Greg már javában dolgozott a ház liftjében, amikor felfogta, hol is jár. Hiszen ez a Sugárút 122-es szám! Az első pillanatban nem is akarta elhinni. Aztán a megrendelőlapra pillantott: ott is ugyanazt a címet látta. Ekkor végre hajlandó volt végiggondolni azt a dolgot.
Igen, valahol ebben a házban lakik Morgan is. Az az átkozott alak, aki annak idején úgy elbánt az anyjával. Morgan már szépen benne lehet a korban, hiszen már akkor sem volt fiatal, amikor…
Greg behunyta a szemét és egy pillanatra megállt a keze is. A liftben térdelt, szétrakott szerszámai között. A vezérlő szerkezetét javította éppen.
Morgan, igen… Greg csukott szemmel látta azt a külvárosi házat, ahol akkor az anyjával élt. Mindössze kilencéves volt, tehát azóta jó húsz év telt el. Morgan ötven lehetett akkor, vagy több is…? Ő volt a háziúr, a lakás tulajdonosa. És amikor apjuk halála után az anyja sokáig nem kapott munkát, és nem tudta kifizetni a lakbért, Morgan vigyorogva közeledett hozzá:
– Mással is lehet ám fizetni, nem csak pénzzel – suttogta kéjesen, és megtapogatta anyát. Greg nem nagyon értette, miről van szó, de a mozdulat túl bizalmasnak tűnt. Anya haragosan kitépte magát a férfi kezéből, de az továbbra is csak mosolygott, és azt mondta:
– Adok egy napot, hogy meggondolja magát. Mindig szívesen látom odalent, az első emeleti lakásomban…
És anya lement hozzá, lement, lement, lement hozzá… – dübörgött Greg fejében a rég elfeledettnek hitt emlék. Soha nem beszéltek erről, de anyát nagyon megviselte a dolog. Sok évvel később, még halála előtt egyszer kinyomoztatta valakivel, hol is lakik Morgan. Ezt a címet mondta, emlékezett most Greg. Aztán jöttek anya betegségei, lassan feledésbe merült az egész dolog.
De most, hogy éppen ebbe a házba hívták őt liftet javítani, Greg újra maga előtt látta a férfit. És anyát…
Nem is tudott tovább dolgozni: a kis huzalok és érintkezők összekeveredtek ujjai alatt. Leült a lift padlójára, megtörölte a homlokát. „Azért nem ártana megnézni: tényleg itt lakik-e még?” – incselkedett benne egy kisördög. Lassan felállt, kiment a liftből.
A lakók névjegyzékében ott volt Morgan neve. Ebben a házban nem az első emeleten, hanem a negyediken lakott. Greg felnézett a régimódi, magas lépcsőkre. Aztán döntött. Nekiiramodott, hogy felmegy. Talán még be is csönget hozzá, és… és mit mond neki?
Valami hajtotta. A bosszú. Itt az idő, hogy Morgan megkapja a magáét azért, amit akkor tett. Aljas módon kihasználta egy fiatal nő szorult helyzetét…
Első emelet. Második. Greg lihegve kaptatott fel, még kettesével szedte a fokokat. Harmadik emelet. Móresre kell tanítani azt a disznót, lihegte félhangosan. A házban csönd volt, amikor a negyedikre ért. Már látta is a lakás bejáratát, rajta Morgan nevével.
És éppen nyílott az ajtó. Morgan kopasz volt és rettenetesen öreg. Az arca csupa ránc, a feje egy aszott körtére emlékeztette a fiatalembert. Csoszogva járt, egy botra támaszkodott. Egyenesen a liftaknához vánszorgott. Greg fejében máris ott volt az ötlet: „A speciális kulcsommal kinyitom neki a liftajtót. Talán nem veszi észre, hogy nincs itt a lift. Belököm, és négy emeletet zuhan, rá a lent álló liftre… Soha senki nem bizonyítja rám, hogy valaha is volt bármi közöm ehhez az emberhez. Baleset lesz…”
Éppen odalépett, hogy szolgálatkészen kinyissa az ajtót, de akkor közelről nézhetett az öreg arcába. Egy megkínzott, betegségektől elgyötört tekintetet látott. A vizenyős szemek őt is alig látták, a férfi egyik kezével a falnak támaszkodott, a másikkal a botjára…
Ez az ember már régen megfizetett mindenért, az élete egyetlen hosszú szenvedés lehet… Egy pillanat elég volt Gregnek, hogy döntsön:
– Uram, a liftet javítják. Addig talán menjen vissza a lakásába – mondta, és csak állt, míg becsukódott a lakás ajtaja. Aztán elindult lefelé. Nem tudta miért, de jobb lett a kedve. Megkönnyebbült, és megmagyarázhatatlan örömet érzett, amikor végre leért a lifthez, hogy folytassa a munkát.
