Ez a topic olyan nőkről,házaspárokról,élettársi viszonyban élőkről szól akik TUDATOSAN nem/vagy még nem/vállalnak gyereket.Hogyan élnek,mit szól hozzá a környezetük,eddig miért nem vállaltak?A késői gyerekvállalás előnyei és hátrányai.Véleményeket,hozzászólásokat,tapasztalatokat várok.
A gyereket is ki lehet tenni, hangsúlyozom. Mondhatod azt a szülőtársnak, hogy nesze drágám, mostantól fogva neveljed te, én meg úgy csinálok, mintha nem is lett volna soha.
Nem erről van szó. Hanem, hogy én pl imádom a kutyákat, és annyi pozitívumot adnak, hogy amellett eltörpül az a pár kutyakaki vagy szétrágott akármi. Ugyanígy vagytok ti is a gyerekekkel. De nézd: valaki iszonyodik a kutyáktól, ha meglát egyet, elhúzódik, vagy sikítva menekül. Én nem csinálok ilyesmiket, ha gyereket látok, de mondom: otthonra nem kéne.
Bizony, hogy volt! Kölyökkutyus, akit az ember ölelgetni akar, de nem lehet, mert harap a kis disznó, és kecsesen bepucsítva kakil rá a szőnyegre, miközben mi sikítva rohanunk felé hogy neeeeeeeee! Tudom, milyen a kutya. Most is van. Én szedem utána a kakit is. Hihetetlen a koma. amikor hazajövök, kiszökik, és csak akkor hajlandó bejönni, ha valami finom kaját kap. Már beidomított engem. Imáááááádom! :-)))))))
Normális ember előre gondolkodik, és csak akkor vállal gyereket/kutyát/macskát/csótányt, ha tudja, hogy képes megbirkózni a felelősséggel és lesz rá elég pluszenergiája.
Pontosan. a télen befogadtunk egy kiscicát. Pár hetesen dobta ki valaki a hóba, bár lehet, hogy csak elcsavargott.Nyilván nem lehetett ott hagyni. Zabálnivalóan édes volt, de pár nap után kénytelenek voltunk neki szerető gazdit keresni. Pedig majd megszakadt a szívünk, amikor elvitték, és napokig depisek voltunk utána. De nem lehetett megtartani, mert 1. nem lehetett kiengedni, mert ott van a macsekölő kutyánk 2. nem lehetett benthagyni, mert mindent szétberhelt volna 3. a párom elvitte a melóhelyére magával, de a harmadik napon már morogtak a munkatársai.
Egy macskán még viszonylag könnyű volt túladni, de egy gyerek????Azzal mit csinálsz? ez is jó lecke volt, én kis naiv, nem is gondoltam, hogy egy macsekkel ennyi baj van. Gondolom mások meg a gyerekkel vannak így.
A szüleimen szoktam még jókat röhögni. Most épp nincs kutyájuk, de nem akarnak újat, mert hogy nem jut rá idő bla-bla. Bezzeg egy gyereken egy percig sem gondolkoznának! azért ez elég érdekes, nem?
Néhányszáz hozzászólással ezelőtt Mr. Brown találóan jegyezte meg hogy nem gyereket vállal valaki hanem embert.
Ez nem mindenkiben tudatosul ám!!
Igen, bennem is fel szokott menni a pumpa, amikor ilyeneket olvasok: "babaprojekt" "gondolkozunk a következő babán" meg effélék. Könyörgöm! Meddig baba az a baba? Úgy hangzik ez, mintha egy kis hülye hároméves mondaná, aki babázni akar! bizony nem sokáig marad baba az a gyerek (mondjuk az anyuka biztos úgy érzi, de egy rokon, aki csak ritkábban látja, csak les, hogy milyen hamar felnőnek) miért használnak az emberek ilyen kifejezéseket???
a hasonlatod kutyügyben sántít, volt neked? Van? Nem előnevelt blöki, hanem kölyökkutya is? Aki éjjel közétek mászik, nyüszít, ugat, szétrág mindent ha egyedül hagyod, bepisil, akkor is, ha időben leviszed, nem eszik meg mindent, lehányja a fotelod, néha beteg, akkor is jön simogatásért, amikor csak néznél ki a fejedből, összesározza a követ, szétfröcsköli a kádból a vizet, megeszi az előkészített húst, ha másra hagyod, randalírozik, mittudomén?
