Sajnos én is ezen a véleményen vagyok!
Kicsit már uncsi,hogy megnézem mi amai termés és megint több száz sor Galluptól,ráadásul olyan témában,amit majd mindeni ismer aki ide jár ( Üvegszendvics,dalszöveg)
Sorry,de Legyen saját topicod inkább,igérem néha meglátogatom :)
Csók
csatlakozom az előttem felszólalóhoz, tényleg kéne neked egy saját topic. bár sokszor nagyon jókat írsz és találok is rengeteg olyan hozzászólást, mintha én írtam volna, a bensőmből jönne, de akkor is... még weboldalt sem kell gyártani, simán csinálhatnál egy topicot, akár itt a törzsasztalon. hmm? nem elzavarni akarunk, de a napi 3 limit mellé kéne még egy olyan, hogy max.50 sor/hozzászólás. :)
Úgy néz ki, ez itt már a korábban emlegetett Gallup-topik... (Ha mégis van weboldalad, miért nem ott működsz? A munkahelyi gépeden valószínűleg van ftp is, ha nincs, 1 perc alatt letölthetsz 1-et vhonnan. A lány pedig tudtommal nem is tud a topikról... :-)
agnes, ezt neked küldöm...mert igy érzek, és szerintem te is.
From the edge of the deep green sea
A mélyzöld tenger partjáról
Mindig mikor ezt tesszük
Beleszeretek
Hullám hullámot követ
Minden csak miatta
Tudom ez nem lehet rossz, mondom én
( és próbálom a hazugsággal boldoggá tenni)
addig amíg tudom hogy tudod
hogy ma a tiéd vagyok, itt vagyok
itt melletted, veled…
itt melletted, veled…
és így nézzük a felkelő napot
a mélyzöld tenger partjáról
s a lány hallgat
mintha a feje tüzet kapott
mintha szeretne bennem hinni
hát megpróbálom
a kezeidet az égre tenni
add át magad
emlékezz
örökre itt fogunk lenni
és soha nem mondunk búcsút
soha nem volt még ilyen
színesen átlátszó fejem ezelőtt
soha nem volt még ilyen
csodálatosan engem-téged-akarjuk-még-többet
és csak annyit akarok
hogy ez így maradjon
te és én egyedül
egy titkos csók
s ne menj haza
ne menj el
ne engedd hogy elmúljon
soha soha soha soha
soha soha ne engedj el
mondja
tartsál így még száz ezer millió napon át
de hirtelen megáll
s lenéz megtört arcomra
miért sírsz? Mit tettem?
De hisz csak eső ez s mosolygok
És közben könnyeimet törlöm
Bárcsak megállíthatnám
Tudom a következő pillanat
S a szívem összetörik
Túl sok könnyet
Túl sok időt
Túl sok évet sírtam át miattad
Miattad
Mennyit tudunk még felhasználni?
Igyuk szárazon?
Szedjük be e drogot?
Egy örökre elmúlt dolgot keresünk
De valamit
Amelyet örökké akarunk
Miért miért miért nem engedsz el?
Kérdi a lány
Érzem hogy visszahőkölsz
Érzem hogy változol át
És mikor kitöröm magam ebből
A szemem előtt akasztja fel a lány magát
Ruhája lecsúszik mint
Zászló a földre
S a kezek az égben
Mindenről lemond
Bárcsak megállítanám
Tudom a következő pillanatban
A szívem összetörik
Túl sok könnyet
Túl sok időt
Túl sok évet sírtam át miattad
Miattad
Mindig ugyanaz
Esőben ébredek
Fejfájással
Szégyenemben felakasztva
Más névvel
Ugyanaz a régi játék
Szerelemben de hiába
És mérföldekkel és mérföldekkel és mérföldekkel és
mérföldekkel és mérföldekkel eltávolodva
az otthontól megint
Január 3-án Roberték házában kezdődtek el a 'Seventeen seconds' album felvételének a próbái. 13-tól 20-ig mind a 11 számot felvették a Morganban ,és február 4-e és 10-e között kikeverték őket. Mivel a számok nagy részét már játszották élőben, elég gyorsan befejezték a felvételeket.
Parry: “amikor utoljára a Morgan-ben dolgoztunk, nálam laktak, hogy olcsóbban jöjjünk ki, ezúttal azonban nem. Robert nem akarta, mert sértette őt, azt mondta, olyan érzés lett volna, mintha visszafelé haladna.”
“Az első nap a dobbal babráltam a stúdióban és Robert beleszólt a mikrofonba, hogy: «Ne fáraszd magad Bill, mi úgyis mást akarunk!» Nos, gondoltam, nyilvánvalóan a palinak saját elképzelése van és ráhagytam. Emlékszem azt feleltem: «Nem hiszem, hogy bejövök holnap!»- és ő azt válaszolta: «Nos, ha mégis, vérezni fogsz!» - amit úgy értett, hogy jobb ha meghátrálok. Rendben. Az utca túloldalán dolgoztam, néha benéztem egy kicsit, aztán eltűntem...”
Robert: “meg kellett kérnem Billt, hogy ne jöjjön be a stúdióba, mert megpróbálta producelni a lemezt, én pedig Hedges-szel akartam csinálni. Pontosan tudtam, hogy milyen hangzás kell a ‘Seventeen seconds’-hoz. Nick Drake inspirálását akartam, Bowie ‘Low’-jának a tiszta, kidolgozott hangzásával. Valamivel akusztikusabbnak képzeltem. Sok cselló zenét hallgattam és gondoltam, jó lenne a dob, a basszus és a gitár, egy hatalmas ürességgel köztük. Egy egészen különleges hangzást akartam.”
Hedges: “a zenei irányt kimondottan értékeltem – komor, hangulatos, a ‘Three imaginary boys-tól teljesen eltérő. Mindenkinek saját magából kellett valamit kihoznia.”
“Akkor még nem voltunk tudatában annak, hogy rengeteget kísérleteztünk a szokatlan felvételi technikák használatával, nem foglalkoztunk az eladhatóságával, vagy potenciális népszerűségével sem. Követtem Robert utasításait, aki egy meghatározott hangzást akart. Elsősorban azonban azt csináltuk, amit szerettünk és a lemez döntővé vált a karrierem számára, mivel sok zenésznek tetszett, s azután soha többé senki sem tartott engem egy pop producernek.”
Matthieu: “Simon-nal izgatottak voltunk, mert először dolgoztunk egy stúdióban. Robert és Lol izgatottak voltak, mert valami újat csináltak. Különös módon, valójában egyikünk hangulata sem egyezett meg a lemez hangzásával, ami inkább szomorú.”
Robert: “mivel a szövegeket már előre megírtam, azok nem sokat változtak, maguk a felvételek azonban egészen spontánok voltak.”
Simon: “én csak akkor szálltam ki a 9-től 5-ig taposómalomból, így minden boldoggá tett... fennmaradni hajnali 3-ig... inni...”
Hedges: “ha megpróbálok vusszaemlékezni rá, mindössze egy bulit látok.”
Lol: “pontosan tudtuk, hogy mit fogunk csinálni, még akkor is ha Robert a stúdióban átírta a szöveget. Legtöbbször ott is aludtunk. Egy egykori templom volt, furcsa tetővel.”
“Villanyoltás után, miután lefeküdtünk, különös zajokat lehetett hallani. Ijesztőket...valaki szerint szellemek voltak ott.”
Parry: “áthívtak, hogy hallgassam meg az 'a forest'-tet és nagyszerű volt–legkellemesebb meglepetéseim egyike. Az egész album gazdaságosan lett feltéve. Egész nap dolgoztak, hajnali négykor lefeküdtek, a fasz takarító bejött délelőtt tíz körül és zsémbelődve felébresztette őket. Elég fiatalok voltak ahhoz, hogy ezt elviseljék és ez misztikus hangulatot teremtett, ami megfelelő volt a felvételek készítéséhez.”
Robert: “február 4-én volt Lol születésnapja, ezért Simon-nal és Matty-vel elmentünk ajándékot venni neki. Disznólábakat, rózsaszínű hálóinget, a Zipper magazin egy példányát és egy toll-boát vettünk neki, mert az akkori szalagoperátor bukott rá. Ráadtuk Lol-ra ezeket a ruhákat és a srác teljesen elvesztette a fejét, szerelmes lett.”
Matthieu azalatt a Piano Concerto-ját vette fel és Severin is megjelent, hogy megszakítsa a munkát.
Március 18-án a Cure Crawley-ban, a Lakeside-ban játszott és ráadásnak a 'Cult hero'-t adták elő, Porl közreműködésével. Öt nappal később a Passions előzenekaraként, a Cult hero együttes adta első, és utolsó igazi fellépését. Miután egy napot próbáltak Robert házában, az együttes – ami a Cure-ból, Frank Bellből, két iskoláslány énekesből és durva mennyiségű alkoholból állt – egy 1973-as 'Top 10' alapján összeállított műsort adott elő.
Ezzel egy időben Robert háttér vokált énekelt az Associates lemezén. 3-án és 4-én pedig a Rainbow színházban, a Stranglers tagjaként gitározott. Az együttes énekesét, Hugh Cornwell-t letartóztatták és börtönbe csukták anyag miatt, és egy sztárokból álló zenekart állítottak össze a tiltakozó fellépésre.
Április 5-én jelent meg az ‘a forest/another journey by train’ és ugyanezen a napon ismertette az angol zenei sajtó. A ‘b’-oldal Robert szerint “egy szándékos húzás volt, önmaguknak a korábbi Cure hangzástól való elhatárolásának egy módja.”
A NME-ben Julie Burchill azzal vádolta őket, hogy: “megkísérlik életszerűvé tenni a kesergést, több értelemmel mint ahogy ember valaha is tette...ráadásul dallam nélkül.”
Robert elmondta Soundsnak, hogy az ‘a forest’ alapjául egy gyermekkori élmény szolgált, de a "Stand and deliver" fanzin-nak bevallotta, hogy: “én találtam ki a történetet a gyerekkori élményekről, mert érdekesebben hangzik a napi sajtónak. Csak egy erdőről van benne szó...”
Visszatekintve elmondta, hogy: “jó húzás volt kislemezként megjelentetni, mert jó utóhatásai voltak. Nem a rádióközvetítés reményében adtuk ki, mégis minden addigi Cure-kislemeznél többet játszották. Szerintem Bill akkor ismerte el, hogy eljutottam arra a pontra, ahol már pontosan tudtam, hogy milyen hangzást akarok a Cure-nak, és az azután ismét a mi kezünkbe került.”
Április 10-én utazott a Cure első alkalommal Amerikába.
Robert: “kult státuszban voltunk ott, de csak New Yorkban, Philadelphiában, Washingtonban és Bostonban játszottunk. Három estét adtunk –15-16-17-a Hurray-ban, New Yorkban és mindegyiken tömve volt.”
Simon: “filléres költségvetéssel dolgoztunk, de nagyon jól mulattunk. Sörkonzervek helyett ‘Southern Comfort ‘volt a színpad mögött.”
Robert: “egy vakációra emlékeztetett. Még akkor sem hittük el azt, hogy mindazt, amit csináltunk, valaha is újra megtehetjük, ezért kb. hajnali ötkor mentünk aludni, s nyolckor már fenn voltunk, hogy lássuk New York-ot.”
Visszatérve Robert elmondta a Record Mirrornak, hogy hogyan jelentette Amerika “azoknak az embereknek meg nem szűnő támadását, akik mind ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, és mind kezet akarnak fogni az emberrel...egyszerűen belekeverik az embert az egész rock’n’roll balhéba, amitől olyan erősen próbáltuk távol tartani magunkat” míg a' Sounds' Phil Sutcliff-je – aki elkísérte a zenekart New Yorkba – leírta a “valaki hívjon nekem egy orvost” című cikkében, hogy hogyan tett meg Robert minden tőle telhetőt, hogy elkerülje azt, hogy lefotózzák Debby Harry-vel.
Robert: “Bostonban volt a 21. születésnapom, s a fellépés után Billt és négyünket elvittek egy agynak a művészeti rendezvényére, aki egy videót készített rólunk. Be voltunk tépve. Egy tv-re, egy amatőr videó gyűjteményre emlékszem, s arra, hogy unatkoztunk és ragaszkodtunk ahhoz, hogy a pali vigyen vissza minket a hotelunkhoz, úgyhogy mindannyian – ő, a barátnője és mi négyen – beszálltunk a bogárjába.”
“Egy picit túlzsúfolt volt, úgyhogy kiszálltam és a motorháztetőre ültem, kb. hajnali öt lehetett, ezért gondoltam, hogy megkockáztatjuk. Aztán Bill elhatározta, hogy vezet és gondolkodás nélkül rossz irányba hajtott a körforgalomban. Mikor rájött, természetesen csak hajtott tovább körbe, eszelősen nevetve, majd hisztérikussá válva, defektet kapott, keresztül csúszott az úton, én pedig lerepűltem a motorháztetőről.”
“Megpróbáltam kicserélni a kereket – nem tudom, hogy miért én csináltam – de nem értettem, hogy a dísztárcsa miért nem akart visszamenni a helyére, ezért elkezdtem rugdosni, s csak néhány másodperc múlva, amikor a fájdalom belehasított az agyamba, akkor értettem meg, hogy miért nem ment vissza a helyére, azért mert a hüvelykujjam beszorult alá. Péppé zúztam.”
