A versidézetet elsősorban nem a csodaszép és a csodajó szavak miatt hoztam ide, hanem mert Gondoljátok meg ezt találta írni: "Gondolj arra, hogy színház az egész világ, csak játék." Mármost a színház nem "csak játék", Jacques monológja pedig végképp nem arról szól, hogy az egész világ csak játék volna. Sőt a játék maga sem "csak játék", van erről egy szép magyar versünk, véletlenül eszembe jutott. Így került ide. Mellesleg benne van a csodaszép és csodajó is, így tehát én inkább ezt hoztam volna példának, mint a Trencsényi-Waldapfel fordítást.
Máté Zsuzsanna-ügyben egyetértek veled. Gadamer valószínűleg soha nem beszélt az olvasás csodájáról, meg az írás csodájáról, itt inkább az történhetett, hogy Máté Zsuzsanna "szerzőtársi" szerepben lépett fel.
"(továbbá sajnos nem én írtam)"
Ez az egyik legsajátosabb kijelentés, amely ebben, az amúgy nem túl színvonalas topikban leíratott.
Miért sajnos?
A versben az a jó, hogy te írtad? Akkor tudsz igazán örüln ia műalkotásnak , ha te alkottad? Te? A Nagy TE? Csakis a TE? (Még viccnek is rossz!)
Csak ismételni tudom: az a világtörténelem egyik legröhejesebb jelensége, amikor is a fórumokon kizárólag exhibicionista, individualista emberek nyomulnak (értelemszerűen), egyébként éppen te vagy erre az egyik legjobb példa, a költeménynek is csak akkor örülsz teljes szívből, TE te ugyebár… szóval az a vicces az egészben, hogy eszement individualisták kavarnak az interneten, miközben harsányan követelnek a másiktól, s mindig csakis a másiktól, közösségi odaadást.
"oppsz: egy verssorban két csoda! :)"
Hoppsz, hogy pusziljam a szexi kis szmájlidat: a verssorban egyetlen csoda sincsen.
Az egyik szó a csodaszép, a másik a csodajó.
Nem értek a költészethez, mégis volnék bátor kijelenteni: mindkettő indokolt. És nem tekintélytisztelet ez részemről (nincs bennem abból egy csöpp se), hanem amolyan ráérzésféle.
Tehát én nem számbeliségről beszéltem (legalább te értsd már meg!), hanem a csoda szó, a csodálatos jelző igénytelen használatáról.
A csodából egy is sok, miként a hihetetlenből például. Vagy a fantasztikusból. Ezek a szavak általában nem jelentenek semmit. Akár Tilla visítja művi lelkesedéssel valamilyen megaizében, akár Máté Zsuzsanna üres mondatát pudvásítja tovább.
A "színház az egész világ" persze nem érv arra, hogy miért veszed át mások szövegeit egy az egyben, idézőjelek és/vagy a szövegátvételre való utalás nélkül. De rendben van, ha pont ez a hepped, hogy téged nem kell komolyan venni, akkor viccnek veszlek.
A játék.
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
„Én is egyike vagyok ezeknek, de nem azért mert pánikban vagyok, hanem mert par excellence geci vagyok."
1) Bocsáss meg érte, de itt én volnék az ügyletes geci, kéretik engem nem kitúrni a státusomból!
2) Meg a többszörösen átkozott latinszakos is én vagyok!
3) Tehát, ha a két tényezőt együtt vesszük, akkor geciskedő latinistaként fölhívom kedvesgeci figyelmedet arra, hogy a geci az általad vázolt összefüggésben nem par excellence. Hanem eo ipso. Esetleg ab ovo.
Mármost, ha immáron ily serényen ráléptünk a gecik útjára, menjünk is végig rajta! Az úton végig kell menni – mondotta volt egy főgeci, a még ismertebb titulusán: kripto-bucigeci.
Részemről pedig patyolat tiszta lelkiismerettel lesz a menés, hiszen te magad vallod, hogy geci vagy (méghozzá par excellence), gondolom, bírod a strapát.
„De a hipotézis tõlem és ettõl függetlenül érvényes, egy allgemeine türelmetlenség van a világban.”
Én ezt a helyedben nem nevezném hipotézisnek. Lehet persze annak is nevezni, de én nem tenném, ugyanis, amit írsz, puszta megállapítás, és ami vagy igaz, vagy nem.
Azért nem hipotézis, mert nem következik belőle semmi. Akkor sem, ha igaz, akkor sem, ha nem igaz. Vagyis a megállapításod meddő. Üres pszichologizálás.
A többes szám pedig teljességgel indokolatlan: „Alig várjuk hogy valaki bárhol a szemünkbe nézzen, és bár lehet hogy csak puszta kiváncsiságból teszi, esetleg barátságos közeledõ szándékkal, de már ott a szánkon a provokáló kérdés: "M'afaszt nézel szarköcsög, belevágjak a pofádba?"”
