AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Jóra hallgatás: ejj, de utáltam gyerekfejjel a Walls Of Jerichót, nem hallottam én ott se dallamot, se semmiféle megfejtést, csak a nyers szörnyeteget, bezzeg a Keeperek akkor már simán lementek a torkomon. Majd azután visszatértem a Jerichóhoz, és lőn! Viszont kellett őt babusgatni elég sokat még akkortájt, de mint ahogy az ábra mutatja, azóta is a szívszerelmem. :)
Távol álljon tőlem a provokáció (na, jó, csak néha), viszont gondoltam, kedvezek neked is, hogy kicsit otthonosabban érezd itt magad. ;)
1. Freedom Call: emlékszem, amikor '99-ben megjelent a Stairway, CD beszerezve, engem azonnal megtalált, mert gyors volt, himnikus, dallamos, ötletes, tapadtak a dallamok, ők voltak a szememben a Helloween/Gamma Ray/Rhapsody-kisöcsi. Tudom, létezett akkor már bőven a HammerFall meg egy rakás másik, akik friss vért injektáltak a tradicionális metal vérkeringésébe, az FC az újak közül nálam top 5-ös volt. És akkoriban amúgy is már sok éve éltem ezt a fantasy metalt, meg hát most sincs vele bajom. Az első három album szerintem a mai napig nagyon remek, teszem azt a Call Of Fame vagy a Metal Invasion ordas nagy speed metal himnuszok, ezt most is vállalom fejvesztés terhe mellett. A későbbiekben már sok volt nekem a kommersz, rádiós happy metal, mint pl. a Hero On Video vagy a Rock The Nation. (Mondjuk, a másik kortárs kedvenc Lost Horizon ennyire nem tudott elkurvulni, jóóó, igaz, mindössze két lemezzel a tarsolyban nem olyan nehéz.)
2. Manowar: a '90-es évek legelején engem annyira beszippantottak, hogy DeMaio csinálhat és mondhat bármilyen faszságot, nálam ők már rég a saját bejáratú panteonomban heverésznek felkent császárként a legnedvesebb bacchánsők társaságában, főként az életművük első felének (kb. 1982-től 1992-ig) köszönhetően. (Én amúgy még a sokat szapult, 2007-es Gods Of War-on is találok kedvemre való jóságokat: King Of Kings, Blood Brothers, Sons Of Odin vagy a címadó szám, utána azonban valóban elvesztettem a fonalat velük kapcsolatban, de úgy imádnám, ha egyszer még leszakítanák a fejemet egy korrekt lemezzel!)
3. És igen, Eric Adams. Valahol minden zeneszerető elkezdte a rajongást, és nagyon nem mindegy, mikor és miként szocializálódott gyerekként, milyen hatások érték, ekként nem is igazán számottevő az, hogy mi számít közmegegyezéses klasszikusnak, ha a szubjektív antennáink másfelé visznek. Mit tudom én, a Black Sabbath, a Metallica, a Judas Priest vagy az Iron Maiden kétségkívül korszakalkotó, nem tagadom, ám engem mégis inkább a Deep Purple, a Pink Floyd, a Yes meg a Bathory kapott el abban az időben, amikor az ember zenei ízlése kezd formálódni, majd utat törni – gyerkőcként, kamaszkorában. De mondhatnám későbbről a SOAD-ot, a Kornt vagy a Slipknotot, nyilván valós időben ismertem meg őket, mégsem éreztem semmit, nem okoztak libabőrt, nem nekem szóltak. Ahogy hazai viszonylatban a Tankcsapda sem: a bakancsos Edda számomra alapvetés, és Bakos Attila Aranyhajnalát, Kamondynak a Dalok Közép-Nirvániából albumát vagy bármelyik Cseh Tamást sokkal szívesebben hallgatom meg, holott elismerem, hogy Lukácsék milyen szinten formálták a közízlést, és sokak szemében ők mit jelentenek. Visszakanyarodva Eric Adamshez: számomra ő A Definitív Rock/Metal Énekes, bevallom, hogy nálam mindenki más mögötte van. Igaz, nem sokkal, mert pl. egy Glenn Hughes, egy Michael Kiske, egy Ian Gillan, egy Jorn Lande, egy Warrel Dane, egy Matt Barlow, a hölgyek közül pedig egy Loreena McKennitt, egy Sade, egy Anneke, egy Lisa Gerrard, egy Dolores O'Riordan, egy Sebestyén Márta vagy egy Anna von Hausswolff azért bizony bármikor megmelengeti a kérges szívem.