“Utána még aznap éjszaka New Yorkba hajtottunk ,a ’de Cape Code’-ban kötöttünk ki, mert Bill eltévesztett egy kanyart. Végül is az utolsó pillanatban odaértünk a repülőtérre és elcsíptük a gépet a 24-i 'Top of the pops'-ra.”
Simon: “mire odaértünk, halál fáradtak voltunk, az egész időt a bárban töltöttük, hogy elkerüljük a többi együttest.”
Robert: “gyűlöltem 'Top of the pops'-ot, mert az volt az az időszakom, amikor elleneztem minden ahhoz hasonlót, pop ellenes voltam. Nem akartam, hogy a Cure egy pop együttes legyen, mégis meg voltam győződve, hogy szerepelhetnénk a 'Top of the pops'-on, mert tudtam, ha mi nem csinálnánk meg, valaki más megtenné, s az emberek nagy részének teljesen mindegy, hogy mi játszunk vagy nem.”
“Simon-nak és Matthieu-nak más volt a hozzáállása, jobban benne voltak, és alig várták, hogy csinálhassák. Mikor megérkeztünk, olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, de Simon egészen csalódott volt, mert azt hitte, hogy olyan lesz ,mintha egy előkelő disco-ban játszanánk.”
“Rosszkedvűnek és érdektelennek tűntünk, azok is voltunk. Nagyon szenvedtem, mert minden vér az ujjamba gyűlt...”
Lol: “a telcsiben mindössze Robert hatalmas kötését lehetett látni, amint le-fel mozgott a gitárja nyakán. Hisztérikus volt.”
A lehangoló bemutatkozásuknak köszönhetően, a kislemez azonnal lezuhant a listáról.
Április 26-án ismertette a’Seventeen seconds’-ot a sajtó. Chris Westwood a Record Mirror-ban tette fel a kérdést: “miért zárkózik el a Cure? Miért nem jönnek elő játszani? Ez egy zárkózott, zaklatott Cure akik hideg, sötét üres szobákban ülnek órákat lesve.”
A ‘Three imaginary boys’-hoz hasonlóan, az album borítója szándékosan homályos. A borító hátoldalán az együttes tagjainak négy fotója a felismerhetetlenségig el van homályosítva, mert Robert szerint “világosan megmutatni magunkat, túl nyilvánvalóvá tette volna a dolgokat. Számunkra a lemez mindig is fontosabb volt a megjelenésünknél, mert mi különbség van a között ha elegánsak vagy lerobbantak vagyunk.”
“Annak idején még ismeretlenek voltunk, ezért nem kellett magunkat bemutatni valami sajátos módon és amikor a ‘Seventeen seconds’-ot készítettük ,nem akartam hogy híressé váljunk. Koncerteken – például – mi még mindig elvegyülhettünk a közönség között és megnézhettük a többi zenekart, mert senki sem tudta, hogy kik vagyunk.”
“Mivel a ‘Three imaginary boys’ borítójába semmi beleszólásom nem volt, ezúttal ragaszkodtam ahhoz, hogy lássam a borítótervet, mert ez egy olyan album volt, amibe sokat beleadtam magamból és az ezt megelőző lemezeknél sokkal jelentősebb volt. Akkor ez a borító bizarrnak számított, Bill-lel együtt mindenki túl merésznek tartotta... Egy túl elvont együttes látszatát keltette.”
“De ha a ‘Seventeen seconds’ nem lett volna ilyen, akkor minden másképpen alakult volna utána. A legjelentősebb lemezünk, amit valaha is csináltunk, legalább három évre meghatározta a közönség rólunk alkotott képét.”
“A dalok szomorúnak... vagy dühösnek tűntek. 20 évesen készítettem, amikor mindannyian ráébredtünk arra, hogy nem vagyunk fiatalok többé! Azt sem akartam azonban, hogy bárki is azt gondolja, hogy melankolikus maradok egész életemre. Tisztában voltam azzal, hogy nem sokáig csinálhatunk ilyen zenét, mert az emberek hamar belefáradnak, leghamarabb én magam.”
Noha Paul Morley-nak igazán tetszett a ‘17 seconds‘ és egy interjút is kért a zenekartól, a sajtó egésze nem lelkesedett túlságosana Cure-ért és ez az érzés kölcsönös volt.
Robert: “mivel különbözött a ‘Three imaginary boys’-tól, igazán soha nem tudták elhinni, hogy ez ugyanaz az együttes volt. Az első album sok kritikájával egyetértettem, de nem tudtam elviselni, ha valaki rosszat mondott a '17 seconds'-ról mert annyira jó lemez volt.”
Simon közölte a Sounds International-lel, hogy: “a célunk egy hangulat megteremtése volt az albumon. Nem a hangulatok sorozatának, hanem egy hangulat különböző megnyilvánulásainak” s, Robert részletesen leírta az NME-nek azt a lelkiállapotot, ami a lemez alkotásához vezetett: “egy teljesen összesűrűsödött esemény volt, azoknak a bennem lakozó érzelmeknek a kitörése, amik el voltak fojtva többnyire azáltal, hogy egy zenekarban játszottam. Ez egy igazán különleges szituáció, de úgy veszem észre, hogy a turnézás és az ahhhoz hasonló dolgok zárkózottá tesznek. Megkeményedek és magamba fordulok, kerülöm az embereket. Nem vagyok egy természetesen extrovervált személyiség, néha azonban teljesen visszahúzódottá válok és ez irritálja az embereket. Azt hiszik direkt csinálom. Van amikor nincs kedvem másokkal beszélni, ami lényegtelen, azt azonban nem szeretem ha azt mondják, hogy:«Oh, ne, már megint nincs barátságos hangulatban!» és egyszerűen csak így történt, mindazok a dolgok, amiket addig magamba tartottam, előjöttek belőlem egy nagy rohamba és az azt követő két hétban minden egyes nap arról a kimondott incidensről gondolkodtam. Egyik nap úgy ébredtem föl, hogy ölni tudtam volna, másnap még felkelni sem volt kedvem. Borzasztó volt.”
“Elhagytam magam, hogy dalokat írhassak. Nem harcoltam ellene, noha a mindennapi életben kontrollálni kellett volna azokat az érzéseket. De jó, hogy így történt. Annak idején zárkózott voltam és nem volt kedvem többé dalokat írni, képtelen lettem volna rá és ennek valójában az volt az oka, hogy egy együttesben voltamm, az, hogy dalokat játszottam. Amiatt hagytam abba a dalok írását.”
A Record Mirror-nak még elmondta: “semmi értelme megpróbálni intelektualizálni erről, mert ez egy őszinte érzelem a lemezen. Nem állásfoglalás volt, egszerűen csak ilyen lett és én előre tisztában voltam azzal, hogy a legtöbb ismertetés figyelmen kívül fogja hagyni az érzelmeket és csak azokra az okokra fog koncentrálni, amik miatt a lemez ilyen lett. A Cure-nak éppen az a lényege, hogy mostanáig teljesen kiszámíthatatlanok voltunk és nem haladtunk egyenesen egy irányba, az, hogy a következő lemez anyaga valószínűleg teljesen más lesz.”
Majd így folytatta: “a sajtó véleménye ellenére a Cure-ban nincs hierarchia. Ha az asztalon egy ital van, mindannyian harcolunk érte.” Míg Matthieu a következő nyilatkozatot adta Phil Sutclliffe-nek a Sounds-ban: “Robert önzőnek tűnhet, neki van a legtöbb beleszólása a dolgokba, de ez így jó, mert véleményem szerint ő a legalkamasabb erre.” Simon egyetért ezzel: “néha elcsodálkozom, hogy miért nem idegroncs még... Nem hiszem, hogy nálunk vannak jobb zenekarok vagy barátok. A barátnőink féltékenyek, mert ha négy napot nem vagyunk együtt, hiányzunk egymásnak. A másik három olyan, mintha a testvérem lenne.”
Matthieu: “a jó öreg Lol, ő a legnagyszerűbb. Megverjük, felhúzzuk, gyanúsítjuk, de ő megérti. Tudja, hogy valahol le kell vezetni a feszültségünket és ő a céltábla.”
Robert elmondta még, hogy: “ha nem lennék szerelmes, akkor ideális életforma lenne egy együttesben lenni, de számomra ez egyre bonyolultabbá válik, egészen skizofrénné. Ahhoz, hogy egyáltalán funkcionálni tudjak, teljesen el kell különíteni a szerelmi életemet a Cure-tól, máskülönben perspektívát veszítenék és belekeverednék a rock’n’roll szindrómába. Az úton elfojtom az érzelmeimet. Ezért nem kedvelem a társaságot. Kábultan mozgok. Van azonban egy felelősségem, mert tudom, ha én leállok, a Cure áll le. Minek egyáltalán játszani? Minek egyáltalán bármit is csinálni? Mert túl kell tenni magunkat az ilyen negatívumokon.”
Április 25-én kezdett bele a Cure egy angliai turnéba, aminek része volt egy május 11-i fellépés a Rainbow színházban. A műsorban a Passions. az Au Pairs és a Fall voltak az elő- zenekarok.
A turné Európában folytatódott.
Robert: “a Cure történetét végigkísérték az olyan emberek, akik állítólag nekünk dolgoztak, de valójában ellenünk voltak és mindegyiket Bill vette fel...Sohasem tudtam, hogy honnan kerültek elő. Laurie Mazzeo volt egy ilyen, walesi elvarázsolt karakter, az a fajta pali, aki azt hitte, hogy az idő valami olyasmi, amit fűszeres polcon tart az ember. Ő volt a turné menedzserünk ,és az első hotelban, ahol vele aludtunk, kopogtak az ajtónkon: « legyetek lent a recepciónál 15 percen belül.» Úgyhogy lementünk és azt vettük észre, hogy Laurie suttogni kezdett: «tegyétek a csomagjaitokat a buszba fiúk. Menjetek, üljetek be, én majd elintézem a számlát!» Szóval kimentünk beültünk és éppen beszélgetttünk amikor Laurie feltépte a hotelajtót, s több emberrel a nyomában futott felénk az utcán :« indítsátok be a motort! Hajts! Hajts!» kiabálta és bevetette magát a tolóajtón amint eltéptünk.”
“Nem fizette ki a számlát és azt mondta: «nos srácok megspóroltunk egy kis stexet, he?» És mi azt feleltük: «de Laurie, mi odaadtuk az útleveleinket a portán.» Mikor bejelentkeztünk egy közeli város hoteljába – magától értetődően – a rendőrség 15 percen belül megérkezett.”
“Vele kapcsolatban minden bizarr volt. Megérkezünk egy helyszínre és azt mondjuk neki: «Laurie, a felszerelések nincsenek itt» mire ő azt mondja: «egy barátságos francia étterembe foglaltattam helyeket a műsor utánra.»
«De Laurie» mondjuk mi «nincsenek itt a hangszereink. Se az erősítő, se semmi» s ő azt válaszolja «ne aggódjatok amiatt ,elő fognak kerülni, s a dolgok maguktól megoldódnak, aztán ha leadtuk a műsort, elmegyünk, eszünk egy jót.» Az egész turné az éttermek láncolata körül forgott. Csakis az együttesen belüli jó humornak köszönhetően éltük túl.”
Május 25-én az együttest letartóztatták.
Robert: “elég sokat jártunk Hollandiába, így ismertünk ott néhány embert, s rendszerint Rotterdamba, a ‘Heavy club’-ba mentünk, ami valójában csak egy éjszakai ivóhely volt. Egyik este Lol lekopott a telefonfülkébe, és nem találta a lámpa kapcsolóját. Azt állítja, hogy egy rendkívül kicsi vécének nézte, s amikor egy nő rátalált a fülkében, a gatyája lent volt a bokájánál, úgyhogy kidobtak minket. Azután még mi négyen és a világosítónk, Mac, kihajtottunk a mikrobusszal a tengerpartra, úszni egyet. Ez kb. reggel 6:30-kor történt. A többiek elaludtak, de mi Mac-kel bementünk. Az igaz, hogy volt egy «úszni tilos» tábla, de azt behajítottuk a tengerbe. Szerencsétlenségünkre egy idős hölgy kinézett az ablakán, és sértette amit látott, s kihívta a rendőrséget.”
“Teljesen szürreális volt. Egészen el voltam kábulva, a tengerből jöttünk kifelé, amikor a homokbucka tetején megjelent egy rendőrségi busz, két rendőrautó és négy felfegyverzett rendőr pisztollyal a kezükben, kiabáltak nekünk. Nos, mi arra gondoltunk, hogy: «ez nem lehet igaz!» Összeszedtük a ruháinkat s azon nyomban behajítottak a busz hátuljába, mondván, hogy le vagyunk tartóztatva közbotrány okozásáért.”
“Egyikünknél sem volt elég pénz, kiürítettük a zsebeinkből az aprót és azt mondtuk: « vegyétek el amit akartok, osszátok el egymás között. Csak engedjetek el, mi pedig visszamegyünk a hotelba és lefekszünk. Sokkal egyszerűbb lesz így.»”
