Gyurkovics Tibor
Csontváry
I. Ihlet
Újabban mindig megszünök és nem vagyok és nem vagyok,
a házakon merednek a vakablakok, vakablakok.
Patikám, házam nincs nekem, gondolkodásom nincs nekem,
nem megyek át a tereken, mert nincs terem, mert nincs helyem.
A szemem lát, akaszkodik, de hűtelen, de hűtelen,
egészen elszegényedem, se tűzhelyem, se fűszerem.
Viharba nem kapaszkodom, mert elszalad, mert elszalad
és itt maradok egyedül az ég alatt, a nap alatt.
Szívembe képet nem teszek, mert eltörik, mert eltörik,
nem értem a törvényeket, aligha számolok ötig.
Hiába nyúlok kéz után, hogy fogni kell, hogy fogni kell,
nem találkozhatom sehol se senkivel, se senkivel,
nem száll a szél, nem gyors az út, a fű se zöld, a fű se zöld.
menekülök én szüntelen a belülről való elől:
sehogy se szabadulhatok: köröskörül, köröskörül
a sok sugár, élő szalag kék múmiává tömörül.
Vele fekszem az éjbe le, vele kelek, vele kelek
és hallgató arcával is feleselek, feleselek,
vele közös a börtönöm. Kiáltani, kiáltani
kell, de körülkerítenek a fények szörnyü rácsai!
 Csontváry: Jajcei vízesés |