És ettől még "rengeteg szeretetet képesek adni, szép perceket szereznek, pozitív élményeket okoznak" - így van. A gyerekek is.
Szerintem nem ez a különbség gyerek meg kutya, és főleg gyerek meg felnőtt között - hanem az, hogy a gyerekkel nem gondolhatod meg magad, míg a felnőttet kiteheted, ha eleged van. (A kutyát is kiteheted, még ha esetleg okoz is némi lelkiismeretfurdalást) Vagyis egyszerűen felelősségbeli a különbség.
Ezzel nem értek egyet! Az ember nem állat, soha nem is volt az.
De bizony hogy állat, és úgy is él.
nézd már meg a mai kor emberét, hogy él:
reggel elmegy dolgozni (ebben emberi, de mondjuk az állat is elmegy vadászni, épít fészket, csinál almot stb.), eszik, iszik, kefél (a legtöbb embernél, főleg férfiaknál- tisztelet a kivételnek-ez is úgy megy, mint a nyulaknál : tök mindegy kivel, csak lyuk/farok legyen, nulla érzelmi oldal, ha a partner valami miatt pl. betegség, terhesség nem képes a szexre, azonnal félrelépnek stb.)
utána hazamegy, nézi a tévét (ehhez semmilyen szellemi erőfeszítésre nincs szükség)
Az életére nézve pedig: ugyanúgy ösztönből cselekszik, mint egy állat: ha éhes eszik, ha szomjas iszik, ha kefélni akar, akkor kefél, a férfiak mindig arra hivatkoznak, hogy mert ők férfiak, ezért nekik muszáj minél több nőt megkefélniük. Ezzel lényegében az állatvilághoz tartozónak sorolják magukat, mert ez kényelmesebb.
Aztán szaporodjunk, ez is ösztön. Mindenki ösztönből szaporodik, nem pedig azért, mert észérvek alapján ezt találja a legjobb megoldásnak.
Az ember biológiai lény, és csak annyival több az állatnál, hogy megvan az a képessége, hogy akarHAT felülemelkedni ezen.
Ha egy háziállat ált. nem válóok, akkor a gyerek miért lehetne az? Nem értem!
Ezt komolyan írtad? Remélem, nem! Tudod te, hány házasság megy tönkre a gyerek miatt? Rengeteg! statisztikai adat, hogy a legtöbb házasság a baba születése után megy tönkre. A baba és a kísérő jelenségek miatt ( állandó gyereksírás, álmatlan éjszakák, elhízott feleség, hónapokig nyista szex, férfi háttérbe szorul, édeskettesnek vége szakad, felelősség, stb.) Én is sok ilyen helyzetet láttam már, amikor a férfi lelépett, mert nem bírta ezt. Nem is csodálom. Én se bírnám. Csak itt van egy pici különbség: én előre gondolkozok, ők meg utólag. (Talán azért, mert én tudom, milyen érzés, amikor egy szülő kilép a gyerek életéből egyik pillanatról a másikra, és többé le sem szarja. ) Bárcsak mindenki előre gondolkozna, akkor nem lenne ennyi tönkrement házasság és lelki sérült gyerek!
Amit írtál, hogy mindenki lehet idegesítő, és mindenkire haragudhatunk- igaz. A párom is gyakran felidegesít, makacs és erős akaratú emberek lévén vitázunk is eleget, de általában azért elvagyunk, jól érezzük magunkat együtt. A szüleim is fel tudnak idegesíteni, de alapjáraton jó fejek. A kutyákról meg ne is beszéljünk! Már Brigitte Bardot is megmondta, hogy az állatok életükben csak egyszer okoznak szomorúságot- amikor meghalnak. Szóval a felsoroltak rengeteg szeretetet képesek adni, szép perceket szereznek, pozitív élményeket okoznak. Viszont egy gyerek számomra nem igazán tud pozitív értéket közvetíteni. Aa gyerekben maximum egy pozitívum van: normális felnőtt lehet belőle, és akkor már lehet vele valamit kezdeni.