“Macnek dührohama volt, tulajdonképpen én fogtam le. Azt kiabálta, hogy: « hívjátok az Angol Nagykövetséget!» és én meg azt mondtam: «Mac, senkit sem hívunk és ha tovább üvöltesz, lelőnek minket.» Elvettek néhány kazettát, átkutatták mindenünket és elengedtek minket. Rosszabbul is végződhetett volna.”
Május 31-én Herfordban, Németországban volt Simon születésnapja.
Robert: “azoknak a helyeknek az egyike volt, ahol angol katonai bázis van, s ahol az angol együttesek mindig kikötnek, a melósokat szórakoztatni. Azok voltak a legrosszabb koncertek, amiket adnunk kellett. Rendszerint angol zászlókkal jelentek meg, ami miatt kínosan éreztem magam, a színpadról látni lehetett, amint az emberek izgalomba jöttek a futball indulókon és más faszságokon a számok között. Mindenféle csapatokkal kerültünk összetűzésekbe és olykor borotvaélen táncoltunk. Tisztában voltunk azzal, hogy egyszer csúnyán megjárhatjuk, mert nem volt gorillánk, ugyanakkor azonban egy bűnözővel sem akartunk együtt lenni, mert elrontotta volna a szórakozásunkat...”
Simon: “játszottuk a 'Three' című dalunkat, amit minden este improvizáltunk, s Robert elhatározta, hogy a 'Happy birthday'-t énekli nekem felette, jól sikerült. Matthieu azonban teljesen kiakadt aznap este. Túl sok sör fröccsent rá, s mivel az idegzete többnyire eléggé gyenge volt, fogta a szintetizátort és a közönség közé vágta.”
“Később Roberttel a hotelszobám fürdőszoba padlóján kötöttünk ki, egy üveg Scotch-csal. Ott is ébredtünk fel – jó este volt.”
Június 5-én a Cure-nak a Lyon Egyetemen kellett volna fellépnie.
Lol: “eltévedtünk és valahol a hegyekben, a hóban találtuk magunkat.Rendszeresen meg kellett állnunk, hogy feltöltsük a hűtőrácsot. Mire Lyonba értünk, már éjfél volt, ezért leállítottuk a buszt – benne mindennel – s taxival mentünk az egyetemre. A szervezőknek 800 embert kellett hazaküldeniük, s eleinte nem akarták megengedni, hogy ott aludjunk, ahogy az meg volt beszélve. Matthieu bekattant emiatt.”
Robert: “egy szobában voltam vele és kiment, gyökerestül tépett ki egy fát amivel Simon és Lol ajtaját próbálta meg feltörni, mert tüzet akart a cigarettájához. Lol és Simon halálra voltak rémülve, azt hitték, hogy megölt engem. Matthieu végül is visszajött és lefeküdt. Vérrel és fadarabokkal borítva ébredt fel...”
Lol: “másnap diszkréten távoztunk, de a buszt nem találtuk sehol. A rendőrség elvontatta, s a telep zárva volt, így vonattal kellett a belgiumi fellépésre mennünk. Ugyanazt a ruhát hordtuk az elkövetkezendő tíz napban, s minden hangszerünket kölcsön kaptuk. Az egyik bulin a szintetizátor – amit valaki kölcsön adott Matthieu-nak – elkezdte a saját memória szekvenciáit játszani, ezért a dobok közé hajította. Senki sem jött közel hozzánk, olyan büdösek voltunk.”
Június 14-én a Cure visszatért Franciaországba, hogy egy fesztiválon lépjen fel az UFO-val. a Clash-sel és Kevin Coynen-nal. A helyszínen történt zavargások miatt, a rendőrség könnygázzal árasztotta el a tömeget, s a Roxy Music – a főműsorszám – megtagadta a fellépést.
18-án, 19-én és 20-án Skóciában játszottak, július 1-én pedig, több szabadtéri fesztiválon vettek részt Hollandiában, ahol az együttes egyre népszerűbbé kezdett válni. A NME Paul Morley-ja ezidőtájt találkozott a zenekarral, s Robert-ről azt mondta: “állandóan az életuntság és a feldúltság közötti keskeny határon mozog és ez az egyensúly enyhén, fondorlatosan elbűvölővé teszi. Nem egy hatásvadászó álremete, aki örökösen élénk látomásokat színlel. Sohasem egészen biztos abban, amit mond. Sohasem bízik meg teljesen az őt körülvevőkben. Komolyan veszi magát? «Komolyan veszem magam, de egy bizonyos ponton túl, az ember komikussá válik.»”
A cikk – 'Borok és pózok napjai '– későbbi részében Robert kijelentette, hogy: “mióta az eszemet tudom, leírom a dolgokat. Elsősorban azért, mert néha nagyon dühös vagyok.
Rendkívül erőszakos a természetem, de nem fizikailag, mert nem hiszem, hogy bárki máson is levezethetném a saját feszültségemet és depressziómat. Nem hisztizek vagy rendezek jeleneteket, ahelyett, hogy összetörném a berendezést, inkább levezetem valahogy máshogy. Leírom a dolgokat. A kommunikálás fogalmát azonban még nem sikerült elválasztanom a prédikálástól, ami bizonyos értelemben egy gyengeség. Aggódom amiatt, hogy a szövegeim nem fogják érdekelni az embereket, mert nagyrészt rólam szólnak, arról, ahogy érzek, s nem a világ helyzetéről, megoldásokról. A magam részéről hiszek abban amit csinálok, de azt, hogy a nevem vajon bekerül-e a történelembe, azt teljesen kétségesnek tartom, ezért nem is izgatom magam miatta. Ha még minden más mellett még ez miatt is aggódnék, akkor a kelleténél hamarabb bekattannék.”
Július 24-én indult el a Cure első ausztráliai turnéjára. Az első állomás Új-Zéland volt, ahol 29-én és 30-án Aucklandban, a 'Mainstreet Kabaré'-ban játszottak.
Robert: “a turné rendkívül sikeres volt, de alapjában véve a színpadon nem volt kielégítő. A koncertek nem voltak annyira jók, mint azok, amiket Európában adtunk a nyáron. Túl sokat játszottunk és kezdtünk teljesen kimerülni , és nekem is kezdett elegem lenni a dalok előadásából, mert emlékeznem kellett arra, hogy miért írtam minden egyes számot, újra átélnem és boldogtalannak lennem. A fellépések után azonban mi voltunk a legrészegesebb, legvidámabb együttes, akivel bárki is megismerkedhetett. Ez mindig meglepte az embereket.”
A következő állomás Ausztrália volt.
Simon: “apró klubok parányi színpadain játszottunk. Ha Robert elmozdult, a gitárja vállon ütött. Ha én elmozdultam, az én basszusom ütődött neki. A helyek annyira tömve voltak, hogy az orrunk előtt hánytak... ájultak el emberek... olyan meleg volt, hogy csurom vízesen hagytuk el a színpadot, még akkor is ha csak póló volt rajtunk. Mintha a zuhanyzóból jöttünk volna ki.”
“Rengeteg ilyen koncertet adtunk, mert a szervezők nem számítottak arra, hogy ennyire fogunk futni, holott valójában megtömtük a klubokat. Óriási volt, folyamatosan adták hozzá az újabb bulikat, s reggelente kimentünk az óceán partra, úsztunk, beástuk Lolt a homokba, szaladgáltunk... ”
Robert: “eredetileg 7 vagy 8 fellépést kellett volna adnunk, de a végén 24 lett belőle. Elég kemény volt, alig volt szabadnapunk, talán csak két vagy három.”
Parry: “óriási volt. Nehéz az ausztrálokon túltenni, de mi rekordot döntöttünk mindenhol. A 'Bondi Lifesaver’s' körülbelül olyan nagy mint Marquee, plusz egy nyitott rész és 2200-an voltak bent. Életveszélyes volt. Darabokra szedtük Ausztráliát.”
Közvetlenül a turné befejezése után – már Angliába visszatérve – Matthieu bejelentette, hogy kiválik az együttesből.
Robert: “Matthieu kezdett teljesen megváltozni. egészen mogorvává, halálosan fáradttá vált és panaszkodott, hogy nem tudott vegetáriánus kaját szerezni – minden apróság idegesítette. Valójában nem mi voltunk az oka ennek, hanem az életformánk.”
“Rendszerint Lol-on töltötte ki a bosszúját, sokszor megverte, és mindig őt találta meg, mert úgy érezte, hogy velem ezt nem tehette meg.”
Simon: “a végén eljutottunk arra a pontra, hogy se mi nem beszéltünk vele, se ő velünk. Egyedül járt el, megivott egy üveg vodkát vagy valamit és ahelyett, hogy a piálás feldobta volna, még zárkózottabbá tette, egyre távolabb és távolabb kerültünk egymástól.”
Robert: “Simon-nal és Lol-lal a parton fociztunk, ő pedig a szobájában maradt. Fellépések előtt elment valahova, nem volt az öltözőben, s utána ismét eltűnt egyedül. Az első szabadnapunkon meghívtak minket egy jacht utazásra, és az volt az első alkalom, hogy komolyan beszéltünk. Azon a hajón, néhány óra leforgása alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Matthieu tőbbé nem tartozott közénk.”
“Demokráciaként indultunk, de én voltam az, aki a legtöbbször döntött. A demokrácia azt jelentette, hogy mindenki ugyanannyi pénzt kapott és mindenkinek azonos joga volt a dalokhoz, de semmi többet. Azért akartam így, hogy elkerüljem annak a lehetőségét hogy valaki más az együttesből egy szar számot írjon és azt nekem el kelljen fogadnom. Tehát demokrácia volt , azonban általánosan elfogadott volt, hogy én döntöttem a hangzásról. Matthieu csalódott volt ez miatt, szeretett volna jobban beleszólni.”
“A színpadon olyan dolgokat próbált játszani, amiket ki nem állhattam, hasznavehetetlen dolgokat, mint például az ‘a forest’ elején egy akkordot próbált játszani, egy egyszerű hang helyett. Mikor megkérdeztem, hogy miért tette ezt, azt felelte, hogy azért, mert jónak tartotta, mi értelme volt így vitatkozni? Mire befejeztük a turnét Perth-ben, addigra mi hárman eldöntöttük, hogy Matthieu nem volt az együttesbe való többé. Hosszan és behatóan elgondolkodtunk ezen és beláttuk, hogy ez elviselhetetlen volt így. Ez nem hasonlított Michael esetéhez, aki nem látta előre azt, ami jött. Matthieu tudta. Beszélgettünk arról, hogy mit fogunk legközelebb csinálni. Én az 'at night'-hoz hasonló dalokra akartam koncentrálni, míg ő a 'play for today'-hez hasonló, poposabb számokat akart játszani.”
Matthieu: “kezdett elegem lenni abból az irányból, amin a zenekar haladt, egyáltalán nem az én zenei stílusom volt. Emellett furcsán viselkedtek velem, gyerekesen. Robert nem szólt hozzám. Lol sem. Elegem lett... meglátszott amikor játszottunk, és az előadások után az emberek odajöttek hozzám és kérdéseket tettek fel a dalokkal kapcsolatban, és én nem tudtam válaszolni. Rendszerint megkérdezték, hogy szeretem-e a Joy Division-t, s ők pontosan az a fajta együttes voltak, akiket ki nem állhattam. Rájöttem, hogy az együttes az öngyilkos, komor zene felé haladt... olyan dolog felé, ami engem egyáltalán nem érdekelt.”
“A zene és Robert hozzáállása felőrölt engem és Simon kényelmetlenül érezte magát, bűntudata volt, anélkül, hogy tudta volna, hogy miért.”
Simon: “ha az ember minden nap úton van, a legjelentéktelenebb dolog is idegesítő lehet – különösen, ha az ember abban a korban van. Mindannyian 20 körül voltunk és nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy 24 órából 24-et együtt legyünk. Ha egyikünknek rossz volt a kedve, az kihatott a másikra, különösen rám. Mindig is azt hittem, hogy az én hibám volt.”
Lol: “Matthieu horkolt. Annak idején nem engedhettük meg magunknak, hogy külön szobánk legyen és ez végzetes volt. Én voltam az egyetlen aki együtt lehetett Matthieu-val, mert mély alvó vagyok. A többieket az őrületbe kergette.”
Matthieu: “mikor hazaéretem, felhívtam Robertet, megmondtam neki, hogy kiszállok. Tudtam, hogy ő sohasem hívna fel, egyrészt azért, mert félt, másrészt azért, mert fáradt volt.”
Robert: “azt hittem nehéz lesz, de Matthieu elég jól fogta fel. Nem neheztelt rám, és én se rá, így egyszerű volt. Felhívott és vége lett. Hihetetlen megkönnyebbülés volt.”
Szeptember 9-én a Cure – ismét trióként – megkezdte a próbákat a következő albumhoz.
Parry: “attól fogva egyre intenzívebbé vált, súlyos volt, se te, se én, senki sem kerülhetett a háromszögön belülre, és Robert annyira keményen, eldurvult lélekkel, vérfertőző módon játszott, amennyire valaha is láttam. Senki, de senki sem azonosulhatott azzal, amit csináltak.”