Beltron tanácstalanul nézte az órát. Szép volt, jó nagy, asztali. És pontosan járt. Az imént hozta Marion, az anyósa. Persze rögtön mondta is, hogy nem neki, hanem a lányának vette ajándékba. Ám Eve csak este jön haza. Beltron a szokásos péntek délutáni meccsét nézte a tévében, most kezdődött a második félidő. Idegesen rámosolygott az anyósára, nehogy gyanút fogjon. Amint Marion elment, az órát a komódra tette, visszaült a fotelbe és nézte a meccset. Marion visszatért a maga lakrészébe – a villát már évekkel ezelőtt felségterületekre osztották. Marion lakrésze volt a nagyobb, a szebb, a reprezentatív. Eve és Beltron meg a kisebbik, kevésbé szép részben szorongtak, ami megint csak rosszul esett Beltronnak. Mint annyi más, amit Marion művelt.
Ült, nézte a meccset, közben azért átszaladt a fején pár dolog. Jó, hogy Marion mit sem tud a szándékairól! Beltron ugyanis fél év alatt legalább négyszer próbálta meg eltenni az anyóst láb alól, de egyszer sem jött össze. Egyszer elvágta a kocsija fékvezetékét, de Marion még indulás előtt észrevette a fékolaj-tócsát a kocsi alatt. Másodszor egy családi kiránduláson mérget tett az ételébe, de hibásan mérte ki az adagot és Marion csak rosszul lett, a kórházban kimosták a gyomrát. Harmadszor megpróbálta lelökni a hosszú létráról, amikor az őszi avart szedte ki a villa ereszcsatornájából. Ám Marion megkapaszkodott, lógva maradt a tető szélén, és Beltron maga sietett a segítségére. Eve is odaszaladt és Beltron sűrűn magyarázkodhatott, hogy megbotlott és a létrának esett.
A negyedik eset két napja történt. Marion este a villa bejárata előtt az utolsó pillanatban ugrott el egy ismeretlen rendszámú, sötétített üvegű kocsi elől… Beltron hamis néven bérelte a kocsit, a rendszám egy részét letakarta, és a kudarc után gyorsan vissza is vitte a kölcsönzőbe.
Az óra ketyegett: tik-tak. Beltron most csak félig nézte a meccset. A gondolatai máshol is jártak. Lehetséges-e, hogy Marion már tudja: a veje az életére tör…? Hárman élnek a villában, Marion férje rég meghalt, az özvegy örökölte a kis gyárat, a családi részvényeket, meg a tengerparti nyaralót. Ha Beltron célozgatott rá, hogy valamit Eve-nek is kéne kapnia, Marion gúnyos mosollyal fojtotta el a vitát: „Eve addig semmit sem kap, míg te vagy a férje, te ingyenélő!” Arra célzott, hogy Beltron nem dolgozik, a felesége tartja el, akinek jól menő ingatlanügynöksége van. Hébe-hóba Beltron is hoz egy-egy ügyfelet, leakasztja érte a jutalékot, de nem nagyon töri magát. Inkább naponta eljár a teniszpályára, a klubba, és legfőbb szórakozása, hogy sportmérkőzéseket néz a tévében. A hűtő mindig tele van dobozos sörökkel. Beltronnak megfelelne ez az életmód akár a következő negyven évre is. Ha Marion is elmenne ebből a világból, és ők, a „fiatalok” örökölnék Marion vagyonát…
Tik-tak. Beltron alig figyelt már a meccsre. Lázasan gondolkodott. Minek hozott Marion egy órát Eve-nek? És éppen most? Marion jól tudja, hogy a veje ilyenkor meccset néz. Tehát aligha viszi át az órát Eve szobájába, ráér majd utána. És azt is tudja, hogy a meccs meddig tart. Mi van, ha ez csapda? Ha Marion tudja, hogy a veje hányszor tört már az életére, és most önvédelemből ő akar végezni vele? Tik-tak, tik-tak…
Beltronban a gyanú félelemmé érett. Ugrott, hogy az órát felkapja és kirohanjon vele az udvarra, de elkésett. Igazából csak egy nagy fényvillanást látott, és már nem is érzett semmit. Azt sem láthatta, hogy a szobából szinte semmi sem maradt. Kirepültek az ablakok, sarkából fordult ki az ajtó, a bútorok és a szőnyeg is lángra kapott. Egy határozott kéz abban a pillanatban már tárcsázta is a tűzoltókat… majd rögtön utána a rendőrséget. A mentőket Marion nem hívta.
Két nappal később Marion azt mondta Eve-nek:
– Mindig sejtettem, hogy valamiben sántikál. Meg akart ölni, tudod? A nyomozók
is azt állapították meg, hogy a férjed most egy bombát akart készíteni, amivel majd végez velem. De tudod, milyen ügyetlen volt világéletében! Hát most is elszúrta a dolgot.
