„Ez a válasz tökéletesen kielégítő minden olyan helyzetben, ahol nincs ott bökkenőnek egy magamfajta hölgy…”
Na má meg ez is: Publi néni, mint bökkenő! Bökkenőként van ott a kielégítő helyzetben. Elhiszem, sőt ki is elégülnék tőle szívesen, de hol az a bökkenő egészen pontosan?!
Mert, hogy Esterházy Péternek van bökkenője, erősen föltételezhető, Almási Miklósnak is van. Verebesnek is van (állítólag). Nekem is van tulajdonképpen, csak azzal Babarczy szerint már nem nagyon lehet bökkennőzni, de nem ez a lényeg. Hanem viszont amit most áll módunkban megkérdezni: Esterházy Péter kékeres bökkenője Publi néni volna maga? A „magafajta hölgy”? Mert logikailag így követhető.
Nem tudom, megmondom őszintén, örömest megmondanám, de nem tudom. Egy biztos, Publi néni tárgyi cikkének minden mondata egy-egy jó nagy bökkenőség. Ami megint csak így logikus, hiszen a bökkenőből szükségképpen bökkenőség fröccsen elő. Sötéten habzó női bökkenőség.
... Babarcy Eszter összegyűjtött munkái London még megmaradt könyvesboltjaiban, a Magyar filozófusok polcán, még megtalálható lesz.
Előzmény:Fő Bundy (15350)
Na ezt „gondoljátok meg”! Sőt engem az is érdekel, miként fordítják majd angolra a „bökkenő hölgy” filozófiai terminus technicust, már hogy London még megmaradt polcain az is megtalálható legyen.
Lady Crux?
Dame Dicky?
Stoat Sucker?
Untranslatable? Nem tudom. Ide már komoly expertise szükséges, a Glorious Lady in Hungarian Philosophy mellé egy Glorious Lady in English Philosophy.
Sőt talán a kettő egy és ugyanaz. Vagyis innentől már teljesen világos: a válságkezelő kormány hosszútávon nem életképes!
Csakis bökkenő távon.
Mindegy. Azt tudjuk, milyen a bökkenő hölgy bölcseletileg, már csak azt kéne megtudnunk, legalább approximatíve, hogy milyen lehet a Glorious Lady konkrét bökkenője. Ráadásul, amennyire én emlékszem boldogult ifjúkoromból, a Hölgyek női bökkenőből mindjárt kettővel is rendelkeznek. Az egyik a bumper, a másik buffer. Vagy fordítva?
Tulajdonképpen a sorrendnek nincs jelentősége. Ne legyünk maximalisták, talán elég is, ha az egyiket látjuk, és akkor már megérte a fórumozás. (Remélem nem kell ezzel is megvárnunk az előrehozott választásokat!)
Jobb egy kupleráj a kaszárnyában, mint kaszárnya a kuplerájban.
Bocsánat, megint idézek, látszólag megint távolról (akit nem érdekel, ugorja át), de ehhez nagyon ide kívánkozik Ottlik, aki sokat tudott a kaszárnyában lévő kuplerájról. (Bár valószínű, hogy ő a kuplerájt a szó másik értelmében használja, viszont így is jó ide.)
Az első emeleten két tanterme volt az évfolyamunknak. Én az újoncok java részével - Tóth Tibor és Eynatten kivételével - az A-osztályba kerültem; s bizony délután, amikor sokáig magunkra maradtunk, elég nagy kupleráj támadt a tantermünkben. Ezt az elítélő kifejezést mi is mindig rosszalló értelemben használtuk, holott ebben az esetben például kétségkívül jó dolgot jelentett. Amíg Bognár a B-osztályban volt elfoglalva, mi zavartalanul beszélgettünk, felálltunk a helyünkről, pepecseltünk a holminkkal, aránylag szabadon és békességben léteztünk. Ez volt a nagy kupleráj. Hangos beszéd, széktologatás, nevetgélés.
És egy másik részlet ugyaninnen, amit nagyon szeretek:
Az éjjeliszekrény a homlokáig ért - mert voltaképpen egy nagy, ormótlan, barna láda volt, amolyan kisebbfajta ruhásszekrény -, s ha a fiókjában keresgélt, lábujjhegyre kellett állnia. Nekem persze csak az államig ért az éjjeliszekrény. Fiókja egy rekesszel két részre volt osztva. Az ajtaja belsejére litografált „Szekrényrend” volt ragasztva, mely rajz és szöveg segítségével részletes pontossággal előírta mindennek a helyét. A fiók külön, felülnézetben volt lerajzolva, s benne ügyesen a szappan, fogkefe, körömkefe, körömolló, tű-cérna, a „nikkel ivópohár” meg egyéb, még „tartalék gombok” is láthatók voltak, s a művész mindent két példányban ábrázolt, balról az én rekeszemet, jobbról a szomszédomét, és szabad kézzel; a nagyobbik rajzon azonban, mely a szekrény rendjét szemléltette, vonalzót használt. Az összehajtogatott ingeket, zubbonyokat, nadrágokat ennélfogva vonalzóval élesen meghúzott, keskeny téglalapok jelképezték. Talán könnyebb lett volna az egész életem, ha nem használ vonalzót; talán bátrabb, jobb, különb ember vált volna belőlem.
"Egy délután a jobboldali politikai elit utánpótlásának tájékozódni kívánó tagjaival gazdag tapasztalathalmaz, és nem azért fogadtam el a felkérést, hogy aztán nagy nyilvánosság előtt anekdotázzak róla. De kedvenc tesztkérdésemet feltettem beszélgetőtársaimnak itt is, és nem állhatom meg, hogy ne ismertessem az eredményt. A tesztkérdés így hangzik: „Mi a különbség ma Magyarországon a jelenleg 'baloldalként' és 'jobboldalként' jellemzett erők között?”. Bármilyen választ adunk rá, jól megvilágítja, mivel indokolja magának az ember, hogy inkább ilyen, mint amolyan oldalinak gondolja magát, ha már muszáj választani (időnként pedig muszáj)?
Feltették maguknak most a kérdést most önök is? Válaszoltak rá? Jó. Akkor ismertetem az eredményt. Nem fog meglepni senkit, pedig nem ártana, ha megdöbbennénk rajta.