“Kezdtem megunni. Többé már nem is érdekelt. Elváltak az útjaink.”
Szeptember 27-e és 29-e között a zeneker megpróbált demo-felvételeket készíteni a Morgan-ben, eredménytelenül.
Robert: “a 'primary'-t és az 'all cats are grey'-t próbáltuk meg, de lassúak, nehézkesek voltak, és teljesen reménytelenül hangzottak. Egy temetésre emlékeztető hangzást akartunk, de csak fárasztóak lettek.”
Októberben ismét Európában turnéztak, 27 fellépést adtak Skandináviában, a Benelux országokban, Franciaországban és Németországban. Jóformán minden előadásra elkeltek a jegyek, s a '17 seconds' Hollandiában és Belgiumban felkerült a slágerlisták első 10 helyének egyikére.
Novemberben Angliában folytatták a turnét, ezúttal minden este más előzenekarral – akiket az együttes által a helyi reménységektől kért és kapott kazetták százaiból választottak ki. A zenekar az előadásokon dolgozott az új dalokon, és Gary Glitter:' do you wanna touch'-a volt a ráadás. A dzsekijüket ismét ellopták a Bradford Egyetemen. A 'grinding halt'-tot felhasználták a 'Time square' című film zenéjéhez és Simon elmondta a Soundsnak, hogy: “ha nem hülyéskednénk, már régen bekattantunk volna, és ha hármunk közül egy is kiszáll, akkor a Cure nem létezik többé.”
A hat hónapos, 13 országot felölelő turné, november 18-án fejeződött be a Cardiff Egyetemen.
December 18-án tartotta meg a Cure az első karácsonyi buliját a Notre Dame Hall-ban, egy zártkörű rendezvényen, ahol az Associates, a Scars, a Tarzan 5, a Cure és a Banshees mind megjelentek és fel is léptek. A zene folyamatosan szólt este héttől másnap reggelig, s mindenki, aki megjelent, egy jelvényt kapott.
Simon: “iszonyú hangerővel játszott mindenki, sokat kiabáltunk és piáltunk.”
Robert: “és mit gondoltok, ki volt a terem felügyeletével megbízott személy? Doktor Weaver, aki egy francia ifjúsági kulturális eszmecsere központnak használta. Mindezt teljesen véletlenül és nagyon ravaszul.”
Az júli 13-án lesz.Én majdnem mentem,de nem lehet napijegyet kapni,és 13 rugó sok egy kicsikét,hiszen még oda is kell jutni.Egyébként az egy szép nap lesz az ottaniaknak.Egy napon Cure,Mission,és Justin Sullivan és barátai.Csak a jegy megérné,de az utazás hosszú lehet.Szóval ha itt lenne ilyen,akkor igen vidám lennék:))
Off:
Lovecat!Majdnem elküldtem amit kértél,de megtelt a postaládád,legalábbis ezzel az ürüggyel lett visszadobva a mél:-)
On
eladó róbertsmicc egyik (bal) széttaposott, elnyűtt magasszárú cipője. eredeti lábszaggal, szagmegőrző csomagolásban. érdeklődni a fent található telefonszámon lehet.
mgcsináltam a tesztet.
nekem a mixed up jött ki.
én pl.
a bloodflowers szerettem volna lenni.
de szerinte ez vagyok akkor ez van na bumm..
mik derülnek ki......
molko
randizzunk Szigeten. én egy jo kis macskanadrágban leszek meg rossz állagu kult bakiban. ki leszek mázolva mint a hottak, meg lesz a kezemben valami páralé.
és még 1 hír:
ezen a címen lehet rendülni a galore és orange vdc-ket.
ja és bocs, ez már a 4. beszolásom.
100% ORIGINAL VCD MOVIES ONLY
All customer inquiries contact our customer care team:
info@first2view.co.uk
Please include your order confermation if a problem should arise.
On Saturdays you can find us at Bowlers
Manchester's Biggest Computer Fair.
We also attend other fairs. Please contact us for more details.
www.computermarkets.co.uk
Return Address
First 2 View
37 Church Road
Gatley
Cheshire
SK8 4NG
1979. jan. 8-10-ig a Cure ismét a Morgan stúdióban rejtőzködött, egy nagylemezen dolgoztak.
Michael: „ Parry a Hedges melletti székben ült, ami azt hiszem, hogy a felvételvezetéssel volt egyenlő. Az volt a gond, hogy azelőtt dobolt, s mint általában mindenki, aki zenélt, ő is gyengéd érzelmeket táplált a saját hangszere iránt. Ezért a felvétel első napja teljesen abból állt, hogy szegény Lol megpróbálta visszaadni azt, amit Parry a dal legfontosabb elemének tartott. Azután gyorsan mentek a dolgok...mert már olyan sokszor játszottuk a számokat. ”
„ Parrynek még arra is sikerült rávennie Robertet, hogy egy Fender Jazz Master gitárt és egy Roland JC 160 erősítőt vegyen a hangzás javítására. ”
Néhány nappal később egy West Hamstead-i Moonlight klubban léptek fel. Az előadás további elismerést váltott ki a zenei sajtóban.
Dave McCullogh így írt a Soundsban: „ olyan mint a korai és késői, egykori Buzz Cocks, hibátlan, az egész program a minimalizmus diadala...Robert csúcs, de a basszus az ami emlékezetessé teszi az estét. Mick szólóhangszerként használja, és nagyszerűen lendíti előre az egész hangzást. ”
Ugyanerről az estéről Ian Birtch azt írta a Melody Makerban, hogy: „a dalok stílusosan elrejtett klasszikus 60-as évekbeli pop-rock elemek ötvözete, a post punk mértéktartásával és hajtóerejével. A hatás az feszes és sokféleképpen értelmezhető, jó értelemben véve keménynek mondható. ”
Január 13-án az angol zenei lapok közül a Soundsban jelenik meg ismertetés először a killing an arab-ról: „ a killing an arab igazságtalan a felvétel szempontjából. Oké az A-oldal (nos, az az oldal, ami azt a benyomást kelti hogy az az A-oldal), kellemes, friss, erőteljes, és várakoztató. Eredeti. Azonnal megnyeri az ember tetszését. ”
A B-oldalról így folytatta Dave McCullogh: „ a dal felfedezte az egyszerűség értékét a rock’n’roll-ban, ahogy még egyetlen más lemez sem tette meg, legalábbis amennyire én vissza tudok emlékezni. A dalban alig játszanak. A hallgató képzeletére van bízva minden. ”
Január 20-án a Melody Maker cikke tovább erősítette a tetszésnyílvánítást: „ ahogy a Hongkong Gardenben egy egyszerű keleties stílusú zenét használtak aláfestésnek az ellentétes hatás elérésére, úgy jelenítik meg a feszültséget az arab-ban egy móros gitármelódiával. ”- írta Ian Birtch.
A Sounds január 27-i számában jelentette meg Dave McCullogh interjúját a zenekarral, akik képe a szám címlapjára került. Az interjút a zenekar kérésére Természettudományi Múzeumban készítették.
„ Kicsodák, micsodák, hogy néznek ki, csalódott leszek? ”- tette fel a kérdést az író, majd így folytatta: „ istenem, annyira fiatalnak néznek ki, hogy az nem igaz. Robert elragadó a bő, egyedülállóan dilis, divatellenes nadrágjában. Sovány és feltűnően jóképű...ahogy a legtöbb aránylag rendezett családi háttérrel rendelkező gimnazista srác, ő is fiatalabbnak néz ki akoránál. Ártatlanok és tiszták. ”
Befejezésül pedig azt írta, hogy: „ ...nagyon tehetséges. Szinte elődök nélküli. Ami rendkívül modernné teszi őket...A Cure kipattintotta a rock’n’roll szikráját bennem. Fiatalság, életerő, korlátlan lehetőségek és remény. ”
Január 31-től február 9-ig a Cure folytatta a felvételeket, és a keveréseket a Morganban. Alkalmanként megszakították a munkát a Londonban és környékén adott koncertekkel.
Robert: „ Az volt a helyzet, hogy mivel nem Londonban éltem, nem ismertem ezeket a helyeket. Legfeljebb Brightonba vagy Croydonba mentem koncertekre. Londonba sohasem jártam rendszeresen, mert túl sokba került az út oda-vissza. A Marquee-ról, a Hope&Anchor-ról, és a Nashville-ról olvastam, de azt, hogy a valóságban milyen ijesztőek voltak azt nem tudtam elhinni. ”
„ Február 9-én Nashville-ben játszottunk, és megjelent a Nemzeti Front, mert azt hitték, hogy a killing an arab tényleg egy arab megöléséről szól. (Valójában Albert Camus: A közöny regénye alapján íródott. ) Állandó verekedés volt. A Nemzeti Front olyan röplapokat osztott, amiben megemlítették a killing an arab-ot is, úgyhogy kénytelenek voltunk visszautasító nyilatkozatot tenni...”
Március 4-ével kezdődően a Cure 4 vasárnap esti koncertet adott a Marquee-ban. Az egyik előzenekaruk a Joy Division volt.
Robert. „ A koncertek teltházasak voltak, a színpadot állandóan ellepték. Az első este 900 embert engedtek be a megengedett 800 helyett. ”
Lol: „ Emlékszem, Ian Curtis-nek egészen szomorú kisugárzása volt. Később egyáltalán nem lepett meg az öngyilkosságának a híre. ”
Robert: „ A Joy Division-ra egyáltalán nem emlékszem. A színpad mögötti terület a Marquee-ban akkora, mint egy WC, és legalább 20 ember tartózkodott ott állandóan. Nem tudtunk kimenni meghallgatni őket, mert egyébként is túl izgatottak voltunk. Úgyhogy soha nem fogom megérteni, hogy a faszba vette ésxre Lol, hogy Ian Curtis szomorú volt. ”
A március 7-én, a Bournemouth-i városházán adott koncerten egy lány leszakította a fiúja fülét. Másnap reggel egy cikk jelent meg a helyi újságban „ egy férfi elvesztette a fülét a popkoncerten ” címmel. Másnap a Hounslow Borough Főiskolán a rendezők – akik főállásban tűzoltók voltak – összeverekedtek a skinheadekkel, mert azok kifogásolták a raggae előzenekart. A Cure folytatta az előadást, s csak később vették észre, hogy a dzsekijeiket és a pénzüket ellopták.
Március 24-én jelent meg Ian Birchnek interjúja a Melody Makerben, amiben Robert azt állította, hogy a trió felállás inkább szélesít mint korlátoz. Kevesebb hangszerrrel többet lehet csinálni. Ezért van a kislemeznek egyedi hangzása. Ha valaki más csinálta volna, valószínűleg arra gondolt volna, hogy a basszus mellé billentyű- vagy gitárjátékra lenne szükség. Azért, mert máskülönben a hallgatók azt gondolnák: „ Oh, valami mintha nem lenne rendben, mert kicsit kiegyensúlyozatlanul hangzik. ”
Robert ezután így folytatta a Cure zavarbaejtő hangszerelésének a magyarázatát: „ nem arról van szó, hogy nem szeretek szólót játszani, egyszerűen csak nagyon nehéz olyan dolgot csinálni, ami még nincs elkoptatva. A basszus mint szólóhangszer egyenlőre még aránylag kiaknázatlan. ”
Dempsey ezúttal az image-ról nyilatkozott: „ Pózolás az, ha az ember úgy állítja be önmagát, ahogy nem szereti, vagy a befutottakhpz hasonlóan. Bemutatás – ezzel szemben – az, ha csak olyannak amilyen. Szeretném magunkat annál őszintébbnek és becsületesebbnek tartani, hogy ahelyett amilyenek valójában vagyunk, egy image-t mutassunk be. Önmagunkat nem csaphatjuk be. ”
Március 30-án Westruntonban, ahol az együttes a Pavilion-ban játszott, látta meg Robert először az első nagylemez borítótervét: egy hűtő, egy porszívó és egy lámpa. Teljesen kiakadt.
Parry: „ Robert kimondottan szarnak tartotta, igazán csalódott volt, hogy nem volt beleszólása. Az én elgondolásom volt, hogy kissé nehezen érthető legyen, s Robert nekiállt sírni amikor megmutattam nekik. Csak annyit mondtam, hogy már elkészült. Úgyhogy bele kellett törődnie. ”
„ Az volt a gondom a Cure-ral, hogy jó zenét játszottak, de nem volt image-ük. Ezért gondoltam arra, hogy csináljuk meg teljesen image nélkül, ahelyett, hogy az akkor divatos vér és szorongás stílusu ábrázolást válasszuk. ”
„ Azt gondoltam, csináljuk meg egészen tárgyilagosan, válasszuk ki a három leghétköznapibb dolgot, amit csak találhatunk. Számok címei helyett csak utalásokat adtunk, az egész egy fejfájás volt a műsorszerkesztőknek, emellett azonban egy érdekes felfogás is volt. Az embereket lehet, hogy idegesítette és hatásvadásznak tartották, de ennyi kockázatot kész voltam vállalni. ”
A zenekarnak egyetlen beleszólása volt a borítóba, az, hogy egy lista kerüljön a belső oldalra. Afféle ki-kicsoda az együttes történetében, amivel a hálájukat fejezték ki.
