Nerina eltérően Sia-tól, egészen széles skálán mozog mint énekes/dalszerző, a komoly érzelmestől a viccesig, és vissza...
A Hard Equation című könnyed viccesen laza, készakarva butuska száma volt pár éve a tévékben nálunk is sokszor leadott Hyunday gépkocsi hirdetés kísérőzenéje, persze valamiért pont nem a kissé durvának számító szleng kifejezést is tartalmazó rész. :)
.
"When the dinosaurs were here
they were hip to it Baby, you and me,
we're the perfect fit When the dinosaurs were here,
És a másik végén ott van a There is a Drum. Az a dob a túlvilágól szól, Lee Rugby elárvult dobja, és a dal értelmében egyeseknek, érdemük szerint, egyszer majd a jól megérdemelt megérdemelt poklot fogja jelenteni. De addig is számlálja az emberek tettei, a jókat is, a gonoszakat is. Egyes versszakok a dob ritmusát ütik.
(Dal a meggyilkolt Lee Rigby emlékére. A tehetséges dobost, a szolgálata után civil ruhában hazafelé sétáló katonát, Lee Rigby-t 2013. május 22-én a nyílt utcán (Woolwich, London) a járőkelők szeme láttára két iszlám terrorista előbb elgázolta, lelőtte, majd machetével, bárddal, és késekkel kegyetlenül lekaszabolta.)
Vagy ott van az argentin tangó stílusában komponált, megírt, klasszikus zenekar előtt lezongorázott és elénekelt száma, a My Last Tango, szerintem az egyik legszebb szám, és az egyik kedvencem.
"And it's better, better than music, Better than words to be with you But better that we're apart. Can't you feel it? It's taken me over, left me for dead like Ophelia. (...és Diana...?) Who knew a prince and survived?"
Sia életében már sok minden kijutott neki, akárcsak Edith Piafnak annak idején, balesetben elvesztett szerelme, alkohol-, és drogfüggőségek, komoly betegségek... És szinte minden dalában megszólal a fájdalmas, szinte csecsemői síró hang, a dalai szinte egy-egy jajkiáltás a hallgatóhoz, mélyre hatoló.
A decemberi ünnepekkel kapcsolattosan nekem két kedvenc darabom van pár éve már.
Az egyik egy kis karácsonyi nyitány, a szerzője magától tanulta meg a zeneszerzést, hangszerelést, amikor húszéves kora környékén, e téren teljesen tapasztalatlan fiatal popénekesként elvállalt egy hangszerelési munkát, és a tehetség, a szükség, és a határidő csodát tett. Aztán már ment minden magától...
Valamikor 2009-ben, amikor Katie Meluának a Dramatico kiadóval 3+3 albumra kötött szerződésének az első fele lejárt, elhatározták, hogy Mike Batt legyen csak executive producer ezen az albumon (meg a klasszikus nagyzenekart kívánó részek hangszerelője), de a The House című albumon Katie kísérletezni akar, több dalt írna az albumra ő maga, esetleg társszerzőkkel, és producernek is mást kérne fel. Az eredeti választás "T-bone" Burnett volt, el is kezdtek együtt dolgozni Los Angelesben, dalokat válogattak, T-bone főleg country-jellegű dalokat hozott elő a múltból, feldolgozásra, meg "bluegrass" stílust, ebből aztán az albumra csak a "The One I Love Is Gone" került fel, az is más stílusban, mert az album producerének végül William Orbitot kérték fel, illetve csalogatták elő a visszavonulásából - vele készítette Madonna a Ray of Light albumát 1997-ben, és utána is dolgoztak még együtt párszor, de aztán Orbit évekre eltűnt, pihent, ez az együttműködés teljesen kikészítette.
Katie pedig 2009 folyamán megírt pár dalt az albumra, majd Los Angelesben Lauren Christy-vel próbáltak dalokat összehozni, és éppen ekkor kapott Lauren egy érdekes piano riffet Londonból, Guy Chambers-től, hogy talán tud vele kezdeni valamit. katie és Lauren ebből kiindulva írták meg azután a The Flood című dalt, és ez hozta össze Katie-t Guy Chambers-el, akivel aztán a The House album több dalát összehozták, aztán William Orbit-al dolgozott ezeken a stúdióban.