Beszélgetőtársaim válasza – szinte egybehangzóan – a következő volt: a mai jobboldal a közösség (a nemzet, az emberek, a „mi mindannyian”) oldalán áll, a mai baloldal pedig vele szemben. Udvariatlanul úgy is lehet mondani, hogy a mai baloldal nem a magyar polgárok érdekeit akarja szolgálni, hanem: (kitöltendő üres hely). Sőt, akár úgy is lehet mondani, hogy a mai magyar baloldal hazaáruló politikát folytat. Ez a válasz tökéletesen kielégítő minden olyan helyzetben, ahol nincs ott bökkenőnek egy magamfajta hölgy, aki udvariasan meghallgatja a válaszokat, majd arra kéri beszélgetőtársait, hogy próbáljanak mondani olyan különbséget, amellyel ő – baloldali liberális véleményformálóként – tud némileg azonosulni. Az idegen érdekek szolgálata ugyanis nem ilyen meghatározás, és nem is ilyen politikai cél. Ez elgondolkodtatta beszélgetőtársaimat (addig, azt hiszem, nem tudatosították, hogy szemtől szemben hazaárulással vádolnak), de kielégítő alternatívát hirtelenjében nem találtak. "
Azt sehogyan sem tudtam megfejteni ebből az írásból, hogy ha a beszélgetőtársak, vagyis a "jobboldali politikai elit utánpótlása" a lehazaárulózáson kívül semmilyen kielégítő alternatívát nem tudott mondani, akkor vajon miért is éppen rájuk van most szükség, úgy objektíve, mint szubjektíve, ráadásul még határozottan is?
Hmm, a vegere azert te is osszegubancolodtal egy kisse. Objektive? Szubjektive? Fene se tudja. Persze meg a legjobb onjelolt nyelveszprofesszorral is megeshet az ilyen.
Ez a Babarczy írás - ebben teljes mértékben egyetértünk - belesimul publi néni írásainak szokásos színvonalába. Sem több, sem kevesebb – egyszerűen és szokás szerint gyatra. Nem csak tartalmában, hanem megfogalmazásának színvonalában is. Erre már rámutattál, én most csak egy kirívóan magyartalan mondatot idézek: „És most határozottan inkább kaszárnyára van szükségünk, úgy objektíve, mint szubjektíve, nem pedig kuplerájra.”
Komolyan mondom, hogy fel szokott állni (no nem az) a szőr a hátamon, ha ezt a szókapcsolatot, hogy "úgy...., mint..." látom leírva nyomtatásban. Legalább egy olvasószerkesztő szólhatott volna, hogy ez egy echte germanizmus. Ilyet egy magára valamit is adó publi nem ír le, még csak meg sem fordul a fejében - mondhatnám: von Kopf aus. Abba most nem is megyek bele, hogy nekem, és még gondolom sokunknak - sem objektíva, sem szubjektíve, ha ez egyáltalán jelent valamit ebben a vonatkozásban - úgy hiányzik a kaszárnya, mint ablakos tótnak a hanyattesés. Az alternatíva sokkal vonzóbb....
Nos, mindkét oldalon ölég nagy kupi van már abban a bizonyos pártkaszárnyában.. és mindenki megtalálja benne a -rajtunk gyakorolt- hatalmi és kielégülési élvezetét.
(BE is már csak itt afféle dekoratőr, kirakatrendező, csicsásító..)
Szövegeid koherenciájából nagyon úgy tűnik, külön-külön kell megbékítselek benneteket; azt hiszem, mégiscsak muszáj lesz fölvennem leopárdmintás bokszeralsómat, egyelőre kiakasztottam száradni a pudvás bodzafa legalsó ágára, ám onnan bármikor leemelhető.
Tényleg, komolyan kérdezem: mi tetszik néked abban, amit írok?
Ahogy Novák Péter barátom fogalmazott: a baloldalon kupleráj van, a jobboldalon kaszárnya. És most határozottan inkább kaszárnyára van szükségünk, úgy objektíve, mint szubjektíve, nem pedig kuplerájra.
Először is: a második mondat Novák Péter véleménye-e (az első szerves folytatásaként), vagy pedig egy novákpéteri (amúgy éleslátó) megjegyzés kommentálása? Novák Péter mondja-e, hogy mire van szükségünk "objektíve és szubjektíve", vagy Eszter?
Nem mindegy. De sajnos nem bogarászható ki, annyira össze van ragasztózva a két mondat.
Ugyanis bármennyire helyes is az első mondat megállapítása, annyira helytelen a második. Egy helyes felismerésre nem szabad helytelent ráépíteni. A második mondat ugyanis sem "objektíve, sem szubjektíve" nem fedi a magyar valóságot.
Miért?
Lássuk az első elemet. Mire van szükségünk "objektíve", vagyis tárgyszerűen, ténylegesen, a reáliák napi világában? Jól működő közigazgatásra van nekünk szükségünk (kormányzat, hivatalok, adóbeszedés, rendőrség, önkormányzatok) és egy kiváló külpolitikára volna végre-valahára szükségünk, amely nem tol bele minket még mélyebben a globális és regionális süppedésbe, hanem helyreállítja az elmúlt évek elhanyagolt külkapcsolatait (például az USA-val elsősorban, de az Unió, Oroszország és Kína házatáján is volna restancia), és amely nem követ el olyan szarvashibát, hogy a megválasztott amerikai elnöknek nem fél órán belül, hanem csak két nap múlva gratulál (tehát kábé 100milliomodikként), mondván, hogy a Fletó most Lisszabonban van, majd ha hazajön, aláírja, mintha bizony nem lett volna eleme szakkötelessége a külügyi apparátusnak két táviratot (emailt) levelet előre előkészíteni, miáltal Magyarország neve mellé nem került volna egy fekete bunkó Rahm Emanuel noteszába, amely bunkó idővel a felénk megnyilvánuló diplomáciai közöny folytán súlyos anyagi hátrányokat is eredményezhet.
Ugyanez a külpolitika lehetne az, amely végre nekilát (az utolsó pillanatban), hogy ne orozzák el az orrunk elől a rendszerváltásban és a kelet-európai átalakulásban játszott döntő szerepünket, mert miközben Prága, Berlin és Varsó otthon és külföldön már rég nekilátott az önlakkozásnak, mi csak várjuk, hogy Merkel majd idejön augusztusban valamikor /ha még lesz, jegyzem meg/ és szépeket fog mondani a kerítésátvágásról...
