Cselekvés, mozdulat, mozgás és mozgássor; ha a teljes első szakaszt olvassuk, akkor szerintem így lehet árnyalni:
passzív cselekvés, a lírai én teszi: Itt ülök a csillámló sziklafalon. Szoktatom szívemet a csendhez. Nézem a hegyek sörényét látom előrebiccenni hajad, ím újra látom...
passzív mozdulat, a lírai én mozdulata: a fej lehajlik és lecsüng a kéz
mozdulat, a lírai ő mozdulata: előrebiccenni hajad megrezzenni lágy emlőidet
mozgás (lassú, lágy): meglebbenti szoknyád a szél
mozgás (gyors, intenzív): homlokod fényét villantja minden levél fakad (...) a tündér nevetés
mozgássor (lassú, lágy): Az ifju nyár könnyű szellője (...) száll
mozgássor (gyors, intenzív): idesereglik, ami tovatűnt, elfut a Szinva-patak
A fakad lehet mozgás és mozgássor is, egyszeri vagy ismétlődő. Mivel a lírai én "újra látja" a tündér nevetés fakadását, ezért korábban is fakadt már, ezután is fog fakadni. Szóval itt valószínűleg mégis inkább mozgássor.
Ha az utóbbi években elvetett mérgező gondolatok - ebben valamennyi politikai párt bűnrészes volt - mégsem szökkennek szárba, akkor van remény, hogy olyan politikai átrendeződés következzék be, amely az országot előbbre viheti. Ennek feltétele, hogy a Fidesz a következő években felelősen kormányozzon, a baloldal pedig az ellenzékiség évei alatt újra megtalálja önmagát.
Magyarországon a Jobbik két hét alatt összeszedett százezer cédulkát, de könnyen lehet, hogy Seres Mária Civil Mozgalma is hamarabb fogja összeszedni a húszezer kopogtatócédulát, mint az SZDSZ. Megérkezett a valódi populizmus, hálistennek. Ez azt jelenti, hogy fokról fokra elkezd normalizálódni a magyar politikai paletta. A legfontosabb jele ennek a lassú átrendeződésnek Kövér László nyilatkozata volt a minap, aki – gondolom hosszú hónapok agyforraló stratégiai tervezgetése után – közölte a nagyközönséggel, a választóival és főként a Jobbik választóival, hogy a Jobbik a Fidesz ellenfele. Kövér feladata általában a heves vérmérsékletű választók terelgetése a jobboldalon. A mostani nyilatkozat sem szól másról, mint arról a reményről, hogy az (áruló? MSZP-kreatúra?) Jobbik szavazói mégis szavazzanak az egyetlen hiteles jobboldali pártra. De az „ellenfél” megnevezés mögött, ha jól értem a helyzetet, beletörődés van: a Jobbik létezik, létezni is fog még egy darabig, és minden bizonnyal bejut a parlamentbe a következő választáson.
A másképpen – nem a cigányokra, hanem inkább az elitre – dühös magyar honfitársainknak pedig alternatívát nyújt az LMP (amely persze elég távol áll a néplélektől, és inkább csak az elidegenedett egyetemistákra számíthat) és akár Seres Mária is, ha tényleg képes párttá alakítani népszavazási mozgalmát. Nem lehet tovább játszani a „kint is vagyok – bent is vagyok” játékot a jobboldalon, és nem lehet már a népharagra építeni a Fidesz politikáját. A gazdasági válság egyik csodálatosan jótékony hatása alighanem az lesz, hogy a nagyjából egyedüliként porondon maradt professzionális néppárt – turulok, szentkoronák és össznépi áhítat helyett – kénytelen lesz felelős politikai programot kínálni. Ez a program a legfrissebb vitairatukban (Jövőkép) kifejezetten konszolidáltnak mutatkozik.
Ha a Fidesz elmozdul a szimbolikus gyűlölet-politizálás felől a felelős programalkotás felé, az önmagában sokat segít az országon. De az átrendeződés nem ér itt véget. Noha nem tudjuk, pontosan mivé lesz az MSZP egy év múlva, látszik már, a fő küzdelem a két nagy párt között arról szól, hogy vajon Bajnai Gordon válságkezelő kormányát „MSZP-kormánynak” vagy éppenséggel ideiglenes problémamegoldó kormánynak kell-e tekintenünk. A Fidesz erőfeszítései, hogy Bajnait Gyurcsányhoz, és ezzel az MSZP-kormányzáshoz kösse, lankadni látszanak. Nyilván nem egy meghatározó Fidesz-politikus gondolja, hogy ha Bajnai képes végrehajtani a programjának egy részét, az a következő kormánynak, vagyis a Fidesznek, igencsak jól jön majd.
Az MSZP pedig elkezdheti újradefiniálni önmagát – Bajnaitól enyhén elhatárolódva. Hogy aztán ez az elhatárolódás palotaforradalommá érik-e a szakszervezetek, a sztrájkok és az egyéb utcai megmozdulások hatására, nem tudom, és szerintem jelenleg senki nem tudja. De az MSZP érdeke az, hogy miközben hagyja legalább néhány hónapig kormányozni Bajnait – mely esetben például stabilizálódhat a forint és az államadósság megítélése, és ezzel a totális katasztrófa pereméről visszatántorodhatunk –, átgondolja, voltaképpen miféle párt is szeretne lenni, és mivé akarja újraépíteni magát a várható nagyszabású vereség után. Az már kiderült, hogy az MSZP-nek (és szavazótáborának) nem nagyon fekszik a konzervatív (neoliberális) gazdaságpolitika; kérdés, hogy találnak-e maguknak olyan új arcot, amely a progresszió jelszavát nem a gazdasági szanálással azonosítja. Éppenséggel jobban járnánk, ha az MSZP felkarolná a társadalmi mobilitás, a szegények és a kiszolgáltatott alkalmazottak ügyét. Ennek feltétele, hogy a Fidesz előzékenyen kicsinálja az MSZP maffiózóit, bár azokhoz a gazdasági érdekcsoportokhoz, amelyekkel az MSZP maffiózói oly szívesen üzleteltek, aligha fog nyúlni, tekintve, hogy egy racionálisan gondolkodó gazdasági érdekcsoport szépen tejel minden irányban.