Katie gyerekkorában hallgatta az édesanyja zongorajátékát, de ő maga hegedülni tanulgatott, meg énekelgetett. Aztán valamikor 17 évesen, a The Brit School-ban, ahol az "A-level" zenei végzettségét megszerezte (Polly Scattergood padtársaként), Luke Pritchard (a The Kooks énekese, akivel akkoriban egy pár voltak) adta a kezébe az első gitárját, mert az iskolában hangszert is kellett választania. De zongorázni sosem tanult, amit mindig bánt...
Ezért érdekes, hogy időnként azért a fellépésein, a koncertjein leül a zongorához, és bár a legtöbb dalát (nyilván azokat, amelynek ő a szerzője) gitáron írja, azokat, amelyeket kivételesen zongoránál írt, azt koncerten is sokszor kíséri, pötyögi saját maga zongorán.
Ilyen ritka alkalom ez a felvétel is, Katie nagyon lelkesen pötyögteti a keyboard-ot, és mellé egészen jól elénekli a számot, bár az egész egy étteremben történik, ahol a koncert közben a vendégek és a pincérek edényekkel, tányérokkal, villákkal csörögnek.
.
Katie Melua - The Flood (lLive at "Tros Muziekcafe", Amsterdam, Holland, 12.06.2010)(Written by Katie Melua/Guy Chambers/Lauren Christy. )
.
Az dal hivatalos videoklipje (a rendező által kicsit túlötletelve) egyébként ez volt:
Lerch István, mint a V'Moto-Rock billentyűse is sok zenét írt, aztán később Charlie-nak is, de közben a rendszerváltás könyékén saját szólóalbumokat is készített, egy billentyűsnek ott a szintetizátor, és ha még valamennyire elfogadható hangja is van... :)
Ez az egyik kedvencem ebből az időből, a szöveget Sztevanovity Dusán írta, én meg egyszer egy fórumon megpróbáltam lefordítani valakinek a dalt, mert tudni akarta, miről szól... Apró probléma volt, hogy akkor még kevésbé tudtam angolul, mint most, és mindez 2008-ban volt, amikor még a fordítóprogramok se igen "értettek magyarni"... Szóval összeférceltem neki valamit. :)
"2010.03.28. - Florence vasárnap délelőtt a BBC Radio2 Good Morning Sunday műsorában Aled Jones vendége volt, és a beszélgetés közben Matt Condon kíséretével élőben elénekelte az első albumáról kiadott második single-t, Mike Batt (Dramatico Entertainment) szerzeményét, a Love Can Be A Battlefield című dalt."
"Florence ugyanúgy Mike Batt felfedezettje, mint Katie Melua, és mindkettőjükkel 2002-ben találkozott. De míg Katie akkor már 17 éves volt, Florence még csak 13. Így Mike Batt azt tanácsolta neki, hogy várjanak még pár évet, és az iskolái elvégzése után kezdődjön a közös munka. És így is történt."
... Elkészíteték Forence bemutatkozó albumát Mike Batt-el, A Fool In Love címmel, Mike Batt saját Dramatico kiadójánál 2009-ben, aztán következett egy európai turné Tom Jones vendégeként, Budapestre is eljöttek... Aztán Florence és Mike Batt útjai elváltak, Florence turnézott a Clean Bandittel az USA-ban is, de azóta nem sokat hallottam felőle.
.
Az első single és video Florence albumáról (valamiért a motown stílust emlegették vele kapcsolatban), azt hiszem, ez volt, ugyancsak Mike Batt szerzeménye. Nem olyan lassú, mint az előző darab, ritmusosabb, dögösebb.
Ha már Radiohead... Egy Radiohead szám (High and Dry) feldolgozása 2011. november 24-én, a 80 éves Abbey Road Studio tiszteletére adott koncertről, a helyszínről, live, audio, piano cover:
A Bin-Jip feldolgozása Cseh Tamás dalára... Az eredeti is jó, persze, de ők valami egészen más zenei szövettel vették fel újra, és persze Harcsa Veronika hangja is teljesen más hangzást ad az egésznek, de ugyanúgy visszaadja a szöveggel együtt azt a hangulatot. A cseppben a tenger, egy magánélmény egy valódi utazás közbeni ott ragadásról (talán mindenki átélt ilyesmit, egy idegen pályaudvaron várni a csatlakozásra, éjjel), de akkoriban átvitt értelemben szólt ez az ország helyzetéről is, együtt ragadtunk ott valahol, és vártunk a csatlakozásra Európához, a világhoz...