Kibírom, hogy nem beszélünk, nem keressük egymást. Ez sajnos nem így van és ezt magamnak is be kellett vallani. A legjobb barátom, az volt, most is az és az is marad. Fogalmam sincs, hogyan jutottunk el idáig, hiszen mindent megbeszéltünk. Elmondtuk egymásnak a problémáinkat, de talán a végén elmaradt. De minek a végén? Egy barátságnak? Nem. Egy barátság örök. Ha beszéltek-ha nem. Örök az emlék az együtt töltött idő. A közös képek. Ez mind örök. Még sincs itt. Nincs itt, hogy elmeséljem egy napomat. Nincs itt, hogy ő elmesélje egy napját. Hiányzik, hisz a legjobb barátom!
Tony véletlenül tudta meg, hogy Mrs. Olintos irtózik a baglyoktól.
Amúgy Tony szíve szerint távol tartotta volna magát az öregasszonytól – a környéken többen boszorkánynak nevezték – mert csöppet sem volt szerethető ember. Éppen ellenkezőleg: Mrs. Olintos közutálatnak örvendett. Előzőleg harminckét éven át vezetett egy bentlakásos fiúiskolát a környéken. Több fiú lett öngyilkos a keze alatt, de a városi hatóság nem mozdította el ezt a „kitűnő pedagógust”. Sajnos Tony bátyja is úgy látta vagy húsz évvel korábban: nincs más kiút, és felakasztotta magát. Mrs. Olintos igazgatói irodájával szemben találták meg a reggeli takarítók. Az asszony csak annyit mondott a hírre: „a férges almát úgyis kidobjuk, nem kár érte”.
Tony ezt sohasem felejtette el. Külsőleg nem hasonlított a bátyjára, ő az apja külsejét örökölte. Meg annak természetét is. Tony kemény volt és sohasem felejtett. A szülei elváltak, anyja férjhez ment ismét, és Tony a mostohaapja nevét viselte. Most örült ennek, mert így észrevétlenül Mrs. Olintos közelébe férkőzhetett. Hetente kétszer jöhetett a kertjébe avart szedni, növényeket ültetni, kisebb házi munkákat végezni.
Egyszer hallotta a nyitott ablakon át, hogy az asszony telefonba mondja valakinek: „Én soha nem féltem senkitől, semmitől. De a bagoly az egyetlen madár, amit rémisztőnek, undorítónak, veszedelmesnek találtam. Szerencsére már sok éve nem láttam egyet sem. Ha felbukkanna egy, talán a szívem is megállna rögtön!” Itt nem kellett ettől tartania. A környéken emberöltő óta nem láttak baglyokat.
Tony összefutott néha doktor Easterrel, aki kéthetente felkereste az asszonyt. Egyszer a kertben beszédbe elegyedett vele és megtudta: Mrs. Olintos szívbeteg. Nem sok hiányzik neki egy infarktushoz, „ami bármikor bekövetkezhet”, így a jó öreg doktor.
Ennyi információ elég volt Tonynak ahhoz, hogy évek óta dédelgetett tervét megvalósítsa. Átrándult a szomszéd városba és hosszas keresés után a bolhapiacon talált egy jókora, fából faragott baglyot. Nem volt tökéletes, de Tony azzá tette. Mint afféle elektronikusan barkácsoló fiatal, megvett mindent szükségeset, aztán otthon nekilátott. Szépen megszerelte a baglyot. Nagyon diszkréten ki is világosodott; hátul tett rá egy kicsiny lámpácskát, a talapzatába meg rádióvevő relét és olcsó kínai digitális madárhang-utánzót. Még a távirányítót is maga barkácsolta hozzá.
És eljött a nagy nap, azaz a késő este. Tony belopózott a kertbe, felmászott a Mrs. Olintos ablaka előtti fára. Míg az asszony a fürdőszobában volt, oda is drótozta a szerkezetet egy faághoz, pontosan szemben a hálószoba ablakával. Aztán meglapult alant. Tudta, eljön a pillanat, amikor az asszony már hálóingben odajön becsukni az ablakot. Most még szellőztet, de hamarosan… Tony ujja a távirányítón volt.
Aztán elég volt talán tizenöt másodperc. Mrs. Olintos megjelent az ablaknyílásban, amikor vele szemben kivilágosodott egy rémisztő állat. Két szeme pirosan lüktetett és sejtelmesen, fenyegetően szólt:
– Hú… húhú…húú!
Az ablak nyitva maradt. Mrs. Olintos elvágódott és többé nem mozdult. Tony előbb elhozta a ház mögül a létrát, odatámasztotta az ablakhoz, felment, benézett, lemászott, elvitte a létrát a fához, leszerelte a baglyot. Létra vissza helyére, bagoly a hóna alá, somfordálás a kertkapuhoz, kulcsra zárni. Majd holnap délelőtt jön kiültetni a cserepes virágokat a földbe. Akkor veszi észre, hogy nyitva az ablak, szólítja az asszonyt, zörög az ajtón…
A baglyok tulajdonképpen nagyon hasznos madarak – állapította meg Tony elégedetten, és csöndesen behúzta maga mögött a kaput.
