„Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út” – ezzel állította választás elé a rendszerváltó szavazókat 1990-ben Tamás Gáspár Miklós az SZDSZ nevében. A választáson a lemucsaizott (lebunkózott) MDF nyert, és a vereség hatására megszületett a liberális mítosz: azokban a megyékben, ahol az SZDSZ jól szerepelt (Nyugat-Dunántúlon, Budapesten), mívelt kultúrlények, míg az inkább az MDF-et támogató helyeken elmaradott emberek élnek.
Emlékeim szerint a svájcisapka történet nagyjából úgy zajlott, hogy akkor már nagyon húzódott-kenődött a vita az állami címerről, több változat is ütközött, eszelős mennyiségű baromság hangzott el, és akkor Kis János, az SZDSZ elnöke valahogy úgy fogalmazott, hogy neki most már mindegy, hogy koronát tesznek a Kossuth-címerre, svájci sapkát vagy semmit, csak fejezzék már be és lehessen tovább lépni.
Nem volt szerencsés megfogalmazás, inger szülte, bár tartalmilag nincs baj vele, csak éppen tudnia kellett volna, hogy ezt ki lehet csavarni, félre lehet magyarázni, és évekig lehet ismételgetni, előhúzni, lobogtatni és a liberálisok csökött nemzetellenességét igazolni vele, miként ez tucatszor meg is történt.
Természetesen nem mondott Kis semmi olyat, hogy a korona (akár Szent, akár "sima") = svájci sapka. Feltehetően nem is gondolta úgy, mert annál okosabb ember. Rosszul fogalmazott, vagy talán ironikus akart lenni egy olyan közegben, amely nem vevő az iróniára.
A csürhézés, hordázás, bandázás, csőcselékezés, gengezés színre lépésének időpontja sem határozható meg pontosan, én Tamás Gáspár Miklóshoz kötném az első választás elvesztésének éjszakáján, amikor a "mucsaizmust" megfogalmazta. (Ha nem akkor történt, elnézést, de én így emlékszem.). A volt komcsikat, munkásőröket és hasonlókat leszámítva, akiket már akkor bűnbandának, bűnszövetkezetnek és ahsonlóknak nevezték politika-szerte, ez volt az első alkalom, hogy valaki a demokratikusan megválasztott ellenfelét illette ilyen megfogalmazással.
Ami egyébként sokkal sértőbb és igaztalanabb volt, mint a "banda". A banda nálam szimpla sértési kísérlet, ártó szándék a nyelvvel, de nincs erős hatása vagy súlya. A mucsaizmus viszont súlyos. A sötét, bunkó sültparaszt, a semmirekellő, lusta, neveletlen, erőszakos tahó. Az a mucsai.
Na most, Antall táborában voltak mucsaiak persze, de voltak mindenfele, például az ellenzéki oldalon is. Szép számmal. Mucsa beköltözött a magyar politikába, és nem válogatott a pártok között. Ily módon az MDF lemucsaizása nagyon súlyos pillanat volt. Mindemellett Antall ezeket mélyen megvetette, és amennyire tehette, nem is nagyon engedte magasabb politikai szintekre. Nála egy Dénes Jánosnak, Horváh Bélának és hasonlóknak esélye sem volt, hogy igazi pályán valódi labdába rúghassanak. Kormányában vitatható politikai képességű, de tisztes tudósok foglaltak helyet többségükben, és unatkoztak hosszasan. Némelyikük később kissé elzüllött politikailag, amint kikerült Antall szigorú bűvköréből (Für Lajos, Boross Péter), de utólag visszatekintve nem volt azzal semmiféle rettenet, Mucsa pedig a legkevésbé. Azt hiszem, ma simán becserélnénk Orbán kormányát az Antalléra (Kupa, Bod Péter Á., Szabó Iván, Kádár Béla)
Később aztán szépen eszkalálódott ez a nyelvi viszonyrendszer: jöttek az idegenszívűek, a hazaárulók, a magukfajták és magunkfajták, volt valami hideglábúak is, szóval ezekhez képest a banda smafu. Nem ez a baj Makoveczcel, nem ez a makoveczizmus lényegi eleme, nem itt kell Makoveczet fülön csípni, nem ez a legártóbb, amit ki szokott hajigálni a száján.
A csőcselékezés valóban durvább. A csőcselék a fékevesztett és zabolátlan, minden rombolásra kész, agyament tömeg leírása. Hankiss Á. nem az. Más. Nagyon rút dolog például ez az "eltett", majd most hirtelen eszébe villanó egykori levél, hiszen nyilvánvaló, hogy gyűjtögetett a szebb napokra. Ez alantas. Ez nem független értelmiségihez méltó, mert ez nyomozói-kurkászi feladat, nem társadalomtudósi. Viszont semmiképp nem csőcselékes. A csőcselék nem időzik könyvtárak hűvös mélyán, keresgél régi iratok között, majd amit talál, azt nem teszi el egy dossziéba és kapja elő a politikailag alkalmas pillanatban, mint a "Két férfi a városban" című film aljadék rendőrnyomozója.
Mottó: „Heller Ági… írt 40 csodálatos könyvet... például itt van Az én filozófiám története…”
(Ungvári Tamás, könyvszámláló elitértelmiségi)
Az én csodálatos szövegszerkesztőm pedig azt jelzi, hogy csak a „Gyurica úr” nicken (vagyis alig több, mint fél év alatt) közel 2.300.000 karaktert írtam ezen a fórumon, s amely szövegmennyiség a csodálatos Heller Ági csodálatos könyvének csodálatos karaktermennyiségét alapul véve: 6 azaz hat csodálatos könyvterjedelemnek felel meg. Vagyis: ha Heller Ági a (férjével együtt) cca. 60 év alatt cca. 40 könyvet kapirgált össze, akkor én (egyszerű számtan!) cca. 60 év alatt cca. 720 könyvet írhattam volna, ha akartam volna. Nos, kb. ennyit az infantilis könyvszámlálgatásról, szellemi mennyiségmitizálásról.
Ami tehát sokkal érdekesebb, újra csak azt mondom: zsírozzunk lelkesen! Maradva a hatos szorzónál, zsírozzunk úgy, hogy Ungvári professzor, az ő csodálatos professzoriságát tekintetbe véve, kiemel 1 azaz egy téves, cáfolható mondatot (állítást, ítéletet) az itt olvasható (hat hellernyi mennyiségű) szövegemből, s én a megjelölt mondat mellé rakok 6 azaz hat kifejezetten rossz (hamis, ostoba, hazug stb.) mondatot Heller Ági 1 azaz egy csodálatos könyvéből! Majd a rákövetkezőre megint hatot és így tovább. Hangsúlyozom: csak „Az én filozófiám történetéből”, ti. éppen ez benne a hendikep (a sznobok kedvéért: handicap), részemről így sportszerű a játék, a gyöngébbeknek jár ennyi előny. Sőt szorozzuk föl az egészet százzal: egyetlen Gyurica-tévedéssel szembe rakok hatszáz Heller-baromságot (kb. 2000 mondat lehet a könyvben, vagyis négy tévedésem után már csődöt jelenthetnék).
Ha viszont ez nem megy, ha Ungvári professzor részint professzori, részint „társadalmi-felekezeti méltóságán” alulinak tartja az effajta zsírozást, ha Ungvári professzor csak süketelni képes a tévében undorról, mételyről, csodálatosságról, könyvmennyiségről, miegyebekről, hát akkor én majd zsírozok magam; s ami azt jelenti, hogy az Ungvári professzor által minden nem közölt rossz mondatommal szemben elhelyezek annyi kutyaütő Babarczy- vagy/és Heller-szöveget, amennyit éppen akarok.
Na most, ha nem is szorosan Babarczyhoz, de nagyon idetartozik: tegnap este Gerő András történész is „zsírozni” igyekezett az ATV stúdiójában (A tét), Gerő persze nem Ungvárival, Hellerrel, hanem ő Makovecz Imre építésszel szemben. Kvázi zsírozni akart a manus, miután Bánó föltette a kérdést: Makovecz vajon miért nevezte őket „Heller bandájának” a nyilvánosság előtt? Hogy hát hogy’ lehet így beszélni, hogy bandája, meg hogy mi az hogy bandája, meg minden, meg hogy hogyan mondhatta ezt a Makovecz, hogy „Heller és bandája” – kb. így hüledezett a tévében a magyar médiatörténelem egyik legvisszataszítóbb hipokritája, bizonyos Bánó András műsorvezető. Mire Gerő András történész percen nyilvános vitára hívta ki Makoveczet, persze nem azért, hogy valóban vitázzanak, és ennyiben helyesen is, ti. Makovecz Imre nyíltan zsidózott. Mármost antiszemitával nem ülünk le vitázni, miként a primitív filoszemitával sem, beszélünk róluk, de nem érintkezünk velük. Érintkezzenek egymással! Gerő meg is tette az érintkezést a tegnapi műsorban, erősen úgy csinált, mintha valóban polemizálni kívánna, miközben leplezetlen gúnnyal közölte: tulajdonképpen csak kioktatná Makoveczet, mondván, hogy az építész rosszul tudja: „nem 1914-ben ért véget az első világháború”.
Kérdezem, ha Bánóék, Gerőék úgy vélik, nincs igaza Hellernek, aki szerint a zsidót éppen az élteti, hogy gyűlölik, gyalázzák, lebandázzák stb. (ti. a helleri spekuláció „értelmében”, ha nem üldöznék a zsidót, megszűnne a zsidóság, asszimilálódna, fölszívódna a környezetében), szóval, ha Bánóék szerint ebben nincs igaza Hellernek, akkor teljességgel érthetetlen: miért froclizzák, hergelik a tévében Makovecz Imrét például. Miért gúnyolják Makoveczet, miért „hívják ki” kvázi vitára (Bánó műsorában), ráadásul (ismétlem) logikailag is, retorikailag is fölöslegesen, értelmetlenül, kontraproduktív módon? Miért?
Miért gúnyolta (Bánó műsorában) Gerő András – méghozzá éveken át, már a totálunalomig menő notóriussággal! – Orbán Viktort? Akit Gerő nem néven nevezett Bánó műsoraiban, hanem (a műsorvezető idióta vigyorgásától kísérve; merthogy az is mért vigyorog mindig, és ha már vigyorog a jámbor, miért oly bicskanyitogató fintorral teszi?), szóval hogy Gerő következetesen „bukott miniszterelnöknek” nevezte Orbánt (mintha az volna a neve), míg a politikustársait így titulálta (ismétlem: minden egyes alkalommal!): „ezek az emberek”. Persze Gerő nem mondta ki a szót: „banda”, ám a néző pontosan tudja, mit fed a „metakommunikáció” fogalma. Félreértés ne essék, nem azt kérdezem, hogy Gerőék, Bánóék miért bandázták le metakommunikatíve, ámde folyamatosan Orbánékat, nem azt kérdezem, miért nevezték Gerőék-Bánóék Sólyom Lászlót par excellence „beszari alaknak” éveken át, szinte heti rendszerességgel (nyilván joggal tették, nem tudom, nem politizálok), hanem azt kérdezem, ha így történt (márpedig így történt), akkor most vajon mi a lófaszér’ van csodálkozva Makovecz indulatán, „visszabandázásán”?
Heller is par excellence nevezte „csőcseléknek” azt a tüntető tömeget, amellyel Hankiss, Makovecz feszt és manifeszt azonosult politikailag is, lelkileg is. „Nemzeti forradalmároknak” tartják őket, és ami köztudott. Jogos volt a „csőcselék” minősítés? Nem ez a kérdés. Ugyanis pontosan tudható, hogy a „csőcselék” kifejezéssel Heller Makoveczet is, Hankiss-t is megsérti, hergeli. Jogos a sértés? Nem erről beszélek, hanem arról, hogy: sértés.
Válaszul Hankiss közzétett egy levelet, melyből kiderült: Heller Ágnes mentálisan hitvány ember (részint ostoba, részint erkölcstelen), majd e választ, amely egyébként nyugodtan nevezhető neutrálisnak (ti. Hankiss tényt közölt), Radnóti Sándor az újságban, Ungvári pedig a tévében „mételynek”, „undornak” nevezte. Méltán? Nem erről beszélek, hanem arról, hogy pontosan a vigyori Bánó műsorában mételyezték, undorozták le Hankiss Ágneséket! Ráadásul (külön agyrém!) Bánó nem azon háborgott tegnap este, hogy a Makovecz zsidózott, hanem a „banda” szón akadt fönn a marhája!
Érti ezt valaki? Mi a baj a „bandával”? – kérdem én. Mennyiben decensebb, kulturáltabb, „európaibb” a „csőcselék”, a „métely” vagy az „undor” szó példának okáért?
Bánó hipokritának is kevés. Alig-alig ismerek hozzáfoghatóan ostoba embert. Vagyis a magam részéről nem nevezném Helleréket „bandának”, ti. mindegyikről külön-külön van konkrét véleményem a konkrét szövegeik alapján, ugyanakkor értem a lecsőcselékezettek indulatát.
Tudom én magamról, nem szükséges figyelmeztetni rá, már bizony kurta kissé a memóriám, így hát nem állítom biztosra, inkább óvatosan fogalmazom: emlékezetem szerint ez az egész bandázó-csőcselékező-bandázó cirkusz a „svejcisapkázással” kezdődött, az addig lappangó indulatok az ominózus „svejcisapkában” verbalizálódtak először. Így emlékszem. Akik annakidején a királyi koronát „Szentkoronának” tartották (közöttük a Magyar Szocialista Párt parlamenti frakciójának tagjai – Vitányival, Ormossal, Bossányival, Bokrossal együtt), értelemszerűen (a „Kossuth-címerrel” szemben) a „Szentkoronás címer” mellett érveltek, ágáltak, kitől mennyire tellett. Ne szépítsük a dolgot, mondjuk ki kereken: ezt volt az, amelyet nem sikerült elviselni „Heller bandájának”, vagyis Hellerék a Makovecz-féle „csőcselék” egyik szent ereklyéjét (megkockáztatom: a szent ereklyéjét) történelemtudományosan svejcisapkának minősítették. Úgy emlékszem, ezzel kezdődött a dolog. Verbálisan. Úgy emlékszem, maga Kis János volt a svejcisapkásozó vicces fiú, s aztán persze jött Csurka a nyílt „alapvetésével”, jött a Nappali hold, majd rekontra a „szintén zenész” Farkasházy azzal, hogy ők akkor most talán „elénekelnének egy dalt”, többek szerint Tamás Gáspár Miklóstól származik a „laza, poénos” szöveg… és hömpölygött a szenny, megállíthatatlanul: egyik primitív („vicces”) mocskolódás követte a másikat. Ismétlem: mindez – verbálisan – azzal kezdődött, hogy Kis János szerint „negyűjjjön má vissza a kirááj!”.
Jó, ne gyűjjön vissza, szerintem se gyűjjön vissza, na de muszáj volt svejcisapkázni is hozzá?! Ha pedig muszáj volt, mert jórészt picike, pitiánerke, férgeske lelkű emberekről van szó (vö. a Heller-levél tartalmával), akkor vajon miért csodálkoznak a visszabandázáson?! Hát, hacsaknem azért, mert a pitiségük az értelmüket is totálisan blokkolja.
Amit Bánóék, Gerőék, Ungváriék művelnek (pl. az ATV-ben), pontosan olyan, mintha én itt azon csodálkoznék-háborognék, hogy Babarczy Eszter szerint nem áll föl már az én a szarkasztikus kisrépám.
Márpedig nem csodálkozom Babarczy hozzászólásán! Ugyanis elolvastam a könyvét, elolvastam néhány cikkét, így intellektuálisan egy centivel sem vártam tőle többet, emberileg (értsd: pszichésen) pedig tökéletesen megértem őt, hiszen arra, amit tőlem kapott itt az elmúlt évek során, indulatilag minimum ennyi a „válasz”.
Nem vagyok egy brüsszeli csipke, kétségtelen, ám én nem is várom el, hogy velem szemben elnézőek, finomak legyenek az ellenfelek, különösen azok, akiket a szavaimmal, gesztusaimmal csontvelőig sértek időnként. Miféle ember az, aki gyalázkodik, gúnyolódik (vs. mások gúnyolódása közben uszítón vigyorog, mégpedig abban a műsorban, amelyet vezetnie kéne s nem vigyorognia benne infantilisan!), szóval, milyen ember az, aki bőszülten gyalázkodik, majd fölháborodik a kontra-gyalázkodáson? Férfi az ilyen?
Többször ajánlottam, s ezt máig fönntartom: annak, aki bebizonyítja, hogy én bárkit elsőként bántottam meg (pl. politikai, ideológiai, esztétikai stb. nézete, véleménye miatt), nos, annak szívből nyalok! Már amennyiben úrhölgy az illető, lehet tőlem antiszemita, filoszemita, tulajdonképpen mindegy, csak nőnemű legyen a fórumtárs ilyen értelemben! Ha viszont férfi lelne itt olyan hozzászólást, amelyben elsőként bántottam meg valakit, akkor vele majd kiegyezek valahogyan, nem ez a fontos, ti. a lényeg, hogy én mindig csak „visszaütöttem”. Míg Kis János (mutatis mutandis) nem visszaütött. Ő volt az első (ergo az alapmételyező), aki nyíltan negligálta a „kulturkampfot” felfüggesztő, s a Kádár-rezsim idején kínosan betartott magyar „Moncloa”-paktumot. Ha rosszul emlékszem, ha megcsalt a memóriám, elnézést kérek Kis Jánostól, és persze készséggel kijelentem: Kis János nem bandatag, Kis János nem tartozik a svejcisapkásozó, csőcselékező Heller-Ungvári-Bánó-vonalhoz.
Végezetül hadd tegyem hozzá, és nem a „kétfrontosság” lüke Babarczy-manírja, hanem az elemi logika okán: Makoveczék, Hankissék semmivel sem különbek a „Heller-bandánál”. Mert, ha Orbánék, Makoveczék, roppant politikai fölényük birtokában, csak egyetlen hangyányi békülő-békítő gesztust gyakoroltak volna (ti. a „fülkeforradalom” után – ebben a vonatkozásban – őket szorította a kezdeményezés kényszere), s ha Hellerék nem fogadják el a „béke-jobbot”, hanem háborús „banda-ballal” ütnek vissza, vagyis ha Makoveczék bizonyítani tudnák: Hellerék visszautasították őket, akkor jogos volna a „bandázás” értelemszerűen. Így viszont éppen részükről nem az! Tegyük hozzá: jogosnak jogos volna, ám akkor sem ésszerű a primitív lebandázása a másinak!
Nem szólva arról, hogy a bornírt zsidózást semmi nem menti, horribile dictu még az sem, hogy a megállás nélkül sunyin vigyorgó Bánó műsorvezető ugyebár, hogy finoman fejezzem ki magam: egy orbitális bráner. Babarczy nyilván azt mondja erre: „viszont a Bánó legalább föláll”! Hát nem tudom, én még csak ülve láttam szervilisen-igyekvőn vigyorogni.
Annakidején azt mondták (Földesnek) a tévé korifeusai, hogy a Hobo Blues Band nem kerülhet a kamerák elé, mert a Deák „Bill” úgymond: „nem színpadképes”.
Jó. És a Bánó „színpadképes”? Csak azért, mert néki kinőtt mind a négy lába? Ugyan már, gyerekek!
Az olyan „műsorvezető”, aki a kamerák előtt nem képes uralkodni az indulatain, gesztusain, mimikáján stb., de facto nem műsorvezető. Hanem obligát „bandatag”. Legyen amúgy bármi az én becses véleményem Hankissékról, Makoveczékról.
Azt hiszem, ezt itt most rendesen ki kellett mondanom.
Mellesleg roppant kedvelem, ha valaki sürgősen a nácik védelmére siet, mint akit a darázs csípett meg, és sürgősen kimutatja, hogy a liberálisok, vörösök, zsidók és mások se különbek a deákné vásznánál, vagyis nem a dolog maga érdekli.
Distinguished geneticists including Nobel Prize-winners John Sulston ("I don't think one ought to bring a clearly disabled child into the world") and Watson ("Once you have a way in which you can improve our children, no one can stop it") support genetic screening.
A few scientific researchers such as psychologist Richard Lynn, psychologist Raymond Cattell, and scientist Gregory Stock have openly called for eugenic policies using modern technology, but they represent a minority opinion in current scientific and cultural circles. One attempted implementation of a form of eugenics was a "genius sperm bank" (1980–99) created by Robert Klark Graham, from which nearly 230 children were conceived (the best-known donors were Nobel Prize winners William Shockley and J.D.Watson). In the U.S. and Europe, though, these attempts have frequently been criticized as in the same spirit of classist and racist forms of eugenics of the 1930s. Because of its association with compulsory sterilization and the racial ideals of the Nazi Party, the word eugenics is rarely used by the advocates of such programs.
lásd a nácik sterilizációs programjait 1934-41 között, zsidók, homoszexuálisok, elmebetegek kárára.
Megjegyzes: Nem kell a nacikig visszaszaladni a multban. Elegseges csupan a vilaghaboru utani liberalis demokraciakban elo gyakorlatot tekinteni. Peldaul a svedeket. Az eugenika nem annyira ideologiafuggo.
Mire jó az abortusz-finanszírozás megváltoztatása? Leginkább arra, hogy a nem kívánatos alsóbb néprétegeknek (többnyire cigányok) ne legyen annyi gyereke (amúgy se fogadják őket örökbe, hacsak nem kötnek ki nevelőszülőknél, mely eseteben érdemes felidézni Állami Árvácska történetét). A középosztályt és az alsóközéposztályt viszont rettentsük el. Ha nem állna szöges ellentétben a saját hozzájárulás mértékének növelése a kormányzat politikájával, amely éppenséggel következetesen a gazdagoknak, a felsőközéposztálynak kedvez, gondolhatnánk, hogy végre némi szociális érzékenységről tesznek tanúságot. Hohó! Erről szó sem lehet. A kormány vágyai igen egyszerűek. A középosztály szüljön minimum három gyereket, a leszakadók, s köztük főként a cigányok pedig szüljenek minél kevesebbet. A magyar társadalom többsége természetesen ezzel is egyetért, és demográfiai szempontból – hűvösen szemlélve – van benne racionalitás, ha szűklátókörű is.
Babarczy - tömören - népirtási szándékkal vádolja meg a kormányt. Ugyanis nem csak az a népirtás, ha egy csomó embert változatos eszközökkel kiiktatnak az Életből, hanem az is, ha az adott népcsoportnak, rétegnek, körnek leszűkítik vagy megszüntetik a reprodukciós képességét, lásd a nácik sterilizációs programjait 1934-41 között, zsidók, homoszexuálisok, elmebetegek kárára. Az is népirtás, mert az adott nép(csoport) ezáltal már a következő generációt érintően csökken, sőt, akár fel is számolódik, bár nem lőtték őket agyon. Nem nehéz felismerni, hogy a "minél kevesebb" megfogalmazásba akár a nulla is belefér, tehát a babarczysta vád szerint a magyar kormányzat politikája ad absurdum azt is elviseli, hogy egyetlen cigány gyermek se szülessen, ha nem muszáj.
Namost, ez a vád, azon túl hogy kissé elnagyoltan van odakenve az internet mindent elviselő virtuális lapjaira, egyben súlyos ostobaság is, logikai abszurd és szociológiai valótlanság, de az már csak a hab a tortán.
Heller Ági csodálatos könyvet írt ötvenhatról! Ugyanis a tény attól tény, a csoda attól csoda, hogy maga Ungvári professzor ámuldozik rajta, márpedig Ungvári professzor azt mondta a tévében, hogy „Heller Ági írt egy csodálatos könyvet ötvenhatról”.
De még mielőtt a konkrét csodára térnénk, ismételjük (ne sajnáljuk a fáradságot, hisz’ az emberi szó arra van, hogy szaporodjék!), rögzítsük még egyszer: Heller Ági nem csupán egy könyvet írt, hanem 40 könyvet írt! Ismételjük ezt (mint Tomi a tévében, ő is háromszor mondta el, méghozzá egyetlen levegővétellel!), memorizáljuk, és csak erre figyeljünk! A csodálatos 40 könyvre. Ne a besúgói levélre, főként ne annak (illetve közzétételének) helleri kommentálására, lepje jótékony homály, hogy Heller Ági újfent nyilvánvalóvá tette: intellektuálisan is, morálisan is silány ember! Bennünket ez ne érdekeljen! Igaz, nagyon úgy tűnik, Heller gyönge volt világéletében, nyilván ma is az, ám bennünket ez se érdekeljen! Tanácsolja Ungvári professzor a tévében. Merthogy Heller már „szakított kommunista múltjával”, Heller ma már „nagyszerű antikommunista filozófus”.
