Keresés

Mindamellett teljesen igazad van, csak én még nem láttam olyan tanárt (direkt nem pedagógust írok), aki így látta volna át a dolgokat. Már tanítványként időnként azt vettem észre irodalom tanáromon, hogy még neki sincs fogalma sem arról, hogy mit kell értelmezni egy versben. Főként, hogy egyszerű, csak hangulatot kifejező verseket is mélyrehatóan kellett elemeznünk (pl. Petőfi: Itt van az ősz).
Ezek után nem is várhatta el, hogy mi így lássuk...
Nekem verset még senki nem tanított szerintem megfelelően. Vagy sikerült magamtól ráéreznem, vagy nem is érdekelt tovább...

Különben gyerekem tankönyvében már vannak idegen nyelvű verseknek különböző fordításai. A kedvencem ezek közül at Őszi sanzon (bocsi, ha nem pont ez a címe, és a szerző sem 100% most, de azt hiszem Baudelaire)
Schakespeare szonettjei is vannak különböző fordításokban.

Erről jut eszembe: a Rómeó és Júlia (di Caprios feldolgozás) számomra borzalmas volt Mészöly Dezső fordításával.

Ma nagyon komoly vagy ;))))

>A nőt mennyiben mi által tartod bonyolultnak?

"Csak" annyiban, hogy nem tudom magyarázni. ;)

Valószínűleg, ahogy mondod is, sok mindent nem értek vele kapcsolatban, egyáltalán nehéz bármilyen egzaktan általános érvényűt állítani róla.

Ehhez jön még az, hogy marha régen olvastam a könyvet, ráadásul egy más kor más kulturájában játszódott az egész: azaz fel kéne elevenítenem, hangulatba kéne jönnöm, hogy tudjak róla akárcsak egy értelmesnek látszó mondatot is mondani vele kacsolatban. No és azt se felejtsük el, hogy én is öregebb lettem közben pár évtizeddel. :o)

Szerintem egy verselemzésnél kívülről befelé kell haladni, általánostól a konkrétumok irányába, lehetőség szerint be kell ágyazni a korba, az alkotó életébe, párhuzamosságokat, analógiákat érdemes tekintetbe venni, hangsúlyt fektetnék a kortárs emberhez szóló üzenet lehetőségére és konkrétumaira, külön elemzném a tömörséggel kapcsolatos aspektusokat, nyelvi finomságokat, de legfőbbképpen az analízisnek az intellektuális és lelki szintézist kell szolgálnia.

Tanításnál pedig örömpontokat kellene szerintem megragadni és azt megmutatni. Például egy Babits Mihály Jónás imájánál vagy József Attila Reménytelenül című verseknél, Latinovits Zoltános hangfelvételt lejátszani, aztán ugyanezt a kört After Cryinggal is megtenni. :o) Bár a versmegzenésítésekkel nagyon-nagyon óvatosan bánnék.

Ha idegennyelvű az alkotó (vagy, ha két irányba is lehetséges műfordításról beszélünk), akkor idegen nyelven is elővenném a szöveget. ha több fordítás van (pl.: Shakespeare), akkor azokra is kitérnék.

Karácsonyra digitális táblákat kapnak az iskolák, a tanárok meg csökkentett fizetést
http://index.hu/kultur/blog/2008/11/15/karacsonyra_megerkeznek_az_elso_digitalis_tablak/

Az egyik hozzászóló (anyahajókabinajtóhajtogató), írta, hogy => "Ti nem érziktek úgy, hogy ölni tudnátok?"

Ha nem lennék egy szelid, derűs természet, akkor én is ezt a véleményt publikálnám. ;) Nekem az egész sztoriról Arany János Haláltánc című verse jut eszembe, esetleg Dürerrel illusztrálva.

