Hadd ne fejtsem ki, milyen apró különbség volt a bajnok és későbbi BL-döntős Sampdoria oda-visszavágós megszorítása és a tét nélküli meccs az EL-ből és (jó eséllyel)a bajnokságból is kieső genovaiak legyőzése között, vagy a mostani bolgár, szlovák, svéd topcsapatok elleni párharcok és mondjuk a Honvédnál maradva 89-ben a jugoszláv (nem szerb vagy horvát vagy bosnyák) bajnok kiverése vagy a Fradi Real elleni döntetlenje, az Anderlecht kiverése, vagy a Newcastle legyőzése között. Attól tartok, hogy nem érdemes erről beszélgetni, mert ha szerinted a klubcsapataink olyan erőt képviselnek, mint a 90-es években, akkor nincs értelme a további diskurzusnak.
Igen, az erőnlét, a tempó nyilván sokat javult. Csak ez kicsit olyan, mint mikor nagyanyámnak kell elmagyaráznom, hogy attól, hogy a háború romjaihoz képest a kommunizmus alatt fejlődött az ország, az nem azt jelenti, hogy az klassz dolog volt, mert ha egy picit nugatabbra tekint, akkor láthatja, hogy mások, hasonló romokból a többszörösét építették fel. Tehát érdemlegesen fejlődésről beszélni csak a környezet viszonylatában lehetséges, ilyen szempontból pedig tetemes lett a lemaradásunk.
De mesélhetsz arról, hogy hol vannak most a magyar bajnokságban az épkézláb magyar csatárok (mint a 90-es évekből pl. Vincze Pilu, Horváth Feri, Fodor Imi), vagy a légiósok között - Szalait is beleértve - hol vannak Kiprich vagy Kovács Kálmán hatékonyságú csatáraink.
Véget ért a móka mára, Zárul Luigi mókatára. De ha tetszett, nemsokára visszavárhatsz, Gyuri, Miguel, Ricsi, Maribor, meg hogy a faszomba hivják a másik honvédos zsidót?
Rigmust költöttek a hetvenes évek nagy bombázója, Váradi Béla biztatására egykoron a Vasas-szurkolók: Béla, Béla, Béluska, úgy lő, mint a géppuska. A volt válogatott futballista jó ideje sehogy nem lő, rokkantnyugdíjas, kijár a Vasas-pályára, és várja, mikor köszönt már a magyar futballra szebb világ.
– Mit csinál, mivel foglalkozik manapság?
– Rokkantnyugdíjas vagyok, a családommal élek, van öt unokám. Jó néhány éve már, hogy leszázalékoltak, a bal térdemet meg kellene operálni, de ameddig csak lehet, halogatom a műtétet.
– Úgy tudtam, hogy teherautósofőrként keresi a kenyerét.
– Valóban így volt. Egy nagy teherautóval dolgoztam, konténerszállítással foglalkoztam majd tíz éven át. Miután kiöregedtem a futballból, el kellett valahogy tartanom a családomat. Nagyon nehéz munka volt, a teherautó üresen tizennégy, megrakva pedig huszonnégy tonnát nyomott. De kedveltem, sőt mondhatnám szerettem is csinálni, ám nem bírta a térdem, leszázalékoltak.
– A labdarúgással van valamilyen kapcsolata?
– Igen. Ha csak tehetem, ott vagyok a Vasas mérkőzésein. Az eredményjelző melletti kanyarban szoktunk a régi barátokkal, játékostársakkal összejönni.
– Amikor Ózdról felkerült a Vasasba, több csapat is szívesen látta volna. Miért döntött mégis a Vasas mellett?
– Tejfölösszájú gyerek voltam, bizonyos mértékig nem is az én döntésem volt. Akkoriban Machos Ferenc volt az ifjúsági válogatott és a Vasas edzője is, leginkább talán ez döntött.
– Megbánta?
– Dehogy bántam meg. Tizenhárom gyönyörű évet töltöttem a klubnál, és szinte minden meccsre úgy emlékszem, mintha csak tegnap játszottuk volna.
– Akkor bizonyára fel tudja idézni azt a Csepel elleni bajnokit, ahol majdnem a félpályáról rúgott gólt.
– Hogyne. Öt-kettőre nyertünk, a félpályánál volt szabadrúgás, és Kiss Laci odaszólt nekem, hogy rúgjam kapura. Nagyon bambán nézhettem rá, mert azt mondta, hogy „akkor meg rúgd fölé”. Na mindegy. Nekimentem, és a labda a felső lécről az egyik kapufára vágódott, majd onnan a hálóba. Hát felejthetetlen gól volt. Annál is inkább, mert a válogatott Kovács Attila volt a csepeliek kapusa.
– Nyilván ezen kívül is sok szép sikeremléke maradt meg.
– Tényleg sok. Például az, hogy tizenkilenc évesen Münchenben olimpiai ezüstérmes lettem, bár akkor nem csak engem bántott, hogy nem lett arany. Aztán 1974-ben a Népstadionban megnyertük a huszonhárom éven aluliak Európa-bajnokságát. Bajnok és kupagyőztes voltam a Vasassal, s ugyanabban az évben átvehettem az európai ezüstcipőt, amelyet az 1976–77-es bajnokságban szerzett harminchat gólomnak köszönhettem.
– Elég korán ünnepelt sztár lett. Jól kerestek már akkor is a futballisták?
– Maradjunk annyiban, hogy nem kerestünk rosszul. Ezerhatszáz forint volt a győztes mérkőzések utáni prémium, a rangadókon a Fradi, a Honvéd és a Dózsa elleni meccseken ennek a duplája.
– És mennyibe került, hogy a katonaságtól való leszerelésekor a cigányzenészek a Balatonban húzták önnek, önöknek?
– Nekem ugyan nem húzták, még akkor sem, ha történetesen Végh Antal azt írta a könyvében. Mindig vállaltam, amit csináltam, de ezt csak rám verték, hogy én küldtem be a zenekart a tóba, és a barátaimmal a parton daloltam. Nos, ez valóban megesett, csak nem velem, hanem a Csepel legendás kapusával, Hajdu Hippivel, így ünnepelte, hogy leszerelt a katonaságtól.
– És az is legenda, hogy egy-egy viharos kimaradás után Biszku Béla, az MSZMP egyik KB-titkára hívatta önöket a szobájába?
– Ez részben igaz, de nem Biszku Béla, hanem Gáspár Sándor SZOT-főtitkár volt. Az edzőnkkel, Illovszky Rudi bácsival kettesben mentünk be hozzá. Nem sokat beszélt. Elmondta, hogy ez volt az utolsó lehetőségem, és ha nem változtatok, huszonhárom évesen búcsút mondhatok a futballnak. Nem volt vita, tudomásul vettem.
– Nem gondolt arra, hogy akkor klubot vált?