Ez nem csupán bizonyítatlan állítás, hanem épp az ellenkezője bizonyítható. Mert kétségkívül tapasztalható „allgemeine” gyanakvás, például az általam ismert társadalmi környezetben is (magam nem volnék az egész világra oly nagyralátó), ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy a gyanakvás megjelenési formája csak kisebb részt agresszió, nagyobb részt elzárkózás, vagyis nem a „belevágjak a pofádba?” a jellemző reakció, hanem a „hagyjanak engem békén!”.
Miközben érzékelhető nagyfokú vágyódás a harmóniára, bár kétségtelen, hogy például itt, a vitafórumon diszfunkcionális, úgy is mondhatnám, röhejes módon, hiszen a vita nem a barátkozás műfaja. Ezen a topikon évek óta többen „közösségi szellemet” reklamálnak folyvást, ahelyett, hogy keresnének maguknak egy társalgási rovatot, közösségi fórumot, van belőlük bőven, arról nem is szólva, hogy például az Alpári Gnácok, efzsuzsák, Hedenek… esetenként valami egészen elbájoló arroganciával követelik a harmóniát. A gecikkel szembeni szimpla geciskedéssel. Miközben egymást is gecizik keményen. És ami – mondom – viccesen ambivalens attitűd, de messze nem arról van szó, hogy általános volna a „barátságos közeledés” agresszív elutasítása, hanem inkább az történik, hogy a barátságtalanságra (értem ez alatt: a közönyre, a barátságosság hiányára) az emberek gyakorta agresszíven reagálnak (vö. a borderline viszonyulással). Szeretetre, harmóniára vágynak, nem kapják meg (döntően a gyanakvás okán), így kvázi „muszájból”, amolyan már minden mindegy alapon válnak agresszívekké: „lássuk, uram, mire megyünk ketten!”.
Az én föltevésem (és nem hipotézisem) szerint a barátságtalanság és az abból fakadó esetleges agresszió közvetlen lelki előzménye az unalom. Az emberek unják egymást. Ennek a tévé az oka elsősorban. Mert ma már, ami érdekes, érdekfeszítő a világban, mind-mind virtuális (ráadásul nagyon érdekfeszítő, egyre érdekfeszítőbb – kinek ez, kinek az), s ami viszont testközelben van köröttünk, marhára unalmas. Unalmas az asszony, az ember, a gyerek, a szomszéd, a kolléga, mindenki. Senki sem olyan, mint a ektivitiben, a hetihetesben stb.
Gondolom, ezért igyekeznek sokan provokálni a másikat. Részint, hogy érdekesebb legyen az embertárs (szórakoztasson engem stb.), részint hogy én is érdekesebbnek mutatkozzam. Merthogy az a dicsőség!
Nekem nagyon úgy tűnik, ha nem tudunk visszalassulni, a régi tempóra váltani, vagyis ha nem tanulunk meg lelassulni, akkor kampec. Lehet csetelni, klippelni, táviránytózni a tévé előtt mint az őrült, lehet mind rövidebb köpeteket vagdosni egymáshoz (akár barátságosakat is szmájlizva, a lényeget tekintve teljesen mindegy), lehet ezt folytatni, ámde nem sokáig. Mert az idegrendszert sem lehet a végtelenségig spannolni.
Vagyis szerintem nem az agresszió ellen kéne ágálni, hanem az unalom ellen, illetve az unaloműző eszelős rohanás ellen; aktuálisan a csetelős rohanás ellen. Babarczy tulajdonképpen jó felé kezdett volna kapirgálni az unalomról szóló „esszéjében”, csak hát rossz felé rágta ki magát végül. Ami pedig megint csak az ő vészes pökhendiségének tudható be, notóriusan hiszi, hogy egyedül is képes mindent megoldani. Latinul: ceterum censeo...
Az a helyzet, hogy nem felnyúlni kell a polcra, hanem le kell ballagni a szuterénba és onnan kellett volna előbányászni. Nem igazán fontos írásokat nem tartok a lakásban. Most mégis hirtelen fontossá vált.
Természetesen neked tökéletesen igazad van. Valójában egész életem csupa kérdésekből állt. Azonban kérdéseimet mindig olyanokhoz intéztem, akiknek válaszaiba sohasem kételkedtem. A válaszom, amit efzsuzsának adtam, most mit fényezzük, valóba nem helyénvaló volt. Csak hát! Zsuzsa azt feltételezte, hogy cinikus vagyok. Erre írtam egy valódi cinikus választ.
Kerüld, hogy mások félrevezessenek, ellenben te mindenkor törekedj erre - nem így szólt inkább a tanítás?
Nekem csak most tűnt fel ez a Máté Zsuzsanna-eset (korábban, úgy látszik, figyelmetlenül olvastam), sajnos még csak nem is gyanakodtam, hogy azt a "Gadamerrel szólva" kezdetű eszmefuttatást nem Gondoljátok meg nick írta... Pedig már gyanakodnom kellett volna, hiszen a Távolban egy fehér vitorla fülszövegét szintén idézőjelek nélkül, saját gondolatként idézted. Ez nagyon illetlen dolog. Ha még nem mondták volna.