Mindenkit a helyére! Micsoda szép világ lenne! A baloldal a baloldalon, a jobbközép jobbközépen, a professzionális elit ellenőrzését pedig megkapják az egyébként feltehetőleg kormányképtelen új erők, akik birtokba vehetik azt az eszköztárat, amelyet a Fidesz eldob, a népi ellenállástól a kapitalizmus-ellenességen át egészen a gyűlölködésig.
De a szép új világ még ezzel sem ér véget. Képzeljük csak el, hogy a Fidesz – kormányon – tényleg megvalósítja, amivel most fenyegetőzik, illetve amitől a baloldalon annyira félnek. Pereket indít a zűrös ügyekkel kapcsolatban – remek! Ha odáig jutnánk, hogy egy-egy korrupt politikust lecsuknak, lényeges lépést tennénk előre a civilizáció útján. Ha pedig a Fidesz, kétharmada birtokában, megváltoztatja azokat a rég elavult és súlyosan káros törvényeket, amelyeket a parlamentünk képtelen korrigálni – a médiatörvénytől az önkormányzatokra vonatkozó törvényeken át a kampányfinanszírozásig –, annál jobb! A Fidesznek számítania kell arra, hogy még egy istenné emelt Orbán Viktor sem uralkodhat örökké, mert bizony a magyar választók elég kritikusan szokták megítélni a kormányzók teljesítményét, így aztán célszerű olyan törvényeket áthajtania, amelyek ellenzékben sem zúzzák szét. Csak jól járhatunk, ha mindenki tiszteletben tartja a parlamenti váltógazdálkodás alapvető intézményeit.
Mint lassan hivatásos jósnő, nyugodtan állítnám, hogy a következő tíz évben ki fogunk mászni abból a pszichológiai csapdából, amelyet a pártok gátlástalan vetélkedése kényszerített a magyar társadalomra. Kivéve – kivéve, hogy elhangzott itt az elmúlt években jónéhány mérgező gondolat. Nem volt nehéz elültetni ezeket a mérgező gondolatokat, és minden politikai párt beleadott apait-anyait, hogy a magyar választót teljesen elhülyítse, demoralizálja és egy hisztérikus óvodás szintjére süllyessze. Mostanra szépen szárba is szökkentek, van itt összeesküvés-elmélet, gyűlölködés, a normák semmibe vétele, hazugság, csalás, korrupció, másra mutogatás, az elemi együttműködésre való képtelenség, és most már sorozatgyilkosaink is vannak, akik ártatlan romákat lövöldöznek le, hiszen nem azt hallották, hogy ez csak jogos önvédelem?
Borzalmas bűnöket követett el a politikai elit az ország ellen; ezeknek a mérgeknek a semlegesítéséhez több kell, mint a politikai paletta átrendeződése. Hankiss Elemér írta meg nemrégiben az Indexen, mire volna szükség ahhoz, hogy a balkáni gyűlölködés és korrupció útja helyett egy civilizált európai demokrácia felé induljunk el. A lista hosszú, mindenesetre kezdetnek talán az is elég, ha a kormányképes pártok hagyják a dagadt demagógiát másra – egy kis felnőttséget kérnénk, némi civilizált önmérsékletet és tiszteletet a demokráciánk iránt!
Ha egy képet, metaforasort kiemelve elemzel egy versből - az is verselemzés és nem utalás, sem hivatkozás.
Ha csak nem használjuk a fogalmakat tetszés szerint. Mert akkor persze tökmindegy. akkor nevezhetjük kelkáposztafőzeléknek... vagy mozdulatsornak is...de akár főbundás kenyérnek is.
2.
A mozdulatsor és a mozgássor között ugyanaz a különbség, mint a mozdulat és a mozgás közt. Erről neked nem volt fogalmad, mint ezt lentebb leírtam vala. Örvendek, hogy már van.
3.
Én aranyos vagyok....bizony, ...te azonban nem.
Nem baj, hisz nem is törekszel rá, sőt... de azért ezt rögzítem ezennel.
Tehát bizony-bizony, pontte akaszd föl magad, ne más. Miért? Azért, mert harag, gyűlölet és előítélet nélkül megállapítható, hogy ez lenne az egyetlen hasznos tett, amellyel a emberiség közös alkotásához hozzájárulhatsz, mivel a világ jobb nélküled, mint veled.
Akaszd föl magad, ha tenni akarsz az emberiségért.
Előzmény:Fő Bundy (15061)
Nézz csak utána: egyszer sem figyelmeztetted a nicket! Gondoltam, ha nálad a pincebogár, a szemétláda, a barom, az elmebeteg, az „akaszd föl magad” belefér, akkor beleférnek az én jelzőim is. De ha nem, ha csak nekem kell itt fölakasztanom magam, akkor azt is tudomásul veszem, számomra ez nem presztízskérdés, tehát fölösleges élből fenyegetned.
Na most, ne legyen félreértés, a hozzászólásom nem reváns a fenti támadásért, egyszerűen csak jeleztem annak a nicknek a morális, intellektuális kondícióit, amely/aki morálisan, intellektuálisan minősíti le Esterházyt, József Attilát, illetve durván nekitámad a magyarországi kulturális elitnek.