– Az nem volt olyan egyszerű. Ha nem enged el a csapatod, akkor egy évig nem futballozhatsz. De ki bírta volna ki egy évig futball nélkül? Az egyik év végén mégis odaálltam a Vasas vezetői elé, hogy szeretnék elmenni. Gyorsan lehűtöttek, azt mondták, majd akkor megyek bárhova is, amikor ők mondják.
– A sok balhé ellenére azért harminchatszor szerepelt a válogatottban, s rúgott tizenhárom gólt. Erre hogy emlékszik?
– A válogatott volt karrierem csúcsa. Komolyan mondom, minden válogatott meccs olyan megtiszteltetés volt számomra, hogy az öltőzőben meghatódtam. Akkor is majdnem elsírtam magam, amikor az 1978-as világbajnokság előtt, a Tunézia elleni reklámmeccsen elszakadt a combizmom, így aztán csak nézője lehettem a vb-nek. Négy évvel később pedig már nem tudtam kijutni.
– Említette, hogy minden Vasas-mérkőzésen ott van. Megismerik, megsüvegelik még a szurkolók?
– Igen. A Fáy utcában mindig megveregetik a vállamat az idősebb szurkolók. És, bár igen meglepő, még mindig nagyon sok levelet kapok, s ezekben általában fényképet és autogramot kérnek tőlem.
– Úgy látszik, minden megszépül, mert bizony annak idején már önök is rengeteg kritikát kaptak. Most meg úgy beszélnek a hetvenes–nyolcvanas évek magyar futballjáról, mint aranykorról.
– Bizonyos tekintetben tényleg az volt, mert akkor még nagyon szerették nálunk a futballt az emberek. Istenem, milyen volt a Népstadionban nyolcvanezer néző előtt játszani, a kettős rangadók, a válogatott meccsek, mind-mind csupa futballünnep. Kicsit sajnálom is a mai futballistákat, hogy ez nekik manapság már csak igen ritkán adatik meg. Nálunk még egy sima, hétköznapi bajnokin is szinte tele volt a nézőtér. Ma pedig mi van? Kimegy néhány száz mindenre elszánt szurkoló, de higgyék el, nehéz ilyen langyos hangulatban, alulmotiváltan jó teljesítményt nyújtani.
– Mit szól a válogatott szerepléséhez?
– Engem is elkapott a láz, amikor reális esélye volt a csapatnak, hogy kijusson a dél-afrikai vb-re. De aztán az élet és az ellenfelek kijózanítottak. Nagyon ránk férne már egy világversenyen való szereplés, nagy kár, hogy a csapat csak ennyire képes. Így aztán jöhet ide a világ legjobb edzője is kapitánynak, ha csak ennyit tudunk. És milyen hülye is az ember? Mint oly sokan, ennek ellenére én is mindig optimista vagyok, s minden vb-t és Eb-t úgy várok, hogy na majd most. És mindig itthon maradunk.
– Ötvenhét éves. Mit szeretne még megélni?
– Hát elsősorban azt szeretném, ha a családom egészségben és ilyen harmóniában élhetne együtt még nagyon sokáig. Ami meg a magyar futballt illeti, úgy hiszem, az eddigiekből egyértelmű, hogy mi a vágyam.
Pályakép
Váradi Béla 1953. április 12-én született Gömörszőlősön. Pályafutását 1970-ben az Ózdi Kohásznál kezdte, majd 1971-től 13 éven át a Vasas játékosa volt. Pályafutása vége felé két évig a francia Tours játékosa volt, majd hazatérve két évet a Váci Izzóban futballozott. 1976–77-ben magyar bajnok a Vasassal, és 36 góljával gólkirály. A magyar válogatottban 1972 és ’82 között 36-szor lépett pályára, 13 gólt szerzett. A müncheni olimpián, 1972-ben az ezüstérmes válogatott tagja volt. Burkovits Ferenc
A hetvenes években Albert Flóriánnal együtt emlegették, mert a mozgásuk szinte a megszólalásig hasonlított egymásra. No meg Branikovits László, Alberthez hasonlóan, nagyon sok örömet szerzett a Fradi híveinek. Visszavonulása óta alig hallani róla, éli a nyugdíjasok szürke életét. Egy zuglói kis presszóban találkoztunk.
– Mi van önnel, eltűnt, mivel foglal-kozik?
– Nyugdíjas vagyok. A hatvanegyedik évemet taposom, és a sporttal alig van kapcsolatom. Amióta abbahagytam a játékot, semmi közöm az aktív sporthoz, a kereskedelemben dolgoztam.
– Mit jelent, hogy a kereskede-lemben?
– Évtizedeken át a Dunavarsányi Petőfi Tsz pesti kirendeltségének a vezetője voltam a Lehel piacon. Ott legfeljebb csak szóban futballoztunk.
– Egykori klubjával, a Ferencvárossal van valamilyen kapcsolata?
– Sokáig semmi, mígnem meghívtak Albert Flóri emlékezetes születésnapi mérkőzésére. Tudja, az a meccs volt, amikor Varga Zolit hosszú kihagyás után először láthatta újra a Fradi-tábor. Aztán ott voltam Szőke Pista ötvenedik születésnapi partiján, majd Rákosi Gyuszi hetvenedik születésnapján is. Sajnos, szomorú eseményként, én is fejet hajtottam Varga Zoli emléke előtt az Üllői úti stadionban. Szörnyen megdöbbentett Zoli halála. Más kapcsolatom nincs sem a Fradival, sem a futballal, bár minden meccset megnézek a televízióban.
– Korábban a Fradi nagy öregjei tiszteletjegyet kaptak a klubtól. Hogy van ez ma?
– Igen, amíg élt a nagy krónikás, Nagy Béla. Ma már sajnos nem, s vele sírba szállt ez a hagyomány is. Pedig, azt hiszem, a szurkolók is örülnének, ha valahol a stadionban kialakítanának egy helyet, ahol a klub legendái foglalnának helyet. De isten ments, hogy utasításokat adjak a mai menedzsmentnek.
– Ha valahol bemutatkozik, tudják, hogy kit tisztelhetnek önben?
– Igen. Főleg az idősebb korosztály még ma is tudja, hogy ki vagyok, illetve ki voltam.
– Hogy került annak idején a Postásból a Ferencvárosba?
– Tősgyökeres zuglói gyerekként a Rákos-patak mellett nőttem fel, és mint a legtöbb hozzám hasonló gyerek, én is eszméletlen nagy fradista voltam. A szüleim kivittek a Népstadionba, és áhítattal néztem a csapat játékát. A grundon pedig én testesítettem meg Albert Flórit, és alig néhány hónappal később, hogy a Postás leigazolt, a Fradi egyik játékosmegfigyelője észrevett, és onnantól szinte minden simán ment. Irtó büszke voltam ott, Zuglóban, hogy én a Ferencváros igazolt játékosa vagyok. Igaz, még serdülőként, tizenhárom évesen.
– Gondolom, ifistaként kezit csó-kolommal köszönt a Fradi felnőtt játékosainak.