Tavaly húsvétkor még nem volt kicsi székem, Édesanyám tüzelte el, az idei télen. Egy év alatt nagyot nőttem, kis székre sem állok, innen lentről locsolgatok, s csupa jót kívánok!
Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szivemnek már a gyász is röpke álom, S az élet: győzelem az elmuláson. Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban! Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok, És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot, S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!
Nyíregyháza – A közismert író több kényes témával is felkavarta már az állóvizet, pedig csak objektivitásra törekedett.
Nemere Istvánról sok mindent leírtak már, azt viszont bizonyára kevesen tudják, hogy kínosan ügyel a pontosságra, legyen szó bármilyen megbeszélt határidőről, amivel időnként még a kiadókat is meglepte. Jelenleg Nyíregyházán él, s az itteni embereket nagyon szívélyesnek és nyitottnak tartja. Lapunknak elárulta, hogy olyan írói kurzusok beindítását is tervezi új lakhelyén, ahol a regényírás fortélyait leshetik el az érdeklődők.
A könyvei számát összevetve az életkorával meglepő eredményt kapunk. Legutóbb 663 kötetet számoltunk össze.
NEMERE ISTVÁN: Nálam soha nem lehet tudni. Lehet, hogy mire felállunk a beszélgetésből, már megjelent a következő kötetem. Szóközök nélkül 35–40 ezer karaktert gépelek be naponta, mindegy, hogy szombat van, vasárnap, vagy születésnap. Január elsején az ország egyik fele talán haza se ért, a másik pedig még kómában van, én pedig reggel ötkor már az íróasztalomnál ülök. De megnyugtatom, 7 órát alszom, s éjszaka soha nem dolgozom. Délután kettő után orvosi rendeletre 4–5 kilométert gyalogolok, később elolvasom a lapokat, s ismét számítógép elé ülök, hogy elvégezzek néhány egyszerűbb dolgot, este pedig nézem a tévé sorozatait.
Melyek a kedvencek?
NEMERE ISTVÁN: Természetesen a bűnügyi témájúak érdekelnek elsősorban, de fontos, hogy legyen az izgalom mögött egy kis társadalmi feszültség is. Kedvencem a Gyilkos elmék, persze a szitkomokon is képes vagyok jókat derülni. Bármilyen hihetetlen, a sci-fit mellőzöm, s a fantasy se a szívem csücske. A Csillagkaput például néztem egy darabig, aztán lemondtam róla.
Talán éppen ezért írta meg a saját Csillagkapu-sztoriját.
NEMERE ISTVÁN: A ’90-es években többnyire a kiadók beszéltek rá az ilyen és hasonló témákra. Mondjuk úgy, kipróbáltam ezt is, de ezeket a könyveimet tartom a legkevésbé sikeresnek.
Milyen forrásokat használ?
NEMERE ISTVÁN: Több mint 70 témában gyűjtöm az újságkivágásokat és jegyzeteket, s ennek a feléből könyv is készül, de azt soha nem lehet tudni, melyik feléből. Előfordult, hogy 10–15 évig gyűjtöttem anyagot egy érdekesség kapcsán, s egyszer csak más megírta a saját könyvét ugyanerről. De az is megtörtént, hogy hosszú gyűjtögetés után be kellett látnom, a téma elvesztette a frissességét.
Fontos önnek az abszolút igazság (ha van olyan), illetve fáj a hamisság?
NEMERE ISTVÁN: Természetesen nagyon fáj. Már csak azért is, mert én az igazság hírvivőjének tekintem magam. Több kényes témával is felkavartam az állóvizet, pedig mindig arra törekedtem, hogy azt dokumentáljam, ahol éppen a tudomány tart. Persze, vannak, akiket éppen az zavar, hogy nem foglalok állást, csak az információt gyűjtöm össze. Ugyanezért az összeesküvés-elméletek hívei sem szeretnek.
Ha összefutsz vele az utcán, add át gép harcias baráti üdvözletét!
Julia a legszívesebben megölte volna az Öreglányt.
Mrs. Gregor nyolcvankilenc éves volt, csak tolószéken közlekedett és gonoszsága túlment minden határon. A húsz éves Julia eddig azt hitte: ha valaki öreg, beteges és nyomorék, állapota némi alázatra tanítja őt az élettel szemben. Lehet, így volt másokkal, de az Öreglány kivétel volt ebben is. Naponta ezerféle módon gyötörte Juliát, fölösleges parancsokkal árasztotta el, egy pillanatra sem hagyta nyugton, panaszkodott és szidta, sőt rágalmazta a lányt. Aki ezt csak azért bírta ki már két hónapja, mert a család aránylag jól megfizette szolgálatait. De hogy mit kell nap mint nap kiállnia, azt nem tudták. Legalább óránként egyszer eltökélte Julia, hogy felmond, vagy hozzávág valamit a gonosz kis öregasszonyhoz. Aki apró, fekete szemével gúnyosan pislogott a lányra. Sokszor úgy érezte Julia, hogy az Öreglány kifejezetten rá utazik, a türelmét teszteli. „Csak egyszer el ne fogyjon, mert…” – fenyegetőzött magában a lány. Bár nem tudta, mit tenne akkor. De majd’ mindig arról ábrándozott, hogy a folyóba vagy egy szakadékba löki az Öreglányt. Jó lenne még az expresszvonat elé tolni, jutott esszébe.
