Nem tudom lehet-e ilyen 'saját' topicot nyitni itt az indexen, majd kiderül.
Azt a pár topikot amit valamennyire követek a személyes profilom "bejárt topikok" menüjén keresztül, sokszor veszélyeztetem offtopikolással, és ennek szeretnék végetvetni e topikkal. (Ahhoz persze nagyon kevés vagyok, hogy saját blogot nyissak.)
Veled nem szokott olyan előfordulni, amikor olvasol, hogy benne élsz a történetben? Sajnos én minden könyvvel így vagyok, míg ki nem olvasom. Most is egyszerűen rám nyomja azt a szomorkás mélabús hangulatát...
Küldj légy szíves valami jó zenét kérlek! Még zenét sem hallgatok.
Nem értem, milyen "személyeset" olvasol ki a soraimból. A rólad szóló véleményem pedig tízszer ennyi fórumbeszélgetés után is csak partikuláris marad hibáiban, hiányosságaiban. Rossz csak annyiban lehet, hogy gyengén/rosszul megalapozott, akármilyen irányba.
Van aki keresi a rosszat és fájdalmat, lásd mazoisták :o), de többségünkben persze a jó cél, a rossz pedig próbatétel, egy alkalom a megméretésünkre, szembesülésünk saját magunkkal.
A kiskamasznál a legfontosabb a saját útkeresésének (annak igényének) beindítása, a módszertani eszköztár bemutatásával párhuzamosan. A kezdeti "végletesség" önmagában még nem baj, max az, ha ez rögzül. Szerintem.
Szerintem csak szellemi műhelyek vannak és a Vaginamonológok az egyik ilyen szellemi műhely produktuma (szerencsére csak az egyik, még ha a hangosabbak közül való is). A legnagyobb kritika ami érheti, hogy _megjósolható_ produktuma.
Ilyen esetekben érdemes lehet belegondolni a célba, a szemléletbe, a teljességbe és az ellentmondásmentességbe/konzisztenciába. Nyílván, ha valaki egy témát minél inkább a maga teljességében akarja vizsgálni, annál nehezebb elkerülnie az ellentmondásokat a felépített gondolati rendszerében, annál nehezebb koherensnek lennie és vica versa. Szemléletben is lehet valaki konstruktív éppúgy, mint destruktív, elemző vagy univerzalizáló vagy "csupán" éppen fájdalmat/örömet valamiképpen világgá kiáltó.
Az írásról és szinreviteléről a médianyomás hatására hallottam, de fénysebességgel távozott a másik fülemen át, ami az egyiken bement. :o)
Ma bizony teljesen más a politikai nevelés. Ezt saját fiaimon napi rendszerességgel érzékelem..Őket sokkal több inger éri minden irányból (iskola, média, baráti kör), állandó magyarázatot követelnek, és bizony néha még magunknak is nehéz eldönteni bármit. Ráadásul egy kamasz mindent végletesen fog fel, és teljesen más konzekvenciát von le dolgokról, mint amit inspirálnék.
>Úgy éreztem, azt mondod, akit nem értek rossz élmények az nem is élt igazán.
Hát a rossz hírem, hogy valami ilyesmit pedig gondolok.
Akit csak jó ér, az egy idő után sokkal kevésbé tud differenciálni, sokkal kevésbé tudja megélni a jót, pusztán, mert megszokja. Fokozottan egyre többet és egyre nagyobb jót fog akarni. Megfordítva, aki megéli a rosszat is, az fog tudni jobban örülni az élet apró örömeinek is. (Most statisztikai relevanciát illetően, nem egyedileg vizsgálódva).
Én valahogy úgy gondolom, hogy az ember énképe akkor tud legesélyebben teljes lenni, ha megjár(j/t)a a mélységet és magasságot, és ha lehet akkor valamilyen egyensúlyban.
Az (individuális) zenében is valahogy akkor igazán releváns az élmény, ha a káoszhoz vagy egyenesen a rosszhoz képest világlik meg a nagyszerű és zseniális. Nem mondom, hogy egy elronthatatlan darab nem tud örömet okozni, de a nagyobb barázdákat az előbbi típusú alkotások és interpretációik fogják szántani az emlékeinkbe. Szerintem.