Egy potenciálisan érdekes bár nagyon hosszú és némileg elvontnak ígérkező cikk hozzá (lehet, hogy el kéne olvasnom):
http://www.kortarsonline.hu/0209/fekete.htm

>>>talán mindközül ő a legnehezebb feladvány. Persze természetesen csak a _nő_ után. ;)

A nőt mennyiben mi által tartod bonyolultnak?
Jellemében, vagy cselekedeteiben...én nem figyeltem meg eléggé, vagy te nem érted, amit én igen...?

Érdekes különben a nő viszonyulása a férfiakhoz, ill. a "másik" asszony (az ápolónő) viszonyulása a férjhez, ill.a két nő egymáshoz... Főképp az tetszik ahogy a férjet ábrázolja a két asszonnyal való kontaktusban.

Ami most hirtelen eszembe jutott a verselemzések.
Soha nem értettem, miért mondja meg a tanár miszerint elemezzünk: pl. soronként; versszakonként... soha nem szerkezeti-gondolati egységenként kellett elemezni, holott ez lenne a logikus. Sokszor úgy éreztem ő maga sem érti a mondanivalót, csak akkor nekünk hogy tudná elmagyarázni ?!

Nincs is jobb annál, ha derűsen indul a nap. :))))

>Ráadásul egyikhez túl késő, másikhoz túl korán volt. :)))
Na ezen jót derültem. :o)

>>>Nem vagyok az az illetékessel levelező fajta. Csak jelzem, miután már másodszor merül fel pár órán belül... ;)

Te is tudod, hogy csak poén volt... ;)
Mellesleg én kétszer aludtam ezenközben, úgyhogy már nem is tudom, mikor mit írtam. Ráadásul egyikhez túl késő, másikhoz túl korán volt. :)))

Mindamellett bármit megtanítani - jól átadni - másoknak nem egyszerű feladat. És manapság nem "hivatást" választanak az emberek, hanem "szakmát" maguknak...
Elhivatottság nélkül pedig nehéz...

Nem vagyok az az illetékessel levelező fajta. Csak jelzem, miután már másodszor merül fel pár órán belül... ;)

Ami érdekes, hogy én egy bölcsésztől pont az érzékeny művész figuráját várnám el, nem pedig a racionális tudósét. Mégis az én utált irodalomtanárom is, főleg a racionalitás mesgyéjén mozgott. Én értem, hogy könnyebb pusztán csak itt és így mozogni, mert például "bevált" sémákat lehet követni, mégis nagyságrendekkel szegényebb az egész, pláne hosszú időtávon.

És ami még eszembejut, irodalomhoz érteni és azt gyerekekkel megszerettetni, nekik azt tanítani, az két különböző dolog. Ez még informatikusoknál is így van sokszor (olykor nem is kis mértékben), hát még egy olyan megfoghatatlan művészi ágnál, mint az irodalomnál.

>És kettejük közé állítja a harmadik férfit az írót

Abszolút jogos a "harmadik" férfivel való foglalkozás, talán mindközül ő a legnehezebb feladvány. Persze természetesen csak a _nő_ után. ;)

Különben még egy kicsit visszatérve a könyvemre:

Nagyon érdekes, ahogy a két férfikaraktert bemutatja és szembeállítja egymással teljesen a végletekig fokozva a jellembeli ellentétet.
Kezdev a külsőségekkel: a ranggal
Majd ahogy bemutatja:
- a vadőr visszahúzódó, majdhogynem szeretne láthatatlanná válni, műveltségét is elrejti (tájszólásban beszél); a férj viszont magamutogató, jellegtelen gondolatokat ír, amiket megjelentet, ismertté válik
- érzelmi különbségek a két alak között: a vadőr érzékeny, érzéki, szereti a testi érintést; a férj érzéketlen, hozzá sem ér a nőhöz
- mindketten arról beszélnek: mi különbözteti meg az embert az állattól (ekkor jöttem rá az összehasonlításra), merőben másképp
(még kicsit túl korán van nem szedtem össze teljesen a gondolataimat, csak ezt szerettem volna leírni; most nem folytatom...)
És kettejük közé állítja a harmadik férfit az írót, aki inkább csak érzékeny mint érzéki, kissé önző, és menekül az emberek és önmaga elöl.
Mindenesetre jó, elgondolkodtató kis jellemrajzok...
(na az ilyenek értékeléséhez van szükségem, hogy teljesen kiolvassam a könyvet, akkor lehet igazán végiggondolni)