Az Öreglány hát napi nyolc órában gyötörte segítőjét, ahelyett hogy hálás lett volna neki. Julia tologatta őt a kertben, felolvasott újságot és könyvet, megetette és kivitte a toalettre is. Az Öreglány meg csak szurkálta őt fájó szavaival, aljas rágalmaival.
És eljött a nap, amikor Julia eldöntötte: tovább nem tűr. Ebéd után kitolta az Öreglányt az öregek otthonának tágas parkjába. Majd fel a dombra, ahová aszfaltozott keskeny út vezetett. Felmentek a dombtetőre – Julia lihegett, mire felértek. Az Öreglány ekkor azt parancsolta, menjenek le, és Julia tolja őt fel ismét! A lány szeme előtt karikák táncoltak, amikor másodszor is felért a dombra. Lihegett, alig maradt ereje. Az Öreglány gonoszul vigyorgott. Julia arra gondolt: inkább elveszti ezt a jó munkát, de végez vele! Észrevette, hogy a park szélén lévő iparvágányon, ahol nagy ritkán volt csak forgalom, egy hosszabb szerelvényt tolatnak. Fogta hát a tolószéket és máris száguldott le a dombról. Az Öreglány visított, hogy nem ez volt a parancs, menjenek vissza ismét! De Julia ekkor már nem gondolt semmire, még a bűnre sem. Pedig amúgy vallásos volt. De az ördög megöléséért nem ítélhet el az Isten –futott át az agyán.
Percek múlva lent voltak és Julia máris a sínek mellett tolta a széket. Alkalmas helyet keresett. A szerelvényt hátrafelé tolatták, a vezető nem láthatta pontosan, mi történik mögötte, mert ráadásul a sínek kissé el is kanyarodtak. Julia egy pillanatig állt, aztán határozott mozdulattal elfordította a kocsit és a sínekre tolta.
„Utána majd azt mondom a rendőrségnek, hogy az Öreglány újságért küldött be a házba, azt akarta, hogy itt a friss levegőn olvassak fel neki, volt már ilyen. Amikor messziről visszanéztem, láttam, hogy a sínekre hajtott. Talán át akart érni a másik oldalra, mielőtt…” És majd kellő megrendülést mutat. Még jó, hogy az öregek otthonában soha senkinek nem panaszkodott az Öreglányra. Ki sejthetné, milyen indulatok rejtőznek benne, mekkora gyűlölet nőtt fel benne Mrs. Gregor iránt?
Amikor a síneken hagyta a tolószéket és elindult visszafelé, hátába vágott az Öreglány hangja:
– Ezt mégsem kellene, Julia. Bocsánatot kérek és ígérem, soha többé nem fogom bántani.
Julia lassan fordult meg. Arcán könnycseppek gördültek. Az Öreglány most komoly volt és mintha újjászületett volna, két vékony karját erőtlenül nyújtotta Julia felé. Könyörgött, már némán, de belül zokogva. Lehet, most fogta csak fel, mit okozott Juliában, mivé fajultak a dolgok? Ha ez a lány képes őt megölni, akkor nagyon gyűlölheti. Arra pedig más oka nincs és nem is lehet, csak az, ahogyan viselkedett vele.
Julia egy pillanat alatt döntött. Megkönnyebbülten rohant vissza, fel a sínek közé, megragadta a kocsit. Az utolsó pillanatban sikerült letolnia onnan. A tarkója mögött érezte az elsuhanó vagon szelét. Valahol a távolban mozdony sikoltott. Julia arcán könnyek peregtek. Amikor megtorpant és Mrs. Gregorra nézett, ott is könnyeket látott a ráncos, fonnyadt arcon. Az Öreglány szemében már nem ült a gonoszság hideg fénye. Egy öreg, vékony kéz ujjai markolták a fiatal, erős kéz ujjait, úgy, mintha nem akarnák elengedni. Már soha többé.
Melchior egy perc alatt beleszeretett a modellbe. Igaz, játékboltban árulták, ám ő komolyan vette. Az eladó cinkosan vigyorgott rá: „Uram, ezzel aztán nagy pánikot kelthet a strandon!” Kifizette, hazavitte, egyelőre elrejtette.
