Szerinted. A Somewhereben egyébként igazad is van. Azt tartják a másik legjobb lemeznek. Néz fel a progarchivra, ahol e miatt a két lemez miatt tarják egyáltalán számon az Iront.
minden esetre óriási a sztorid, nekem nagyon tetszik! az lett volna vicces, ha visszaviszed pár nap után a kazit, hogy "figyelj, Laci! Ezzel a lemezzel valami BAJ VAN! " :-DDDDDDDD
en peldaul nem, bar tudom, ez nem oszt, nem szoroz :o) szerintem a seventh son volt az elso lemezuk, amin nem ujitottak, hanem visszanyultak a sajat korabbi otleteikhez en legalabbis konkret reszleteket hallok az alexander the great-bol, de mas somewhere-es dalokbol is
A Seventh Son azért abszolút bombasiker volt, az album fele (!) TOP 10-es sláger volt a szigeteken, akkor volt az azóta is Angliában metal téren megdönthetetlen rekordnézőszámot hozó donington-i fellépésük is. Meg a turné is hosszabb volt nagyobb helyeken mint a Fear idején. 92-es buli meg tényleg jó, de mégjobb a Maiden England:) Amúgy nálam most per pill a Killers az etalon.
én úgy vagyok ezzel, hogy pl. a fear azért tetszik nekem jobban, mint a seventh, annak ellenére, hogy a seventh egy technikailag nagyon penge lemez, meg minden jó, ami még elmondható egy zenéről, de mivel a fear-el ismertem meg őket, és rengetegszer hallgattam, és rengeteg olyan kellemes érzés köt a lemezhez, amelyek akkor történtek meg velem, így ha bármikor felteszem hallgatni a fear-t, újra a régi emlékek jönnek elő. ezért is kurvára szubjektív szerintem, hogy kinek mi tetszik, ezen szerintem fölösleges egymást győzködni, de nem reménytelen. :-P
Az előző lemezek (Poweslave, Somewhere In Time) jóval sikeresebbek voltak és jobbak is. És ha már progresszivításról van szó, akkor szerintem a Somewhere elviszi a pálmát.
Ja, éa itt olvasgatva a szaktársak hozzászólásait, sokan a Fearre esküsznek, meg sajtóorgánumokban is sokat magasztalták az albumot. Amúgy nekem sem tartozik a kedvenc Maiden lemezeim közé.
Szerintem a Somewhere In Time után lefelé vitt az út, ha a Seventh Sont és a No Prayert nézzük. A Fearrel nagyobbat tudtak dobni, persze ez sem volt olyan, mint a nyocvanas évek első felében kiadott alkotásaik, (Én az első lemezre és a Powerslavere esküszöm a mai napig. Lehet, hogy korral jár:-))) ) de jobban sikerült, mint az előző kettő. Viszont, ha a 92-es doningtoni bulit megnézed, (szerintem az volt Dickinson búcsúbulija) ott azért jó formában van a banda, még ha Bruce nem is.
Nem tudom mekkora siker volt a Fear, de szerintem már se a lemez, se a jegyek nem fogytak annyira mint 4-5 évvel korábban. Azt az albumot a borító és a címadó dal viszi el:) Persze ez így túlzás, de én az életmű legkevésbé sikeres darabjaihoz sorolom, vagyis ott van a No Prayer, Brave New World, Virtual trió mellett.
a két Blaze énekelte lemez engem sem nagyon érdekel annyira, bár időnként hallgatom, és azért zeneileg van bennük vitalitás, hiszen azok is csak-csak Harris-ék keze munkáját dicséri.
Érdekes, hogy a Fear ekkora siker lett, pedig ott már marha nagy volt a széthúzás Harris és Dickinson között. De talán tényleg jobb a Seventh Sonnál, a No Prayernél pedig feltétlenül. Mindenesetre furcsa, hogy a szétválás előtt, ha egy rövid időre is, de felfele vitt az út.
Hát nem tudom, ez tényleg szubjektív dolog, de azért így négyszemközt valljuk be egymásnak, hogy nem volt okos dolog a No Prayer-t frissebnek és jobbnak titulálni, mint a Seventh Son-t:) Azt hiszem az idő eldöntötte, hogy utóbbi az egyik legnagyobb hatású metal lemez úgy ánblok, míg az előbbit még a zenekar sem igazán erőlteti.
Kinek hogy. Nekem annak idején nagyon bejött a No prayer, most is tetszik. Az MHH-ban égig magasztalták Cselőék, hogy mennyivel keményebb, gyorsabb, frissebb mint a Seventh son.
Az X Factort először meg sem akartam hallgatni, aztán lassan megbarátkoztam vele. Végül is Blaze-nek nincs rossz hangja, de Dickinsonnak a nyomába se ér.
Én az X-Factor-t is nagyon szeretem most már, pedig egy jó ideig nem igazán tudott megfogni. De egy nagyon karakteres-érdekes lemez, szinte egyenértékű a legújabb kori munkáikkal. Fear és a No Prayer viszont egy szétcsúszóban lévő zenekar albuma szerintem, koncepciótlan, tele töltelékdalokkal és egy halálosan unatkozó énekessel. Egyébként érdekes, de nekem van egy olyan érzésem, hogy Dickinson-t a Maiden kb a Powerslave turné után már nem nagyon érdekelte. Mondta, hogy a végefelé már teljesen kiégett, a Somewhere albumra egy hangot nem írt és a koncerteken sem tűnt már valami aktívnak. Persze elméletemet cáfolja, a Sevent Son megasikere:) De aztán jött ugye a No Prayer és a Fear ami már a lejtő volt, egyenesen a kilépésig. Szerintem.