Mark Twain írt egyik regénye előlapjára (lusta vagyok előkeresni, azt hiszem a Huckleberry Finn kalandjai) valami olyasmit... Előzmény:dr. Szophroszüné (15668)
Ha annyira sem becsülöd az olvasódat (beszélgetőtársadat), hogy fölnyúlj a könyvespolcodra (mert ugye lusta vagy hozzá, és amivel cinikusan még kérkedsz is), akkor milyen alapon nyüszítesz azért, mert néha irtják az önbizalmadat?!
A cinikus, pökhendi emberek szarvát nem árt kissé tördelni néha. Legalábbis nem problematikus dolog ez számomra morálisan.
Most csak annyit, hogy az "elit" többrétegű és keveredik, a politikai-kulturális-gazdasági vagy médiavezetők és személyiségek a legszorosabb kapcsolatokba bonyolódnak, ezért őket tisztán szétszálazni jelenleg lehetetlen.
„Ha az ember gondolatait (már ha vannak) szeretné megosztani egy ilyen magas szintű fórumon, akkor szükségkép tanulnia kell, ettől-attól történetesen Máté Zsuzsannától, hogy Gadamériről ne is szóljunk. Ha az emberből sikerül kiirtani minden önbizalmat, amit sok éven keresztül gyűjtögetett, akkor kénytelen általa nagyra tartott személyek gondolatait idézni. Mit lehessen tudni, hátha bejön. Nem jött be! Ugyan úgy lefikáztad, mint mindenki mást. Ami engem szerfelett megnyugtatott, hiszen feltehetőleg nem csak én vagyok a szemedben balfácán. Arra gondolni sem merek, hogy esetleg te lennél, aki túlságosan magasabbra nőt a többi kalásznál. Mint tudjuk az ilyen magas kalászoknak sorsuk írva vagyon.”
Ez a fikázás, drágám, pontosan ez, a te unalmas kalászozásod a szimpla fikázás, s nem az, amit én csináltam. Egyébként nem baj, ha fikázol, legalábbis nekem nem, tudniillik a te fejedre gyűlik az ilyesmi; tehát nem nehezményezem, csak mondom. Talán nem árt, ha tudod.
Nem fikáztam, hanem arról beszéltem, hogy Máté Zsuzsanna blöfföl. Mert, aki ilyen mondatot ír, az nyilvánvalóan blöfföl: „Mindig az a helyzet, hogy az az értelemirány, mely a szöveg olvasása közben megmutatkozik neki, szükségképpen egy nyitott meghatározatlanságban szakad meg.”
Mi az, hogy „nyitott meghatározatlanságban szakad meg”? Egyáltalán, mi az, hogy „nyitott meghatározatlanság”? Szakadjak meg, ha értem. Illetve értem: blöff. A legjobb esetben is fogalmazásgátló hatása. Mi az, hogy „értelemirány”? Csak aztán meg ne magyarázd már nékem, hogy te tudod, mi az „értelemirány”!
Vagyishogy te duplán blöfföltél. Meg voltál győződve arról, hogy az olvasó hasra esik majd egy nyilvánvaló handabanda előtt, csak azért, mert nem érti a szöveget. De hidd el, nem mindenki küszködik kóros önbizalomhiánnyal!
És persze blöff az is, hogy hivatkozás nélkül, idézőjel nélkül idézel, úgy teszel, mintha belőled pattant volna ki a lenyűgöző gondolat, méghozzá kapásból. Úgy cselekszel te is, mint ama legendás Gagaméri, ki a okosságot maga méri (ennen kútfejéből).
Tehát én nem azt mondtam, hogy ne tanulj másoktól (Máté Zsuzsannához persze nem föltétlenül ragaszkodnék), hanem azt mondtam, hogy ha idézel, idézz szabályosan, kulturáltan. Mondjuk, körülbelül ilyesformán: Máté Zsuzsanna egy helyütt Gadamerre hivatkozik, amikor így fogalmaz: … és aztán jöhet a szöveg szó szerint. Idézőjellel!
A Mester írja önéletrajzában, hogy ő is gyakorta blöfföl, például: totál balfék a fotózáshoz, ám soha nem mulasztja el megkérdezni a társaságában lévő fényképésztől: „hány dines a film a gépében?”. Célja van ennek, hogy meginduljon a társalgás (mondja a Mester), ám ami a lényeg, nem sunyiban megy a dolog. Udvariassági a blöff, s a Mester nyíltan be vallja ezt.
Te viszont még most is sumákolsz, még most is játszod a sértődöttet, mert ugye miféle dolog az tőlem, hogy nem csináltam úgy, mintha hülye volnék, pedig hát te mindent megtettél azért, hogy hülyének nézz, engem is, másokat is.
„… feltehetőleg nem csak én vagyok a szemedben balfácán.”
Nem azt mondom, hogy balfácán vagy, hanem azt mondom, hogy engem nézel balfácánnak. Ami persze joggal tekinthető balfácánságnak bizonyos vonatkozásban (mért pont engem?! stb.), ugyanakkor érthető is (valamennyire), hiszen a piti kis ügyeskedéseddel ezer ember közül 999-et át tudsz verni. Pechedre én vagyok az ezredik.