– Hát, kétségkívül megvolt a tisztelet. A régi, fatribünös Üllői úti pályán az ifjúsági és a nagycsapat öltözője egy szűk folyosón egymással szemben volt. Lestük a nagyokat, s nem túlzás, istenként tiszteltük Albertékat. Mészáros Dodó bácsi volt akkor a nagyok edzője, Csanádi Feri bácsi pedig a miénk. Mi a homokos pályán edzettünk, a nagyok pedig a füvön. Mészáros rendszeresen megcsinálta, hogy az edzések utolsó fél órájára áthívta az ifit, így a nagyok ellen futballozhattunk, és megmutathattuk, mit is tudunk. Mindenesetre ez meghatározó élmény volt mindannyiunknak.
– Mikor került be a nagyok közé?
– Lakat Károly, akit edzőként, pedagógusként és emberként is a legnagyobbak közé sorolok, Tatán a mexikói olimpiára készült az olimpiai csapattal. Nos, Karcsi bácsi előre közölte velem, hogy ne is álmodozzak arról, hogy elvisz az olimpiára, de biztosított, hogy az ottani edzések erőgyűjtés szempontjából rendkívüli alapot szolgáltatnak majd nekem. Így is lett. Nagyon nagy hasznát vettem az ottani edzéseknek.
– De mikor került sor a bemutat-kozására?
– Az nem egyszerű történet. Ugye, a Fradinak volt a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi ötös fogata, amibe józan ésszel nem lehetett bekerülni. Úgy volt, hogy tizennyolc évesen Szegedre igazolok, de jött az olimpia, és ugye Varga Zoli disszidált. Aztán kezdődött a bajnokság, és Lakat Karcsi bácsi az első fordulóban a Népstadionban, a Diósgyőr elleni mérkőzésen kezdőként jelölt. Azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, úgy izgultam, mert több mint ötvenezer néző előtt játszottunk, és nyertünk 2-0-ra. Gólt nem rúgtam ugyan, de a lapok jó véleménnyel voltak rólam. A következő fordulóban pedig a mérkőzésre menet majdnem lezuhantunk.
– Mit csináltak?
– Majdnem lezuhantunk, ugyanis Pécsre repülővel utaztunk, ami komoly kaland volt. Az Il–14-es gépnek leállt a hajtóműve, és visszafordultunk, majd kitoltak a hangárból egy másik gépet, és azzal repültünk. Ha még nem látott falfehér arcokat, hát megnézhetett volna bennünket. De szorított az idő, menni kellett, más kérdés, hogy 2–1-re győztünk. És az egyik gólt, nagy-nagy boldogságomra, én szereztem.
– Volt más különleges kalandja is Fradi-játékosként?
– Igen. Bizonyára tudja, hogy azokban az időkben magyar csapatok télen gyakran túráztak Dél-Amerikában. Így volt ez 1968 telén a Fradival is. Engem is elvittek, pedig a Bánki Donát Gépipari Technikumban érettségire készültem. Szerencsére a tanárok zöme nagy fradista volt, Gáti Zoltán igazgató pedig egyszerűen megszállott Fradi-rajongó. Megegyezett a magyar-történelem szakos tanárral, Lakat Károllyal, hogy amíg a többiek pihennek, kikapcsolódnak, addig nekem a tanár úr felügyeletével a tankönyveket kell bújnom. Tanultam hát.
– Később nem zavarta, hogy mindig Albert Flórián ikertestvéreként emlegették?
– Nem zavart. Sőt megtisztelő volt, és talán ösztönösen szerettem is volna hasonlítani rá. Hiszen, ahogy már mondtam, a grundon én mindig őt próbáltam utánozni, a cseleit, a menését, szóval mindent. Később aztán nyilván a mozgásomban rögzültek azok a mozdulatok.
– Mit szólt ehhez Albert, milyen viszonyban voltak egymással?
– Nagyon jó volt a kapcsolatunk, s mondanom sem kell, hihetetlenül sokat tanultam tőle. Ha találkozunk, mindig megöleljük egymást, örülünk egymásnak.
– Tényleg tanulhatott tőle, hiszen, megnéztem, Alberthez hasonlóan termelte a gólokat: kétszáz bajnoki mérkőzésen hetvennégy gólt szerzett a Fradi színeiben. Van legkedvesebb gólja?
– Mindegyikre szívesen emlékszem. De talán a legkedvesebb az volt, amelyiket a híres Anfield Roadon szereztem, 1967-ben. Itthon 1–0-ra nyertünk a világhírű Liverpool ellen, nagy meccs volt, és a következő év januárjában, a visszavágó az én gólommal lett szintén 1–0. Hát, azt nem lehet feledni.
– Miért is távozott 1976-ban olyan hirtelen az Üllői útról?
– Az általam nagyon tisztelt Dalnoki Jenő azt mondta, hogy nem jó a kondícióm, és nem vagyok elég kemény. Ezért úgy gondolta, hogy fiatalít, és az idősebbeknek megköszöni az addigi szereplést. Talán kevesen tudják, hogy a Fradi szocialista együttműködést kötött a Csepellel, és a Csepel Vas- és Fémművek készítette el a Fradi-stadion világítóoszlopait és berendezését. Így kerültem – ma úgy mondják, barterben – Csepelre.
– Pályafutása alatt mindössze hatszor volt válogatott. Nem kevés ez?
– Nézet kérdése. Akkoriban volt egy szuper Újpesti Dózsa, Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai Anti, Zámbó csatársorral. Ellenfélként mondom, hogy felülmúlhatatlanok voltak. Dunai például már kétszeres gólkirály volt, de még nem volt válogatott, csak később hívták meg. Hát akkor lázadozhattam?
– Sikerként vagy kudarcként élte meg az 1972-es müncheni olimpia ezüstérmét.
– Az elődöntőben 4-3-ra nyertünk az NSZK ellen. A csapatnak viszonylag állandó összeállítása volt, a döntőre viszont ez az összeállítás öt helyen változott. És nem Lakat Karcsi bácsi forszírozta a változtatásokat. Így utólag persze már az ezüstnek is nagyon örülök.
– Elégedett ember benyomását kelti, ahogy beszélgetünk. Vagy ez csak a látszat?
– Tény, hogy szerettem volna szebben befejezni a Ferencvárosban a pályafutásomat, de aztán az Építőkben hagytam abba. És van még egy nagy bánatom: amikor Varga Zoli emléke előtt tisztelegtem a Springer-szobornál, és elindultam hazafelé a Fradi- pályáról, akkor egy hatvan év körüli házaspár férfi tagja megállított, és azt mondta nekem: „Nézd, Brani, mi lett ebből a Fradiból?” Mondta ezt, és könnyezett, majd kocsiba ült, és elhajtott. Hát igen. Amíg a mi időnkben a Fradi egy nagy család volt, ma olyan az Üllői úti stadion, mintha egy karámba lépnék be, hiszen mindenütt rácsok, kordonok vesznek körül. És az sem boldogító számomra, hogy bár az angol tulajdonos úton-útfélen harsogja, ismét nagy csapatot épít, de ehhez olyan futballistákat igazol, akik még Kínában sem férnek be a kezdőbe. Félek tőle, hogy itt üzletről van szó, és nem futballról.
