Együtt élünk, hatással vagyunk egymásra, reagálunk egymás viselkedésére, ennek ellenére mindig és minden körülmények között egyedül vagyunk. A vértanúk kéz a kézben vonulnak az arénába, de egyenként feszítik meg őket. A szerelmesek egymást átölelve, kétségbeesetten próbálják saját, elszigetelt extázisukat közös öntranszcendenciába olvasztani – mindhiába. Sajátos természeténél fogva minden testtel bíró lélek arra ítéltetett, hogy szenvedése és boldogsága magányos legyen. Az érzetek, érzések, intuíciók, látomások mindegyike egyéni, és csak szimbólumok által vagy más, közvetett úton közölhető. A tapasztalatokról ugyan gyűjthetünk információkat, de ily módon nem magukkal a tapasztalatokkal találkozunk. A családtól kezdve a nemzettel bezárólag, minden embercsoport elszigetelt univerzumok társadalma.
Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.
Beltron tanácstalanul nézte az órát. Szép volt, jó nagy, asztali. És pontosan járt. Az imént hozta Marion, az anyósa. Persze rögtön mondta is, hogy nem neki, hanem a lányának vette ajándékba. Ám Eve csak este jön haza. Beltron a szokásos péntek délutáni meccsét nézte a tévében, most kezdődött a második félidő. Idegesen rámosolygott az anyósára, nehogy gyanút fogjon. Amint Marion elment, az órát a komódra tette, visszaült a fotelbe és nézte a meccset. Marion visszatért a maga lakrészébe – a villát már évekkel ezelőtt felségterületekre osztották. Marion lakrésze volt a nagyobb, a szebb, a reprezentatív. Eve és Beltron meg a kisebbik, kevésbé szép részben szorongtak, ami megint csak rosszul esett Beltronnak. Mint annyi más, amit Marion művelt.
Ült, nézte a meccset, közben azért átszaladt a fején pár dolog. Jó, hogy Marion mit sem tud a szándékairól! Beltron ugyanis fél év alatt legalább négyszer próbálta meg eltenni az anyóst láb alól, de egyszer sem jött össze. Egyszer elvágta a kocsija fékvezetékét, de Marion még indulás előtt észrevette a fékolaj-tócsát a kocsi alatt. Másodszor egy családi kiránduláson mérget tett az ételébe, de hibásan mérte ki az adagot és Marion csak rosszul lett, a kórházban kimosták a gyomrát. Harmadszor megpróbálta lelökni a hosszú létráról, amikor az őszi avart szedte ki a villa ereszcsatornájából. Ám Marion megkapaszkodott, lógva maradt a tető szélén, és Beltron maga sietett a segítségére. Eve is odaszaladt és Beltron sűrűn magyarázkodhatott, hogy megbotlott és a létrának esett.
A negyedik eset két napja történt. Marion este a villa bejárata előtt az utolsó pillanatban ugrott el egy ismeretlen rendszámú, sötétített üvegű kocsi elől… Beltron hamis néven bérelte a kocsit, a rendszám egy részét letakarta, és a kudarc után gyorsan vissza is vitte a kölcsönzőbe.