A turné április 5-én folytatódott a chesterfield-i Fusion Hall-ban, ahol ez volt az első rock koncert a Pink Floyd 1968-as fellépése óta. A műsor után bebuktatták a Cure turnét.
Lol: „ A rodok közül páran füvet szívtak, és valaki meglátta őket. Roberttel voltam egy szobában, amikor hajnali 5-6 körül kopogtak az ajtón és úgy mutatkoztak be mintha a BBC-től lennének. Rendőrök voltak. Teljesen átkutatták a szobánkat, s nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy mit kerestek. A mi szobánkban semmit sem találtak, de az egyik rodot letartóztatták, s később tárgyalásra kellett mennie. ”
Április 6-án a Cure a Watford Főiskolán lépett fel, ahol ismét gond volt, a helyi skinheadek ütköztek meg a rendőrkutyákkal. 7-én jelent meg Chris Westwood cikke a Record Mirrorban: „ A Cure lehet, hogy csak egy reklámfogás, de lehet 3 fiatalember is ugyanabban az irányban beindulva. Nem egy új formát vagy hozzáállást alkotva a rock and roll-ról, és rock and roll-hoz, hanem ismét annak alapvető alkotóelemeire összpontosítva kényszeríti rá a hallgatót beállítottságának a megváltoztatására, gondolkodásra és élvezésére. Egy alaphangzás, a hangszerek leegyszerűsítésével, és újracsoportosításával... a dob különösen meghatározó, kemény, lendületes, és meglepő, jellemzője a ragyogó, olcsó cintányér. A dobfelszerelés ezúttal jóval többé válik egy puszta ritmusdoboznál... A Cure-t szabatosság, temperamentum, jól irányított energia és ötletek, provokatív elgondolások jellemzik... egyszerűen csak nagyon jók. ”
Ugyanebben a cikkben Lol is állást foglalt: „ Szerintem rock and roll ellenesek vagyunk, de csak abban az értelemben, hogy nem szeretjük a túljátszott dicsfényt, ami vele jár. ”
Április 20-án az együttes újabb jótékonysági koncertet adott dr. Weaver javára, a Northgate Főiskolán Crawley-ben.
Robert:„A Crawley Főiskoláról pontosan ugyanazért rúgták ki, mint az előzőből, úgyhogy nyílvánvalóan, nem tanult az esetből. Akkorra már ismertebbé, kisebb helyi hírességgé váltunk Crawley-ban, ezért gondoltuk, hogy felhívjuk a helyzetére a figyelmet egy koncerttel. Az előzenekarunk ugyanaz az Amulet volt, mint az elsőn. ”
„ A Nemzeti Front ismét megjelent és durván beindultak. Körbevették az épületet, és megpróbálták felgyújtani, mialatt mi bent játszottunk. Az egész este katasztrófális volt, tiszta erőszak az elejétől a végéig, mivel a náciellenes szövetség minden embere is eljött. Olyan volt mint egy mészárszék, de legalább bekerült az újságba. ”
Május 5-én jelent meg a Cure első nagylemeze, Three imaginary boys néven, azzal az anyaggal, amin a zenekar a megalakulása óta dolgozott. Robert kedvencei az accuracy ( „ a legtökéletesebb dalok egyike, néhány szó, kevés zene” ) és a grinding halt voltak. Az utóbbit Lol írta és Robert rövidítette le a szöveget úgy, hogy az csak a fásultságról és közönyösségről írt mondatok elejét tartalmazta. Az another day, az „ egyszerűen csak unalomról, és ismétlődésről szól ”, állítólag Robert otthoni hangulatáról. Az object az egy kitalált történet, egy fekete humor, Robert kísérlete arra, hogy betegnek tűnjön. A subway song egy tipikus Smith fantáziának a leírása. „ Sokszor azt meséltem az embereknek, hogy ismertem valakit, akit a metrón öltek meg. Egyáltalán nem volt igaz. ”
A meathook, a Cure legrégebbi számainak egyike, és „ valószínűleg az egyik legrosszabb is. ”
A fire in cairo egy élénk szókép, és a foxy lady egy tipikusan tisztelet nélküli, minimalista támadása volt Hendrix klasszikus dalának. Adam Sweating azt írta róla a Sounds International-ben, hogy: „ képzeljétek el Hendrixet a gitárcsillogás, a fázisok, és a sztereó trükkök nélkül, csak egy csupasz rángatózó csontváz marad... elveszíti az álmot, s helyette csak aggasztó nyomor marad. ”
A címadó szám az első azok közül, amiket Robert az álmai alapján írt.
Adam Sweating később így folytatta:„A Who-n kívül nem ismerek más zenekart, amely egy alapfelállást ilyen gazdagon kihasználna...olyan mint egy befelé forduló ábrándozás egy esős délután. ”
Robert: „ A reagálás a killing an arab-ra egyöntetűen jó volt.. felkerült az alternatív listákra, Peel majdnem minden este játszotta. Nem hittem volna, hogy ilyen hatása lesz, mert nem tartottam annyira különlegesnek. Az igaz, hogy annak idején Captain Beefheart-ot hallgattam azért nem tartottam keménynek azt, amit csináltunk. ”
„ Amikor a killing an arab-ot kiadtuk, még senki sem tudta, hogy kik voltunk, egy előítéletek nélküli kislemez volt. Mire azonban az album megjelent, addigra már volt egy bizonyos mértékű sajtóvisszhangunk, s az embereknek tudomása lett arról ahogy hangzottunk és ahogy kinéztünk, s rettenetesen lehúzták. Hatásvadásznak tartották azt, ahogy kiadtuk. ”
„ Valójában nem szerettem a lemezt. Szerintem egyáltalán nem volt Cure-os a hangzása. Sokan mondták, hogy szeretik a változatosságát, én azonban pont azt nem bírtam benne. Úgy hangzik mintha egy válogatás lenne. ”
Május 19-én, egy NME cikkben, a háztartási gépek bemutatásában, Nick Kent megjegyezte, hogy: „ Nem nyersek, vagy különösen klikkszelleműek, de az interjúvoló érzi, hogy a folyamatban lévő interjú feszélyezi őket, zavarónak tartják az eljárást, csaknem képtelennek... a dobos Tolhurst tűnik a legdemokratikusabbnak, és üzleti érzékkel rendelkezőnek, míg a gitáros Smith, aki egyértelműen érettebb koránál, kreatív vállvonogató... e kettő közé olvad be a basszusgitáros Dempsey, minden különösebb dimenzió hozzáadása nélkül. ”
Ennek ellenére kitartott amellett, egy később Roberttel folytatott telefonos beszélgetés után is, amit befejezésül írt: „ Ami ezt fogja követni, az lehet, hogy a 80-as évek legjobb popzenéje lesz. A Cure-t, különösen Smith-t szemmmel kell tartani. ”
A második kislemez kiadása előtt Parry fehér cimkékkel ellátott grinding halt lemezeket küldött a rádiók műsorszerkesztőinek. A megjelenéséről azonban lemondott, mivel nem váltott ki túl nagy lelkesedést, és a Record Mirrorban is helytelenül ismertették.
Június 1-én volt az együttes következő jelentősebb fellépése a Carshalton Park-ban, a Secret affair-rel, és a Marton Parkas-szal. Philip Hall megjegyezte a Record Mirrorban, hogy: „ rengeteg elgondolás, de kevés identitás ” míg a Crawley Advertiser így magasztalta: „ a basszus és a szólógitár finom ötvözete. Kellemes változás a 120 km/h gyorsaságú zenék után, amiket legtöbbször a tehetség hiányában kínálnak fel. ”
Június 26-án jelent meg a Cure 2. kislemeze, a boys don’´t cry/plastic passion. Ian Birtch még a dalok élő előadásáról azrt írta a Melody Maker-ben, hogy: „ felépítésében a Beatles 64-65 körüli kislemezeinek B oldalaira emlékeztet, megnyerő ütemessége és forrongó összeférhetetlensége pontosan megfelel a mai kor igényeinek. ” A Record Mirror Giovanni Dadomoja megjegyezte, hogy: „ felidézte 12-13 éves John Lennon képét. ”
Parry: „ Június 28-án Port Talbotban Robert leültetett, és azt mondta: „ nézd Bill, nem akarok olyan lenni, mint a Boomtown Rats.” Megnevettetett ezzel és betekintést nyújtott a személyiségébe, ez volt az első jelzése annak ami következett. Azt gondoltam, hogy: „ mit akart ezzel mondani? ” Semmiképpen sem lehetne a Boomtown Rats-hez hasonló. Elgondolkodtatott, és csak később jöttem rá, hogy úgy érthette ezt, hogy nem hagyja magát manipulálni. Ezt saját gyengesége jelének fogtam fel, olyan értelemben, hogy mennyire képes átlátni azt, amit csinált és elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen messzire lehet elmenni ezzel a zenekarral. Nagyon össze tudja törni az embert, ha valakitől ezt hallja, a legszívesebben azt mondaná: „ bazd meg, legyél olyan, mint Boomtown Rats, és ha nem tetszik változtass rajta! Ne hátrálj meg, mielőtt megtudnád hogy mi vár rád!” És az a komoly arckifejezése, a félelme az egésztől, hihetetlenül meglepett. ”
„ Tudtam, hogy a killing an arab élvezhető lesz, de a bozs don’t cry volt az, amit a top 10-be szántam. Nem került fel, mert a Polydor betett nekünk. A boys don’t cry egy sikerszám volt és az lehetett volna. Robert jogosan volt csalódott. ”
Július 1-én a Cure a Lyceum-ban játszott, a Ruts-szal. Noha még a Ruts rajongóinak a körében is zajos sikert arattak, néhányan mégis meggyőzetlenek maradtak. Mike Nicholls így írt a Record Mirrorban:„a 79-es év felén túl a Cure első számú esélyesnek tarthatja magát az év legsikertelenebb együttese díjra... nincs porszívó, hűtő, vagy lámpa a színpadon csak egy hatalmas ventillátor, ami hűsen és kellemesen
tartja őket. Azon kívül nemes vasáruk mutatós lámpák formájában, amik kék és sárga fényt szórnak a zenekarra, és fehéret a közönségre... Tudják-e, hogy ők az új hullám Pink Floyd-ja? Nos, Robert Smith-nek sikerült egy Sid Barettes hangzást elérnie, és a képzőművészeti iskolás és füstbombás megközelítésük határozottan hippis hatású. ”
Júliusban Robert néhány, a Cure-on kívüli terv megvalósításához fogott. Ezek egyike az Obtainers yeah yeah yeah című számának a felvétele volt a saját - Rick Gallup-pal közös – kiadója számára.
Robert: „ Egy acapella stílusú zenekar voltak, csak ketten, 10-11 évesek. Fazekakon, lábosokon játszottak és énekeltek. Egyszerűen csak bedobtak egy kazettát a bejárati ajtón lévő levélnyíláson, és a dalok nagyszerűek voltak. Sokaknak lejátszottam, és mindenki fel akarta vetetni velem, ezért arra gondoltam, hogy a kazetta másolása helyett csak ötven fontba kerülne száz lemezt kiadni, aminek darabját fél fontért árulhatnám. Meg is csináltuk... A túloldalra Simon zenekarát a Magspies-t tettük, és minden darabot eladtunk. Peel elég sokat játszotta, s nekem is tetszett. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lemezeket készíteni és eladni. ”
A második terv a Cult Hero volt, egy ártatlan szórakozás, ami akaratlanul is a zenekaron belüli feszültség illusztrálására szolgált.
Robert: „ Simonnal akartam felvételeket készíteni. Valójában sohasem ismertem meg Michaelt, mert sohasem volt közös az érdeklődésünk. Dumáltunk egymással, de igazán egyszer sem beszélgettünk el. Egymástól teljesen eltérő személyiségek voltunk, s ha nem lettünk volna egy zenekarban, akkor egyáltalán nem tartottuk volna egymással a kapcsolatot, mert szerintem különösebben nem élveztük egymás társaságát. Másokkal jobban megértettem magam, s nehézzé vált állandóan hármasban utazni mindenhová, s egy szobában lakni. Lollal közelebb kerültünk egymáshoz, mert ugyanazokon a dolgokon nevettünk és idegeskedtünk, Dempsey-vel azonban nem. ”
„ Néha 2-3 órán át csend volt, senki sem szólt egy szót sem, s mindig Lol próbálta megtörni a jeget, elsimítani a dolgokat, rendbehozni mindent. Már a társalgásban sem vettem részt, éreztem, hogy hamarosan eljutok arra a pontra, hogy nem leszek képes Michaellel együtt játszani. ”
„ Nem élveztem a fellépéseket, semmit. Amikor csak hetente egyszer próbáltunk és a Rocket-ban játszottunk, az elment, de amikor turnén voltunk, és heti 3-4 koncertet adtunk, azt kezdtem nagyon nehéznek találni. ”
Lol: „ Michael mindig annyi vitamint szedett, amennyit csak tudott és mégis állandóan beteg volt. ”
Robert: „ Másokká váltunk, s egy idő után ez kezdett kihatni a zenére. Később, egyik szombaton elmentem Horley-be, Simonnal és csapatával inni, s arra gondoltam, hogy jó lenne ha Simon lenne az együttesben, sokkal élvezetesebb lenne és teljesen beindulna... ”
„ Egyik este a bárban voltam Simon társaságával, és valaki említette, hogy Frank Bell, egy Horley-i portás mindig is úgy érezte, hogy megvan az adottsága ahhoz, hogy sztár legyen. Ismertem őt, rendszerint egy „ I’m a cult hero ” feliratú polót viselt. Szóval arra gondoltam, hogy beviszem a stúdióba, és írok neki egy diszkó számot. Simonnal akartam csinálni, Porlt és Janettet ( a nővéremet ) is bevettem, hogy ne tűnjön úgy, mintha csak Michaelt helyettesítettem volna másik basszusgitárossal. ”
Lol: „ A hangulat a stúdióban egészen más volt, mint az azt megelőző hónapokban. Mindenki élvezte, igazán jó buli volt. Ezenkívül még meghívtunk másik 10-15 embert Horleyból – akik mindannyian 7 óra körül, meglepetést rejtő csomagokkal állítottak be és ott töltöttük az éjszakát. ”
Michael: „ Nyaralni voltam, s mire visszatértem, Simon már megtanulta a basszusfutamokat. Engem ez különösebben nem zavart, úgyhogy lementem a stúdióba, s egy borosüveggel játszottam a szintetizátoron. Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor Robert rájött, hogy Simon megfelelőbb lenne az együttesbe. Jobban kijött vele, sokban hasonlítottak egymásra. ”
Robert: „ A lemez, Kanadát kivéve nem sokra vitte, ott kb. 35000 példányt adtak el belőle, ott bejött, Frank ott egy Cult Hero. ”
Július 29-én a Cure egy szabadtéri fesztiválon lépett fel a hollandiai Sterrebosban. Zenekarként ez volt az első külföldi útjuk.