Figyelj ide, ha írsz, mindig abból indulj ki, hogy a szövegedet csupa főbundi olvassa majd!
Azért rosszak az írásaid, mert te éppen fordítva csinálod: hülyének nézed az olvasót .
Vagyis az „a mindenséggel mérd magad” intelem így értendő. A szerző kezében nem „világkorbács” van, gyermekem, ezt már a múltkor is félreértetted; a „mindenség” József Attilánál metafora, azt jelenti, hogy egyetlen embernek kell írnod, mégpedig annak az egynek, aki biztosan jobb nálad. Ahhoz kell mérned magad. Ahhoz az egyhez. Aki a mindenséget jeleníti meg számodra. Te viszont mindegyre a sok tudatlan, buta kollégához igazítod magad, hisz’ őket nagy biztonsággal tudod megvezetni, ám pontosan ezért nivellálódsz lefelé folyvást. Méghozzá szükségképpen.
„Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Egy mondat, két csoda!”
Nézz csak utána! Meg fogsz lepődni. Szophoklész nem csodálatosságról ír. Hanem döbbenetességről. És ezt bizony annak is illenék tudni, aki nem ismeri az ógörög nyelvet, merthogy ez szinte már közhely.
Sőt, mondok valamit! Már csak azért sem kell görögül tudnod ahhoz, hogy ne inszinuáld az Index fórumán szegény Szophoklészt, mert, ha figyelmesen elolvasod a drámát, kiderülhet számodra is: az ember valóban nem csodálatos. Hanem valóban döbbenetes. Sem Antigoné, sem Iszméné, sem Kreón, sem Haimón, sem Eurüdiké nem csodálatos. Hanem viszont döbbenetes, megdöbbentő, elképesztő, mellbevágó az, ami történik velük, általuk.
Egyszóval: a csodálatos szó még Waldapfel Imre fordításában is iszonyat, nemhogy Máté Zsuzsanna esztétizáló blöffenetében.
„Arra gondolni sem merek, hogy esetleg te lennél, aki túlságosan magasabbra nőt a többi kalásznál.”
Ez nem kalászkérdés, hidd el! Még akkor sem, ha az agrártudományin végeztél. Itt egy konkrét tárgyi kérdés vetődött föl: csodálatos-e, vagy döbbenetes-e az, amit az ember művel Thébától Auschwitzig?
Ha azt mondod, csodálatos, akkor Waldapfel Imrének (és persze Máté Zsuzsannának) van igaza, ha viszont azt mondod, inkább döbbenetes, akkor Szophoklésznek van igaza.
Te döntsd el! Biztosítlak róla: akár így határozol, akár úgy, én szerényen meghajtom majd előtted túl magosra nőtt kalászfejemet (és persze meghajtom Máté Zsuzsanna stílusa előtt is).
Sőt. Ha akarod, le is térdelek eléd! Akarod?
Köszönöm a segítséget, ez volt emlékeim mélyén eltemetve.
Alázatosan megkövetem Hans-Georg Gadamer-t, hogy nevéből akaratlanul gúnyt űztem. Rossz szokás, hogy a nevek memorizálása során mindig valami könnyen emlékezetbe idézhető dologhoz kapcsolom. Alfonzó: Bagaméri a fagylaltját maga méri. Bocsánat.
(Esterházyt korábban a blöffölő kulturális elithez soroltad. Most meg má' politikai elit? De most melyik politikai elit? Amelyik jól végzi a dolgát, serkentő gondolatai vannak - vagy van egy másik is, ez a blöffölős?)
Rendben van, pontosítsuk a politikai elit fogalmát. Van egyfelől a politikai elit első vonala (ők ülnek a kormányban és a Parlamentben, ők nyomják a gombot a törvények megszavazásánál, ők szerepelnek a médiában hetente minimum háromszor, és nem utolsó sorban náluk van a "kasszakulcs", mármint a jelenleg kisebbségben kormányzó részüknél). És van a második vagy háttér-vonal, a döntéseket előkészítők, befolyásolók, bírálók, az okos szakmai vitákat folytatók. Mármost kire kéne nekik hatniuk elsősorban? A politikai elit első vonalára, vagy a társadalomra? A két csoport közül melyik a "célközönségük"? Melyik körre hatottak ténylegesen? Ha az okos vitákat nem követték - időben - tényleges politikai döntések (a válságkezelésben, -megelőzésben, -enyhítésben, a szólásszabadság, gyülekezési jog stb. kérdéseiben), és a társadalom széles köreit sem sikerült meggyőzni, "jobb belátásra" bírni, akkor bizony rosszul tette a dolgát ez a második vonal. (Amelyiket Te a politikai elit szélesebb köréhez sorolsz és azt mondod, ők az érdekesek, szemben az elerőtlenedő, a társadalmi hatását elvesztő kulturális elittel. Eszerint van egy olyan elit, emelyik erős és van társadalmi hatása is? Azt sem látom tisztán, hogy Babarczy akkor melyik elithez tartozik - a kulturálishoz vagy a politikaihoz -, melyiknek a részeként van felelőssége?)