Az óra ketyegett: tik-tak. Beltron most csak félig nézte a meccset. A gondolatai máshol is jártak. Lehetséges-e, hogy Marion már tudja: a veje az életére tör…? Hárman élnek a villában, Marion férje rég meghalt, az özvegy örökölte a kis gyárat, a családi részvényeket, meg a tengerparti nyaralót. Ha Beltron célozgatott rá, hogy valamit Eve-nek is kéne kapnia, Marion gúnyos mosollyal fojtotta el a vitát: „Eve addig semmit sem kap, míg te vagy a férje, te ingyenélő!” Arra célzott, hogy Beltron nem dolgozik, a felesége tartja el, akinek jól menő ingatlanügynöksége van. Hébe-hóba Beltron is hoz egy-egy ügyfelet, leakasztja érte a jutalékot, de nem nagyon töri magát. Inkább naponta eljár a teniszpályára, a klubba, és legfőbb szórakozása, hogy sportmérkőzéseket néz a tévében. A hűtő mindig tele van dobozos sörökkel. Beltronnak megfelelne ez az életmód akár a következő negyven évre is. Ha Marion is elmenne ebből a világból, és ők, a „fiatalok” örökölnék Marion vagyonát…
Tik-tak. Beltron alig figyelt már a meccsre. Lázasan gondolkodott. Minek hozott Marion egy órát Eve-nek? És éppen most? Marion jól tudja, hogy a veje ilyenkor meccset néz. Tehát aligha viszi át az órát Eve szobájába, ráér majd utána. És azt is tudja, hogy a meccs meddig tart. Mi van, ha ez csapda? Ha Marion tudja, hogy a veje hányszor tört már az életére, és most önvédelemből ő akar végezni vele? Tik-tak, tik-tak…
Beltronban a gyanú félelemmé érett. Ugrott, hogy az órát felkapja és kirohanjon vele az udvarra, de elkésett. Igazából csak egy nagy fényvillanást látott, és már nem is érzett semmit. Azt sem láthatta, hogy a szobából szinte semmi sem maradt. Kirepültek az ablakok, sarkából fordult ki az ajtó, a bútorok és a szőnyeg is lángra kapott. Egy határozott kéz abban a pillanatban már tárcsázta is a tűzoltókat… majd rögtön utána a rendőrséget. A mentőket Marion nem hívta.
Két nappal később Marion azt mondta Eve-nek:
– Mindig sejtettem, hogy valamiben sántikál. Meg akart ölni, tudod? A nyomozók
is azt állapították meg, hogy a férjed most egy bombát akart készíteni, amivel majd végez velem. De tudod, milyen ügyetlen volt világéletében! Hát most is elszúrta a dolgot.
Csak kis kitartás! - biztatom magam, még futni kell, még minden messze van. Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem, jaj, meg ne állj az úton hirtelen, sok a dolgunk még s nem mutathatom, hogy a harcot már nem bírom nagyon, és este, ha ágyamba roskadok, érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem, elkoptunk, de ne sejtse senki sem, higgyék csak azt: az óra jól ketyeg, nem irgalmaznak ám az emberek, csak hajtsd a vért, arcom piros legyen, frissen induljak minden reggelen, csak én tudom, ha ágyba roskadok, estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén a két vonás már mély lett és kemény, sokat sírtam; eső után a föld ilyen barázdált, csapzott, elgyötört... de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl, arcom hegy-völgye lágyan kisimul, csak este, ha ágyamba roskadok, érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan, holnap sikerül minden biztosan, a félúton, szívem, jaj meg ne állj, kip-kop... tovább is híven kalapálj, a hegynek föl kicsit nehéz az út, szív kell hozzá, de aki odajut, a csillagok közt csillagként ragyog... csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom... Most meg-megállok s felfohászkodom: - Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj! szegény szívem, te meg szaladj, szaladj... Csak kis kitartás, még egy hős iram, fussunk dalolva bátran és vígan... de este már a dal is csak dadog; altassatok el engem, csillagok!
Mert szeretnivaló volt, ahogy végigment a főutcán, rámosolygott a lányokra, tisztelettel bólintott az idősebb hölgyeknek, köszöntötte a komoly férfiakat. Kedvelték, mert bár nem dolgozott, szépen öltözött és mindig volt pénze. Azt sem tudták, hol lakik. Ő sohasem beszélt ilyesmiről.
Kedvelt helye a főtéri kocsma volt, a bank mellett. De sohasem ivott pálinkát. Legfeljebb egy kis bort. Ezzel is kitűnt a város férfijai közül. Néhány jó mondását utcaszerte idézték. Például azt mondta egyszer egy adószedőnek:
– Szégyenletes dolog, ön a mások pénzéből él! Miért nem akasztja fel magát?
Az illető harsány nevetés közepette hordta el a kocsmából az irháját. Az emberek aztán nem nevettek, amikor az adószedőt felakasztva találták egy városszéli erdőben. Biztosan öngyilkos lett.