Lol: „ Keményen esett az eső, azt hittük hogy áramütéstől fogunk meghalni a színpadon. A fellépést azonban annyira élveztük, hogy aznap este a klubban ahova mentünk – több ember kérésére – adtunk egy másodikat is.Emlékszem italokkal fizettek. Azután Amsterdamba mentünk, ahol a szobáink egy olyan hotelban voltak lefoglalva, ami kívülről tűrhetően nézett ki, de tíz lépcsősor után egy olyan helyiségbe érkeztünk meg, ahol hat tábori ágy, piszkos függönyök, és egy keresztbe futó, bűzlő cső volt. Azonnal elmenekültünk, s hajnal ötig ittunk a városban, mielőtt képesek voltunk visszatérni oda. ”
Augusztus 3-án, egy londoni Throbbing Gristle koncerten ismerkedett meg Robert, Steve Severinnel a Bansheesből.
Robert: „ A Throbbing Gristle-t figyeltem, s úgy tűnt, hogy egy teherautó kipufogó füstjét pumpálták
az utcáról a közönségre. Úgyhogy kimentem a bárba ahol ott volt Bill és Severin is . Bill bemutatott minket egymásnak és mi néhány ital mellett eldumcsiztunk, valójában előkészítve ezzel az elkövetkezendő 5-6 év eseményeit. Az alkalomra pontosdan emlékszem, napszemüveget és zöld kockás Charlie Carioli öltönyömet viseltem, ami megnevetette Severint. ”
Severin: „ Két embernek köszönhetően szerződtettek le minket a Polydorhoz, ezek egyike Chris Parry volt. Amikor otthagyta a céget, hogy beindítsa a Fictiont, odaadta nekem a Killing An Arab egyik felvételét, ami nagyon tetszett nekem. Ezért mutatott be Robertnek az YMCA-ban, aki egy különös zöld öltönyt viselt. Az első kérdésem az volt, hogy miért él Crawley-ban, mivel nem értettem, hogy lehet valaki egy együttes tagja anélkül, hogy Londonban élne. Azt felelte, hogy ott nyugisabb. ”
Robert: „ Örültem hogy megismertem, mert nagyon bírtam a Bansheest, igazán jók voltak, így amikor megkérdezte hogy lenne-e kedvem velük együtt turnézni igennel feleltem. ”
Augusztus 24-én, a Cure a Reading Fesztiválon játszott, amin – többek között – a Police és a Motörhead is felléptek. Egy lakókocsiban utaztak Lemmyvel, s a boys don’t cry-t a „ Motörhead embereknek ” ajánlották, amivel emlékezetes sikert arattak.
Augusztus 29., Stateside Színház, Bornemouth. A Cure, a Siouxsie And The Banshees előzenekaraként lépett fel. Ez volt a közös turnéjuk első állomása.
Szeptember 5-én a turné Belfastba érkezett.
Lol: „ Behajtottunk Belfastba és megálltunk egy rendőrségi őrhelynél, utbaigazítást kérni az Európa Szállóhoz. Tiszta feketébe voltam öltözve éppen, kiugrottam az autóból és a rendőr felé futottam. A következő dolog amire emlékszem az, egy oldalamba nyomott pisztoly volt. ”
„ Ez még csak a kezdet volt! Mert amikor megtaláltuk az Európát, ott egy bárt kivéve semmi sem volt az első négy emeleten és az egész 3 méter magas kerítéssel volt körbevéve. Félelmetes volt, nyomozni kellett hogy bejussunk. Amikor pedig az Ulster Csarnokhoz értünk, akkor tudtuk meg, hogy a rodok elaludtak Liverpoolban. Úgyhogy egyáltalán nem volt cuccunk. Terry Hooley, a Good Vibrations magazin vezetője, körbenézett minden általa ismert együttesnél és végül a Banshees után , az Outcasts felszerelésével játszottunk. Ha jól emlékszem, eltűnt az egyik gitárjuk, aminek nem nagyon örültek. ”
Szeptember 6-án, Aberdeenben volt a turné következő állomása. A Banshees két részre szakadt, amikor néhány órával a fellépés előtt – előzetes bejelentés nélkül – Kenny Morris dobos és John McKay gitáros otthagyták saz együttest.
A probléma azután merült fel, miután a zenekar bevonult a helyi lemezboltba, hogy ott az aláírásaikkal lássák el a legújabb nagylemezeik példányait...
Sajnálatosan a Polydor – az együttes kiadója – súlyosan alábecsülte az agyüttes iránti érdeklődés mértékét a térségben. A bolt 200 darabot rendelt a lemezből, s a Polydor mindössze 50-et szállított le, ami pillanatokkal az együttes megérkezése után elfogyott. Szerencsére a Banshees menedzserének az autójában volt egy csomó lemez. Eladta azokat a bolt tulajdonosának, Morris és McKay azonban elkezdték a lemezeket ingyen kiosztani. Mikor az üzlet tulajdonosa tiltakozott ez ellen, a páros kijelentette, hogy nem adnak több autogramot. Siouxsie és Severin megkísérelték helyreállítani a rendet, de csak vita lett belőle, s Morris és McKay elrohantak. Mire a többiek visszatértek a hotelbe, addigra a páros már a London felé tartó vonaton ült, a turnéigazolványukat pedig a párnájukra tűzték. A Cure-t mindez nem igazán lepte meg.
Robert: „ Emlékszem, a bornemouth-i bemelegítő fellépésen, az öltözőben ültünk miután leadtuk a műsorunkat és Siouxsie bejött Severinnel, s dumáltak velünk, hogy megismerjenek minket. Morris és McKay azonban hozzánk sem szóltak. Ha beléjük botlottunk és köszöntünk nekik egyszerűen csak elfordították a fejüket, mint a szupersztárok. ”
„ Azt, hogy elmentek, mi csak a koncerten a színfalak mögötti zűrzavarból tudtuk meg először. Dave Woods – a Banshees menedzsere – pánikban volt, s mikor a műsorunk befejezése után lejöttünk a színpadról, megkérdezte, hogy visszamennénk-e még játszani. Mondtam, hogy rendben. Siouxsie és Severin felemntek bejelenteni a hírt. A közönség énekelni kezdett és mi visszamentünk előadtunk néhány még befejezetlen számot, a 17 Seconds-ot például, amihez még csak a zenét írtuk meg. Azt hiszem játszottuk az M-t, majd a Lord’s Prayer-t adtuk elő közösen. Severin kiabált nekem: Hé, játszatok, hé! – s amint kiderült, nem ez volt az utolsó alkalom amikor kiabált velem. ”
„ Szerintem jó este volt. Később visszatértünk a Banshees hoteljába, ott maradtam, s akkor piáltam be Siouxsie-val és Severinnel először. Arról beszélgettek, hogy mit fognak csinálni, s én folytatni akartam a turnét, Fontos volt számunkra, ezért felajánlottam, hopgy játszom velük ha szükségük van rám. Severin azt felelte, hogy meghallgatnak néhány gitárost, s ennyiben maradtunk. ”
Szeptember 8-án jelent meg David Hepworth cikke a Soundsban, amelyben színesen leírta annak a nehézségeit, ahogy megpróbált interjút késyíteni a Cure-ral: „ Ha lett volna egy közeli kijárat, biztos
használtam volna. Smith – aki egy szörnyűséges zöld öltönyben lakozott, ami úgy nézett ki mint egy torreádor ruha és egy elnyűtt Charlie Carioli keresztezése – úgy lebegett keresztül a báron, mint aki túl kegyetlenül megviselt az élethez... megkérdezte, hogy van-e valami alkoholmentes ital, erőltetett mosollyal közölte, hogy a zenekar többi tagja nem tudott eljönni, sápadtan a falnak dőlt és csak látszólag próbált mag bekapcsolni az én patetikus társalgási kísérletembe. ”
Később – ennek ellenére – néhány pohár bor mellett, Hepworth felmelegedett Robert iránt, aki megvilágította a Three Imaginary Boys mögött rejlő elgondolást: „ Az image-nélküliségnek az a magyarázata, hogy mint együttes nem voltunk semmivel sem kapcsolatba hozhatók. Nem voltunk jobbosak, balosak, semmik. Az emberek azt hiszik, hogy ha egy zenekarban vagyunk, ha ugyanezt a zenét szeretjük játszani, akkor az álláspontjainknak is megegyezőknek kell lenniük, vagy ugyanazokat a dolgokat kell szeretnünk, vagy ugyanazokért a dolgokért kell kiállnunk. Nem hiszem, hogy van ilyen összefüggés... a mi esetünkben ez tisztán egy zenei dolog. Nem járok össze se Michaellel se Lollal. Valójában senkivel sem! ”
Végül kifejtette a véleményét az interjúk idiótizmusáról: „ Nevetségesek. Megjelentet az ember egy lemezt, amit bizonyos mértékű kritikai elismeréssel fogadnak és azonnal olyan pozícióba kerül, hogy az emberek hallgathatnának rá... Hízelgő lehet tudni, hogy mások kíváncsiak az ember gondolataira, de mivel szerintem nem vagyok a mai világ három legkíválóbb, legeredetibb gondolkodóinak egyike, ezért nem vagyok abban a helyzetben, hogy kifejtsem az életfilozófiám. ”
Szeptember 10-én, a Cure a Rotterdam New Pop Fesztiválon lépett fel, 10000 ember előtt. A műsort az angol TV is közvetítette. Hazatérésük után visszamentek a Morgan stúdióba és a következő kislemezükön – Jumping Somesne Else’s Train/I’m Cold – dolgoztak.
Robert: „ Egy reakció volt az akkor folyó mod mozgalomra, ez a magyarázata a Pete Townshendes nyitó akkordnak. Emlékszem a szöveget egy morgani bárban írtam. A zene még régebbről maradt meg. Akkor már 17 Seconds stílusú számokat írtam. Gondoltam jó kislemez lenne, de az volt az utolsó abban a stílusban, s rájöttem, hogy lehet, hogy az utolsó amit Michaellel csináltunk. Volt néáhány próbánk és az új dolgok nem tetszettek neki. A basszust még egyszerűbbé akartam tenni, ő pedig tovább akarta díszíteni. ”
Michael: „ Tényleg az volt az utolsó Cure szám abban a stílusban. Minden általunk követett együttesből volt benne egy kicsi. Robert mindössze egy kazettát adott nekem az akkordszerkezettel, szöveg nélkül. Lolnak csak egy ritmusa volt, így azt tudtuk hogy mi lesz és ennyi volt az egész. Nem dolgoztunk rajta együtt, így azt sem tudom, hogy Robert utálta-e vagy kedvelte-e. ”
Robert: „ A Jumping Somesne Else’ś Train készítésének idején, Siouxsie és Severin benéztek hozzánk és Sioux énekelt az I’m Cold-on, a B oldalon...
Először felvettük rendesen, majd lelassítottuk a sebességet felére és úgy játszottam rá a pszichedelikus gitárt. ”
„ Miután a Banshees 2 napon át hallgatott meg gitárosokat és senkit sem találtak, aki el tudta volna játszani azt amit akartak, meghívtak engem. Megtanultam néhány számukat, hogy jó benyomást keltsek. Azt hiszem 6 vagy 7 számon futottunk át – mert tudtam őket – és utána döntöttek úgy, hogy megfelelő lennék. Elvégezték az utolsó simításokat – még Budgie-t találták a Slits-ből – és a Morgan felvételek idején közölték velem a hírt. Mindenki igazán boldog volt, noha kezdetben új előzenekart akartak. Megmondtam nekik, csak úgy játszom velük, ha a Cure marad. ”
A Banshees turné szeptember 18-án, a Leicester de Monfort Csarnokban folytatódott. Robert mindkét műsorban játszott.