Írhattam volna erről persze finomabb szavakkal is, ez igaz, ugyanakkor az is tény, hogy éppen az idézett nick által meghonosított (s az általad legitimált) modorhoz hasonló (természetesen messze nem olyan durva) stílust választottam a kritikára, de ismétlem: ha ez a nick védett nick, akkor én tudomásul veszem, kár volt rögtön fenyegetéssel kezdened!
Sok ember sok évszázada ringatja magát abban a hitben, hogy saját sorsának kovácsa, hogy bátraké a szerencse. Hogy a törekvés, a tanulás, a jól elvégzett munka, a becsület előbbre viszi, és hogy embertársai segíteni fogják iparkodásában a köz és az egyén javára.
Ez nem így van. Az ellenpéldák kivételeknek tekinthetők csupán, amelyek ezeket a tévhiteket életben tartják.
Ezzel szemben a genetikai és társadalmi meghatározottság (az első két lap) - adott. Megváltoztathatatlan. Aki örökölte a cukorbetegséget, az örökölte a cukorbetegséget, és ez legalább felerészben az egész további életét meg fogja szabni. (Ennél sokkal rosszabbak is történhetnek, történnek is sokakkal.) Ezzel kapott egy káró hármast. Ha mindehhez rossz közegbe, szegénységbe, kulturálatlan vagy elmaradott családba/faluba született, rossz a közlekedés, nincs könyvtár, piás a pap, a tanító nem oktatja a Kodály-módszert, a föld nem terem semmit, akkor kapott egy nyolcast. Lehet vele játszani, de minek?
Ezt a két lapot a jó játékosok már az elején bedobják, mint értéktelent, nem játsszák tovább a partit. Lehet ugyan hazardírozni velük, de az esély minimális, és csak nagyon keveseknek jön be. Nem mondtam, hogy kizárt, csak azt, hogy rosszesélyű.
Ha a beteg gyerek "jó családba" születik /rendezett anyagiak, művelt és érdeklődő szülők széles kapcsolatokkal, eleven és inspiratív környezet, jó iskolákkal/, akkor a másik lapja király vagy ász. Ezzel esetleg már lehet kezdeni valamit, DE! - feltétlenül kell az asztalra még király vagy ász - és ez megintt vakszerencse.
A szerencsének/balszerencsének, a véletlennek, a kiszámíthatatlannak, a káoszokból kialakuló megjósolhatatlannak, a felmérhetetlennek, a meglepetésnek, a nem várt körülményeknek, a baleseteknek, az ellenünk iráányuló bűncselekményeknek, a cégünk helyzetével kapcsolatos (rajtunk kívül-fölül álló) fordulatoknak sokkal nagyobb a szerepük, mint látszik. Ezek, párosulva azokkal a determináltságokkal, amelyeket hozunk magunkkal (például, hogy szépek vagyunk-e vagy sem, hullik-e a hajunk, lappang-e bennünk valamilyen betegséget előhívó gén, van-e adottságunk BÁRMI kiemelkedőre) - együtt túl erősek ahhoz, hogy szerepeket alakítsunk és váltogathassunk.
Hidd el, semmiből nem akartam én „kijönni”. Talán üdvösebb volna, ha te is megértenéd: az álnéven folytatott vita nem presztízsharc. Babarczy Eszter harca az volt nyilván, ám a babarczyeszter nick kiszállt a játékból. Bölcsen tette. Ha valaki félti a személyes presztízsét, akkor ne személyesen menjen oda, ahol biztosan vereséget szenved, vagyishogy ne kezdjen el ident vitatkozni, ha nem tud vitatkozni, mert óhatatlanul leég.
Tehát. Nem „kijönni” szándékoztam én (semmiből), csupán azt kérdeztem tőled: tudod-e, mi a különbség az elemzés (verselemzés), illetve az utalás, hivatkozás fogalmak között? Tudod-e, mi a különbség a mozdulatsor és a mozgássor fogalmak között?
Bár én másképp gondolom. A szerencsénket, balszerencsénket nem mi választjuk, de minden másban alakíthatjuk életünket. (Hozzám közelebb áll az a változat, ha a Shakespeare-szövegből elhagyjuk a merely-t)
Hétmilliárd emberből hat és fél semmiféle "szerepet" nem játszik, még kevésbé váltogatja ezeket, hanem csak lejátssza a neki rendelt partit.
Ugyanezt mondja Shakespeare is, csak ő színházi hasonlattal, Te pókerrel. Legalábbis én arra jutottam a szövegből, hogy az idézet nem arról szól, h mást játszunk, mint amik valójában vagyunk, hanem arról, h tőlünk függetlenül megírt szerepeket élünk végig (a kétféle fordítás szerint: csupán szereplőként vagy [alkotó] színészként). Szerepek váltogatásáról sincs szó, hiszen ezek egymást sorrendben követő, nem felcserélhető felvonások, melyek összességükben egy színdarabot (egy partit) alkotnak.
Beleszólok egy pillanatra:) és annyit azért hozzátennék, hogy ezzel "a színész szó használatával pontatlan a fordítás" nem értek egyet, a player bizony színészt jelentett akkoriban, az actor is létezett, a színészekre is használták, de nem ez volt a fő jelentése, nem véletlen, hogy Shakespeare nem ezt használta.
Ismered a metafora fogalmát? Vagy azt is kb. annyira, mint a verselemzés fogalmát? Biztos vagy abban, hogy a költemény nem több, mint meteorológiai jelentés H. Bóna Mártától?