Egy másik alkalommal egy ismert és gyűlölt uzsorást feddett meg és azt tanácsolta neki, sétáljon sokat a folyóparton. Az uzsorást egy héttel később fogták ki a folyóból, messzire a várostól. Biztosan ő is öngyilkos lett.
Szóval Dodót mindenki szerette. Különösen ezek után. A kocsmabeli társak beszélték, hogy tele szájjal nevetett és azt mondta: igazságot csinált. Nem „osztogat”, mint egy isten, hanem csinálja azt, akár a hóhér.
A múlt hónapban a rendőrkapitány meg is szólította Dodót:
– Barátom, most már ne kritizálj senkit, úgy is elég jól megy a temetkezési vállalkozóknak.
– Majd visszafogom magamat, uram! – ígérte Dodó és hunyorogva megkérdezte: – Mikor utazik el, uram?
A kapitány nem értette. De két nap múlva távirati parancsot kapott, áthelyezték. Dodót attól fogva mindenki jósnak tartotta – kivéve engem. De még nem nyilvánítottam véleményt.
Nemrégen rablók támadták meg a bankot. Azt ott, a kocsma mellett. Lövöldözést hallottunk, kitódultunk a térre. Dodó szeme összeszűkült, majd határozott léptekkel a bank felé indult. Valahonnan szirénázva közeledett egy rendőrautó.
Dodó belökte az ajtót. Három álarcos férfi éppen zsákokba gyűrte a pénzt, fegyvert fogva a rémült személyzetre.
– Hohó! – mondta Dodó és mosolygott. De nem sok jót ígért az a mosoly. Dodó sötétbőrű volt, vékony, csillogott a fogsora. Egyszerűen Dodó volt.
Az ijedt rablók azonnal lőttek. Fülsiketítően dörögtek a fegyverek. De a golyók elsüvítettek Dodó mellett. Az egyik pénztáros később ugyan azt állította, saját szemével látta: eltalálták többször is, de meg sem rezdült! És vére sem csordult, sértetlen maradt.
Dodó szeme rácsillant a legközelebb álló rablóra, mire az a szívéhez kapott, és a földre rogyott. A másik a kijárathoz indult a pénzt rejtő zsákkal. Dodó szelíd mosollyal utánaszólt:
– Csak nem akarsz már elmenni? Várd meg inkább a rendőröket! – és a varázserejével odaszögezte a padlóhoz. A harmadik már moccanni sem mert.
A rendőrök elvitték őket. Dodót megéljenezte a tömeg. Én is ott voltam az emberek között. Nemrégen költöztem ide, és úgy viselkedtem, mint a többiek. Nem volt szabad feltűnnöm. Nekem volt lakásom, és munkám is, nem úgy, mint Dodónak.
Este megvártam a sarkon. Egyedül voltunk a sötétben. Kimondtam a jelszót.
– Szóval te vagy az utódom. – mondta; nem örült túlságosan.
– Az Intergalaktikus Elnökség azt parancsolta, feddjelek meg. – mondtam halkan – Az Igazságtévőket nem azért küldték erre a bolygóra, hogy bohóckodjanak! Felelőtlenül viselkedtél, túl nagy híred lett. Átlátszó a ténykedésed, hamarosan még ezek a földiek is rájönnek, ki vagy valójában!
Dodó komoly volt, lehorgasztotta a fejét. Aztán átvéve az utasításokat, elment. Beleolvadt a sötétségbe. Nem néztem utána. Dodó most másik városba költözik, ott lesz Igazságtévő, ha nem is ilyen látványos módon. Nekünk nem szabad túlságosan feltűnni, mert az emberek még azt hinnék, mi – ők vagyunk. Azt hinnék, bármit megtehetnek, mint a filmhősök. Túlságosan bíznának az erejükben, és óhatatlanul ismét tragikus baklövéseket követnének el. Ők már csak ilyenek, tudjuk régen. Vigyázni kell rájuk.
A városkában többen keresték Dodót. Mi lett vele…? Elhintettem a pletykát: Dodót mégis fogja a golyó, alighanem meghalt. De ezt senki sem hitte el.