Mindez persze elvezet a viszonylagosság és az abszolútum problematikájához, ami jó nagy és nehéz téma. :o)
Az jutott eszembe, hogy néhány éve divat volt a "Vaginamonológok" c. könyv/színházi előadás (nem tudom hallottál-e róla). Minden barátnőm el volt tőle ragadtatva, hogy ki meri valaki mondani, hogy milyen rossz a nők sorsa, és mindenki nagyon átérezte, együtt érzett a szereplőkkel. Nekem nem igazán sikerült. Ekkor elgondolkodtam, hogy ebben a mai világban ilyen szellemi körökben is ennyire rossz a helyzet?
>Pontosabban inkább a politikai, történelmi vonulat maradt ki az életemből annakidején.
Ez egy örök dilemma például szerintem.
Egy tizenéves kamasznak, akinek nincs választójoga mennyit kell foglalkoznia politikával? Különösen, ha a szülei egyértelműen politizál(ná)nak otthon. (Most nem is csak a pártpolitikára gondolva.) Vállalja véleményét ne vállalja, pláne esetleg a kettőséget (mást érezni otthon, mást mondani az iskolában), maradjon ki az egészből vagy ne maradjon. Egyáltalán érdekelje-e vagy sem a téma. Ha a szüleivel érez együtt, akkor "manipulálhatóság" bélyegét kapja, ha tudatosságból szembemegy a szüleivel arról jobb nem is beszélni.
Nekem is kimaradt a "történelmi vonulat", ami jó volt, mert sok minden másra tudtam koncentrálni és rossz volt szembesülni a passzivitásomból eredő rossz érzésekkel a rendszerváltás környékén.
Szerintem manapság az a helyes gondolatmenet, hogy politikával való stresszt nullára kell szorítani egy ifjú életében. Törekedni kell a deklarálás szintű kívülállóságra. Viszont nem kell(ene) menekülni semmilyen témáról folyó beszélgetéstől: érdemes figyelni a többieket, észrevenni az érvelési lyukakat, esetleg olykor ördög ügycédjét játszani, vagy egyenesen megpróbálni gondolati rendszert építeni, amit minél nagyobb konszenzus tud övezni és így tovább. A való életben is a konzisztens gondolati rendszereknek kéne inkább versenyezniük, nem pedig marketing fegyverekkel vívott áskálódásokban kéne harcolni.
Olyan aranyosan tudod elbagatelizálni önmagadat, pedig valóban érdekel a véleményed a dolgokról. Amiatt pedig nem kell aggódnod, hogy csak arra építem a sajátomat, viszont segíthet a kialakításban. Ugyanúgy, mint a Till esetében is. Tudod azért én is szeretek gondolkodni.
Úgy éreztem, azt mondod, akit nem értek rossz élmények az nem is élt igazán.
Mindamellett amikor azt kérdem megértetted-e ezeket a műveket, inkább a filozófiai, és politikai/történelmi mondanivalóra gondoltam. A szerelmi dolgokat mi lányok nagyon is át tudjuk élni...
>Gondolod, hogy nincs értelme kiolvasni Bulgakovot? Ilyenben a világ összes kincséért sem nyilatkoznék se pro se kontra. :o) Azt gondolom, hogy mindannyiunk törekvése az életet minél teljesebben megélni evilági itt tartozkodásunk alatt. Nekem a teljesség élményébe perpillanat nem kívánkozik bele Bulgakov, de egyrészt tévedhetek, másrészt ez csupán 1/6milliárd-nyi vélemény. Ami mindezt kiegészítheti esetleg, hogy racionális/informatikusi lényem meg tapasztalataim sajnos vagy hálistennek predesztinálnak arra, hogy mindig gondoljak erőforrás/időigény jellegű kérdésekre ahogy a munkában is, szintúgy az életben is.
Nem értem az "ijedség" okát. Pláne, hogy mitől érezted rosszul magad. A rákövetkező hozzászólásodból sem tudtam kiolvasni, mi implikálódott benned. Így nem is tudom a mit merre tovább szőni...
Gondolod, hogy nincs értelme kiolvasni Bulgakovot? Mert akkor lehet, hogy nem töröm magam tovább. Csak néha úgy gondolom, szükség van ilyen jellegű élményekre is, megpróbálom megérteni, mit is akar mondani vele, valahol olyan, mint Keith Haring volt, meg kellett néznem, hogy véleményt alkothassak róla, mert kíváncsi vagyok.