Pedig istenem, milyen jó lenne nagyüzemi melegvízrendszerek tervezése helyett itt fenni az ívet, és hagyni, hogy az ország legjobb, legszebb irodalmi nõinek vágyas pillantásai virtualiter melegen meg-megnyalják intellektusunk fínom idegekkel átszõtt érzékeny makkját.
Konkrétan a fent idézett országló irodalmi nőre gondoltál, mint átszőtt intellektusod makkjának virtuális nyaldosói közül az egyikre? Az ő meleg meg-megnyalására vágyakozol? Ő volna itt Babarczyn kívül a legszebb és legjobb irodalmi nők egyike? Őtet kívánod?
A tiéd!
Egyébként jól jársz, amennyiben megfogadod a tanácsomat: ha a melegvíz-tervezésen túli időt nem a makkérzékenységre való ácsingózásod manifesztálásával töltöd (méghozzá jó hosszan), hanem par excellence irodalmi tevékenységgel, akkor garantálom: egy asszonyként vetik majd rád magukat a legszebb és legjobb irodalmi nők ezen a topikon. Hidd el! Ezek ilyenek. Tehát ne siránkozással töltsd a drága szabadidődet, hanem írd le, hogy mi a véleményed például Vágó Márta híres könyvéről! Mert abban olvashatsz irodalomról, szerelemről, nőkről, férfiakról, mindenről, ami után a megmakknyaldosó irodalmi szépasszonyok sóhajtoznak. Ha pedig sikerül az elemzésed, úgy éretted is sóhajtanak értelemszerűen, meg persze nyalnak is hozzá majd, mint a nyelvész borz.
És akkor nyugodt lelkiismerettel térhetsz vissza az épületgépészeti problémahalmazhoz, szorgosan „realba dolgozni”.
Ez a jó megoldás.
Shakespeare a színházhoz igazította világképét, hiszen mi máshoz is igazíthatta volna. Az vollt az ő világa, ott volt otthonos.
Szerintem az élet nem színház, hanem poker. Élete elején mindenki kap két lapot: géneket, családi körülményeket, a helyet, ahova születik, jó vagy rossz tanárt, szóval ezekkel indul neki a játszmának, és utána bizony már csak nagy-nagy szerencsével változtathat rajta, vagy csak rendkívüli balszerencsével ronthatja el. Hétmilliárd emberből hat és fél semmiféle "szerepet" nem játszik, még kevésbé váltogatja ezeket, hanem csak lejátssza a neki rendelt partit.
Lehet kicsit kombinálni, lehet blöffölni, lehet számolgatni, checkolni, emelni, megadni, pár kört kihagyni, veszteséggel felállnni, lehet közben szövegelni, hogy megtéveszd a másikat, de a játszmát mégis az fogja eldönteni, hogy a szerencse mit adott a kezedbe induláskor, és milyen további öt lapot borít az asztalra és milyen sorrendben.
Amikor elfogynak a zsetonjai, az illető meghal, és az asztalhoz beül egy kezdő.
"Utunk, melyről nem tudjuk, hová vezet, ellőtt poénokkal van kikövezve." /Bálint György/
(Nem állítom, hogy pontosan értem ezt, csak úgy eszembe jutott.)
Igazad van. Ez a fordítás pontosabb.
Újra átgondolva, a merely szó használatával szerintem éppen az kap hangsúlyt, hogy az emberi életút előre megírt, "eleve elrendelt". Az embernek, aki végigjárja, nincsen módja arra, hogy maga alakítsa ezt az utat, hiszen a szerep előre meg van írva, ő csupán eljátssza. A merely elhagyásával, a színész szó használatával pontatlan a fordítás, viszont többféle értelmezési lehetőséget hagy. (Ami lehet, hogy hiba.) Színészt játszik, színészkedik, szerepet alakít: mindezeket egyaránt jelentheti. És azt is jelentheti, hogy a játszó személy maga alakít, azaz maga formálja a saját sorsát.
Talán két különböző világnézet van a két fordítás mögött. (És Csiky Gergelyé áll közelebb Shakespeare-éhez.)
Kár, hogy annyira emlékeztet egy huszonvalahány évvel korábbi Babits-képsorra. Miként JA néhány más helyen sem teljesen önmaga, hanem egy kicsit Babits, olykor szinte teljesen az.
Nem a latin mottó, hanem a darabban írt szöveg a fontos, ami a magyar fordításban érzésem szerint nem fedi az eredeti jelentést, mert nem mindegy, hogy színész-e mindenki és valamilyen szerepet alakít (formál), vagy színészt játszik-e mindenki. A shakespeari szöveg ravaszsága és sokrétűsége (a többértelmű 'player' használata az 'actor' helyett) nem kerül át a magyarba. Szabó Lőrinc nem törődött eleget ezzel a mondattal.
Csiky Gergely talán jobban ráérzett:
Színház ez az egész világ, s merő
Szereplő mind a férfi, nő:
Használja a 'merely'-t és nem színészt ír, ami egy körülírható foglalatosság, hanem szereplőt ('player'), aki viszont valóban lehet bárki.
*****
Más történet az életút, melyet állítólag mindenki végigjár. Azzal, derék ateistaként, nem értek egyet. Az emberi élet nem körforgalom, hanem egyenes út, valahonnan tart valahová, és egyáltalán nem tér vissza a csecsemői ártatlanságba.
És az sem való, hogy mindannyian eljátsszuk ezeket a szerepeket, van, akinek több jut élete során, mint hét, van, akinek csak néhány, de a legtöbbnek legfeljebb egy;az az egy vacak élet, amin átsétál, és ami pontosan olyan, mint társaié.
