Megtaláltam honnan lopta Béla a nevét. A század elején Szenes Béla emlékezett meg Béláról, a meg nem értett zseniről.
SZENES BÉLA: SZAKÁCS BÉLA
Mégis csak önnek volt igaza kedves Szakács kollega úr.
Mikor ott ültek mellettem, a szerkesztőségi asztalnál egy széken ketten, ön és a Halál és én néztem rettenetesen lefogyott arcát és néztem fájdalmasan vákony kezét (olyan volt, mint egy száraz préselt virág, melyet most emeltek ki a növénygyűjteményből) hányszor, de hányszor gondoltam: hát érdemes, érdemes kollega úr? Szakács úr ma ismét hajnalig íróasztal mellett ült és rímes sorokat írt egymás alá, mint több mint húsz éven át oly sok éjszakán, kollega úr az éjjel ismét Homerost fordította, a leleményes Odysseus kalandozásait, szépen csengő alexandrinusokban.
Ön akkor már gyakran szédűlt, fejét ilyenkor ráfektette a kéziratcsomagra, mely ott feküdt asztalán, várt néhány félórát, míg valahogy rendbejött, aztán tovább másolta, szép, egyenletes betűkkel az éjszakai munka eredményét, a magyar Odysseia legfrisebb sorait
Ön akkkor már gyakran szédült és én szerettem volna mondani: kollega úr, nem kár az éjszakákért, nem kár a nappalokért, mért gyűjt ön homlokán korai ráncokat, mért vonják az éjszakák gyászkeretbe az ön szemét, odakünn az Erzsébet-körúton most tavasz van, Szakács úr hagyja a tengerparton Kalypsot, üljön fel egy tizenhetes villamosra, menjen a ligetig, sétáljon egy nagyot a Stefánián.
Alig két-háromszáz sor hiányzott már csak a nagy munka csaknem teljesen elkészült, - de ön akkor már alig-alig bírta. Köröskörül az asztaloknál és a telefonok mellett ifjú és idős kollega urak serénykedtek. Én önt néztem és arra gondoltam, hogy hatalmas rotációs-gép ma is sok ezer példányban köpi majd ki a lapot, melyet fontos cikkekkel írtunk telistele. Egy volt államtitkár nyilatkozik, három hasábon. Egy bankigazgatóról hosszabb cikk. Beszélgetés a népszerű operettszerzővel készülő darabjáról, - Szakács kollega úr, sem vezércikk, sem a tárca, sem az irodalom sem a "híréli", sem a színes hír semmiféle betűk, sem borgiszok, sem cicerók, még csak szerény petitek sem közlik az olvasóval, hogy Szakács Béla magyar író, ma éjszaka és tegnap éjszaka, és már sok ezer éjszaka diadalmasan bírkózott Homerosszal. Gondoltam, ha talán egy napon minden újságnak minden betűje azt hírdetné harsogón, hogy Szakács úr, szédülve, nagybetegen, a láztól ellopott félórákban önmagát hajszolva dolgozik, akkor talán érdemes volna. De így, érdemes-e kínlódni a tollért, az országban, hol csak azt a tollat becsülik, melyet az emberek a sapkájuk mellé ragasztanak követválasztáskor.
De akkor ön odaült mellém és felolvasott hosszú-hosszú fejezeteket, erre ön már nem emlékezhet, mert kollega úr, mint a lapok röviden megírták, néhány hét előtt elhúnyt, de én emlékezni fogok rá mindaddig, míg a lapok rólam is megírják majd, hogy elhúnytam és hogy kollégáim igaz szeretete kísért síromba. Mindaddig gyakran eszembe jut még, amint odaült és kezdte halkan mondani: "A szirtfokon ott ül Odüsszeüs búsan, sír, zokog a parton, könnye fakad dúsan, hazavágyik egyre, élete itt szörnyű, szép szeme pilláján nem szárad a könnyű" - hogy örült a szavaknak, a soroknak, inden rímnek örült, tekintetével, keze éríntésével becézte a kéziratpapírt, a boldogság két rózsát tűzött ki arcára, - ha ezekre a félórákra emlékezem, úgy gondolom mégis igaza volt, kedves jó Szakács kollega. Önt a munka boldogította, ön sokat dolgozott: nagyon boldog volt.
Halála előtt néhány héttel arról beszélt, hogy az utolsó simítások után végre megjelenhet a nagy nyilvánosság előtt élete munkájával. Kollega urat majd elütötte egy egyfogatú bérkocsi, mikor könnyes szemmel magyarázta, hogy végre, végre jönnek a dicsőség, az elismerés gyönyörű évei, a Rákóczi úton is arról álmodott, hogy írók, költők, tanárok, kisdiákok, tudomásul veszik mindannyian, hogy Szakács Béla végre elkészült művével, felsorakoznak valamennyien és érdeme szerint ünneplik az írót, ki húsz eszetendő éjszakáit ajándékozta egy ifjúkori vakmerő elhatározásnak.
Könyve még nem jelent meg, kollega úr meghalt. Ami lázas gyönyört a munka adott, azt teljességében végig élte, ami diadalt, dicsőséget, hálát, elismerést várt és várhatott, azt megálmodta és meghalt távol a csalódástól, a legszebb remények napjaiban.
Kaphat-e poéta, emberektől cserébe egy életért mást, többhet, mint néhány alamizsna jó szót. Önről, valamennyi lap szép búcsúztatót írt. Egynémelyik húsz sornál is hosszabb méltatást közölt és valamennyi megjegyezte, hogy "az elhúnyt irodalmi munkásságot is fejtett ki: az Odysseiát fordította".
Ma már hiszem, hogy okosan élt ön Szakács kollega úr. De bizonyos, hogy okosan halt meg.