.
"Hangszórón bemondták: a vonatunknak késése van Pályaudvar, olajszag, néptelen váróterem Fejed az ölemben, arcod eltakarva alszol Neonfény serceg, várjuk a csatlakozást
Fejemből nem megy ki az az éjféli váróterem Te aludtál, én ültem, így vártuk a csatlakozást Nincs semmi ebben, mégis sokat jár eszemben: Hogyan ragadtunk le egy éjféli pályaudvaron"
A Furniture Amy Studt-tól már tizenöt éve az egyik kedvencem, annyira az ellentéte a magyar zenetévékben futó könnyű popdalocskáknak, meg mulatós zenéknek... Nem egy futószalagon gyártott darab, egy bizonyos lelkiállapot kifejeződése, és eddig még nem találkoztam olyan emberel, aki valaha is hallott volna erről a számról. :)
.
"All in all I'm just furniture, Just another piece taking you one step
further from the perfect living room set, All in all I'm just furniture, In these 4 walls that hold me, keep me safe
under sound and bare within its grip
My wooden heart it sings no more, This dress I wear becomes the floor"
Annak idején ez a dal elsőre, de másodikra sem fogott meg, aztán valahogy a kedvencem lett.
Nem egy jellemző middle-of-the-road Katie Melua zene, mondjuk nem is ő a szerző, hanem Mike Batt, de van benne valami, amitől nem egy olcsó kis dallamos popdal, és az előadó "egy ember két szerep" leosztással az emberi agy két oldalát hozza, értelem (ez csak fájdalom, ne törődj vele) és érzelem párbeszédét jeleníti meg egy szakítás után.
Nerina Pallot pedig kiismerhetetlen, annyi féle dalt írt és/vagy énekelt már el, az olcsó poptól (pl. a Kylie Minogue lemezére írt: Better than today, és Aphrodite) a komolyabb dolgokig, ez egy gazdagabb hangzású, nyugodt, komoly üzenet a fiának (akivel annak idején a megszületése után azonnal rohantak az orvosok a csecsemő intenzívre, és pár napig kétséges volt, mi lesz vele - de túlélte, és mostanra már egy egészséges, tizenegy éves kisamasz - egy internetes zenekiadó szerződésével), az anya reménye, hogy az életében szerencsés marad.
James Chapman-nel duóban nyilván más zenét csinálnak, mint bármelyikük külön külön... Polly amúgy meg bele van szerelmesedve az analóg moog hangzásba, pár éve ilyesmit csinált (a mély szintetizátor-hangú rész a kedvencem, 2:50 után):
(a zenében egy icipicivel több bátorságot és kísérletezőkedvet azért el tudnék viselni, de hát nem vagyok egy szuicid hajlamú emo, szóval nem biztos, hogy véleményem mérvadó)
Szeretem ezeket a "könnyű nyári slágerek szuicid emósoknak" jellegű zenéket. :)
Polly-t meg különösen, amióta 2007-ben még fiatal, kezdő, album nélküli énekes/dalszerzőként tengette a napjait egy londoni padlás-lakásban, és rendre kirakta a legújabb dalkezdeményeit és rövidebb, hosszabb verseit és szösszeneteit a MySpace-re, ahol páran meghallgathattuk, és jelezhettük is, ha tetszik... Azt általában nem írtuk le neki, ha annyira nem jött be valami... Udvariasságból. :)
amilyen totál hülye vagyok franciából (de nem csak...), hát most csodálkozva olvasom, hogy a Champs-Élysées az tulajdonképpen az elíziumi mezőket jelenti, meg hogy Gauguin és Van Gogh Arles-ban szintén ezt festette...
ja, hát így értem. én csak mondjuk vasalás közben tudom elviselni a háttérzajt, különben megbolondulok. sőt: valamiben benne vagyok, és vki közbeszól, az olyan, mint mikor a fogaskereket megakasztod egy kaviccsal. :)