Miként JA néhány más helyen sem teljesen önmaga...
Előzmény:efzsuzsa (15711)
Merthogy csak az lehet teljesen önmaga, aki pénzért árulja a meggyőződését, és aki egyébként is úgy hazudik, mint a vízfolyás.
Komolyan mondom, ennél vastagabb arcbőrrel még nem találkoztam. Sok hitvány embert láttam már életemben, de ennyire gátlástalan taplóval még nem hozott össze a sors. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy ez a manus egy Fidesz-papagáj főállásban; mint Szíjjártó Péternek, ennek is minden ráfér az ábrázatára.
"Totus mundus agit histrionem" - ez az eredeti, ez volt a Globe színház mottója.
Ezt idézi Shakespeare az Ahogy tetszik-ben így: "All the world's a stage,", Szabó Lőrinc pedig "Színház az egész világ"-nak fordítja. Az eredeti mottó szó szerinti jelentése körülbelül (latin szakosok előnyben): "az egész világ színészt játszik"
Ha a teljes monológot olvassuk, annak tartalma szerint a mondanivalót legpontosabban (talán) a latin eredeti fejezi ki. Hiszen a folytatás arról szól, hogy mindannyian szerepeket játszunk, a születéstől a halálig hét életszakaszban, azaz hét felvonásban. (Utunk végéhez jutva a megtett életpálya körbeér, azaz életünk végén visszajutunk a gyerekséghez, így lesz teljes szerepeink sora.)
Pedig istenem, milyen jó lenne nagyüzemi melegvízrendszerek tervezése helyett itt fenni az ívet, és hagyni, hogy az ország legjobb, legszebb irodalmi nõinek vágyas pillantásai virtualiter melegen meg-megnyalják intellektusunk fínom idegekkel átszõtt érzékeny makkját.
Ez nem pajzán szöveg, kicsim, ez meglehetősen durva szöveg, s némileg ízléstelen is. Hidd el, nem muszáj élből az átszőtt makkal jönni az interneten; van annak, szegénynek, úgy is elegendő baja!
Figyelj ide, megmutatom, milyen a szellemes dévajkodás!
Mindenekelőtt idézem az egyik tegnapi hozzászólást (talán olvastad is), majd rögtön a pajzán kommentárt hozzá:
Akkor most mi van? Én nézegetek itt maszturbációs hévvel köténykére, vagy engem pillantgatnak a legjobb, legszebb irodalmi nők makkolási célzattal? El kéne már dönteni! Vagy netán kölcsönösen pillantunk?
Továbbá: kik vannak még itt legszebb, legjobb nők irodalmilag, hogy rakjam mán én is a makkot a melegvízbe?! Kicsodák? Mert néhány fényképet láttam fölhordva, ám az csak egyetlen szép irodalmi nőt ábrázol! Egyet. Kik vannak még itt szépségesen vágyas pillantással? Hadd lássam!
Egyébként tessék csak nyugodtan elhinni a bácsinak: a nőt egyáltalán nem az irodalmisága teszi, de még csak nem is a szépsége, az „exteriőrje” (ahogy az öregecskedőn nyáladzó Verebes mondja), hanem épp az enteriőrje; vagyis két jellemző enteriőr-tulajdonság varázsolja a nőt nővé.
Az egyik az illata. Ebben, mi férfiak, olyanok vagyunk még, mint az állatok. Vagyis csalhatatlanok. Tessék elhinni: azt a férfit, akinek van orra a nő illatához, még a legrafináltabb parfümmel sem lehet félretájékoztatni, nemhogy egy túlszagló Máté Zsuzsanna-idézettel!
A nő másik lényegi enteriőr-tulajdonsága: a mozdulata. Ahogyan a kezét a pohárhoz emeli például, vagy ahogyan a vállát megmoccantja, ahogyan pillant, elmosolyodik… Vagyis mi úgy nézzük a nőt igazából, miként a hegyek lábának bozontjára szokás tekinteni. Esteleg följebb valamivel:
Nézem a hegyek sörényét – homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és – amint elfut a Szinva-patak – ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés.
Villantja, meglebbenti, előrebiccenni, megrezzenni, elfut, fakad – mind-mind mozdulat; és figyeljük csak a sorrendet: pusztán az igékből összeáll a villanással kezdődő s az orgazmus-fakadással beteljesülő szerelem.
Ilyen egy zseni verse.
Szerintem jóval erotikusabb is, mint az idegekkel átszőtt makkocska nyalogatásának profán képzete. (Noha ez valóban ízlés dolga.)
A meggyökeresedett magyar változat (Szabó Lőrinctől) rossz. Nem pontosan adja vissza az eredeti gondolatot.
A színpad egyrészt nem egyenlő a színházzal, mert utóbbi alatt a közönség is értendő, de ez még csak hagyján, viszont a "merely" (mindössze, pusztán csupán) szó elhagyása a fordításból komoly hiányosság.
Irgalom a lelki szegények iránt Szubjektív lezárás Babarczy Eszter főrenddel
Az exkluzív interjú 3. része
- Az Esti Kurír olvasói biztosan szeretnék tudni azt is, hogy milyen a magánélete az ünnepelt celebritásnak. Hogyan telnek a napjai ebben a hatalmas palotában?
- Először is, rengeteget alszom, ami a lét fő titka és a legjobb időtöltés. Tíz körül kelek, és délig a napi sminkemet készítem, melyet majd az ebédhez veszek fel, attól függően, hogy egyedül étkezem-e vagy jönnek hozzám vendégek. Ez mindig bizsergető
szellemi izgalmat okoz, hiszen más álarcot öltök, ha a császári ház valamelyik tagja tisztel meg látogatásával, és megint mást, ha a rend vagy a lovagi osztály ül az asztalomhoz. Ha magam vagyok, egy ízléses halotti tikfaálarcot viselek, amit guayanai külbirtokunkról hozattam, viszont császári alkalmakkor
már aranymaszk illendő, ezt a Mediciek gyűjteményének konfiskálásakor szereztem.