Na, például ilyesmikre volna szükségünk, úgy "objektíve". Ennyiben tehát tényleg kaszárnya kell, nem kupleráj. És ebben jobb lenne a Fidesz? Biztos? Talán igen, de akkor viszont nem ártott volna kevesebbet írnod a jobboldali senkikkel töltött délutánodról, és többet egy esetleges Fidesz-kormány külpolitikai esélyeiről és mozgásteréről, kitérve arra is, hogy 1998-2002 között a martonyi/némethi külpolitika tényleg olyan átütő volt-e. Ha ugyanis keményen odaszögezed azt az ítéletet, hogy ez a kormány reménytelen vagy mifene, akkor legalább egy jelzés erejéig illenék feltüntetni, hogy az őt valószínűleg váltó erő mennyivel alkalmasabb, például külpolitizálni, amin most minden áll vagy bukik.
De tovább. Vajon kaszárnya kell-e nekünk "mind szubjektíve" is, a lelkünkben, az emberi kapcsolatainkban, a közösségeinkben, a polgári létünkben? netán még a családunkban is? Aztán miért? Parancsokat kellene várnunk "szubjektíve" bárkitől? Miért is? Más véleményét (akaratát, érdekét) kellene tehát fegyelmezetten elfogadnunk, ellenvélemény nélkül? Alá kellene rendelni magunkat érzelmileg is bárkinek, hiszen a szubjektum az emócióknak ugyanúgy kerete, mint az értelemnek?
Ne dönthessem el egy darabig (meddig? amíg valaki - de ki? - ki nem jelenti, hogy elmúlt a válság?), hogy melyik kurvát választom? Majd a Madám megmondja, leosztja? Az én pénzemért? "A válság ideje alatt csak a 64 éves Büdös Rozit kaphatja, Édes Úr ..."
Fel kell függeszteni a demokráciát is talán?
Ejnye no, lelki kaszárnyát akarsz magadnak is? Szubjektíve? Hogy megmondja neked valaki, mit írhatsz, mikor, miért, kinek? A kaszárnyában nincs vélemény, csak parancs van, ott az őrmester határozza meg az ég színét. De nem úgy tudjuk, hogy a vélemény a demokrácia alapja? Véleménytelenek legyünk a válság idejére, "mint szubjektíve"? Mert a sokféle vélemény objektíve rendetlenséget teremt és az most nekünk nem jó? Szubjektív helyőrségekbe kellene bevonulnuk, fejenként öt kiló gondolattal?
És mitől is lenne ez hasznos? Mert ha netán mégis az, akkor talán megengedőbb lennék, nehogy tönkremenjünk, mert akkor már semmilyen vélemény nem érdekel senkit, no de tényleg könnyebb-e kijönni a bajból véleménytelen emberekkel? Könnyebb-e a válságot kezelni kaszárnyafegyelemmel? A lelki garnizon közege fogja megindítani bennünk az ötletelést, az odafigyelést a saját pénzügyeinkre, a takarékosságra, a helyes befektetésekre, a munkahelyünkön jól végzett munkára, a nemzetközi folyamatok felismerésére és hasznosítására, egyáltalán a részvételre a bajban?
Végezetül: a kaszárnya és a kupleráj ráadásul nem is szembeállítható intézmények, hanem egymással szimbiózisban létező találmányok. Maga Novák sem azt mondja, hogy "vagy-vagy", hanem hogy az egyik ilyen, a másik olyan. A választás tehát eleve hamis.
Ha megtekintjük a történelmet, akkor láthatjuk, hogy a hadvezetés mindig súlyt helyezett az agyonfegyelmezett és kifárasztott katonák fellazítására, elernyesztésére: a megszállt városok kuplerájai, tábori bordélyok, a hadoszlopokat kísérő lotyók, a K.u.K Mannschaftpuff-ok, vagy ha nem volt mód ilyen szervezett "ellátásra", akkor a katonaság ráeresztése a civil lakosságra. Az a végső gyanúm tehát, hogy a nováki mondatot tévesen és eltorzítva folytattad tovább és jutottál rossz következtetésre.
Mint a Svejkben is olvasható, én is borzasztóan szeretem, amikor emberek mindenféle hülyeséget beszélnek összevissza. Az értelmetlen, kusza, mocsárzavaros és bányafekete, de ugyanakkor heves közlési és ítélkezési vágytól átfűtött szövegek (például Dub hadnagy értekezései a galíciai előrenyomulásról) olykor kimondott szellemi izgalmat gerjesztenek, és ilyenkor porladó agyam maradék kapacitásait mozgósítva, még az "alvó sejteket" is csatába szólítva vetem rá magam, hogy megértsem azt, és jóakarattól vezérelve próbáljak előbb azonosulni vele, vagy legalább megorrontani, hogy mi a közlés célja és tartalma, végül valamiféle minimálisan értelmes reakcióval megtisztelni a felet, aki a narratívát szíveskedett elém löttyinteni.
Töredelmesen beismerem, hogy esetedben zátonyra futottam, csapdába estem, bálnacsordának érzem magam New South Wales partjaira vetve.
Nem értem, hogy mit akarsz. Ezért most arra kénszerülök, hogy betűhalmazod egy-egy elemét kiragadva, - mint mikor a dzsungelben eltévedve kutatsz egy magasabb fát vagy domborulatot, ahonnan áttekinthetnéd a tájat, mert akkor talán fürkésző szemed megleli a kijáratot - nos, keresek rajtad kapaszkodókat, miként a hirtelen fékező villamoson is kapkodva teszem, ahol addig lábamat szilárdan megvetve önhitten gondoltam, hogy stabilan állok, ezért mindkét kezemet valamely hasznos időtöltés szolgálatába állítottam (a ballal újságot markolok, a jobbal pedig Dylan klipjét nézem a mobilomon /Stuck inside the Mobile in the Memphis Blues Again/), de mivel eközben a külvilágban özvegy Keserű Imréné úgy találta éppen, hogy kis cekkerével (liter tej, fél kiló kenyér, egy doboz mackósajt és a mai Blikk) még átcsusszanhat a síneken és ezzel reflexszerű vészfékezésre kényszeríti Parlagi Lajos villamosvezetőt, a külső hatás kivédhetetlenül és a meglepetés erejével ér vissza hozzám, majd az utasok egy gyanútlan csoportját magammal sodorva mindannyian a földre huppanunk, és ezzel ők a váratlanság élményében mélyen osztoznak velem, valamiféle spontán kockázatközösséget képezve, hiszen persze ők sem kapaszkodtak, ők is gigásznak képzelték magukat, akikre nem hat a newtoni törvény, pedig - ismét a Svejkkel élve - az ember óriásnak hiszi magát, pedig csak egy darab szar.