Becsempészte a kocsiba is, amikor a tengerpartra mentek pénteken délután. A nyaralóban hárman voltak, mint minden nyári hétvégén. Laura, az anyósa ma is uralja a lányát, Gillie-t. Melchior és Gillie régebben jól megvoltak, de mostanában Laura áskálódásai nyomán lazul a kapcsolatuk. Melchior tisztában volt az anyós szándékaival: szétbomlasztja a házasságukat, ráveszi lányát, váljon el, aztán Gillie az ő tanácsait követve kiforgatja Melchiort a vagyonából. Ő elmegy a híd alá lakni, a két nő meg elpöffeszkedik majd a nagy villában, meg ebben a tengerparti nyaralóban, amelyikbe egyetlen centet sem tettek soha. „Hát ebből nem eszel, Laura!” – ígérte Melchior magában.
Szombaton már hajnalban felkelt, hatkor kiosont a partra, elbújt a sziklák között. Laura szokása szerint fél hétkor jött le a stéghez, fürdősapkáját igazgatta, aztán óvatosan lelépdelt a lépcsőn és egyenletes karcsapásokkal úszott az öböl közepe felé. Melchior távcsővel körbekémlelt – senkit sem látott, ilyenkor mások még aludtak. Laura már jó messze úszott, amikor a férfi combig a vízben állva betette a méteres fekete testet. Az elektromotor halkan duruzsolt, a méretes függőleges, fekete hátuszony kicsit billegett a fodrozódó vízen. Melchior elbújt a sziklák között, a távirányítóval nagyobb sebességet adott. Laura szívbeteg, Laura szívbeteg – ismételte, mint egy imát. Ez volt már az utolsó reménye.
Amikor a cápa elég gyorsan ment, a test a felszín alá süllyedt, csak az uszony baljós háromszöge látszott. A „cápa” követte az asszonyt. Laura nem látta, mert előre nézett. Most az oldalára feküdt és úgy tempózott. Az öböl közepén járt már, amikor mellúszásba fogott. A cápa akkor kezdett körözni.
Az asszonyban meghűlt a vér. Előbb nem hitt a szemének – errefelé nagyon ritkán látnak cápát. De ez... ez tényleg itt volt és feléje közeledett! Egyre szűkebb köröket rótt, míg végül Laura pánikba esett. A part felé fordult és eszeveszett tempóban akart úszni, de…
Melchior a távcsővel mindent látott. Amikor az asszony pánikba esett, azt mondta magában: már megérte. Hogy láthatta a víz fölött Laura félelemtől eltorzult arcát, azt az iszonyú rettegést…
A cápát most még közelebb irányította. Az „állat” megkerülte a part felé kapálózva úszó nőt, most előtte volt. Akkor lassan szembefordult az úszóval, mint aki végső rohamra készül. Aztán begyorsult, a fekete háromszög valósággal hasította a vizet… Melchior az utolsó pillanatban változtatott irányt, nehogy a gép elgázolja anyósát.
De annak már úgyis mindegy volt. A szíve megállt. A nő még kiáltott volna, de már merült. Egyik keze még görcsösen kiállt a vízből, láthatatlan mentőkötélbe kapaszkodott... volna. Aztán az is elmerült. Melchior megremegett. A cápát leállította, helyben lebegett. A férfi hosszan pásztázta a vizet. Az anyósa többé nem merült fel.
Akkor sóhajtott, a cápát kihozta a partra. A sziklák között elébe ment, megfogta, kiemelte. A modell hamarosan a parton száradt.
„Azt hiszem, ez volt életem eddigi legjobb beruházása!”. Már majdnem elindult a modellel a hóna alatt fel a villába, amikor mozgást látott odafent. Valaki lejött a teraszról, a parti ösvényen. Gillie.
Melchior ismét meglapult. Gillie jött a stégre. A férje hol a cápát nézte, hol asszonyát. „Ő is kiforgatna mindenemből, ha tehetné!” És talán Gillie is örökölt valamit anyja szívbajából, mostanában többször elájult, orvoshoz is ment… „Ha majd jönnek a rendőrök, azt mondom, én korán úsztam egyet, aztán visszamentem és lefeküdtem. Hogy utána mi történt, fogalmam sincs. Talán a szívbeteg anyósom rosszul lett a vízben, a lánya segíteni akart neki, de Laura lehúzta Gillie-t a víz alá?” Mindenesetre őszintén kétségbe kell majd esnie a kettős veszteség miatt.
Amikor Gillie már az öbölben úszott, Melchior gondosan, sőt, gyengéden a vízre tette a modellt és a távirányítóért nyúlt.
Káromkodj, ha jónak látod, szidd az embert és a világot, ha szitkod szép: élvezem. De hogy itt, e földi honba bárkinek hibája volna: senkinek el nem hiszem.
Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz s mindig hű vagy önmagadhoz, mást akarva sem tehetsz. Akármit téssz, akármint téssz, azt teszed, mit legjobbnak vélsz – mi a jóság, ha nem ez?
Néma várás ül ma a nagy világon. Csókos szellő rengeti vágyam árját, És kínzott szívek panaszos beszéde Tör ki belőlem. Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most Írt sebeimre. Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök, Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind? Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk Egyre tirátok.