Robert: „ Nem emlékszem arra, hogy nehéz lett volna. Ahhoz képest, amit az utóbbi 2-3 évben csináltunk, ez kutyafasza volt. Autókáztattak minket, étel volt az öltözőben. Az egyetlen nehézség az első esték idegi megterhelése volt, annak a tudata, ahogy az emberek kérdőn néztek rám, azon tűnődve, hogy: Vajon képes lesz-e rá? ”
„ Elég jól ment, noha először próbáltam meg egy gitárost utánozni. Különösnek találtam, inkább kifizetődőbbnek mint fárasztónak. ”
Deanne Personnak, a NME újságírójának – aki csatlakozott a Cure-hoz a turnén – más volt a véleménye. Egy „ image nélkül, stílus nélkül, kamu nélkül ” című okos cikkben, így írta le Robertet: „ Betegesen néz ki, soványan, sápadtan, mint aki nem iszik, nem alszik eleget, az agya állandóan pörög. Senkit sem akar cserbenhagyni, legkevésbé a Bansheest. ”
A maga szempontjából, Robert kifejtette az együttes álláspontját: „ Azt hiszem az emberek csalódottak mert nincs image-ünk. Nincs semmi amivel azonosulhatnánk, vagy amit utánozhatnánk mint a Clash-nél vagy a Ramonesnál, vagy a Bansheesnél... Sőt, ugyanaz a ruha amit az utcán hordok, az van rajtam a színpadon, a Cure-ban és a Bansheesben is, s ez nem igazán egyezik meg az embereknek egy popsztárról
kialakított képével... Egyszerű lenne kidolgoznunk egy image-t. Rózsszínre festhetnénk a hajunkat vagy járhatnánk bőrbe vagy valami ilyesmi, de akkor annak az image-nek megfeleleően kellene állandóan élnünk, s azzal már nem fárasztanám magam. ”
Lol elárulta, hogy ő is felajánlkozott alkalmi Banshees tagnak, ha esetleg szükség lenne rá. Michael pedig látszólag beletörődött abba, hogy a Cure a turné folytatásának áldozataként színtelenné vált. Kihasználta azonban a lehetőséget arra, hogy kritizálja a lemez borítóját: „ Valaki másnak az elgondolása volt és csak a hátrányunkra szolgált. A rajongók megkértek minket, hogy értelmezzük és képtelenek voltunk rá. Hogyan magyarázhatná meg az ember valaki másnak az alkotását(?)... lehetetlen, s olyankor kezd darabokra hullani a mi előregyártott image-ünk. ”
Robert elismerte, hogy mindannyian túl megilletődöttek voltak: „ Szerintem a Banshees, a rodok és mindenki esztelennek és naívnak tartott minket, mert mi annyira be tudtunk indulni a dolgokra... Néha mosolygok, olyankor amikor Budgie vagy én hibázunk, egymásra nézünk és vigyorgunk. Nem tehetünk róla, de ez nem a Banshees image-e, vagy mégis? Állítólag ők teljesen mélyek, titokzatosak és elvontak. ” A Cure-on belüli kapcsolatokról kijelentette, hogy: „ Mostanában egész felületes szinten társalgunk, kilikk viccek, szellemes megjegyzések reggelinél és ehhez hasonlók, mert az ember kifogy a témákból ha állandóan együtt van... De nem unatkozom, mert rengeteg más dolog van amiről gondolkodom. ”
Később – még abban az évben – Robert bevallotta a Blank Space-nek, hogy: „ Egészen az ötödik vagy hatodik fellépésig, észre sem vettem, hogy nem adtam bele mindent a Cure programjába, mintha az csak a kezdet lenne és a lényeg csak később jönne... Mielőtt színpadra léptem volna, mindkét programra rá kellett hangoélnom magam a próbateremben... ezt az egészen egyedülálló érzést volt a legnehezebb megszokni. ”
A dolgok ennél sokkal egyedibbé váltak október 3-án, New Castle-ban.
Robert: „ Nagyon különös este volt. Verekedésbe keveredtem három üzletemberrel a liftben, ami azután a folyosón folytatódott. Az egyik palit belefejeltettem az üvegajtóba, a másik kettő azonban kikészített. ”
„ Tehetetlen voltam. Sikerült a saját emeltemen kiszállnom, velük együtt a nyomomban. Dörömböltem Michael és Lol ajtaján és segítségért kiáltottam. Ők persze azt hitték, hogy hülyéskedtem. Mire a végén megmentettek, addigra rendesen össze voltam szabdalva. Az üvegajtó összevágta a kezem és a fejem egyik oldalát teljes hosszában. Ráadásul iszonyatos volt a hangulatom. ”
„ Tulajdonképpen azon az estén írtam meg a 17 Seconds nagylemez ¾-ét. Hét vagy nyolc órán át fennmaradtam és írtam mert annyira boldogtalan voltam. Azoknak az éjszakáknak az egyike volt ez, amikor a világ összes borzalmával telítve éreztem magam. ”
„ A turné másik emlékezetesebb estéje 8-án, Hullban volt. Lollal és Severinnel keményen piáltunk egy bárban, amikor Lol egyszerre csak elhatározta, hogy elnmegy sétálni. Mikor még kb. 2 órával később sem került elő, akkor elindultunk megkeresni. ”
Sűrű köd volt és Severinnel egymás mögött, öngyújtókkal a kezünkben gyalogoltunk, hogy el ne tévedjünk. Időnként üres üvegekbe botlottunk az úton, abból tudtuk, hogy jó irányba haladunk. Végül is a folyóparton találtunk rá, mivel azonban meg sem mozdult, otthagytuk a sárban, hogy aludja jól ki magát. ”
„ Severin ezután teljesen megkedvelte Lolt és hárman egyfajta csapattá váltunk az együttesen belül, mert Severin a Banshees-zel nem tudott úgy bulizni, mint ahogyan velünk. ”
Robert egyre több időt töltött önkéntelenül és szükségből a Banshees-zel.
Robert: „ Nem hiszem, hogy Lolt ez túlságosan zavarta volna, mert ő is élvezett velünk turnézni. Michael nam volt különösebben oda értük, s szerintem neheztelt azért , hogy még velük is utaztam. ”
Nekik egy luxusautóbuszuk volt, míg Lol és Michael az én zöld Maximmal jártak. A Banshees nam akarta, hogy azzal utazzak, mert attól tartottak, hogy lerobban – amit rendszeresen meg is tett – s arra gondoltak, hogy: „ Minek az egész előadást kockáztatni? ”
„ Emellett még egy különös incidens is történt – azt hiszem Birmingham-ban – amikor úszni voltunk, de Michael nem volt velünk. A reggeliző asztalnál ültünk Siouxsie-val, Severinnel és néhány másik emberrel, s Michael lejött és nem jutott neki hely. Egy másik asztalhoz kellett ülnie, s arra gondoltam, hogy: „ Oh, ne! Ez lesz az utolsó csepp a pohárban! ”
„ Tisztában voltam azzal hogy a Banshees turné után nem térhettem vissza arégi Cure-hoz, de már előre élveztem azt, ami lesz belőle. A Banshees turné lehetőséget adott arra, hogy Loltól és Michaeltől elkülönülve gondolkodjak azon, hogy mit akarok csinálni a Cure-ból. ”
Michael: „ Szerintem ez egy nehéz időszak volt Robert számára. Mi nem voltunk vak funkciónáriusok Lollal, de amíg mi csak ott voltunk, addig ő már a következő lemezen dolgozott... Akkor még mindig elég rendes violt ahhoz, hogy észrevegye, hogy aggódtunk Lollal, hogy a Banshees tagja lesz – biztos vagyok benne, hogy megpróbálták rábeszélni – ezért próbálta meg úgy beosztani az idejét, hogy jusson mindenkire. ”
Parry: „Arra gondoltam hogy:„ Ha a pali a Banshees-zel akar játszani, miért ne, lehet, hogy lesz belőle valami, isten tudja mi! ” Robert az élet szerelmese, úgyis azt csinálja amit akar. Abban az időszakban még sok minden másban is benne voltam – a Passions, a Purple Hearts, az Associates – egy kiadó vezetője voltam, így fogalmam sem volt arról, hogy Robert sok időt töltött a Banshees társaságában. ”
A Jumping Someone Else’s Train/I’m Cold kislemez november 2-án jelent meg, s az angol sajtó másnap ismertette.
Parry: „ Az összes korai kislemez közül valószínűleg ennek volt a legjobb hangzása... ez volt Dempsey hattyúdala. ”
A Cult Hero kislemez is novemberben jött ki.
Parry: „ A turnét követően megvizsgáltama Cure-t, hosszan és keményen, s úgy döntöttem, hogy nemzetközileg ismert együttessé kell válniuk. Untam már Birmingham-be és Manchesterbe járni... úgyhogy behívtam őket és azt mondtam nekik, hogy: „ Egy egész világ vár rátok odakint és meg akarom mutatni nektek! ” Dempsey – tipikusan – azt kérdezte, hogy: „Miért Bill? A dolgok nem mennek elég jól Angliában? ” Robert szinte meg se szólalt, én pedig folyamatosan figyeltem azon tűnődve, hogy mi volt a gond. ”
„ Szóval néhány közhely után bepréselték magukat Robert Maxijába, haza tűztek, s később Robert felhívott és elmondta, hogy meg fogja változtatni az együttes felállását. Emlékszem ahogy mondta: „ Ne aggódj Bill! O.K. lesz! ”
Nyolc hónappal később – egy a NME-nek adott interjúban – Robert így emlékezett vissza az együttes akkori helyzetére: „ Egyszerűen munkává vált... Minél tovább folytatódott, annál elviselhetetlenebb lett... Michael semmilyen szinten sem kapcsolódott be, még csak nem is kritizált és kezdtünk teljesen banálissá válni... ugyanannál a műsornál maradtunk napokig... az egésy kezdett nevetséges lenni... Nem volt sok értelme folytatni. ”
A közös játék Severinnel még jobban megerősítette Robert elhatározását, hogy egy tisztább, leegyszerűsítettebb stílusra törekedjen.