A társadalomban elég nagyfokú elégedetlenség van. Egyre fokozódó egzisztenciális bizonytlansággal tetézve. Ezt az elégedetlenséget szerintem már nem lehet okos érvekkel, vitákkal, verbális szinten maradó javaslatokkal enyhíteni. (Verbális szinten már csak fokozni lehet, azt viszont roppant könnyű.) Enyhíteni már csak konkrét válságmegoldó intézkedésekkel lehetne, valószínű, hogy ezzel is csak lassan, mivel eredménye csak hosszú távon, évek múlva lesz (lenne). Szerintem egy kormánynak általában sem, gazdasági válság idején meg különösen nem kell várnia a társadalmi felhatalmazásra. A társadalom utólag hoz "ítéletet", mérlegve téve az eredményeket és a kudarcokat.
Mindazok, akik ebben a történetben alapgondolatot próbálnak keresni, elítéltetnek; mindazok, akik erkölcsi tanulságot próbálnának keresni benne, száműzetnek; mindazok, akik cselekményt keresnének, agyonlövetnek.
Ha az ember gondolatait (már ha vannak) szeretné megosztani egy ilyen magas szintű fórumon, akkor szükségkép tanulnia kell, ettől-attól történetesen Máté Zsuzsannától, hogy Gadamériről ne is szóljunk. Ha az emberből sikerül kiirtani minden önbizalmat, amit sok éven keresztül gyűjtögetett, akkor kénytelen általa nagyra tartott személyek gondolatait idézni. Mit lehessen tudni, hátha bejön. Nem jött be! Ugyan úgy lefikáztad, mint mindenki mást. Ami engem szerfelett megnyugtatott, hiszen feltehetőleg nem csak én vagyok a szemedben balfácán. Arra gondolni sem merek, hogy esetleg te lennél, aki túlságosan magasabbra nőt a többi kalásznál. Mint tudjuk az ilyen magas kalászoknak sorsuk írva vagyon.
„Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”
Egy mondat, két csoda! Hagyjuk Gadamérit. Szerinted ez is marhaság? Persze, nyilván hiszen nem te, illetve József Attila mondta. Kimásoltam egy szótárból, hogy a „csodálatos” fogalomra milyen megfelelők lehetnek: rettentő, iszonyú, kiállhatatlan, nyomasztó, bámulatos, különös, hatalmas, erős, ügyes, okos, jártas, tiszteletreméltó. Véleményem szerint, mindkét esetben a „csodálatos” ismétlése volt a legelfogadhatóbb.
Mark Twain írt egyik regénye előlapjára (lusta vagyok előkeresni, azt hiszem a Huckleberry Finn kalandjai) valami olyasmit, hogy aki ebben a regényben követendőt talál, azt lefogják lőni, és így tovább, szóval azt akarta mondani senki ne akarja utánozni a főhőst. Nos egy ilyen figyelmeztetést Nietzsche is tehetett volna egész életműve elé. Talán nem szabadultunk volna meg egy kataklizmától, de legalább nem vele takargatták volna a szennyest. Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, Nietzschét nem kellene olvasni, tanulmányozni, hanem azt, hogy a ránk hagyott szóhalmazt csak nagy körültekintéssel használjuk fel. Ne feledjük, ebből az örökségből egyaránt táplálkozhatott Dr Goebbels, és akár a szentéletű Teréz Anya is. Hogy ki milyen gyöngyöket szemelget ki a bőséges anyagból, az a világban betöltő helyzetéből adódik, vagy a morálhoz való viszonyából.
Aki túl van a jón is, a rosszon is. Nos az, nyilván a tudás birtokában is érezheti magát. Nagy dolog az, ha valaki tutira tudja mi a jó és mi a rossz. E tudás megszerzésének következménye a paradicsomból való kiűzetés, feltéve, ha jók az értesüléseim. A jó és rossz ismeretének túl levősége, már megbocsáss, a morál túlterjengőségét kérdőjelezi meg. Mert azt mondja: A morál pontosan olyan amorális, mint minden egyéb a világon, maga a moralitás is az amoralitás egyik formája.
Tehát ebből azt szűrheti le, aki felmentést akar elkövetendő elitélendő cselekedeteiért, a morális és az amorális között lényegi különbséget nem lehet tenni.
Figyeld csak meg a politikai pártok gyakorlatát. A moralitás szent nevében, merthogy természetesen az igazság az ő oldalukon van, miket művelnek. Rágalmazás, gyanúsítás, az éppen hatalmon levők erényének aláaknázása, nevének megváltoztatása, (Fletó, Vezénylő tábornok, liberálbolsevik, fasiszta, nácikok, komenisták stb.) szisztematikus permanens üldözés és gúnyolás.
Gondold meg: frizúnéni, publinéni nem sorolom. Aki ilyeneket állít egy olyan valakiről, akivel sohasem találkozott, nem sértett meg, még csak pályafutásuk útjai sem keresztezi egymást, valójában teljesen értelmetlenül öncélú, az a moralitás vagy az amoralitás kőszikláján áll?