Nem bántam, hogy annyit beszélnek róla. Így legalább senki sem figyelt rám. Akkor sem, amikor elkezdtem áldásos működésemet. Pár hét múlva egy anyagyilkosra gyakoroltam némi hatást; az illetőt holtan találták. Biztosan öngyilkos lett, mondták többen és mondtam én is.
Hajdinában, amikor a kappitány még az országot járta és nyitva tartotta a szemét.
A szemét.
2006. okt. 26. 21:39
Történt egyszer, hogy a bruhahai rendőrség álruhába öltöztetett tagjai megtámadták a bruhahai rendőrség álruhátlan egyedeit.A támadás során minden eszköz használata megengedett volt: használhattak kutyaköveket- melyeket az utakról kellett felvenni,. mint jobb kucsatulajdonosnak a kucsaszart le-,s ezt hozzávághatták az álruhátlanokhoz,készíthettek sörösüvegbe beszorított orosz diplomata koktélját, beverhették Bruhahánia kirakatjait, és felforgathatták az autók kerekeit az ég felé.... Igaz, egyet elfelejtettek, a tankhoz csak akkumulátort vittek, ágyútöltényt nem... És ez mint nem sokkal később kiderült, sújjjjjjjjjos hiba volt.Üvölthettek,mint bruhaványban a fába beleszorult férgek,zászlórudakkal hadonászhattak. Egyszóval minden meg volt engedve nekik. Aztán amikor az álruhátlanok már megelégelték a handabandit, és szembefordultak az álruhásokkal bizony vége lett a lakodalomnak.Most aztán mindenki szidja a másikat-mint bokorlovat- az álruhátlanokat,mert némely álruhást bizony kellőképp elbugyáltak. És az álruhásokat is akik nem felebarátjuknak tekintették az álruhátlanokat. Erőszak!!!Erőszak!!! Kiáltják.Ez megengedhetetlen...
Mindezt a kapitány egy Dakota hírmondótól tudja, aki maga is nemzetvédelmi miniszterséget töltött be valaha Bruhahában.... Hát tényleg közröhej,amit műveltek, mondta a kapitány és elvonult a szerelemvadászokkal a zenélő erdőbe.
Persze ahogy múltak az évek, minden megszépült. Még a polgárháborúnak is majdnem kikiáltott helyzet is megoldódott.
Viszont a a két tábor azóta is folytonosan basztatja egymást, megfűszerezve egy jó jelmondattal: most már nem ellenfelek vagytok, hanem ellenségek.
És mint pár napja tudjuk azt is, hogy az ellenfelet nem kell feltétlenül szeretni, de azért jó megfenyegetni őket.
Hadd tanulja a mocskos fajtája a mi Urunk demograta és keresztényi hitvallását.
És a kappitány újfent beburkolózott a zenélő erdő szerelemvadászai körébe.
Azért a pipányállatokról sem feledkezett meg, és szomorúan állapította meg hogy nem csökkentek, csak szaporodnak.
Fát a háztartásban vajon honnan nyernek? Erdőkből vágjuk ki a szükséges fákat, ezért hozták létre ezt az iparágat. A fakitermelés a gazdálkodás része, ennél jóval többről szól munkánk egésze. Mert az erdők lassan meg is öregednek, de a szemünk előtt más dolgok lebegnek
.Számunkra is fontos, hogy a szép természet, ne pusztulhasson ki, ne ölje enyészet. Hogy a környezetünk élőn megmaradjon, ott élők számára jó otthon maradjon. Ne bontsuk munkánkkal meg az egyensúlyát, felmérjük a dolgunk jövőnkre mért súlyát. Pótoljuk a hiányt, azt, amit kivágtunk, legyen fenntartható, élő a világunk.
Biztosítjuk a fát bútor-, s faiparnak, s támogatjuk célját, kik erdőt akarnak. Megóvjuk az erdő ökoszisztémáját, védjük állatait, felnövesztjük fáját. Igyekszünk munkánkban hasznosak is lenni, erdőnk életében jó gazdaként tenni, hogy még nagyon soká éljen, s gazdagodjon, s a turista szeme örömtől ragyogjon!