Csak olvasni szoktam ezt a fórumot, de úgy látom most az a téma; ki hogy ismerte meg a Maident. Én is leírom, ha nem baj:-)
Kb. '86-'87-ben ismertem meg a Maident. Egyik haveromnak(ő volt az August Förster Reservation énekese) volt meg a Piece of mind és az első album bakelitlemezen. Első hallgatásra megtetszett ez a zene, tudtam, hogy kell az összes lemez ettől a bandától. A Seventh son volt az első Maiden lemezem (ha jól tudom a hungaroton ezt az egyet adta ki). A No prayer kazettát Lukács Lacitól vettem a Metál Árkádban :)
Aztán az évek során beszereztem mindet cd-n. Élőben a Főnixben láttam őket, szuper volt!
Nekem akkora csalódást okozott a No Prayer annakidején, hogy nem is voltam kíváncsi a köv. lemezükre. Csak évekkel később hallgattam meg a Fear-t, amit a mai napig is sokkal jobb albumnak tartok. Bruce kiválása után viszont egyáltalán nem érdekelt a Maiden. Hosszú idő telt el a visszatérésig de a Brave New World és a 2000-es koncert nálam nagyon betalált.
Az idei turnét pedig kb. ugyanúgy várom mint a '86-os bulit, ami az első találkozásom volt velük.
Én fiatal(viszonylag) korom miatt(A Somewhere in time-mal vagyok egyidős), először visszariadtam az iron maiden-től, mert nem tudtam róla semmit, nagyon nem volt rock zenét hallgató ismerősöm, mikor elsős gimis koromban ezt a műfajt hallgattam. A suli tele vokt trooperes meg FOTD-os pólós emberekkel, és nekem a pólóról egyből valami slipknot féle zenével azonosítottam a maident. A szép a történetben, hogy megvolt két bruce dickinson album, csak lövésem nem volt róla, hogy ő a maiden énekese, és a számai nagyon tetszettek. Aztán megmutattam egy rocker haveromnak, hogy ez milyen k*rva jó. Ő meg rámnézett, hogy ez az iron maiden énekese. Na ugrottam is a géphez, és töltöttem le amit tudtam a bandától. Elsőre a Wickerman jött le, meg a többi brave new world-ös szám, mivel abban az évben jelent meg, úgyhogy technikailag én azzal az albummal kezdtem, bár nagyjából fél nap után lent volt az összes sláger... aztán amikor már rongyosra hallgattam őket, szépen sorban elkezdtem hallgatni az albumokat elejétől a végéig.
Blackgamer! A kép asszem a Number of The Beast újraanimált klippjében van, ami a Visions of the Beast DvD-n található.
Ezekről az időkről én is tudnék mesélni...:-)))) Nekem is volt Maiden jelvényem, (talán meg is van még valahol) szimatsztyrom, amire talán a Maiden nekem is fel volt írva a szokásos betűkkel. De a legnagyobb helyet a Purple foglalta el rajta...:-))) Abban az időben még nem dúskálhattunk nagyon zenekari pólokban (legalább is itthon) és emlékszem arra, amikor az első, a 84-es koncertre mentünk, Drága Édesanyám kivágta piros és fehér szövetből az IRON MAIDEN felirat betűit, ahogy a lemezeken volt, és felvarrta őket egy fekete pólóra.
hát, sajnos én a '80-as évek elején, közepén még csak a matchbox-aimat tologathattam otthon, de arra viszont már határozozttan emlékszem, hogy az idősebb srácok az általánosban istenítették a Maiden-t, majdnem mindegyiknek volt Eddie-s jelvénye a farmerkabátján, vagy az elengedhetetlen zöld katonai oldaltáskán, (szimatszatyor?) amire persze tollal ki volt írva az iron maiden felirat! viszont Eddie figurája már akkor nagyon tetszett nekem, nem riadtam tőle! :-D
A nyolcvanas évek elején kijött egy Metal Mania című HM válogatás, azon volt a Sanctuary és a Transylvania. Na, nekem ezzel lépett be a Maiden az életembe. Aztán egy kicsit később, mikor a Killers megjelent, Komjáthy leadott belőle harminc percet a Harminc perc beat (!!!) című műsorban, az akkori Hármas Műsor, ma Bartók Rádiónak hívott adón. Felvettem a kis Star DeLuxe mono rádiós magnómmal...:-))) Egyébként az öregnek rengeteg felvételet köszönhetünk, én nagyon sok mindent rögzítettem a műsoraiból. Például leadta a Priest Point Of Entryjét is, de később lejátszotta a Powerslave, a The Number... dalait is.
én is a FOTD albumon keresztül kerültem "közelebbi kapcsolatba" a Maiden zenéjével. emlékszem amikor kijött az album, rengetegszer ment a be quick or be dead klippje külföldi zenei csatornákon. akkoriban voltam elsős gimnazista, lázadó, és kurvára tetszett ez a kemény műfaj, a korábbi pop-os roxette vonalhoz képest! :-D