Elvileg elképzelhető, Ungvári professzor komolyan gondolja, amit mond: Heller Ági főzött nékünk 40 tányér „nagyszerű”, „csodálatos” Esterházy(Mátyás)tyúkhúslevest, s főzés közben egy picikét belehányt a fazékba, na de hát istenem, ki az, aki ne okádná el magát, ha egyszer okádnia muszáj! Ezért mi se azzal foglalkozzunk, hogy az Ági belehányt a levesbe, tudniillik a hányás mint cselekmény (miként Ungvári professzor mondotta) „akkor volt, most pedig most van”. Ez is tény. Csodálatos hányás volt! Vagy nem. A lényeg mindenesetre, hogy elkészült a 40 tányér csodálatos ebéd! Fogyasszuk egészséggel! Szóval. Mindezt Ungvári professzor vagy komolyan gondolja, vagy nem. Ha komolyan gondolja, akkor tiszteltetem a gusztusát, ha viszont nem gondolja komolyan, óhatatlanul vetődik föl a kérdés: Ungvári professzor mit gondol komolyan (és mit nem), már amikor a nagynyilvánosság előtt értelmiségi felelősséggel nyilatkozik? Mi a helyzet tulajdonképpen? Ungvári professzor miért védi Heller Ágnest? Mert szereti Heller Ágnest. Jó, de miért? Tudniillik, ha a nyilvánosság előtt szereti-védelmezi embertársát Ungvári Tamás, az roppant dicséretes gesztus, ám ami már nem magánügy (hanem közügy), és akkor jogos a kérdés: miért szereti Heller Ágit Ungvári professzor?
Persze az is lehetséges, hogy belealudtam a műsorba, mindenesetre ilyen szöveget nem hallottam Ungvári professzor szájából (de még csak hasonlót sem); s itt mindjárt hadd tegyem hozzá: amennyiben hallok efféle vallomást, teljességgel méltányolom a magam részéről. Mert nekem messze nem az a bajom, hogy létezik máig ható holokauszt-érzés (sőt épp az volna a baj, ha nem volna ilyen irányú emlékezet!!!), hanem viszont az a gond szerintem, hogy igencsak primitíven, hipokrízissel terhelten, sőt olykor egészen alamuszin van tálalva-tukmálva a dolog, vagyis ami így már nagyon nem tűnik tiszta katarzisnak. Csak amolyan kínjában hördült, sunnyogón mórikált valaminek tűnik. Például: Ungvári professzor „csodálatosnak” nevezi azt a Radnóti Sándor-cikket, amelyben a szerző az „undorító”, „métely” kifejezéseket használja. És ez bizony – akár igaza van tárgyilag Radnótinak, akár nincs – durva stílustörés. Noha az is igaz, Ungvári Tamás az irodalmár, ő a professzor, néki már csak hivatalból is tudnia kell, mi csodálatosan stílusos, mi nem – én csupán tűnődöm.
Az antiszemiták „biznisznek” nevezik a vázolt jelenséget, míg én épp ellenkezőleg: antibiznisznek, a tehetségtelenség, olykor a teljes dilettantizmus (ügyetlen) takargatásának vélem. Hisz’ például a tárgyalt Heller-Ungvári-történetben is vagy az effektív hülyének nézés, vagy a jámbor hülyének levés esetével (kilógó lólábával) állunk szemben, s hogy melyikkel, majd elválik, erre van a politikai fórum.
Tehát Ungvári professzornak két állítása volt hallható a televízióban (plusz egy fölszólítás), úgymint: (1) „Heller Ági írt 40 könyvet”, mely könyvekben „szakított kommunista múltjával”, és lett „nagyszerű antikommunista filozófus… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”, illetve (2) „aki Heller Ágnest kommunista múlttal vádolja, az nem tudja, mit beszél”, ugyanis Heller „írt 40 könyvet (többek között ötvenhatról), amelyek csillagos jegyei a nagyszerű tiltakozásnak az elnyomás ellen”.
Ismételten bátorkodom megjegyezni (és már csak azért is, hogy Ungvári professzor ne feledje fórumos kedvességem), Heller Ágnest nem „vádolta” senki semmivel. Különösen nem a „kommunista múltjával”. És már csak azért sem, mert Hellernek nem kommunista múltja van, professzor úr, hanem sztálinista spicli-múltja van, professzor úr, kéretik a szájakon kiröttyentett szavakat komolyan venni! Mármost én az ő spicli-múltjával nem vádolom Hellert (ti. leszarom Hellert, kedves professzor úr, vádra sem méltatom az olyan embert, aki rebbentés nélkül hazudik a néző szemébe!), hanem viszont tényeket teszek közzé.
Tény, hogy Ungvári professzor szerint Heller „nagyszerű antikommunista filozófus”. Korábban említettem, ez a minősítés logikailag sem áll meg, mert Heller vagy nagyszerű antikommunista vagy nagyszerű filozófus (de leginkább egyik sem), míg Ungvári professzor állításának gyakorlati tarthatatlanságát maga Ungvári professzor bizonyítja. A filozófusnak ugyanis nem a tiltakozás a dolga, még csak nem is a „nagyszerű tiltakozás”. A filozófus bölcselkedik. A philosz (φίλος) magyarul barát, tárgyunk esetében annyit tesz: kedvvel, kedvtelve, odaadással gyakorolni, csinálni valamit; a szophosz (σοφός) magyarul: bölcs, bölcsesség, tudás, ismeret; vagyis a filozófia nem egyéb, mint a bölcsesség rangos gyakorlása, professzori veretességgel szólva: „csodálatosan nagyszerű, csillagos jegyű” bölcselkedés. Márpedig, aki tiltakozik (διαμαρτύρομαι), professzor úr, nem bölcsességet gyakorol (φιλοσοφία), hanem tiltakozik; leginkább: hisztériázik!
Ungvári professzor azt állítja, hogy Heller Ágnes „írt 40 könyvet (többek között ötvenhatról), amelyek csillagos jegyei a nagyszerű tiltakozásnak az elnyomás ellen”.
És?! Használtam a csúnya szót, használom újra (pro secundo): ki nem szarja le Heller Ági nagyszerű tiltakozását az elnyomás ellen?! Egyébként pedig: milyen elnyomás ellen? Ungvári professzor elnyomatása ellen? Tessék elhinni, én messze átlátok ennen klerózisomon, sőt megteszem kavinton nélkül is, ergo tökéletesen emlékszem: Ungvári professzor úgyszólván hetente beszélt, vitázott (pl. Elbert professzorral) az elnyomók rádiójában, televíziójában (s azok – sajátos módon – nem is voltak rossz viták), továbbá tudjuk: Ungvári professzor a Csillag rovatvezetőjeként, egyetemi docensként senyvedett a szörnyű elnyomás idején. Tehát?! Ki nyomott el az átkosban és kicsodát? Elbert professzor Ungvári professzort? Lehet. Tetszett volna ügyesebben vitázni…
Vagy netán a besúgók (elnyomó rendszere) ellen tiltakozott vitéz Heller Ági? Saját maga ellen? Feminovibrátoros vétó?
Radnóti Sándor is önmagát verte, ő is önmagát nyomta el? A Magverő Kiadónál?
Radnóti szerkesztő úr a nagy elnyomatásban nem engedte kinyomtatni azt a cikkét, amelyet most szabadon megírhatott, közölhetett, s amelyben undornak, mételynek nevezi azt az elnyomó ordas eszmét, melyet anno a komenista elnyomók nyomtak el, s amely Gonoszság most szabadon nyomulhat, merthogy ma már nincsen elnyomás. Szabadság (van) elvtársak! Csak az elnyomásban volt elnyomás (még az antiszemitizmust is elnyomták azok a rohattmocskospiszkosok!), ma pedig éhenhalás van, az viszont nem elnyomás.
Áh, bonyolult dolog ez, professzor úr, ne forszírozzuk, nézzük inkább, miben és mivel szakított a Gonoszölő Női Nagylélek 1959 után: „Heller Ági írt 40 könyvet”, mely könyvekben „szakított kommunista múltjával”.
Pro tercio: ki nem szarja le, hogy Heller Ági szakított-e az ő komenista múltjával, vagy pediglen nem szakított vele, who the fuck is Heller Ági ebbéli vonatkozásában?!
„Heller Ági írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”.
Rendben van. Olvassuk, mit ír Heller Ági az ő „csodálatos könyvében” az ő „csillagos jegyéről”, „többek között ötvenhatról”, olvassuk, mit ír az ő „nagyszerű tiltakozásról az elnyomás ellen”! Ezt írja: Ausztráliában senki semmit nem tudott az 1956-os „forradalomról”, így aztán ők eldöntötték a „Ferivel” (nem a Gyurcsánnyal, hanem az előző Ferivel, mert Heller könyvében Fehér Ferenc csak per Feri, miként Ungvárinál Heller Ágnes per Ági), szóval Hellerék eldöntötték: írnának egy könyvet ötvenhatról. És innen szó szerint idézem a nagyszerű antikommunistát: „ezért döntöttük el, hogy írunk egy könyvet ’56-ról, legalábbis így indokoltuk meg magunk előtt. Alapjában azonban magunk miatt tettük. Újra akartuk élni azokat a napokat, s talán ki is akartuk írni magunkból a frusztrációnkat”.
Ezt a szöveget elemzem legközelebb (hogy magam is kiírjam magamból undorító, mételyező, nemtelen frusztrációmat).
Na most, ha közben Ungvári professzornak mégiscsak fórumozni szottyanna kedve, horribile dictu velem, mint nemtelenül mételyező undormánnyal, akkor azt én szívből megköszönném. Előtte persze emlékeztetem a professzort egyik sarkalatos kijelentésére: „Heller Ági nem tudott jól tiltakozni”, mert ha „az embert megtalálják ilyen nemtelen vádakkal”, akkor arra „nincs jó válasz”, vagyis ilyenkor azt kell mondani, hogy „ez akkor volt, most pedig most van. Pont”.
Tehát Ungvári professzor szerint az 1959-es Heller-szöveg „akkor” volt, míg az 1981-es Heller-szöveg „most” van. Értem. Ám csak megkérdezem (ha már egyszer itt vagyok): ÉRDEMBEN mennyivel „mostanibb” a harminc évvel ezelőtti szöveg az ötven évvel ezelőtti szövegnél? Ungvári válasza: az 1981-es „csodálatos könyvben” Heller Ági „szakított a kommunista múltjával”. Rendben van. Csakhogy pontosan ezért indokolt a kérdés: az 1959-es levélben Heller Ági mivel szakított? A tisztességes múltjával? Volt olyanja? És ha igen, mi a különbség? Érdemben. Melyik a hiteles „szakítás” és MIÉRT?
Erre (a „miért”-re), ha kapnék professzori választ, azt is megköszönném, szívből örülnék néki; ti. az értelmiségi akkor értelmiségi, ha a „miért”-ekre válaszol, nemcsak arra, amire ő válaszolni képes; ám akár megszólal Ungvári professzor, akár nem, a szövegelemzést folytatom. Mert egyszerűen képtelen vagyok betelni Heller Ági antikommunista csodálatosságával. Mikét Babarczy Eszter empatikus ámulata is lenyűgöz.
Fórumozzunk vidáman! Valaki írjon egy szót, fogalmat (bármit!), s én arról úgy asszociálok Farkakukki néni nyugger nyunyut szánó unikális tekintetére, hogy közben egyetlen logikai hibát sem követek el. Versus: asszociálhatok az originális végbélre is, nálam a’ la carte lehet rendelni, ahogy a nickvendég parancsolja!
A kormány hoztam is - nem is megoldással próbálta meg csitítani KDNP-s koalíciós partnerét. A magzati élet védelmét ugyan belefoglaltuk új alkotmányunkba (amelynek hivatalos elnevezése alaptörvény), de nem kérdéses, hogy a közeljövőben az abortusz tiltása nem lesz napirenden.
Miért? Mert a szavazatmaximalizálás fontos dolog. Osztottak, szoroztak, és arra jutottak a kormánypártok – ezen persze a Fideszt értem, a KDNP leginkább arra való, hogy néha csitítgassák --, hogy jóval több szavazatot vesztenének, mint amennyit nyernének. Remek megoldás? Nem, aljas, elvtelen megoldás, de mindaddig, míg a választók többsége nem szeretné – nyilván nem egy közvéleménykutatásban szondázták ezt a kérdést --, addig nem lesz abortusz-tilalom. A hírek szerint persze a terhességmegszakítások OEP támogatására szánt összeget csökkentették, így kérdés, hogy ez eddig is drága műtét mibe fog kerülni a következőkben. A finanszírozási rendszer látszólag szociális érzékenységről teszi tanuságot. A segélyre szorulóknak ingyen van. A kiskorúaknak féláron. De nézzünk kicsit e szociális intézkedés mögé, és vessük össze azzal, amit a minap nyilatkozott Semjén Zsolt.
Az abortusz, véleménye szerint nem szükségszerű, hiszen számtalan pár vár befogadható gyerekre, az állami gépezet pedig csikorog. Hordja hát ki a nemkívánt terhességet az anya, és adja örökbe gyermekét. Innen aztán elkalandozhatnék a szigorúan büntetett béranyaság, illetve a magánszerződés alapján történő, úgyszintén tiltott azonnali örökbefogadás felé, de nem teszem.
Térjünk csak vissza ehhez a bizonyos képmutatáshoz. Mire jó az abortusz-finanszírozás megváltoztatása? Leginkább arra, hogy a nem kívánatos alsóbb néprétegeknek (többnyire cigányok) ne legyen annyi gyereke (amúgy se fogadják őket örökbe, hacsak nem kötnek ki nevelőszülőknél, mely eseteben érdemes felidézni Állami Árvácska történetét). A középosztályt és az alsóközéposztályt viszont rettentsük el. Ha nem állna szöges ellentétben a saját hozzájárulás mértékének növelése a kormányzat politikájával, amely éppenséggel következetesen a gazdagoknak, a felsőközéposztálynak kedvez, gondolhatnánk, hogy végre némi szociális érzékenységről tesznek tanúságot. Hohó! Erről szó sem lehet. A kormány vágyai igen egyszerűek. A középosztály szüljön minimum három gyereket, a leszakadók, s köztük főként a cigányok pedig szüljenek minél kevesebbet. A magyar társadalom többsége természetesen ezzel is egyetért, és demográfiai szempontból – hűvösen szemlélve – van benne racionalitás, ha szűklátókörű is.
Egyszóval, a KDNP szenteskedik (de legalább elvei vannak), a Fidesz pedig politizál (elvei pedig nincsenek). Amit egyikük sem tesz (nem mintha eddig bármely kormány különösebb figyelmet szentelt volna az ügynek), az az abortusz maga. A nők, akik abortuszra kényszerülnek. Ezeknek a nőknek a választási lehetőségei. És az, amit e választási lehetőségek bővítésére a kormány tehetne, ha akarna. De persze nem akar – legyen a család szentség, az esélyegyenlőség pedig erkölcsi megújulás, aztán a többit intézzék el a vállalatok, rugalmasabb munkaidőt biztosítva, netán még vállalati óvodát is. Fizessen a vállalat a női gyerekvállalásért, ha nem fizet, majd jól megbüntetjük – lóg a levegőben a fenyegetés. Mi marad tehát a vállalatoknak? Nem vesznek fel kisgyermekes vagy szülőképes nőt. Mi marad a terhes nőknek? Az abortusz vagy az éhezés.
Nincs nő, aki az abortuszt afféle sportgyakorlatként élné meg. Ha hangosan követelik is egyes csoportok a nő rendelkezését saját teste felett, mindannyian érezzük, mennyire fals érv ez. Szeretnénk gyereket (legalábbis legtöbbünk szeretne), többet is, mint amennyit végül, a kijózanító valóság közepette, megengedhetünk magunknak. Mint (lecsúszó) középosztályi nők. Mint nők, akik tudják, hogy anyai kötelezettségük nem ér véget azzal, hogy a gyereket lehetőleg valami minőségi iskoláig eljuttatják (ez is hat-hét év már). Mert a gyereket jó középiskolába, onnan pedig jó egyetemre szeretnénk küldeni. Egy gyerek huszonöt-harminc éves projekt, nem Magyarországon, hanem minden fejlett országban. A különbség csak az, hogy míg fejlettebb országokban ezt a projektet a keresetek nagyjából finanszírozhatóvá teszik (bár az Egyesült Államokban komoly feszültségek vannak már kialakulóban), itthon egyre küzdelmesebb. Nem egy kereset, hanem két kereset kell hozzá. És az a második kereset nagyon hiányzik. Hiányzik, ha valaki három gyerekkel sokáig otthon marad. És hiányzik, ha egyedül marad a gyerekével.
A kormány esélyegyenlőséget kíván nyújtani a családoknak. De az isten szerelmére, miféle családoknak? Olyan családoknak, amelyek a magyar családoknak már csak töredékét teszik ki. Mindenki másnak marad a küzdelem. Marad a kétségbeesés, amikor mérlegelnie kell, vajon még egy gyermeket fel tud-e nevelni tisztességesen – középosztályi színvonalon. Marad végül a megalázó abortusz.
Ki beszél ezekről a nőkről, amikor bölcs keresztény férfiak a magzat élethez való jogáról prédikálnak? Ki beszél arról a nem kívánt gyermekről, aki már születésekor esélytelen arra, hogy megkapja azt a neveltetést, amely nélkül aligha boldogul majd. Ki beszél azokról a családokról, vagy, pláne egyedülálló dolgozó asszonyokról, akik tudják, hogy bölcsődére nem számíthatnak, óvodára is csak jó esetben, de a munkahelyük mindenképpen odavész. Ki prédikál erről a parlamentben a kormánypárti padsorokban? Ki ismeri el, hogy az építmény, amelyet építenek, éppen arról szól, hogy egyes gyermekeknek – a cigányok gyermekeinek – jobb meg sem születniük? És ki beszél arról ...
„Annak, hogy a Lenin-könyvet elszabotáltam nem az volt az oka, hogy, mint manapság, Lukács hősét a Rossz géniuszának láttam volna, aki kitalálta a totális diktatúra alapsejtjét, a totális pártot” (38).
Tegyük hozzá, Heller másutt a „Gonosz zsenijének” nevezi Lenint, na most, ha Heller Ágnesben, e világhírű nagyszerűségben, volna legalább egy szemernyi stiláris lópor, a „Gonosz géniuszá”-ról beszélne, ugyanis mind a „Gonosz zsenije” szintagma, mind a „Rossz géniusza” szóösszetétel borzasztó. Már, hogy ez ízlés kérdése? Pontosan. Pillangót szárnyáról, értelmiségit ízléséről!
Persze Heller szövege nemcsak stilárisan, hanem tartalmilag is selejtes.
Olvassuk el újra (immár egyben) a minap szétszálazott idézetet:
„A kommunista párt maga totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat. (Az utóbbi nem mindenhol történik meg.) Írtam az úgynevezett »feed back«-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról. Majd rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze. Idézem Lenin mondását, mely szerint »mi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásával« (értsd: velünk)” (138).
Nos, erre az emberre mondotta Faragó Vilmos (P. Szűcs Juliannának nagyokat bólogatva), hogy „okos nő”. Hát, nem egy „szélsőbalos” szöveg, az biztos. De magyarázza már el Faragó „elvtárs” (értsd: exelvtárs), miben áll a közvetlen értelmi kapcsolat „a munkának a tőkétől való felszabadulása”, illetve Leninék között, mennyiben azonos „a munkának a tőkétől való felszabadulása” Leninékkel?
Csak kérdezem: netán azt állítaná az „okos nő”, hogy az „utilitáriánus” Lenin valójában nem óhajtotta „a munkának a tőkétől való felszabadulását”, hanem az csak ürügy volt számára? Mindenesetre nagyon úgy tűnik: Heller szerint Lenin nem azért „totalizált”, mert ebben látta „a munka felszabadításának” leghatékonyabb módját, hanem öncélúan, sőt önérdekből „totalizált”.
Kérdezem: felnőtt ember hogyan mondhat ekkora marhaságot? (Faragótól kérdezem, merthogy Ungvári soha nem volt leninista, s ezt ő így mondta nagyon „poénosan” a tévében: „elfelejtettem belépni a párba”; az ATV nézője pedig a mai napig nem tudja, Heller hülye prókátora vajon panaszkodott vagy dicsekedett.)
Heller Ágnes szerint Lenin gonoszul kuporgott a razlivi gunyhóban, vakargatta kopasz kobakját, törte sátáni fejét, csak törte, törte azt erősen, mígnem sikerült „kitalálnia a totális diktatúra alapsejtjét, a totális pártot”. Magának. Illetve „nekik”.
Kérdezem: Hellerbe szorult századannyi értelem, mint Babarczy Eszterbe? Költői a kérdés, nem kell rá válaszolni. Sem Faragónak, sem Ungvárinak. Merthogy gonosz vagyok, beismerem, költői kérdéseket teszek föl, noha tudom, Ungváriék nagyon, de nagyon szeretnének válaszolni, szeretnék megvédeni álláspontjukat, hiszen senkinek nem jó, különösen nem a rátarti „értelmiséginek”, ha nyilvánosan röhejessé válik, csakhogy velem – amilyen sátán vagyok – nem vélemény-alapon, hanem csak tényeket, releváns érveket sorolva lehet vitázni. Sajnos. Nem magyar értelmiséginek való ez a topik.
Tehát: mi az, hogy „totális párt”? Milyen a totális párt? Semmilyen.
Léteznek tömegpártok, melyek célkitűzései demokratikusak, illetve vannak olyan tömegpártok, amelyek célkitűzései eleve nem demokratikusak. Ám még a fasiszta párt sem „totális párt” (tekintve, hogy ez a jelzős szerkezet nem jelent semmit), hanem, miként Gombár Csaba írja, a fasiszta párt „Führer-principiumra épülő” szerveződés. Míg az úgynevezett „bolsevik párt” – főspecifikuma szerint – „forradalmi párt”. Ami nem pusztán azt jelenteti, hogy az államhatalom megragadására törekszik, hanem azt jelenti alapvetően, hogy a párt célja az adott társadalom (végső soron az egész világ) gazdasági, politikai struktúrájának gyökeres átalakítása. Nem totális, hanem gyökeres. Nem ugyanazt jelenti a két szó. Tessék elhinni, ha már megérteni nem sikerült: Lenin nem azért forradalmár, hogy majdan – hatalomra kerülvén – a mindenkori Magyar Bálintoktól faszolt állami pénzeket osztogasson szét tehetségtelen filozófushaverok között (és persze, hogy ő maga ne tegyen zsebre egy fillért se!), hanem azért, mert meggyőződése volt: a fokozódó elidegenülésnek az a döntő oka, hogy az emberi munka végérvényesen a tőkelogikának van kiszolgáltatva.
Heller szerint Lenin a Gonosszal azonos. Az a Lenin, aki a forradalmi ideológiáját (Heller lüke szavaival: „a párt, az állam és a társadalom totalizálását”) Marxból, Engelsből, a még nem „renegát Kautskyból” vezeti le, illetve építi föl. Vagyis Heller szövegében lényegileg ez áll: minden épeszű szocialista, szociáldemokrata Gonosz, aki szerint nem jó az, hogy az emberi munkát, gondolkodást, kultúrát, az ember személyiségét, lelkét, egzisztenciáját a tőkelogika uralja. Ilyen értelemben Hellernél gonosz Marx, Rosa Luxemburg, Kéthly Anna, Nagy Imre, Sartre, Beauvoire, József Attila, Illyés… mondom, gyakorlatilag minden antikapitalista, aki nem a tőke fokozódó érvényesülésében látja az elidegenülésből való kiutat. Gonosz (horribile dictu) Soros György is, aki anno Szent (Soros) Györgyként harcolt az Egyetlen Gonosz ellen, mondván, ha az legyőzetik végre, megmenekül a világ, ma viszont – milyen érdekes! – Soros György is azt állítja, hogy „az emberiség halálra van ítélve”, noha már ama Egyetlen Gonosz régen nem létezik.
És pontosan ezért nincs igaza Hannah Arendt-nek, míg az őt majmoló Heller Ágnesnek végképp nincs igaza. A primitív gonoszozás intellektuálisan nulla, nem vezet sehová.
Heller: „Idézem Lenin mondását, mely szerint »mi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásával« (értsd: velünk)”.
Vagyis Heller úgy cáfolja Lenin „mondását”, hogy a környezetéből kikapirgált szövegre ráakaszt egy tipikusan helleri (értsd: spicli-karrierista) „értelmezést”, mely szerint Lenin kijelentése így értendő: „velünk”. Noha a történelmi tény ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Lenin elvimeggyőződéssel hivatkozik arra az Engelsre, aki így fogalmaz: „az állam csupán átmeneti intézmény, melyet a harcban, a forradalomban fölhasználunk ellenfeleink erőszakos fékentartására, ezért »szabad népállamról« beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek fékentartására használja fel, és mihelyt szó lehet a szabadságról, az állam mint olyan megszűnik”.