Én csak egy dolgot élveznék a gyereknevelésben: ha lenne egy tinédzser lányom, akivel el tudnék menni ruhákat vásárolni! :-D
Régebbi hozzászólásban láttam (reja, 1665), hogy nem lehet harmonikus az a párkapcsolat, ahol ilyen alapvető kérdésben különböznek a vélemények, hogy akarunk vagy nem. Innen üzenem: DE LEHET!!! Reja, te az első randin már megkérdezed, hogy a pasi akar-e gyereket? És ha a válasz hökkent mittudomén, akkor szép udvariasan kezet fogsz vele, hogy hát állati jó, hogy találkoztunk, de ne haragudjon, ha ilyen alapvető kérdésben nem egyeznek meg a véleményeink, akkor nem lehet harmonikus a párkapcsolatunk úgyhogy köszönöm???Előbb van a pasi, azután a gyerek.
Én még ebben is tudatosan terveztem, mert mi a párommal a neten ismerkedtünk meg, társkeresőn, ahol nagyon tudatosan adtam fel hirdetést, kilométeres elvárási listával, hogy kiszűrjem a nem megfelelő egyedeket. Nagyon sokat beszélgettünk és telefonálgattunk, és már a találkozásunk előtt tudtuk egymásról, hogy egyikünk sem akar gyereket. Ha ő azt mondta volna, hogy akar gyereket, akkor nagy valószínűséggel nem akartam volna vele személyesen is megismerkedni. Aztán ,lám, mi lett a tudatos tervezés eredménye? Kalap kaki! Ezzel az erővel az utcán is leállhattam volna valakivel...Aztán ő is vagy akart volna utódot, vagy nem!
"Tény, hogy az embernek is vannak ösztönei és indulatai, ám éppen az az emberi mivoltunk lényege, hogy képesek vagyunk gondolkodni és ésszel kordában tartani a viselkedésünket "
Erre csak annyit mondanék, hogy olvassátok el a Legyek urát.
A képességük nekik is meglenne, csak nem tanította meg nekik senki, hogy hogyan használják.
Épp ez az. Amint lehull a szociális kényszer béklyója, nem marad más, csak egy ösztönállat. És mindig lesznek olyan körülmények, melyek ebbe az irányba hatnak. Bár én nem elsősorban a hajléktalanokra gondolok. Ők nem azért büdösek, mert annyira igénytelenek, hanem azért, mert nincs hol mosakodniuk - és ehhez az életformához alkalmazkodtak. Nagy különbség.
Ostobaság. Lustaság. Nemtörödömség..... stb. A legrosszabb, amikor az általad nevelt normális gyerek bekerülve közösségbe egy csomó gyagyás viselkedést átvesz az általad leírt szülök gyerekeinek viselkedéséböl...és foghatod a fejed és nevelheted vissza, ha tudod.
én nem kérdeztem meg, nemhogy az első randin, de sokkal később sem, mert nekem mindegy volt teljesen. Ha rám van bízva, inkább arra hajlottam, hogy minek gyerek, de azt se bántam, ha majd egyszer lesz.
Ezzel szemben ha alapvetően fontos lett volna nekem, hogy egyszer majd legyen gyerekem, akkor attól a pasitól, akivel egyébként együtt élek, vagy együtt akarok élni, igenis megkérdeztem volna (na de hol van az már az első randitól???). És ha a pasi azt mondja, hogy el nem tudja képzelni, hogy valaha is gyereke legyen, akkor mittudomén. Harmónia az nem lett volna az biztos, egészen addig, amíg vagy bele nem nyugszom, hogy nekem kell a pasi mindenáron, vagyis bármennyire fontos, mégse lesz gyerek - vagy ott nem hagyom a pasit és keresek egy másikat.
Szóval addig, amíg ilyen alapkérdésben abszolút kétfelé mennek a felek, addig nincs harmónia. Akkor sem, ha előtte volt, meg utána megint van.
Ebben egyébként valóban éppen olyan, mint az ötvenkilométeres gyalogtúra: ha valakinek azon múlik a lelke nyugalma meg a boldogsága, ha az az élete egyik célja, hogy részt vegyen ilyeneken ÉS a párjával tegye, akkor tök mindegy, hogy a párja miért nem fog vele menni, nem lesz harmónia - amíg vagy le nem mond a céljáról, vagy nem keres másik párt. Ha meg nem olyan fontos az egész, akkor nem csorbul a harmónia, még ideiglenesen sem.
Amiért mégsem olyan, mint a gyalogtúra, hogy ott azért van kompromisszumlehetőség: ha annyira fontos mehet egyedül is - a gyerekvállalásra ez nem áll :)
A gyerek "kezelhetőségi" hatásfoka - hogy így fejezzem ki magamat - csak magasabb szintű lehet, mint egy kutyáé/macskáé.
Ja. Hároméves kor után.
A gyerek bőg, a kutya csahol, a macska nyávog és szaggatja a bútorokat meg az ajtófélfát, de mégsem dobjuk ki egyik családtagunkat sem (ha két lába van, ha négy), mert néha dilizik - vagy igen?!
Természetesen nem. Normális ember előre gondolkodik, és csak akkor vállal gyereket/kutyát/macskát/csótányt, ha tudja, hogy képes megbirkózni a felelősséggel és lesz rá elég pluszenergiája.
Ha egy háziállat ált. nem válóok, akkor a gyerek miért lehetne az?
Értelmetlen az összehasonlítás. Egy háziállat nagy felelősség, de nem akkora gond, mint egy gyerek. Nem köt le annyira. Egy macskát pl. egyedül hagyhatsz 2-3 napig, ha bekészítesz neki elegendő mennyiségű ételt, semmi baja nem lesz.
Az ember valóban nem állat. Nézd csak meg, hogyan viselkedik háborúban. Ilyet állat nem csinál.
Tény, hogy az embernek is vannak ösztönei és indulatai, ám éppen az az emberi mivoltunk lényege, hogy képesek vagyunk gondolkodni és ésszel kordában tartani a viselkedésünket (amiből magatartás lesz).
Na, ez az, ami lehámlik rólunk bizonyos szituációkban.
persze, a "felnőttszeretés", az nem jön ösztönösen :)
Sőt, minél nagyobb, meg önálóbb a gyerek, annál kevésbé jön ösztönösen - még a saját szülei is így vannak ezzel, nemhogy idegenek.
De ha belegondolsz, ez kb pont jól is van, mert akkor a gyerek már nem is szorul mindenben a felnőttekre - ha már "ösztönök", akkor ilyenkor már nincs az életbenmaradáshoz akkora szüksége arra, hogy feltétel nélkül szeressék és vonzódjanak hozzá.
De ekkor a szüleinek többnyire még mindig könnyű őt szeretniük, mert keresi a kedvüket, mert engedelmes, ha úgy tetszik, rá tudják kényszeríteni az akaratukat. De ahogy még nagyobb lesz, egyre kevésbé szorul a szüleire is, és egyre kevésbé hajlandó alávetni magát a szülői akaratnak, na akkor kezd sok szülőnek nehezére esni, hogy szeresse - pedig egyszerűen csak átalakul a kapcsolatuk.
Igen, embert vállal, aki gyereket - ahogy embert vállalsz minden barátoddal, a szerelmeddel, stb
És mint ahogy a szerelmespárok, munkatársak, hajdani barátok, testvérek is megutálják időnként egymást és elszakadnak egymástól, miért pont a szülő-gyerek kapcsolat lenne ez alól kivétel?
A gyerek felnő, és vagy kialakul felnőtt-tipusú erős kapcsolat és szeretet közte meg a szülei közt, vagy nem.
De ha emiatt -mert ez így is történhet- nem lenne érdemes gyereket vállalni, akkor éppen így nem érdemes szerelembe esni, meg barátkozni se.
Szerintem az egy döntés, hogy kell-e valakinek plusz egy ember, akit szerethet, meg aki szereti, vagy nem kell. Pontosabban a döntés arról szól, hogy megéri-e neki, ami ezzel jár. És ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki iszonyodik-e a kicsiktől, vagy vonzódik hozzájuk :)
Ez lenne a jó!!! De inkább jön a "nanemongyadmámegnekemhogynevejjekgyereket" a szülő részéről, megtámadva érzi magát általam és azonnal, gondolkodás nélkül vicsorít.
"....legtöbb emberből egyszerűen csak "jön", éppen mert ösztön, a kisgyerekekhez, főleg a kisbabákhoz való vonzódás...."
Nekem ezzel az a problémám, hogy a kisgyerek felnő, nem lesz az az édes-ártatlan kisbaba. Úgy érzem ezen sok ember nem lát túl. Utána pedig panaszkodnak, hogy ilyen-meg-olyan a gyerekük, mert tulajdonképpen meglepi őket az hogy tényleg rossz vagy idegesítő a gyerek.(tökmindegy hogy azért mert rosszul neveli vagy azért mert rossz a génállománya)
Egyfajta rózsaszín ködben leledzenek.
Néhányszáz hozzászólással ezelőtt Mr. Brown találóan jegyezte meg hogy nem gyereket vállal valaki hanem embert.
Egyetértek, a gesztus, a reakció lehet, hogy tényleg panel meg hagyomány a "gyerekszeretet" kifejezésénél - de hozzád hasonlóan a legtöbb emberből egyszerűen csak "jön", éppen mert ösztön, a kisgyerekekhez, főleg a kisbabákhoz való vonzódás (most idegen gyerekekre gondolok, a saját más tészta)
A babákhoz azért vonzódik a legtöbb ember, mert hibátlan a bőrük, rugalmas a testük, ha ölbe veszed őket, tökéletesen alkalmazkodnak, tiszta és boldog a mosolyuk, a gesztusaik olyanok, hogy árad feléd a feltétlen bizalom, soha nem büdös a szájuk, nincs erős testszaguk, legfeljebb a jellegzetes anyatejillat - ilyesmik. Ezek a legtöbb emberben jó érzéseket keltenek.
Itt lehetett olvasni, de látni is sokszor, hogy valakiben meg egyenesen iszonyt.
Sőt, ezek szerint valakiben már az is iszonyt kelt, hogy tudja, hogy a kisbaba bepisil, meg bekakil, és ha kanállal kezd majd enni, annak a fele mellé fog menni. Tehát nem is kell, hogy valaki szembesüljön ezekkel, hogy LÁSSA, maga a tudat is elég.
Nekem mondjuk elég fura, hogy ha valakinek ezt az orra elé viszik, akkor az jut eszébe, hogy a gyerek milyen undorító (dolog), és nem az, hogy tapló a kedves szülő.
Mert az teljesen normális, hogy a más gyerekének nem szeretjük sem látni, sem szagolni a pelenkáját, undorít, ha ránkböfögi a kajáját, nem bírjuk, ha nyálasak leszünk tőle - csakhogy ezeket a szülőnek kell kezelnie, és sajátos módon, ő minden gond nélkül meg is teszi. Épp úgy, ahogy a saját nagymamát ápoljuk és fürdetjük, ha magatehetetlen lesz, a saját kutyának feltöröljük a hányását, a saját WC-nket kitakarítjuk - és esetleg napokig betegek lennénk, ha ezt mással vagy máshol kéne, mert arra kevesen alkalmasak.
De ahogy mégse utáljuk az öregeket, se a kutyákat, se a wc-ket, éppen így általában nem utáljuk a kicsiket se.
Ha valaki mégis, az fura...én az egészséges ösztönnek azt gondolom, ha valakit vonz egy annyira többé-kevésbé még hibátlan, meg életerővel-vitalitással teli lény, mint egy csecsemő.(Az egészséges alatt azt értem, hogy axiómának fogom fel, hogy ami az élet megtartását és továbbvitelét szolgálja az egészséges, ami ellene van, az romboló :))
Mondjuk én nem támadok ezért senkit, valószínűleg, mert nem igazán zavar. Az a meggyőződésem ugyanis, hogy minden a lehető legjobban van elrendezve, ez is: egy gyerekiszonyos soha nem fog gyerek közelébe menni, így kárt se tehet bennük, vagyis mindenki jól jár :))
De igazad van, gyakoribb, hogy nem fura, hanem megtámadják ezért az illetőt - de ha igazad van, és azért, mert szembe megy egy elemi ösztönnel, akkor nem lehet, hogy ez a támadás-reflex is éppen az életösztön része?
Egyébként pedig az, hogy valaki szereti-e úgy általában a gyerekeket, szerintem még egyáltalán nem jelenti, hogy jól viseli, ha idegesítőek, ha erőszakosak, ha beletolakodnak az életterébe - de nem is kell, éppen az ilyen reakciók nevelik (a szülő mellett, aki a maga nevében szintén nem jól viseli) a gyereket.
Továbbá a csecsemőkhöz való vonzódás azt sem jelenti, hogy valaki majd akar is egy sajátot a közelébe, egy olyat, akiről neki kell gondoskodnia. Csakhogy az, hogy nem akar valaki gyereket, meg az, hogy utálja őket és iszonyodik tőlük, az két különböző dolog, nem jár törvényszerűen együtt.
Hozzáteszem, a szülönek az a dolga pl. hogy ismerje annyira a hangoskodó, esetleg túlpörgött gyerekét, és le tudja öt állítani. Pl. leül vele mesélni stb. Minden gyerek más. Hogyan is várhatnánk el ezt azoktól az emberektöl, akik a saját pörgésüket sem képesek felismerni és leállítani.
Hiszti. Alapvetö és orbitális tévedés a hisztizö gyereket megjutalmazni a hisztijéért azza, hogy megkapja a vágyott tárgyat a hiszti eredményeképp, mert anyuka nem bírja a kiképzést. Nekem is feküdt már le a gyerekem a boltban a földre, de nem kapta meg amit akart. Meg is magyaráztam neki, hogy nálam így semmit nem ér el, csak normális beszéddel.
A gyereknek meg kell bocsátani, mert gyerek, nem ismerheti az összes illemszabályt, DE a gyereket meg kell tanítani viselkedni, rá kell szólni ha helytelenül viselkedik, és fel kell szólítani, hogy kérjen elnézést.
Szerintem a hangoskodó gyerekekkel az egyik gond ugyanaz, mint a hangoskodó felnőttekkel: valahogy ki akarjuk kapcsolni őket, de nincs rajtuk on/off gomb! Sajnos totális zajártalomban élünk, össze vagyunk zsúfolva, kicsi az ingerküszöbünk, kitágult viszont a komfortzónánk (szerintem ez természetes védekezés) sok a stressz és még akkor ez is...! Nem tudunk rászólni, hogy hagyd már abba! - pláne nem más gyerekére, és ilyenkor a tehetetlenség fojtogat minket. Ha meg rászólunk, akkor a szülő...
Nekem személy szerint azzal a felfogással van gondom, hogy "jaj, ugyan már, hát gyerek! Még nem tudja, mit csinál!" A fenét nem tudja. Aki látott hisztivel édességet (játékot, figyelmet, etc.) követelő gyereket, az tudja, miről beszélek.
A másik kedvencem: "Meg kell neki bocsátani, hiszen gyerek!" Na, ettől végképp kihalok. Hát vegye már emberszámba a gyerekét!!! Attól még, ha letapossa a lábamat a villamoson, mert brahiból éppen nem kapaszkodik az nekem ugyanúgy fáj, pláne ha arra sem képes, hogy annyit nyögjön (vagy legalább a drága szülője), hogy kismedve. Ha meg rászólok, néz rám anyuka döbbent felháborodással, hogy dehát gyerek!
Áááááááááááá! És akkor nem kell megtanulnia az udvariasság és a tapintat elemi szabályait?
Szerintem ezzel a hozzáállással nagyon vacak generációt nevelünk.
gondolok az emberre csak úgy mint állatra,... a kultúra csak lágy mázt adott ránk, az mögött meg fogsorok villognak élesen, ..... faszok készülnek az elsõ elérhetõ hüvelyekbe hatolni akár a legggorombább eszközökkel, és elég lenne 40 évre kikapcsolni a törvényeket és ssétoszlatni az eröszakszervezeteket, és felfüggeszteni az államot: kitörne az Õserdõ a Földön megint. Jönne cromagnon.
Ezzel nem értek egyet! Az ember nem állat, soha nem is volt az. (Hozzáteszem, nagyon szeretem az állatokat, nem azért állítom ezt, mert az állatokat - esetleg a növényeket - magunknál alacsonyabb rendűnek tartanám!)
Tény, hogy az embernek is vannak ösztönei és indulatai, ám éppen az az emberi mivoltunk lényege, hogy képesek vagyunk gondolkodni és ésszel kordában tartani a viselkedésünket (amiből magatartás lesz). Ezen nem változtat az a sok bárgyú amerikai film sem; meg a kismillió primitív ember sem, akik tényleg úgy látszanak, mintha állat módjára élnének (pl. az aluljáróban fetrengő, maguk alá piszkító hajléktalanok). A képességük nekik is meglenne, csak nem tanította meg nekik senki, hogy hogyan használják. Vagy annyira lecsúsztak, elzüllöttek, hogy már nem "érdekeltek" abban, hogy betartsák a szociális normákat.
:-)) Ismeros a dolog! En egyszer viccbol azt mondtam, hogy tudomasom van rola, hogy Amerikaban nehany even belul a vegere ernek annak a kiserletnek, amely lehetove teszi hogy a ferfaik is tudjanak szulni, ezert inkabb kivarjuk a parommal, hiszen O olyan draga hogy bevallalja a terhesseget, en pedig bekeben epithetem a karrieremet.
Ehhez tudni kell, hogy egyaltalan nem vagyok karrierista, a paromat pedig gyerekkora ota ismeri!:-)) Noha gondolom hogy nem hitte el, de arra minden esetre jo volt, hogy mindenkinek elmondja, hozzafuzve a szereny velemenyet hogy mennyire devians barom vagyok!:-)))
A gyerekek nem szeretésével, az elviselhetetlenség érzésével nem azonosíthatók a pillanatnyi, átmeneti kellemetlen szituációk, konfliktushelyzetek!
Mi felnőttek sem vagyunk non-stop tökéletesek, kellemesek, imádni valók. Mi is böfögünk, csámcsogunk, orrot piszkálunk, fingunk, korog a gyomrunk, kakilunk, pisilünk, hányunk, hangoskodunk, tolakodunk, udvariatlanok vagyunk és sokszor előfordul az is, hogy olyanon töltjük ki rossz hangulatunkat, dühünket, akinek semmi köze az egészhez és nem érdemli meg. Mi is lehetünk nyűgösek, vagy örülhetünk túlhevülten és akkor mi is ugrálunk meg elkurjantjuk magunkat... (Legalábbis én temperamentumos ember vagyok, és nem is szégyellem magam, ha hirtelen nyilvánulok meg!)
Sokszor belőlünk is elege lehet valakinek, és nekünk is tele lehet a tökünk a szüleinkkel, testvérünkkel, párunkkal, barátunkkal, kollégánkkal, főnökünkkel, kiskutyánkkal, stb.!
Arról van-e szó ilyen helyzetekben, hogy nem szeretjük őket, öri-hari-fakereszt? Vagy hogy miránk is végérvényesen meg kellene haragudni, lakatlan szigetre kellene bennünket száműzni, mert pl. úgy ásítottunk a villamoson, hogy nem tettük a szánk elé a kezünket?
Téged baromi szigorúan nevelhettek a szüleid, talán még levegőt venni sem hagytak, ha így vélekedsz a társas kapcsolatokról és az alkalmazkodásról! Mert ez ezen a szinten már nem pusztán "gyerek-kérdés", ez érvényes minden korosztályra.
Az is más lapra tartozik, hogy a szülőknek teljesen természetes pszichikai és biológiai szükségletük, hogy "babamentes" napot tartsanak, "lepasszolják" a gyereket valakinek! Ez hülye duma egyébként, lehet, hogy csak kis hazánkban szokás lelkiismeret-furdalást ébreszteni ilyenkor az anyában/apában, holott már kutatások is igazolták, hogy a gyereknek is jót tesz, ha nem csak a szüleivel van folyton-folyvást, nincs elszigetelve a környezetétől, hanem egy-egy napot (hetet) eltölt a nagyszüleinél, az apja/anyja testvérénél, esetleg barátnőnél; délelőtt meg bölcsiben, oviban van. A gyerekek általában csak a hirtelen és rideg környezetváltozást viselik nagyon nehezen (pl. orvosi rendelőben hosszas várakozás, esetleg kórház).
A gyerek mint olyan érző és gondolkodó emberi lény. Több esze van, mint gondolnánk már egész kicsi korban is! Ezért azt sem értem, hogy miért kellene úgy tekinteni rá, mint egy magatehetetlen, szabályozhatatlan testi működésű droidra?
Még a háziállatainkat is tartjuk annyira, hogy értenek a szavunkból, szobatisztaságra tudjuk őket szoktatni, fegyelmezni is lehet őket. A gyerek "kezelhetőségi" hatásfoka - hogy így fejezzem ki magamat - csak magasabb szintű lehet, mint egy kutyáé/macskáé. A gyerek bőg, a kutya csahol, a macska nyávog és szaggatja a bútorokat meg az ajtófélfát, de mégsem dobjuk ki egyik családtagunkat sem (ha két lába van, ha négy), mert néha dilizik - vagy igen?!
Ha egy háziállat ált. nem válóok, akkor a gyerek miért lehetne az? Nem értem!
:o/ én egyszer viccből azt mondtam valakinek (nő és ANYA az illető), hogy a pasimmal megbeszéltük az egyenlő teherviselés elvét követve, hogy egyikünk kihordja a magzatot, másik meg megszüli!
Képzeld, komolyan vette és terjesztette az ismerőseim körében!!!!