A fogadás már a végéhez közeledett. A meghívottak nagy köröket róttak a pázsiton, el-eltávolodva a színes napernyők alatti asztaloktól. A pincérek körbehordozták a tálcákon a pezsgőt, többen a svédasztalos sátor előtt álltak még mindig, pedig már korábban alaposan letarolták a készletet. Az emberek el-elszakadoztak egymástól, beszélgettek, kisebb csoportokra oszlottak.
Az Öreget mindenki tisztelte, ezért nem nagyon mertek hozzá közeledni. Egykoron az ország elnöke volt, most már csak nyugdíjas. Mindenki tudta, hogy szívbeteg, és a kilencvenhez közeledve már az is nagy dolog részéről, hogy ma eljött ide. Egy jókora narancssárga napernyő alá tett kényelmes széken ült az árnyékban, távol mindenkitől. Magánya nem volt ijesztő. Megdolgozott érte. Valaha milliók mozdultak egyetlen szavára. Most meg csak ült, és láthatóan jól esett neki. Kezében egy pohár üdítővel nézte a kék eget. A nap alkonyatba fordult, és számára ebben is volt valami szimbolikus. Az ő élete, akárcsak ez a nap, a végéhez közeledett. A szívbeteg bármelyik pillanatban elmehet – tudta jól. Elégszer figyelmeztették az orvosai, kerülje az izgalmakat. A legkisebb idegeskedés is végzetes lehet. Az Öreg talán éppen azért nézte az eget is. Lehet, hogy utoljára látja?
Az a feltűnően csinos, de durvaarcú nő átvágott a gyepen és az Öreg felé jött. Távolról többen kíváncsian és meglepődve, páran viszont megbotránkozva nézték. Ki ez, és miért zavarja az Öreget? Látva őt közeledni, egy pillantást vetett a nő arcára, aztán az Öreg valamit matatott a szivarzsebében, talán szórakozottan húzott ki belőle egy kis zsinórt. Úgy érezte, veszély közeledik feléje, és nem is tévedett. Az ismeretlen nő megállt előtte, nem is köszönt, közelről mondta az arcába:
– Most senki sem hallja, amit mondok! Maga egy megátalkodott, közönséges gyilkos. Még hogy „elnök úr”, meg „nagy öreg!” Amikor jött a válság, hagyta, hogy háromszázezer embert az utcára tegyenek. És tudja, ezek közül hányan lettek öngyilkosok? Köztük az apám is. Régen volt, de legalább most a szemébe mondom magának, milyen pitiáner kis bűnöző! Nehogy már úgy haljon meg, hogy senkitől sem hallotta az igazságot!
„Az igazságot? Hiszen akkor világválság volt, nem én döntöttem el, kinek marad meg az állása”, akarta mondani, de valahogy a szavak nem törtek át torka gátján. Az Öreg alig kapott levegőt. Szeme előtt táncolni kezdett a táj: hol van most az a kék égbolt? A nő arca is elmosódott, egy nagy vörös száj volt már a helyén, amely csak mondta, bele az arcába:
– …Tudom, hogy szívbajos, remélem, ha ezt meghallja, hát itt döglik meg, de meg is érdemli, gazember! Ki hinné el, hogy így fogok végezni magával? És lám, mégis megteszem. Itt, a rendőrfőnök, a nagy politikusok meg a jóbarátai szeme láttára, és tudja, mit mondok majd nekik? Hogy a régi szép időkről beszélgettünk, vén gyilkos!
Az Öreg érezte, hogy valami rettenetes történik a mellkasában. Mintha felrobbant volna valami. A világ hirtelen eltűnt a szeme elől, érezte, hogy zuhan. Nem látott semmit, fekete alagút volt, repült benne…
Akkor már rohantak a többiek. A rendőrfőnök, a polgármester, néhány képviselő és persze a biztonságiak, meg egy orvos is. A fiatal nő hátralépett, várt. Az orvos letérdelt a fűre, a fekvő test mellé, majd hamarosan a fejét rázta:
– Meghalt. A szíve felmondta a szolgálatot.
A rendőrfőnök a nőhöz lépett:
– Gyilkosság vádjával letartóztatom.
– De kérem..? Mi csak beszélgettünk.
A rendőrfőnök elővette a mobilját, megnyomott rajta egy gombot. A nő döbbenten hallotta a saját és az Öreg szavait. „Ki hinné el, hogy így fogok végezni magával..?”
– Az Öreg meglátva magát, sejtette, kellemetlen beszélgetés lesz. Egy gombnyomással hívott engem, és a mikrofont kitette a zakózseb szélére. „Sohasem lehet tudni”, szokta mondogatni, és hozzátette: „Aki ilyen beteg, mint én, annak minden beszélgetés az utolsó is lehet. No, hátha életem végén mondok valami frappánsat, meghatót és fontosat, amit az életrajzíróim feljegyezhetnek az utókornak…” Nos, a jelek szerint ezúttal nem ő mondta a fontosat, hanem neki mondták. A bíróság majd értékeli a szavait, asszonyom.