Esterházy - aztán tényleg ne beszéljünk róla sokkal többet, mert ez BE-topik - a politikai elit tagja, aktívan tematizálja vagy kommentálja a közbeszédet, alakítja a politikai gondolkodást.
----------------
Mi most nekünk, magyaroknak így együtt, mint "halmaznak" a legégetőbb problémánk? Amit nem csak fürkészni, de megoldani kell?
Szerintem az a válságtömeg, ami a nyakunkba szakadt, és amelyre ha nincs megoldás, akkor szinte miinden, amit megteremtettünk, legyen szellemi, erkölcsi vagy anyagi, veszélybe kerül. A szellemiek azért, mert nem lesz aki és nem lesz akinek továbbadja, életben tartsa és fejlessze, az anyagi létről meg nem kell hosszan magyarázni.
A te meghökkenésed oka az, hogy a politikai elit alatt a pártvezetőkeet és a parlamenti képviselőket érted, no meg az éppen aznapi kormány tagjait, pedig ez a kör jóval szélesebb. Utóbbiak keze alól kikerültek jó törvények, amelyek lökhetnek az ország szekerén, és persze kikerültek ostobák, rosszak is. A kormányzatoknak is voltak igen jó intézkedései, tervei (a kormányzati negyedet vagy a vizitdíjat például kifejezetten jó elgondolásnak tartottam, olyannyira jók volt, hogy sikerült is őket gondosan elrontani), és természetesen voltak rossz döntéseik is. De tőlük nem is várunk többet, nekik a törvényalkotás és a kormányzás a dolguk, és azt jól-rosszul elvégezték.
Sokkal érdekesebb a politikai elitnek az a jóval nagyobb része, amely az előzőre hat: ideákat vet fel, döntéseket készít elő, ezeket befolyásolja, bírálja, stb. Igenis voltak itt is jó gondolatok, nagy számban. A válsággal kapcsolatban például - de már jóval előtte is - rengeteget olvashattunk ebből a körből érkező jelzéseket, hogy mi várható és mi fenyeget, és megoldásokat is kínált a baj megelőzésére vagy enyhítésére, javaslatokat az államháztartás megreformálására, az önkormányzati pénznyelő rendszer átalakítására, stb.
Jó viták folytak a gyülekezési jogról, a szólásszabadságról, és napjaink legnyilvánvalóbb feszültségei éppen abból erednek, hogy ezeket a vitákat nem vettük elég komolyan.
Tévedés azt hinni, hogy a politikai elit minden tagja és maga a társulat egésze en bloc eredendően gonosz, ostoba, enyveskezű és hazudozó barom. Ez nem igaz, ezért érdemes néha odafigyelni a köreikből érkező javaslatokra, amelyekre sajnos maga a társadalom nem vagy szinte csak elutasítóan reagál. Ennek okai viszont már más területre terelnek bennünket.
Hogy offtopikabb legyek; a képlet kialakulásában Babarczy Eszternek szerepe és felelőssége van, hogy milyen és mekkora, az megítélhetetlen, de valamennyi egészen biztosan.
Esterházyról valóban sok szó esik ebben a topikban, de azért nem árt leszögezni, hogy Babarczy és Esterházy működési területe nem azonos. (Néha talán találkozik a kettő, amennyiben Eszternek is vannak szépprózai írásai, de ezeket én, megvallom, nem olvastam még.) Esterházy nem publicista, nem kritikus, nem esztéta, nem filozófus, nem eszmetörténész, nem médiakutató - meg mifene, ki tudja, mennyi foglalkozási cimkével szokták illetni Esztert, és bizonyára jogosan, mert mindezekkel foglalkozik -, nem oktat egyetemen, nincsenek közvéleményformáló ambíciói és általában semmiféle közizé szerepkört nem szokása vállalni. Miniszterelnök-lovakra sem szokott tenni, amennyire tudom.
Esterházy egyszerűen író, matematikus végzettséggel. ("Élt egyszer egy író, maga is Olvasó.") Aki a Termelési regénnyel, a Bevezetés...-sel, a Harmonia Caelestis-szel (stb., szerintem ezek a legfontosabb könyvei) beírta magát az irodalomtörténetbe. Ő már megalkotta azt, ami túl van a mulandóságon. (Ez persze nem befejezett folyamat.)
***
"Ennek "köszönhetően" a serkentő gondolatok - sajnos - ma sokkal inkább a politika világából érkeznek, sok érdekes ötletet látok a mai politikai elit tagjaitól, némelyik kifejezetten igényes szellemi munkára és tájékozottságra utal,"
No mostan meg vagyok hökkenve. :)))
Például? A mai politikai elit tagjaitól - konkrétan kiktől?? - milyen serkentő gondolatok, érdekes ötletek, kifejezettem igényes szellemi munkára utaló megnyilvánulások figyelhetők meg? (Úgy látszik, rosszul figyelek - vagy legalábbis nem erre a serkentő gondolatokat sugárzó politikai elitre. Megjegyzem, a politika olyan erőszakosan elárasztja már a médiát, az egyszeri "médiafogyasztó" mindennapjait, hogy az emberben óhatatlanul is kialakul egyfajta védekezési ösztön ezzel az erőszakos nyomulással szemben. Néha - sokszor- sok.)