Bár nem teljesen világos, hogy miként lehet bárki elszenvedője a szarra és nem a szarnak és hogy vajon a szar önmagában átok-e vagy áldás (egyszer ez, másszor amaz), ezen most átlépve, nos igen, ifjúkoromban (miként gyermekként, majd érett férfiként is) bizony szartam. Beismerem. Védekezésképp viszont felhoznám, hogy ezzel nem tűntem ki a bolygót benépesítő milliárdok tömegéből, őket sem alul nem múltam, sem meg nem haladtam, összességében tehát ifjúkorom szarásmennyisége a globális statisztikai átlagnak nagyjából megfelelt. Nem voltam egy Randy Marsh, aki egy világrekorder szargúla tetejére tűzve ejtette kétségbe Bonót és a szarviadalt szervező finom és exkluzív svájci társaságot, de azt sem állíthatom, hogy legszebb éveimet folyamatos székrekedés jellemezte volna, egyszóval, nincsenek e tekintetben meghatározó élményeim a korszakról, az ezirányú feljegyzéseket elmulasztottam megtenni, a családi archívumban kutakodva sem lelnék semmiféle eligazítást mindezekre vonatkozóan.
Namármost, ezt te - rejtélyesen - összekötötted ugyanazon korszak általam kifejtett tevékenységével. Ez meglepett. Nem csak azért, mert - vélhetően - nem is ismersz, hanem azért, mert magam sem emlékszem arra, hogy ifjúkoromban bármi fontosat, jelentőset tettem volna, akár építő, akár romboló célzattal, iskoláim rendes elvégzésén és a korombeli csajok hajszolásán túl, nevemhez nem fűződik az égvilágon semmi, nem tettem olyat, ami a közfigyelmet valaha is rám irányítani alkalmas lett volna, nem gyakoroltam hatást sem az országra, még kevésbé a nagyvilágra, a Kádár-kor átlagának megfelelően életem üresen és eseménytelenül telt el, hiszen itt nem történt semmi, amiben részt venni vagy amitől lelkesedni érdemes lett volna, és a nagyvilágot is már csak érettebb fővel volt szerencsém megismerhetni, és nem is rendelkeztem semmiféle olyan érdemességgel, ami megalapozná azt a kijelentést, hogy ifjúkorom szara - valamiféle képzelt gigászi bulldózer segítségével - rátolattatott, áttranszpoltáltatott a jelenre, ahol valakiknek (kiknek?) ezt a roppant kupacot el kell szenvedniük, mint Karinthynek kellett, akivel egy statisztikai szemléltetés keretében felhörpöltetik azt a nyálmennyiséget, amit élete során valaha is a kávéházi findzsák szélén otthagyott.
Tovább, ha már a beszéd a faecesológia irányába kanyarodott - általad provokáltan - emlékeztetnélek arra, hogy a szar a legkönnyebben és leggyorsabban lebomló, feloldódó, eltűnő és tovaillanó, kifejezetten átmeneti életű emberi produktumok közé tartozik. Szart az utókorra átnyomni nem csak stílustalan, de fizikailag lehetetlen is. Szentek, királyok és hősök emlékét megőrizhetik fogak, csontok, koponyák, szent jobbok és balok, körmök, hajszálak, de nem tudunk arról, hogy szaruk valaha is alkalmas lett volna kiválóságuk felmutatására, noha éppúgy fizikai valóságuk megjelenítődése lehetne, mint a vér vagy a könny, amelyeket viszont jámbor buzgósággal igyekeztek fiolákban eltárolni az utókor épülésére.
Na, ebből elég, ezt meguntam, menjünk tovább.
A te dühöd sztem arról szól, hogy BE vállalható és szerethető,
Egy francia komédiában a kémszervezet elcsíp egy levelet, amelyben ez áll: "Szeretlek." A kémfőnök (Bernard Blier) megnézi és kiadja a parancsot: "Azonnal fejtsék meg!"
Nos, több óra elteltével sem voltam képes dekódolni, hogy a kiváló Papirius Cursor hőstettei vajon mennyiben támasztják alá, igazolják, illusztrálják Babarczy Eszterrel szemben táplált érzéseimet, amelyek közé a düh a legkevésbé sem tartozik. Ellenkezőleg. Ismét vallomással tartozom: én Babarczy Esztert nagyon szeretem. Sőt, kedvelem, ami nálam erősebb érzelem, mint a szeretet. Ismerem és elismerem őt. Jó embernek, melegszívű és empatikus teremtésnek ismertem meg, rendes embernek, ahogy összefoglalóan ezt mondani szokás. Nem tudok arról, hogy valaha is bárkinek szándékosan bajt, fájdalmat okozott volna, egyedülálló nőként életét példásan viszi, gyermekét nagyszerűen neveli. Ez nekem imponál.
Írásait általában elolvasom, és kritikai szemmel követem, de ennek köze nincs az érzelmekhez. Sosem vált ki belőlem dühöt, de értetlenkedést annál inkább. Ennek tehát futólag sincs köze érzelmekhez, az értetlenkedés racionális elem, nem emocionális. Babarczyt tehát nem kell "vállalni", ezáltal nem "vállalható", ő nem egy vallás vagy hittétel, amit az ember befogad, hanem vállalja ő saját magát, az ő vállalása az ő dolga, neki olvasói, nézői és hallgatói vannak, akik majd - fölnőtt emberekhez méltóan - eldöntik, hogy közlendőjét elfogadják-e vagy sem, beépítik-e gondolkodásmódjukba vagy nézeteikbe, illetve elutasítják, esetleg unottan félredobják. Ez a kommunikáció lényege, de esetedben ennek mélyebb taglalása zsákutcába vinne.