Ha viszont Verebes vagy Almási jön, akkor szabadjára engedhetem a fantáziámat, és ők is mindig meglepnek valamilyen újítással, István például legutóbb katalán csengettyűket szerelt a tolószékére és annak vidám
zsibongásával gördült be. Már több, mint háromszáz kiló szegénykém, de kedélye töretlen.
- Ki főz a háznál?
- Senki. Mindig hozatok. Legtöbbször a császári és királyi Gundelből, az úgyis itt van közel, vagy a birodalmi Hungária kávéházból, a vendégtől is függően.
- Akkor tehát délután, este dolgozik...
- Ebéd után átnézem a kaszárnyák jelentéseit, rendeleteket alkotok, kegyelmi kérvényeket mérlegelek, fejlesztési terveket hagyok jóvá vagy küldök vissza megfontolásra. Tegnap végeztem az új észak-szibériai kaszárnyahálózat áttekintésével, amelyet GULAG-nak fogunk nevezni, ez Gecik Uralmát Letörő
Anti-Gecik rövidítése, és ma reggel megjött a lézertávirat is, hogy némi elektrosokkos rábeszélés után ifj. V. Putyin elvállalta az intézmény vezetését.
- Mintha egyszer már lett volna valami ilyesmi... Gulag.
- Az egy kupleráj volt ehhez képest. A magyar kaszárnyarendszer világszerte bevált, helyőrségeink mindenütt népszerűek. Mostanában csak a hispánok nyugtalankodnak kicsit. Amióta egybevontuk Spanyolországot, Portugáliát és Andorrát, olykor oda kellett csördíteni, de néhány sortűzzel megerősítettem Cser-Palkovics főispán pozícióját. Mára már megszokták, hogy a Plaza de Toros-on kivénhedt magyar
liberális írókat vezetnek fel a matador elé, ami pár éve még elképzelhetetlen lett
volna.
- Voltak korábban panaszok Germániából is...
- Szerencsére már azon is túljutottunk. Mindenesetre a lelkiismeretem tiszta, mert jóelőre jeleztem Németh Zsolt birodalomügyi főkegyúrnak, hogy nem bölcs ötlet helyi embert, Angela Merkelt megtenni alkirálynak, és sajnos igazam is lett. A németek elslamposodtak, morogtak a csajkarendszerre, szervezkedni kezdtek a gyárakban, megjelent a szamizdat... A stuttgarti Széles Gábor Motowerke például a balliberális agitáció kígyófészke lett, ahol ebédszünetben Gadamert olvastak röplapokról. Kénytelen voltam Kövér birodalmi marsallt
kivezényelni, aki aztán gyorsan rendet is csinált.
- Jut-e ideje a felelősségteljes világmunka mellett a kultúrára, művészetekre?
- Az este a kultúráé, ebben sosem engedek kivételt. Rengeteg hologramot nézek, főként színházat, de figyelek arra is, hogy az előadás rendes időben véget érjen, hogy az emberek még a kijárási tilalom előtt biztonságban hazaérhessenek kaszárnyáikba. A múltkor kénytelen voltam félbeszakíttatni az
Világnemzeti Színház Hamletjét, mert háromnegyed nyolckor még csak a koponyánál tartottak. Így a kultúra számomra egyben munka is.
- Hogy vált be az a rendelete, hogy minden színházban ugyanazt játsszák?
- Elsőre a szokott értelmiségi értetlenkedést váltotta ki, de a közönség hamar rájött, hogy ez áttekinthetőbb rendszer. Megszűnt az a zavaros összevisszaság, ami a színházi életet korábban jellemezte, az a rémes kupleráj, hogy itt ezt adták, ott meg azt, az egyiket hétfőn, a másikat pénteken, de most az emberek már jobban be tudják osztani az erre engedélyezett időkvótájukat. Ha rend van az országban, legyen rend a színházakban is, nekem ez az elvem.
- Tavaly állt elő az "Egy a színház, egy a színpad" ötletével. Hogy áll a terv?
- Jól, bár ebben kemény vitáim voltak Schwajda kamarás úrral. Végül az elemi logika és a gazdasági pragmatizmus győzött, hiszen ha mindenütt ugyanazt kell előadni, akkor mi szükség van több színházra? Érveim hatására Eperjes és Balázs birodalmi direktor urak is mellém álltak, sőt, még a megfellebbezhetetlen
tekintélyű Cseke Pétert is meg tudtam nyerni az elgondolásnak, és ezzel a kérdés végleg eldőlt.
- Visszatérve a hétköznapokra, nem nagyon üres ez a hatalmas ház? A személyzet hány tagú?