Ezért van talán, hogy Esterházy a MAGA által felvetett kérdésre sem tud tisztességes választ adni, a kulturális elit blöfföl, böffent csupán jóllakottan.
No, akkor már csak a meghökkentés szó jelentését kell tisztáznunk, és meg is oldottuk a lét titkait, amit esterháézy még csak nem is fürkész rendesen.
A megismerés terrénumán a meghökkentés azt jelenti, hogy elolvasol egy mondatot, és megakadsz. Azt mondod: nocsak. Hátradőlsz, és elolvasod még egyszer, mert a mondat olyan tényt vagy érzést közölt veled, amire nem számítottál, és amelynél érzed, hogy érdemes a megfontolásra, legyen annak befogadás vagy elutasítás a vége. (Az elutasítás is válthat ki tiszteletet a mondat /gondolat/ iránt, nem csak azt kell megsüvegelnünk, amivel egyetértünk.)
A mai magyar értelmiség nem hökkenti meg közönségét. Nem kényszeríti megtorpanásra, nem indít be vitát, gondolkodást, nincs semmi, amit érdemes felcsippenteni és továbbvinni. Például az itt sokat emlegetett Esterházy mondatai kimódoltak, gyakran érezni rajtuk a mesterséges meghökkentésre való törekvést, de egyre kevesebb sikerrel.
Ennek "köszönhetően" a serkentő gondolatok - sajnos - ma sokkal inkább a politika világából érkeznek, sok érdekes ötletet látok a mai politikai elit tagjaitól, némelyik kifejezetten igényes szellemi munkára és tájékozottságra utal, jó vitákat látok például a büntetőjog, alkotmányjog, közgazdaság jelesei között. Ennek komoly konzekvenciája a kultúra erőtlenedése, társadalmi hatásának gyöngülése, sőt, mondhatni szünetelése. Remélem nem megszűnéséről van szó, hanem inkább arról, hogy művelői (tisztelet a nagyon csekély számú kivételnek) nem képesek a megváltozott kor érzületeinek közvetítésére. Például a filmnyelv terén érzékelhető ácsorgás, toporgás, tanácstalanság egyenesen elrökönyítő és szégyenteljes.
Ezért van talán, hogy Esterházy a MAGA által felvetett kérdésre sem tud tisztességes választ adni, a kulturális elit blöfföl, böffent csupán jóllakottan.
A műalkotásokban persze mindig másokkal találkozunk, nem direkt önmagunkkal. (Még abban sem, amit mi magunk hozunk létre - ha éppen alkotók vagyunk.) Azáltal kerülünk bele mégis, hogy üzenetet keresünk benne a magunk számára. (A "magamra ismerés" szófordulatot visszavonom.)
"a természet szerénységét által ne hágd: mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát." Valószínűleg erre a hamleti esztétikára gondoltam - konkrétan persze nem, hanem ezt sikerült rövid közhelybe sűrítenem -, és ebben benne van az a mintaadás is, amit mondasz. ("Hamleti esztétika" persze nem létezik, maga is csak egy műalkotás része, nem tudományos felismerés. Viszont gyakran hivatkozott gondolat, ha tetszik, ez is közhely.)
A Dávid-példa nagyon érdekes. Itt aztán a természet szerénysége meglehetősen által van hágva, nagyjából semmi nem érvényes rá a hamleti gondolatból. Viszont könnyen el tudom képzelni, hogy a maga korában meghökkentő volt (a monumentalitásával és a korabeli üzenetével, esetleg a naturalizmusával is). Ma a tökéletes és utolérhetetlen férfiszépség megörökítéjőnek tartjuk elsősorban. Holott a maga korában konkrét megrendelésre készült - ráadásul az aktuális hatalom megrendelésére -, a feladata pedig politikai üzenet közlése volt. A rettenthetetlen és legyőzhetetlen erő jelképe, "simán" politikai propaganda. Ma a reneszánsz szépségeszmény, életérzés, ízlés megtestesítőjét látjuk benne leginkább (és talán a XVI. századi Itália lenyomatát is - ennyiben mégis "ráerőltetem" a kb. 100 évvel későbbi hamleti esztétikát).
Ilyen lenyomat nyilván Szolzsenyicin műve is, egy másik századé. Bizonyára 500 év múlva is érdekes lesz. Azt nem tudom, akkor meghökkentő lesz-e, okoz-e sokkot bárkinek is. De akkor is érvényes lesz. Abban nem vagyok biztos, hogy a meghökkentés bármilyen műalkotás kritériuma lenne.
Megbocsáss, de ez a "magamra ismerés" egy közhely. Cliché.
