kút messzi ligetekben. A hang madár: elhalkul, tovalebben, s ideje jöttén szent erdőbe fészkel,
szent csöndbe, titokba temetkezik.
Az ember versbe mártja kezeit. Hamuba? Friss vizekbe? Minden fölöslegeset elveszít, emelkedő vagy zuhanó a kedve, imádság jön, dal vagy elmélkedés, elhangzó szólamok, elfeledett nyelv -
Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova nézek, istent látok, ezert, s nem szomorú a világ. Egyike gyilkos, a másika áldott, másika részeg, egyike zengő ég, másika néma virág. Mind hatalom, de nem egyenlők az erőre; ha egy int gyakran a másik fut; gyakran a másika fél. Egyike fényes, a másika vak; hogy lenne ez egy mind? Semmi az ami csak egy; semmi sem egy, ami él. Nem hiszem én az egy istent; hiszem az ezer istent: azt aki adja a fényt; azt aki adja a dalt; azt kivel a kin is édes, azt kivel a mocsok is szent; Kronost az öreget s Bacchost a fiatalt; az arany Aphroditét s minden derüs égi mosolygót; holdnak szűz erejét, Artemisz enyhe nyilát; Zeüszt a komor dörgőt s Próteüszt a tengeri bolygót és a nyilas napot is, mely a világra kilát. Gabnaadó bus anyát s lányát, a vidám hazajárót; erdei lyányokat is s a fura furtfülü Pánt; látom amint a Moira köröttem fonja a hálót s olykor az Eümenidák vércsepegős szeme bánt. Élnek az istenek és még érzi hatalmukat egyre bárha nem is hisz már bennük a léha világ: egy isten se szorult a hitre s az emberi kegyre egyike zengő ég, másika néma virág.
Mindennevű, hogyan szólítsalak? Nazianzi Sz. Gergely
I. Mindennevű, hogyan szólítsalak? Mindenarcú, hogyan tapintsalak? Mindenszívű, hogyan szeresselek?
..
IV. A múlt héten egy kisgyerekben láttalak.
Guggoltál a sétatéren És házakat építettél Homokból és hulladékból. Fölnéztél rám a földről Huncutkás mosollyal: ,,Látod, mit építek? Máskor mást építettem, Naprendszert és csigabiga-házat. Építeni jó. Gyere, építsünk együtt!'' És én melléd telepedtem a földre, Te pedig megfogtad a kezem És vezetted, És betűket írtunk a homokba.
Lejöttem a hegyről, ahol két hónapig éltem, virágos fák között s aztán érő gyümölcsök árnyékában, mint szorgalmas földmüvelő dolgoztam napestig. Szavakat róttam egymás mellé, melyek életről és halálról szólnak, miközben Téged is dicsértelek apró, fekete betüimmel, melyek ugy jönnek elő a lélek mélyéről, mint a hangyák, szárnyra kelnek és végtelen tereken át szétviszik napjaim arany dalait a világba.
Most itt állok a kapuban, egyszál virággal a kezemben, mögöttem a hegy, melyről bucsu nélkül távoztam, előttem a város s ha egyszer még elérem, meghajtom magam előtte mezők tarkaságával a szememben és kedves gyümölcseim izével a nyelvem alatt.
Elég volt a magányosságból és az édes békességből is elég volt. Messze innen a város, de elindulok felé még ebben az órában egy felejthetetlen évszak emlékével a szivemben.
betegeiket hipnózisban visszaviszik előző életeikbe,
hogy ott találják meg jelenlegi problémáik okát.
Mikor rézgyűrű voltam, tűzbe dobtak. Mikor vak macska, felmosóvödörbe. Király voltam, hóhér kezére adtak. Övcsat – ötezer évre lemerültem a földbe.
Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam a sárszínű folyónál, legyek felhőiben. Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak százszámra úsztak el a napban égő vizen.
Öregasszony is voltam, csak ődöngtem egész nap hálóingben, a falnak sérelmeim soroltam. Rablók orozták el megsárgult kombinémat, fél paprikámat, míg gyufát vettem a boltban.
Égő házban vizesdézsába fúltam. Az ütközetben otthagytam a lábam. Zsarnok anyám árnyékában fakultam. Disznók faltak föl egy parasztudvar porában.
Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam. Egész az idő pereméig estem – mintha vonatból éjjel, nem láttam már, csak szórtan derengő létezőket, de még ott is kerestem
a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül ott sem volt semmi, csak valami fal. Azon túl csak a semmi, azon innen a kék űr lassan kiégő csillagaival.
Csontváry: Jajcei vízesés