Igaza van Engelsnek, igaza van Leninnek? Ezúttal nem ez a kérdés. Ezúttal ugyanis (Ungvári intenciója szerint) Heller „filozófiájáról” beszélünk, márpedig teljesen nyilvánvaló: a hisztis öregasszony nem érti, mert egyszerűen nem is értheti azokat a férfiakat (Marxot, Engelst, Lenint, de még Lukácsot, Hermann-t sem), akik nem a szaros kis karrierkék, személyes ambíciók gukkerüvegén át kukkolják a világot csipásan ragacsos szemekkel (vö. Vak Mari, Vak Mari mindent lát, szemüvegen át, lesi a pucát), hanem viszont a férfiaknak elveik, sőt logikailag kialakult meggyőződéseik vannak. Amely meggyőződések természetesen változhatnak, de nem hisztérikusan, hanem csakis értelmi belátás nyomán.
Heller szerint „A kommunista párt maga totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat”.
Hülyeség (mondanám, ha Hermann-méretű kvalitásnak tartanám magam). A párt nem totalizálja az államot. Jórészt az történik, hogy a totalitárius rendszerekben a pártapparátus, pártvezetés összefonódik az államapparátussal, államvezetéssel (oda-vissza, sőt zömmel „vissza”: a szakemberek lépnek a pártba, szemben a városi legendával, mely szerint a „komonisták bitorolják a vezetői pozíciókat”), tehát nem totális az összefonódás (mert az lehetetlenség), hanem „totalitárius” (értsd: hozzávetőleges). Míg Oroszországban az történt konkrétan, hogy Leninék nem totalizáltak semmit, hanem a feudális-burzsoá-polgári államgépezet helyébe a már egyébként létező „szovjet” szisztémát állították, mint főhatalmi tényezőt. Ami később azután totalizálódott, bürokratizálódott (egyébként nem jobban, mint a cári szisztéma, ti. akkor és ott nagyjából erre volt „igény”), és amihez Lenin „kitalálásának” nincs köze.
Heller azt állítja, hogy minden rossz a Gonosz zsenijéből fakad, Lenin találta ki (gonoszul) a „totális pártot”, az pedig „totalizálta az államot”, a gazdaságot stb.
Heller szerint Lenin „utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást”. Ezzel szemben a valóság, hogy Lenin nem a „felvilágosodást” vonta vissza, mert azt még akkor sem vonhatta vissza, ha elfogadom, hogy az idióta „filozófusok” idióta bikkfanyelvén Heller szövege jelent valamit.
Lenin, miként pl. II. József, legföljebb a saját álláspontját vonhatta volna vissza. A „kalapos fölvilágosító abszolutista” ezt meg is tette (részben), míg Leninnél egyáltalán nem erről van szó. Lenin nem vonta vissza, amit 1917 októbere előtt írt, miközben egyértelműen tette világossá (rögzítette írásban is) 1921 tavaszán: a „hadikommunizmus” nem autentikus gazdasági modell. Lenin a konkrét politikai és ideológiai álláspontját szó szerint így fogalmazza meg: „ostobaság vagy bűn volna, ha nem vennők tudomásul ezt a nyilvánvaló igazságot”. Mely nyilvánvaló igazságot? Azt, hogy (Lenin szerint) nem a „spekuláció” a büntetendő, ti. (Lenin szerint) a spekuláció maga a kapitalizmus, kapitalizmusra pedig (Lenin szerint) szükség van, hanem viszont (Lenin szerint) „csak a lopás és az állami ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak, mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülése büntetendő”. Vagyis: (Lenin szerint) még a filozófusi pénzosztogatás sem büntetendő, ha az államilag szabályszerűen és ellenőrzötten (ellenőrizhetően) történik.
Ezt írta Lenin. Kérdezem: ezzel „vonta vissza” a „felvilágosodást”? Nem vonta vissza. Még csak nem is arról van szó, hogy a „szocialista fölvilágosodás talajáról” visszalépett a „polgári fölvilágosodás talajára”, hanem az történt, hogy Lenin az évezredes orosz „mélyfeudalizmusból” kereste a kivezető utat. Mint zseniális Gonosz? Marhaság. Mint fölvilágosult abszolutista? Közelebb jár az igazsághoz. Olvassuk el, mit ír Lenin arról a Hegelről, aki ugyebár az abszolutista Napóleonról így zengedez a jénai csata után: „A császárt – ezt a világszellemet – láttam kilovagolni a városon keresztül…”. Később – Napóleon bukása után – Hegel az „abszolút szellem” földi megvalósulását a modernizálódó porosz abszolutizmusban látta, remélte.
Lenin hegeliánus volt, ám marxista hegeliánus, vagyis elfogadta: a modernizáció, a tömeges fölvilágosodás abszolutista intézkedéseket is igényel; ám ami nem azonos a gonoszsággal, miként a boszorkánykodást drákói szigorral tiltó, szankcionáló Könyves Kálmán sem Gonosz, és a végtelenségig sorolhatnánk. Sőt Lenin (férfiként) azt is tudta, amit Heller nőként sem tud: jóval könnyebb megszülni egy torz (tíz centis, félkilós) csecsemőt, mint egy egészséges gyermeket (vö. „Lásd, öt és fél kilósnak szült az anyám”), ám nincs olyan nő (Hellert leszámítva), aki ne inkább egy egészséges ivadéknak adna életet, akár nagyobb fájdalom árán is. Na most, az efféle gyötrelmes társadalmi szülési folyamatot nevezi Marx, Engels, illetve a marxista-hegeliánus Lenin „a proletariátus átmeneti diktatúrájának”, részint bölcseleti megfontolással, részint történelmi tapasztalatok alapján, de semmiképpen sem gonoszságból.
Szent István Gonosz? Nyilván sátán a manus, ti. alig maradt igazbesenyő magyarember a Kárpát-medencében, kinek ne vágatta volna le kezét-lábát. Fülükbe forró ólmot öntetett. Vagyis „Heller Ági”, e „nagyszerű antikommunista filozófus” még az István, a király bölcseleti szintjéig sem jutott el: „Idézem Lenin mondását, mely szerint »mi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásával« (értsd: velünk)”.
Mi a bizonyíték erre? Mi bizonyítja, hogy Lenin ugyanolyan fostos kis karrierista, mint a Központi Bizottságnak besúgó Heller Ágnes? Az volna a bölcseleti bizonyíték – kérdem ezt Ungvári professzortól –, hogy minden hitvány ember a saját hitványsága alapján ítél meg másokat? Ami nyilván közhely, ám a kérdés akkor is kérdés: mennyiben bizonyíték Lenin gonoszságára a szimplán (s persze egészen bornírtmód) odaköpött Heller-„értelmezés”: „értsd: velünk”?
„Ontopik”: „De itt, ezen a ponton, amikor már csaknem révbe ért, Rorty megbukik” – írja Babarczy Eszter, s erre mondja Almási professzor, hogy a szerző „hazavágta Rortyt”.
Jó, de miért „bukik meg Rorty”? Babarczy válasza: azért, mert megbukik. Vesd össze az öreg „filozófus” szövegével: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”. Vagyis mitől gonosz a gonosz? Attól, hogy gonosz.
Miért bukik meg Rorty? Szó szerint idézem az ifjú bölcselőt: „Mert filozófusként ez az utolsó könyv, amelyet megírhatott, s újra és újra kénytelen lesz ezt a könyvet írni tovább végtelen változataiban – ez őt aligha zavarja addig, amíg lesznek, márpedig lesznek, profi filozófusok, akiket győzködni tud –, de irodalmárként nem született újjá”.
Jó, de miért ne születhetne újjá? Ez a kérdés. Babarczy válasza: azért, mert a macska szőrös (A ház, a kert, az utca, 195. oldal). Továbbá: mert a fórumozónak nem áll föl, illetve pontosan azért, amiért Lenin a „Gonosz zsenije”. Vagyis (a női-argumentáció nyelvéről lefordítva) nem tudni, miért. Megbukik és kész! Gonosz és kész!
Mit jelent az, hogy Lenin gonosz? Emberileg gonosz?
Ezt így (expressis verbis) nem állítja Heller, „csak” épp a szövegének van efféle olvasata, méghozzá erősen, ti. Heller szerint „Leninnek nincs etikája”.
A legócskább közhelyek közé tartozik: Lenin „mérhetetlen gonoszságára” bizonyíték, hogy személyesen adott parancsot azon prostituáltak rögtöni kivégzésére, akik vöröskatonákat itattak le.
Ez valóban gonoszságra, embertelenségre volna bizonyíték? Mondhatnák, nézőpont kérdése, de nem így van! A korlátoltságnak ugyanis nincs aspektusa. Nem morális nézőpont kérdése, hanem tény: Lenin katonák életének megmentésére adott parancsot, a részeg katona ugyanis védekezésképtelen, ergo egyszerűen megölik a harcost, ha be van rúgva.
Ugyanakkor Heller primitív szövegéből az is kiolvasható (attól primitív valamely szöveg, hogy sok minden kiolvasható belőle, nem tudni, mit tartalmaz), szóval, hogy Heller szerint Lenin nem emberként szörnyeteg. Hanem viszont létezik a Hannah Arendt-i Diabolus, az Antikrisztus, az elméletileg megragadható Gonosz, a történelmi Rossz, melynek Lenin az egyik zseniális inkarnációja. A Gonosz, a Sátán vezeti Lenin tollát, amikor elméletet alkot, illetve amikor azon töri a fejét, hogy miként lehetne kicseszni az örök Jóval, miként lehetne „kitalálni a totális diktatúra alapsejtjét, a totális pártot”.
Mindezzel kapcsolatban érdemes fölidéznünk Gorkij szellemes megjegyzését, s amely azért szellemes, mert egyaránt vonatkozik Lenin (állítólagos) ember-gonoszságára és Lenin filozófiai értelemben vett „gonoszságára”. Gorkij is az ördög-metaforát használja, csakhogy ő értelmesen teszi!
„Az élet olyan ördögi ügyességgel van berendezve, hogy aki nem tud gyűlölni, az képtelen őszintén szeretni. Már pusztán ez, az embert gyökerestül eltorzító lélekhasadási kényszer, hogy szeretni kizárólag gyűlölet által lehet, egymagában is pusztulásra ítéli a mai életkörülményeket.
Oroszországban, abban az országban, ahol a lélekmentés általános módszere a feltétlen szenvedés, én egyetlen emberrel sem találkoztam, egyetlen olyat sem ismerek, aki annyira mély és annyira erős gyűlöletet, utálatot és megvetést érzett volna az emberek szerencsétlensége, bánata, szenvedése iránt, mint Lenin…
Az én szememben Leninnek épp az jelenti kivételes nagyságát: hogy engesztelhetetlenül, olthatatlanul gyűlölte az emberek bajait, lángolóan hitte, hogy a balszerencse nem a lét kiküszöbölhetetlen alapja, hanem olyan nyavalya, amelyet az emberek kötelesek és képesek eltávolítani magukból.”
Gorkij mindezt akkor írta, amikor már ismerte Lenint. Mert mielőtt nem ismerte, ugyanaz volt a véleménye Leninről, mint Heller Ágnesnek, illetve a mindenféle rendű-rangú, színű-szagú, (neo)liberális-neonáci vicsorgóknak, a Hankiss Ágneseknek, Morvai Krisztináknak s szellemi pandanjaiknak: a Heller Ágneseknek, Ungvári Tamásoknak, Faragó Vilmosoknak, P. Szűcs Juliannáknak…
Tehát Gorkij nem csupán gonosznak nevezi Lenint, hanem azt írja 1917 őszén (a bolsevik hatalomátvétel után), hogy Lenin „tömeggyilkos”, „a forradalom megrontója”. Majd mikor fölismerte, hogy lényegileg nem az ember gonosz, lényegileg nem az ember sátán, ördög stb., hanem általában az „élet van ördögi ügyességgel berendezve”, nos, akkor szükségképpen és gyökeresen változott meg Gorkij ítéletében a konkrét Lenin konkrét történelmi szerepe is.
Nem Lenin apoteózisát írom, nincs szükségem rá, Leninnek sincs szüksége rá. Egy hamisítatlanul mai jelenségről beszélek. Arról a jelenségről, ahogyan Heller Ágnes „vitázik”. Azt ugyebár pontosan tudja, hogy Lenin „mondását” nem képes megcáfolni, még úgy sem, hogy előtte meghamisítja a szöveget. Heller (alattomos módon!) a komplex lenini gondolatról a „szabadság”, az „egyenlőség”, a „munkásdemokrácia” kvázi tagadására tereli az olvasó figyelmét, és mert tudja, hogy ez csak csekély hatásfokkal történhet, tudja, hogy nem képes egy zsenit intellektuálisan „lenyomni” (egyébként senkit nem képes!), megpróbál morálisan Lenin fölé kerekedni. Ezért a zseniségét elismeri, egyszersmind „lazán” Gonosznak minősíti. Milyen alapon? Azon az alapon, hogy meghamisította a szövegét. Részint a torzítással („mondásnak” nevez egy gondolattöredéket), részint az „értelmezéssel”, amely Heller filozófusnál mindösszesen ennyi: „értsd: nekünk”.
Világos, viszont ha Gorkij szövegében csak egyetlen mákszemnyi igazság lelhető, akkor nyugodt lélekkel kimondhatjuk: az immár nyilvánvalóan spicli, áruló s a nyilvánvalóan tökbuta „Heller Ági” annyit sem ér, mint Lenin körme feketéje. Ismétlem: nemcsak intellektuálisan (mert ez eddig is egyértelmű volt), hanem morálisan sem. Már abban az esetben persze, ha Gorkij és Hankiss nem hazudik.
Javítás: nem Sztálin pofozta meg Ordzsonikidzét, hanem Ordzsonikidze vágta orrba egyik sármos vitapartnerét, amolyan helleri ultima ratio gyanánt, s amiért aztán Sztálin erősen megmorogta "Fehér Feri" és "Márkus Gyuri" nagy grúz elődjét (az egyiket a kettő közül) - ezt a fontos korrekciót mondatja most az én rohamosan meszesedő klerózissommal a történelmi hűség. Ami persze nem kisebbíti Heller humanizmusát, mely szerint a "nagyszerű antikommunista filozófus" liberális kétségét fejezte ki anno - "magában" és magának! -, hogy talán mégse kéne mindjárt pofozkodni.
„A történelem csak a történetírásban létezik" – állítja Heller Ágnes, s amire én azt mondom: oké. Rendben van! Filozófiai zsargonban fogalmazva: Heller „szubjektív idealista”. Sőt! Tovább is fejleszti Berkeley-t, vagyishogy amíg az anglikán idealista szerint a filozófusi gondolat csak Istenhez, addig Heller szerint az idealista „önkritika” egyenesen Szent Péterhez, pontosabban: a feminin önfelszentesüléshez vezet! Tudományosan dokumentált tény! Viszont. Valahogy kínálja magát a kaján következtetés: ha nincs objektív történelem, ha „a történelem csak a történetírásban létezik”, akkor Heller vagy mégis objektív történelmet alkot, amikor „filozófiájának” történetét írja (hiszen a történelem a történetírásban létezik), vagy pedig a „történetírás” sem létezik, amennyiben immár az is történelem. Ami nem létezik. Csak a történetírásban. Ami viszont szintén nem létezik, mint történelem, hiszen a történelem sem létezik. Csak a történetírásban…
A könyörületesség a liberalizmus gyermekbetegsége.
Kérem, én nem hamísítok, mint Hermann a postaajtóban, nem rágalmazok, mint Hankiss a Magyar Hírlapban, én szöveghűn, a valóságnak megfelelően idézem a „nagyszerű Heller Ági” antileninista, „Max Weber-i szóhasználatát”: „A kommunista párt maga totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat. (Az utóbbi nem mindenhol történik meg.)”.
Javaslom, itt álljunk meg egy pillanatra, gondolkozzunk el a „világhírű filozófus” szavain! Mert a zárójeles közbeszúrás azt jelzi (csak hát a szerző ezúttal sem érti, miről locsog), hogy mégiscsak van történelem, már amennyiben nem „a párt” totalizálja az államot, majd a társadalmat, hanem valamely történelmilegkonkrét párt totalizál (már persze Heller szerint); ugyanis, ha „a párt”, az absztrakt párt totalizálna, akkor szükségképpen és mindenütt totalizálna. Vagyishogy itt a „nagyszerű filozófus” nem halogatja a dolgot, nem vár odalakat a nagyszerű fejtegetésben (mint egyebütt), hanem már a rákövetkező mondattal cáfolja saját állítását: „de nem mindenütt”. Hogy miért öncáfolat ez? Mert, mondom, a „totális” épp azt jelenti, hogy mindenütt! Ha „nem mindenütt”, akkor nincs totalizálás értelemszerűen. De nézzük tovább, miről írt még annakidején Heller Ágnes (a totalizálás könyörtelen kritikáján kívül)? „Írtam az úgynevezett »feed back«-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról”.
És itt megint álljunk meg egy pillanatra, szögezzük le: ha meg akarunk felelni Ungvári professzor elvárásának, ha „bele” akarunk „kötni” Heller filozófiájába, akkor – sajnos, nem tehetünk mást – bele kell kötnünk abba a levélbe is, amelynek közzétételét mind Radnóti professzor, mind Ungvári professzor „rágalomnak” minősíti, miközben egyikük sem állítja, hogy a levél hamisítvány volna. Márpedig, ha így van, ha a levél valódi, akkor bízvást kijelenthetjük: Heller Ágnesnek „Max Weber szóhasználata” nélkül is bőven volt történelmi tapasztalata a „feed back-ről”, vagyis ha valaki, ő pontosan tudja, milyen az, amikor egy „színes szárnyú pillangó” (még „hernyó” mivoltában, értsd: szőrpuha spicliként) „jelent” barátairól, elvtársairól, mégpedig „a megrendelők szája íze szerint”. S amivel csak azt akarom mondani, hogy Heller Ágnes elemzett könyve hiteles. Berkeley ide, Berkeley oda, valódi történelem. Ezért a szerző immár joggal „térhet a morálra”, mégpedig a következő szavakkal: „Majd [ti. „a pártról” s „az úgynevezett »feed back«-ről” szóló írás után] rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze”.
És itt megint álljunk meg egy elvtársi szóra! Heller utilitariánusnak nevezi Lenin döntését. Nem utilitáriusnak. Hát, nem is tudom, talán ne számolgassuk a betűket, mert, ha gondosan megolvassuk mind, újra világossá válik Heller stiláris dilettantizmusa. Ugyanis az utilitarizmus puszta haszonelvűséget jelent, míg az utilitariánizmus morálisan megalapozott prakticizmust. Ergo az „utilitariánus” Leninről maga Heller mondja ki: a közösség érdekében hozta meg praktikus döntéseit, tehát pontosan ezért nem volt cinikus, noha nem vélte erénynek a terrort. Megjegyzendő: Heller itt sem ura dicső „Max Weber-i szóhasználatának”, ti. a terrort a jakobinusok erénynek nem csupán „nevezték” (miként Heller állítja), hanem annak is tartották. A „Megvesztegethetetlen” sem volt cinikus. Lenin még kevésbé. Dacára annak, hogy Heller így folytatja filozófiájának történetét: „Idézem Lenin mondását, mely szerint »mi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásával« (értsd: velünk)”. És írja mindezt „Heller Ági” az Ungváriék által csodált könyvének 138. oldalán. Míg 100 oldallal korábban egyenesen így fogalmaz: „Annak, hogy a Lenin-könyvet elszabotáltam nem az volt az oka, hogy, mint manapság, Lukács hősét a Rossz géniuszának láttam volna, aki kitalálta a totális diktatúra alapsejtjét, a totális pártot” (38).
Nos, én pedig pontosan ezért nem tartom Heller Ágnest értelmiséginek (egyebek közt), sőt még egy közepesen értelmes embernek sem tartom, sőt kifejezetten buta embernek tartom. Hogy milyen részindokok alapján?
Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”
(Ungvári Tamás, überprofesszor)
Semmi gond, kössünk bele „Heller Ági” filozófiájába (hátha akkor nem leszünk „undorító”, „rágalmazó”, „mételyező”, rohattmocskospiszkos szálkás-kulák szemétegymocskos rohattfasiszták, antiszemiták, mert ha azok leszünk Ungváriék szerint, hát akkor szíven is szúrjuk magunkat bánatunkban, az már biztos!), szóval, hogy mi a kérdés? Ez a kérdés: leírta-e Heller Ágnes valaha is, hogy „dialektikus materializmus”? A válasz: leírta. Eleinte. Majd viszont már nem írta le. Soha! Legalábbis ez áll a nagyszerű filozófus nagyszerű könyvében: „Soha sem írtam le többé, hogy »dialektikus materializmus«, mivel nem hittem, hogy létezik. A mai olvasónak mindez érthetően semmit sem mond, de azt ma is tudja mindenki, hogy a nyelvhasználat jellemző a gondolkodásmódra, és ha ez megváltozik, azt előbb-utóbb a gondolkodásmód is követi” (Filozófiám története, 12. o.).
Ebbe kössünk bele? Kössünk! Ha már egyszer ez a professzori utasítás, ne sajnáljuk az energiát, kössünk bele! Kezdjük azzal, hogy ha a „nyelvhasználat jellemző a gondolkodásmódra”, akkor nem a nyelvhasználat változásával változik a gondolkodásmód, hanem a gondolkodásmód változásával változik a nyelvhasználat. Logikusan. Egyébként pedig a nyelvhasználat és a gondolkodásmód között nincs ilyen jellegű kauzális viszony. Se oda, se vissza. Általában az történik, hogy ha a gyönge (jellemű, intellektusú) asszonynép valami miatt egy másik domináns hím hatása alá kerül, obligátmód egy másik „férfi” „vonatkozásában” kezd el „hülyéskedni”, akkor óhatatlanul megváltozik a nyelvhasználata is. Kb. úgy, mint ahogyan új parókát vagy új bugyit vásárol a hipermarketban. Nem vitatom, tűnhet olybá, hogy ezáltal megváltozott az alfáskodó béta-nőstény gondolkodásmódja is, ám ami már csak azért sem változhatott meg, mert a nem létező dolog nem változik (kizárólag egy „nagyszerű antikommunista filozófus” bölcseletében, mert Hellernél az is változik, ami nincs – erről részletesebben később).
Heller szerint a „mai olvasónak érthetően semmit sem mond” a „dialektikus materializmus”. Ha „érthetően”, akkor megértem. Csak éppen érteni nem értem. Mert miért ne mondhatna valamit a „mai olvasónak” egy filozófiatörténeti kategória? Merthogy a hieroglifák sem mondanak semmit? Valóban nem. Annak, aki nem ért hozzájuk. Heller szerint a „dialektikus materializmus” „érhetően” nem mond semmit. Persze. Miként a relativitáselmélet sem. A „régi” olvasónak sem. Jó, de mi ebben az „érthető”? Továbbá: sto eta kutykurutty, ki az a „mai olvasó”? Mit jelent ez a szóösszetétel?
Ez ugyebár világos megfogalmazás: a 40 fölöttiek nem számítanak, és ezt már magam is értem, de mit jelent az, hogy nem „mai olvasó”? Annak mije nem áll föl? Aki ma olvas, mennyiben nem mai olvasó? Vagy egyáltalán nem olvasó? Vagy a „40 alatti” olvasó szükségképpen hülye, szükségképpen tudatlan? Azért tudatlan, mert tudja (horribile dictu), hogy mi a „dialektikus materializmus”? Mi „érthető” abban, hogy a „mai olvasó” értetlen? Az én kisfiam huszonéves, s aminek nincs jelentősége, mert amikor még nagyfiú volt (már 15 esztendős!), akkor is pontosan tudta, mi a „dialektikus materializmus”, pedig nem a filozófia, hanem a biológia, a fizika érdekelte a gimnáziumban.
Na most, ami a lényeg: Heller „gondolkodásmódját” nem a tudás, nem a ráció, nem a logika jellemzi. Hanem a hit, olykor a vallásos hit „nyelvhasználata”. A Bicikliző majomban ezt expressis verbis megvallja: „A [budapesti] iskola közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk [ti. a hitet], feloszlatjuk az iskolát [ti. a filozófiát]. […] Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért Gyuri [Márkus György] és Feri [Fehér Ferenc] pofon vágta. Én azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten, hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon, s akkor sem, ha igen – noha az ilyesmit mégsem illik kimondani. Ez volt a Budapesti Iskola vége”.
Vagyis: Heller szerint a hit megszűntével ért véget a filozófiai iskola. Nem én találom ki, hanem a „nagyszerű filozófus” írja, és nem ám az „első férje” „politikai nyomása” alatt nyöszörögve, hanem nagy-liberális szabad akaratából.
