THE CURE
The trilogy shows-part 1.
2002-11-11
4 ÓRÁS, GIGANTIKUS KONCERT A BERLINI TEMPODROMBAN.
250 perc a sötétség árnyékában
20h16 - 0h32
Az ami megtörtént, valószínűleg soha nem fog. A legtöbb Cure hallgató ilyenre vágyik. Nincsen akkor se múlt, se jövő, csak a pillanat van, amelyet Mr. Smith próbálja 4 órán keresztül húzni-halasztani.
A Cure gigantikus hosszúságú koncertjét volt szerencsém élőben megtekinteni. Köszönet mindenekelőtt Figurehead-nek, aki a jegyeket szerezte. Bár akadtak problémák, végül azonban siker koronázta a jegyvételt.
Ragyogó napsütésre ébredtünk november 10-én kora reggel. A szél azonban kontrázta a napsugarak meleg símogatását.
Valamikor fél tíz tájt indultunk Győrből, és valamkikor hat órakor értük el a fiatal diákoknak kitalált hotelt. Este még belefért egy kisebb sörözés a programba.
Másnap, azaz a koncert napjának reggelétől egészen délután hatig Berlint tekintettük meg. Amennyit csak lehetett. A fal maradványát, a brandenburger tor-t, a Potzdamer Platz-cot, a Reichstag épületét… Berlin hatalmas, fejlődő, vonzó világváros, a fele olyan, mint a pesti Váci utca a négyzeten. Építkezés, renoválás mindenütt, óriási összegeket fektetnek be ide.
Node, akkor nüzzük, a szomorkás, esős városnnézés után mit is tartogatott az est hátralévő része…
A Tempodrom egy elég érdekes,középen csúcsos emelkedésú épület, alapja és elrendezése mint egy cirkusz…Valamikor negyed nyolckor jutottunk be, a terem nyüzsgött a dark, a gothic szépséges fiatal, és korosodó követőitől, egyaránt. Gyönyörű, életdús, kreatív pompázatos lányok, nők, és férfiak…..
A terembe bejutva egy füstölgő, egyre forrósodó, gomolygó katlan tárult az ember szeme elé. Egyre sűrűsödő emertömeg, a színpadon már előkészített hangszerek, és egy mély, montotn, és sötét érzésű morajlás, emely 8 óra elmúltával kissé hangosabbá vált.
Negyed kilenc. Lassan sötétülés, fütty, emberzúgás, és pár pillanat múlva kijön a Cure.
Robert egy sima sötét ingben, Simon egy sötétbarna atlétában, Perry a szokásos hosszuújju, testhez simuló sötét egyszerű pólóban.
A Pornography lemezt kezdik játszani, gyönyörű, kristálytiszta, vérbeli professzionális, tökély hangzással, és technikával. A vetítőn háború képei rajzolódnak ki. Emberek, akik a háborúban elesnek, hideg tájak, ablakból táskával a kezében egy férfi…a zene velőig hatoló, a vörös, és a színek földöntúli, mesterséges keverékei, füst, és agresszivítás a színpadon. Simon elemében, nyüstöli a basszust, Robert elvetemültebb mint valaha. A közönség ezért jött, kéjben fürdik.
A short term effect következik, nyikorgás, érces hangzás, keveredő fények a vetítőn. Rendkívül különös benyomást indukál bennem. Nem emberi gondolatok, nem a mindennapok felületes vizsgálódásai.
The hanging garden: agresszív, elszánt, vörös színek.
Siamese twins: mérnöki pontosságú dobolás Jasontől, csiligelés itt-ott, fragilitás, mély basszus. Tökéletesség.
The figurehead: jönnek sorban a Pornography lemez kincsei. A figurehead olyan esendő, sérülékeny, és fájdalmas, mint a paris lemezen.
A strange day: a dalban kevesebb a szintetizátor szerepe, a megszokott dream turnés előadáshoz képest.
Cold: nagyon vártam már, hogy egyszer élőben is hallhassam, és ott volt nagyon a dal minden szempontból. Kék alapon jégcsapok rajzolódnak a kivetítőn. Igazi gorhic hatás, hatalmas egy dal.
Pornography: hát, amit ki lehet hozni a dalból…J
Az első lemez tehát lemegy. Robert megjegyzi, hogy nemsokára folytatás. Közvill bekapcs. Kissé eszmélve, irány egy sörért.
Kb. 15 perc, és jönnek vissza.
Plainsong: csodálatosan kristályosan szól. Robert kimegy a közönséghez, kezek a magasban, integetés, ováció.
Pictures of you: a kislemez borítója, azaz: Mary arcát egy tükörben nézi vissza, ez jelenik meg a kivetítőn. Nagyon erős basszus hatás. ’You were always so lost in the dark’-kot követően egy fénycsóva marad csak a teremben.
Closedown: hatalmasan kezdődik, annyira szokatlan volt hallani élőben, igen ritka alkalom ez.
Lovesong: a tömeg minden szót együtt énekel Robert-tel.
Last dance: egy szintén olyan dal ez, amit még nem hallottam élő előadásban. Szenzációs. Kavargás, zöldes fények.
Lullaby: hatalmas ováció. Pókháló a kivetítőn.
Fascination street: erre mindenki tombolni kezd. Annyira keményen, újszerűen, frissen nyomják, hogy a sokat játszott dal szinte új köntöst kap. Adult XXX jel a vetítőn.