- Egyetlen emberem van, aki Önt lekísérte. Ő a mindenesem, több, mint 25 éve szolgál hűségesen. Érdekes a története... valamikor, a század elején nagy gyűlölettel volt irántam, és ennek az internetre irogatva hangot is adott, rengeteg ostobaságot és kielégületlen haragot hordva össze ellenem,
vad összevisszaságban. Aztán évekig nem hallottam felőle, csak annyit, hogy teljesen lezüllött, jött olyan hír is, hogy atonavonat alá vetette magát Tápiószecsőnél, és szétszabdalt testrészei azt kiabálták: "Dögöljön meg Babarczy". Sok idő telt el ezután, és egy este megcsörrent a csengő. Amikor ajtót nyitottam, egy lepukkadt, toprongyos alakot pillantottam meg, aki akadozó
szavakkal munkát és fedelet keresett. Ez cseresznyevirágzás idején történt, tehát jókedvemben talált. Beengedtem, és pár perc alatt megegyeztünk. Sok terhet levett a vállamról, például amikor március 15-én hagyományosan felvontak az állami árbocra, mindig utánam mászott és megitatott vagy szorosabbra húzta a fűzőmet. Egyszer zuhant csak le a szédítő magasságból, de szerencsére kormányőrökre esett és csak pár embert nyomorított meg. Így peregtek az évek, és még csak nem is sejtettem, hogy ki ő valójában.
- De csak nem?
- Na de hadd mondom végig. Mindaddig így volt, amíg egy lusta délután, miközben ő az angol királynőtől elkobzott welsh corgik piszkát takarította fel a kertben, én éppen akkor lezártam az atlantai laktanyaalapítás dossziéját és unalmamban, valami hirtelen rámtört kíváncsiságtól vezetve bekukkantottam a
hálókamrájába, a főlépcső alatt. A fülke sivár volt, mindössze egyetlen személyes tárgy ékesítette; egy üvegezett keretbe foglalt szakadt bokszeralsó, fura és kifakult mintázattal, semmi több. És még egy hatalmas tabló, egy parafalapra gombostűkkel feltűzdelt cikkgyűjtemény, olyasmi, amit régen a krimikben láthattunk, amikor a sorozatgyilkos gyűjtögeti az anyagokat következő áldozatáról, vagy az amerikai elnökről, aki ellen merényletet tervez. Megjegyzem, mióta mi vagyunk ott, ez
nem fordulhat elő... Naszóval, minden cikk rólam szólt, egykori írások és interjúk, amiket már rég elfeledtem, egy megsárgult fotó, amelyen az akkor még favorit Fletó versenylóval vagyok látható meg valami órával, amire már nem emlékszem, aztán egy celluxszal összeragasztgatott 2006-os turftikett, ahol a
Fletó van megjelölve befutónak, szóval mindenféle limlom, de csakis rólam vagy velem kapcsolatosan. Akkor hökkentem rá, hogy kivel van dolgom.
- És? Szóvá tette?
- Sosem. Miért tettem volna? Egyrészt kiváló munkaerő, mesterien bánik a slaggal, bár gyakran rá kellett pirítanom, hogy a kutyapiszkot ne veresse bele a fűbe, hanem szépen kaparja össze, de erről a mániájáról valahogy nem tud leszokni. Azt mondja, élvezi, ahogy a vízsugár szétcsapja a szart és a fű
lassan felszívja ezt a barnás-morzsás lét, szóval végül ráhagytam. Miért fosszam meg ettől az élvezettől? Hiszen szépen gondozza a cseresznyefáimat, és még munkabért sem kér, csak kosztot és kvártélyt... nem volt tehát okom szóba hozni a múltat. Néhanapján még be-bekukkantok a kamrájába, és azt látom, hogy a cikkeket átrendezi, folyton váltogatja, ide-oda pakolja, de a tartalom változatlan: én. Ugyanazt az anyagot rendezgeti összevissza üres óráiban, évtizedek óta. Semmi újat nem tesz hozzá és nem vesz el, valahogy megakadt úgy 2009/10 táján.
- Bizarr történet. Mi vezette Önt? Szánalom?
- Valami olyasmi. Irgalom. Be akart kerülni az életembe, és ez sikerült neki. Beférkőzött a körömbe, olykor talán megleshet, ahogy fürdök vagy a plazmalézeres vaginatisztítót használom, és így az élete kerek és beteljesedett lett. Örülök, hogy jót tehettem vele, hiszen egész életemet az elesettek iránti
felelősségtudat vezérelte.
***
Udvariasan megköszönöm a beszélgetést, a hercegnő csönget és belép az őszlakáj. Most már kíváncsian mérem végig, de házigazdám leírása pontos volt, nincs mit hozzátennem. Udvariasan mutatja az utat a légiparkolóhoz, és amíg
surrogva ereszkedik le a vákuumlépcső, halkan megszólal.
- Bocsásson meg uram, de néhány mondat akaratlanul is megütötte a fülemet, ahogy úrnőmmel beszélgetett. Szeretném ha tudná: a világ legboldogabb embere áll most Ön előtt.
Nincs erre szavam, torkomat a meghatottság szorongatja. Ahogy chopperem felemelkedik, egy keserű könnyektől áztatott barázdált arc lesz egyre kisebb látómezőm horizontján.
A "színház az egész világ" persze nem érv arra, hogy miért veszed át mások szövegeit egy az egyben, idézőjelek és/vagy a szövegátvételre való utalás nélkül. De rendben van, ha pont ez a hepped, hogy téged nem kell komolyan venni, akkor viccnek veszlek.
A játék.
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Én sajnos azok közé tartozom, akik virtualban szívesen élnének itt, de sajnos a világ ama 1/1000-edébe tartoznak, akik realban dolgoznak, és így itt nem gyakorta villoghatnak. 24 óra az csak 24 óra.
Pedig istenem, milyen jó lenne nagyüzemi melegvízrendszerek tervezése helyett itt fenni az ívet, és hagyni, hogy az ország legjobb, legszebb irodalmi nõinek vágyas pillantásai virtualiter melegen meg-megnyalják intellektusunk fínom idegekkel átszõtt érzékeny makkját.
De az ideidézett partikulában, és annak gondolati-mondati összefüggésében én azt szándékoztam kifejezni, hogy én A LEGNAGYOBB MÉRTÉKBEN geci vagyok.