Nos tehát, Babarczyt olvasva (nézve , látva, hallgatva) legtöbbször egyet szoktam vele érteni, amivel ugyebár az a baj, hogy nem mond nekem újat. Ez nem az ő hibája. Nem ő tehet arról, hogy amikor például a szélsőségesek ellen emel szót, akkor az találkozik az én nézeteimmel, minek következtében mondandója nem lep meg, nem közöl újat vagy többet, nem tesz hozzá ismereteimhez, nem gazdagít, nem leszek általa egy icipicit más, csupán csak regisztrálom, hogy Babarczy helyesen szólt, és már el is felejtem, nem érdekel.
A nehezebb pillanatok azok, amikor hülyeségeket beszél, vagy egyszerűen inkoherens. Következetlen. Olykor egyik írásából nem következik a másik, ami hiba, mert kétségeket kelt bennem, vajon melyik volt a valódi véleménye. Alant olvasható egy friss írása Bajnai és Lendvai hősiességéről, amit maguk az érintettek sem gondolnak így (remélhetőleg, mert akkor nagy baj lenne) - miközben nem tudok eltekinteni attól, hogy alig pár hete feltűnően vehemensen (sok felkiáltójel volt a cikkben, emlékeim szerint) és érvelni is próbálva szállt síkra az előre hozott választásokért. Ez egy olyan méretű, mondhatni gigantikus kontradikció, ami megfejtés után kiált. Aki egyszer szilárdan meg van győződve arról, hogy a jelen kormányzati ciklusnak végét kell vetni (és ezt még okadatolja is), majd arra fordul, hogy az ezzel szembeszegülőket hősnek ábrázolja, az engem meglep és ezt félre kell tennem szűkre szabott memóriakapacitásom valamelyik zsúfolt polcára, hogy alkalmasint elővehessem és a hajára kenhessem.
Végül a morzsák, melyek dúsan terített asztalodról még lehullanak:
Óöreg és fáradt vagy
Egyiknek sem érzem magam, és ha nem érzem magam annak, akkor nem is vagyok az, miközben gyermeklelkű aggastyánokat, és kivénhedt fiatalokat látok mindenfelé.
kijelölöd a főcsapás irányát,
Jelölje a rosseb. Ebben az országban annyi főcsapáskijelölő van, hogy valósággal Dunát lehet rekeszteni azokkal, akik még fuldoklásukban is, amikor már csak a karjuk látszik ki a szennyes habokból, még mindig főcsapásokat jelölnek ki, összevissza hadonászva.
Mér nem szégyelled már el magad?
Erre szokta Pixy kollegina helyesen és precízen idézni Wodehouse-t: "Megsebeztél, Jackson pajtás..." --- nem is tudok hirtelen mást felhozni, mint hogy azért nem, mert igazából nincs miért.
Esterházyval szólván „én vevő vagyok az ilyen mondatokra”: „Nem tartanám szükségesnek, hogy ilyen mély bókkal kezdjem a cikket, ha amúgy honfitársaink többsége egy szerintük téves, sőt akár súlyosan elhibázott politika mögött is látni tudná az egyszerű emberi minőséget és a hazaszeretetet.”
„Ilyen mély bókkal”, „látni tudná”… Gyönyörű!
És mit tudna látni „honfitársaink többsége” a „súlyosan elhibázott” politika mögött? Az „egyszerű emberi minőséget” tudná látni és a „hazaszeretetet”.
Na most, hogy Esterházy, Almási mit tudott látni ebben a borzadály néniben, amíg élek, nem fogom én ezt látni tudni, de tán’ még a honfitársaink többsége sem. Egyedül Esterházy Péter. Illetve Almási Miklós. Ők tudták látni „mély bókkal” az „egyszerű emberi minőséget”, ők tudták látni meg ezt Frizu néniben szakértőszemmel. És persze a hazaszeretet.
Azt hiszem én, nem is bicskával, hanem egy tompára hegyezett karóval szúrnám magamat tökön a HVG főszerkesztője helyében, szép lassan, hogy jó sokáig fájjon. Tudjuk ugyanis: a fizikai gyötrelem kompenzálja valamelyest a szellemi kínt.
„Bár – ahogy azok a kedves olvasók, akik rendszeresebben követik megnyilvánulásaimat, tudják – nem tartom a jelenlegi válságkormányt hosszabb távon életképes megoldásnak…”
Én pedig, ha pszichiáter volnék, azt mondanám erre: kóros önértékelési zavar. Kezelendő. (Bár az ilyesmit szerintem nem lehet kezelni.)
Komolyan kérdem: miért, mennyiben érdekes az, hogy egy szimpla frizu néni mit tart, mit nem tart a kormányról (vagy bármiről) relevánsnak?
Még fogalmazni sem tud. Ugyanis, ha azt állítja, hogy a „jelenlegi” válságkormányt nem tartja életképesnek, akkor ezzel azt is állítja értelemszerűen, hogy valamely múltbéli, vagy jövőbeni válságkormányt tartaná megoldásnak.
Konkrétan melyiket?
Az állítás tehát így helyes (szemantikailag): én ezt a kormányt nem tartom alkalmasnak a válság kezelésére.
Továbbá: szerző szerint azok a „kedves olvasók” tudják, hogy szerző mit tart és mit nem tart a „jelenlegi” kormányról, akik őt régóta olvassák.
Komolyan kérdezem: honnan a francból tudhatnák ezt a régi „kedves olvasók”? Hisz’ nemhogy a régi olvasók, nemhogy Babarczy Eszter, de senki nem tudhatja még, hogy milyen (lesz) a „jelenlegi” kormány. Még az egyébként mindent tudó, mindent élből elutasító Navracsics is úgy nyilatkozott tegnap, hogy egyelőre várnak, mert egyelőre nem tudni, mi sül ki majd a dologból. (Valószínűleg ezért nem vonult ki a Fidesz Gyurcsány és Bajnai beszéde alatt.) Egyedül Frizu néni tud előre mindent, és persze az ő rendíthetetlen olvasói. Csakis ők tudhatják, hogy mennyire, de mennyire életképtelen a még nem létező kormány.
Szóval én ennél a csajszinál hülyébben beképzelt ősmocsarat el nem tudok képzelni, pedig sok okoskodó, fontoskodó tökfejjel találkoztam már.