Ez valóban egyértelműen módszertan,( megírhatod a minisztériumnak is ;) ) de a tanárok azért annyira lehetnének önállóak, hogy maguktól érezzék a problémát, és tudjanak ("nem középiskolás fokon") "tanítani".

Különben a mesélt esetekben a könyv lényegét mindig tudtam, értelmezni is, egyszerűen apró, érdektelen részletek kimentek a fejemből...a tanár pedig különösen szeretett rákérdezni ilyenekre.

Én inkább alapvetően módszertani problémát sejtek emögött, persze a szokásos stressz, kizsigereltség, nagy létszám, túlterheltség problémák mellett.

Abban az értelemben csúcs, hogy meglehet most a legjobb a jóajánlat/összajánlat mutatóm. :o)))

Na találtam még két érdekesebb felvételt még Bazzini Manók táncából, miután jó pár szörnyűt is meghallgattam:

Heifetz plays Bazzini (csak audió)
http://www.youtube.com/watch?v=ITqlabZiedI

Roman Simovic Bazzini La Rondo des Lutins
http://www.youtube.com/watch?v=uQp71v-3sO8

Ez utóbbi helyenként ugyan elnagyolt zeneileg, de hangilag/képileg nagyon jó, és láthatóan élvezik is (a közönséggel együtt). 3:15-től imádom azt, hogy négyszer ugyanazt a hangot lehet hallani a hegedűtől, de teljesen más fekvésben (nagy tréfamester ez a Bazzini :o), és olyan "küzdelmesnek" hallatszik. Szerintem óriási poén.

Gondolod ez már a csúcs? ;))
Lehet, hogy csak a kezdet....

Ezen okfejtésed némely pedagógusnak is elmesélhetnéd... :)
Sajnos a nagyrészük nem így tanít.

Valójában sokszor érzem azt, hogy ők is inkább csak túl akarnak lenni a tananyagon.

>igaz most Dvorák zongoraverseny utolsó tételét hallgatom, de az is annyira kitalált dallam...) Azt hiszem, nagyon beleszerettem a küldött zenékbe.

Nagy öröm ám ezt nekem olvasni... :o)

Lehet, hogy a csúcson kéne abbahagynom, mint a sportolók, és soha többet nem ajánlani zenét senkinek?! ;) Ez a zeneajánlásosdi, olyan nehéz, izgalmas, érdekes, érzékeny téma. Hányszor kell még nekifutnom gondolatban, hogy valaha is nyugvópontra jusson bennem.

>>>>>>>>>>>
a tanár mindig azt hitte, hogy nem olvastam, úgyhogy egy idő után ráérezve, hogy milyen részletekbe kérdezhet bele, mindig kijegyzeteltem az ilyen apró részleteket.
>>>>>>>>>>>

Rendkívüli módon zseniális és érdekes téma! :o))

Mikor mondható el, hogy olvasta-e egy gyerek a könyvet?

- Akkor, ha tetszett neki, és ezért akaratlanul rögzült benne?
- Baj-e, ha nem tetszett neki egy-egy kötelező?
- Ha emlékszik (rákérdezett) apró részletekre?
- Ha sokat olvas _róla_, mármint a műről, például irodalomtudományilag, esztétikailag?
- Ha fotografikus memóriával átnyargalt az egészen?
- Ha odafigyelve elolvasta mondjuk a _felét_?