Ergo par excellence
Előzmény:Fő Bundy (15693)
Mindjárt összepartikulálom magam, de tényleg! Mert, ha ergo, akkor valóban par excellence. Ezért aztán a „LEGNAGYOBB MÉRTÉKBEN geci vagyok” státust immár én nem is irigyelném el senkitől. És persze a melegvizet sem nagyüzemileg.
Maradjon meg itt a geci a LEGNAGYOBB MÉRTÉKBEN gecinek egymaga!
És persze maradjon meg par excellence is! Mint ergo a melegvízben.
Nem az a baj, hogy túl sokan vagyunk, a bolygó ennél sokkal több embert is elbírna, ha normálisan használnák, hanem az, hogy hiányzik a háború élménye.
Ha jól számolom, 60 éve nem volt a földön olyan háború, amely rövid idő (2-4 év) alatt legalább két-hárommillió embert elpusztított volna, tehát sokkhatást gyakorolt volna, de nem olyat ám, hogy megint felment a benzin ára, hanem igazi, masszív megrendülést. A Föld viszonylagos jóléte - akármit is siránkoznak sokan nyomorról meg elmaradottságról - (f)elpuhította a civilizációt. Olyan rendet hozott létre, amelyben az ember eredendő (természetes) tulajdonságai: a küzdés, az erő helyes alkalmazása, a túlélési képesség háttérbe szorultak, miközben persze ott lappanganak valahol, csak jó mélyen lefojtva, mert nincs rájuk napi szükség, a Bretton Woods-i világrend a békére, biztonságra és egyensúlyra épül, borzalmas összegeket költünk a békére, értéktelen tevékenységeket finanszírozunk, és amikor a konfliktusok mégis kirobbannak, elővicsorodnak a civilizált máz alól, akkor megdöbbenünk.
Nem halnak meg emberek (sokan) háborúkban, ez jó, persze hogy jó. De nem jó, hogy a biztonságos társadalom nem talál terepet a küzdelem kiélésére, pedig anélkül az ember egyszerűen nem fogalmazható meg. Ezért pótcselekvések és mellékhadszínterek alakulnak ki szabályozatlanul, ijesztő spontaneitások képében, elsősorban a politika, a közélet, olykor a kultúra területén, és az utcán is, a hétköznapi és családi érintkezésekben, és főként a terrorizmusban.
Elvész eközben egy másik alapvető emberi tulajdonság: a szolidaritás, ami nem politikai értelemben azt jelenti, hogy golyózáporban is kimászunk a dekkungból, átvergődünk a drahthindernissereken és visszahozzuk a sebesült bajtársat. Hogy megosztjuk az utolsó falat kenyeret és az utolsó kulacs vizet. Hogy figyeljük a másikat: nem beteg-e, nem gyönge-e, és ezt nem csak érte tesszük, hanem saját érdekünkben is, hiszen holnap erős bajtársakra van szükségünk. Ezeket a virtusokat nem tudjuk a napi életben megjeleníteni.
Egyszerűen nem törődünk a dolgokkal.
A virtuális világban a konfliktusok nem velünk történnek, hanem azokkal a szerencsétlenekkel, akik még nem kerültek be a védettek körébe; nem a mi gyerekeink kezét vagdossák le bozótvágó késekkel, nem mi csimpaszkodunk reményt vesztetten a szűkös segélyt szállító helikopterekbe és - egyelőre még - száz bombamerényletből legfeljebb egy esik meg Európában.
Ez mind jó. De mi van helyette?
A háború leegyszerűsített formái vannak helyette, amelyekhez nem kell tálentum, erő, találékonyság, bátorság, virtus, felelősség- és kockázatvállalás. Nem kell nagy bátorság naponta ötször elmondani, hogy a kormány hülye, de ahhoz sem, hogy az ellenzéknek nincs egy épkézláb javaslata. Ehhez nem szükséges semmiféle komolyabb képesség. A jó politikai gondolatok csak borzalmas és túlzott erőfeszítésekkel képesek megvalósulni, a legtöbbjük elsikkad, elenyészik. Az oktatás nem kényszerül arra, hogy a gyerekeket a napi élet ügyeivel megismertesse, és az orvosnak sem kell petróleumlámpa mellett egy konyhakéssel operálni lőtt sebeket, nyafog, ha munkájában a legkisebb nehézség adódik, és azt a betegre hárítja át.
A jelenkori emberiség nagy teljesítményét a bolygó lakosságának legfeljebb egy ezreléke nyújtja, és ehhez semmi szüksége nincs a hatmilliárd bármilyen közreműködésére.
Hogyan lehet ezt a jelenséget -amit nagyon veszélyesnek érzek, mert eltompítja az óvatosságot - leküzdeni? Kihívások megteremtésével. Valakinek, valakiknek feladatokat kellene az arcunkba kenni, persze nem olyasféléket, hogy holnap reggelre excelben legyen meg a kimutatás, különben jaj! - hanem valami kikerülhetetlen challenge kellene, amire nem lehet rálegyinteni, amit nem lehet lefitymálni és nem tudunk elmenni mellette.
Hallok mostanában egy kezdeményezésről, hogy el kellene érni, hogy ismét legyen MagyarországRÓL Nobel-díjas. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de éppen ezért, mert nem tudjuk: kihívás. Valami olyasmi, amiért érdemes sokaknak, sok évig, együttműködve és egymást kiegészítve dolgozni, adna egy célt, feljebb értékelné az önbizalmunkat, segítene megismerni helyünket és lehetőségeinket a világban, és haa elérnénk, biztosan tudnánk, hogy ezt közösen tettük.