„Bár – ahogy azok a kedves olvasók, akik rendszeresebben követik megnyilvánulásaimat, tudják – nem tartom a jelenlegi válságkormányt hosszabb távon életképes megoldásnak…”
Vagyis csak rövidebb távon tartja életképes megoldásnak. Jó. Na, de mekkora táv a rövidebb táv?
„… nem tartom a jelenlegi válságkormányt hosszabb távon életképes megoldásnak (a hosszabb távot ezúttal hónapokban mérik)…”
Vagyis a rövidebb távot hetekben (esetleg napokban) mérik.
Kérdésem tehát e nagy frizura- és kormányszakértőhöz: a Bajnai-kormányt hetekben vagy napokban mérhető távon tartja életképes megoldásnak? Mert nem mindegy! Tudniillik, ha az életképesség napokban mérhető, akkor a kormány csak addig életképes, amíg meg nem alakul. Ami poénnak jó (volna), csakhogy Frizu néni nem annak szánta. Ő vérkomolyan veszi magát, és persze a régi kedves olvasóit a HVG-ben.
Hogyan is mondjam ezt egészen finoman? Én a HVG boldogtalan főszerkesztője helyében már rég tökön szúrtam volna magam.
Jól sejtem-é-e, h Babarczytól tehát és végülis, valamint végső soron a teoretikus következetességet, a megingathatatlan meggyőződésből eredő konzekvens, tisztán polarizált, ortodox irány (milyen-mellik irány is?) követését, elvszerű vállalását hiányolja a T. Al-Főgonosz itten?
Az igazi Marosán így hangzik: Nézze, Vitray, maga van annyira művelt...
Persze, hogy így hangzik. Az "öt szemközt" című műsorban hangzott el, amit Hofi Géza felhasznált valamelyik előadásában.
Ha jól emlékszem, nem arról beszéltem, hogy Hofi mint és miképp, Marosán elvtársat szerettem volna felidézni. Az igazán nagy embereket nem felejtik el sohasem.
Mint ahogy Babarcy Eszter neve is örök időkig tündökölni fog minden magyar lelkében.
… Marosán elvtársat szerettem volna felidézni. Az igazán nagy embereket nem felejtik el sohasem. Mint ahogy Babarcy Eszter neve is örök időkig tündökölni fog minden magyar lelkében. Előzmény:Fő Bundy (15370)
Mint ahogy... Mint ahogy még kicsodának a neve?
Nos, ezt a mondatot grátisz tanítom meg néked (fogalmazásilag). Tehát valahogy így: A híres, hírhedt embereket nem felejtjük el, miként az igazán nagy emberek (például Babarczy Eszter) neve is tündökölni fog az idők végezetéig.
Persze csak abban az esetben érvényes ez a megfogalmazás, ha időközben nem vesztél össze Babarczyval, vagyis ha nem cikizni akartad őt az elvtársi párhuzammal.
Egyébként pedig erősen hajlok azon megállapításra, mely szerint Marosán bizonyos vonatkozásban műveltebb, de mindenképp értelmesebb ember Babarczy Eszternél. Marosán korlátoltsága abból adódott, hogy erősen hívő lélek volt (hitt egy eszmében, elvakultan hitt legendás személyekben), míg a velejéig unalmas Babarczy Eszter korlátoltsága von Haus aus jellegű. Ami természetesen elnagyolt, felületes értékelés, csupán paradigmának szántam.
Nem először okozol az előszőrpiacon pánikot.Demár mexoktuk ám.Ha valaki, te tudod, hogyan kell tő, meg hisztériát kelteni. Ahogy mekpróbálod kezelni éneid eccerre külön mbségére alapozott hisztériáját, megható.Én szorítok neked.Példásan igazolod aztat, hogy elég egy személyi, ha előállíthatsz bármit, ami tömegesnek és magyarnak láccik, arról csak a mekhatottság, megilletődöttség halkján lehet szégyenlősen a dót bevallani.A földrajzi mekhatározottság, meg a világész okán lehet, hogy egy fárasztókörzetbe is tartozunk.Nem arról savazunk, hogy mi lenne a legjobb. Sose.Ismerünk rendes, meg kevésbé rendes embereket, oszt azok valamijért hooligen, hol megse aspirálnak elképviselőnek, megelnőknek.Mer vagy van, vagy nincs eszük, vagy arcuk ehhez.A te dühöd sztem arról szól, hogy BE vállalható és szerethető, s nem érted, hogy a zemberek nem értik, hogy ahogy a mágikus vonalzóddal felrajzolod a valóságos hejzetet, meg kijelölöd a főcsapás irányát, az csak egy élethosszra kivetítve taszító.Igenis vannak szerethető emberek, méghacsak nők is.Óöreg és fáradt vagy.Lejárt szabványok mindentudója.Halott emberek végrendeletét tukmálod rá nem kedvezményezett örökösökre.Akik elszenvedői tevékeny ifjúkorod itthagyott szarára.Mér nem szégyelled már el magad?
Különbséget - mégpedig súlyosat - kell tenni az egyéni és a tömeghisztéria között.
Az idézet nyilván nem arról szólt, hogy egy hiszterikus csoportot vagy tömeget jól lehet tanítani, viszont idomítani (ami nem tanítás, legfeljebb betanítás) annál inkább, miként ezt a mai magyar közállapotok is példásan igazolják.
Tömegek gyakran kerültek hiszterizált állapotba a történelem során. Vezetőik, akik ezt a lelki státust gyakran szándékosan és tervszerűen idézték elő, könnyű prédára leltek bennük terveik megvalósításához.