Amikor a rendőrfőnök odaintett egy civilruhás detektívet, a nő halálsápadtan nézett fel az égre. Milyen szép kék! Kár, hogy a következő években nem láthatja majd.
A madár nagyon szépen énekelt és Mortens nagy örömmel hallgatta. Nyugdíjas volt, sok időt töltött a lakásban, hát örült a kanárinak. Még nézni is kellemes volt a sárgásbarna madarat, amint jókora kalitkájában ágról ágra ugrált és látszott, élvezi, hogy dalolhat. Ezt a kalitkát két nappal korábban az unokaöccse, Peter ajándékozta neki a madárral együtt. Jókora darab, vaskos talapzattal. Mortens már többször eltöprengett rajta, miért van olyan nagy és nehéz alsó része az amúgy könnyű kalitkának. Azon a szombat délutánon is eszébe jutott. Úgyis meg kellett tisztítania a kalitkát, gondolta, egyúttal tüzetesebben megtekinti azt is.
Némi vizsgálódás után rájött, hogy a kalitka alján egy rész lecsavarozható. A madár élénken tiltakozott, amikor Mortens oldalra fordította a kalitkát. A kanári számára ez maga a világvége volt, felfordult mindaz, ami addig körülvette őt, otthonosan. De kibírta, mert az énekesmadarak sokat kibírnak.
Nem úgy Mortens. Amikor meglátta, mi van a kalitka aljában, majdnem elájult. Egy pillanatig csak nézte a tányér nagyságú fémszerkezetet és érezte, hogy őszül a haja. A rémület bilincsei csak később pattantak le róla. Ez bizony egy pokolgép volt. Egy robbanó szerkezet, amelynek tetején kicsi digitális óra mutatta, mennyi idő van még hátra. Bizony már alig öt óra maradt. Vagyis szombaton, későn este kellett volna felrobbannia. És Mortens már tudta is, miért éppen akkor. Mert a kalitkát a kedvenc fotelje mellé állította, ahonnan a tévét nézi esténként. Szombat este nyolctól kilencig megy az a filmsorozat, amit mindig megnéz, és amiről legutóbb is mesélt Peternek…
Szóval így állunk! – jött meg később az öreg hangja. Dühe nem múlott el, de a halálos rémület elszállt, hisz megmenekült. Az örökségről lehet szó, tudta. Peter huszonkilenc éves és már nem bírt tovább várni? „Én hatvannégy vagyok, egész életemben dolgoztam, míg összeszedtem azt a sok pénzt”. Aztán az is eszébe jutott, hogy Peter nagyon ostoba, hisz mint egyetlen örököst, eleve őt gyanúsítanák a merénylettel. De ennek már nem volt jelentősége. Mortens fogta a bombát, egy régimódi aktatáskába tette. Még négy és fél órája volt este fél kilencig, és ennyit mutatott a bomba órája is. „Ezek a szerkezetek már olyan modernek, hogy nem is ketyegnek”’, gondolta Mortens, és ezt most valahogy nem sajnálta. Megtisztította a kalitkát, felállította, a kanári is megnyugodott – majd biciklire pattant, mint délutánonként máskor is. Elhajtott a nagy park másik végébe, ahol Peter lakott. A fiatalember csodálkozott, de jó képet vágott a váratlan látogatáshoz. Mortens megkérte, csináljon neki egy teát, aztán míg az egyetlen, de már egyáltalán nem olyan kedves rokona a konyhában volt, Mortens elhelyezte a bombát a telefon közelében. Ma este Peter nyilván ott fog ülni és várja a rendőrség értesítését, hogy nagybátyja sorsa megpecsételődött.
„Rám senki sem fog gyanakodni, hisz nem én örökölnék tőle, hanem ő tőlem. Majd azt sugallom a rendőröknek, hogy Peter szeretett robbanószerkezetekkel foglalkozni újabban, olvasott erről valamit, hát csinálta…”
Megitta a teát, búcsút vett Petertől és vitte a táskát is. Úgy emelte, mintha még mindig lenne benne valami nehéz. Csak mellékesen megemlítette, hogy egy öreg barátjának visz pár jó könyvet, hadd legyen mit olvasnia.
Este nyolckor Mortens leült a tévé elé, nézte sorozatát. Fél kilenckor egy tűzoltóautó vágtatott el a ház előtt. Az öreg kőarccal ült és lehalkította a tévét. Talán, hogy jobban hallja majd a bejárati ajtó csengőjét – vagy hogy élvezhesse a kanári hangját. Mert a madár azon az estén kivételesen gyönyörűen cifrázta sajátos dallamait.
Ezek az idegen nyelvű honfoglalók
kívánok Neked és kedves családodnak!
tvégét kívánok:
