban az időben”), mert Heller keveri a filozófiát a filozófiai zsargonban történő szimpla süketeléssel (Hermann-nal szólva: idiotizmussal).
És persze Babarczy is keveri. Csak ő nem a Bicikliző majomban, hanem A ház, a kert, az utca című könyvében. Babarczy is a helleri „logika” alapján állítja (például), hogy Lator László „nem analizálja, hanem használja az irodalmi anyagot”. Ez a helleri marhaság fonákja. Mert, ha jó az esztétizáló szöveg, akkor van benne filozófia is. Ha jól „használja” valaki az „irodalmi anyagot”, akkor van a dolgozatában esztétikai elemzés is. És persze filozófia is. Míg Heller és Babarczy szövegeiben semmi nincs. Csak „hülyeség” van. „Idiotizmus” – már, hogy magam is hermannilag fejezzem ki magam.
Durván fejezem ki magam? Durván. Legyek sokkal kedvesebb? Jó, akkor mondom másként, vagyis nem durvulok immár, hanem idézem Beauvoire-t, aki viszont expressis verbis közli: „már nem filozófus vagyok, hanem író”. És akkor itt jön az én Eszem csele, én ugyanis ezt tudatom nővel, férfival, gyakorlatilag mindenkivel: Beauvoire épp attól válik filozófussá, hogy író! Tudniillik a filozófia sem nélkülözheti az ihletet! Ez az én axiómám. És amely tétel bizonyítható – ráadásul simán – például a Minden ember halandó című regény szövegének elemzésével (bármikor kapható vagyok rá!), illetve azzal a közhellyel, amely szerint A tőke nem csak azért művészi alkotás, mert Marx annak szánta (négyszer írta át a szövegrengeteget, hogy minden mondat, minden szó, minden írásjel, pont, vessző tökéletesen a helyén legyen), hanem mert A tőke az is: műalkotás. Míg a filozófiába szerelemes Heller (paralel a kész „filozófus” Babarczy) úgy csapja-vágja a mondatait, mint alcsúti suttyó a felcsúti taknyát.
Például. Heller Ágnes szerint Hermann nem filozófiát, hanem „irodalomesztétikai dolgokat írt, amit nehezen lehet a kritikától elválasztani”.
Ha viszont Heller Ágnes legalább a filozófiatörténeti alap-foximaxikon odafigyelt volna annakidején, akkor (talán) tudná: a filozófia lényegi mozzanata a kritika. Sőt: a filozófia maga a kritika. Ez Marxéknál teljesen evidens, filozófiájuk olykor egészen pamfletszerű (József Attila művészetbölcseletéről most ne is beszéljünk), de már a „klasszikus német filozófia” léte (fejlődése) is ezt igazolja. Kant bölcseletét „kritikai filozófiának” nevezik – szerintem rosszul. Kant filozófiája eo ipso kritika, míg Fichte és Schelling filozófiája „kritikai”, mert az ún. „továbbfejlesztés” kritika, ez igaz, viszont „csak”részleges kritika. Tehát Fichte az, aki „csak” „kritikai”; idézőjelben a csak, mert már a „továbbfejlesztés” is egyértelműen jelzi: lényegi kritika nélkül nincs filozófia, csak apologetika van, vagy süketelés. Kvázi kritikai süketelés. Ez utóbbit nevezi Hermann helleri idiotizmusnak.
Igaza van Hermann-nak? Igaza van. Mert például Suki Béla filozófiatörténeti levezetése, mely szerint Kant a prekanti bölcselet radikális kritikája (míg Fichte, Schelling Kant „továbbfejlesztése”), igazolja Almási Miklós Kis Hegel-könyvének egyik alapmondandóját: a hegeli filozófiai rendszer Kant kritikájában gyökerezik. Félreértés ne essék, mindezt nem azért mondom, mert mintha hasra esnék Almási professzor előtt, hasra esek persze, de nem ezért mondom, hanem azért, mert Almásinak ebben történetesen igaza van. Utánanéztem, meggyőződtem róla. Suki Bélánál is így áll a dolog, bármikor bárkinek bebizonyítom!
Tehát szerintem nyugodt lélekkel kimondható: Hegel nemcsak gyökerezik, hanem Hegel a (kanti) kritika kritikája, s így Hegel maga a tökély. A fejetetején álló tökély persze, de mert a kritika kritikájánál nincs tökéletesebb logikai képződmény, nem maradt más hátra, mint Hegel talpra állítása, illetve már erre sincs szükség, mert Marxék szakszerűen elvégezték e fontos műveletet, és ami különösen számomra megnyugtató, ti. így marad időm (Hegel talpra állítása helyett) fölállítani a répámat (сказка репка), s ami azért lényeges, mert, ha sikerüla dolog, még Babarczy Eszter is nagyra értékelheti egyszer a fórumozásomat.
Aki viszont a „kritika” fogalmát – bármilyen vonatkozásban – pejoratív éllel, leminősítésül (halott exférjét wittneri eréllyel hirigelve) használja, az filozófiai antitalentum. Genuin vértehetségtelenség.
És én ezért bátorkodtam azt állítani a múltkor, mégpedig „ontopik”, stílszerűen, hogy a paralel szellentő szellemi párhuzamosok a végbelekben találkoznak.
Ugyanez paralel, tudományosan fogalmazva: az análitikus geometria egyik alapaxiómája szerint a szellemi párhuzamosok a végbelekbentalálkoznak.
Vegyük először aBabarczy-egyenest: „Diplomagyűjtő vagyok, afféle örökösen előre menekülő, elmosódott körvonalú ember…”
Mi köze a „diplomagyűjtéshez” az „elmosódott körvonalúságnak”? Egyetlen értelmes válasz lehet a kérdésre, mely szerint itt Babarczy Eszter maga vallja meg: nem ért semmihez. A homályos diplomázottság nem azonos a képzettséggel, a kontúros szakképesítéssel. A diploma azt tanúsítja, hogy valamely „elmosódott körvonalú” „folyékony nőiség” meghallgatott néhány szemesztert valamiből, majd (valamiként!!!) sikeres államvizsgát tett belőle. Ennyi.
Míg Heller Ágnes (szintén diplomás) azt nyilatkozza a „filozófus-botrány” kapcsán a sajtónak, hogy a Magyar Bálinték által néki juttatott közel milliárdos összegből ő nem tett el magának egy fillért sem, hanem viszont odaadta a zsozsót másoknak. A riporter persze nem kérdezte meg, hogy kinek adta oda a zsetont, ti. éppen ettől magyar a riporter. Nem kérdez. Hanem alákérdez. Én viszont nem vagyok riporter. Ezért hát megkérdezem: hol a lóvé? Mire folyt el a lé teljesítményileg? És amiért van némi tapasztalatom az efféle kérdez-felelek játékban, nem várok választ a kérdésre (nem töltöm hiábavalón az időt), hanem inkább magam felelek magamnak: Heller Ágnes a lóvét az „unikális”, „originális”, „okos”, „bölcs” és „elmosódott körvonalú” (értsd: semmihez sem értő) Babarczy Esztereknek jutatta. (Itt a „Babarczy Eszterek” szóösszetétel minősítő kifejezés, nem föltétlenül tartozik közéjük maga Babarczy! – per esetén ezt fogom vallani a bíróságon is).
Közbevetőleg hadd jegyezzem meg: Magyar Bálintnak megérte politizálni, beírta nevét a magaskulturális történelembe. Róla három szó jut majd eszünkbe (ha élünk addig): „kakaóbiztos”, „Heller” és „Wittner”.
Magyar Bálint ugyanis azok közé a barba-liberálisok közé tartozik, akik trükkösen korlátoznák a liberalizmust a liberalizmus kibontakozása jegyében (hüpp-hüpp-hüpp!). Vagyis a liberál-fasiszták ma már odáig jutottak, hogy nemcsak azt írnák elő (a femina-fasisztákkal együtt), hogy hány nő és hány férfi politizáljon a politikában, hanem azt is meghatároznák, hogy személy szerint kik lehessenek politikusok s kik nem. Ugyanis, ha konzekvensek, nem tehetnének egyebet. Nagyjából ezt nevezem liberális Barba-trükknek.
A magyar (bálintos) liberálisok azt mondják ugyebár, hogy ne legyen kontraszelekció! Szabadon érvényesülhessen a tudás, a tehetség! Ámde – süvöltik a Magyar-liberálisok – legyen is kontraszekció! Legyen csak elnyomva a tehetség, már amennyiben jókora macsó-farka nőtt néki a politikai teremrés során, ti. csak a genuin empatikus klitoriszok növekvő parlamenti szerepvállalásától várhatjuk, hogy a mocskosmacsó férfitársadalomba beleköltözzék végre a „folyékony” empátia. Magyarán (Magyarbálintán): akkor lesz élhetően feminin a társadalom, ha a nő nem a családban feminizálja a mocskosmacsó férfit (apját, férjét, fiúgyermekét), hanem ha rengeteg nő óbégatja majd a parlamentben, hogy valamely embertársunkat megbüntette végre már a jóisten, hálisten’! Az a szerencsénk tehát, hogy van minta a nőiesedéshez, vagyis már most példaszerűen üvölti a genuin gender-empátia a képviselőházban: de jó, hogy nem bírt meghalni a mocskos férfi a kórházban, de jó, hogy szenvedett évekig, hálistennek, merthogy ez volt a méltó büntetése! Na most, kérdezem: e női (feminin, empatikus stb.) eszelősség a „pufajkás” Hornra vonatkozóan érthető emberileg? Szerintem így sem érthető (meg), mert pl. a mocskosmacsó Mécs Imre is halálra volt ítélve, ő mégsem átkozza a haldokló „pufajkást”, Mécs tud valamennyire disztingválni. Csak a nő képtelen kulturáltan viselkedni ebben a vonatkozásban. De, fogadjuk el, érthető a feminin indulat: a nő éveket töltött a siralomházban, majd kiszabadult, ám a sokktól odahagyta az emberségminimum tárgyi mozzanatát, így azután teljesen bevadul, ha pufajkásra gondol politizálás közben, márpedig ő mindig pufajkásra gondol, ha alkotmányoz a parlamentben, ha nem – jó, fogadjuk el! Minden ember olyan, amilyen, nem vagyunk teljesen egyformák. Viszont. Ha Magyar Bálint nemcsak szimpla doktriner volna, hanem gondolkodna is olykor egy csöppet, esetleg, akkor válaszolhatna a kérdésre: mi garantálja, hogy a sok-sok „pozitívan diszkriminált” nőpolitikus majd feminizálni fogja Wittner Máriát a parlamentben? Mi garantálja ezt? És akkor a férfiak feminizálásáról még nem is beszéltünk. Mi garantálja, hogy ha már a rohadt pufajkást nem is kímélik a politikus női lelkek a politika harci mezején, legalább azt az embert nem fogják elátkozni holtában, akinek csak annyi a bűne, hogy „királyát csinált a böszméből”? Vagy ez még a pufajkásságnál is nagyobb bűn a nőpárti Magyar Bálinték szemében (is)?
Hogyan van ez liberálgenderileg? Megkérdezem: Magyar Bálint, Konrád György, Heller Ágnes s a többi marha „liberális” csak azt írja majd elő, hogy hány nő, hány férfi lehessen a parlamentben? Ha igen, mi a tervük a politikába özönlő sok-sok Wittner Máriával kapcsolatosan? Vagy azt is előírják, hogy személy szerint kik legyenek azok a nők, aki először önmagukat nőiesítik (nyilván), majd a mocskosmacsó férfitársadalmat is, merthogy ez a liberális végcél?
Nos, amíg nincs válasz a kérdésre, marad a puszta tény: a magyar parlamentarizmus történetében oly állatmódján még ember nem viselkedett, mint ama négy nő, kik közül az egyik expressis verbis átkozódott, míg a másik három (Penczné, Mátrai, Selmeczy), férfinyomásra?, önként dalolva?, nem tudni, mindenestre hallgatólagosan támogatta gyűlölködő, gyalázkodó nőtársát. Méghozzá tipikusan feminin indokkal: „a szabadságharc túlélőinek egymás közötti vitájáról van szó”.
Valóban? Toller is vitázik?
Gyerekek, Toller még óvodás volt ötvenhatban, higgyétek el! Az ő halála ürügyén is indokolt a vérnőszőn feminin politizálás? Merthogy az nem egyéb állítólag, mint „két szabadságharcos vitája”. Míg én akárhogyan számolom, három embert vélek érintettnek az ügyben, na, de hát ez már merő matematika! A három ember közül az egyik férfi halott, a másik férfi haldoklik, a nő pedig átkozza őket. Ez viszont már nem matematika szerintem.
Mindegy, a lényeg, hogy Magyar Bálinték szerint Máriákból kell sokkal több a parlamentbe (szerintük az a liberálisan döntő, hogy luk legyen a politikus lába között), továbbá: rengeteg lóvét Heller Ágnesnek! Hogy a „filozófiai zseni” önzetlenül szétoszthassa a pénzt az „elmosódott körvonalú emberek” között tudományos kutatás céljából.
Heller Ágnes is „elmosódott körvonalú ember”?
Ő azt állítja, hogy nem, ő karakteres, jellemes „pária” a javából, ezért sajátmagának nem osztott pénzt, egy fityinget sem, ti. a páriákat pontosan az jellemzi, hogy milliárdokat osztogatnak szanaszéjjel, egyedül maguknak nem adnak belőle. Egy fityinget sem. Értsük meg végre: a legbátrabb, legkeményebb, legintranzigensebb pária sem bírja ki, ha már csekélyke milliárdok fölött sem diszponálhat! Az efféle szélsőséges üldöztetés egyszerűen meghaladja az emberi tűrőképesség határát.
Heller azt állítja, hogy ő filozófus, így szükségképpen nem „elmosódott körvonalú ember”, ti. a filozófus attól filozófus, hogy nem hazudik. Csak a „vonójával”. Esetenként. Vagyis hazudik, csak a „tollával” nem hazudik. Heller így mondja: a filozófus csak „bizonyosfajta jellemtelenséggel” lehet filozófus. Hogy mit jelent a „bizonyosfajta”? Na, pontosan ez marad homályban. Mint ahogyan a „tollával” kifejezés is homályos (illetve parttalan, nem jelent semmit), mert bármely „jellemtelenség” kapcsolható a „tollhoz” (vö. Babarczy Diderot-„elemzésével”), már amennyiben úgy akarom, hogy kapcsolódjék. Ha másként akarom, akkor persze másként lesz. Míg Vajda Mihály (szintén pária-pénzes filozófus) valami egészen elbűvölő bárgyúsággal jelenti ki: „nincs valóban filozófiai válasz”, ámde! Ha Magyar Bálint jó sok lóvét kínál érte, Vajda simán elmagyarázza, melyik az a „valóban filozófiai válasz”, amelyik egyébként nincsen. Méghozzá a rákövetkező mondatban.
Heller Ágnes karakteresnek hiszi magát, noha egy neofita eo ipso nem lehet karakteres, csak karaktereskedő, ám ami nem azonos a jellemességgel, eredetiséggel, szuverenitással, genuinsággal. És valahogy mindig kibukik a jellemtelenség szöge az újsütetű zsákból.
A kormány kérdése a rendőrséghez, majd a közvélemény kérdése Hellerhez: a filozófus lopott vagy nem lopott? Amire pedig a karakteres, jellemes válasz ez volna: „nem loptam, s aki nem hiszi, majd olvassa el az erről szóló bírósági határozatot”. Slussz. Aki ennél többet mond, bizony, valami vajat takargat a füle mögött. Vagy pedig egy szószátyár marha. Míg a „karakteres” Heller több mint negyven percet hadovál a „témában” egy videokamera előtt. Leírom az első válaszmondat szerkesztett változatát, ez jelent meg nyomtatásban: „1973-ban a budapesti iskola, azaz néhány filozófus ellen azt a vádat fogalmazták meg, hogy antimarxisták és így nincs helyünk a magyar tudományos életben. Én azt a szöveget kaptam, hogy alkalmatlan vagyok a tudományos kutatásra”.
Ez a válasz. Arra a kérdésre, hogy: ma lopott-e Heller vagy sem.
Homályos válasz? Homályos, merthogy nem tudni, miként kerül ide ádáméva, hogyan jön ide 1973.
A teljes korrektség kedvéért „betűhíven” is idézem Heller kamerába mondott szövegét: „az akkori MSZMP központi hivatalai… központi ellenőrző bizottságának… központi bizottságának az iniciatívájára készült, ez egy határozat volt a budapesti iskola, tehát néhány filozófus ellen, akiket antimarxizmussal vádolták, és az volt a szövegben, hogy miután antimarxisták vagyunk, nincs helyünk a magyar tudományos életben, én azt a szöveget kaptam, hogy alkalmatlan vagyok tudományos kutatásra”.
Tehát a kérdés immáron nem az, hogy Heller lopott-e vagy sem (erre ő soha nem fog egyenes választ adni, az ti. nem egyenes válasz, hogy másoknak adtam oda a lóvét stb.), így hát innen „csak” az a kérdés, hogy Heller Ágnes antimarxista volt-e 1973-ban, avagy sem?
Miért érdekes ez? Hát éppen azért, mert maga Heller állítja, hogy a filozófus csak a vonójával hazudhat (a nőfilozófus az ő pici vonójával nyilván, amely még „férfivonatkozásban” „hülyéskedve” sem nől meg egy kisnyúlfarnyinál nagyobbra, ezt én Lux Elvirától tudom), szóval a lényeg, hogy a filozófus a „tollával” nem hazudhat. És én ezt értem is, csakhogy a „toll” ebben az esetben, vagyis amikor interjút ad a filozófus, nem egyéb, mint a filozófusi duma, élőbeszéd. Márpedig a filozófus szó szerint ezt dumálja a kamerába: „akiket antimarxizmussal vádoltak”.
Világos. S így már csak az nem világos (hanem viszont „homályos körvonalú”), hogy az „antimarxista” vád hamis volt, vagy nem volt hamis.
Miért fontos ez a kérdés? Nagyon egyszerű. Azért, mert még akkor sem mindegy, hogy hamis vagy igaz vádról van-e szó, ha az eljárás történetesen valóban koncepciós. Hiszen koncepciós a „per” (Heller szerint), de nem konstruált (Heller szerint sem!), ugyanis egyetlen vádat tartalmaz: Hellerék antimarxisták. Magyarán: a „perben” nincs keverve semmi semmivel, nincsenek keverve az igaz mozzanatok a hamis mozzanatokkal, tehát mindenképpen ez a döntő kérdés: Hellerék marxisták voltak-e vagy sem?
Heller: „én azt a szöveget kaptam, hogy alkalmatlan vagyok tudományos kutatásra. Fock Jenő miniszterelnök azt mondta, hogy kiveszi kezemből a tollat”.
(Merthogy nem volt Focknak elég a saját vonója.)
Heller hazudik!
Ugyanis Fock Jenő olyat nem mondott, hogy Heller azért „alkalmatlan a tudományos kutatásra”, mert „antimarxista”. Persze nem hallottam a saját fülemmel, ám ördögi vonóm dúsan gyantázott cunciszőnek üdvösségét teszem rá: Fock Jenő ilyet nem mondott! Tény ugyanis, hogy számos nem marxista, sőt kifejezetten antimarxista tudós dolgozhatott Magyarországon, nem vették ki a kezükből a tollat, írhattak regényt, költeményt, forgathattak („marxista” pénzen!) filmet, kutathattak bármit, s nemcsak természettudományosan, hanem még filozófiát is kutathatott antimarxista alkotó! Például: Ludassy Mária kezéből sem vették ki a tollat. Sőt belerakták a tollat a kezébe. (Könnyen elképzelhető, hogy volt, aki még a vonóját is a kezébe rakta, de ezt most nem feszegetném, mert részint magánügy, részint egy bizonyos életkorban – Ludassy ekkor 29 éves fiatalasszony – az ilyesmi a világ legtermészetesebb dolga. Csak egy dédmama szájából tűnik bizarrnak a „férfivonatkozásban” való „hülyéskedés”, bár, az is igaz, ki vagyok én, hogy ítélkezhetnék? – bármilyen vonatkozásban!) Mindenesetre ezt írja a Wikipédia: Ludassy Mária „1972-ben A francia felvilágosodás filozófiai vitáitól a francia forradalom ideológiai küzdelmeiig című disszertációjával szerzett doktori címet”. Nota bene 1972-ben. Pedig, amennyire tudom, Ludassy igencsak kevéssé volt marxista kutató. Még az is lehet, hogy antimarxista volt, csak hát megtartotta magának a véleményét. Bölcsen tette? Meggyőződésen: bölcsen tette, s erre alább lesz is frappáns példa.
Szerintem valamelyik „Fock Jenő” azt mondhatta annakidején Heller Ágnesnek, hogy kutassanak az antimarxisták – bármit! – csak a marxizmust ne kutassák az antimarxisták, merthogy az hülyén venné ki magát. És ebben igaza volt „Fock Jenőnek”, mégpedig olyannyira, hogy a marxizmus kutatásával antimarxisták éppúgy ne foglalkozzanak, miként a „marxisták” se, vagyishogy kutatással semmilyen „isták” ne foglalkozzanak, hanem viszont tudományos kutatással azok foglalkozzanak, akik értenek a tudományos kutatáshoz. Horribile dictu. Nem azok, akiknek most a Magyar Bálint nevű „Fock Jenő” juttat bőséges állami dotációt (eszmeileg?, haverilag?), hanem azok, akik értenek hozzá. Már, ha szabad ilyet mondanom a demokratáknak a demokráciában.
Heller Ágnes „elmosódott körvonalú” nyilatkozatából az is kiolvasható, hogy őt hamisan vádolták antimarxizmussal a mocskospiszkosok, és kiolvasható az is, hogy Heller valóban antimarxista volt, csupán az a problémája, hogy újsütetű antimarxizmusa nem tetszett a marxistáknak. Míg az én kérdésem: miért tetszett volna? Másként fogalmazva: Heller milyen alapon nevezi Fock Jenőék eljárását „koncepciós pernek”?
Fock azt mondja: én marxista vagyok, te antimarxista vagy, na most, én volnék itten hatalmon, s ha te ellenem ágálsz, akkor élek a hatalmam adta lehetőséggel. És ez vagy helyes eljárás, vagy nem, egy biztos: semmi köze a koncepciós perhez. Akkor lett volna koncepciós támadás, ha Hellerék nem a marxizmussal, szocializmussal, kommunizmussal kapcsolatos ideológiával foglalkoznak, hanem mondjuk halbiológusok, miközben hallatják antimarxista véleményüket, majd erre föl jelenti ki valamelyik illetékes elvtárs, hogy Hellerék alkalmatlanok a süllők párzási szokásainak elmélyült tanulmányozására, kutatására.
Hogy egész világos legyen: az Orbán-kormány közölte, Helleréket följelentették a rendőrségen, merthogy szerintünk Hellerék loptak (a „loptak” szó alatt végig értsd: szabálytalanságot követtek el stb. stb.), s amely vádra Heller így válaszol: „Koncepciós per van, és voltaképp nagyon hasonló. 1973-ban is olyan korszak volt, amikor mi külföldi lapokba írtunk és interjút adtunk”.
Jó. Ám a döntő kérdés az, hogy mit írtak Hellerék 1973-ban („külföldi lapokba”)? Valamit írtak. Ami vagy antimarxista szöveg volt, vagy nem. Mármost, ha a szituáció „voltaképp nagyon hasonló”, akkor a helleri analógia szerint Hellerék most vagy loptak, vagy nem, miként Heller szerint 1973-ban: vagy antimarxisták voltak, vagy nem. Nem tudjuk (se ezt, se azt), mert Heller nem árulja el. Ezért kénytelenek vagyunk kondicionálisan következtetni: ha Hellerék anno marxisták voltak, akkor most nem loptak értelemszerűen, míg, haanno antimarxisták voltak, akkor most loptak értelemszerűen. A helleri analógia szerint.
Tegyük föl, most nem loptak. Ergo anno marxisták voltak. Jó. Elhisszük. Csak azt nem értjük, hogy ezt miért nem lehet egyértelműen, világosan kimondani? Miért kell analogizálni, „elmosódottan körvonalúskodni”? Ez volna a karakteres filozófia? Ez a női-filozófusi jellemesség?
A kérdés így hangzik: antimarxista volt-e Heller Ágnes 1973-ban?
Mire Heller válasza (szó szerint idézem): „nem vagyok feminista, mert mikor a marxizmussal szakítottam, akkor eldöntöttem, hogy semmiféle izmus nem kell az életembe”.
Tehát: az antimarxizmus sem kell. Jó. Na, de akkor vajon Fock Jenő miért állította, hogy Heller antimarxista? Túl azon, hogy Fock Jenő hülye volt. Nem „hülye nő” természetesen, mert a „hülye nő” okos nőt jelent a karakteres filozófusok (plusz Verebes István) nyelvén, hanem Fock valóban hülye volt. Rendben van. Ám a kérdés akkor is kérdés, ti. nem egyedül Fock döntött Hellerék ügyében, tehát: ha Heller nem volt antimarxista, mégis „kivették a kezéből a tollat” (mivelhogy marxista sem volt), akkor pl. Ludassynak miért nem vették ki a kezéből a tollat? Ludassy marxista volt? Nem volt marxista, és nyilván zsidó sem volt, különben őt is elüldözte volna a mocskospiszkos „kommunista uralom”, ugyanis maga Ludassy írja az ominózus évekről: „1973 lidércnyomásos esztendeje 1972 novemberében kezdődött [mint tudjuk, Ludassy ekkor védte a doktori dusszertációját]. A jól informáltak körében az MSZMP KB november 14-15-i üléséről szóló hírek – a reform visszavétele, az ideológiai szigor meghirdetése – kiegészültek egy antiszemita kampány kezdetének rémhírével, mely a keményvonalas munkás ellenzék és a nemzeti kommunizmus szent szövetségét – amely már akkor sem tűnt teljesen lehetetlennek – pecsételte volna meg, mindenekelőtt Aczél-ellenes éllel”.
Biztosan így volt. Már amennyiben lehet éllel pecsételni.
Másként fogalmazva: ilyen az, amikor egy szakember belekotyog olyasmibe, amihez viszont már egyáltalán nem ért. Ludassy „a keményvonalas munkás ellenzék és a nemzeti kommunizmus szent szövetségéről” karattyol, vagyis azt már nem tudja (mert nem írt róla sem Rousseau, sem Voltaire, sem Condorcet, sem Lamennais), hogy az úgynevezett „nemzeti kommunisták” a következők voltak, például: Losonczy, Újhelyi, Kállai, Zöld Sándor, Donáth, Pataki, majd: Nagy Imre, Gimes, Vásárhelyi, illetve Vitányi, Fekete, Gyurkó, P. Szűcs... Kérdezem: ők lettek volna antiszemita „szent szövetségben” Komócsinékkal? Aczél ellenében? Az „Aczél-girl” P. Szűcs Julianna? Valóban? Donáth, Vásárhelyi, Vitányi, Fekete? Tényleg?! Sőt (Heller szerint) Fock Jenő is szent szövetségben volt Biszkuékkal. Noha történelmi tény: egyedül Fock Jenőt kaszálták el úgy istenigazából, tulajdonképpen Nyers is megúszta, relatíve Fehér Lajos is megúszta (néki, pl. a korrupcióval hengerelt „Fehér út” miatt, a börtön is kinézett), míg Aczél maradt a PB tagja, maradt (miniszterelnök-helyettesként) a kultúra, ideológia de facto irányítója – kultúrpápa, ahogyan mondják.
Tényeket sorolok.
Kikre gondol a szakfilozófus (s „jól informált” tudásbázisa), amikor 1973-as, hatalmon lévő (!) „nemzeti kommunistákról” beszél? Kállai Gyulára? Mint antiszemitára? Arra a Kállaira, aki már 1971-ben sem hatalmi tényező gyakorlatilag?
Tessék nekem elhinni: 1973-ban a „nemzeti kommunisták” a hatalom közelében sincsenek, többen közülük nemrég szabadultak a börtönből. A ludassylag lidérces politikai bizottság összetétele így fest: Aczél, Apró, Benke, Biszku, Fehér, Fock, Gáspár, Kádár, Kállai, Komócsin, Nemes, Németh és Nyers.
Közülük a Ludassy-féle „keményvonalasok”: Biszku, Gáspár, Komócsin. És? Kikkel fogtak ők össze „szent szövetségben”? Kik az átkos „nemzeti kommunisták”? Név szerint.
Politikatörténeti közhely: a személyi változásokat döntően Moszkvából iniciálták, s döntően (többek szerint teljes egészében) Kádár planírozta el a dolgot a hetvenes évek elején. Kádár (mint antiszemita „nemzeti kommunista”) fogott volna össze az őt állítólag Moszkvában följelentő Biszkuval? Aczél ellen?
Ugye-ugye?! Ludassy Máriának is lehetett volna maradni inkább a kaptafánál.
Míg Radnóti Sándor e lúdvérces esztendőkben Kardos György megbízható munkatársa, majd onnan „bukik” át (1973-ban) a Gondolat Kiadóhoz, Siklós Margit beosztottjaként senyvedni tovább, nyögni még keservesebben a komonisták uralmát.
Hogy mi a (Radnóti morális karrierjét jellemző!) különbség Kardos és Siklós között? Érzékeltetésül idézem Szalay Károly visszaemlékezését. Szalay elmondja, hogy Kardos egy alkalommal közölte a szerkesztőséggel: ki fogja rúgni a Magvetőtől Székely Magdolnát. Mire Szalay így válaszolt Kardosnak: „Nagy hiba lenne. […] A Magvetőt a Gondolat szintjére süllyeszted, ahol hetenként küldenek el valakit, azonkívül megfélemlíted a lektorokat, idegesek lesznek, és hibát hibára halmoznak. Te pedig Siklós Margit legjobb magyar tanítványa leszel. Ez durva volt. Kardos még fehérebb lett. – Köszönöm, elmehetnek. – Rögtön magázott bennünket. Egy hétig nem fogadta a köszönésünket, de a lektorok maradtak, csak Magdi jutalmát vonta meg”.
Nem mellékes: Kardos azért „vonta meg” a figyelmetlen szerkesztő „jutalmát”, mert Székely átengedett egy olyan verset (az Öröknyár…-t), amely költemény voltaképpen Nagy Imre nyílt elsiratása, s amely politikailag az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb skandalumnak, blaszfémiának számított abban az időben. Majd a következmény: jutalommegvonás.
Azért idéztem Szalay Károly történelmi tanúvallomását, hogy érzékeltessem, honnan hová, merről merre tendált Radnóti Sándor a komonista elnyomás lidérces esztendejében. Kardostól Siklósig, vagyis Radnóti (szegénykém) 1973-ban éppen a „posztsztálinizmus” lábszagú hóna alatt lihegett elvtársilag (legalábbis Szalay szerint, legalábbis Kardoshoz viszonyítva).
Ami persze egyáltalán nem baj, csak mondom: talán jobb lett volna maradni a francia morálfilozófia kaptafájánál! A nőileg kotyvasztott (a „jól informáltak köreire” hivatkozó) lapos és fals moralizálás helyett. Míg Heller és Babarczy esetében nem a kaptafa, hanem a fakanál jelölelendő meg adekvát filozófiai instrumentumként.
Mihez ért Babarczy Eszter? Mihez ért Heller Ágnes? Túl azon, hogy egyetlen épkézláb mondat megfogalmazására sem képesek.
A helyzet az, hogy agyonverték… fogták magukat és - mit szépítsük? - közfelkiáltással agyoncsapdosták egy arrajáró szívlapáttal, amely szerszám ezzel meglelte földi rendeltetésének optimális formáját.
Erre a kis csórikámra meg szerintem (mert elmúlt a komonizmus!) már nincs szükség, kivénhedt mindenhonnan, vagy legalábbis így éli meg, és ide jár tombolni.
Míg bele nem vágok a fogsorába egy 8 kilós rozsdás szívlapáttal, egy kies tavaszi estén.
Polgári humanizmus. És akkor most nézzük mindennek a genezisét!
Heller Ágnes írja: „A [budapesti] iskola közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk, feloszlatjuk az iskolát. A fordulat egy évvel az emigrációnk előtt következett be. Misu [Vajda Mihály] írt egy »levélfélét barátaimnak«, melynek egy változatát közölte is a Miért nem vagyok marxista? című kötetében, ezzel kezdődik. Az írás lényege abban foglalható össze, hogy a kapitalizmust nem lehet meghaladni. […] Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért Gyuri [Márkus György] és Feri [Fehér Ferenc] pofon vágta. Én azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten, hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon, s akkor sem, ha igen – noha az ilyesmit mégsem illik kimondani. Ez volt a Budapesti Iskola vége.”
Szürkeállomány. Szürke-marha-állomány. Szarvuk nincs, klasszikusan öklelni képtelenek, ám nemcsak szarvuk, adekvát szavuk sincs, így hát a megoldás: agyonverni, agyoncsapdosni, ököllel, tenyérrel, szívlapáttal... Csak a szúrni, vágni, ütni, marad ultima ratio: „szívgödörre”!
Heller a megengedő liberális, empatikus nő-liberális, az ilyenek feminizálják majd a mocskos macsó férfitársadalmat: „azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten, hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon”.
1) „Azt mondtam magamban”.
Miért csak magában mondta? Ha hangosan mondja, ő is kap a női szívgödrére? Ennyire pipogyák a (potenciális) liberálisok? Nem csak buták (ököllel érvelnek), de gyávák is? Mint a szar? Ketten mennek egy ellen, míg a harmadik „magában” tiltakozik. (Nem én találom ki, Heller írja a könyvében!)
2) „Hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon”.
Ha viszont hiszünk benne, akkor indokolt a fizikai agresszió? A ketten egy ellen is indokolt? A szívlapát is indokolt? Ha „hisz” a humanista, akkor a humanista nő már „magában” sem tiltakozik az ütlegelés ellen? Miféle emberek ezek? Miféle rongy emberek?
Heller Ágnes: „Jól hangzott, amikor Gyurcsány azt mondta, hogy Orbánt megvetjük. Ugyanis csak a diktátorok gyűlölik az ellenfelet, a demokraták vagy tisztelik, vagy megvetik”.
Vagy leütik. Lecsapják elvi síkon, mint Töfi a taxamétert.
Nem tudom, mit jelent Hellernél demokratának lenni, illetve tudom: semmit nem jelent. Ezért én inkább a „kultúrember” kifejezést használom (az sem jelent semmit, de legalább sértőbb, mint a „demokrata”), tehát szerintem a kultúrember nem tiszteli Orbánt, nem veti meg Orbánt, hanem viszont tudomásul veszi, hogy létezik. A tudomásulvétel nem tisztelet, de nem is megvetés. Mert a kultúrember (mondjuk inkább így: a „meglett ember”) a legtöbb jelenséghez sztoikusan viszonyul. A „meglett ember” tartózkodó: kevés dolgot tisztel, s még annál is kevesebb dolog iránt érez megvetést, gyűlöletet pedig egyáltalán nem. Míg a diktátorságnak és a gyűlöletnek nincs közük egymáshoz. A legtöbb diktátor nem gyűlöl. Van olyan is persze, aki gyűlöl. De nem azért, mert diktátor. És nem azért diktátor, mert gyűlöl.
Tessék elhinni, nem kell szakképzett pszichiáternek lennünk ahhoz, hogy világos legyen előttünk: aki oly sokszor emlegeti az ő másokkal szembeni megvetését, mint Heller Ágnes, voltaképpen a tehetetlen gyűlöletéről tesz mindegyre tanúbizonyságot: „megvetem őket, megvetjük őket!”. (Jól van akkor, vessél meg, öreganyám, ki nem szarja le!?)
Egyébiránt én – a magam részéről – nem vagyok sem diktátor, sem demokrata. Ezt onnan tudom, hogy nincsenek ellenfeleim. Nincsenek sem gyűlölt, sem tisztelt, sem megvetett riválisaim. Különösen az alattomos, gyáva embereket nem tekintem ellenfeleknek. Paradigmáknak tekintem őket, szövegeik (vallomásaik, kirohanásaik) által jól lehet magatartásokat, jellemeket (pontosabban: jellemtelenségeket) ábrázolni.
Azért beszélek paradigmáról, mert e neofita-liberális-demokrata vircsaftnak (vagy ha már szürke-marha-állományról beszélünk, mondjuk stílszerűen: csordának) mindenik tagja ilyen, Hellerhez hasonló, talán egy-két Ungvári Tamás kivételével.
Ungvári olyan, mintha fehér volna a szürkemarhák között. Nem európai a fehérek között, tudniillik Ungvári is képes ám akkora baromságot mondani a tévében, hogy még a műsorvezető is elismeréssel nyugtázza tudós megnyilatkozását. Sőt – tetszik, nem tetszik, ki kell mondani – Ungvári legutóbbi bölcsességét a neofiták egyik legtaszítóbb példányának (egy Gerő András nevű történésznek) röttyent agyveleje minősíti a leginkább. Az a helyzet ugyanis, hogy Gerő és Ungvári szó szerint ugyanazt mondták (egy hét eltéréssel) Bánó műsorában: „ostobaság, amit a kommunisták akartak, a múltat végképp eltörölni, mert a múltat nem lehet eltörölni”.
Ezt mondták ők a tévében. Ungvári és Gerő. És még ők ostobáznak. A többszörösen ostobák.
Olyasmit ugyanis, hogy a múltat el lehet, el kell törölni, kommunista nem mondott soha. Sőt ellenkezőleg. Orrvérzésig idézhetnék, de nem teszem, csupán Marxék egyetlen (jellemző) gondolatát hozom ide: „A kommunizmus senkitől sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi termékeket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon”.
Az „elsajátítás” a múlt része. Nem eltörlendő a kommunisták szerint. Igaz, a „leigázás” is a múlt része, és ha az sem eltörlendő Ungváriék szerint, akkor rendben van, éntőlem mehet! Próbáljanak meg engem leigázni! Mondjuk, szellemileg. Na, de nem teszik, ők ugyanis csak fantom-kommunistákkal mernek hadakozni vitézül, míg a fórumon (pl. itt), ahol bárki visszaszólhat, vitézül kussolnak. Szürkeállomány.
Tehát. Azt, hogy a „múltat végképp eltörölni”, nem a kommunisták mondták. Efféle szöveget Ungvári Tamás kommunistától nem tud idézni (nem is akar, ő csak fecsegni akar a tévében). Azt, hogy a „múltat végképp eltörölni”, egy Bresztkovsky Ernő nevű ember írta, akiről ugyebár, ha Babarczy roppant valagába fojtanák patyolat lelkemet, akkor se tudnám megmondani, ki volt. Csak gyanítom. Valószínűleg polgári entellektüel lehetett, ugyanis a hasonló kvázi kommunista szövegeket polgári, liberális slágergyárosok (művész-entellektüelek) alkották, ha nem is éppen Gerő vagy Ungvári, de például Zsüti elvtárs (alias G. Dénes György), igen, bizony, Zsüti elvtárs olyan sztálinista, rákosista indulók szövegeit fogalmazta meg annakidején, hogy azoktól még Thürmer Gyula is elpirulna, ha hallaná.
És akkor itt most egy „fanyar, fura kanyarral” hadd védjem meg, ha nem is mindjárt Zsüti elvtársat, hanem inkább Bresztkovsky Ernőt, akiről fogalmam nincs, kicsoda, ám ami nem akadályoz meg abban, hogy erősen megvédjem! Ezt írja Bresztkovsky: „a múltat végképp eltörölni”. Ennyi. És ezt nevezi Ungvári is, Gerő is „ostobaságnak”, s mondják ezt Gerőék ennen pártállami múltjukat most „végképp eltörölni” igyekezvén, ti. ezek az emberek anno tele tüdőből fújták az inkriminált verssort, csak hát azóta már ők is föl vannak világosulva. Tegyük hozzá: Gerőéknél a fölvilágosultság azt jelenti, hogy ostobáznak. Méghozzá ostobán ostobáznak. Még annyi eszük sincs, amellyel valamennyire fölfoghatnák: a Bresztkovsky Ernők, Zsüti elvtársak nem nagyfilozófiai elaborátumokat írtak annakidején, vagyishogy Zsüti elvtársék akkor lettek volna ostobák, ha a lelkesítő, harcba hívó mozgalmi induló szövegét egy az egyben emelik át a serkentő dalba Engels punnyasztó dolgozatából. Mert kérdem én, ki a Babarczy barcogó bulája buzdul föl lelkileg, eszmeileg, s indul csatába, forradalomba (állni a vészben, állni merészen) mondjuk, egy ilyen dalszöveg hallatán: „A materialista történetszemlélet és ennek sajátságos alkalmazása a proletariátus és burzsoázia közti modern osztályharcra csakis a dialektika révén volt lehetséges”.
Ez így teljesen korrekt (szó szerinti idézet a kommunistáktól), ráadásul nincs benne múltnak eltörlése egyáltalán, ugyanis a dialektika nem töröl el „végképp” semmit (hanem viszont „megszüntetve megőriz” ugyebár), és ez így helyes, ám ismét megkérdem: ki az, aki életét is áldozná a par excellence „dialektikus történelemszemlélet” érvényesüléséért?
Gerő András tökbunkó, rendben van, na de Ungvári mégiscsak foglalkozott művészi hatásmechanizmusok elemzésével, mesélje már el (vagy valaki helyette), mennyiben ostobaság a harci induló műfajában a harci leegyszerűsítés!? Tovább megyek: még úgy sem ostobaság, ahogyan Ungváriék énekelték, békeidőben, a „forradalom győzelme” után, a szemináriumok végén („elvtársak, énekeljük el az Internacionálét!”), vagyis amikor már megtanulták, mit állítanak a történelemről, a forradalom „permanenciájáról” a valódi kommunisták: „a szocializmus a forradalom permanenssé nyilvánítása, a proletariátus osztálydiktatúrája, mint szükségszerű átmeneti pont az osztálykülönbségek megszüntetéséhez”.
Ez volt a tananyag. És ezután jött a dal: „a múltat végképp eltörölni”. Na most, a „múlt” szó (a „permanencia” szó viszonylatában) művészi metafora, tetszik érteni?, történelmi paradigmát jelöl, tesz érzékletessé egy mozgalmi dalban. Különösen akkor, ha az Internacionálé éneklése közben földet osztanak, vagyishogy „múltat”: agrárkapitalizmust teremtenek Ungváriék, Vitányiék, Kádárék, Nagy Imréék (Rákosiékkal, Gerőékkel együtt).
Ha a harci induló szövege olyan, hogy attól frankón be lehet indulni harcilag, akkor az a szöveg nem ostobaság. Hanem az az ostoba (túlbuzgón tudálékos) fazon, aki ostobaságnak nevezi.
Láttam a műsort, tanúsítom: Ungváriék bornírt kommunistázásának éle az Orbán-alkotmány ellen irányult.
Két dolgot hadd jegyezzek meg ezzel kapcsolatban: (1) Még Orbánék sem akarjál „eltörölni a múltat”. Esetleg kitörölni szeretnék „alkotmányosan” a köztudatból az általuk gyalázatosnak ítélt történelmi korszakokat. És ami infantilis játék természetesen (lehet, hogy kárhozatos is, nem tudom megítélni, amit bizton állíthatok: rám és a közvetlen környezetemre nincs hatással), ugyanakkor Orbánék nemzeti múltszelektálásának ahhoz, amiről a kommunisták beszélnek, még érintőlegesen sincs köze. Orbánék lekommunistázása tehát csak gagyi politikai hohmecolás. (2) A „múltat végképp eltörölni” szöveg még az Internacionáléban sem azt jelenti, hogy a múlt történéseit kell eltörölni, hanem azt jelenti, hogy szükségképpen kell megszűnnie annak a múltban kialakult uralmi szisztémának, amely révén az egyik ember rabszolgájává teheti a másikat; a kapitalizmusban részint bérrabszolgájává, részint házi rabszolgájává (vö. Beauvoire Engels-elemzésével).
Szerintem nem kell kommunistának (éppen elég „csak” viszonylag jóérzésű, közepes értelmű embernek) lennünk ahhoz, hogy egyetértsünk a kommunisták álláspontjával, mely szerint, amíg az „elsajátítás” rendszerének olyan (történelmileg kialakult) formája uralkodik a világban, mely során lehet ember embernek a rabszolgája, rabszolgatartója, addig ember embernek lesz is a rabszolgája, rabszolgatartója. Tessék csak elolvasni: az egzisztencialisták is egyetértenek a kommunistákkal („alapvetően”, vö. Beauvoire: A második nem), csak a megvalósulás módjában tér el az egzisztencialista törekvés a különféle kommunista és főként kvázi kommunista történelemfordító kísérletektől. Hangsúlyozom: olvasni (nem nagyon hülyének lenni) akkor sem szégyen (szerintem), ha a tudósprofesszor a tévében igyekszik eminensen, liberál-Steinmann-ként megküzdeni a múltat eltörlő orbáni komonistákkal! Jó, elfogadom, nehéz egy Bánó-műsorban értelmesnek látszani, na de próbálkozni azért lehetne!
Már, hogy a kommunisták elméletileg megalapozottan énekelték az Internacionálét? Persze, drágáim, csakhogy énekelni mindenki énekelhet. Heller is, Schubert-dalokat is, az Internacionálét is, és jobban, mint Leslie Nielsen a Csupasz pisztolyban, ám ami lényegileg semmit nem jelent. Bajnai is énekelt. Igaz, dünnyögve-hümmögve, de meggyőződésből énekelt.
Most pedig félre a „zöld teóriával”, vegyük az „aranyló” praxist! Ha máshonnan nem, Hruscsovtól bárki tudhatja, hogy az úgynevezett kommunisták (írjuk így: komonisták) semmit nem akartak eltörölni (ha akarják, megtehetik, hála a polgári entellektüel Telleréknek, volt hozzá atombombájuk), hanem viszont utolérni akarták Amerikát. Nem eltörölni, professzor úr, hanem utolérni, nagyon nem mindegy! Ha jól emlékszem, 1985. november 7-e volt a befejezési határidő. Hangsúlyozom: Hruscsovék sem voltak kommunisták. Már ami a dolog lényegét illeti. Hogy a lelkük mélyén mit éreztek? Végképp el akarták törölni a múltat, vagy nem annyira végképp? Nincs jelentősége. Ez kocsmai filozofálás tárgya. Illetve még a kocsmai nívót sem üti meg, a HírTV-be, az Echo tévébe, az ATV-be való. És a többi tévébe nyilván.
Egyébként pedig egyszerűen nem értem: mi a pegazushalál megpatkolt faszáér’ kell kommunistázni orrba-szájba, még professzorilag is?! Mire jó? Ungvári valóban azt hiszi, hogy a kommunistázással Orbán jól meg lesz diszkreditálva? Ugyan már, gyerekek!
Mi a különbség a személytelenül stigmázott kommunista és a személytelenül stigmázott zsidó között? Szerintem azért jogos a kérdés, mert épp az Ungvári Tamások, Vásárhelyi Máriák, Bánó Andrások kérik ki maguknak, már szinte napi gyakorisággal, hogy Orbánék, Vonáék, Morvaiék őket kommunistázzák + zsidózzák = kunbélázzák le, szintén napi gyakorisággal! Így azután Ungvári, Gerő, Heller, Kövér, Bayer, Szíjjártó… egyazon szellemi nívón hörögve igazolják a Kommunista kiáltvány bevezető passzusának klasszikus érvényét. Ungváriék szánalmasan értik félre a „kísértet” szót, amikor a kommunizmuson „gúnyolódnak”, merthogy miért pont ezt ne értenék félre. Marxéknál a „kísértet” nem a kommunizmust, hanem az Ungvári Tamásokat jelöli. „Ein Gespenst geht um in Europa – das Gespenst des Kommunismus”… s innen már magyarul: „Akad-e ellenzéki párt [Gyurcsányék], amelyről kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt [Ungváriék], amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját [pl. Bánó műsorában]… reakciós ellenfeleinek?”
Örökérvényű szavak. Marxék lazán megírták, hogy a mindenkori Torgyán Józsefek, Morvai Krisztinák, Gerő Andrások, Ungvári Tamások milyenek voltak anno, s hogy milyenek lesznek száz, kétszáz, ötszáz, ezer év múltán is oda-vissza ostobázva, kommunistázva, zsidózva a parlamentben, a televízióban, az újságokban, mindenütt. És azért kommunistázik Ungvári, merthogy „a múltat nem lehet eltörölni”. Miközben úgy tesz, mintha nem tudná: más a bölcselet és más a forradalmi hevület, amely – paradox módon – jobban hasonlít a szerelmi lángoláshoz, mint a forradalmi filozófiához. Ha a trubadúrdal olyan, hogy attól nagyon, de nagyon meg lehet pörcenni libidóilag, sőt mintegy hülyéskedni is lehet tőle férfivonatkozásban, akkor a szerelmi dal szövege nem ostobaság, hanem nagyonis autentikus. Ezért azután Zsüti elvtárs alkotott szerelmes szövegeket is szakmányba. Például: „lehoznám néked a csillagokat is az égről”, ha nem is épp ezt, de számos hasonlót.
Ostobaság? Ostobaság – mondja Ungvári professzor –, mert nem lehet a csillagokat lehozni az égről, már Almár Iván is megmondta. Jó. Értem én, csakhogy ez is viszonyítás kérdése. Tegyünk egy próbát! Ha Ungvári professzor expressis verbis letérdel Heller Ágnes elé, szívére szorítja mindkét férfitenyerét férfivonatkozásban (félreértés ne essék, nem ízetlenkedni akarok geront-erotikailag, hanem Heller Ágnes szellemét idézem), szóval, ha Ungvári letérdel a filozófiai zseni elé, majd énekelni kezdi, persze nem oly művészien, mint maga Heller a kedvenc Schubert-dalait a tévében, de azért elgajdolja valahogyan: „lehoznám néked a csillagokat is az égről”, nos, ha ez megtörténik, akkor van egy fogadásom: nem azt válaszolja majd a filozófus dáma (férfivonatkozásban), hogy: „ugyan már, ostobaságot beszélsz, Tamás”! Sőt. Kifejezetten elhiszi szerintem, természettudományos alapon is igazolva látja majd a férfivonatkozású nőideát: „igen, de facto le fogják nékem hozni még a csillagokat is az égről”!
Ennek ez a mechanizmusa. Főként férfivonatkozásban.
És – milyen az élet – Ungvári Tamás metaforikusan már le is térdepelt Heller lábai elé, azt mondta a tévében, hogy Orbánék hiába szeretnék, „nem tudják a Heller Ágit megtörni” (szó szerint idéztem).
Kiábrándítom Ungvári professzort: Orbánék nem akarják „Heller Ágit” megtörni, sőt épp ellenkezőleg, a „Heller Ági”-ra, mint köpőtáblára van igen nagy szükségük. Ha „Heller Ági” nem rikácsol elég hangosan, Orbánék tesznek róla, hogy elég hangosan rikácsoljon, vagyishogy legyen mire köpködniük azoknak, akiktől Orbánék valóban tartanak. Ők ugyanis a saját csahosaiktól tartanak igazából, attól félnek, hogy a Bayer Zsoltok, Czakó Gáborok, Hegedűs Zsuzsák, Csintalan Sándorok elfordulnak tőlük, sőt talán a végén még ellenük is horgadnak (ennek már látjuk jeleit).
Orbánék most kormányoznak ugyebár. Ami roppant bűvészmutatvány a „köpőtáblák” fölállításával együtt is. Orbánék szuvas fából faragnak acélos vaskarikát. A csahosok pedig (egyelőre) úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy figyelemelterelésül vicsorogtatják őket Hellerékre.
Orbán nem akarja „megtörni Heller Ágit”, mert Orbánnak nem célja, hogy Heller dicsérje őt „odaát” (pl. Cohn-Bendit fülébe), hanem Orbán ennek épp az ellenkezőjét akarja. És teszi is! Ha kell, maga megy neki Cohn-Benditnek személyesen. És nekimegy mindenkinek! Az arabok kivételével, de őket is csak azért „kíméli”, mert az arabok is szemben állnak „Cohn-Bendittel”. Nagyjából így koherens a „játék”.
Orbán nem akarja „megtörni”, nem akarja legyőzni azokat, akik, „ha nem is az a jó kifejezés, hogy genetikailag… rontanak rá a hazájukra”. És hogy kik ezek? Én le merem írni (mert én nem Tusnádfürdőn születtem), nos, kérném tisztelettel, ezek a zsidók, kérném tisztelettel! Vagyis: a kunbélák, a hazájukra rárontók, a szakállas bácsik, a Cohn-Benditek, a posztkommunisták, a síboló filozófusok és így tovább. Orbán őket nem megtörni, nem legyőzni akarja, hanem csak szépen, finoman, de jó hosszan, permanensen kívánja üldözni. Orbán úgy igyekszik kergetni a „genetikailag” rontó „filozófusokat”, hogy még csak véletlenül se érje őket utol. És én pontosan ezért nem használom Orbán keresztnevét, amikor róla beszélek. Hamisan csöngene.
Teljesen nyilvánvaló: győzelemre törve nem lehet fából vaskarikát (populista megszorítást, megszorító populizmust) farigcsálni. Ezért Orbán hatalmi filozófiájának lényege nem a végső győzelem, hanem a permanens harc, s amelynek épp az az alapföltétele, hogy ne legyen győzelem (persze vereség sem).
Az okosok szerint mindez azért van így, mert Orbánnak úgymond „lelki lételeme a harc”. Alapvetően nem ezért van, Orbán lelke itt mellékes tényező. Orbán hatalmi filozófiájának „lételeme a harc”, jobbára az álharc (a vicsorogtatás, köpködtetés), s a híres „szürkeállomány” csak ezt nem veszi észre. Nem veszik észre, hogy Heller semmivel sem több e harcos bábjátékban, mint Orbán kezén az egyik obligát figura. A másik, a Vitéz László (most) ama Budai nevű bábú, őnéki kiabál a művészetkedvelő vásári jónép: „vigyázz, Gyula, ott van a hellerördög a hátad mögött!” – mire Vitéz (Budai) László megfordul hirtelen, és: „nesze neked, nesze neked, tolvaj hellerördög!”. De nem ám, hogy agyonüti a szerencsétlent Vitéz László a számonszedő palacsintasütővel, dehogy üti agyon! Pontosan tudja a bábos ember: holnap is lesz vásár, holnap is mulattatni kell, művészi izgalomban kell tartani az istenadta népet. Ilyenformán tehát Hellerék (olykor Ungvári is) engedelmesen szolgálnak a Mesternek a Mester két varázsló kezén. Végső soron így „töri meg” Orbán Hellert, vagyishogy a „zseniális filozófus” nem egyéb, mint Orbán egyik vicces kis vásári instrumentuma. Szerintem nem véletlen Csintalan idézett jelzős szerkezete, ti. akkor ördög igazán az ördög, ha rettentően démoni: rengeteg a („lopott”) pénze és „zseniális filozófus”.
Döntő kérdés: miért nem azt teszik Orbánék Hellerékkel, amit én, miért nem intellektuálisan alázzák őket porig? Nyilván azért, mert nem értenek hozzá, ám ha konyítanának is valamicskét a dologhoz, akkor se tennék. Merthogy nem áll érdekükben, s így nem is áll szándékukban a „kulturálisan fölsőbbrendű” lény szellemi deheroizálása, a „király”, a „filozófus zseni” intellektuális „meztelenségének” megmutatása. Ismétlem: Orbánék nem megtörni, legyőzni, megsemmisíteni akarják a „kunbélákat”, hanem „csak” küzdeni, harcolni ellenük besenyő-vitézül. És megállás nélkül. És annál dicsőségesebb a „harc”, mennél démonibb az ellenség (morálisan is, intellektuálisan is), mennél nagyobb a hamis nimbusza. Na most, akik ezt nem veszik észre, azok, kimondom a szót: korlátolt emberek. Írjon róluk Czeizel Endre (szintén genetikailag), amit akar, ez teljesen nyilvánvaló.
Végezetül megismétlem, mert így lesz a szöveg tárgyszerű: az ostobán kommunistázó, szánalmasan ostobázó (az orbáni bábjátékban magukat Vitéz Lászlóknak képzelő) médiaharcosok között Ungvári az, aki még viszonylag épkézláb fazonnak tűnik. Képzelhetjük a többit!
Illetve nem is kell képzelődni, föntebb olvashatóak a szövegek, a szerzőikről éppen most írtam jó sokat, szerető szívvel, kedvesen, decensen. Fönntartom tehát: ha Babarczy Eszter tudni akarja, milyen lesz 80 esztendős korában, tekintsen rá Heller Ágnesre! Olyan lesz. Már most olyan. Nem csak a segge, hanem az egész lénye. Mint a segge. És amely segg pontosan olyan, mint az agresszív-barom férjének fizikai terrorja ellen magában-kussolva „tiltakozó” humanista-liberális Heller Ágnes.
Hogy durvák ezek a szavak? Durvák. Lehetek persze finomabb is, ám akkor kérdezni vagyok kénytelen. Tristétől például, ő szeret itt moralizálni.
Tehát. Heller ugye „páriának” tekinti magát, ráadásul olyan páriának, aki kérlelhetetlenül „veti meg” az általa „parvenünek” („árulónak”, „jellemtelennek”, „gonosznak”) minősített embereket. Na most, kérdezem: miféle pária, miféle Gyugyu az, aki nemhogy nem próbálja megvédeni a másik szerencsétlen „páriát”, amikor tettleg ront rá két eszelős Tomoceuszkakatiti egy sötét lukács-sikátorban, hanem még csak meg sem szólal, hogy: „jaj, ne bántsátok már, egyedül van a jámbor!”? Hanem viszont a „pária” „magában” helyteleníti a fizikai agressziót. Attól pária.
Ne legyen félreértés, én aztán pontosan tudom, mit jelent, ha ketten-hárman vernek egy embert, számos alkalommal voltam effélének részese, s nemcsak elszenvedője, szenvedtetője is (a Szajnán nincs könyörület!), ám én nem is tekintem magam páriának, nem tekintem magam Gyugyunak. Tomoceuszkakatitinek sem.
Heller Ágnes szerint „Jellemtelen ember lehet nagy író, csak bizonyosfajta jellemtelenség kell hozzá, nem bármilyen. Jellemtelen ember például lehet nagy filozófus. De a jellemtelenségnek az a formája, amikor az ember írni tud arról, ami nem a meggyőződése, ellentmond annak, hogy filozófus legyen. Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus.”
Itt azt akarja mondani a genuin nyanyus (Csintalan nyelvén: „filozófiai zseni”), hogy az alkotó lehet jellemtelen, méghozzá bármilyen vonatkozásban (férfi-, női stb. vonatkozásban egyaránt), csak épp egy „bizonyosfajta jellemtelenség”-gel nem lehet. Vagyis Heller pont az ellenkezőjét írja annak, mint amire gondol. Miért? Mert antitalentum. Szerintem olyannyira, hogy melbörniül sem tudna írni, héberül pedig még kevésbé, noha vérnősző cionistának vallja magát, legalábbis a Bicikliző kamuban, igen, csakhogy a tehetség nem elkötelezettség, még kevésbé származás kérdése, fecsegjen erről Czeizel Endre, amit akar.
Heller Ágnes szerint, „ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni”.
(A filozófus vonójától ezúttal tekintsünk el!)
Lehet-e művész, lehet-e filozófus, aki művészként, filozófusként hazudik?
Heller válasza: nem lehet.
Az én válaszom: lehet.
Miért? Mert teljességgel lényegtelen, hogy valaki művész-e vagy sem, filozófus-e vagy sem, az a döntő, hogy miről szól, hogyan szól a tárgyi műalkotás. Heller Ágnest viszont (miként Babarczyt) nem a mű érdekli, hanem az alkotó.
Babarczy: „Hogyan képzelem el Richard Rortyt? Így: nagydarab, mosolygós férfi áll a nyelvfilozófia tanszék ajtajában…”.
Hogyan képzeli el Heller C. Wright Mills filozófust? Hasonlóképpen. Ezt állítja 1963-64 táján (egy 1969-es kiadású könyvében): „Mills gúnnyal és megvetéssel kezeli mindazokat, akik úgy vélik, hogy egy »modern« társadalomban olyan konzervatív fogalmak, mint »jobb-« és »baloldal« – értelmüket vesztik. Az ő számára a kérdés így vetődik fel: hogyan maradhat az ember baloldali egy olyan társadalomban, amelynek nincs aktív és baloldali mozgalma”.
Ne legyen félreértés: Heller a könyvben elismeréssel ír Mills „magatartásáról”, „civilbátorságáról”, noha a fenti idézet szerint vagy Mills hülye vagy Heller hülye vagy mind a kettő. Tudniillik ne nagyon „gúnyolódjék”, ne legyen már oly „megvető” (Heller kedvenc minősítő szavai ezek!) az a filozófus, aki maga sem képes eldönteni (csupán „kérdésként vetődik föl számára”), hogy lehet-e valaki „baloldali” ott, ahol nincs baloldal! És különösen ne akarja megvetni a filozófus azokat, akik egyébként pontosan azt állítják, amit ő: „nincs baloldali mozgalom”!
Tehát nem az az értelmes kérdés (amelyről Heller – gyakorlatilag egész életében – hadovál), hogy minő „civilbátorság” kell „baloldalinak” lenni ott, ahol nincs baloldal, majd liberálisnak lenni ott, ahol megfeneklik a liberális doktrína (ez ugyanis nem a filozófus, hanem az üresfejű tovarisnyica problémája), hanem a valódi filozófus kérdései ezek: van vagy nincs baloldal?, ha van, miért van, mennyiben van?, ha nincs, miért nincs, mennyiben nincs?, illetve miért van (mégis), hogyha nincs és így tovább (vö. „csak ami nincs, annak van bokra”). Ezzel szemben – ismétlem – Heller tényként kezeli: „nincs baloldali mozgalom”, így a probléma számára az, hogy mit tegyen, miként legyen „baloldali” a szarkasztikus filozófus (megvetésileg, civilbátorságilag) ott, ahol annak semmi értelme. Már abban az esetben nyilván, ha a filozófus nem „baloldali” (vs. liberális) esőcsinálónak tekinti magát.
Heller Ágnes szerint, „ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus”.
Radnóti Miklós költő?
Heller válasza: igen.
Radnóti hazudik a „tollával”?
Heller válasza: nem.
Az én válaszom: olykor hazudik, olykor nem.
Ha pedig (tegyük föl) nekem van igazam, ha Radnóti versben is hazudik, akkor viszont miként áll a dolog hellerileg? Októberben költő? Januárban (amikor hazudik) nem költő? Májusban megint költő? Vicces volna.
Vagyishogy innen már csak az a kérdés: hazudik-e Radnóti a versében, vagy „csupán” téved.
Nyilvánvaló, hogy hazudik.
Radnóti „nem tudta”, másnak mit jelent e tájék, azt viszont tudnia kellett (tudta is!), hogy Magyarország 1944 januárjában (ekkor írja Radnóti a világirodalom egyik leghülyébb versét) nem megszállt, hanem szuverén ország. Abban az értelemben, hogy az elitje (nyilván figyelembe véve a „szorító realitásokat”, de végső soron) saját belátása szerint dönt. Márpedig a világ nagyobbik részének – szuverénmód! – hadat üzenő, mondvacsinált ürüggyel háborút indító, a megszállt területeket fölperzselő, a „hideg napokon” embereket mészároló, ennen munkaszolgálatosait megalázó (de facto kiirtó) náci-csatlós agresszor csak úgy lehet egy „lángoktól ölelt kis ország”, ahogyan – mondjuk – Heller Ágnes körbelocsolja magát politikai gázolajjal, meggyújtja a naftakarikát, majd a tűzkör közepén azt rikácsolja, hogy én egy lángoktól ölelt kis nagy filozófus vagyok!
A kérdés persze változatlan: Radnóti téved vagy hazudik?
Radnóti hazudik.
Aki legalább közepes érettségivel (a Biblia elemi ismeretében) azt állítja, hogy a bűn kollektivista kategória, aki azt állítja, hogy az Úr a Tízparancsolatban mint többes szám második személyt szólítja meg az embert, aki azt állítja, hogy bármely nép fasiszta nemzet, az nem téved, hanem hazudik! Ugyanis ekkorát tévedni nem lehet! Nem szólva arról, hogy Radnóti „szerint” a zsidótörvényeket megalkotó „nép” pontosan úgy bűnös, „akár a többi”, pl. az a nép, amely nem alkot zsidótörvényeket, pontosan úgy bűnös, „akár” a zsidótörvényeket elszenvedő nép. Kérdezem: lehet ekkorát tévedni? És válaszolok is mindjárt: nem lehet. Ekkorát csak hazudni lehet.
Miért hazudott Radnóti? Végül is mindegy. Hazudott. Szerintem azért, mert gyönge ember volt, féltette az egzisztenciáját, a tyúkszaros életét (ami persze egy fiatal ember estében valamelyest érthető, megérthető), féltette a még szarosabb kis előmenetelét. Radnóti (is) ezért katolizált, ezért minősíttette magát „magyar költőnek”. Ami egyébként külön agyrém, ti., ha máshonnan nem, József Attilától tudhatta: minden igazi műalkotás egyetemes. Nincs magyar költő, zsidó költő, cigány költő, piréz költő… Hanem költő van. Aki – adott esetben – magyar nyelven alkot. Radnóti félt, ezért hazudott a „tollával”, ezért írt az antiszemita, rasszista nacionalisták által is elfogadható, a revizionistáknak kifejezetten imponáló „hazafias költeményt”, irredentista kurzusverset. Kimondom a szót: kurzusgiccset.
Ma Radnóti a névadója az „antirasszista díjnak” (közbevetőleg: vajon miért kell az antirasszizmust díjazni, én nem öltem meg az anyámat – én miért nem kapok kitüntetést?!), miközben Hellerék jámbor birkanyájként bégetik a világirodalom egyik legidiótább versét, méghozzá – jellemző módon!!! – az árpádsávosokkal kánonban. Zsákon a foltja, foltján a zsákja.
Radnóti zsidó Tamás bátya, és ez akár elfogadható is lehet, már úgy értem, bárki esetében, egyedül az abolicionista Stowe-ból érettségizett költőt teszi hazuggá a tény: nincsenek kollektív bűnök, nincs kollektív alávalóság; egyebek közt ezért indokolhatatlan a rabszolgaság intézménye is (vö. Stowe munkásságával).
Ha Radnóti hazudik, akkor a Nem tudhatom hazug vers? Nem hazug vers, hanem rossz vers. Azért rossz, mert Radnóti hazudik? Nem. Azért rossz, mert rossz. Ha a költő nem hazudik, akkor is írhat rossz verset. A költő valamely rossz alkotásának nem elkövetője, hanem épp ellenkezőleg: áldozata. Becsapta, megcsalta őt a múzsa, pontosabban: az ihlet. Felelőssé akkor tehető a költő morálisan, ha értésére adták: rossz, kártékony a műve, és mégis ragaszkodik a verséhez. Akkor bűnös. Miért? Mert, mondom, Radnóti baromságait máig bégetik a buta emberek, mentálisan ezen alapul pl. Rákosi hírhedt „szociálpatológiai” tézisének össznemzeti elfogadása is: a magyar bűnös, „fasiszta nép”.
Rákosi genezise Radnóti. Ez a „csel” a dologban: Rákosi minősítését a magyar nép (jelentős része, gyanítom: szinte mindenki) elfogadja, de nem Rákositól (őt elzavarta a nép), hanem Radnótitól. Miért? Mert Radnóti egészen infantilis (óvodás) módon másokra, a „többi nép”-re mutogatva, lényegében (ön)fölmentést, (ön)feloldozást kínál, s ami külön észveszejtő: egy nem létező kollektív bűn alól.
Heller: „Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus… Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus”.
Ha Radnóti hazudik a vonójával – magánügy. Hellernek semmi köze hozzá, különösen „férfivonatkozásban”. Kérdés ugyanakkor: ha Radnóti a „tollával”, a versével hazudik, nem lehet költő? Már hogy ne lehetne, hiszen néhány hónap múltán megírja a Majálist. Például.
József Attila hazudott, amikor a Nem, nem, soha! című (szintén) kurzusversét írta? Nem hazudott! Tizenhét évesen, közvetlenül Trianon után, jóval Teleki búcsúlevele előtt, tiszta szívvel alkotta a költeményt! Amitől az persze még lehet rossz vers. Lehet jó is. Hogy jó-e vagy rossz? Fölfogható úgy is, hogy gyónigézásan petőfieskedő, fölfogható úgy is, hogy jobb, mint bármely Petőfi-vers. Petőfi: „hol sírjaink domborulnak”; József Attila: „Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel” – szerintem ez utóbbi erőteljesebb, reálisabb kép; „Ha eljő az idő – a magyar talpra kel” – szerintem jobb, mint a „Talpra magyar”; „Ha eljő az idő – erős lesz a karunk” – szerintem jobb, kifejezőbb, igazabb, mint a „Jobban ékesíti a kart”; a „Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!” sor megható intimitása pedig Petőfinél egyszerűen nem létezik. Ám mindennek gyakorlatilag nincs jelentősége, mert akár így, akár úgy, a műalkotás közölhetetlen. Nem a vers miatt! Miként „közölhetetlen” (volna) Babarczyék árpádsávos címere, lobogója is – nem az árpádsáv miatt.
Egyébként a Nem tudhatommal való összevetésben nem is annyira a Nem, nem, soha!, hanem a Hazám című költemény vizsgálandó.
Ez ugyebár nem kurzusvers (és akkor még igen finoman fogalmaztunk).
Részint történelemfilozófiai, részint szociológiai tény: az ember magyarként számkivetett, s aminek nem csak Trianon az oka (vö. Herder „jóslatával”, Ady és Gördülő Kő „évezredes”, de legalábbis több évszázados szomorúságával, menekülni vágyásával), ti. a magyar az, aki nem szükségképpen hűséges fia a hazájának, és pontosan ezért „riad meg” „sikoltva” a „lelke”! Hiszen számkivetettségben nem élhetünk. Vagy hát alig-alig. Ezt Radnóti is tudja: a zsidó éppúgy számkivetett történelmileg, mint a magyar, sőt még „úgyabbul”; és Radnóti is ezért ír „hazafias”, odavágyódó költeményt. Csakhogy Radnóti lelke nem „sikolt” a versben, hanem Radnóti „lelke” ítélkezik: „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”.
Hangsúlyozom: ítélkezik! Méghozzá hülyén ítélkezik! Vagyis a vers agyrém a többszörös hatványon (most nem megyek bele minden részletébe), Radnóti verse „őspatkányosan” „meg nem gondolt gondolat”. Illetve annyiban meggondolt, amennyiben Radnóti hazudik.
Tehát. Ha Radnótit akarjuk megítélni (nem akarjuk!, de ha mégis), akkor kijelenthető: Radnóti költő. Hazudik? Nem hazudik? Tizedrangú kérdés, vagy inkább huszadrangú.
Ugyanakkor kijelenthető: Heller valószínűleg nem hazudik, ám ennek sincs jelentősége, merthogy szintén kijelenthető: Heller tehetségtelen. Intellektuálisan nulla. Heller nem több, mint egy szokványpolitikai szokvány-hömbörület, mint (mutatis mutandis) bármely Torgyán, Morvai, Szűrös, Pozsgay, Farkasházy, Bayer, Csintalan… s én – kövezzenek meg érte – Sándor Györgyöt is idesorolom. Erős a gyanúm: Sándor György éppúgy kamuzik, mint Esterházy. Ha elemezném őket, bizonyítani is tudnám, ámde nem akarom elemezni őket, így hát „felelőtlenül” jelentem ki: Kellér, Komlós, Hofi klasszikus, Sándor György nem. „Beethoven fiam, süket vagy?!”, „rátesszük Kisoroszit, hogy szemben legyen”… ez állítólag elvont, többrétegű, mély humor. Szerintem szimpla kamu, noha lehet, hogy szerintem is humor, csak azért nem tartom annak, mert Sándor György a Babarczy Eszterek, az Almási Miklósok humoristája, én pedig betegesen rühellem a sznobokat. Egy biztos: a „rejtekezés-bujkálásban” szükségképpen nincs humor. A humor a tisztalelkűséggel azonos. Márpedig az, hogy „ügyesen” kifundálom: én tudok valamit (például, hogy létezik valahol a „Majtényi sztrít”), majd átbaszom azt, aki a szituáció kifundáltságáról mit sem sejt, „csak” segíteni akar járókelőként egy másik „járókelőnek”, ez éppúgy nem humororalitás (hanem gyalázatos kamu-fundálás), miként az sem humor, hogy „Beethoven fiam, süket vagy?!”.
„Ééédesanyáám!!!” – ez logikailag is defektes, mint ahogyan minden Sándor György-poén az, s pontosan a morált, a logikát igyekszik pótolni a „mélyértelműség” legendája.
Az „entellektüelnek” annál magasabb a kultúrája, mennél mélyebben mutatkozik érteni a lapos semmit.
A magyar „magasentellektüel” sunyi szerzet. Mindig is az volt. „Bölcskari haverok”, „rejtekező-bujkáló” Babarczy Eszterek nyálnyúló tömege. Így hát épp az volna csoda, ha nem a „szemben levő csikóstokányok és Kisoroszik” váltak volna szállóigékké köreikben. Almási: „mi annakidején elájultunk egy Adorno- vagy egy Foucault-könyvtől”. Tanúsíthatom: pontosan így történt, ezek valóban ilyen ájulós emberek. Sándor Györgytől éppúgy ájultak el, mint József Attilától, azzal a különbséggel persze, hogy József Attilát nem értették, míg Sándor Györgyöt „mélyen értették”.
Ilyen volt a legendás hatvanas-hetvenes évek legendás „értelmisége”. Olyan volt, mint az ő Rajk-butikjában „bujkáló”, a Váci utcában „üldözött” politikai ellenzék. Kamu-üldözött oppozíció. Kamuveretes értelmiség kamu-elefántcsonttoronyban. Nem voltam köztük, de közelről láttam őket!
Hej de közel kamuország,
itt terem kamukenyér,
kamuablak kamurácsán
kamunótát ráz a szél.
Kamutéren, kamuréten
kamuhősök küzdenek,
kamuszanatóriumban
sírnak kamubetegek.
Kamutanártól kamulány
kamuábécét tanul,
gaz kamu a kamubörtönt
rúgja irgalmatlanul.
Megépül a kamumalom,
lesz sok kamumajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes kamuész.
Kamupóznán kamukirály
kamunyelven szónokol,
egyiké kamumennyország,
másiké kamupokol.
Babarczy, Almási, Heller,
Esterházy meg Vajda,
kamuszövegeket vartyog,
lelkét kamura hajtja.
Kamuvacsoraemléktől
zúg a kamureterát,
kamubuták kelepelnek,
balra át és jobbra át.
Révületes kamuarcot
vágnak kamuhamukák,
kamukézben kamufegyver,
kamuzóké a világ.
Babarczy éppúgy „rejtekező-bujkáló” „magasértelmiségi”, mint Sándor György (mint Esterházy), s nyilván éppúgy (értsd: oly módon) „unikális, originális jelenség”: a könyvének minden mondata kamu. Persze mélyen a Sándor György-i camouflage-ok nívója alatt. De, ha már Almási genuin Babarczyjánál tartunk, ne adjuk alább Hellernél, aki szerint „választ keresünk a »hogyan gondolkozzunk, hogyan cselekedjünk, és egyáltalában, a hogyan éljünk?« kérdésére, s ennek a válasznak genuin filozófiai válasznak kell lennie. És ha igen nehéz is filozófusnak lenni, a filozófusnak kötelessége, hogy választ adjon ezekre a kérdésekre, vagy legalábbis, hogy mindent megtegyen azért, hogy megválaszolja őket: szuverén, autonóm választ kell adnia...”.
Ha „nehéz filozófusnak lenni”, akkor ne tessék vele erőlködni! Csak lazán, könnyedén, horribile dictu: tehetségesen! Ha viszont mégis (valami okból) nagyon muszáj Hellernek „genuin filozófiai válaszokkal” előrukkolnia, akkor rukkoljon elő! Voltaképpen, ki nem szarja le?!
Hát, mi tagadás, van olyan ember, aki nem szarja le, például Vajda professzor. Őt ugyebár Hellerék törölték képen a „kommunista uralom” idején (s bizony nagyot kaphatott a professzor a többi professzortól, ti. azóta is keményen totylik liberális búrájának megröccent veleje), merthogy Vajda Mihály így reflektál az idézett szövegre: Heller „nem veszi észre, hogy egy ilyen válasz szükségképpen egyetemessé tesz valami olyasmit, ami szükségképpen partikuláris”.
Na bazdmeg! Mi a partikuláris? És milyen „ilyen válasz”? Heller nem válaszol semmire, csak azt magyarázza permanensen (és a Nagy Senkikre jellemző módon), hogy kéne má’ valamit „válaszolni”. „Szuverén, autonóm választ kéne adni”. Mi köze ennek az egyetemességhez? Miért ne lehetne az autonómia egyetemes? Miért volna az? Mi köze a kettőnek egymáshoz? Miért „szükségképpen partikuláris” az autonómia? Vagy nem a szuverenitásra vonatkozik Vajda kritikája? A „genuin” jelzőre vonatkozik? Jó, akkor ezt kérdezem: ha az „originális” Babarczy Eszter lehet egyetemes (sőt még a seggeis lehet kozmikus), akkor egy „filozófiai válasz” miért ne lehetne az? Csak a „hivatalosan” annak tekintett műalkotás egyetemes? A filozófia „szükségképpen” nem lehet költői (művészi) meghatározottságú? Na, de könyörgöm, ilyet ma (Goethe, Marx, Nietzsche, Madách, József Attila óta) már csak az intellektuálisan nagyon silány koponyák állítanak!
Vajda (Vállalkozó) Mihály filozófus szerint „Nincs valóban filozófiai válasz. A valóban filozófiai válasznak nem az igazat és a jót kell megtalálnia, hanem azt kell mondania, vigyázz, igazságod mellett rengeteg egyéb igazság is létezik; próbálj meg úgy gondolkodni, úgy cselekedni és általában úgy élni, hogy ezt szem elõtt tartod”.
Tessék elolvasni! Vajda azt állítja, hogy „nincs valóban filozófiai válasz”. Majd rögtön, a rákövetkező mondatban leírja, hogy milyen a az „valóban filozófiai válasz”, amely az előző mondatban még kategorikusan nincs. Akkor most van vagy nincs?! Mindegy, a lényeg: ha ez a „valóban filozófus” valóban csak annyit tud mondani a filozófiáról, mint bármely liberális gimnáziumi pedellus („az igazságod mellett rengeteg egyéb igazság is létezik”), akkor én az efféle „valóban filozófusi válaszokat” megszámítom Magyar Bálintéknak tizedáron! Ennél a Vajdánál unalmasabb, hitványabb bögyörő alig-alig akad ebben az unalmas országban. Megvénült a jámbor, és még mindig nem képes kiszakadni a dogmából (mint olyanból). Most épp a „liberalizmus” agyalágyult hiszekeggyét fújja: „igazságod mellett rengeteg egyéb igazság is létezik”.
Kérdezem: ez nem abszolút igazság? Ha nem, akkor miért tételezi Vajda abszolút igazságként? Ha abszolút igazság, akkor miért állítja Vajda, hogy nincs abszolút igazság? Vagy csak Vajda igazságán kívül nincs „rengeteg egyéb igazság is”?
A politikai-ideológiai nézet-toleranciának kb. annyi köze van a filozófiai-logikai igazsághoz, mint Babarczy Eszter segge-lyukánakaz 500-as Steyer-Puchboxermotorjához. Semennyi.
Vagyis nagyjából ennyit ér a Vajda-féle, Heller-féle „páriák”, „üldözöttek” filozófiai zseni-tudománya.
És pénzben kifejezve? Annyit, amennyit a haverek adnak érte. Vagyis messze nem az a döntő, amit Orbánék állítnak: Hellerék „szabálytalanul” jutottak állami forrásokhoz, ti. könnyen lehet, hogy ez egyszerűen nem igaz, de ha igaz is, akkor sem ez a probléma, hanem az a probléma, hogy Vajdáék a semmiért nyalták föl a hatalmas pénzeket. „Hatalmas pénzeket” mondok, merthogy Hellerék tudományáért 20 Ft is sok.
Ancsel Éva nem par excellence költő, ám rogyásig tudnék tőle (filozófiai műveiből) idézni olyan mondatokat, amelyek megfelelnek a költői műalkotás (vagyis az egyetemesség) kritériumainak, és – milyen érdekes – éppen azok az igazán érvényes megállapításai! Ancsel Éva attól szuverén (filozófus), hogy költői. És nem attól, hogy szuverénkedik. Sőt: aki szuverénkedik, nem szuverén, hát hiszen éppen azért szuverénkedik (szegény Babarczy „megrökönyít”), mert nem szuverén, csak nagyon szeretne annak látszani.
Sokan állítják, ezen a topikon például (talán Gördülő Kő kivételével) mindenki, hogy Babarczy (amott Heller) azért „buta” (butuska), mert olykor butaságokat beszél. Pedig ez éppen fordítva van: Babarczyék azért beszélnek butaságokat (mást se, egy-két közhelyigazság kivételével), mert születetten (genuin) buta emberek. Vehetjük bármely szövegüket, bebizonyítom! Sokszor még a lapos frázisokat sem tudják normálisan megfogalmazni.
Heller szerint ő „pária”-zsidó (ami azt jelenti – Hellernél –, hogy valódi zsidó), míg Hermann „parvenü”-zsidó (amit azt jelenti – Hellernél –, hogy valójában nem zsidó). Legyen a vonómon bármily kurta (vs. hosszú) a lóbőr, akkor se értem! Pedig szó szerint ezt mondja Heller a Bicikliző kamuban. Na most, Hermann azért „parvenü” („jellemtelen”, „nem zsidó” stb.), Heller szerint, mert eladta a tehetségét a mocskospiszkosoknak, míg Heller azért „pária”, Heller szerint, merthogy ő viszont nem volt hajlandó áruba bocsátani – a tehetségtelenségét. Szerintem. Ráadásul a teljes igazság az, hogy amíg a mocskospiszkosok vevők voltak a primitív tovarisok szövegeire is, addig Heller is boldogan eladta, odaadta magát, majd amikor kezdett finnyásodni a mocskospiszkosok valaga, amikor már nem volt szükség a durva nyelvcsapásokra (sőt ellenkezőleg, ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább a minőségre, a tehetségre figyeltek), nos, akkor lett Hellerből engesztelhetetlen „pária”.
Pusztán időbeni egybeesésről volna szó? Szerintem nem. Ha ugyanis én nem kőműves művezető vagyok a „kommunista uralom” idején, hanem a döntéshozó mocskospiszkosok közé tartozom, bizony, magam sem lettem volna vevő a Heller Ágnesekre. Nota bene nem a „szuverenitásuk”, hanem az intellektuális korlátoltságuk miatt.
Hogy miért merem ezt ily határozottan állítani? Tárgyi szövegek alapján merem állítani. Vegyük példának a fentebb idézett kijelentést, ám ezúttal nem a férfiak, hanem Almási Miklós Babarczy Eszterének vonatkozásában: Heller szerint „a válasznak genuin filozófiai válasznak kell lennie”.
Babarczy: „Sok jó ismerősöm megrökönyödésére véleményem szerint a magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de június 7-én kezdődött a szebb jövő Magyarországon”.
Babarczy válasza genuin válasz a történelmi kihívásra? Nagyon genuin. Tudniillik azt még maga Morvai Krisztina sem állítja, hogy elkezdődött már a szebb jövő, Bogár László még kevésbé.
És? Akkor most mire megyünk e „genuin [originális] filozófiai válasszal”? Semmire. Miért nem megyünk vele semmire? Merthogy igaza volna Vajdának? Vagyishogy az efféle „válasz szükségképpen egyetemessé tesz valami olyasmit, ami szükségképpen partikuláris”? A francokat. Vajda „kritikája” nem filozófia. Tehát. Babarczy idézett „válasza” azért nem „genuin filozófiai válasz”, mert Babarczy nem valódi intellektus, hanem Babarczy egy „hülye-picsa”, miként mondani szokás. Heller pedig „egy hülye nő”. A „férfiak vonatkozásában” is hülye, míg Babarczy inkább az ominózus férfi-bráner-vonatkozásban az.
Vajda: Heller „nem veszi észre…”.
Eddig van igaza Vajdának. Csakhogy. Ha Heller „nem veszi észre”, akkor vajon mire föl kap jaó sok laóvét az államtól? A „filozófiailag zseniális” észre nem vevésére?
Egyébként Heller semmit nem vesz észre; fogalmazzuk így: semmit nem ért a körötte „nyüzsögő észleletekből”! Heller alapvető tévedése az, hogy az „igazat beszél vs. hazudik” viszonypárra igyekszik fölfeszíteni, mintegy keresztre feszíteni a „pária filozófust” (értsd: az intellektust), míg a helyes reláció (Hellerrel és Vajdával szemben) az igazolható, bizonyítható vs. bizonyítottan hamis (téves) viszonypár volna. Heller, Babarczy (egyébként Almási is) ott téved, hogy a szuverenitásból (sőt az erkölcsösségből) eredezteti az igazságot (szerintük csak a szuverén, becsületes ember mondhat igazságot, illetve a bátor civil szükségképpen igazságot állít), noha ez éppen fordítva van: az igazság megfogalmazásának intellektuális igénye, de még inkább: sikere (az ítélet bizonyítottsága) teszi szuverénné a gondolkodót. Míg a tisztesség itt egyáltalán nem játszik, miként a személyes igazság (az „én igazságom”, a „te igazságod”) sem játszik!
Annál önállóbb az intellektus, mennél differenciáltabbak, mennél összetettebbek, komplexebbek az abszolút igazságai, vagyishogy mennél inkább képes meghaladni a banalitásokat.
Az abszolút, de csak közhelyigazságokat megfogalmazó ember nem intellektus. Míg az abszolút, ráadásul közhely-baromságokat rikácsoló „filozófus” németül Unter-vertandeskraft, magyarul: Heller Ágnes. Más szóval: Babarczy Eszter. Magyarán pedig: hülye-picsa-nő.
Na most, hogy a Fazikasék nehogy megint rám pirítsanak, leszögezem, Vajda, Almási pediglen: hülye-picsa-hím.
Volt nekem egyszer egy testneveléstanárom, ot is Gyurica úrnak hívják és o is olyan kitartó volt a szadizásban, mint az itteni Gyurica úr az elemzésben. És volt ott gát is meg Koros part is:D
„Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja”,