Tudod engem mindig mindenki szeretett. Legfeljebb én okoztam másoknak csalódást(?!). Ilyen szempontból az egyetem volt a legtökéletesebb, kevesen voltunk lányok, és a fiúk rajongtak értem/tünk. Úgyhogy a nagyobb csalódásokat sikerült elkerülnöm. Mindamellett a többit én is megéltem.
>>>Szerintem nincs konklúzió, van aki a szépet és/vagy rosszat magas hőfokon megtapasztalja fiatalon és van aki felett elrepül az élet, anélkül hogy 'szimbiózisban' tudott volna vele élni.>>>
Jaj, ezt nem kellett volna így....most teljesen rosszul érzem magam...pedig ez így nem igaz.
A film nyílván nem adhatta vissza a könyvet az összes rétegében, maximum hangulatokat érzéseket pendíthetett meg a korból.
Moliere-t is imádtam, még pusztán csak olvasva is. Emlékszem, hogy megdöbbentem, hogy szindarabjai terjedelemre milyen rövidek sokszor.
Szerintem 15-16 évesen többet lát az ember, mint szeretnék olykor a szüleik. Egy csalódással végződő szerelem mikor viselje meg az embert legjobban, ha nem akkor. Mikor a legkiszolgáltatottabb az ember, ha nem ilyenkor -> nyiladozik az értelme, sokszor lenne kedve szárnyalni is tettrekészségében és ifjonti hevében, aztán a rögvalóság milyen durva dolgokat tud produkálni.
Persze nem mondom, hogy nem él a másik véglet, hiszen bőven van aki menekülni akar a bonyodalmak elöl vagy képtelen a csőstül érkező élményeket helyére rakni magában, stb
Szerintem nincs konklúzió, van aki a szépet és/vagy rosszat magas hőfokon megtapasztalja fiatalon és van aki felett elrepül az élet, anélkül hogy 'szimbiózisban' tudott volna vele élni.
Különben épp Bulgakov: A Mester és Margaritáját hagytam félbe e könyv kedvéért. Bár eltökéltem, hogy mindenféleképpen kiolvasom, valahogy eléggé zavaros könyvnek tartom; bár, ha novellagyűjteményként fogom föl, néhány rész még tetszett is belőle. (azért majd még előbb-utóbb befejezem)
Filmen nem láttam, de ott állítólag csak a krimi kerül előtérbe. Holott a könyv jóval összetettebb. Egyszer beszélt róla az író a tv-ben. Én is kedveltem Balzacot. Nem rajongtam különösebben a kötelezőkért, de Őt és Moliéret nagyon szerettem.
Nem tudom elképzelni, hogyan lehet valamit ugyanúgy értelmezni fiatalon "tizenéves fejjel" (tulajdonképpen minden tapasztalat, a világ ismerete nélkül) mint később. Számomra legalábbis ez felfoghatatlan.
D.H.Lawrence többekközt azért volt botrányhős a regényeivel, mert nem értették kortársai. Máig nem értem hogyan miért, de csak a nemiségről, testi szerelemről szabadon író figurát látták benne, pedig sokkal összetettebb regényei voltak valóban.
Ilyen értelemben valóban rokonnak tűnik Ecoval, noha tőle nem olvastam semmit. A rózsa vérét csak filmen láttam, azt viszont szerettem.
Az olvasással önmagában az a gond, hogy rengeteg jó és elolvasni vágyott könyv van az ember életében és nagyon kevés fér bele, egynél többszöri elolvasásuk meg pláne.
A "tizenéves fejet" nem tudom egyértelműen beazonosítani, ha magamat veszem alapul. Gimiben minden kötelezőt elolvastam legalábbis első három évben (negyedikben a kortársakat rendesen megválogattam :o) És míg például Balzacot szinte senki nem komálta nekem az egyik kedvencem volt (15-16 éves voltam).Nem mondom, hogy kompletten minden részletében átláttam Balzac realizmusát, de friss fejjel és nyitottan érdeklődve olvastam, rettenetes magyar tanárom ellenére is.Én azt sejtem rengeteg dologtól függ és teljesen különböző végeredménnyel, hogy ki hány évesen mit lát meg egy-egy regényben: egyéni képességek, élmények, behatások stb.