A mindenkori „Isten”-ben való hit a Heller-filozófia (én-történetének) meghatározó mozzanata! Így Ungvári professzor kedvenc Heller-könyvét („Az én filozófiám történetét”) is a primitív hit kvázi filozófiai kultusza lengi át, mégpedig az első betűtől az utolsóig. Néhány példa: „nem hiszem, hogy létezik” (12), „néha azt hiszem” (23), „a »mostani« Marxom 1849 előtt hitt a haladásban” (32), „ahogy még sokáig hinni fogom” (58), „melynek írója magát Marx hívének vallotta” (90), „hithű zsidó volt” (272), „ami már régen megdöbbentett” és így tovább, végestelen végig, különféle hosszabb-rövidebb variánsokban. Tudniillik Heller nem érti, hogy a filozófiai, logikai műveletek alapfogalma nem a „hiszem”, hanem a „hiszen”. Hasonlít a két szó, ám a két fogalom ellentéte egymásnak. A „hiszen” (meghatározott szövegösszefüggésben) azt jelenti, hogy „mert”, „mivel” „ugyanis”, „tudniillik”… ezek a kauzális érvelés kötőszavai. És éppen ezeket a szavakat nem használja Heller (meg lehet nézni a szövegeit), de nemcsak Heller, Babarczy kedvenc fordulatai is a „hiszem”, a „nem hiszem”, a „véleményem” stb. Okhatározói kötőszókat alig-alig használnak, s ha mégis (elvétve), akkor is rosszul.
Volna itt egy fogadásom. Azt állítom: nincs olyan hímnemű bölcselő (még a gyöngébbek között sem), aki akár csak egyszer is leírta volna a „hiszem” kifejezést. Amely tipikusan női szakszó, a nő hisz (általában), míg a férfinak meggyőződése van (általában). Lehet, jókorát kockáztatok a fogadással, nem vagyok filozófiatörténész (talmudista szövegkurkász végképp nem), azt viszont ki merem jelenteni: aki csak egyetlen olyan szöveget mutat, amelyben Hermann István arra hivatkozik, hogy ő „úgy hiszi”, vagy „nem hiszi”, nos, az a fórumozó kérhet tőlem bármit! Teljesítem! Itt a nagy alakalom, ezt most ünnepélyesen megígértem. Nota bene Hermannak sem vagyok talmudistája, a filozófus szellemiségének ismeretében lehetek ennyire magabiztos.
Igaz ugyan, nem kaptam engedélyt Ungvári professzortól arra, hogy a Bicikliző majomba is „belekössek”, ám sajnos meg kell tennem, ti. csak így válik értelmessé a Filozófiám történetébe való „belekötés”.
Heller ezt írja (illetve Kőbányai írja, vagy a franc se tudja, hogyan van ez náluk, ki kinek a szövegét „hamisítja” és mennyire, mindenesetre ez olvasható a Bicikliző majom lapjain): Hermann „irodalomesztétikai dolgokat írt... Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje”.
Szerelmes. Újabb racionalista kategória. Egyébként önleleplező a szöveg, már amennyiben Kőbányai nem „hamisít”, itt ugyanis (foximaxis alapismeret híján?) Heller keveri a filozófia fogalmát a filozofálgatás fogalmával. Szerinte ugyanis „Gyuri bácsi” nem filozófiát írt. Hanem esztétikát. Mármost az esztétika éppúgy része a filozófiának, mint az etika, ontológia, logika, metafizika. Nem igazi esztétika az, amelyben nincs autentikus etika, logika stb. Tehát. Heller mellőzte az esztétikát – elmondása szerint –, merthogy a „filozófiába volt szerelmes”. Míg szerintem azért „nem írt esztétikát”, mert semmi érzéke a művészetekhez, abszolút bothallása van, „üres odu a lelke” stb. Míg az esztétikával foglalkozó Hermann „politikai nyomás alatt” tartotta szegény „Heller Ágit”. Magam nem tudok a privát életükről semmit, a szövegeik ismeretében vált meggyőződésemmé: Hermann valójában intellektuális „nyomás” alatt próbálta tartani az asszonyt, ám az minduntalan kisiklott az értelem „szorításából”. Hermann, mintha csak hívő (vallásosan hívő!) feleségéről írta volna egyik esztétikai elemzésében: a vallás két okból korlátozza az ember „személyiségének fejlődését”. Részint azért, mert a művészet meghatározó része az ember integritásának, miközben már a zsidó-keresztény mítosz ótestamentumi parancsolata is tiltja a „faragott kép” „csinálását” (Mózes II. k. 20. 4.), és persze később is tilos vallásilag minden művészet gyakorlása, részint pedig (s innen szó szerint idézem Hermann-t) a „vallásos hit nemcsak ebben a tekintetben sérti az emberi személyiséget, hanem azért is, mert a vallásos meggyőződést teszi egyedül olyan kritériummá, melyért az embernek akár az életével is helyt kell állnia. Ez volt az oka annak, hogy a későbbiekben egyre inkább követendő példává vált a szókratészi magatartás, mivel Szókratész nem a vallás, hanem a tudományos meggyőződés vértanúja volt”.
Míg viszont Hellernek (jellemzően!) nem a bürökpohár jut eszébe a mártír bölcselőről: „Köztudomású, hogy a Szókratész korában Athénben már informálisan intézményesített pederasztia a szerető férfi és szeretett ifjú (az erastes és az eromenos) asszimetrikus viszonyán alapult. A férfi megkívánta az ifjút, tehát a férfi részéről a fiúra vágy (eros) irányult. A férfi udvarolt a fiúnak, hogy az teljesítse kívánságát. A fiú azonban a férfihez nem erotikusan viszonyult, nem kívánta, hanem szerette, azaz a fiú részéről a férfire nem erosz, hanem philia irányult.”
Ja, philia irányult. Az ilyen philosophusra pedig a nagyeroszos csődör-phallosz irányulhatna, tövig bekapás céljából. Mondanám én, ha nem tartanék attól, hogy Ungvári professzor mételynek nyilvánít majd a tévében. Merthogy ez most A tét!
Tessék elolvasni figyelmesen, kiderül: a „nagyszerű antikommunista filozófus” itt rendesen buzizik! Liberálisan buzizik. Semmiről nem szól a szöveg, csak arról, hogy Szókratész homokos. Illetve, hogy az „erosz” testileg a „szépben”, az üdében, a fiatalban jelenik meg. És ami általában így van, ettől banalitás Heller állítása, ám amely valójában még a közhelyigazság szintjét sem üti meg. Lényegileg közhelymarhaság. Ugyanis Heller akkor közelítene a filozófiához, ha az erotika és a szeretet (odaadás) viszonyában az erosz és az emóció egymásba való „átcsapásának” specifikumait vizsgálná. Egyébként Oravecz Éva Csilla a Magyar Narancsban szellemesen gúnyolja ki azokat a „maszkulinista” kukoricacsutkákat, akik szerint a pina a klitorisszal azonos. (Megjegyzendő: itt kivételesen nem durvulok, ugyanis a pina szó a férfi számára szent fogalmat takar, pl. ezért használjuk szitkozódásaink alakalmával a „picsa” kifejezést. Olyat még senki nem hallott férfi szájából, hogy „menj a pinába” stb.)
Heller filozófiai genuinitásként tálalja azt (férfi-férfi viszonylatban), amit Oravecz Éva Csilla a primitív „maszkulinistáknál” gúnyol nő-férfi vonatkozásban. Vagyis a tehetséges Oravecz egyetlen mondatában több filozófia van, mint a tehetségtelen Heller 40 könyvében összesen.
Persze az efféle összevetésnek inkább publicisztikus értéke lehet, tudományosan bizonyíthatatlan, ami viszont egészen bizonyos: Heller Ágnes a legnagyobb ungvári jóindulattal sem tekinthető a tudományos meggyőződés szókratészi vértanújának. Amúgy semmilyen vértanúnak nem tekinthető (egy nyamvadt kis spiclinek tekinthető), míg a tudományossághoz a világon semmi köze. Hellernek a tudományoskodó, a filozófiával „szerelmeskedő”, pederasztáskodó, a filozófia „vonatkozásában hülyéskedő” misztikus lapályossághoz van köze. Tehát Hermann fölvetésére nem válasz, amit Heller a könyvében állít: „a filozófiát nem tekintem tudománynak”, ugyanis, ha nem tudománynak, akkor vagy vallásnak tekinti, vagy művészetnek. Több eshetőség nincs.
Márpedig Heller sem nem tudós, sem nem művész. Ezt állítja: „A filozófia részben a modern tudomány játékát játssza, amennyiben a többi tudományhoz hasonlóan kirekeszti a dilettánst, ugyanakkor azonban nem zárja ki, de befogadja a valláshoz intézett kérdéseket. Nem mintha válaszolni tudna rájuk, mert ha azt teszi, akkor csal, hanem mert a saját kételkedő, s ugyanakkor diszkurzív és argumentatív hagyományának interpretációján keresztül vezet be az egzisztenciális kérdéseken való gondolkozásba”.
Nos, ez nem tudomány, nem művészet, hanem viszont harmadosztályú süketelés. A valláshoz ugyanis nem „intézünk kérdéseket”, a vallás ugyanis maga a válasz. És ezt éppen Heller „bizonyítja” a könyvében (azért az idézőjel, mert Heller akaratlanul, öntudatlanul bizonyít, vagyis épp az ellenkezőjét igyekszik állítani annak, amit sikeredik „bizonyítania” – erről bővebben később, megér egy külön hozzászólást).
Heller szerint a „filozófia csal”, ha kérdésekre válaszol. Jól hangzik, csakhogy ez nem így van. Hanem az a helyzet, hogy nem a filozófia, hanem dilettáns „filozófus” csal, amikor – maga sem tudja, de – kérdésekre válaszol. Például erre a kérdésre: csal a filozófia, ha kérdésekre válaszol? Heller kategorikusválasza: igen, csal.
Miként Heller az abszolút igazság kimondásának igényével állítja azt is, hogy „nincs abszolút igazság”.
Heller szerint „A filozófia… befogadja a valláshoz intézett kérdéseket. Nem mintha válaszolni tudna rájuk, mert ha azt teszi, akkor csal”. Mármost ugyanazon Heller állítja azt is, hogy „választ keresünk a »hogyan gondolkozzunk, hogyan cselekedjünk, és egyáltalában, a hogyan éljünk?« kérdésére, s ennek a válasznak genuin filozófiai válasznak kell lennie. És ha igen nehéz is filozófusnak lenni, a filozófusnak kötelessége, hogy választ adjon ezekre a kérdésekre, vagy legalábbis, hogy mindent megtegyen azért, hogy megválaszolja őket: szuverén, autonóm választ kell adnia”.
Magyarán: a filozófusnak az a „kötelessége”, hogy „csaljon”. Vagyis Heller (pontosabban: a „két” Heller) szerint a filozófiai válaszadás hol „nehéz” (de lehetséges), hol meg lehetetlen (ezért csalás).
Szarni nehéz, hölgyem. De nem mindig lehetetlen. Míg filozofálni Igmándi-vízzel sem képes az, akinek idült szellemi székrekedése van.
Heller Ágnes lehet „nagyszerű antikommunista filozófus” (az ő „40 könyvével”), míg az egészen biztos, hogy dilettáns az öregasszony. Nem filozófus, hanem filozófuskodó kékharisnya. Nem igazi artista, hanem látványzsonglőr. Heller ahhoz a 170 kilós „amerikai Sapp-hoz” hasonlít, akit a 70 kilós Kunkli Tivadar három másodperc alatt ütött a padlóra.
Ezt fogom bizonyítani. Leküzdöm Hellert, mint Kunkli a szörnyet. Már persze képletesen szólva, és persze Ungvári professzor szíves engedelmével. Egyébként nyugodtan jelezzék, ha már „bontás”, ha már az Arendt által is kárhoztatott auschwitzi gonoszságig jutottam a szövegelemzésben, ti. egyáltalán nem kívánom sem Ungvári professzort, sem Radnóti professzort faji alapon undorítani, mételyezni, rágalmazni, legalábbis nem jobban az elengedhetetlenül szükségesnél.
Ha Ungváriéknak volna egy csöpp eszük (értsd: politikai érzékük), egyszerűen kihajítanák Hellert a „léghajóból”, akár követett el szabálytalanságot a közpénzek „pária” osztogatása közben, akár nem.
Módosítok. Ungváriéknak ennen magukat is ki kéne lökniük a „léghajóból”. Már, hogy akkor ki maradna meg közülük? Senki. De nem is kellenek ezek az emberek, sőt a „léghajó” sem kell!
A valódi értelmiségiek, az Ancsel Évák, Papp Zsoltok, Hermann Istvánok, Ranschburg Jenők, Moldova Györgyök, Sánta Ferencek (igen, még akkor is ez a véleményem, ha Moldova nem nagyon kedveli Sántát, ti. nem emberekről, hanem korszakos szellemi teljesítményekről beszélek), továbbá a Törőcsik Marik, Major Tamások, Komlós Jánosok, Fábri Zoltánok, Kállai Ferencek, Kern Andrások, Jordán Tamások, Sebő Ferencek… közül, ha jól számolom, csak öten élnek. Aztán majd ők is meg fognak halni.
Földes László pedig már most „halott”. Annakidején egyedül Hobo nem merült nyakig Koltay trágyalevében, és ma ő is gagyi-valagrend büszke tulajdonosa. Államilag ordózott wohlfahrstaat hobó. Basztál már ilyet?!
Földes életem egyik legnagyobb csalódása. Az ő igazi teljesítménye ugyanis alapvetően nem a szövegei, zenéje, előadói művészete, hanem döntően az esztétikai-morális intranzigenciája. Volt.
Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”
(Ungvári Tamás, überprofesszor)
Mint korábban jeleztem, Ungvári professzor azt is elmondta a tévében, hogy a „Heller Ági nem tudott jól tiltakozni”, mert ha „az embert megtalálják ilyen nemtelen vádakkal”, akkor arra „nincs jó válasz”. Márpedig, mint ismeretes, „Heller Ági” azt tiltakozta elő a Lukács György által is mélyen tisztelt agyvelejéből a „nemtelen vádra” válaszul, hogy ő több ízben lopott vackort a tuján (vagy mi a francot csinált), és amit lopott, eladta a ruszkiknak (gondolom, karóráért), továbbá, hogy „csak kicsit hazudott”, s így azután újabban ő maga Szent-Simon Péternő. Ha pedig nem (mert azért ez egy kissé túlzásnak tűnik), akkor arról van szó, hogy az „Ági” az öreg Péterrel szokott mostanság hülyéskedni férfivonatkozásban, nyilván egy ingbe-glóriába, amíg a kommunista kakas hármat nem rikkant.
És amely valóban rossz válasz. A jó válasz az, amikor nem tiltakozik a nemtelenül megtámadott. Miként például Radnóti Sándor teszi (szintén bt.-matador), esküszöm, név szerint hivatkozott rá Ungvári professzor a tévében, ti. Radnóti „írt egy csodálatos cikket”, mely cikkben világossá tette, hogy amit Hankiss Ágnes csinált, az egyszerűen „undor és métely”.
Ez a jó válasz! Pontosabban ez a nem válasz. Amely attól jó válasz, hogy nem válasz. Vagyis az a nem válasz, hogy amikor Hellert „találják meg” az undorítóak, akkor Heller ne tiltakozzék, hanem viszont Ungvári és Radnóti tiltakozzék helyette! Mondván, hogy a rágalom undor és métely. Míg amikor Ungvárit „találja meg Morvai Krisztina”, akkor ugyebár Ungvári nem válaszol. Merthogy ilyenkor már néki nincs jó válasza. Hanem ilyenkor (vagyis amikor Ungvárit „találják meg”) Heller Ágnes énekel Schubert-dalokat a tévében, Heller ugyanis a zenéhez éppannyira ért, mint a filozofáláshoz, a saját fülemmel halottam, Heller úgy énekelte Schubertet a nagynyilvánosság előtt, mint Frank Drebin az amerikai himnuszt a Csupasz pisztolyban.
Mindehhez még annyit kell hozzátennem, hogy Ungvári professzor és Radnóti professzor originális bakhímek, mindketten macsó férfimacsók, és akiknél butább lényeket, bizony, alig-alig ismerek a magyar közvélekedésben. Ungvári például Heller könyvének beható tanulmányozására szólította (hergelte) föl az amúgy jámbor tévénézőt, továbbá indítványozta, hogy kössünk bele a „nagyszerű antikommunista filozófus” filozófiai munkásságába. Hát igen, egy Bárándy-dinasztia veszett el Ungvári Tamásban, mondom ezt kissé ironikusan, ti. a professzor úgy rákapált most a tradicionálisan hatalmas szürkeállományára, hogy akár ő maga fogalmazhatná a legközelebbi őszödi beszédet. Merthogy én pontosan azt teszem itt, amit Ungvári javasolt, híven kötök bele Heller filozófiájába!
És miért fontos leszögeznünk, hogy Ungvári professzor férfi? Mert a következő hozzászólásom akár szexistának is minősülhet, márpedig én nem vagyok szexista (a kelleténél jobban, vagyis ezúttal mintegy előre belengetem bájosan vörös farkamat, hátha ezáltal Babarczy Eszternek is megtetszem végre valahára), amennyiben persze nevezett Ungvári és Radnóti professzorok, nemüket tekintve, férfiak. Márpedig ők hamisítatlanul hímivarúak, tűnjenek amúgy bármily szánalmas „hülye-picsáknak” mindketten.
Szerintem mentálisan jelentős a különbség nő és férfi között (általában), ebben József Attilával értek egyet, míg viszont (konkrétan) a rosszul tiltakozó Heller Ágnes (nő) és a kitűnően tiltakozó Ungvári professzor (férfi) között intellektuálisan nincs különbség. Illetve annyi azért van (reciprokilag), hogy amíg az egyik hülye-picsa, a másik picsa-hülye.
Mottó: „Heller Ági írt 40 könyvet”, mely könyvekben „szakított kommunista múltjával”, és lett „nagyszerű antikommunista filozófus… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”
Sajátos jelzős szerkezet, s amely elvileg három dolgot jelenthet: (1) Heller antikommunista filozófus, (2) nagyszerű antikommunista, (3) nagyszerű filozófus.
Az 1-es számú eshetőséggel nem foglalkozom, mert ekkora marhaságot csak „nagyszerű” (értsd: nem nagyszerű) antikommunista professzorok mondanak a szintén „nagyszerű” antikommunista ATV stúdiójában, és hát van egy szint, amely alá nem ereszkedünk, márpedig az „antikommunista filozófus” mélyen nívó alatti szintagma.
Heller nagyszerű antikommunista? Elképzelhető, ám ez sem különösebben érdekes, mert nagyszerű antikommunista lehet bárki. Még Ungvári Tamás is. Nem szólva arról, hogy Ungvári Heller filozófiájának olvasására és kritikájára szólított föl, miként a „belekötésre” ajánlott könyv címe is: Filozófiám története, nem pedig Antikommunizmusom története.
Marad tehát a 3-as számú eshetőség, amely szerint Heller „nagyszerű filozófus” (Almásinál „originális” filozófus, Faragónál „okos nő”, Csintalannál „filozófuszseni” stb.), világos, csakhogy maga Heller írja könyve bevezetőjének legelején: „Több élettörténetünk van. Nekem is van egynéhány, drámákkal, fordulópontokkal, örömökkel és csalódásokkal teli”.
Igen? Teli van? Akkor hadd kérdezzem meg: az árulás, vagyis Heller barátainak, elvbarátainak, mesterének elárulása, följelentése dráma, fordulópont, öröm vagy csalódás volt a „nagyszerű antikommunista” számára? Tehát Heller „élettörténete” kapcsán is fölvetődik a kérdés: mi az árulás genus proximuma? A kártevés? A hitványság? Jó, de hol van benne a dráma? Ott ahol a gerinctelen „hernyóból egyszer csak felröppen a színes szárnyú pillangó”? (14. o.) E bájosan önminősítő hernyó-metaforáról bővebben is szólok, de haladjunk sorjában, így folytatódik a Bevezető: „Sokszor nyílik módom beszélni róluk [ti. a drámákról, fordulópontokról, örömökről és csalódásokról], hiszen az interjúkban ezekről vallatnak” (11).
Ismét egy közbevetés: Heller idézett állítása hamis(kodó), ti. a szerző kevéssel odébb így vall erről a problémáról: „nem várhatom el senkitől, hogy minden könyvemet elolvassa”.
Megjegyzem: azt sem „várhatja el”, hogy akár egyetlen könyvét is elolvassák, a szerzőnek ugyanis nem az „elvárás”, hanem az alkotás a dolga, vagyis csak az olvasó várhatja el joggal, hogy ne valami helleri szarságot kapjon a boltban a pénzéért. Tökéletesen jellemzi a szerzőt, hogy ő ezt épp fordítva gondolja: az olvasó igenis vegye megtiszteltetésnek, hogy „Heller Ági” egyáltalán létezik az olvasó számára az ő „nagyszerű antikommunista filozófiájával” együtt. Egyébként ilyen értelembenHeller és Babarczy egymás paródiái. És „ami ennél rosszabb – folytatja Heller –, ha interjút készítenek velem, menthetetlenül elkezdek fecsegni” (17).
Tehát a „nagyszerű filozófus” azon borong, hogy az interjúkban csak a „nagyszerű antikommunizmusáról” („drámáiról”, „fordulópontjairól”) „vallatják”, miközben maga állítja, hogy mindezért nem az interjú készítője a felelős, hiszen ő kezd el minden esetben „menthetetlenül fecsegni”.
De nézzük tovább a könyv bevezető mondatait! Ott tartottunk, hogy a „nagyszerű filozófusnak” „több élettörténete van”, egy nagyjából ismert (Bicikliző majom), sőt tukmált „élettörténet”, illetve egy azzal párhuzamos, „ügyesen” leplezett, titkos „élettörténet”; már gondolom én, az „undorító” tévénéző, „mételyes” fórumozó, rosszindulatú „rágalmazó”. Még az a szerencse, hogy Heller jóindulatú önmagával szemben, így folytatja könyvének bevezetőjét: „Az egyik történetemről azonban ritkán vagy sohasem vallatnak” (11).
Merthogy ilyen egy „nagyszerű filozófus”! Még azt sem képes eldönteni, hogy vallatják-e őt az „egyik élettörténetéről” (csak „ritkán”), vagy pediglen egyáltalán nem vallatják („sohasem”). Kérdezem: ha Heller Ágnes alkalmatlan arra, hogy összeeszkábáljon, legalább olykor-olykor, egy-egy egyszerű prózai mondatot, akkor miért épp a bonyolult filozófiai gondolatok megfogalmazására volna képes? Hofi mondotta annakidején: „Az igaz, hogy az érettségin megbuktam, na de majd az egyetemen! Ott majd megmutatom!”.
Tehát Hellert vagy vallatják néha vagy egyáltalán nem, ezt sajnos nem tudjuk, de tán’ nem is oly nagy baj, tudniillik egy a lényeg: Hellernek van olyan „élettörténete” is, amelyben „kevesebb a drámai fordulópont, bár sok a változás”.
Jó. Akkor most nézzük a könyv rövid bekezdésének (koherens gondolatának) első és utolsó mondatát: „Az egyik történetemről ritkán vagy sohasem vallatnak… Ez pedig nem más, mint a filozófiám története” (11).
Nos!? Vajon miért? Miért nem vallatják a filozófust filozófiájának történetéről? De még Ungvári professzor sem! Ő is (a tévében) Heller „antikommunizmusról” beszél. És miért nem inkább a „nagyszerű filozófus” nagyszerű filozófiájáról? A filozófiát miért hagyja meg (sőt ajánlja!) nékem, a „mételyes”, „undorító”, „rágalmazó” antiszemitának? Miért van, hogy még Almási professzor sem a filozófiájáról ír a „nagyszerű filozófusnak”, hanem arról, hogy „Heller Ági győz a korszellem felett… fényévnyire marad a közhelyszerű vagy épp divatos tézisektől. Illetve: azok ellenében építi konstrukcióit”?
Milyen konstrukcióit, öreg?! Ömlengés előtt érdemes volna tán’ olvasni is egy kicsit! Nem szégyen az! Heller 4-5 mondatonként cáfolja önmagát, miközben kizárólag lapos közhelyeket képes kifacsarni vájdlingos spongya-elméjéből, ráadásul a banalitásai sem közhelyigazságok, szinte csak hamis ítéleteket tartalmaznak. Például a már idézett nagyszerű filozófiai tézis: „több élettörténetünk van”.
Persze. Neked! S ezt – „hála” Hankiss Ágnesnek – tudjuk.
Nincs több élettörténetünk. Egy embernek egy élettörténete van (melynek persze lehet több vetülete), s éppen Heller története a legfrappánsabb bizonyíték arra, hogy ha valaki emberként hernyó (spicli, áruló), akkor az a „filozófiai vonójával” hadonászva is csak egy puhán potrohos lárva marad. Esetleg lehet belőle később lukácsi hernyóból kibábozódott liberális molylepke, s akinek az a világraszóló („zseniális”) filozófusi teljesítménye, hogy Melbourne-ben, New Yorkban rágta szét régi, „komonista” lódenkabátját. Rögtön mondom, miként jön ide a „hernyó” és a „lepke”, csak előtte szögezzük le még egyszer: egy életünk (egy halálunk), így egyetlen „élettörténetünk” van, s egyetlen „vonónk” hozzá (mert képzeljük el azt a hegedülést, amely több vonóval történik egyszerre!), vagyishogy egyazon „vonónkkal” hazudunk, súgjuk be barátainkat, illetve bocsátunk meg mindenkinek minden hernyóságot, s főként azért, hogy nékünk is minden megbocsátassék. „Élettörténetünk” legvégén pedig (korábbi hernyóságaink megkoronázásul) pille-filozófiatörténetet röptetünk elő kisnői nagyszerűségeinkről. Heller például az emberi, illetve a bölcseleti minőség konkrét jellegét, „természetét” így vonja össze az Ungvári professzor által „belekötésre” ajánlott „filozófiai” alkotásban: „A második vagy harmadik könyvvel, vagy talán a második vagy harmadik tanulmánnyal, amelyet megír az ember, készen áll egy filozófus filozófiai természete, személyisége, karaktere. Azért nem írtam, hogy »első könyvvel vagy tanulmánnyal«, mert így nem tartom igaznak. A filozófus ugyan hamar kialakítja filozófiai karakterét, de mégiscsak kialakítja, néha egészen hirtelen, ahogy a hernyóból egyszer csak felröppen a színes szárnyú pillangó” (13-14).
Mint metafora, telitalálat. Öntelitalálat. Heller sztálinista hernyó volt, majd „felröppent”, világgá röppent belőle a „nagyszerű antikommunista” (értsd: neofita) pillangó (ez „élettörténetének” egyik vetülete), miként a „Cserniszevszkij-könyv” bölcseleti pondrója is „Heller Ági” „antikommunista filozófiájának” pillangójaként szárnyal liberális lélekről liberális lélekre. Méghozzá szükségképpen. Ungvári professzor azt mondta a tévében, és valami egészen széles orcával, hatalmasat bődülő hangon, hogy a „Heller Ági írt 40 könyvet… például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”.
Jelentem, megtörtént, elolvastuk, és bele lesz kötve. Be lesznek mutatva Heller Ágnes ungvárilag proponált hernyóröptének stiláris és bölcseleti szárnycsapásai.
De még mielőtt rátérnék Őhernyósága nagyszerű mondatainak elemzésére, válaszolok a Filozófiám története bevezetőjének alapkérdésére, vagyishogy miért nem „vallatják” Hellert a „bölcseletéről”, miért nem beszél senki, sem Almási, sem Sziklai, sem Ungvári Heller filozófiai „élettörténetéről”?
A válasz triviális: azért, mert Hellernek nincs filozófiája. Nincs helleri filozófia. Egyszerűen nem létezik. Filozófiai produktum (amely Helleré volna) nyilvánvalóan nincs, de még filozófiai improduktum sincs, amely személyesen Helleré volna. Magyarán: Hellernek nemhogy a „tollában”, de a „vonójában” (a lelkében) sincs filozófia. Vagyis nem pusztán arról van szó, hogy Hellernek szívrepesztőn duzzad az értelme, csak hát, szegénykém ugyebár, nem tudja magát adekvát módon kifejezni, hanem az a helyzet, hogy nincs is mit kifejeznie. Heller Ágnes üres. József Attila klasszikus minősítését kölcsönvéve nyugodtan kijelenthetjük: a „nagyszerű filozófusnak”, e „színes szárnyú pillangónak” valójában „nyákos, üres odu a lelke”.
hvg.hu: „Az előbb nagyon élesen bírálta a kormányt. Nincs egy éve, hogy a Babarczy-Bauer vitában ön – a Fidesz kétharmada mellett érvelve – egyebek mellett azt írta: »kifejezetten előnyös lenne egy kétharmados Fidesz-győzelem«. Azzal, amit az előbb elmondott, egyúttal önkritikát is gyakorolt? Másképpen: igaza volt Bauer Tamásnak?”.
Babarczy Eszter: „Van egy önkritika része. Bauernek igaza volt abban, amit azzal kapcsolatban jósolt, hogy a Fidesz mire készül a kétharmaddal. Ilyen szintű gátlástalanságot nem feltételeztem. Ennél sokkal jóindulatúbb voltam az akkor még csak leendő kormánnyal szemben. Az a véleményem, hogy minden, legitim módon hatalomra került kormány megérdemel bizonyos várakozó jóindulatot”.
Mint tudjuk, a Heller Ágnes-i önkritika lényege szerint: Szentember az, aki följelenti, besúgja, elárulja elvtársait, barátait, kollégáit. Heller szerint az áruló nem más, mint az égi Hit, Remény, Szeretet földi megtestesülése. Sőt az az ember, akiben nem bízhatnak többé barátai, ismerősei, maga a Bizalom. Hát hiszen ettől nem lehet benne megbízni. Mindez Ungvári professzor prókátori lelkéből így csapódik ki: „Ági”, a szent „Asszony”.
Anya, Leány és Szentléleknő.
E fórumrovatban pedig többszörösen dokumentált tény: olykor a poszthelleri Babarczy Eszter is Szentté magasztosul, ő persze még „csupán” közvetve.
Gerontkám, intravénásan adagolod magadnak Esztert? Te ettől a XXI. századi Jeanne d’Arctól totál padlót fogtál? Függő lettél? Gyógyíthatatlan Babarczy függő?
Helleri Szent Johanna. Aki legendás szerénysége okán (a HVG-ben) még csupán Jóindulatúvá, illetve „Sokkal Jóindulatúbbá” avatja magát önkritikája révén.
Amikor Babarczy önbírálatot gyakorol, nem azt mondja, hogy „marhaságot beszéltem korábban”, hanem azt magyarázza – amiként Heller is –, hogy a Fidesz történelmileg meghamisította az ő isteni jóindulatát. Babarczy jelen időben fogalmaz: „Az a véleményem, hogy minden, legitim módon hatalomra került kormány megérdemel bizonyos várakozó jóindulatot”.
Korábban is ez volt a véleménye, ma is ez a véleménye, vagyis – a lényeget tekintve – Babarczy álláspontja nem változott (az NSDAP 1933-as legitim hatalomra kerülésének ismeretében sem), ezért beszél Babarczy „minden kormányról” , ámde nem ezért fogalmaz önkritikusan. Orbán elzarándokolt az elhalt pápa boldoggá avatására, hogy „újra bűnbocsánattal töltekezzék fel”, és ezt nagyon jól tette, sőt el kéne zarándokolnia Heller Ágneshez is, hisz’ nemcsak Babarczy, maga Orbán is Hellertől tanulta a dialektikus önkritikát (illetve vice versa), ti. a „csak kicsit hazudtam” Orbánnál így hangzik: „én soha nem hazudtam”.
Babarczy a mai eszével is „várakozón jóindulatú” volna a Fidesszel szemben, mert nem lehet elégszer ismételni: „minden, legitim módon hatalomra került kormány megérdemel bizonyos várakozó jóindulatot”.
Értem. Csak azt nem értem, hol a beígért önkritika? Már az persze, amely nem a süket duma szintjén önkritika. Babarczy, Heller, mint a piaci sipisták: itt az önkritika, hol az önkritika…
Kérdem: abban áll a Babarczy-önbírálat, hogy Bauer Tamás anno méltatlanul volt szkeptikus?
Magyarán: Babarczy szövege ebbéli formájában is csalás, hamis öntanúzás, illetve az egész, ahogyan van, hazugság.
Láttam a Babarczy-Bauer-„vita” végső fázisát, nem szó szerint idézem, de a lényege pontosan ez volt:
Babarczy: Jó lesz, ha a Fidesz kétharmaddal nyer.
Bauer: Nem lesz jó, mert kétharmaddal az alkotmányt is módosíthatják.
Babarczy: Nem módosíthatják.
Bauer: De módosíthatják!
Babarczy: Nem!
Bauer: De!!
Babarczy: Nem!!!
Bauer: De!!!!
Kálmán Olga: ???
Tudniillik a műsorvezető sem tudta, lehet-e alkotmányt módosítani kétharmaddal (miként Bauer állította), vagy csak négyötöddel lehetséges (miként Babarczy állította), persze a vitavezetőnek ezt nem is kell tudnia, elég, ha vezeti a vitát, vagyis az, hogy mi áll a törvényben, mi nem, mi fekete, mi fehér, mi tény, mi nem tény, mennyi kétszer kettő stb., vitassák meg a tudós megvitatók! Ungarische dialóg.
Babarczy Eszternek gyönge párája nem volt arról, hogy mi áll az alkotmányban, mi olvasható az alkotmányozásról szóló törvényben, véleménye viszont volt a dologról. Babarczy-véleménye volt. Mely vélemény szerint nem az áll a törvényben, ami a törvényben áll. És miért nem? Azért, mert Babarczy Eszter sokkal jóindulatúbb annál, minthogy ne föltételezné, kétharmaddal nem lehetséges alkotmányt módosítani.
Nem hülyéskedek: ez a Babarczy-Bauer-„vita” veleje.
Babarczy szerint „Bauernek igaza volt abban, amit azzal kapcsolatban jósolt, hogy a Fidesz mire készül a kétharmaddal”.
Konkrétan miben volt „igaza” Bauernak?
A neves közgazdász így fogalmazott a „vitában”: „A rendszerváltó atyák úgy ítélték meg, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerét, amire a demokrácia épül, meg kell védeni a mindenkori többség túlhatalmi törekvéseitől, ezért kerültek ide az állami intézmények viszonyát szabályozó törvények”. Míg Babarczy azt állítja „vitacikkében”, hogy „Bauer Tamásnak nincs igaza”. És „Miért nincs igaza Bauer Tamásnak?” – kérdi a HVG-cikk címe. Hát valamiért nincs igaza, az biztos, mert ha igaza volna, akkor Bauer Tamás és Babarczy Eszter nem „vitáznának” egymással. Ám Babarczy álláspontja gyakorlatilag ennyi: Bauernak nincs igaza.
És hogy miért? Azt már Babarczy Eszter nem tudja.
Akkor én most megmondom, miért nincs (nemcsak nem volt, ma sincs) igaza Bauer Tamásnak. Azért, mert teljességgel érdektelen, hogy miként „ítélték meg” a dolgot a „rendszerváltó atyák”. Szakszerűbben fogalmazva: ki nem szarja le a „rendszerváltó atyák” „megítélését”?! Tudniillik, vagy arról van szó, hogy Bauer téved, a „rendszerváltó atyák” a kétharmadot kétharmadnak ítélték a maguk demokratikusan kollektív kobakjában (és ennyi), vagy arról van szó, hogy a „rendszerváltó atyák” dilettánsak voltak. Mert, ha igaza van Bauernak, és a „rendszerváltó atyák” valóban a „fékek és ellensúlyok rendszerére” óhajtották a „demokráciát építeni”, akkor egészen hülyén alkottak törvényt, ugyanis nem azt kodifikálták, amit akartak (jelesül, hogy a demokratikus „fékeket és ellensúlyokat” jogilag is garantálja az alkotmány), hanem összebarkácsoltak egy szimpla törvényt a szimpla kétharmados többség szükségességéről az alkotmány, a sarkalatos törvények módosításához. Magyarán: a „rendszerváltó atyák” korlátoltak voltak. Nem láttak a rendszerváltó orruknál tovább, mert, ha tovább láttak volna, legalább egy centiméterrel, akkor azt foglalják törvénybe (nem értek hozzá, csak hasra ütéssel) például, hogy kizárólag akkor módosítható az alkotmány, ha a mindenkori ellenzék mindenkori kétharmada (fele?, négyötöde?, mindegy, „atyai” megítélés kérdése) egyetért a változtatással. Ennyi lett volna. És akkor most nem kéne azon képzelegni, hogy anno mi fortyoghatott a „rendszerváltó atyák” fejében; azok elméjében, akikében amúgy intellektuálisan nemigen fortyogott semmi.
Nem beszélve arról, hogy Babarczy állítása így hangzott: „kétharmaddal legalább hatékonyabban lehet kormányozni” (egyébként Babarczy ennél nem mondott se többet, se kevesebbet). És ami persze hamis állítás, mert hatékonyan kormányozni nem kétharmaddal, hanem hozzáértéssel lehet, kulturált körülmények között nyilván, de ez most mellékes, mert nem erről folyt a Bauer-Babarczy-„vita”. Hanem Bauer (Babarczy fölvetése nyomán) diszkurzíve a „rendszerváltó atyák” (nem létező) bölcsességére hivatkozott. Bauer szerint azért kell most úgy élnünk, ahogyan azt Bauer előírja, mert anno a rövidlátó „atyák” is úgy „ítélték meg”, ahogyan most Bauer Tamás ítéli meg. Igen, csakhogy nagyon óvodás dolog ez, gyerekek, nem vita. Míg „füstösen” (smoky) így szól a kérdés: who the fuck is rendszerváltó atyák? Miért az az ultima ratio a mai vitában, hogy anno néhány magasra önfelkent „atya”: Bauer, Tölgyessy, Tamás Gáspár Miklós, Kis János, Sólyom László… s akik azóta ex cathedra állítottak már mindent (és mindennek az ellenkezőjét), szóval, hogy ezek az „atyák” miként „ítélték meg” a dolgot annakidején?
Racionális elv, hogy a sarkalatos törvények módosításához kelljen a parlamenti ellenzék egyetértése? Igen vagy nem? Ha igen, milyen módon történjék az ellenzék bevonása? Képviselőkként? Pártonként? És milyen mennyiségben? Ha racionális az elv, miért nincs kodifikálva? Miért csak a puszta kétharmad van jogilag szentesítve? A „rendszerváltó atyák” nem gondoltak arra, hogy az élet nem szürke teória? Hanem opálosan aranyló fa! Láthatóan nem gondoltak rá. Ezért iránytű ma is a vélelmük, megítélésük. Értem. Csak azt nem értem, hogy ha a „rendszerváltó atyák” fantáziája ennyire lapos (országló, történelem(de)formáló orruk ily kurta), miért épp ezen „atyák” flatulaporos megítélése most a perdöntő?
Az „atyáknak” iránymutató megítélésük van. Horribile dictu érvelés helyett.
Babarczy szerint „kétharmaddal legalább hatékonyabban lehet kormányozni”. Mire Bauer: „Gondolja csak végig Babarczy: ha a választási rendszert, a pártok finanszírozását, a média szabályozását vagy éppen a politikai jogok gyakorlását igazítja saját érdekeihez a kormánytöbbség, vajon, ha ezt a többséget a Fidesz adja, miért ne úgy tenné ezt, hogy az ellenzék cselekvési terét korlátozza, és ezzel a saját leválthatóságát tegye lehetetlenné? El tud képzelni ebben bárminemű önkorlátozást azok részéről, akiknek alapelve az »oszt jónapot«?”
Mire Babarczy válasza: el.
Kérdezem: ez vita? Hogy ki mit „tud elképzelni”?
Miféle értelmiségiek ezek?
Bauer (mint „rendszerváltó atya”) még azt sem tudja, hogy az „ellenzék cselekvési terét” részint a konstruktív bizalmatlansági elv, részint az általában vett (s nem az ellenzéki részvétellel kialakítandó!) kétharmadról szóló konkrét Bauer-törvény (értsd: a „rendszerváltó atyák” baueri „megítélése”) korlátozza. Magyarán az ellenzék mai „cselekvési terét” éppen Bauerék korábbi dilettantizmusa szűkíti. Helyesen? Helytelenül? Nem ezzel foglalkozom, ez engem kevéssé érdekel, szerintem ugyanis a kormányzás alapvetően nem jogi, hanem alapvetően politikai játék.
Vagyishogy Bauer dilettáns (legalábbis jogfilozófiailag), ez kétségtelen, ám Babarczy nem erről beszélt a „vitában”. Hanem infantilisan jósolgattak (mindketten), hogy ki mit tud elképzelni. És hogy kinek mi lakozik a szíve mélyén. Fideszi fintor: egyik jósnak sem lett igaza! Mert a Fidesz nem módosította az alkotmányt.
Babarczy: „bármilyen jelzővel illetjük szívünk mélyén egyik vagy másik pártot, vezetőit vagy főkorifeusait, nem beszélve vállalkozói hátterükről, ez még nem igazol semmit”.
Valóban? Nem igazol semmit? Jó, hogy ezt is megtudtuk a Bauer-Babarczy vitából: az, amivel a szívünk mélyén illetünk valakit, nem igazol semmit. És ha a szívünk tetején illetjük az illetőt? Ugye?! Erről már nem beszélnek a tudósok. Az önkritika sem erről szól, hanem arról, hogy mennyire jóindulatú volt az önkritikus az ő szíve legmélyén. Egyik jellemző mozzanata a „vitának”: Babarczy szerint „nem lesz királyság vagy diktatúra, még ha egyesek vágynának is rá. Vannak kétségeim afelől is, hogy egyáltalán lehetne-e ilyen radikálisan módosítani az alkotmányt. Mert tegyük fel, hogy a jelenleg hatályban lévő, sokszorosan módosított alkotmányban a hatalomgyakorlásra vonatkozó összes passzust módosítani kívánja a kétharmad birtokában lévő párt. Az Alkotmánybíróságnak volna ehhez néhány szava, feltehetőleg felvonná kollektív szemöldökét”.
Feltehetőleg. Vagy nem feltehetőleg. Egyébként itt Babarczy nem a „felvonná”, hanem az „összevonná” igét szerette volna kipoénkodni magából, csak hát, vagy nem olvasta Móriczot, vagy pediglen szerinte az Alkotmánybíróság nem egy Rózsa Sándor, amely a lovát ugrassa; és közben csodálkozik ugyebár („felvonja szemöldökét”), hogy jé, betyáros egy királyság lesz itten?!?!
Kicsit bunkó a csaj, originálisan tahó. Akár taxizhatnais az Andrássy úton.
És Bauer?
Kérdezem: az Atya milyen alapon „vitázik” azzal a Leánnyal, akinek egyetlen állítása nincs? Csak összevissza jópofizó föltevései vannak. Már a Békesi-féle „kamatadó” megsemmisítése, majd alig néhány hónap múltán Rabár-féle „kamatadóként” való legitimálása óta tudható, hogy az Alkotmánybíróság politizál is, ha jónak látja. Az ő „kollektív szemöldökével” politizál. Az Alkotmánybíróság a királyságot is alkotmányosnak (alkotmányos királyságnak) ítéli, amennyiben úgy látja helyénvalónak. Jogilag minden mindenből levezethető.
Egyébként pedig, a két állítás, mely szerint (1) „kétharmaddal hatékonyabban lehet kormányozni”, illetve (2) az Alkotmánybíróság „felvonná kollektív szemöldökét”, szögesen mond ellent egymásnak. Mert, ha az Alkotmánybíróság királyságügyben felvonhatja „kollektív szemöldökét”, akkor miért éppen vizitdíj-ügyben, média-ügyben ne vonhatná föl? Már amennyiben fölvonni akarja. Illetve sag’schon, ha akarja, ha nem, mert lényegileg nem a politika teszi, amit az Alkotmánybíróság diktál, hanem fordítva. Az Alkotmánybíróság is politikai intézmény, nem a föld fölött lebegő (bozontos szemöldökű) kerubok intakt testülete. Egy-egy meghatározó alkotmánybírósági döntést (azon belül bírói „ellenvéleményt”, „párhuzamos indoklást”) politikai alku előz meg, s ez oly nyilvánvaló, mint az, hogy a „rendszerváltó atyák” nem tudták annakidején, mi a különbség a puszta parlamenti kétharmad, illetve az ellenzéki akarat figyelembevételének jogi garantálása között.
Bauer, Heller, Ungvári, Babarczy… ezek az emberek, ezek a „vitapartnerek” dominálják a jogalkotást, a politikát, a közéletet, a közgondolkodást. Nagyjából olyanok, mint a tök.
Vagyis én azt nem értem, hogy egyáltalán, miként működik ez az egész szarság, legalább annyira, amennyire működik?!
Mielőtt kéjjel beleharapnék Babarczy Eszter bársonyosan gömbölyded, zamatos „önkritikájába”, néhány mondat Hellerről, Ungvári Tamásról, ti. ők Babarczy morális, intellektuális előképei (Heller még női vonatkozásban is!).
Ungvári Tamás szerint Heller Ágnes (aki csak per „Ági” néki a nagynyilvánosság előtt; vagyis amikor ezek a jóemberek a tévében hörögnek az ellenségre, ömlengnek egymásról, azt hiszik, senki nem látja, hallja őket; vagy pedig nem tudom, valami különlegesen perverz intim-kukac furkálhatja a lelküket, ezért ágiznak), szóval, hogy az „Ági” a Tomi szerint „nagyszerű antikommunista filozófus”.
Ungvári professzor nem veszi észre: voltaképpen ő maga teszi ki az „Ágit” politikai támadásnak azzal, hogy az Ági filozófusságához hozzákever valami olyasmit, aminek semmi köze a filozófussághoz. Sőt még a filozófiához sincs köze, ti. a kommunizmusról lehet bölcselkedni, az antikommunizmusról viszont nem.
Ungvári professzor szerint az „antikommunista” Hellert méltatlan támadás érte, „kikezdték” őt „nemtelen vádakkal”, s ez az egész támadás – idézi Ungvári Radnóti Sándort – „métely és undor”.
Merthogy mi történt? A hevesen moralizálva politizáló Heller Ágnes politikai ellenfelei (gyakorlatilag kommentár nélkül) közzétettek egy olyan levelet, amelyet Heller írt alá, s amelynek szövege Hellert ellehetetleníti morálisan, illetve ebből adódóan politikailag. Legalábbis a józan, értelmes emberek szemében. Ez a tény.
Amely tény Radnóti szerint „métely és undor”, Ungvári szerint „nemtelen támadás”, sőt Ungvári szerint „rágalom”! Persze Heller szerint is, mert Heller szerint „ezt a levelet spéci nem” ő „írta”, míg Heller állítását senki nem hiszi el, különösen nem Radnóti és Ungvári professzor.
Akkor most mi van? Radnóti és Ungvári szerint az „Ági” hazudik? Kicsit hazudik? Nagyot hazudik?
Ági nem hazudik!
Hanem Ágit – Ungvári szerint – „eltalálták egy ilyen rágalommal”. És „amikor téged eltalálnak egy ilyen rágalommal”, nem tehetsz semmit, így az Ági „sem tudott jól tiltakozni igazából”. Mondotta Ungvári Tamás professzor a tévében.
Védjen meg téged Ungvári professzor a tévében!
Mit jelent az, hogy „nem tudott jól tiltakozni”?
Két dolgot jelent. Mindenekelőtt azt jelenti, hogy az Ági hazudozott összevissza. Nyilvánvalóan hazudott az első férjéről, annak „politikai nyomásáról”, hazudott a „levélhamisításról”. Továbbá (s ez a másik) Heller Ágnes röhejessé vált, amikor (a szaros kis árulása révén) Szent Péter-i magasságokba emelte magát. Ungvárival szólván: „nem tudott jól tiltakozni”.
Rendben van. Nem tudott. Heller silány intellektus, selejtes ideggörcs, politikailag túlmozgásos kékharisnya, egyetlen épkézláb mondat megfogalmazására sem képes, így nyilván „tiltakozni” (értsd: védekezni) sem tudott normálisan. Rendben van. Ám akkor milyen alapon minősíttetik az Ági „nagy filozófusnak”, „nagyszerű filozófusnak” „eredeti gondolkodónak”? (A „zseniális” jelzőt itt nem teszem szóvá, merthogy az a túloldali marhák kifejezése.)
A „nagyszerű antikommunista filozófust” az jellemzi, hogy „nem tud jól tiltakozni”. Világos, na de akkor mit tud a filozófus? Hülyéskedni a férfiak vonatkozásában? Hülyéskedni a „csőcselék” vonatkozásában? Csőcselékezni tud? Tiltakozni nem tud? Hát akkor én inkább maradok kommunista, ha már filozófus nem lehetek, végül is mindegy, csak annyira szánalmas ne legyek soha, mint ez a „nemtelenül megvádolt” szegény-szegény Heller Ági!
Mi az, hogy „nemtelenül”? Közzétették egy levelét. Mi ebben a nemtelen? Mi az, hogy „megvádolt”? Közzé tették egy levelét. Mi ebben vád? Mi ebben a rágalom?
Nos, én megmondom, láttam a műsort, tanúja vagyok, és mint közvetlen tanú, szó szerint idézem Ungvári professzort (aki egyébként egész normálisnak látszott addig, amíg nem kezdte el sikálni a lesikálhatatlant). Azt mondja Ungvári: azért nemtelen a támadás, azért rágalom a levél közzététele (nota bene nem azért, mert mintha hamisítvány volna, hanem azért), mert egyrészt: „mindenkit lehet mindennel zsarolni”, másrészt – és most tessenek megkapaszkodni! – „mindenki sebezhető, még a Heller Ági is sebezhető”.
Mindenki! Olyannyira, hogy Ungvári egyik beszélgetőpartnere (egy harmadosztályú „politológus” kisliba) Illyés Gyula egyik nyilvános szövegével cipekedett elő, melyben Illyés szocialistának vallotta magát. A kisliba ugyanis műveletlen liba, nem tudja, hogy Illyés mindig is szocialistának vallotta magát, és ma is annak vallaná magát. Nem pedig antiszocialistának.
Ezzel szemben Heller levele patkányattitűdről árulkodik.
Míg Ungvári szerint „mindenkit lehet mindennel zsarolni”.
Engem is? Jó, én egy senki vagyok, ez igaz, ám kérdéseim lehetnek.
Moldova is zsarolható?
Tényeket sorolok: (1) Moldova 1959-ben fizikai dolgozó, (2) Csurka 1959-ben spicli, (3) Szabó István 1959-ben spicli, par excellence besúgó, míg (4) Heller – a leveléből ez derül ki – párton belüli spicli volt. Ő maga vallja meg, s talán azért, mert akkora rágalom érte, hogy nem tudott jól tiltakozni, talán nem ezért, mindenesetre maga jelenti ki: „elárulta”, de mondjuk inkább így, ti. így autentikusabb: kóros Glossina módján beköpte még Lukács Györgyöt is.
Ezzel „zsarolható”. Ami azt jelenti, paradoxon, hogy valójában nem zsarolható, merthogy egy ilyen hitvány vakarékot ki akarna zsarolni?! De, rendben van, legyen az Ági zsarolható. A patkányságával. Mégis marad a kérdés: Heller „zsarolhatósága” mennyiben bizonyíték arra, hogy „mindenkit lehet mindennel zsarolni”?
Moldovát mivel lehet zsarolni? Heller cecelégy-levelével?
Nem az a probléma itt, professzor úr, hogy Heller „ellenforradalomnak” nevezte a „forradalmat” (vesd össze), hanem az, hogy párton belüli spicliként embertársaira vallott. Sőt elvbarátaira vallott, és pontosan ez generálja a szimpla följelentőt patkány-spiclivé. Betűhíven idézem: „Politikai hibáim közép tartozik, hogy hosszabb-rövidebb ideig vak voltam ellenforradalmárokká vált volt barátaimmal szemben. Mészáros Istvánnal például csak akkor szakitottam meg - igaz, nem nagyon gyakori - levélváltásomat, mikor tudomásomra jutott, hogy elvállalta a disszidens irószövetség titkárságát, tehát, mikor árulóvá válása nyilvánvalóvá lett”.
Ungvári professzor (illetve Bánó kislibája) hol tud efféle szöveget idézni például Moldovától? Kit minősít ez a Heller-szöveg? Helleren kívül. Úgyszólván senkit. Ilyen ronggyá – morálisan is, intellektuálisan is – alig-alig züllöttek emberek.
„Lukács György az elmult két évben számos politikai hibát követett el. Lukács személyéhez való ragaszkodásom, munkássága iránt érzett tiszteletem hosszu ideig megakadályozott abban, hogy ezeket a hibákat észrevegyem.”
Moldova hol ír ilyet Kardos Györgyről? Például.
Miféle emberek maguk, professzor úr?! Miféle sunyi, hazug senkiháziak maguk? Bátor, tisztességes embertársaik állítólagos „zsarolhatóságával”, „sebezhetőségével” takaróznak? Nem szégyellik magukat?!
Ungvári Tamás általában beszél zsarolható emberekről. Konkrétan pedig nem Moldova, nem a becsületes állampolgárok (párttagok és párton kívüliek), hanem önnön múltjával vetette össze Heller múltját, s kijelentette: bizony, még őt is lehet „mindennel zsarolni”. Például (ismét szó szerint idézem): „Örkénynek a Rajk-perről írott könyvét megdicsértem valahol, nem vettem észre, micsoda szörnyű könyv”.
Nem vette észre. Hanem viszont Ungvári professzor azt vette észre, hogy Heller könyve „nagyszerű könyv”: „például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni és azt kikezdeni”.
Tehát Ungvári professzor azt még nem vette észre, hogy Heller könyvének nem ez a címe, de azt már észrevette, hogy „nagyszerű könyv”.
Mennyire nagyszerű? Amennyire Örkény regénye? Ha igen, akkor eme örkényi nagyszerűség mikor lesz észrevéve?
Mennyiben hivatkozási alap az, hogy valaki hülye? Például: nem veszi észre, ami egyébként észrevehető. De rendben van, nem vette észre! Ám akkor sem értem, miért épp az az ember óbégat, aki „nem vette észre”? És miért azon az alapon óberkodik, hogy ő egy jókora tapló? Miért kéne elhinnünk, hogy éppen most veszi észre jól, és miért abból kéne elhinnünk ezt, hogy egykor nem vette észre?
(Egyébiránt Ungvári professzor Heller idézett könyvével ugyanúgy mellékalapált – most –, mint annakidején Örkény regényével. Be lesz bizonyítva!)
És hogy milyen politikai-ideológiai vonatkozásban? Teljesen mindegy. Aki pózol, az pózol. Míg Heller „önkritikájának” „önkritikája” egyetlen szóban összegezhető: „hazudtam”. Nem nagyot. Kicsit.
Ám még a helleri önkritika helleri önkritikájához is kritikával kell viszonyulnunk, ugyanis az az igazság, hogy Heller nem hazudott. Sem kicsit, sem nagyot. Mégpedig azért nem, mert Hellernek fogalma nincs, mi hazugság, mi nem hazugság, mi forradalom, mi ellenforradalom, mi gonosz, mi nem gonosz stb. stb.
De maradjunk a helleri szóhasználatnál, ugyanis a helleri önkritikai önkritika lényegének másik fontos mozzanata így hangzik: „Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”.
Tehát. Heller Ágnes kicsi filozófus, így hát ő kicsit hazudik a kicsi vonójával. Annakidején egy kicsit elárult mindenkit, tetves spicli módján köpte be mesterét, barátait, kollégáit (vesd össze, jelesül Hecky Brown esetével), vagyis, ha Heller nem Pétert, hanem Máriát választja identitása inkarnációjául, akkor Heller nyilván szűznek, ám csak kicsit szűznek minősítené magát. Így viszont kicsit szent. A nagyon Szent Péter melletti kicsit Szent Ágnes. Kisegyháznak kicsi alapzata. Minden világos. Csupán azt nem értem, Heller miért nem hazudott nagyobbat annakidején, most jóval nagyobb szent lehetne Ungváriék szemében.
Jut eszembe, tegnap a tévében Ungvári professzor (aki számomra innentől „szintén professzor”) nem kicsi, hanem nagy filozófusnak minősítette Heller Ágnest. Azon hüledezett a mókás öregúr, hogy Hellert politikailag támadják, és ho’ má’ mé’ támadják má’, és ho’ mé’ politikailag, hiszen Heller nagy filozófus! „Írt 40 könyvet”, há’ támadják őtet filozófiailag! „Írt 40 könyvet”, s ismét szó szerint idézem a celeb-professzort: „például itt van Az én [sic.] filozófiám története, tessék azt elolvasni és azt kikezdeni!”. (Meglesz. Már most szólok: igen rossz fahasábot tetszettek lepisikélni a nagy professzori bögyörővel! Illetve még annyit: Hörgheő Csuli legalább a címét ismerhetné a proponált könyvnek, legalább ennek az egynek, ama dicsőséges „40” közül!)
Tehát Ungvári professzort sem az eszéért szeretjük. Azt parancsolta a tévében, hogy Hellert ne politikailag, hanem filozófiailag támadják az ellenségei. Majd a „nagy filozófus” nagyfilozófiai nagyságát bizonyítandó szó szerint ezt mondta: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban”.
Kérdezem: az „antikommunista” jelzőnek mi köze a filozófiához? Válaszom: semmi köze hozzá. Csak a celeb-professzori tévés szerecsenmosdatáshoz, Arannyal szólván: a lepedőmosdatáshoz lehet köze. Ungvári (Hörgheő Celeb) Tamás professzort nem az eszéért szeretjük, ez kétségtelen, ám annyira buta nem lehet valaki, mint amilyennek e nagyon nagyhangú professzor látszik, vagyishogy itt szerintem valami más dolog dominál a lelkek legmélyén. Tény ugyanis, hogy Heller politikailag támadta meg, „csőcseléknek” nevezte Hankiss Ágneséket, azokat az embereket, akik a megmozdulásaikat nem randalírozásokként, hanem koherens „nemzeti forradalomként” élték meg. Tény, hogy Heller így fogalmaz: „Egy csőcselék tönkreteszi azokat az emlékeimet, amelyek életem legtisztább emlékei voltak”.
Kérdezem: a „csőcselék tönkreteszi” szóösszetétel, Heller szubjektumára vonatkoztatva, filozófiai kategória? Válasz: nem az. Heller politizál, amikor Hankissékat csőcseléknek nevezi. Kérdezem: akkor hát miért van csodálkozva azon, hogy Hellert politikailag támadják „alantas módon”?! És hogy visszatámadják-e? Lényegtelen, tyúk-tojásprobléma, vagyis nem arról beszélek, hogy kinek van igaza, kinek nincs, a csőcselékezőnek-e, vagy a hazaárulózónak, komonistázónak, hanem arról beszélek, hogy Ungvári professzor buta ember. Mondjuk így: ez faktum! Illetve arról beszélek, hogy ennyire buta azért nem lehet. Tehát azon sincs sok csodálkoznivaló, hogy egyre többen állítják, és immár nemcsak az antiszemiták, hogy „ezek faji alapon védik egymást”. És lehet a dologban valami, hiszen jól látható: Ungvári Tamás lepedőmosdató szövege nulla racionalitást tartalmaz. Megismétlem a kérdést: Ungvári professzor milyen alapon várja el a „csőcseléktől”, hogy az a csőcselékező Hellerrel szemben ne komonistázva támadjon vissza?!
Ungvári azt követeli az antiszemitáktól, hogy Hellernek a filozófiáját vitassák (részemről meglesz a dolog – ha már csak ez hiányzik nekik), de nem ám akármelyik filozófiáját, hanem kizárólag azt, amelyet Ungvári professzor nékünk „kikezdeni” engedélyez (nos, részemről az is meglesz!). Ungvári így fogalmazott a tévében: „Heller Ágnes írt rossz könyveket, Csernisevszkijről írt egy rossz etikát”.
Két megjegyzésem van ehhez: Heller a Bicikliző majomban közli (félve mondom, mert nem tudom, ezt a könyvet szabad-e „kikezdenem”, mint fórumozós csőcselékembernek), szóval Heller szerint Hermann azért „parvenü” (egyebek közt), mert „már a Csernisevszkij-disszertációmról is ezt állította [ti., hogy hülyeség], később meg a helyzet csak rosszabbodott”.
Mikor „később”? Amikor Ungvári professzor is megszólalt a tévében? Memorizáljuk: „Heller… Csernisevszkijről írt egy rossz etikát”!
Na most a másik megjegyzés: Heller a „Csernisevszkij-disszertáció” megvédésével lett filozófus doktor, mint tudjuk, vagyishogy Csernisevszkij nem más, mint a helleri „nagy filozófusság”, „világhírű filozófusság”, „filozófiai zsenialitás” tudományos alapzata. Doktorátus. Kérdezem ilyenformán: mit ér, mennyit ér az a filozófiai kandidatúra, amely immáron nemcsak Hermann, de Ungvári szerint is szarból lett kikovácsolva, illetve – amiként mondani szokás – nem libáért, hanem Csernisevszkijért lett megvásárolva?
Hogyan viszi Babarczy a parvenüszagú helleri „önkritikát”? Konkrétan így (először a hvg.hu hozzá intézett kérdését idézem): „Az előbb nagyon élesen bírálta a kormányt. Nincs egy éve, hogy a Babarczy-Bauer vitában ön – a Fidesz kétharmada mellett érvelve – egyebek mellett azt írta: »kifejezetten előnyös lenne egy kétharmados Fidesz-győzelem«. Azzal, amit az előbb elmondott, egyúttal önkritikát is gyakorolt? Másképpen: igaza volt Bauer Tamásnak?”.
Babarczy válasza: „Van egy önkritika része. Bauernek igaza volt abban, amit azzal kapcsolatban jósolt, hogy a Fidesz mire készül a kétharmaddal. Ilyen szintű gátlástalanságot nem feltételeztem. Ennél sokkal jóindulatúbb voltam az akkor még csak leendő kormánnyal szemben. Az a véleményem, hogy minden, legitim módon hatalomra került kormány megérdemel bizonyos várakozó jóindulatot. Viszont a Fidesz ténykedése mellett azt is nagy bajnak tartom, hogy nincs ellenzék”.
Én pedig ezt a szöveget analizálom legközelebb, már amennyiben Ungvári professzor megengedi nekem. Szóljon, ha tilos, mert akkor elemzünk valami mást! Nemcsak a Hellerből, de a Babarczyból buggyant baromságok tárháza is kimeríthetetlen.
Hellernél így hangzik: „Nem tagadom, hogy írtam egy levelet, szégyellem, hogy írtam, nem ezt a levelet, hanem, hogy bármilyen levelet írtam”, továbbá: „elmentem a Máté passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”. Továbbá: „ennek ellenére bűnösnek érzem magam, mert egyáltalán nem szabadott volna nekik levelet írni”, továbbá: „nem akarom magam mentegetni, ezt a levelet spéci nem én írtam”.
Vagyis Heller önkritikusan megállapítja: „van lehetősége, hogy egyházat építsenek rá”.
És ez nemcsak valami elcseszett paradigma! Ugyanis Heller valóban elhiszi Habermasnak, Almásinak, Sziklainak, Faragónak, P. Szűcsnek, Csintalan Sándornak, de főként Magyar Bálintnak, illetve még inkább ennen magának, hogy ő egy nagy filozófus. Genuin filozófiai megállapításai vannak. Igaz, „háromszor árulta el az urat”, ám épp ezért: egyházat lehetne építeni rá, s aminek egyedül Hermann István állítja az ellenkezőjét. Heller: „Lényegében már a Csernisevszkij-disszertációmról is ezt állította [ti., hogy hülyeség], később meg a helyzet csak rosszabbodott”. No de – mint tudjuk – Hermann „parvenü” és levélhamisító. Sőt féltékeny volt az asszonyra, hiszen: „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.
Heller szerint Hermann parvenü, mert Heller szerint kizárt, hogy Hermann-nak meggyőződése (például politikai meggyőződése) lett volna, Heller szerint Hermann pénzért vállalta a behódolást. Merthogy a hatalom lefizette. És persze dafke, hiszen Lukács György is többre becsülte az asszonyt, mint őt. Világos, csakhogy hol a konzekvencia? Tudniillik maga Heller vinnyogta bele a kamerába (nem szó szerint írom, mégis kiteszem az idézőjelet, mert a szöveg lényege biztosan ez volt): „miért gondolják ezek [ti. a Hellert támadó antiszemiták], hogy engem lefizettek a szocialisták, lefizettek Magyar Bálinték, miért nem hiszik el, hogy lehet valakinek meggyőződése is?!”. És amire Kálmán Olga nagyot bólintott, nem a valagával természetesen (mert az, mintha odaragadt volna székhez), hanem viszont a Gerő András-féle vén pöcsök undorító nyálával összecsorgatott médiafejével bólintott a „kemény kérdéseiről” többszörösen agyoncsodált műsorvezető: „na, vajon miért?, miért hiszik azt egyesek, hogy valakinek nem lehet meggyőződése”?
Én megmondom. Mindkettőjüknek. Azért, amiért Heller Ágnes hiszi, hogy Hermann „parvenü”, hogy Hermann féltékeny, hogy Hermann hamisító, hogy Hermann befeküdt a hatalomnak. Kérem, ma már minden józan ember tudja: az adott konkrét történelmi-politikai kérdésben nem Nagy Imrééknek (különösen nem abban, hogy „csapataink harcban állnak”), hanem Kádárnak volt igaza (és ezt nem hitből állítom, bizonyítékaim vannak rá). Kérdés: miért ne foghatta volna föl Hermann is az eszével (s nem a pénztárcájával) Kádár döntésének történelmi-politikai relevanciáját? Azért, mert Heller jobbára a bukszájával gondolkodik? Nyilván nem anyagi (merthogy ő „egy fillért sem tett el” ugyebár), hanem „a férfiak vonatkozásában”, na de hát mégiscsak a bukszájával tájékozódik az a nő, aki a „férfiak vonatkozásában” „hülye nő”. Vagy nem? Tessék nekem elhinni, mert ebben a kérdésben vagyok annyira Lux Elvira: Hermann nem a lába között hordta a bukszáját!
Ismerem a szövegeit, tanúsíthatom: Hermann nem ostoba ember, pontosan tudta, mi forradalom, mi ellenforradalom, így azt is pontosan tudta, hogy ötvenhat nem volt sem forradalom, sem ellenforradalom. Ötvenhat azért nem volt ellenforradalom, mert nem volt forradalom. Ugyanis az ellenforradalom is forradalom. Teccik tudni?! Heller forradalomnak tekinti ötvenhatot, ti. Heller a Wittner Máriák, Pongrácz Gergelyek, Gyurcsány Ferencek filozófiai nívóján leledzik. Jó, de mi a bizonyíték arra, hogy Hermann parvenüségből, pénzért nem volt hülye? Bizonyítani fogom: Hermann egyetértett azzal a Heller-szöveggel, amellyel – mint most kiderült – Heller nem értett egyet. Hermann 1959-es álláspontja szerint: ha adott történelmi szituációban, konkrét világhatalmi-politikai okból ellenforradalomnak kell nevezni azt a felkelést, amely nem volt se forradalom, se ellenforradalom, akkor nevezzük annak; ennyit bőven megér a dolog; ne feledjük: a németek, a kínaiak százezrek kivégzését követelték! Vagyis az „ellenforradalom” szó elfogadása az adott helyzetben nem árulás, megtöretés, behódolás, köpönyegforgatás volt (Kádárnál, Hermannál), hanem politika. Sőt filozófia!
Politikáról beszélek, nem „reálpolitikáról”, merthogy a „reálpolitika” kifejezés tautológia. Ezt Hermann politizáló filozófusként is tudta, méghozzá meggyőződéssel tudta. Például A történelmünk sorsproblémái és az újabb magyar irodalom című dolgozatában arról beszél (Benjámin László Vérző zászlók alatt című versére utalva), hogy nemcsak a politika, de még a filozófia sem a történelem fölött lebegő valami. Nota bene a filozófus-Hermann nem Benjámin László 1957-es önkritikájára („önkritikai hangvételű nyílt levelére”), hanem a benjámini műalkotásra hivatkozik. Vagyis az inkriminált Heller-levélben megfogalmazott szöveg paradox módon nem Heller önkritikája (Heller nemcsak ma, akkor sem értett az egészből semmit), hanem Benjámin önkritikája, illetve Hermann Heller-kritikája. Például Heller „írja” a levélben: „Ez a politikai alapmagatartás volt az oka, hogy nem vettem aktivan részt a párt megszervezésének nehéz napjaiban s az objektiv felülállás pózát [kiemelés – Gy. úr] öltöttem magamra olyan időben, mikor minden emberre szükség volt. Március lett, mire eljutottam odáig, hogy lássam, a párt lényegében helyes politikát folytat és a pártban van a helyem. Ez a felismerés és a pártba való belépésem azonban koránt sem jelentette minden hibám felszámolását”.
Kérem, ez nem egyéb, mint Heller filozófiafölfogásának éles hermanni kritikája, természetesen a helyzet praktikumának megfelelően: posztsztálinista zsargonban fogalmazva (a közvetlen praktikus cél az volt, hogy Heller visszakerüljön az „értelmiségi elitbe”, oda, ahol egyébként soha nem volt helye). Vagyis Hermann 1977-ben (Heller „emigrációjának” évében) ugyanazt írja, amit Hellerrel 1959-ben leíratott, csak immáron filozófiai kontextusban; Hermann szerint az „a forradalmár, aki megszerezte és örökölte a történelmi érzéket, ki tudja tapintani azokat a fájdalmas problémákat, melyek akár a jelenben is feszülnek”. Sőt Hermann egész odáig megy, hogy a forradalmárt a költővel azonosítja; és ha a költő fogalmát a művész fogalmává tágítjuk, teljesen világossá válik Hermann 1959-es politikai álláspontja: csak az a politikus forradalmár, aki a politika művészeként, „ki tudja tapintani azokat a fájdalmas problémákat, melyek akár a jelenben is feszülnek” (vö.: Illyés: „ki muzsikád ujjaival / tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, / ahol a baj”). Hermann természetesen nem Kádárról beszél, amikor a költészetet és a forradalmiságot azonosítja, ám a Hellerrel 1959-ben leíratott kádárista „levele” s az idézett filozófiai-esztétikai dolgozata között teljes logikai, bölcseleti koherencia mutatható ki. Hermann Benjámin László versére utal, amikor azt állítja, hogy minden forradalom véres, minden forradalom mocskos: „nincsenek tisztán megőrzött fehér zászlók, amelyek mintegy diadalmenetben vonulnak át a történelmen”. És ez nem parvenü apologetika, hanem bölcselet. Sőt bizonyított filozófiai álláspont. Míg Heller ezt állítja: „Számomra a forradalom szent emlék volt, most azonban kezdem problematikusnak érezni”. Most (2007-ben). És miért most? Heller válasza: mert „Elrontják, tönkreteszik nekem 1956-ot, tönkreteszik a jóérzésemet ezzel kapcsolatban. Egy csőcselék tönkreteszi azokat az emlékeimet, amelyek életem legtisztább emlékei voltak. Ezt nagyon szégyellem, s nagyon sajnálom”.
Vagyis a „hülye nő” nem azt szégyelli, amit ő maga tesz, mond stb., hanem azt szégyelli, amit mások csinálnak az ő tiszta, patyolatzászlós, szent forradalmával. Heller azt szégyelli, hogy a „csőcselék” tönkreteszi az ő „legtisztább emlékeit”. Világos, mégis megkérdem: ez bizonyítaná Hermann, Benjámin, Kádár, Gyurkó, Déry… „parvenüségét”, „árulását”? Hogy egy végtelenül szimpla, silány elme „szentségről”, „tisztaságról”, „misztikus értelemről”, a „gonosz” gonoszságáról hadovál? Sőt Heller ma már par excellence Szent Péterrel azonosítja magát. Hol van ilyenkor Faragó Vilmos? Mesélje már el: mi bizonyítja, hogy „egy” ennyire „hülye nő” nagyságrendekkel okosabb mindenkinél!? Sőt Faragó szerint még nálam is!
Heller Ágnes (az „objektív fölülállás pózát” illető „önkritikája” ellenére) ma is ezt állítja: „választ keresünk a »hogyan gondolkozzunk, hogyan cselekedjünk, és egyáltalában, a hogyan éljünk?« kérdésére, s ennek a válasznak genuin filozófiai válasznak kell lennie. És ha igen nehéz is filozófusnak lenni, a filozófusnak kötelessége, hogy választ adjon ezekre a kérdésekre, vagy legalábbis, hogy mindent megtegyen azért, hogy megválaszolja őket: szuverén, autonóm választ kell adnia...”.
Ezt az idióta pózt Heller egyszer már „elítélte” önmagában (nyilván a férje diktálása szerint), míg Hermann 1977-ben, a sajátosan magyar-bölcseletet elemezvén, Csokonaira, Vörösmartyra, Petőfire, Adyra, József Attilára, továbbá Liszt Ferencre, Bartókra, Kodályra, illetve Mannheim Károlyra, Hauser Arnoldra, Tolnay Károlyra és persze Lukácsra utalva, meggyőzően bizonyítja: a filozófia nem a történelem fölött lebeg, „a filozófia mint katedrafilozófia értelmetlenség”. Lényegében ezt íratta le az asszonnyal is annakidején, csakhogy az asszony semmit nem értett abból, amit lekörmölt, de még annyit sem, amennyit Shakespeare legendás Katája megértett Petruchio szavaiból, így azután Heller nem egyéb, mint Katharina és Bianca sajátos elegye: makrancosan korlátolt, korlátoltan makrancos. Heller szent meggyőződéssel állítja, hogy „telihold ragyog délidőben”, majd, hogy „nem a hold, hanem az áldott nap” ragyog, illetve mindezek ellenkezője igaz (oda-vissza, hol „önkritikusan”, hol „szégyenkezve”), egy biztos: Heller soha semmit nem értett abból, amit beszélt, amit leírt, illetve amit leírattak vele.
Heller azt állítja, hogy „önkritikus” levele „elé” Hermann „tette” az alábbi szöveget (szerintem viszont közösen fogalmazták az „elejét” is, ám kétségtelen, a levél kulcsmozzanata hermanni ihletés, s amely így hangzik, az én kiemelésemmel): „a párt lényegében helyes politikát folytat”.
A „lényegében” szó itt azt jelenti (csak Heller ezt sem értette, ma pedig még kevésbé érti), hogy ha nem is minden egyes részmozzanatában, de történelmileg, világpolitikailag helyes politikát folytat a párt.
És ezt a történelem bizonyította. Például az angolszász zónába került Görögország fejlődése (mai helyzete) is igazolja (ti. nem Ausztria a valós mérce, hanem pl. Görögország, Jugoszlávia sőt: a „renitens” Románia), szóval a történelem bizonyította: Kádárék „lényegében” helyesen döntöttek, amikor a benjámini „véres zászlókat” emelték a magosba. Hogy ezt Heller ma sem érti? Így van, de ettől Hermann miért volna parvenü?
A hermanni ihletettségű Heller-levél szövegezése, textúrája nem túl esztétikus, ez kétségtelen, ám ami a dolog lényegét illeti: vállalható. Bölcseletileg is érvényes! Heller intellektuális hitványságát nem az jelzi, hogy anno megírta a levelet, hanem hogy most ezt is megtagadja. Heller annyi mindent megtagadott már az életében oda-vissza, össze-vissza, hogy akár egy NO AA’MM egyházat is alapozhatnának rá (vö. az eredetivel: NO MA’AM – National Organization of Men Against Amazonian Masterhood), nyilván magával Heller tiszteletes nénivel az élén.
És hogy mi köze Heller Ágnes önkritikai önkritikájának Babarczy Eszterhez?
Nem azért tekintem Hellert langyos orrváladéknak, merthogy levelet írt „nekik”, még csak nem is azért, mert megtört az ura „politikai nyomása” alatt (nyilván nem Ungvári Tamás volt a férje, akkor ugyanis „Ági nem tört volna meg” soha!), hanem azért, mert nem található Heller Ágnes puha testében gerinc, még egy fiatal fűzfavesszőnyi sem: „nem akarom magam mentegetni, ezt a levelet spéci nem én írtam”.
Ágnes asszony mossa-mossa nyálkásan-iszamósan telt papírzsebkendőjét, melyben sajátos módon tenmaga leledzik, egész odáig menően, hogy ma már par excellence egyházalapzatnak tekinti magát. Azon a par excellence alapon, hogy ő megtört annakidején. Vagyis Heller azért emblematikus terméke a mindenkori hungaricus cavum nasinak, mert a döntéséért nem maga vállalja a felelősséget – emancipált nőként! –, hanem megpróbálja a férjére kenni ennen hitványságát. Nem azt mondja a tévében, hogy hát igen, jobbágynő voltam annakidején, a férfiak alávetettje szellemileg is, érzelmileg is, Heller nem ezt mondja, merthogy ő már 1959-ben is „emancipált nő” volt ugyebár, Heller nem magát tartja felelősnek azért a döntésért, amelyet minden kényszer nélkül hozott, hanem másra mutogat. Na most, a „politikai nyomás” (amelyre Heller nyüszítve hivatkozik) egyszerűen baromság. Hermann István nyomást csak gazdaságilag, fizikailag, illetve pszichésen gyakorolhatott a feleségére. Elvileg. Míg gyakorlatilag semmilyen nyomást nem gyakorolt rá, erre nagy tétben mernék fogadni.
Nem ismertem Hermann-t (néhány előadását hallottam, a könyveit, cikkeit olvastam, de személyesen nem ismertem), mégis ki merem jelenteni (illetve éppen azért, mert ismerem Heller és Hermann szellemi teljesítményét), szóval meggyőződésem: Hermann segíteni akart az asszonynak. Pontosan tudta, a neje tehetségtelen (Heller maga vallja meg: az ura többször lehülyézte őt stb.), tehát Hermann előtt világos volt: Heller maximum annyira elegendő (agyilag), hogy az egyetemen süketeljen kvázi filozófiáról, de arra, hogy gyerekeket tanítson, neveljen, már teljességgel alkalmatlan.
Ez persze Hermann véleménye (lehetett), az enyém más, szerintem Hellert (miként Babarczyt) még az egyetemisták közelébe se szabadna engedni. Elég buták azok már Hellerék nélkül is. Egyébként pedig: vállból kicsavarni a karját, majd könyékig nyomni a seggébe az olyan oktatási lótuszfaktusznak, aki gimnáziumba száműz (büntetésből!) tehetségtelen embereket, afféle karrieristákat, akik még csak nem is akarnak tanítani. Például Heller is MSZMP bácsi kebelén zokogta el bűnös bánatát, mármint hogy ő, jajjaj, nyiladozó lelkű-értelmű fiatalokkal kénytelen foglalkozni gimnáziumi tanárként: „A Budapesti Iskola megalapítójának, Lukács Györgynek tanítványa lett az ELTE Filozófia Tanszéken. Politikai okból mindkettőjüket eltávolították 1958-ban, 1958-1963-ig Heller középiskolában tanított” (Wikipédia). Milyen snassz! Szerintem Heller már csak ezért is megérdemli, hogy a Hannah Arendt-i „gonosz” pokol-fekete kloákájában kössön ki tudományos karrierje végén; mely filozófiai-végbél sajátos inkarnációja nem más (ezen a fórumon), mint Babarczy Eszter obligát segge lyukaceterum censeo. De mindegy is, a lényeg, hogy Hermann segíteni próbált, s miként a példa mutatja, sikerrel segített Hellernek az érvényesülésben. Hogy aztán az asszony intellektuálisan nem állta meg a helyét? Ez már nem Hermannon múlott. Értelmet nem tölthetett a csaj fejébe bölcseleti tölcsérrel.
Heller 1968-ban, az Akadémia dolgozójaként, elnyerte a tudományok doktora címet. Már, hogy ez mit ér intellektuálisan? Erről később írok néhány kósza sort.
Tehát. Én nem Heller levelén akadtam fönn, az voltaképpen szót sem érdemel. Heller nem Angi Vera, Hellernek nincs meggyőződése, hite, elve, tisztessége, Heller egy karrierista kispondró (tizenkettő található az ilyenből egy kukac-tucatban), vagyis arról van szó, hogy nem smakkolt néki a gimnáziumi-tanári státus, „magasabbra” hágott volna, így azután kapaszkodott és törleszkedett: szopott, nyalt mindenhová, ahová éppen kellett. Sag’schon, szokványtörténet. Tulajdonképpen még meg is lehet érteni. Legalábbis én megértem. Gyakorlatilag soha nem alkudtam meg semmiben és senkivel. Ami nem dicsőség, nem szégyen, alkati kérdés, képtelen vagyok az alkalmazkodásra. Illetve egyetlen dologhoz tudok alkalmazkodni, s az éppen az intranzigencia, mint saját tulajdonság. Ami szintén nem jó, nem rossz, vannak előnyei, hátrányai, éppúgy, mint az alkalmazkodásnak, illetve az alkalmazkodás különféle fokozatainak. Na most, az intranzigens ember nem gyűlöli magát, hiszen nincs miért, nincsenek megalkuvásai. Ha pedig magadat nem gyűlölöd, nem gyűlölsz másokat sem, hiszen nincs miért, ugyanis másokban csak magadat gyűlölöd (ha gyűlsz), miként másokban csak magadat szereted (ha szeretsz). Sőt még az is igazságként mondható ki, hogy másokban gyűlölöd, illetve másokban gyűlölöd „azt”, amit magadban szeretsz. Ha viszont magadban nem gyűlölsz és nem szeretsz semmit, akkor nem gyűlölsz és nem szeretsz senkit. S ami szintén nem jó, nem rossz, hanem éppúgy állapot, miként a szeretés-gyűlölés állapota.
Tehát. Én nem gyűlölöm Hellert a megalkuvásai miatt (sem), megértem őt, ám ami egyáltalán jelenti, nem indokolja, hogy szeresem is Hellert a megalkuvásai, „megtörettetése” miatt.
Számomra az az érdekes Heller történetében, ami senkinek nem tűnt föl (nyilván kevés az intranzigens ember), jelesül: az „emancipált nő” egyik Nagy Mintapéldányának valami egészen szánalmas nyivákolása: az első férjem a hibás.
Itt bukik meg szubjektíve a feminizmus, illetve éppen Heller példája a fényes bizonyíték Oravecz Éva Csilla igazságára. Oravecz szerint a „feministák” (értsd: a péniszkedő antinők, Oravecz maszkulinistáknak nevezi őket szellemesen), szóval a „feministák” „Úgy akarnak élni, mint egy férfi, azokat a dolgokat akarják csinálni, amit egy férfi, annyiért, amennyiért egy férfi – amikor azonban a férfiak férfiként kezdenek velük bánni, sírva szaladnak vissza barátnőik szoknyája mellé, és hüppögve összeesküvés-elméleteket gyártanak, mert kiderül, még sincs akkora farkuk, mint egy pasinak”.
Hermann pontosan tudta, mekkora a „farka” Heller Ágnesnek. Ezért „hülyézte le” az asszony dolgozatait, s ezt ma már mindenki tudhatja. Pontosabban: tudhatná, ha nem ragadna le a politizáló-moralizáló szarságban, vagyis ha a lényegre figyelnénk ebben a történetben is.
Többször leírtam: Heller (miként Babarczy) antinő. Ami nem azt jelenti, hogy férfi, miként az antiférfi sem nő, hanem azt jelenti, hogy biológiailag nő (vs. a férfi férfi), míg lelkileg, mentálisan, intellektuálisan se nem férfi, se nem nő, hanem amolyan zöldessárgásan nyúlósnyálkás Babarczy-féleség. Például:
Részemről azonban, függetlenül attól, hogy tudom, hogy ki vagy, nem fenyeget a veszély, hogy feltárok bármit abból, amit tudok. Netán bemásolom ide a nekem személyesen írt elektronikus leveleidet.
Tisztára helleri attitűd. És akkor én még nem is voltam Babarczy férje, soha! Képzeljük el, miket koholna (rólam), ha valóban szorult helyzetben volna érzelmileg, egzisztenciálisan!
„Feltárok bármit abból, amit tudok”. Abban a nőben, aki ilyesmit ír, éppúgy nem lehet, nem szabad bízni (soha!), miként az olyan parabulában sem, aki gátlástalanul (Ungvárival szólva: törhetetlenül) rágalmazza-gyalázza halott (védekezésképtelen) exférjét.
Itt tessék péniszkedni! Ezen a fórumon! Hermann-nak nem a férji, hanem az értelmi, intellektuális „vonatkozásában”. Olyasmit tessék mondani, írni róla, ami kontrollálható! Hermann meghalt, őt még én sem tudom életre kelteni, a szövegeit viszont igen. Ajánlottam, majd később is: zsírozzunk! Tessenek ideírni egy közepesen értelmes Heller-mondatot, én rakok rá tíz jó Hermann-mondatot. Zsírozhat Faragó Vilmos is, nem szégyen az! P. Szűcs viszont ne zsírozzon, néki nem ajánlom, ő nem érti Hermann-t, Hellert is csak azért szereti, mert akolbéliek (eltökélten élik akolbéli bősz napjaikat), vagyishogy: P. Szűcs inkább vazelinozzon! És valami mást.
Egyébként Faragónak üzenem: azt a kijelentését, mely szerint Heller Ágnes okosabb nálam, soha nem fogom megbocsátani! Tuningolt Lúdas Matyiként három(száz)szorosan fizetem vissza. Legalábbis addig, amíg bírom szusszal – a moderátorok pedig idegekkel. Csak rajtuk múlik, merthogy én a moderátorokkal sem alkuszom. Ezért nem gyűlölöm őket. Természetesen Faragó Vilmost sem gyűlölöm, csupán azt nem szeretem benne, hogy Heller Ágnest okosabbnak tartja nálam. Tudniillik nem szabad összekevernünk az okosságot a primitív gátlástalansággal. Márpedig – immár csak ismételni tudom – azt állítani, hogy valamely szuverén döntésemért a halott férjemet terheli a felelősség, nem nagyon okos dolog. Vagy igen? Ha igen, akkor lehet közölni: milyen érvek szólnak Heller tárgyi okossága mellett!?
Heller Ágnes írja a Bicikliző majomban: „Jellemtelen ember lehet nagy író, csak bizonyosfajta jellemtelenség kell hozzá, nem bármilyen. Jellemtelen ember például lehet nagy filozófus. De a jellemtelenségnek az a formája, amikor az ember írni tud arról, ami nem a meggyőződése, ellentmond annak, hogy filozófus legyen. Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus”.
Heller Ágnes a HírTV stúdiójában: „ezt a levelet nem én írtam, amit írtam, abban azt írtam, lebecsülöm az ellenforradalmi veszélyt. Az nem ugyanaz, mint ellenforradalomnak nevezni. Pontosan fogalmaztam, nem nagyot hazudtam, kicsit hazudtam csak”.
Heller szerint tehát az a pontos fogalmazás, ha a filozófus nem nagyot hazudik, hanem csak kicsit hazudik.
Heller nem jellemtelen, mert Hellernek csak „bizonyosfajta jellemtelensége” van, így Heller „még lehet filozófus”, merthogy ő filozófusként a „vonójával” hazudik. Kicsit.
A kicsi vonójával kicsit hazudik. A nagy filozófus. A filozófuszseni. Az okos nő. Aki Faragó Vilmos szerint okosabb, mint ő (mármint Faragó) és én együttvéve.
A sok jámbor birka (Ungváritól, Csintalantól, Bayer Zsolton, Vámos Györgyön, Almásin, Sziklain át Tamás Gáspár Miklósig, P. Szűcs Juliannáig) mind ezt a szöveget legeli és bégeti: Heller nagy filozófus.
Miközben kiderült: Heller nem egyéb, mint egy szaros kis hazudozó. De mivel a „vonójával” hazudik, továbbra is nagy filozófusnak számít. Heller akkora filozófus, hogy egyszerűen nem ér föl hozzá a filozófiai közhely, mely szerint a sunyi kis hazugságok jóval kártékonyabbak a grandiózus hazugságoknál. Az igazi filozófus őspatkány-kórnak nevezi a kis hazugságokat, amelyek – egyebek közt – azért tartoznak a legkártékonyabb emberi tulajdonságok, társadalmi jelenségek közé, mert a kis hazudozó önmagával is elhiteti: igaz, amit hazudik. Így válik „hitelessé”, tartós kvázi-igazsággá a kis hazugság (a nagy hazugság soha nem változik szilárd, időtálló „igazsággá”), s éppen tartósságuk okán éppen a kis hazugságok azok, amelyek végül összeroppantják az őspatkányságokkal fertőzött közösséget.
Pontosan a kis hazugságokkal szemben védtelen az ember, a helleri kis hazugságokkal szemben vagyunk permanensen és totálisan kiszolgáltatva. A nagy hazugságok végződhetnek katarzissal, például a zsidó-genocídium roppant hazugságának katarzisa a „holokauszt”, de miféle katarzisa lehet valamely hitvány hazudozó silány hazugságainak, őspatkány-ámításainak és önámításainak? Semmiféle. Nincs katarzisa. Sőt ki merem jelenteni: az antiszemitizmus, a nácizmus alanyilag a nagy bornírtságból, míg tárgyilag a Heller-féle kis hazudozásokból fakad.
Azt mondják a feministák (a hülye Sándor Klárák, a nagyon hülye Magyar Bálintok), hogy nőket kell bekvótázni a politikába, főként „civil” nőket, s akkor aztán minden jóra fordul, átalakul a mocskos macsó társadalom, a nagyszerű (empatikus, szeretni tudó, magukból őszinteséget, jóságot, kedvességet árasztó, szeretetet közvetítő) nők determinálják majd az életünket. Világos, na de ezek? A Wittner Máriák, Babarczy Eszterek, Heller Ágnesek, Morvai Krisztinák, Hankiss Ágnesek?
Én Hankiss Ágnestől legalább annyira irtózom, mint Heller Ágnestől, Hankiss semmivel sem különb Hellernél. Mindketten hazudnak. Ráadásul ostobán hazudoznak, Hankiss éppúgy, mint Heller. Hankiss (is) önnönmagát buktatja le (vészes korlátoltsága okán), és ő is pontosan akkor, amikor „őszintén” beszél. Hankiss férges (Heller-szőrű) hazugságáról tegnap írtam: a képviselőnő azt hazudja (a Magyar Hírlap szerkesztőivel közösen), hogy „Heller helyeselte a véres megtorlást”. Nem nagy hazugság ez, kétségtelen, hanem ez is „csak” amolyan alattomos kispatkány-hazugság, míg az igazi alattomosságra, Hankiss álnokságára, éppen Hankiss „őszintesége” (hogy miért az idézőjel, mindjárt kiderül) világít rá, ti. Hankiss is hamisítatlan patkánystílusban fondorkodik. Vagyis Hankiss Ágnes annyiban őszinte, hogy nem hazudik, amikor a tényt közli: „a Magyar Országos Levéltárban folytatott kutatásaim során találtam egy iratot, amely akkor is eléggé elborzasztott”.
Igaz a tényállítás? Igaz. És mégis. Miért szaros kis hazugság ez is? Mert, ha Hankiss-t valóban „elborzasztotta” volna a levél, akkor azonnal közli annak „beltartalmát”, figyelmezteti a tévénézőt, rádióhallgatót, újságolvasót, nem különben a választópolgárt: Hellernek nem minden szavát érdemes elhinni. (Szerintem egyiket sem.) Ám az a helyzet, hogy Hankiss Ágnes is a velejéig romlott, hazug ember. Mert kérdezem: Hankiss vajon miért nem közli, ami szerinte „elborzasztó”, s ami ilyeténképp a közvéleményre tartozik? Válaszolok a kérdésre: mert Hankiss politikailag spájzol: „majd a megfelelő pillanatban”. Magyarán: a Magyar Bálint-i mintanő visszaél azzal, hogy olyan információ birtokába jutott, mellyel csak kevesen rendelkeznek.
Hankiss bölcselkedik: „régi bűnnek hosszú az árnyéka”. Kis hazugság? Nagy hazugság? Nincs jelentősége. Konkrét hazugság. Mert éppen Hankiss igazolja: a „régi bűnnek” pontosan olyan „hosszú az árnyéka”, amilyen hosszúra a mindenkori Hankiss Ágnesek (a bűn-árnyékok sub rosa ismerői) festik, satírozzák. Nyilván egyéni-hatalmi kényük-kedvük szerint.
Így szól a Magyar Hírlap tudósítása: „»Régi bűnnek hosszú az árnyéka« – idézett lapunknak egy régi mondást Hankiss Ágnes. A Hamvas Intézet vezetője néhány héttel ezelőtt a Fidesz EP-képviselőjeként maga is részt vett az Európai Parlamentben azon a meghallgatáson, amelynek Heller Ágnes filozófus volt a főszereplője. »Az volt az egészben a megdöbbentő, hogy ott ül egy okos ember [kiemelés – Gy. úr], aki egykor az erkölcsről írt filozófiai műveket, mára pedig a gyurcsányizmus elkötelezett propagátorává lett, és aki tagadta, hogy embereket súlyosan bántalmaztak a pesti utcákon 2006. október 23-án. Ez a levél és az a jelenet, ahogyan néhány hete az MSZP-től átveszi a kitüntetést, lehangoló, bár elég koherens keretbe foglalt öt évtizedet…« – hallhattuk Hankiss Ágnestől. Hozzátette, utána elgondolkodott, hogy mi lehet a magyarázata Heller hisztérikus haragjának és elfogultságának. »Aztán eszembe jutott, hogy több évvel ezelőtt, a Magyar Országos Levéltárban folytatott kutatásaim során találtam egy iratot, amely akkor is eléggé elborzasztott. Ebben az 1959-es levélben Heller gyakorlatilag üdvözli az ’ellenforradalom’ leverését, ami azért is szomorú és rettenetes, mert ekkor már a legtöbb bebörtönzés és kivégzés megtörtént. Ma pedig Heller Ágnes a szabadság és a demokrácia fő védelmezőjének szerepében folytat lejárató kampányt Európa-szerte a Fidesz-kormány ellen…« – hangsúlyozta a Magyar Hírlapnak Hankiss Ágnes.”
Tehát. A buta Hankiss szerint a buta Heller „okos ember”. És idáig rendben is volnánk: Faragó szerint is okos, P. Szűcs szerint is, Ungvári szerint is, Vámos György szerint is okos, Verebes szerint Babarczy is okos, Csintalan szerint is, Almási Miklós szerint is okos… Miért? Mert a buta butával szorozva: „okos ember”. Eddig érthető. Míg Hankiss azért borong, azért „szomorú”, azért van „megdöbbenve”, mert az „okos ember” „ott ül az Európai Parlamentben”, „meghallgatáson” vesz részt, és – a „megdöbbent” Hankiss szerint – „lejárató kampányt folytat”, „hazudik”, „tagadja, hogy embereket súlyosan bántalmaztak a pesti utcákon 2006. október 23-án”.
Jó, de miért teheti mindezt Heller Ágnes? Miért „rágalmazhatja külföldön a hazát”? Azért, mert Hankiss spájzolt annakidején, tudniillik, ha időben közli az (egyedül általa ismert) lényegi információt, vagyis akkor, amikor a közlésnek elérkezett az ideje (mikor érkezette el?, nos, pontosan abban a pillanatban, amikor a kutató tudomására jutott a dolog), szóval, ha időben közli Hankiss, hogy Heller nem egészen „kóser” morálisan, akkor Hellert nyilván nem hívták volna az Európai Parlamentbe, hogy ott azután „ártson a hazának”.
Tény: Hellert „hazaáruláshoz”, a „haza meggyalázásához” a másik „őspatkány”, Hankiss Ágnes segítette hozzá!
„Lehangolódva”? Persze, nagyon „szomorúan”, mert Hankiss szerint „a levél és az a jelenet, ahogyan [Heller] néhány hete az MSZP-től átveszi a kitüntetést, lehangoló, bár elég koherens keretbe foglalt öt évtizedet…”.
Nos, ebben a „koherens keretben” lényegileg van benne Hankiss Ágnes is. Zsákon a foltja. Foltján a zsákja. Szétválaszthatatlanul, lényegileg megkülönböztethetetlenül.
Meggyőződésem: Hankiss „döbbenete”, „szomorúsága”, „lehangoltsága” tettetett melankólia. Míg én valóban lehangolt vagyok, méghozzá Ungvári Tamás miatt, Ungvári ugyanis többre volna hivatott (szerintem, bár személyesen nem ismerem), és épp ezért teszem szóvá a dolgot: Ungvári azt mondta a múltkor a tévében, hogy a „Heller Ágit nem lehet megtörni”. Azt a Heller „Ágit”, aki most így nyilatkozik: „Nem tagadom, hogy írtam egy levelet, szégyellem, hogy írtam, nem ezt a levelet, hanem, hogy bármilyen levelet írtam”, továbbá: „elmentem a Máté passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”. Továbbá: „ennek ellenére bűnösnek érzem magam, mert egyáltalán nem szabadott volna nekik levelet írni”, továbbá: „nem akarom magam mentegetni, ezt a levelet spéci nem én írtam”.
És ez nem vicc, kérném tisztelettel, ez így hangzott el (a saját fülemmel hallottam)! Hellernek meggyőződése, hogy „egyházat építhetnének rá”, ám ő „ennek ellenére bűnösnek érzi magát”.
„Nem tagadom, hogy írtam egy levelet [bár az aláírását kétségbe vonta az ATV-ben – Gy. úr], szégyellem, hogy írtam, nem ezt a levelet, hanem, hogy bármilyen levelet írtam… nem akarom magam mentegetni, ezt a levelet spéci nem én írtam”.
Ki hiszi el? Ungvári? Elhiszem, hogy elhiszi, ám ami a közvéleményre már csak akkor tartozik érdemben, ha Ungvári közli (Heller helyett), mi áll abban a levélben, amelyet Heller írt? Ne legyen félreértés, nem Heller miatt érdekes ez (mert Hellert immáron abszolúte leszarjuk), hanem Ungvári(ék) miatt (volna) érdekes.
Ungvári Tamás szerint „Heller Ágit nem lehet megtörni”.
Nem lehet. A takony puha, nyúlós, csúszós, ragadós valami, sok minden tehető vele, míg megtörni valóban nem lehet; ez a takony egyik lelki, erkölcsi alapsajátossága.
miközben babarczy lankás dombjait szűk völgyet kutattad eltévedtél a végtelen rengetegben és közben még fel is merészkedtél a meredek szirtek közé megigézett amit ott találtál ráleltél a búvópatakra aminek rejtekét szívese megismernéd ami néked kiapadhatatlan forrásként szolgálna most hogy egyetlen vándorkén verhetsz tanyát a forrásvidéken ott te már nem csak szomjadat olthatnád hanem meg is merítkezhetnél a túlélést biztosító frissítő zuhatagban nincs is különösen mitől tartanod de attól viszont nagyon
A hvg.hu kérdése így hangzott: „Csütörtök helyett nem lett volna bölcsebb péntekre vagy szombatra tenni a tüntetést?”.
Babarczy Eszter originális válasza: „Csütörtökön jött egy küldöttség az Egyesült Államokból az EU-elnökséggel tárgyalni. Ekkor meg lehet fogalmazni olyan üzeneteket, amelyek nemcsak Európának, hanem az Egyesült Államoknak is szólnak, jelesül, hogy bizonyos demokratikus alapértékek tényleg veszélyben vannak – még akkor is, ha az Ice-T ügy miatt nem marasztalták el a Tilos Rádiót. Szerettük volna azt láttatni, hogy Magyarország nem egy mocsár, ahol hülyegyerekek élnek, hanem nagyon sok ember nem ért egyet az alkotmányos jogok korlátozásával és szeretne demokráciában élni. A cél nem az, hogy kéthetente tízezer ember menjen az utcára, hanem hogy ennek a Facebook-csoportnak a tagjai – jelenleg hetvenhétezren – világossá tegyék: elvárják a kormányzattól, hogy az partnernek tekintse őket”.
Többszörös (számszakilag nyolcszoros) szamárság.
1) Az Egyesült Államokból érkezett küldöttség arról, hogy „bizonyos demokratikus alapértékek tényleg veszélyben vannak – még akkor is, ha az Ice-T ügy miatt nem marasztalták el a Tilos Rádiót”, értesülhet úgy is – egyébként a legkézenfekvőbb módon –, hogy Babarczy Eszter és Heller Ágnes (mint két megkérdőjelezhetetlen, kikezdhetetlen erkölcsi és intellektuális tekintély) közli, tudatja az Egyesült Államokból érkezett küldöttséggel: „bizonyos demokratikus alapértékek tényleg veszélyben vannak – még akkor is, ha az Ice-T ügy miatt nem marasztalták el a Tilos Rádiót”.
Ennyi. Ilyen egyszerű.
Ha viszont komplexebb megoldásra törekedtek a szervezők, ha nem „csak” értesíteni akarták az Egyesült Államokból érkezett küldöttséget, hanem demonstrálni is akarták, amit a „HVG”-s Babarczy állít (a népszabadságos Babarczyval szemben), mármint hogy „Magyarország nem egy mocsár, ahol hülyegyerekek élnek, hanem nagyon sok ember nem ért egyet az alkotmányos jogok korlátozásával és szeretne demokráciában élni”, akkor egyértelműen a HVG kérdése a kézenfekvő (mondhatni, értelmes): miért nem azt demonstrálják Babarczyék, hogy „sok ember nem ért egyet az alkotmányos jogok korlátozásával és szeretne demokráciában élni”?
Miért kevesen tüntetnek, ha „sok embernek” akarnak látszani?
Merthogy csak csütörtökön tartózkodnak a demokrácia védelmében amerikai aktivisták Magyarországon? Pénteken már elutaznak? Na és?! Nem olvasnak újságot az amerikaiak? Nem olvasnak levelet? E-mait például, amelyben Babarczy Eszterék közlik: az amerikaiak bánhatják, hogy már csütörtökön elutaztak, mert így nem láthatták saját szemükkel: „Magyarország nem mocsár”, ugyanis pénteken (vs. szombaton) százezrek hömpölyögtek végig Budapest utcáin, tömegesen, félelmesen skandálva: „sok emberek vagyunk, és szeretnénk demokráciában élni!”.
2) Babarczyék azért tüntettek, mert szerintük „bizonyos demokratikus alapértékek tényleg veszélyben vannak – még akkor is, ha az Ice-T ügy miatt nem marasztalták el a Tilos Rádiót”.
Babarczyék a „bizonyos demokratikus alapértékek” közé sorolják a szólásszabadságot, bár ezt (valami miatta) nem mondják ki, ám a Tilos Rádió esetére való utalás egyértelműen azt sejteti, hogy Babarczyék szerint a szabadság, a szólásszabadság érték. Amely veszélyben van.
Na most, ha a szabadság érték volna (és nem a szabadságszeretet volna érték például), akkor is éppen fordítva állna a dolog.
Érték nem akkor van veszélyben, ha Szalay Annamária korlátozni igyekszik a szólásszabadságot, hanem épp ellenkezőleg: ha nem igyekszik korlátozni, s emiatt a nép immúnissá válik egy fontos érték iránt.
Babarczy szerint „bizonyos demokratikus alapértékek tényleg veszélyben vannak”, noha „az Ice-T ügy miatt nem marasztalták el a Tilos Rádiót”.
Hülyeség. Ugyanis, a példánál maradva: éppen a Tilos Rádió ténykedése jelzi, hogy nincs veszélyben a szabadságszeretet (mint érték), illetve csak akkor volna veszélyben, ha a Tilos Rádiót senki nem hallgatná, vagy: ha senki nem telefonálna a betelefonálós műsorokba („drága Bolgár úr”, „tisztelt Gréczy úr”, „tisztelt Kubinyi úr”, „kedves Gyurikám” stb.), ha az emberek nem olvasnának vitacikkeket, nem néznének, hallgatnának vitaműsorokat, hanem csak arra vágynának, hogy a Nagy Testvér közölje vélük, mi az aktuális vonal.
3) Babarczyék azért mentek ki az utcára tüntizni, mert „bizonyos demokratikus alapértékek tényleg veszélyben vannak – még akkor is, ha az Ice-T ügy miatt nem marasztalták el a Tilos Rádiót”.
„Még akkor is”.
A „bizonyos demokratikus alapértékek” azért vannak „tényleg veszélyben” a tüntizők szerint, mert nyakunkon a tatár: az új médiatörvény. Miközben Babarczy Eszter originális „kutató” ugyebár, aki annyiban originális kutató, hogy semmit sem képes kikutatni. Még annyit sem, hogy az „Ice-T ügy”-beni elmarasztalásnak vs. nem elmarasztalásnak a világon semmi köze az új médiatörvényhez.
4) Babarczyék „szerették volna azt láttatni, hogy Magyarország nem egy mocsár, ahol hülyegyerekek élnek, hanem nagyon sok ember nem ért egyet az alkotmányos jogok korlátozásával és szeretne demokráciában élni”.
És ezért nem szombaton, hanem csütörtökön tüntettek, amikor is nem „nagyon sokan”, hanem nagyon kevesen mentek el tüntetni.
5) Babarczyék „szerették volna azt láttatni, hogy Magyarország nem egy mocsár”, ezért rendezték csütörtökön a tüntetést, s amellyel egyszersmind jelzik, hogy aki csütörtökön nem megy tüntetni, noha ráérne, de ő speciel csütörtökön baszik elmenni tüntetni, mert szerinte szombaton értelmesebb dolog volna tüntetni, nos, az az ember Babarczyék (de legalábbis Babarczy szövege) szerint a mocsár része.
Az a jelenség demonstrálja, hogy nem mocsár ez a „paranoid ország”, hanem viszont „kellemes és egészséges hely”, hogy Babarczyék most éppen tüntiznek benne erősen. Csütörtökön.
6) A hvg.hu kérdése így hangzott: „Csütörtök helyett nem lett volna bölcsebb péntekre vagy szombatra tenni a tüntetést?”.
Mire Babarczy válasza: „A cél nem az, hogy kéthetente tízezer ember menjen az utcára, hanem hogy ennek a Facebook-csoportnak a tagjai – jelenleg hetvenhétezren – világossá tegyék: elvárják a kormányzattól, hogy az partnernek tekintse őket”.
Jó, de ki kérdezte, hogy mi a „cél”? A kérdés ez volt: miért nem pénteken? Vagy szombaton. Nem az volt a kérdés, hogy miért nem pénteken is meg szombaton is. És még a jövő héten is…
7) Babarczyék szerint a „cél… az, hogy… ennek a Facebook-csoportnak a tagjai – jelenleg hetvenhétezren – világossá tegyék: elvárják a kormányzattól, hogy az partnernek tekintse őket”.
Vagyis: ha „ennek a Facebook-csoportnak a tagjai”, akik csütörtökön mennek tüntizni az Egyesült Államokból érkezett küldöttség nagy ámulatára, „világossá teszik”, ország-világ (plusz az Egyesült Államok!!!) tudtára adják: ők aztán nagyon „elvárják a kormányzattól, hogy az partnernek tekintse őket”, akkor ezáltal meggyőzően lesz bizonyítva: Magyarország (Záhonytól Hegyeshalomig) nem „paranoid ország”, nem „mocsár” – hanem valami más.
Babarczyland.
Több mint demokrácia. Babarczykrácia.
8) Babarczyék szerint a cél az, hogy „a Facebook-csoportnak a tagjai – jelenleg hetvenhétezren – világossá tegyék: elvárják a kormányzattól, hogy az partnernek tekintse őket”.
Babarczyék úgy akarják „világossá tenni”, hogy „jelenleg hetvenhétezren” vannak, hogy csütörtökön néhány ezren vonulnak az utcára. Ügyes.
Egyébként az utcán nem az „elvárás” válik világossá (azt világossá lehet tenni egy levéllel is), hanem az „elvárás” nyomatéka. Már amennyiben nincsen csütörtök.
Babarczy szövege nyolcszoros szamárság. Sőt több, ám az isten karaktermennyisége nem volna elég ahhoz, hogy minden vonatkozásban kielemezzük.
Emlékeztetőül: erről a Babarczy Eszterről, e nyolcszorosan „túl intellektuális nő”-ről írja Almási professzor: „Mérleget vonni, pontosan felsorolni a pluszokat és mínuszokat. És azután udvariasan elküldeni az egész bagázst a búsba… Babarczy ezt olyan műveltséggel és originalitással teszi, mintha koros guru lenne”.
Hogy oda ne guruljak! Mint Sanyi a Hősök terén.
Mert Csintalan Sándornak immáron két teoretikus megnyilvánulása is közismert: (1) triumfáló „koros guru”-lás, vagyis öreg ducibukfenc a flaszteren, illetve (2) Heller Ágnes „filozófiai zsenivé” avatása a tévében. A két megnyilvánulás politikailag független egymástól, míg intellektuálisan teljesen egyenrangúak. Heller szerint ugyanis a demokráciában „minél szélesebb alapra helyezünk egy hatalmat, minél több konfliktusban álló intézményre támaszkodunk valami módon, annál nagyobb lesz a hatalmunk”.
Képzeljük el, amint Heller Ágnes „minél szélesebb alapokra helyez egy hatalmat”! Mit ne mondjak, legalább oly szélesre, mint a Hősök tere. Képzeljük el, hány koros kocsmáros bukfencezhetne rajta!? És ha mindezt sikerült elképzelnünk, akkor válik csak igazán világossá a filozófiai zsenialitás, vagyis amint Heller Ágnes „több konfliktusban álló intézményre támaszkodik” „valami módon”.
S amely képzet nyomán már magunk is korosan gurulunk. Momentán a kacagástól.
Hermann István anno „lehülyézte” Heller Ágnes szövegeit. Képzeljük el, mit mondott volna Hermann Babarczy Eszter férjeként!? Babarczynak egy Hermann-típusú agymacsó mellett („túl intellektuális nő”-ként) annyi esélye volna a szellemi elismerésre, mint besenyő Túró Rudinak egy harapósan liberális filozófusnő lába között férfivonatkozásban.
Tehát nem is kell nagyon képzelődnünk, minden különösebb faxni nélkül kijelenthető: demokrácia-ügyben e két parabulának nem sikerült a másikat alulmúlnia. Csak egymást sikerült alulmúlniuk. De azt aztán nagyon. Már-már túl intellektuálisan is.
Heller tegnapi, szánalmas és végtelenül ostoba magyarázkodásának, hazudozásának döntő mozzanata így hangzik: „első férjem” „politikailag nyomás alá helyezett”.
Mit jelent ez? Hogyan helyezheti a férj az asszonyt „politikailag nyomás alá”? Csak egy módon. Ha az ellenkezője történt annak, amit Heller állít; ti. így szól az MTI-közlemény: „Heller Ágnes szerint egyébként azért vált el az akkori férjétől, mert ő »politikailag nyomás alá helyezte«; ezt követően ment hozzá második férjéhez, Fehér Ferenchez”.
Igen, csakhogy a nő általában akkor válik el a férjétől, ha az nem helyezi őt nyomás alá férfivonatkozásban (plusz megalázza, lehülyézi, megveri, de leginkább, ha nőként elhanyagolja vagy/és megcsalja azzal a büdös kurvával). Esetleg (ez persze csak elvi lehetőség, gyakorlatilag kizárt) az asszony „helyezi politikailag nyomás alá” a férfit. Beauvoire-tól tudjuk: a nő („férfivonatkozásban”) végső soron és első sorban nő. Ezért mondta a feminista filozófus egyik rajongó hívének: a Beauvoire-Sartre-szerződés egészen speciális, mások által gyakorlatilag követhetetlen, „használhatatlan” modell, sőt még az alkotókra is csak korlátozott hatállyal érvényes.
Beauvoire-nak igaza van, nincs az a doktrína, amely képes volna a nőt kifordítani önmagából, nő-mivoltából, és ez akkor is így van, ha Heller Ágnes történetesen antinő. (Babarczy szintén.)
Tehát, ha Hermann „helyezte politikailag nyomás alá” Hellert, akkor nem Heller vált el Hermann-tól (már ami a dolog lényegét illeti), hanem fordítva. Vagyishogy itt egy „freudi elszólás” történt.
Az MSZMP Központi Bizottságához írt helleri levél (illetve a tegnapi magyarázkodó nyilatkozat) stilisztikai elemzéséből az derül ki, hogy Hermann István nagy valószínűséggel (biztos nem vagyok benne, ugyanis a levél szövege meglehetősen sablonos) segített az asszonynak a levél megfogalmazásában, segített abban, hogy Heller visszakönyörögje magát az egyetemre.
A történet egészen banális (szerintem). Hermann azt magyarázhatta a feleségének, hogy: „ha nyakaskodsz, bogaram, játszod itt a nagy ellenálló demokratát, összejársz forradalmárkodni az intellektuálisan, szakmailag harmadrangú haverjaiddal – nem vagyok rájuk féltékeny, csak mondom! –, akkor, bogaram, lehetsz te egy földszintesen ungarise zsándárk, és amiért csodálhat néhány hülye; én mindenesetre nem tudok segíteni abban, hogy visszakerülj az egyetemre; csakis akkor, ha képes vagy elhitetni a górékkal: a rendszer, a hatalom mellett állsz”.
Valami ilyesmit mondhatott Hermann annakidején, mire Heller úgy döntött, hogy néki mégiscsak az a legeslegfontosabb, ha az egyetemen riszálhatja a valagát „intellektuálisan”, vesd össze:
Pontosan erről van szó. Heller esetében is. Így aztán Hermann-nal leültek az írógép mellé, és megfogalmazták a levelet. Nyilvánvaló, vannak a levélben olyan mondatok, amelyeket egész biztosan Heller írt; nem a stílusából (mert az nincs neki), a manírjaiból következtetek rá, például: „Anatole France szavaival szeretném kifejezni azt, amit ma erről a kérdésről gondolok”. Tisztára Heller-Babarczy „stílus”, ilyet csak nő írhat! A férfi ugyanis (márpedig Hermann férfi volt) nem hivatkozik Anatol France-ra (senkire!), a férfi nem a „gondolását” viszi „Anatole France”-ba, pontosabban: húzza ki belőle, hanem a férfi használja az idézetet. Még Hegelét is, Marxét is, József Attiláét is. A férfi demonstrálja saját gondolatát, képiesíti, plasztikusabbá teszi valamely idézettel stb. Nem a férfi csipákol a szövegben, hanem a szöveg (szerzője) az, amely (aki) szolgálja a férfit.
Elképzelhetőnek tartok egy efféle szóváltást Hellerék között:
– Gyakorolok önkritikát, de a forradalmat hagyjuk ki belőle!
– Ha kihagyjuk, nem érsz vele semmit, mert épp ez a dolog lényege.
– Jó, de hogyan írhatnám én le, hogy ellenforradalom volt, amikor, pontosan tudod, annakidején mindenki forradalomról beszélt, Kádár is, Münnich is…
– Majd én megfogalmazom, te csak gépeld!
Életszerű szituáció. Az viszont kizárt (már amennyiben Heller a saját kezével írta alá a levelet), hogy ne olvasta volna el mind a hat oldalt (ez a szöveg szerkezetéből, a szavak elválasztásából stb. egyértelműen következik); és ami már csak azért is így van, mert egészen hülyén kamuzik a csaj: „Heller Ágnes szerint az első férje, Hermann István hamisította a Magyar Hírlap csütörtöki számában megjelent, neki tulajdonított levél egy részét”.
Mi az, hogy „hamisította”? Miért? Hogyan?
Először is: miért? Hogy dezavuálja Hellert majdan Hankiss Ágnes előtt? Ugyan már! Netán azért hamisított Hermann, hogy lejárassa a nejét Fehér Ferenc előtt (már amennyiben megtörtént a félredugás férfivonatkozásban stb.)? Elvileg (jágóilag) lehetséges, ám gyakorlatilag kizárt, ti. a punciféltésnek ez egy igen bonyolult és veszélyes módja (lett volna), ráadásul csak úgy van értelme, ha a levelet a központi bizottság révén Hermann eljuttatja Heller (föltételezett) bikájához is. Magyarán: Hermann-nak semmi oka nem volt a hamisításra. Miért kellett volna meghamisítania azt a levelet, amely eleve „politikai nyomás alatt” íródott? Tehát, vagy az igaz, hogy Hermann politikai nyomás alatt tartotta Hellert, ráerőszakolt egy önkritikai szöveget, vagy az, hogy meghamisította a levelét. Vagy pedig egyik sem igaz. Ez utóbbi a valószínű.
Másodszor: hogyan hamisított volna Hermann? Heller „politikai nyomás alatt” írta a levelet. Rendben van. És?! Utána mi történt? Odaadta Hermann-nak és azt mondta: „tedd be, fiam, egy borítékba, majd vidd a postára, és add föl hamarjában, de az egyik lábad itt legyen ám, a másik meg ott!”? Mire Hermann, mielőtt bekupertázta volna a levelet, suttyomban (óvatosan ütögetve az írógép billentyűit, hogy az asszony meg ne hallja a fürdőszobában) először meghamisította a szöveget, majd rohant vele a sarki postára.
Hát hogyne! Ez biztosan így történt. Hermann jó nagy marha férfi lehetett. Ugyanis. Ha nyakaskodik az asszony (nem akarja ellenforradalomnak nevezni a forradalmat stb.), akkor: vagy rögtön elzavarom a francba, vagy kaphat egy közepesen devecseri méretű pofont (hogy észhez térjen tőle), attól függ, mennyire vagyok rabiátus, ám a legkevésbé sem egy teljességgel életszerűtlen, értelmetlen, kivitelezhetetlen megoldást választok „politikai” akaratom érvényesítésére.
Heller Ágnes valójában nem integritás (én ezt itt már hónapok óta mondom), Heller egy olyan csúful péniszkedő öregasszony, aki (még mindig) úgy akar imponálni a Férfinak, hogy igyekszik szellemileg fölébe kotkodálódni. Vesd össze:
Ez már jobb. Csak most meg semmi újat nem írtál. Gyakorlatilag az én publijaimból ollóztad össze a gondolataidat. Lehet, hogy mégis én vagyok a férfi, és te a nő?
Egyebek közt ezért nevezem Hellert (is) antinőnek.
Teljesen nyilvánvaló: nem Heller Ágnest követik az emberek, hanem mindig Heller követ valami (számára) domináns hímet (Lukács, Hermann, Fehér, Bokros, Gyurcsány…), vagy éppen nőstényt. Az sem baj, ha a nőstény „nem ért a focihoz”, az sem baj, ha nem igazán liberális, csak domináns legyen! Vagyis az a fontos, hogy a domináns egyed valamiképpen „politikailagnyomás alatt” tartsa Hellert. Merthogy elemi szüksége van „politikai” nyomásra, mégpedig a fogalom mindkét értelmében. Intellektuális nyomásra is. És pontosan azért, mert Heller nem integritás. Nincs ihlete, nincs önálló gondolata, vagyis csak másból, mechanikusan másból töltekezik (Lukácsból, Anatole France-ból, Hannah Arendt-ből stb.), ám még így is kevés marad intellektuálisan. Ezért van szüksége par excellence politikai nyomásra (kvázi üldözöttségre, ahogy Heller mondja: páriaságra). Épp itt írtam korábban, igaz, kissé durván fogalmazva, de fönntartom: Heller a filozófusok között a leghülyébb politikus, a politikusok között a leghülyébb filozófus. Magyarán: se egyik, se másik, s pontosan ebben áll Heller „filozófiai zsenisége”: a maníros mártíromságban, a „politikai nyomás alá helyezettségben”. Ha Hellert nem üldöznék a Bayer Zsoltok, Vámos Györgyök, Hankiss Ágnesek, lelkileg összeroppanna. Megsemmisülne. Formálisan is. Merthogy tartalmilag már eleve a semmivel azonos, kizárólag az eszelős antiszemiták szemében számít valakinek valamicskét, hiszen mint tudjuk, még egy Kálmán Olga is ülve fog vele kezet.
Heller számára az MSZMP Központi Bizottsága is „domináns hím”. Így szól az MTI tudósítása: „A filozófus szerint a levelet, ahogy a Magyar Hírlap is közzétette, írógépen írta, ezért könnyű lehetett »elé tenni« a hamis részeket”.
Elé???
Az első lapot egészen biztosan Heller fogalmazta: „egy ideig azt reméltem, hogy a felsőbb pártszerveim maguk fognak hibáimra rámutatni, s így nem hagynak egyedül a velük való vívódásban”.
Kérem, férfiember ilyet nem ír („nem hagynak egyedül”), de még hamisításdiból sem!
Heller hazudni sem tud. Az önkritikai „vonójával” sem. A magyarázkodási „vonójával” pedig egyenesen lebuktatja magát. Megint az MTI-től idézem: „Mint mondta [ti. Heller]: a levélben foglaltaknak valójában a megtörtént események is ellentmondanak, hiszen az 1956-os szerepvállalása miatt kizárták az egyetemről és hosszú évekig nem publikálhatott”. Pontosan erről van szó! Éppen azért kellett ötvenhatról is „önkritikát gyakorolnia” (sőt lényegileg csak arról!), merthogy „az 1956-os szerepvállalása miatt” veszítette el egyetemi stallumát, és azt akarta visszaszerezni. Plusz a publikálási lehetőséget. Hellernek mindegy, mit ír, csak írhasson: „Ezzel a munkával kapcsolatban is szívesen fogadnám az elvtársak hozzáértő bírálatát”. Pedig senki nem kérte Hellertől (hacsaknem Hermann), hogy írja át „kis könyvét a szociáldemokrata etikáról”, ám Heller közli: szívesen átírná. Csak írhasson. Valamit.
Egyébként határozott meggyőződésem: Hermann (ismerem a stílusát) a 4. oldal végét és az 5. oldal elejét fogalmazta!
Még annyit: a Magyar Hírlap sem haladja meg Heller Ágnes morális és intellektuális nívóját, így szól a cikk címe: „Heller helyeselte a véres megtorlást”.
Ez részint nyilvánvalóan nem igaz, részint a címhez mellékelt Heller-levélből sem olvasható ki. Az olvasható ki a levélből, hogy Heller az „önkritikájáig” forradalomról (illetve részleges, „belső erőből is leverhető” ellenforradalomról) beszélt, az „önkritika” után pedig elfogadja az en bloc „ellenforradalom” minősítést, azt viszont sehol nem ígéri, hogy „helyesli” majd a „véres megtorlást”. De nem is várta tőle senki! A Kádár-rezsim legitimációjához már 1959-ben sem tartozott a „véres” triumfálás, sőt ellenkezőleg: a „kollektív felejtésre” alapoztak.
Végezetül: azt az állításomat is fönntartom (a legutóbbi események fényében megerősítettnek vélem), mely szerint Babarczy Eszter nem több, nem kevesebb, mint egy immár kiteljesedetten posztmodern (értsd: hazug, sunyi, gyáva és ostobán hiperaktív) Heller Ágnes.
Tüntetés a Sándor-palotánál (Az a 