– Mi jelent még örömöt önnek?
– Van egy harmincéves fiam és egy szintén harmincéves lányom. A fiam révén egyszeres nagypapa vagyok. Szeretném őket és a családomat egészségben tudni. Ez persze nem zárja ki, hogy azt is szeretném, ha a magyar válogatott végre ismét kijutna valami világversenyre, és ha a Fradi, csupa-csupa saját nevelésű játékossal bajnok lenne.
Pályakép
Branikovits László
Született: 1949. december 18., Budapest
Posztja: csatár
Klubjai: Ferencváros (1967-1976), Csepel (1976-1978, Építők (1978-1979). 1972 és 1975 között hatszor szerepelt a válogatottban, két gólt szerzett. Háromszoros MNK-győztes. Nemzetközi sikerei: 1968-ban VVK-döntős, 1972-ben UEFA-kupa-elődöntős, 1975-ben KEK-döntős
Emblematikus alakja a sportágnak Bálint László, a Ferencváros hajdan Bárónak becézett sokszoros válogatott futballistája: ő volt a magyar játékosok közül az első, akinek – 1979-ben – engedélyezte az állam, hogy profi szerződéssel külföldre szerződjön. Egy ideig volt a válogatott szövetségi kapitánya, majd a Honvéd vezetője, ám jó ideje kivonult a futballból. Ma, 62 évesen üzletemberként dolgozik, s azt mondja, elégedett az életével.
– Mi van önnel, mit csinál, mivel foglalkozik? – Lassan húsz éve, hogy van egy cégem, azt vezetem. Az üzleti szférába kerültem, ma már oda tartozom. Nincs bennem hiányérzet, elégedett vagyok az életemmel, mert mindig azt csinálhattam, amit szerettem, ami a kedvemre való volt.
– Jár meccsekre? – Nem túl gyakran. A válogatottra és a Fradi egy-egy kiemelt mérkőzésére azért kimegyek az Üllői útra. A tévében viszont követem az eseményeket.
– Milyen a kapcsolata a Ferenc-várossal? – Sajnos vagy nem, nincs napi kapcsolatom velük, de az egykori játékostársakkal, ha nem is rendszeresen, azért találkozom. Martos Győzővel például hetente, Nyilasi Tibivel pedig leginkább nyaranta, vele ugyanis a Balatonon telekszomszédok vagyunk. Ha az emlékeim nem csalnak, évekkel ezelőtt, Magyar Zoli ötlete alapján, a korábbi válogatottakat évente egyszer összehívták. Jó kezdeményezés volt, s érdemes lenne feltámasztani.
– Ha üzletemberként valahová elmegy tárgyalni, a partnerek tudják, ki is az a Bálint László? – Ez érdekes, mert mondjuk a nálam húsz évvel fiatalabbak még tudják, ki vagyok, sőt olykor még a tárgyalások mellett élménybeszámolót is kell tartanom. A fiatalabbaknak már semmit sem mond a nevem.
– Annak idején hogyan került a Ferencvároshoz? – Tízéves voltam, amikor az édesapám megfogta a kezem, és elvitt a Fradi toborzójára. Annyi gyerek volt, hogy alig fértünk el a pályán. Egymás között játszottunk, és kiválasztottak. Boldog és büszke voltam, amikor megkaptam az első igazolásomat. 1967-ben, tizenkilenc évesen pedig még boldogabb, amikor a Lakat Karcsi bácsi irányította Fradi felnőttcsapatának öltözőjébe kerültem. Sosem felejtem el, mukkanni sem mertem. De nem is csoda, mert olyan extraklasszisok voltak ott, mint Albert Flóri, Varga Zoli, Szűcs Lajos vagy Géczi Pista. Tudja, akkor még az öltözőben megvolt a hierarchia, volt tisztelet az idősebb játékosok iránt. Ma ez is hiányzik a labdarúgásunkból.
– Sok sikert értek el klub- és válogatottszinten is. Melyik a legkedvesebb, a legemlékezetesebb? – Sosem rangsoroltam az eredményeket, minden sikerre büszke voltam és vagyok, s szeretném, hogy a maiaknak is legalább a mieinkhez hasonló örömökben lehetne részük. Mi tömött lelátók előtt játszottunk szinte mindig, remélem, egyszer még ők is.
– Játékoskorából melyik a legemlékezetesebb sztori? – Az új Fradi-pálya építésének idején a Népstadionban játszottuk a bajnokikat, s nagyon vártuk már, hogy végre otthon, az Üllői úton futballozhassunk. Egy rangadó, a Vasas-meccs volt a nyitány. Jóban voltunk a Vasas-játékosokkal, s a legendás kapusuk, Mészáros Bubu vetette fel, hogy legyen döntetlen, mert az mindenkinek jó. Mondtam neki, meg vagy őrülve, megverünk benneteket, mint szódás a lovát. Aztán Müller Sanyi góljával legyőzött bennünket a Vasas...
– Játszott klasszikus bundamér-kőzést? – Úgy nem, hogy pénz mozgott volna, de azt nem tagadom, előfordult, hogy megbeszéltük a döntetlent, mondjuk egy rangadón, mert az mindkét csapatnak jó volt. De még a számszerűségben sem volt egyezség, csak a pontosztozkodásban.
– Kik voltak a kedvenc edzői? – A Fradiban Csanádi Feri bácsi, a válogatottban pedig Illovszky Rudolf.
– Úgy emlékszem, önt irigyelte 1979 nyarán az egész magyar futballtársadalom, hiszen az első hazai focista volt, akinek engedélyezték a külföldi szerződést, kiengedték Belgiumba az FC Bruges-höz. – No ez érdekes történet… Nekem már aláírt szerződésem volt a holland Ajaxszal, onnan ugyanis a sokszoros válogatott középhátvéd, Krol Nápolyba szerződött, és pótolniuk kellett. Minden el volt intézve, de csak nem jött a munkavállalási engedély. A Fradi közben az Üllői úton barátságos meccset játszott a Bruges-zsel, és a klubvezető megkérdezték, hogy miért nem játszom. Mondtam, azért nem, mert én már az Ajax játékosa vagyok, s csak a papírokra várok. Legyintett a belga elnök, és azt mondta, hogy ők is megadják azt a pénzt, amit az Ajax. Látatlanban aláírtam, és már velük utaztam Belgiumba. Teszem hozzá, hét évvel később Kiprich Józsi volt az első kelet-európai focista, aki idejében megkapta a munkavállalási engedélyt Hollandiában. Két szép évet töltöttem a Bruges-nél, majd azt követően még hármat Franciaországban a Toulouse-nál.
– Hazatérve a válogatott szövetségi kapitánya lett. Gondolom, az ön számára is emlékezetes a kínos, négygólos vereség Ausztriától, amely után még az öltözőben lemondott… – Hát hogyne lenne emlékezetes. Pedig szépen indult, mert előtte nyolc meccsen ültem a kispadon, és az angoloktól s a dánoktól sem kaptunk ki. Majd jött az osztrákok elleni előkészületi meccs. Igen, utána rögtön lemondtam, mert éreztem, nem vagyok alkalmas arra, hogy válogatottat irányítsak. Befolyásolható voltam, nem a saját fejem után mentem, hallgatam különféle bácsikra és elvtársakra, vevő voltam a súgásokra.
– Úgy tudom, azóta sem edzős-ködött. Viszont volt vezető a Honvédnál. Hogyan került egy fradista Kispestre? – Bár próbáltam segíteni a Fradinak, de minden ok és indok nélkül elhajtottak.
– Igen, emlékszem, a támadások kereszttüzében állt, mert egykori Fradi-játékosként a Honvédhoz vitte a külföldi befektetőt. – Ezt azért tisztázzuk! Az igazság az, hogy volt egy belga befektetői kör, amely mindenképpen a Ferencvárosba akart pénzt tenni. Kész volt a szerződés, ők idejöttek, hogy aláírják, ám akkor azt a választ kapták, hogy a Ferencváros nem eladó, a Fradi nemzeti kincs, az országé, s miközben majdnem lesült a bőr a képemről, megkeresett Kozma Misi, a Honvéd klubigazgatója, hogy ők örülnének, ha támogatóra lelnének a belga befektetőben. Hát így került a pénz Kispestre, és hogy nem eredménytelenül, azt bizonyítja, hogy bajnokságot és kupát is nyert a csapat, a lelátókra pedig visszatért a nép.
– Ma nem tudna segíteni csapatok tulajdonlásában, legalább az ötleteivel, tanácsaival? – Szerintem a legmegfelelőbb megoldás az lenne, ha négy-öt csapat megjelenne a tőzsdén. Tudom, ennek többek között az a hátulütője, hogy minden nyilvános, mindent ki kell tenni az asztalra. Még azt is, hogy mondjuk mennyi a portás fizetése. Ez pedig, a mai magyar futballviszonyokat ismerve sokaknak nemigen tetszene. Nem is akarok okoskodni, nehogy azt mondják, hogy a Bálint a partvonalon kívülről bekiabál. Maradok az íróasztalnál, a családomnál.
–Tényleg, ha már szóba hozta, mit érdemes tudni a családjáról? – Boldog vagyok, a második feleségemmel huszonnégy éve élünk remek házasságban. Még az első házasságomból van egy lányom, Ivett, aki három éve megajándékozott egy fiúunokával. Öt éve kiköltöztünk a városból a Szentendrei-szigetre, ahol lovastanyát csinálunk, és ott élünk. Megerősíthetem, hogy a kutya mellett a ló az ember legjobb barátja.
– Sok mindent elért a pályája során. Van-e még valami, amit szeretne megélni? – Nincs semmi. Mindent elértem, amit szerettem volna, és azzal elégedett vagyok. Egészség legyen, s akkor mindene megvan az embernek. Legfeljebb valamivel jobb magyar focit szeretnék, mert annak sok-sok ember örülne.
Pályakép
Bálint László a Ferencváros labdarúgója volt. 1948. február 1-jén született Budapesten. 11 évesen kezdett játszani a Fradiban, ahol 316 meccset vett részt és 37 gólt szerzett. Kétszeres magyar, egyszeres belga bajnok (FC Bruges), négyszeres Magyar Kupa-győztes. A válogatottban 76-szor játszott, s négy gólt lőtt. A visszavonulása után a Budapesti Volán SC pályaedzője, majd vezetőedzője lett. 1988 márciusában a magyar válogatott szövetségi kapitányának nevezték ki. 1992-ben a Kispest-Honvéd ügyvezető igazgatója és az NB I-es Liga elnökhelyettese volt. Az FTC örökös bajnoka.
Tizenhat évesen lett az Újpesti Dózsa labdarúgója, de a nagycsapatban „csak” tizenkilenc évesen mutatkozott be. A lilák aranykorában volt az együttes egyik meghatározó játékosa Tóth András, aki – mint elárulta – BM-es állásakor titkos aktákba is bele tudott pillantani. Bár még ma is százados, munkája változatlanul imádott klubjához, az Újpesthez köti, a Megyeri úti stadion létesítményvezetője.
– Mindenki újpestinek ismeri. Gyerekkorában is a Dózsának szurkolt?
– A pályától két sarokra laktunk, egyszerűen fel sem merülhetett, hogy más csapatnak drukkoljak. Meg hát a család. Otthon, ha a sport került szóba, csak az Újpest volt a téma. Az apám jogtanácsos volt a Balatoni Halgazdaságnál, majd az Állami Erdőgazdaságnál dolgozott, ám 1953-ban kirúgták, mert a korábbi rendszerben katonatiszt volt. Újpestre került cipészinasnak, nem az álmok munkája, de az öt gyereket el kellett tartani. Hamar kiderült, mi a szakmája, és mindig mentek hozzá jogi tanácsért a kocsmába a környékbeliek. A fizetség egy kisfröccs volt, így aztán sok mindenkivel összeakadt, többek között a Dózsa alkalmazottaival is. Olykor aztán otthon is dicsekedett, hogy milyen híres futballistának adott tanácsot.
– Amúgy minek készült?
– A középiskolában még nem gondolkoztam ezen, ám utána leült velem beszélni az apám. Nem sokszor fordult ez elő az életben, de ekkor úgy látta, mindenképpen meg kell tárgyalnia velem a jövőmet. Azt mondta, döntsem el, hogy foci vagy egyetem. Ő azt javasolta, tekintsem ugródeszkának a labdarúgást, s inkább tanuljak. Fél évig jártam a Bláthy Ottó Erősáramú Felsőfokú Technikumba, de aztán beláttam, nem megy a kettő együtt, és a foci nyert.
– Miért pont ezt a szakmát akarta megtanulni?
– Oda vettek föl. A Dózsát annak idején a BM mellett a Budapesti Rádiótechnikai Gyár támogatta. Aki nem akart rendőr lenni, az mehetett dolgozni a BRG-be, amely szoros kapcsolatban állt a techikummal, és így kerültem én az iskolába.
– Később mégis rendőr lett. Ennyire szerette azt a rendszert?
– Dehogy is! Csak hát így alakult. Az Újpestben, mint ahogy a többi csapatnál is, mindenkinek volt hivatalos állása. A labdarúgás, és amúgy a sport, akkor nem számított annak. 1969. március 1-jén lettem rendőr szakaszvezető, aztán őrmester, törzsőrmester, és miután elvégeztem a Rendőrtiszti Főiskolát, hadnagy. S ebben a státusban hagytam abba futballista-pályafutásomat.
– Ezek szerint a hetvenes évek zseniális Újpestében hadnagyok meg őrmesterek nyertek sorra bajnokságot, játszottak BEK-elődöntőt?
– Pontosan, legalábbis papíron, mert igazából csak a futballhoz értettünk. De tény, többünk például a BM Központi Klubja könyvtárában dolgozott. Reggel nyolctól délig Nagy Lacival, Dunai Edével és Juhász Petivel a belvárosba kellett járnom. Ez 1973-tól egy évig tartott.
– Izgalmas munkájuk lehetett.
– Először mi is úgy voltunk vele, majd jól eldumálgatunk nagy unalmunkban. De aztán a ház tetején találtunk több aktát is, amelyre az volt írva: „Szigorúan titkos!”. Máris sokkal izgalmasabb lett az életünk, faltuk ezeket az aktákat. 1953-as, ’54-es, ’56-os keltezésűek voltak, s így hamar elröppent az idő.
– Mi derült ki belőlük?
– Semmi lényeges, mert hát a fontos anyagokat azért nem itt tartották szem előtt, azokhoz mi nem férhettünk hozzá. De érdekes volt olvasni, hogy ki, milyen összeesküvésre készült, milyen államellenes tevékenységet folytatott, és a nyelvezet is vicces volt. Aztán nem feleltünk meg könyvtárosnak, ezért visszakerültünk a klubhoz, s csak a focival foglalkoztunk.
– És fantasztikus sorozatot produkáltak, hétszer nyertek zsinórban bajnokságot. A hetvenes évek elején, közepén az volt a kérdés, kinek sikerül megszereznie az ezüstöt, mert az arany már a rajt előtt elkelt. A sajtó azonban akkor is kritikus volt. Megjelent a Magyar Ifjúságban egy cikk az edzésükről, ha jól tudom, azzal a címmel: Lötyögés a semmibe. Mennyi igazságalapja volt az írásnak?
– El kell ismerni, sok, bár az írás az újpesti aranykor vége felé született. Már csak az eredmények tartották össze a csapatot. Széthúzás, klikkesedés volt az öltözőben. Mindenki elkezdett kacsingatni külföldre, a futballal, a Dózsával már kevesebbet foglalkoztunk, igyekeztünk a saját karrierünket építeni. Ezerhatszáz forint volt egy győztes meccs, ami nem volt rossz, de össze sem lehetett hasonlítani a kinti pénzekkel. Nyugaton egy-két évben megkeresett annyi pénzt az ember, mint itthon tíz év alatt.
– Ön is nagyon vágyott ki?
– Hát persze. Már nem voltam fiatal, s azzal megalapozhattam volna a jövőmet. Fazekas után én voltam a második, akit elengedtek. Százezer dollárt kapott értem az egyesület, és én is ennyit. Szép évek voltak a belga Lierse-ben, bár a vége felé egy sérülés miatt már keveset játszottam. A szerződésem lejárta után mehettem volna Amerikába, a Cosmos teremcsapatához. Évi negyvenezer dollárt ígértek, de a magyar vezetés azt mondta, annyira Nyugatra nem mehetek. Így hát hazajöttem az MTK-hoz.
– Miért éppen oda?
– Újpesten már fiatalítottak, az MTK-nál nem, s ők hívtak, még két évet ott fociztam.
– Azután mihez kezdett?
– Az MTK-nál fejeztem be 1985 nyarán, s szeptember 1-jétől felvettek a BM titkárságára. Fergeteges karrier állt előttem, legalábbis mi másra lehet következtetni abból, hogy a hó végén, szeptember 29-én, a fegyveres erők napján előléptettek. Az akkori belügyminiszter, Horváth István titkárnője mondta, hogy legyen belőlem százados. Én ugyan nem beszéltem vele, de nem ellenkeztem, járt vele pénz és előjog is. Bár a pénznek csak a fele maradt meg, mert a Duna-palotába meg kellett hívnom egy ebédre a kollégákat. Voltunk vagy húszan.
– Meddig ment ott a munka?
– Nagyjából egy évig, amikor a volt újpesti középhátvéd, Rajna Károly lett a Dózsa labdarúgó-szakosztályának elnöke. Ő kérdezte meg, nem lenne-e kedvem visszajönni technikai vezetőnek. Hogyne lett volna. Göröcs volt az edző, a játékosok többségét jól ismertem, és hát a legjobb helyre, haza hívtak. Sportvezetői pályafutásom legszebb négy éve volt. Ez ment nagyjából a rendszerváltásig, majd a BM kiszállt, a foci magára maradt. Gedővári Imre lett az elnök, de a labdarúgással nem foglalkozott senki. Nehéz, zűrös idők voltak. Kéregetésről szólt az életünk, majdnem tíz évig én voltam a szakosztályelnök. Aztán a Lukács Ferenc-féle tulajdonosi csoport megvette a focicsapatot, s innentől már sokkal komolyabban mentek a dolgok.
– Mégis eljött a csapat mellől.
– Igen, mert jött Kisteleki István, akivel jó viszonyban voltam ugyan, de nem beszéltem vele egy nyelvet a munka területén. Éppen kapóra jött a stadionigazgatói munka, akkor újították föl a Megyeri úti pályát. Úgy voltam vele, ha már megkerestek, lépek.
– Mennyi munkával jár ez?
– Eleinte az energiám nagy részét az építkezés vitte el. Aztán, persze az üzemeltetés következett, ami nem egyszerű feladat. Itt nem csak kéthetente, a focimeccsel kell foglalkozni, hanem le kell nyírni a füvet, locsolni a pályát, takarítani a lelátót. Meg persze a többi létesítmény is hozzám tartozik. Volt már itt Domingo-koncert, filmforgatás, meg nyaranta európai Jehova-kongresszus. Ők a legjobb vendégek, három napon át napi tizenkétezer ember ül be a stadionba, s utánuk habtisztára takarítják a létesítményt. Sőt még a hibákat is kijavítják. Előfordult már, hogy a csöpögő csapot megszerelték, és a székeket is pótolták. Örülök, amikor jönnek.
– Talán már be is lépett közéjük?
– Nem. Azért azt nem, de ettől még nagyra tartom őket.
– A klubbal, az Újpesttel milyen manapság a viszonya?
– A napi edzéseket látom, a meccseket pedig munkaköri kötelességből megtekintem. De ha pontosan akarom megfogalmazni az állapotomat, akkor azt mondom: szurkoló vagyok és ütközőpont.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy a klubtól mindig engem találnak meg, ha valami baj van, és a tulajdonostól, a NUSI-tól (Nemzeti Utánpótlás-nevelési és Sportszolgáltató Intézet – a szerk.) is állandóan nekem szólnak, ha valami hibádzik, mondjuk a klub hónapokat csúszik a bérleti díjjal.
– Sok pénzzel tartoznak? És egyáltalán, kinek van igaza?
– Nehéz eldönteni, mert ha valaki fizet valamiért, joggal várja el, hogy megfelelő szolgáltatást kapjon. A munkáltató meg azt mondja, előbb fizessék ki a tartozást, aztán kijavítjuk, megcsináljuk amit kérnek. Na, ilyenkor legyen okos az ember.
– A látvány hogy tetszik, ami a pályán folyik?
– Én mint egyszerű szurkoló látom a meccseket, nem szeretek szakmázni. Sajnos, sokszor elkeserítő amit a csapat előad. De ettől én még ugyanúgy szurkolok nekik. Persze, minden bajnokság előtt bizakodom, aztán mindig már valahol a sorozat közepén belátom: a mostani csapattól többet nem lehet elvárni, mint a középmezőnyt. Három-négy rutinos játékos még kellene. Baróti Lajos bácsi azt mondta, nem megy azonnal a fiatal focisták beépítése a csapatba, pláne nem öt-hat, mint ami most nyáron történt Újpesten. Ráadásul az is lényeges, hogy nekünk volt kitől tanulnunk, és fokozatosan építettek be bennünket a csapatba. Persze, tudom jól, kár szépíteni, a kényszer szülte ezt az állapotot, ami most Újpesten van. Az anyagiakból fakad ez a fene nagy fiatalítás.
– Pedig ön is fiatalon került be a nagy Újpestbe.
– Igen. De csak ketten-hárman voltunk, nem pedig ennyien és ilyen hirtelen. Számunkra az álom kategóriába tartozott, hogy odavettek a kerethez, amikor meg már együtt edzettünk Göröcsékkel, az maga volt a mennyország. Az első mérkőzésem egy Közép-európai Kupa-meccs volt a Wiener SC ellen. Az első bajnokim Diósgyőrben volt: Göröcs Titi megsérült a bemelegítésnél, így én kezdtem helyette. Aztán már be-becserélgettek, de csak fokozatosan kerültem be. Kovács Imre bácsi azt tervezte, hogy én fogom pótolni Titit, de hát ez lehetetlen volt. Nemcsak nekem, senkinek sem sikerült volna helyettesíteni, ő igazi zseni volt. Én játszottam a magam játékát, és a Bene Feri meg a Dunai Anti igazából hozzám igazították az övéket. Fantasztikus futballisták voltak.
– Ki volt a kedvenc edzője?
– Minden edzőmet tiszteltem, és valamennyiüktől tanultam. De a csúcs Kovács Imre volt. Még a bántásaiban is benne volt a jó szándék, hogy jobb legyél, még többet hozzál ki magadból. Ma már nincsenek ilyen szakik.
– Ballal be tudná még nyesni a szabadrúgást a jobb felsőbe?
– Á, legfeljebb úgy, hogy rábeszélném a labdát, hogy menjen oda.
Pályakép
Tóth András (1949. 09. 05.)
Klubjai: – Újpesti Dózsa (1969-1981), 320 mérkőzés/78 gól - SK Lierse (1981-1983, Belgium) - MTK-VM (1983-1985) 33/2 - Válogatott mérkőzéseinek száma: 17/1
Eredményei: – Magyar bajnok: 1968-69, 1969-70, 1970-71, 1971-72, 1972-73, 1973-74, 1974-75, 1977-78, 1978-79. - Magyar Népköztársasági Kupa (MNK) győztes: 1969, 1970, 1975 - BEK-elődöntős: 1973-74 Kiss B. László
Valamit nagyon tudhatott Szojka Ferenc, ha vidéki játékosként be tudta verekedni magát az aranycsapatba. Márpedig a salgótarjáni fedezet évekig tagja volt a legendás világverő együttesnek. Ahogy zseniális csapattársai, ő is megjárta a mennyet (1952, Helsinki) és a poklot (1954, svájci vb). Már jó ideje nyugdíjas, s szülővárosától, Tarjántól sosem szakadt el.
– Még boldog futballidőben született, akkoriban hemzsegtek a focicsapatok. Tősgyökeres tarjáni gyerekként hogyan élte meg az SKSE és az SBTC rivalizálását?
– A két klub szurkolói nem szerették egymást, de igazából nagy rivalizálás nem volt, mert amikor az egyik volt első osztályú, akkor a másik NB II.-es, és ugyanez volt fordítva is. Emlékeim szerint talán, ha egyszer összefutottak egymással, de a végét ne kérdezze.
– Ön kinek szurkolt kiskorában?
– Az SKSE-nek. Ott laktam a pálya mellett, és a Kohásznál kezdtem dolgozni is. Aztán 1950-ben leigazolt az SBTC. Pesten kerestek meg egy ifitornán, lenne-e kedvem hozzájuk igazolni. Hogyne lett volna.
– Pedig a másik csapatnak szurkolt. Sokat gondolkozott a váltáson?
– Nem igazán. Az volt a nagyobb és a jobb csapat, én pedig előrébb akartam lépni. Így hát nem kellett különösebben rimánkodniuk a vezetőknek, mentem én örömmel.
– Ki volt a példaképe?
– A stécés Laczkó Sándor, akivel aztán 1950-ben még játszhattam is egy csapatban.
– Nem Zsengellér? Tényleg, vele futballozott még együtt?
– Nem, akkor ő már Olaszországban játszott, amikor én bemutatkoztam a Stécében. Emlékeim szerint 1936-ban igazolt tőlünk Újpestre, s onnan ment az AS Romába. Életemben csupán egyszer találkoztam vele. Egyiptomban voltunk túrázni a válogatottal, s Puskásék szóltak neki, jöjjön át Ciprusról, látogasson meg bennünket. Akkor bemutattak Zsengellérnek mint földijét, salgótarjánit. De aztán nem találkoztam vele többé.
– A foci mellett akkoriban dolgoztak is a labdarúgók. Ön mi volt, bányász?
– Nem. Eleinte az Acélgyárban dolgoztam, majd amikor leigazolt az Stécé, le kellett számolnom, majd három hetet várni, míg átkerültem a bányához. Műszaki szerkesztő-rajzoló lettem.
– Ez csak „fal” állás volt, vagy tényleg dolgozott?
– Reggel nyolcra jártam, és tizenkettőig bent kellett lennem. Muszáj volt bemenni, csak igazolással lehetett távol maradni. És ezt nagyon komolyan vették, még szombaton is dolgoztunk. A meccseket akkor vasárnap rendezték.
– Mi volt, amikor a válogatottba hívták, mondjuk edzésre?
– Az MLSZ küldött kikérőt a bányának. Persze, engedélyezték a hiányzást, de higgye el, nem vették félvállról ezt sem. Nem lehetett lébecolni, ellógni a munkát. Aztán délutánonként edzés volt. Ez így ment egészen pályafutásom végéig, 1966-ig.
– Bányát látott egyáltalán?
– Háromszor is voltam lent. Meg kellett nézni, hogy amit rajzolok, nem nagy butaság-e. Persze drukkerek voltak a vájárok, jó helyre vittek, nem a sáros és szűk vágatokba.