Nálam - de szerintem a legtöbben így működünk - kétféle nagy szerelembe esés van zenékkel kapcsolatban. Az egyik olyan, mint a Galarnál, hogy már elsőre érzem, ez jó, de kell rá időt fordítani, egyre többet hallgatni, a lehető legjobban megismerni, hogy a folyamat vége a rabul esés legyen. Hümmögtem én legelőször mindkét Keeper, Mozart Requeimje, a Vienna (Ultravox), az első Edda vagy a Bathory The Return...-je hallatán is, aztán a vége az lett, ami. Az ellenpéldák pedig azok, amik rögtön legelső hallgatáskor áramütések voltak, ebből is van egy rakás, Walls Of Jericho (csak hogy legyen itt ellenpélda a Helloweentől), első Arcade Fire, Mahler Ötödikje, az első Korál vagy az Anthems... az Emperortól stb. Nemigen hiszek a jóra hallgatásban, persze létezik, de abból nálam sosem lesz olyan igazi hatalmas kedvenc.
Csak hogy legyen máma gyereknap: szerinted a Stairway To Fairyland jobb lemez vagy a folytatás, a Crystal Empire? A Heart Of Steelben énekel szebben Eric Adams vagy a Master Of The Windben? Ozzy vs. Dio vs. Martin vs. Gillan vs. Hughes? Tessék nyilatkozni!
Szánalmas lúzer vagy, ahhoz a 3-4 emberhez tartozol, akik a leggecibbek, akiktől meg kellene tisztítani ezt a topikot. Életedben egy tízes listát készítettél, tele fos zenékkel. Ennyit tudsz felmutatni.
Lehetne ez a topik sokkal jobb, ha nem egy kiskirály uralkodna a kegyetlen módszereivel. Ahol bátran megírhatnák, ha a kiskirály és a haverjai faszságokat írnak, ahol nem csak az történhetne, amit ők elfogadnak, és megengednek.
Olyan világban nőttem fel, amelyben a rajongók nagy többsége tudta, mi a jó metál. Nem tudom elfogadni azt a helyet, ahol megírják, hogy a Galar-lemez egy kolosszus, és senki nem tiltakozik. A továbbiakban nem akarok ebbe a topikba írni, nem látom értelmét. Nem ígérem, hogy mindig így lesz, de igyekezni fogok, hogy minél kevesebbszer történjen meg.
Ugye, milyen érdekes lehet egy lemezanyag tetszési görbéjének változása az első találkozástól a ki-tudja-hanyadik meghallgatás katarzisáig? Most futottam bele ismét, ahogy Thor a Galar De gjenlevende albumáról áradozik (jogosan, tényleg egy kolosszus!), és egy gyors kereséssel visszafejtettem a folyamatot. Elsőként, 2015-ben még ezt írtad: "Nem egy nagy megfejtés, de már rég hallgattam ilyesmit, most valahogy betalált." Aztán pár hónapra rá már így magasztaltad: "döbbenetes mestermű, 1000 pont, az évtized lemeze, ilyesmi." És 2024.03.26-án is zengedeztél róla egy 10/10-es AOTD-vel. Már nem emlékszem pontosan, hogy általad ismertem-e meg őket vagy az akkori Hammer-kritika hatására, gyanítom, Milán Peti értekezett róla, de most nem tudom lecsekkolni, hogy valóban így van-e.
A másik topikból hozta ide a témámat ellenkező véleménnyel úgy, hogy erre nekem nem volt lehetőségem reagálni. Tőle kérdezd meg, hogy miért. Én ezzel nem szeretnék már foglalkozni.
Semmit nem fogok reagálni, mert azt sem lehet megállapítani, igazat mond-e. Így képtelenség vele korrektül kommunikálni. Nem szoktam blöffölni, elő lehet keresni a hozzászólásokat.
Egyébként a véleménye ellenkezője volt az enyémnek.
Egyértelmű, hogy itt mindenki tökéletes rajtam kívül. Ennek így kell lennie, hiszen téged elismernek, engem meg utálnak.
Sosem felejtem el, amikor loptad a témáimat. Akkor nem követtem ezt a topikot, csak később vettem észre. Arról írtam, milyen kevés igazán jó amerikai metálbanda van. Ekkor te engem meg sem említve büszkén felsoroltál temérdek zs-kategóriás gagyit. Vajon én milyen embernek képzellek el téged? Inkább nem írom le...
Ez egy trilógia első darabja, három EP-ből áll majd össze 2026-ra egy teljes lemezzé. Élet, Halál, Szeretet, ezek lesznek a címek, és a szülei halála után írta az egészet. Nagyjából a The Darkest Skies... vonalán halad, ami nekem eléggé bejött, szóval nem metál, inkább rockos-popos, gazdagon hangszerelt (vonós, fúvós), de természetesen az ének a lényeg, ami megint elég jó. Ígéretes.