Robert: „ A turné után otthon, egyedül készítettem felvételeket. A nővérem Hammond orgonáját használtam, aminek egy kis dobgépje és basszuspedáljai voltak. A 17 Seconds nagyrészét Bossa Nova vagy Swing ritmussal írtam. A szöveg már megvolt Newcastle-ből, kipengettem az akkordokat a Top 20-on és egy hét alatt 6 vagy 7 számot dolgoztam ki. ”
Emlékszem, amikor Lol és Michael meghallgatták. Lol teljesen beindult, míg Michael... nos ő nyugodtan olvasta tovább az újságját. „ Ebből elég volt! ” – gondoltam. Egyenesen átmentem Simonhoz és lejátszottam neki is a demokat. Egészen fellelkesültt, különösen azért mert az akkori zenekara elég nyálas popdalokat játszott. Tudtam, hogy csalódott volt, ezért azonnal megkérdeztem, hogy akar-e a Cure-ban játszani. Emlékszem azt mondta: „ Miért kirúgtad Michaelt? ”- és én azt válaszoltam: „ Még nem. De ha te eljössz basszusozni, őrá már nem lesz szükség, vagy nem? ”
Simon: „ Mindig is úgy éreztem, hogy én lennék a legmegfelelőbb basszusgitáros a számukra, de álmodni sem mertem róla soha, hogy Robert kérne meg engem. Már beletörődtem abba, hogy az életemet egy gyárban fogom tölteni, reggel 7:30-tól 5:30-ig hazajövök basszusozok pár órát, s az est hátralevő részét Carollal, a barátnőmmel töltöm, a hétvégén kimegyek a kocsmába a 18 fontommal. ”
Parry: „ Robert a zenét szígorúan fegyelmezetté akarta lenni, le akarta egyszerűsíteni egészen az alapjaira, s ha egy nyitott E húrt rángattak 5 percig megállás nélkül, az is megfelelt neki. Dempsey-t azonban ez nem érdekelte, Ő mindig is egy ékesszóló basszusgitáros volt és maradt. ”
Robert: „ Nem emlékszem pontosan, hogy hogyan mondtam meg Michaelnek. Lehet, hogy sehogy. Valószínűleg Lolra hagytam. ”
Lol: „ Valójában én hívtam fel és úgy tűnt mintha egyáltalán nem is érdekelte volna. ”
Michael: „ Éreztem, hogy volt valami a levegőben, hosszan elbeszélgettünk Roberttel – a körülményekhez képest barátságosan – elmondta, hogy nem érdekli a zenekar és képtelen volt ezt így folytatni tovább, s ha kell a nevet is megváltoztatja. Mondtam, hogy nincs rá szükség. Simon rgyébként is tökéletesen illett hozzájuk. Sokkal újhullámosabb basszusgitáros volt, aki medence magasságában is tudott játszani. Én soha nem lettem volna képes arra, nekem az állam alatt kellett tartanom a gitárt, mint valami szerencsétlennek. Lehet, hogy ez volt a végzetem. ”
Novemberben Matthieu Hartley, a Magspies billentyűse, főállásban fodrász, csatlakozott a Cure-hoz
Lol: „ Minden héten más színű hajjal láttam Harley-ban csavarogni. ”
Robert: „ Egy kicsit túlzásnak tartottam megkérni Simont, hogy szálljon be, gondoltam, lehet, hogy a haverjai Harley-ban neheztelni fognak rá, ezért kértem meg Matthieu-t is, hogy csatlakozzon. Akkor még nem ismertem elég jól őt, s még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szükségünk van-e szintetizátor futamokra. Azt azonban tudtam, hogy valamikor szükségünk lesz mégegy hangszerre és ez
egyúttal azt is jelentette, hogy Simon nem lógott kia sorból mint az újfiú. ”
„ Egy Korg Duophonic szintetizátora volt Matthieunak, ami tökéletesen megfelelt, mert egyszerre csak két hangot lehetett játszani rajta. A próbákat azonnal megkezdtük. Akkoriban teljesen beindultam, a számaik még el sem készültek, s mi már a koncerteket kezdtük szervezni. Szabtunk magunknak egy végső határidőt és 7 vagy 8 napon át szünet nélkül gyakoroltunk. ”
Matthieu: „ Amikor Robert megkért, hogy csatlakozzam a Cure-hoz, azonnal igennel feleltem, mert a lehetőség annyira izgató volt. A szerepem ésszerűen el volt különítve, noha nem voltam egy nélkülözhetetlen tagja az együttesnek, azért próbaidőn sem voltam. Csak azt csináltam amit Robert mondott. ”
Parry: „ Robert felhívott és azt mondta: „ Szerintem jobb lesz ha lejössz és meghallgatod azt a mit csináltunk. ” Odamentem a szülei házához Crawley-ba és be kell, hogy valljam, az első reakcióm nem volt valami lelkes. Ösztönösen megkedveltem Simont és ellenszenveztem Hartley-vel, erőszakosnak találtam. Simon ideges volt, Lol mindent beleadott. Robert próbált kedveskedni, de Hartley egyszerűen modortalan volt... Játszottak és jobban éreztem magam. ”
Matthieu: „ Kezdettől volt valami Chris és közöttem, egy személyi jellegű konfliktus. Nem utáltam, csak nem tudtam kijönnivele. Ennyi volt az egész. ”
November 10-én adta közre Dempsey kiválásának a hírét az angol zenei sajtó. A NME-nek így nyilatkozotzt: „ Úgy vélem nevezhetjük ezut a személyiségek összeütközésének, az azonban nyilvánvaló, hogy engem kirúgtakés hogy továbbra is zenélni akarok. ” A The Crawley News-nak elmondta, hogy: „ Nem akartam jelenleg otthagyni a Cure-t. Semmi pénzem nem volt a további terveim finanszírozására. ” A The Crawley Advertiser azt állította, hogy Porllal alakított egy együttest, de végül is Parry másik zenekarával, az Associates-szel állt össze.
November 16-án lépett fel először az új négyes a liverpooli Ericsben. Ez volt a Future Passtimes turné első előadása. A műsorban az Associates és a Passions is szerepeltek.
Robert: „ Valami történt – azt hiszem a busz döglött le vagy a benzin fogyott ki, vagy valami más – a lényeg az, hogy csak este tízkor értünk oda Ericsbe és a Passions már játszott. Mindössze ha 100-an lehettek ott, úgyhogy a bárba mentünk, söröket vettünk, felmentünk a színpadra és játszottunk. Valójában csak a magunk szórakoztatására, a számok között dumcsiztunk és lazultunk. Emlékszem már útban odafele is ittunk és képtelen voltam visszaemlékezni arra, hogy melyik szöveg melyik számhoz ment, úgyhogy improvizálni kezdtem. ”
„ Az volt messzemenően a legjobb koncertem addig, s akkor értettem meg, hogy mennyire undorító volt az utolsó hat hónap. Most azonban olyan emberekkel voltam a színpadon, akik lelkesek voltak. Egy új kezdet volt. ”
Simon: „ Nagyszerű volt, aznap este ittam először sört ingyen. Emlékszem arra gondoltam: „ Szóval ilyen a sztárok világa! ”
Másnap az új Cure a londoni Közgazdasági Főiskolán lépett fel.
Robert: „ Liverpoolból visszafelé megálltunk az úton egy autós kávézóban és valami nagyon furcsa kolbászt ettem. Aznap este, tíz perccel a fellépés kezdete előtt hirtelen rosszul lettem. Elbaszott hideg volt és rázott a hideg mint egy kutyát. ”
„ Ennek ellenére a műsor jó volt. Sokan feljöttek Horley-bó és annyira beindultunk, hogy még a betegségemről is megfeledkeztem, egészen addig amíg a vége fele össze-vissza hánytam egy punkot az első sorban. ”
A Cure kísérete ezen a turnén tanulta meg kívülről Walt Disney: A dzsungel könyve című filmjének zenéjét. Boldog idők voltak, de...
Robert: „ A zenekarok együtt utaztak és ez egy elég veszélyes összeállítás volt. Nem volt egy kellemes turné. Az egyetlen dolog, ami összetartotta, aza az volt, hogy ha szar volt egy együttesnek, akkor szar volt mindenkinek. Mi csak azért voltunk a főszám, mert gondolom Bill több reményt fűzött hozzánk, de nem élveztünk elsőbbséget semmiben. Ugyanazt az öltözőt használtuk. Sőt, egyszer még arról is szó volt, hogy váltogatni fogjuk a fellépési sorrendet, de hülyeségnek tartottuk, mert soha nem tudtuk volna eldönteni, hogy ki lehetne a főműsorszám Londonban. ”
A turné december 7-én a Crawley főiskolán fejeződött be. Az eseményről a
The crawley news is beszámolt:“ az elválás nem orvosság a Cure betegségére” című cikkében:“ remélem, hogy meggondolják magukat, együtt a Cure valami volt, külön, azt hiszem, semmivé fognak válni...” írta a buzgó firkász. “ Lehet hogy elhamarkodottan ítélek, de véleményem szerint a Cure ma este elindult a bukás felé...”
Robert:“ eljöttek a skinheadek és összetörték a helyet, ami Crawley-ban mindig megtörtént. Emlékszem elég kiakadtan jöttünk le a színpadról, mert hazai koncert volt és sokan voltak ott, akik kedveltek és látni akartak minket, és az egymást üveggel verő embereken kívül semmit sem láttak.”
Simon:“ sokan féltékenyek is voltak. Emlékszem a helyi lemezboltba mentem és azt mondták az emberek: « A haverom sokkal faszábbul játszik nálad. Nem értem miért vettek be téged?» Soha többé nem játszottunk Crawley-ban.”
Decemberben utazott a négyes első alkalommal külföldre. 10-én Eindhovenben játszottak.
Robert: “mindannyian keményen buliztunk. Azt gondoltuk: «Ez egy új korszak kezdete!» Szabadnapunk volt és egy kávézóba vittek minket reggel, ahol a végén 13 üveg vörösbort ittunk meg négyen. Később Lol kómába esett. Valakinek a szobájában voltunk a hotelben, mikor egyszerre csak kiabálni kezdett és teljesen begolyózott. Kirohant a folyosóra és végighányta vörösborral.”
Simon: “Robert-tal követtük a nyomokat. Hányás vadászatot tartottunk.”
Robert:“különböző folyosókon mászkált, különböző ajtókban próbálta ki a kulcsát. Végül megsajnáltam és beengedtem a szobámba, ahol megindult a fürdőszoba felé mondván, azért, hogy öngyilkos legyen.”
Lol: “mindannyian a vécé ajtaját verték és azt hajtották: «Engedj be minket! Engedj be minket!» - én meg azt hörögtem: «Hagyjatok meghalni! Hagyjatok meghalni!» Órákon át feküdtem fejjel a kinyitott zuhanyzóban, hajnali ötkor ébredtem fel és ágyba kúsztam.”
Robert: “Bosszúból a böröndjébe pisiltem, mert még mindig életben volt.”
A Cure Amszterdamban és Párizsban játszott. Angliába visszatérve Robert elmondta a Blank Space-nek, hogy: "nagyon gyorsan feledésbe merülünk, ha legközelebb nem csinálunk valami jót. Egyetértek ezzel...”
Reagálás a WMS lemez elleni sorozatos attrocitásokra
Mint ahogy azt jópár éve megírtam, és a Woodpaul’s darksite-on a mai napig megtalálható kritikámat illeti, nem változott meg relevánsan a WMS albummal kapcsolatos álláspontom.
De: a WMS lemez elő-előbukkanó káromlására pár személyes megjegyzés:
a lemez abból a szemszögből nem fogadható el sokak (és én általam is) szerint, amelynek referencia pontja a Cure 80as évekbeli munkássága, amelynek tetőpontját 2ségkívül a Disintegration gigantikus űropera jelenti. Az elvárások folyamatos fenntartása egy azonos, vagy még nagyobb mérce meghatározását jelenti. Robert Smith és kollégái hezitálva a ’nehogy még egyszer ugyanazt’ és a ’nem tudom mi más lehetne’ között igen, nem a legjobb utat választották-ezt el kell ismerni.
A lemez legfőbb baja a hangszerelés! Nem is magukkal a hangszerekkel, hanem azok kombinációjával van a dalok többségében gond.(nálam!) Ugyancsak gond hogy van néhány rendkívül gyenge zene , amelyet el kellett volna vetni, vagy rápakolni b-oldalra. Az ’it used t be me’ szerintem a 96-os korszakból egy erős dalnak mondható, hiba volt csak a japánra felrakni. /ki nem állhatom Smith idiotizmusát a ’erre ezt arra azt, de legalább egy óceán távolságra/ értsd: a meghírdetett ’limited, meg edition, meg ehhez hasonló, saját magukat patetizáló módszerében megtestesülve./
A Cure motívumok: a szövegekben nagyon ott van- halld jupiter, treasure, bare, stb. versekként -is-utóbbi rendkívül attraktív. A dallamvilág megvalósításában ugyanakkor – sznobszlengesen- kardinális problémák érezhetőek. Igazán nem is lehet összehasonlítani a francia reneszánszos, borszagú, virágzó Kiss me hagyományához.
A tagcserék: az első lemez –visszajön Roger, és jason dobolásával. Jason valami teljesen más individuum (??megérdemli ezt??) mint Smith, vagy Gallup, de Roger-től is jócskán eltérnek. Mégis. Valami olyat tett bele jelenlétével a Cure-ba, amely kiérződik, kissé pejoratíve értem.
Agnes egyszerűen abszurdnak, egy nagy ’szégyennek’ tartja a lemezt. Ezzel az álláspontjával nem tudok teljes mértékben osztozni, a Smith-zsenialitás megcsillan ugyan, de ez még vibrációba sem torkollik, nemhogy folyamatos világításba-mint ami a faith, vagy a disintegration LP-ken pillanatról pillanatra ott van.
Végezetül: a mai nap emlészem, hogy 96 május 7-én először hallgattam, Győrben, a Musicdome-ban a lemezt. Sajnos, nem jó szájízzel-és ez azóta is megvan.
Mi lesz a Bloodflowers után? Kíváncsian várom az irányt…
mindenkinek kellemes lábvízmentes 7et kívánnok.
Kingink asszem te igértél köveket, most majd házat épitek, uhhogy cipel-hecc lesz ...abba beépithecc.
noh, Gywild a csomo 5 hét után gyün mán?
itt a nyugati végeken szittem lassabban járnak a postaautok, amugy is harapos nedvükben vannak a veszett kutyáink.
Gywild! a conegliano-ba mennyünk mán el, nem vótam még taljánoknál, és hát ugyebár én a fényezőt becsempészem, azt lesz sok pikcsőr.
rám is a diszinögréschön mega féth jellemző, asszem akkor jólmegleszünk egész úton, lábszagot eltekintve.
Flare, meg Yloz: az weblap fent vóna,mit vala én készitettem kronikás kronikus hangulatban, akkor jó van. kale vala...
Nem tudtok valamit a Zillo fesztiválról?Annyit tudok,hogy a két napra hihetetlen drága a belépő,de állítólag nincs napijegy?(végülis ez érdekelne igazán:-)))Ugyanis nagyon fincsi az első nap programja,egy szigetelőzetes Cure,Mission,Justin Sullivan&friends nagyon jólesne,de ha ilyen drága....A második napon pedig számomra ismeretlen fellépők lesznek.
Ha netán volt ez a kérdés,akkor nézzétek el nekem,hogy már régen nem jártam erre és nem olvastam el az előző sok hozzászólást,de munka közben nincs rá időm,otthon pedig idegesítően lassú a net.
Lovecat!mél megy mingyárt!
Ja igen.Valaha Justin néven írogattam ide,csak új életet kezdtem az indexen:-)))
biztos mer sötét messzi pisták a gonnolataid.
énis pornography, je!
kedves gink van rajtam papucs, meg alsógaty, meg a rövidnadrág amiben a gólt ütöttem nemrég és majd megyek vissza meccsre.
they fall out of her mouth n onto the floor
collect dust
n sweep them under the door
mmh