Amikor nagyanyám végre szólt, hogy indulhatunk, én már türelmetlenül topogtam a ház előtt, a hóban. Minden szikrázott: a fenyők, a háztető, az ösvény. A villanylámpák fénye csiholta a kicsiny fénypontok ezreit. A Balatont nem láttuk, messze volt, homályos, felszíne befagyott. Majdnem hatvan éve már.
Nemcsak a nyarakat töltöttem a félszigeten, hanem olykor egy hetet télen is. A Karácsony szertartásához tartozott a behúzódás a konyhába, ahol a tűzhely lángja fémkarikák között vetült a mennyezetre, forralt bor és étel illata repdesett. Nekem teát csináltak, teli tüdővel fújva hűtöttem a forró poharat. Odakünn bársonyhideg éjszaka lapult, tudtam, nem ellenséges.
De ez még kora este volt. Kint már majdnem éjszaka, idebent sürgölődés: megyünk a templomba! Nagyapám, az örök ateista – később persze pap temette – csak somolygott rajtunk. A felesége prémes kabátot vett fel, kezeit muffba bújtatta. A templom felé menet olykor egy pillanatra én is bedugtam egyik kezemet ebbe a szőrme-melegségbe, jó volt.
A hó frissen esett, ropogott a talpam alatt. Előreszaladtam, ki a kőkorláthoz, ahonnan leláthattam a hegyről. Mérhetetlenül nyugalmas volt a tó, és csöndes. Ilyen mély csöndek ma már talán csak a sarkvidéken vannak. Akkor a hó uralta a tájat, fényét az égre vetette, tompa szürkeségbe öltöztetve hegyet, vizet. Mindenfelől apró alakok indultak el a falusi templom felé. Még kicsi voltam, nem sokat értettem. Csak a hangulat, az telepedett belém, el nem múlóan. Még ma is torkon ragad, ha rágondolok.
De akkor viháncoltam a hóban, nagyanyám rám szólt, hangjában ünnepélyes komolyság zengett. A kéttornyú templom a hegy fokán messzire látszott. Akkor olyan volt, mintha belül tűz égne. És csakugyan, száz és száz gyertya ontotta a fényt és azt a finom, füsttel keveredett fojtó illatot. Meleg volt odabent. Emberek álltak, sokan voltak, énekeltek. Aranyozott szobrocskák az oltáron, érthetetlen festmény alakjai, és a mennyezetig érő ének. Én nem tudtam e dalokat, de nagyanyám öregesen rázendített. Hozzá hasonló öregasszonyok kórusa felelt neki, a dalok egybefolytak, én meg csak álltam és bámultam.
Hazafelé minden azt sugallta: karácsony van. Felnéztem és a csillagok mintha jöttek volna, repültek felém. Az ablakokban látszottak a szerényen díszített fák, a gyertyák. Akkoriban még nem voltak villanygyertyák, színesek – semmilyenek. Igazi, viaszt lecsöppentő, apró gyertya lángolt egy-egy ág végén, óvatos szemek kisérték. És a fa alatt az ajándékok... Türelmetlenül vágtattam hazafelé. Nagyanyám utánam szólt, de a házunkhoz közeledve már elszabadultam. Csikóvérem hajtott, talpam hóba szaladt újra és újra. A kaput kipirult arccal nyomtam be és futottam. A házban, ismerős ablakok mögött, vágyott melegség várt. Aranyfény szaladt ki a hóra, kutya üdvözölt vakkantva. És amikor beléptem a melegre, biztos voltam benne, hogy igen, most már itthon vagyok.
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rámragyog, a nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom? Azt meg kell érni még, csillag mécsem ki tudja meddig ég?! de most, de most e tündöklő sugár még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés… tavasz!
A tudós bagolyné tojt egy kis utódot, de az nem lett okos, sőt inkább ütődött. Atyja, a nagyhírű egyetemi dékán sokat bosszankodott lüke ivadékán. Hasztalan unszolta: - Magolj, fiam, bagoly! Hiába korholta, intette, kölkét ez csak untatta. Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett. Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán csak ücsörgött és pislogott pislán. - Huss! Rivallt rá az elnök-akadémikus. - Szálljon egy házra, és borítsa gyászba! - Jó! - mondta a buta bagoly, holott azt sem tudta, miből lesz a halott. Rászállott a legelső viskóra, és ott csücsült bóbiskolva. Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz, mert ez volt a temetői gyászház. Így lett a nagyerdő legostobább baglya, a Huhugányos Akadémia tagja.
Három testőr Afrikában: " Várj, a bizalom! szóltam Töröknek, majd úgy vágtam szájon hogy az ajtót kiszakítva, hatalmas robajjal a várakozó katonák közé repült. És most már mindannyiunk közérzete rohamosan javult, hogy rendszeresen verhettük törököt!" Ezt ennyi év után is fejből . Most 69 vagyok .Ezeket talán 20 évesen kezdtem olvasni, olyan szinten, hogy majdnem szóról szóra tudtam , majdnem minden könyvet. Nagyon szerettem, és szerintem azóta sem volt olyan aki ezt az abszurd humort ilyen szinten tudta könyvekbe önteni. Én kötelező olvasmánynak tenném az iskolában. Azt hiszem minden könyve megvan, ha csak valamelyiket nem adták vissza. Most újra át fogom nézni. " Másnap miután helyre hozták a berendezést, újra megjelent az ifjú idegen. Kabátját hanyagul egy szék karfájára dobta, felállt rá, majd ezeket mondta, Hölgyeim és uraim a tegnap esti svéd torna miatt elhalasztott koncertemet szives engedelmükkel ma tartom meg, És most már mindenki feszült figyelemmel hallgatta művészt! Aki mély érzéssel eljátszotta a Luis a fűtő elhajózott a Hebridákra, kezdetű slágert.".... No! lehet, hogy van némi kis hiba benne, de ebben a korban, higgyétek el ez még biztató az elme állapotomat illetőn!:))))
Elsore nekem mindig Potrien kepzelt beszelgetesei ugranak be, a sok szazbol:
De eszébe jut egy újabb dialóg, ez már közötte és a francia köztársaság elnöke között fog lefolyni, amikor a gyarmat jubileumi ünnepségén harci játékok közben Mendoza a vörös spanyol a célpont helyett egyetlen lövéssel leteríti a kikötőben sétálgató tűzoltóparancsnok pincsikutyájának a rendszámát.
"Mondja, Potrien - kérdezi a köztársaság elnöke. - Elért már találatot ez a század?”
"Potrien büszkén áll majd elő: Oui, mon excellence! Ez a vörös újonc tíz lövés közül kétszer eltalálta, nem teljes öt lépés távolságból, az új vámház nyolcemeletes épületét."
"Bravó! - mondja majd az elnök. - Igazán nem hinné róla az ember..."
És nem is igaz, mert Mendoza öt lépésről egyszer sem találná el a vámházat, de Potrien ezt nem vallhatja be az elnöknek, mert akkor feloszlatnák nyomban a légiót.
Erre ittunk és én játszottam a citerán és elénekeltem a "Lulu ha visszatérek Fidzsiről" -t :)
Miért zárták be, Mr. Higgins? - Csendháborítás miatt. Öt évre! - Az hogy lehet? - Mikor kimásztam az ablakon, leejtettem egy tükröt, és a csörömpölésre összeszaladtak a lakók.
Az előretolt helyőrség-ben : Troppauer Hümer verset olvas :))))))))))
- Azonnal hagyja abba ezt a marhaságot - mondta egy kanadai óriás.
- De, uraim... Hát nem szépek az én... verseim? - Úgy látszott, hogy nyomban sírva fakad.
- A maga versei unalmasak és hülyék... - kiáltotta öklét rázva egy görög díjbirkózó.
Ami azután következett, az olyan volt, mint valami rossz álom. A költő úgy vágta szájon a görög díjbirkózót, hogy az repedt állkapoccsal röpült egy vasoszlopnak, és elájult. Azután egyetlen könnyed mozdulattal a kanadai favágót fél kézzel nekicsapta a társainak.
Még néhány zord kritikus sietett az erélyes költő ellen... De hiába. Troppauer úgy dobta egyiket a másikhoz, mint apró forgácsot.
A katonák döbbenten, ijedten nézték...
A harc befejeződött, a művész egymaga állt a helyiség közepén, és szemrehányó pillantással körülnézett.
Valaki nyöszörgött, de különben csend volt.
A költő visszaült a helyére, kisimította piszkos papírcsomóját, és fennkölten így szólt:
- Anyám, te vagy árva fiad csillaga, írta Troppauer Hümér. Első ének...
A több mint huszonkét oldalas verset azután már feszült figyelemmel hallgatták végig a légionisták.
Költöztem... de nem úgy, ahogy általában költözik az ember. Nem tervezgettem hónapokig, nem keresgéltem új lakhelyet, nem gyűjtögettem a költözéshez szükséges pénzt. Nem csomagoltam, nem hívtam bútorszállítót, a költözéshez nem kellett segítség. Mert nem házba költöztem, nem lakásba. Egy sokkal szebb, csodásabb helyre. Ahová mindig vágytam. Álmaim otthonába. Hazaköltöztem. Beléd költöztem. A szavaimmal. Szavaimban a lelkemmel. Lelkemben az érzéseimmel.
„Mindig mosollyal köszöntsük egymást, a mosoly a szeretet kezdete.”
„A béke egy mosollyal kezdődik.”
„Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk.”
„Ha szerény vagy semmi baj sem érhet, sem dicséret, sem szégyen, mert pontosan jól tudod ki is vagy valójában.”
„Én olyan dolgokat tudok megtenni, amit te nem, és te olyan dolgokat tudsz megtenni, amit én nem. Együtt nagyszerű dolgokat hozhatunk létre!”
„Az emberek irreálisak, logikátlanok és önzők. Szeresd őket mindezek ellenére is.”
Azt hihetnénk, hogy a szegénység csupán az otthontalanságot, éhezés és a ruhátlanságot takarja. Az igazi szegénység a szeretet hiányában, feleslegesség érzésében mutatkozik meg. Saját otthonainkban kell kezdenünk az effajta szegénység orvoslását.”
„Nem érhetjük be pénzzel, a pénz nem elég, a pénz csak kapott dolog. Amire igazán szükség van az a szíved és a szereteted. Szórd szét a szeretetedet bárhová is vigyen utad.”
„Az egyik legnagyobb betegség, ha senkije vagyunk valakinek.”
„Életünk végén nem a diplomáink alapján leszünk elbírálva, vagy hogy mennyi pénzt szedtünk össze, vagy hogy milyen dolgokat valósítottunk meg. Hanem aszerint leszünk elbírálva, hogy: „Éhes voltam és te megetettél, fáztam és te ruhát adtál, nem volt fedél a fejem fölött és te befogadtál.”
Kissé drasztikusnak beavatkozásnak tűnik, de a hatása óriási. A megfésült állományt azonnal tápanyaggal megszórjuk és ráöntözünk vízzel bőségesen. Az új fűvetések gyepszellőzetésére a vetés évében nincs szükség, de a következő évben már ez rendszeres tépkedésre (tavasszal, ősszel), megújítási eljárásra, már igen.
"A halottal véletlenül találkozott a hálószobájában, abból az alkalomból, hogy felfigyelt e néhai úr hortyogására, és amint benézett az ágy alá, ott látta a megboldogultat békében nyugodni, harsány álomba merülten."
"A művelt emberiségnek üzenem: Mindenütt jó, de legjobb a Horchman-pneu és tömlő, ugyanott elsőrangú golyóscsapágy!"
"Az ideám mindenesetre elsőrendű! Világhírű leszek. Az egyetlen mód arra, hogy valaki munka nélkül jólétben élhessen, és ne kritizálják."
"Nem az első eset, hogy a tudomány hosszú és fárasztó vargabetűvel egy távoli évszázadban találta meg azt a kis igazságot, amit a nagyképűség és a kapzsiság meghamisított iránytűje nélkül a szomszédos évtizedből könnyen kivehetett volna, mintha csak a szekrényében tartaná."
