Nem tudom lehet-e ilyen 'saját' topicot nyitni itt az indexen, majd kiderül.
Azt a pár topikot amit valamennyire követek a személyes profilom "bejárt topikok" menüjén keresztül, sokszor veszélyeztetem offtopikolással, és ennek szeretnék végetvetni e topikkal. (Ahhoz persze nagyon kevés vagyok, hogy saját blogot nyissak.)
A Youtube részek és a zeneszerzői tételhatárok sokszor köszönöviszonyban sincsenek egymással. Az alapvető lehetséges magyarázat, hogy létezhet valamiféle feltöltési korlát a Youtube-n, a mezei userekre, amibe nem tudnak egy-egy tételnél beleférni a feltöltők. Dvorak 9.szimfónia negyedik tétele Karajannal, valószínűleg ezért csonka például.
Érdekes módon valóban sokszor háromtételesek a zongoraversenyek, még Beethovenéi is ideértve az egzotikus 4. G-dúr zongoraversenyt is, szemben a szonáták, meg szimfóniák világával, ahol azért többnyire inkább négytételesek.
Persze vannak kivételek: Ravel balkezes zongoraversenye (ismered a sztoriját?), vagy Liszt két nagy zongoraversenye, a Haláltáncról már nem is beszélve.
Nem igazán értem: amit belinkeltél Dvorák g moll zongoraversenyét, a Youtube-on négy részből áll. Ez 4 tételes művet takar? (csak mert a zongoraversenyek ált. 3 tételből szoktak állni; nem?)
Én nem igazán szeretem a továbbgondolásokat...Filmben sem. Főként, ha más írja.
Eszembe jutott egyik abszolút mai tv sorozat: Szex és New York Ami egy sokadik női szappanoperának tűnik, mégis szerettem benne, ahogy a négy nő négy teljesen különböző karaktert formál a filmben, és ezáltal különbözőképp élik meg ugyanazon eseményeket. És érdekes játék a gondolattal bármelyik helyébe beleképzelni önmagam. Én mit tettem volna a helyében, egyáltalán melyikőjük helyében szeretnék legszívesebben lenni, szeretnék-e egyáltalán...
Épp mostanában olvasom Szabó Magda Abigéljának egy mai hölgy által folytatásokban írt és közölt - amúgy egyre kevésbé sikeresnek mondható - továbbgondolását. És nála pont az zavar, hogy az eseményekre meg azok sodrára koncentrál, engem pedig pont az események érdekelnének kevésbé, hanem inkább a szerepelők küzdelmei a maguk folyamatában, a gondolataik, a lelkük mélyben húzódó titkai. Persze fontos az esemény is, hiszen azok implikálják mindezeket, de ha túlsúyba kerülnek ezek az események, akkor odavész jó eséllyel a korrekt kidolgozás lehetősége.
Persze, hogy nincs ilyesmire szüksége Bogányinak, azért is volt a hatalmas smiley.
Ami Rachmaninovot illeti, amikor jó zongoristákat sorolt Bogányi az interjúban, akkor egytől egyig _zeneszerzőt_ is sorolt egyúttal. Én úgy értettem a szavait, hogy annyira egyek voltak ezek a zongoristák a hangszerükkel, hogy a kegtejesebb univerzum megmutatására voltak képesek képességeik, játékuk és műveik révén. Én Rachmaninovnál inkább tematikai problémát érzek Bogányi esetlegesen fennálló kritikája mögött, nem pedig alkotói nagyságbelit.
>>>Bogányi biztos azért ültette el a fülekben Rachmaninovot, negatív kontextusilag, még a Müpában, hogy most jobban fogyjanak a jegyek... :o))))))))))
Nem hiszem, hogy szüksége volt ilyen cselhez folyamodnia, alig volt jegy. Bár az önmagában is érdekes - ha emlékszel anno én is így kezdtem - , hogy Rahmanyinovról ált. , mint szerzőről nincs igazán jó vélemény "műértő" körökben. Ráadásul Bogányi is inkább mint "jó zongoraművészt" emelte ki, nem a művei által.
Különben a kedvencemet játsza majd a 2. zongoraversenyt. És még Csajkovszkíj is lesz. Másik nagy kedvenc.
Eco könyvénél pl. szintén benne éltem a történetben (pedig ott nő nem is volt; a téma ugye krimi), viszont ott inkább szellemileg léteztem, valhol lebegtem a semmiben, mégis mindig együtt gondolkodtam, láttam, éreztem a főhőssel. És persze meg akartam fejteni a rejtélyt. Viszont nyilván itt az író is mást akar kiváltani az olvasóból, mint Lawrence; másra helyeződik a hangsúly. Jane Austenen pl. szívesen elromantikázom, élvezem a gyerekes szerelmet, amit kivált, és figyelem a kor társadalmi viszonyait, korrajzát: sokkal többre talán nem is jó...
Én inkább átélem a történetet a hősökkel, együtt létezem velük, és nem gondolkodom azon, hogy én másképp csinálnám-e. Sodródom az eseményekkel. Ezt mejd csak, ha már kiolvastam a könyvet, és úgymond ülepedett bennem a történet. Mindig utólag gondolom át, azokat a kérdéseket, amiket leírtál. Néha talán emiatt érzem, hogy jó lenne még egyszer elolvasni, hogy újraértelmezhessem a gondolataimmal, a már elkészült véleményemmel az egészet.
Megjöttem! Hát ezek a mozgólépcsők teljesen kiborítanak! És most még felfelé is, pedig ilyen még soha nem történt velem. Üres volt felfelé, én meg fölnéztem és jött a félelem-szédülés-émelygés. Lefelé persze ugyanez, pedig direkt vártam magam elé valakit, erre fogta magát és lelépcsőzött....
Engem ilyen esetekben pár dolog minimum mindig izgat: - Mennyi a sorsszerűség - Én hogyan szembesülnék az egésszel - Mit tudok magamba építeni - Hogyan lehet "projektálni" mai gondolatokat a konkrét események időpontjára (már ha van értelme: itt konkréten ugye van) - Megérteni a _nőt_ (szintén helyzetfüggő, itt konkréten, szintén releváns kérdés)
>hogy már kiskorban micsoda virtuózok, de nem érez semmi érzelmet, ill., hogy értelmeznék a darabaot az előadásukban...
Igen valami ilyesmit feszegettem én is korábban. valahogy sportot és kihívást meg teljesítményt látnak az egészben inkább és relevánsan. De én már találtam egy ellenpédát is. Ezt a Lang Langot egyre inkább kedvelem a Youtube-ról.