Voltak viszont pozitív tömeghiszterikus szituációk is, legtöbbször ha az ok kívülről hatol a társadalomba, például egy hódító képében. Ilyenkor nagyon jó eredmények születhetnek, legyen szabad a rómaiak kevés katonai vereségének legcsúfosabbikára utalni Caudiumnál a samnisok ellen, akiket előtte tán hússzor is legyőztek már. A győztesnek látszó samnisok elkerülhették volna a végzetet, ha hallgatnak vén bölcsükre, Herennius Pontiusra, aki azt javasolta, hogy vagy végezzenek az egész római sereggel /melyet csapdába ejtettek egy szakadékban, hogy moccanni sem tudott semerre/ és akkor évtizedekig nem lesz gondjuk velük, vagy pedig engedjék őket el barátsággal és irgalommal. A samnis vezetők mégis a köztes (és végzetes) megoldást választották; iga alatt, félmeztelenül hajtották át az összes római légiót (ami a mai ember számára felfoghatatlan megalázás és lelki gyötrelem volt) és előnytelen békeszerződést kínáltak. Ennek hatására a rómaiak előbb mély depresszióba borultak, majd az önkéntes halált vállaló előző consul, Postumius példáján felserkenve bosszúvágytól tüzelt hisztériába fordultak át, és szinte azonnal kegyetlen és elsöprő bosszút álltak. A katonák páncéljaikat és hajítódárdáikat félredobva, egy szál karddal rontottak őrjöngve a samnisokra, akiket a harag és a vicsorgó düh látványa valósággal a földhöz nyűgözött, hogy aztán bárányként hagyják magukat lemészárolni. A rómaiak őrjöngése odáig fajult, hogy még a hadizsákmányt is elpusztították, ami pedig a légiók finanszírozásának legfőbb forrása volt, de az adott hangulatban ez mit sem számított.
Amint dühüket csillapították, a másik consul, a nagyszerű Papirius már higgadtan járt el, hiszen a bosszú beteljesedett, a hisztéria csitult, így a további városokat már hideg fejjel, szisztematikusan foglalta el és fosztotta ki, és csak annyi embert öletett meg, amennyit a megtorlás példázatára feltétlenül szükségesnek gondolt.
Az igazi Marosán így hangzik: Nézze, Vitray, maga van annyira művelt...
Persze, hogy így hangzik. Az "öt szemközt" című műsorban hangzott el, amit Hofi Géza felhasznált valamelyik előadásában.
Ha jól emlékszem, nem arról beszéltem, hogy Hofi mint és miképp, Marosán elvtársat szerettem volna felidézni. Az igazán nagy embereket nem felejtik el sohasem.
Mint ahogy Babarcy Eszter neve is örök időkig tündökölni fog minden magyar lelkében.
A másik igazán hízelgő leveledről majd holnap. Késő van.
"Hisztériás állapotban megdöbbentően sikeres az elsajátítás utánzás útján."
Hisztéria.
Nagyfokú ingerlékenységgel, az érzelmi és ösztönélet befolyásolta megnyilvánulások előtérbe kerülésével, görcsökkel és rángatódzásokkal járó, rohamokban vagy krónikusan fellépő idegrendszeri megbetegedés, amely funkcionális zavarokhoz (pl. bénultság, vakság, érzéketlenség) is vezethet. A betegség disszociációkkal, zavarokra való növekvő hajlammal és számos különböző pszichogén tünettel járhatnak. A bántalom legjellemzőbb vonásait a rendkívüli ingerlékenység, túl gyors hangulati változás és a kiválóan fokozott szuggesztibilitás, más szóval a túl élénk képzelő erő képezik. Így érthető, hogy e betegek a legcsekélyebb okból féktelen haragra lobbannak, határtalan aggodalomba esnek, avagy ennek ellenkezőjébe, korlátlan örömben törnek ki. Hiányzik náluk az önuralom, mellyel indulataikon és érzelmeiken uralkodhatnának. Tulajdonképp a hisztériás egyénisége folyton kaleidoszkópszerűen változik, szélsőségek közt mozogván. Ritkábban előfordul, hogy a hisztéria lefolyásában kifejezett elmezavar tünetei jelentkeznek, leginkább, mint búskomorság, dühösség, avagy tébolyodottság.
Na most kedves Anikó, ha egy előadóteremben 30-40 ilyen tudásra éhező fiatal várna, kétlem, hogy oda bárki is bemerne menni.
Természetesen, így a fórumon megfelelő távolságból, a hisztériásoknak is lehet esélyük a tanuláshoz.
Mi a véleménye a jobboldali érzelmű embereknek a mai baloldalról? Cikkünk szerzőjének tesztje megdöbbentő, egyben szomorú eredményt hozott ki. Más kérdés, hogy egyes vélemények szerint a baloldalon kupleráj, a másik oldalon kaszárnya van, és most az utóbbira van szükségünk.
Kevés ember van kevésbé irigylendő helyzetben most, mint Bajnai Gordon és Lendvai Ildikó. Bár – ahogy azok a kedves olvasók, akik rendszeresebben követik megnyilvánulásaimat, tudják – nem tartom a jelenlegi válságkormányt hosszabb távon életképes megoldásnak (a hosszabb távot ezúttal hónapokban mérik), csodálattal vegyes tisztelettel kell adóznom annak, amit ez a két ember vállal. A pártelnöki és a miniszterelnöki pozíció most halálos küzdelem. A kudarc a személyes pálya megroppanásával jár, míg a siker legjobb esetben is átmeneti enyhülést jelent, és a babérok, ha lesznek, mások fejére kerülnek.
Nem tartanám szükségesnek, hogy ilyen mély bókkal kezdjem a cikket, ha amúgy honfitársaink többsége egy szerintük téves, sőt akár súlyosan elhibázott politika mögött is látni tudná az egyszerű emberi minőséget és a hazaszeretetet. A helyzet azonban az, hogy nem erre neveltük egymást az elmúlt húsz évben. Arra neveltük egymást, hogy önös érdekeket, gátlástalanságot és gyilkos indulatokat keressünk a politikai szereplők lépései mögött, ha ugyan nem egyenesen hazaárulást. A Moszadra és a KGB-re most ki sem térnék; közismert szereplői ennek a motívum- és magyarázatkereső igyekezetnek. Aki nem hiszi, olvasson bele bármilyen internetes fórumba.
Néhány hónapja azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy tartsak előadást egy civil szervezet politikai iskolájában. Az előadásom történetesen az új választások kiírását követelő tömegtüntetés hétvégéjére esett. A szóban forgó civil szervezet a tüntetés fő szervezője volt, a politikai iskola beiskolázottjai pedig elsősorban a Fidesz környékéről, vagy a Fidesszel rokonszenvező civil szervezetekből toborzódtak. Én, ha jól értettem, a megtérésre vagy, legalábbis, a párbeszédre hajlandó ballib véleményformáló kategóriájába estem, meghívásom tehát udvarias és békés gesztusnak volt tekinthető egy kifejezetten polgárháborús környezetben.