Na és hogyan lehet _tesztelni_, hogy mennyire volt meg a regény egy gyereknek/kamasznak? És hogyan kell ezt osztályozni? Lehet-e ötös irodalomból az, aki nem szereti a kötelezőket? Hogyan skálázódik egyáltalán a művészetre érzékenység/fogékonyság?

Szerintem az alábbiak alapelvek ->

- Mindig _fejlődésében_ kell nézni a gyereket: honnan jut el hova.
- Ha művészet, akkor mindig a _kapcsolat_ a fontos a gyerek és a mű között. Hitelesen kell róla beszélnie a nagyobbnak, a kisebbnek meg meg kell próbálnia szavakba önteni az érzéseit/gondolatait (időt és energiát áldozva rá) -> idő haladtával lehetőleg egyre szinvonalasabban.
- Fontos, hogy találja meg a helyes olvasási tempóját, ez létkérdés is a való életben, gyakorolható is
- Fontos, hogy a mű tudását (műértést) és a műről való tudást ketté kell választani. Az utóbbi szintén gyakorolható, a fontosságának csak a mértéke vitatható maximum (szerintem).

Szerintem a helyes út: küzdeni kell az alkotásokkal (energiát igényelnek a befogadótól), körbe kell járni lehetőleg minlé több aspektusból, és kommunikálni kell.

Zongoraversenyekben nagyon kedvelem, ahogy kezdődnek. Olyan jó hatásos kis bevezetőkkel tudnak indítani (igaz most Dvorák zongoraverseny utolsó tételét hallgatom, de az is annyira kitalált dallam...) Azt hiszem, nagyon beleszerettem a küldött zenékbe.

Az jutott eszembe - mondtad, hogy ahogy visszaemlékszel a könyvre (holott jó régen olvashattad) - hogy én nagyon hamar elfelejtek minden könyvet. Ez nagy problémám volt a kötelező olvasmányoknál is, a tanár mindig azt hitte, hogy nem olvastam, úgyhogy egy idő után ráérezve, hogy milyen részletekbe kérdezhet bele, mindig kijegyzeteltem az ilyen apró részleteket.

Már gondoltam rá, hogy esetleg könyvben is érdemes lenne...

Na például Szabó Magda egy érdekes eset, szépirodalmi szempontból. Egész különös már-már darabos szerkesztési móddal él, ami miatt sokszor nehéz is olvasni, és érdekes módon pont ez a jó, mert az általam kedvelt már taglalt megközelítésemben támogat ezáltal.

Az Abigél könyv és film két világ, még ha a filmben is résztvett Szabó Magda. A poén, hogy a filmbe írt plusz jeleneteket is a könyvhöz képest (például a Kőniges énekórásat), de a könyv összehasonlíthatatlanul árnyaltabb, koherensebb, a film minden erénye mellett is.

http://en.wikipedia.org/wiki/Piano_Concerto_for_the_Left_Hand_(Ravel)

Ravel a híres-neves osztrák filozófus Ludwig Wittgenstein testvérének Paulnak írta, aki az I.világháborúban elvesztette a jobb kezét.

Abigélt én is nagyon szeretem, bár csak filmen ismerem, de úgy is óriási élmény minden alkalommal.

>Én nem igazán szeretem a továbbgondolásokat...Filmben sem. Főként, ha más írja.

Én sem, de Abigél ügyben súlyosan fanatikus vagyok, el sem merem mondani mennyire. :o) Azért igyekszem objektívnek lenni, amikor csak esélyem van rá.... ;)

Amúgy tárgyilagosan nézve is, pont az Abigél egy olyan regény, ahol nagyon hiányzik a teljes történeti síkba ágyazott lekerekítés.

>>>Ravel balkezes zongoraversenye (ismered a sztoriját?),

Nem, de különösen érdekel, lévén én is balkezes :))))

Pejtsik Peti súlyosan kemény dohányos volt, és Alan Carr köny révén egyik napról a másikra leszokott, jó nagy meglepetést okozva a környezetének.