Prayers for: a szokásostól eltérő új elemekkel az elején, valamint bizonyos ritmusvégeken új cin. ( elég ködös megfogalmazás-akinek megvan a 2002-es Paleo az tudja mire gondolok.)
The same deep water as you: eső hangjai, és látvány a kivetítőn. Lassan terjedő szomorúság, meghittség üli meg a tempodrom katedrálist. And i don’t feel…….-Robert monumentális az érzelmek kiéneklésében.
Disintegration: kétségkívül az általam hallott legjobb élő előadás ez a mai. Annyira hűen visszaadják a széttörés, az elhagyatottság érzését, ami eddig nem sokszor sikerült. A Disintegration dal alapvetően egy elszigetelt, izolált érzéscsokor, amelyet stúdióban szép mesterkélten meg lehet keverni, de élőben azon kevés cure dalok egyike, amelyet nem lehet egykönnyen átültetni. Most viszont………
Homesick: egy csodálatos dal, új gitármotívummal burjánzott, nem az az alap sima gitár volt Robert által.
Untitled: csodálatos szintetizátor Roger-től. Felemelő érzés hallani.
Ismét negyedórányi szünet.
Következő, a trilógia sorlemezek harmadikja a Bloodflowers jön.
Out of this world: kirobbanó formában kezdtek bele, nem olyan enervált a hangzása, mint a stúdiólemezen lévő. Semmi jele a fáradtságnak, tökéletes szöveg, Robert nem hibázott csak egyszer…Hatalmas, méltóságteljes basszus, Perry is egyre inkább kezd normálisan gitározni.
Watching me fall: a szinti után a dob és basszus belépése szenzációs megremegéssel jár élőnek holtnak egyaránt. Nagyon erőteljes, nagyon agresszív, nagyon kemény, szuperlatívuszokban lehetne csak beszélni.
Where the birds always sing: furcsa volt hallani élőben, külön csemege Roger szintije.
Maybe someday: az erkélyen lévők is táncolnak, tökéletes kilátás, tökéletes hangzás, mi kell még, ha előttük játszik a világ legjobb együttese, és a legjobb és leghosszabb koncertjükön?
The last day of summer: gyönyörűen, pontosan előadott dal.
There’s no if: nagyobb szünetet hagy Robert ott ahol hagyni szoktak. Mestermű.
The loudest sound: még mindig-mint ahogy a dream turnén is- Simon basszusa kicsit többet van felkeverve.
39: az utolsó negyedóra ebből az albumpartícióból átmegy őrjöngéssé. A vetítőn a tűz, a láng vibrál, és emészti a Cure-t. Simon eszméletlen extázisban, rohangál, és a szokásos gallup-pos basszus beállás több fontos elemét mutatja be. Rendkívül pazarul előadva, szuperlatívuszokat érdemelne csak.
Bloodflowers: egy vérvirág jelenik meg a kivetítőn, minden, az előző dallal jövő feszültséget egy rezignált megnyugvás váltja fel. A nép együtt énekli a sorokat.
Végül abbamarad minden, Robert egy thank you keretében leballag társaival a színpadról.
Várható a ráadás, a kameraman és kamerawoman is készül rá.
Kb. 3 perc múlva jönnek vissza, Robert mond valamit, és belekezdenek az If only tonight we could sleep egy – a lemeznél 100xta elvontabb, élesebb, és felülmúló-élő előadásmódjába, Robert pedig gitárjával mint egy romboló, csak még inkább besüllyeszt minket a gondolataikba. A vörös színek aztán maradnak……..
Mert jön a The kiss. Nos, ha lehet valamire azt mondani hogy az est fénypontja erre nyugodtan. Olyan erőteljes, szédületes, mindent kitöltő hang, fény, és gondolatáradatot kapunk, amelyben még nem volt előadótól részem. Soha nem látott vibráció, a közönség forrong, extázis, felejthetetlen, leszorythatatlan, örök.
A The kiss maga volt a csoda. A gerjedések, az erős húrpendülések lassan a teljes kiégést hozzák meg a Cure-nak, de megint csak várni kell és ……….
És jönnek hogy meglegyen a 3 óra 40 perc tiszta játék…
M: Mary monogramja festődik a kivetítőre, egy szomorkás elégikus dal a kiss fergetege után.
Play for today: a közönség követeli, a közönség megkapja. Megy minden egészen a beájulásig. Pogó, zászlólebegtetés, éljenezés, jókedv. Ma minden csak rólunk, erről a 3500 emberről, és a Cure 25 évéről szól.
A forest: amit már mindenki tudott, hogy lesz vége is. A forest első taktusai nyilvánvalóvá tették, visszatérünk oda, ahonnan a Cure, 1980 elején, elindult, hogy zenéjével, érzelemvilágával kineveljen, szert tegyen, magáénak tudjon, és kisajátítson, és vérré tegyen egy nemzedéket, annak legalábbis egy részét. Valaki képes elutazni Mexikóból is elutazni erre a megismételhetetlen 2 este egyikére itt, amely örök emlékké, és az érzelmek megsemmisíthetetlen maradványává kövíti azt a valamivel több mint 4 órát, amelyet kaptunk.
Simon pecsételi meg – a show-belihez hasonló-gerjedéssel az estét, és Robert végül kétszer mondja a thank you-t, amely a koncert végét, a kifulladást hozza.
Au revoire Cure, au revoire múlandó percek…az emlék örök. Elvehetetlen.
-cureme