Egy délután a jobboldali politikai elit utánpótlásának tájékozódni kívánó tagjaival gazdag tapasztalathalmaz, és nem azért fogadtam el a felkérést, hogy aztán nagy nyilvánosság előtt anekdotázzak róla. De kedvenc tesztkérdésemet feltettem beszélgetőtársaimnak itt is, és nem állhatom meg, hogy ne ismertessem az eredményt. A tesztkérdés így hangzik: „Mi a különbség ma Magyarországon a jelenleg 'baloldalként' és 'jobboldalként' jellemzett erők között?”. Bármilyen választ adunk rá, jól megvilágítja, mivel indokolja magának az ember, hogy inkább ilyen, mint amolyan oldalinak gondolja magát, ha már muszáj választani (időnként pedig muszáj)?
Feltették maguknak most a kérdést most önök is? Válaszoltak rá? Jó. Akkor ismertetem az eredményt. Nem fog meglepni senkit, pedig nem ártana, ha megdöbbennénk rajta.
Beszélgetőtársaim válasza – szinte egybehangzóan – a következő volt: a mai jobboldal a közösség (a nemzet, az emberek, a „mi mindannyian”) oldalán áll, a mai baloldal pedig vele szemben. Udvariatlanul úgy is lehet mondani, hogy a mai baloldal nem a magyar polgárok érdekeit akarja szolgálni, hanem: (kitöltendő üres hely). Sőt, akár úgy is lehet mondani, hogy a mai magyar baloldal hazaáruló politikát folytat. Ez a válasz tökéletesen kielégítő minden olyan helyzetben, ahol nincs ott bökkenőnek egy magamfajta hölgy, aki udvariasan meghallgatja a válaszokat, majd arra kéri beszélgetőtársait, hogy próbáljanak mondani olyan különbséget, amellyel ő – baloldali liberális véleményformálóként – tud némileg azonosulni. Az idegen érdekek szolgálata ugyanis nem ilyen meghatározás, és nem is ilyen politikai cél. Ez elgondolkodtatta beszélgetőtársaimat (addig, azt hiszem, nem tudatosították, hogy szemtől szemben hazaárulással vádolnak), de kielégítő alternatívát hirtelenjében nem találtak.
Így, kimondva-kimondatlanul, maradt nekünk az a metapozíció, hogy a baloldalon azok vannak, akik szerint a baloldal és jobboldal különbsége nem ragadható meg a hazaárulásban, míg a jobboldalon azok vannak, akik szerint végső soron igen.
Felajánlom tehát most olvasóimnak ezt a különbségtételt megvitatásra. Baloldal és jobboldal különbsége a következő két évben – tekintettel a nemzetközi helyzetre is – nem az, vajon kire fogunk szavazni vagy szeretnénk-e előrehozott választást. Baloldal és jobboldal különbsége abban ragadható meg, hihető állításnak tartjuk-e, hogy a politikai elit egyik fele hazaáruló.
A nemzeti érdek
Ha ön szerint vannak hazaárulók és nem-hazaárulók a politikai elitben, és az elmúlt hét év egy sikeresen végrehajtott hazaáruló politika miatt ment pocsékba, akkor ön jó érzéssel fog Orbán Viktorra szavazni.
Ha ön szerint sok más szempontból érdemes osztályozni politikusainkat, de a „nemzeti érdek képviselete” több okból sem adekvát megközelítés, az elmúlt hét évben pedig nem az volt a probléma, hogy volt a kormányoknak programjuk és azt végre is hajtották, inkább az volt, hogy nem nagyon volt programjuk, és végképp nem hajtottak végre belőle semmit, aminek értelme lett volna, akkor ön nem fog jó érzéssel Orbán Viktorra szavazni. Meglehet, rá fog szavazni, mert jobb nem jut eszébe. Mert ha ön egyébként úgy gondolja, hogy a baloldal azért dobott ki hét évet az életünkből, mert katasztrofálisan nem tud kormányozni, akkor ön végül is elfogadja, hogy jöjjön valaki, aki tud kormányozni. Mondjuk, jöjjön Orbán Viktor, hátha neki megy.
Ahogy Novák Péter barátom fogalmazott: a baloldalon kupleráj van, a jobboldalon kaszárnya. És most határozottan inkább kaszárnyára van szükségünk, úgy objektíve, mint szubjektíve, nem pedig kuplerájra.
Ezzel a mély elvi különbséggel Bajnai Gordon válságkezelő kormánya nem tud mit kezdeni. Bajnai Gordon és kormánya lehet nagyon sikeres, hazafias válságkezelő kormány a következő három-négy hónapban, ha nagy szerencséje van, de a jelenlegi politikai játszmában nem sok esélye van arra, hogy ne nevezzék naponta hazaáruló kormánynak és ne övezze végtelen bizalmatlanság. Arra pedig, hogy felszámolja azt a kuplerájt, amihez képest a kaszárnya gondolata megváltásnak tűnik, vagy legalább megállítsa a balkanizálódás gyors folyamatát, amely mostanra gyakorlatilag felemésztette a magyar államot, semmi esélye nincs.
Ennek az embernek a feje tele van zagyvalékokkal, azt hiszi ilyen különleges mókákkal kiengesztelhet. Aki évek óta munkám rombolásából szerez magának élményt a fórumon.
Előzmény:Fő Bundy (15334)
És ezt akartad írni: … aki évek óta próbálja, igyekszik a tekintélyemet (le)rombolni.
Ezt akartad írni, csak nem tudsz fogalmazni.
Mármost, a fentiek okán, csupán részben tartom fönn azt, amit korábban mondtam: ha akarjátok, ha van bennetek elegendő alázat a diszciplína iránt, szívesen megtanítlak mindkettőtöket az írás tudományára; ám gyurcsányi hímbajadér táncot nem lejtek néktek tigrismintás bokszeralsómban, mert egyszerűen nem érdemlitek meg. Alattomosak vagytok. Tudniillik az, aki két egymást értelmező mondat közül csak az egyiket idézi, bizony, alamuszi fölhasználó az interneten. Akár IRL teszi ezt, akár valamely fikázó nickjén.
Igen, a normalitás, az nem ragályos. Nem ragad rá semmi. Maga sem ragad oda semmihez. Nem adhézív, nem oldódik, nem vegyül. Tolsztojnál jobban irt Hamvas.