Miért akarnék a Dávidot ámulva MAGAMRA ismerni? Nem is tudnék. Semmilyen tekintetben nem olyan ő, mint én, semmilyen tekintetben nem vagyok olyan, mint ő. Ha magamra akarok ismerni - feltéve, hogy őszbelábadt fejjel sem ismerem még magamat eléggé - akkor belenézek a tükörbe, eltűnődöm a múltamon, sorra veszem hibáimat és erényeimet (ha vannak) és kellő pontossággal el tudom magam helyezni a világban. Nekem nem kell ehhez a művek segítsége.
Tudod-e, kik "ismernek magukra" a művekből? A "Barátok közt" közönsége ismer magára: "Jé, velem is pont az történt a Közértben, amikor kértem tíz deka parízert, mint a Laci bácsival" (van ilyen a sorozatban, faszom tudja, nem nézem), vagy "Jól megmondta Juci a menyének, pont mint én az enyémnek a múltkor..." - ésígytovább.
Azok a művek, amelyek magukra ismertetnek, nem művek, hanem biankó tükrök, melyekre a "befogadó" olyan képet tesz, ami neki éppen megfelel.
A valódi mű viszont meglep. Meghökkent. Megdöbbent, persze nem abban az értelemben, hogy a Milan vs Magyar Liga meccsén mi rúgtuk az első gólt, hanem ha olyasmibe ütközöm, amit vagy amiről eddig még nem tudtam és megakaszt a felismerés. Itt is azt kértem Babarczytól, hogy mondjon már valamit, amit még nem tudtam, de nem mondott. Mutasson be egy olyan érzést, élményt, ami számomra eddig ismeretlen volt, és akkor talán alakítani tud engem, mert be fog illeszkedni érzelemvilágom vagy ismeretanyagom rendszerébe.
Nekem Szolzsenyicin óta alig volt ilyen élményem. A Gulág volt az, amelynek elolvasása után valóságos sokkot kaptam, fizikailag rázott meg, szinte depresszióba taszított, hogy valaki feltárt előttem egy olyan világot, aminek a létezéséről nem hogy fogalmam sem volt (mert nem engedték, hogy legyen, és külföldön vásároltam meg, két kötetben, az egyik szürke volt, a másik kék), hanem gyökeresen ellenkezett addigi világképemmel és a belém kódolt hamis ismeretekkel. Az valóban egy MŰ, mindabban az értelemben, amelyben a művekről itt beszélgetünk.
Miért akarnék ezért befogadni bármit, ami nem fejleszt? Miért vennék magamhoz olyan ételt, ami nem táplál, olyan italt, ami nem oltja szomjamat? Minek puffasszam magam RÓLAM szóló impulzusokkal, amikor már az is bőven elég, amit a művészeten túli napi élet rám terhel?
Nem, nem akarok magamra ismerni, inkább másokat akarok megismerni, és majd eldönteni, hogy mit kezdjek velük. Dávid sem Dávid, hanem egy üzenet, biztos, hogy Dávid nem ez volt és nem ilyen volt, valami cingár pásztorgyerek lehetett (lásd Caravaggionál), aki történetesen ügyesen bánt a parittyával (és homlokon tudta találni az óriást, pedig annak még sisakja is volt). Dávid nem az emberről szól, hanem a szépség nagyszerűségéről, az eredeti Dávid tehetsége hatalmasodik fel egy tökéletes és megismételhetetlen férfitestben. De ez nem mi vagyunk, egyetlen férfi sem ismer magára Dávidból.
Ha a közönség azt ismeri fel, hogy ő milyen NEM vagy milyen LEHETNE, vagy milyennek KELLENE lennie, akkor elegendő bármilyen művet befogadnia. Minden műből ezek derülnek ki, egyetlen mű sem "ismertet rá" pontosan befogadójára. Te nyilván a mintaadásra gondolsz. Ebben talán - részben - igazad lehet, ezen még majd töprengek egy kicsit.
De abban biztos vagyok, hogy ezer ember közül legfeljebb egy akadna, vagy talán egy sem, aki végigcipelné Mariust a párizsi vagy bármilyen csatornában.
A nagy revelációk nem a művészetből érnek minket, hanem a valóságból, a történelemből. Az igazi drámák ott születnek, és a művek épp ezeket teszik tönkre gyakran, mert a művész átértékeli a valóságot, pedig csak továbbítania kellene. Az emberi nagyság, a hatalmas jellemek, vagy ha tetszik: a hősök, igen, a hősök - a valóság szülöttei, nem a műveké. Az a Fabius, aki dictatorrá nevezte ki legveszettebb ellenségét, kockáztatva ezzel, hogy a teljhatalmú úr ítélet nélkül a fejét veheti másnap, és aztán együtt harcolt vele, pedig közben gyűlölte és megvetette - ez jellem, és ellenfele is az, aki nem használta ki gyorsan a ráruházott hatalmat, és amikor elvégezte feladatát, haragosával oldalán megvívta a győztes csatát, visszaadta a hivatalt vetélytársának - el tudunk-e képzelni ilyet manapság, a törpék korában?