– Milyen volt akkoriban, az ötvenes években Tarjánban futballistának lenni?
– Nagyon jó, de akkor az egész ország imádta a futballt meg persze a játékosokat is. Annyit ugyan nem kerestem, hogy autót tudjak venni, de mi az átlagnál jobban éltünk. Ennek ellenére némiképp jelzi az akkori viszonyokat, már ami az anyagiakat illeti, hogy csak pályafutásom után, 1967-ben lett autóm, egy Trabant. De ettől még nem voltam szomorú. Sokan szerettek itt, én pedig azt tehettem, amit imádok: futballoztam. A meccsek után mindig rengetegen megállítottak az utcán, volt, hogy órákba telt, míg hazaértem, de nem voltak tolakodók a szurkolók. Többnyire még a vesztes meccsek után is barátságosak voltak az emberek, bár meglehet, hogy a távolság, az idő szépít meg mindent.
– A vidéki játékosok közül, Buzánszky Jenő mellett ön volt az, aki a leggyakrabban szóhoz jutott az aranycsapatban. Mit jelentett akkoriban vidékről bekerülni ebbe a zsenikkel teletűzdelt válogatottba?
– Természetesen rengeteget. Könnyebb volt ott játszani, mint a klubcsapatomban, mert ott káprázatos játékosok voltak. Nekem szerelnem kellett, és kész, illetve passzolni Bozsiknak, Hidegkutinak, Puskásnak, Czibornak vagy Kocsisnak. Az ellenfelek mindig azt mondták rólam, sohasem tudják, hova nyomom a labdát, de mindig jó helyre megy. Gondolom, a csapattársak is ezért szerettek.
– Egy palócos beszédű, vidéki fiatalember egyszer csak a pesti vagányok, Puskásék között találta magát. Hogyan fogadták?
– Sokat futottam, és jól szereltem, márpedig aki labdát szerez, azt hamar elfogadják a többiek. Pontosan ez történt velem is. Nem játszottam olyan színesen, mint Bozsik, de megbízható voltam. Már 1952-ben Helsinkiben, az olimpián jól összecsiszolódtam a többiekkel.
– Igaz, hogy Puskás csak Bágolynak hívta?
– Igen, igaz.
– És miért?
– Éppen az olimpián ragadt rám a név. Csak úgy beszélgettünk, és szóba kerültek a fehér éjszakák, hogy itt ilyenkor nem megy le a nap. Én meg rákérdeztem, persze palócosan: akkor itt bagoly sincs? Ez annyira tetszett Puskásnak, hogy amikor nyolcvanegyben, évtizedek után először hazajött, és meglátott, már messziről, meghatottan kiabált: „Bágoly, te is itt vagy?” Ő ragasztotta rám a nevet.
– A többiek is így becézték?
– Áh, nem. Csak ő tisztelt meg vele.
– Amúgy az olimpia után hogyan fogadták Tarjánban?
– Azt mindenki tudja, gondolom, hogy milyen népünnepély volt a Keletiben. Én mint vidéki srác ott maradtam Pesten egy éjszakára, csak másnap reggel indultam Salgótarjánba. Jött be a vonat a pályaudvarra, és néztem, micsoda tömeg van az állomáson. Kérdeztem is a vezetőket, akik eljöttek értem Pestre, hogy milyen fejes jön ide, hogy ennyi az ember. Azt válaszolták: hát te, te vagy a fejes, miattad vannak itt ilyen sokan. Ott volt az egész csapat, klubvezetők, a rokonság, a városi hatalmasságok meg persze rengeteg szurkoló. „Nem úsztam meg” szimpla vállveregetéssel és gratulációval, a játékostársak mondtak köszönetet, hogy dicsőséget hoztam a városra, a klubra meg hát rájuk is. És valamelyik párttitkár is előadott valami monológot, de arra már nemigen emlékszem. Aztán a bányászzenekar kísért hazáig, és rengeteg szurkoló. Szinte a fél város. Zeneszóra vonultunk, mint valami bányászünnepélyen.
– És mi volt az elvesztett 1954-es világbajnoki döntő után?
– Mindennek az ellenkezője. A csapat még Budapest előtt, Tatán leszállt a vonatról. Hallottuk mi is, hogy Pesten autókat, villamosokat, telefonfülkéket borogat a felbőszült tömeg. A vezetők jobbnak látták, ha nem megyünk a Keletiig. Tatán, az edzőtáborban Rákosi Mátyás köszöntött bennünket, és biztatott, hogy a második hely is jó. Minden játékosért kocsi jött, úgy mentünk haza. Engem a bányászszakszervezet autójával hoztak, s biztonsági okokból este nyolc körül indultunk.
– Utána nem bántották a városban?
– Nem, csak még évekig sopánkodtak, mint mi, játékosok is – senki sem tudta megemészteni, hogy elvesztettük a döntőt. Ezzel együtt azért a szurkolók szeretete megmaradt.
– Mit gondol, hányan akartak a tarjáni gyerekek közül Szojkák lenni?
– Tudtommal elég sokan. Földi Attilának pédául, aki aztán a hetvenes évek végén a Vasasban és a Stécében is az NB I.-ben futballozott, a gombfocicsapatában is én voltam a kedvenc.
– Mihez kezdett a futball után?
– Szakosztályvezető lettem, és edzősködtem, valamint a második csapatban néha még játszottam egy kicsit. 1988-ban a bányától mentem nyugdíjba. Végigdolgoztam becsülettel az életemet.
– Ma hogyan él?
– Öregesen. Azért próbálom magam tartani, bár a városba már nem járok ki.
– Két éve az ön nevét vette fel a város stadionja. Oda sem szokott kijárni?
– Az avatáson ott voltam, de azóta nem mentem arra. Állítólag nagyon lerobbant, nem foglalkoznak vele, senki sem használja. Ez nagyon fáj, pláne úgy, hogy az én nevemet viseli a stadion. Jólesik ugyan, hogy gondoltak rám, de inkább felejtettek volna el, csak lenne jó futball a városban.
– Miért haldoklik Tarjánban a játék?
– A megroggyant háttér, azaz a pénztelenség miatt. Megszűnt a bánya, nincsenek már gyárak, sem erős vállalkozók. Mint ahogy az egész ország, leépült minden. Mifelénk negyvenszázalékos a munkanélküliség, így pedig nehéz komoly csapatot építeni. A futballt még csak-csak szereti a nép, de áldozni már nem tud rá. Be kell látni, hogy másra kell a pénz, az ilyenfajta szórakozás manapság nem fér bele a családok költségvetésébe.
– Lesz még valaha jó a tarjáni foci?
– Olyan, mint volt, már nem. Az üzletemberek és a város összefogása kellene ehhez, meg az életszínvonal emelkedése. De, mint mondtam, pénz nélkül nem megy. Sajnos a pálya is tönkrement, azt is fel kellene újítani. Pedig nagy sportélet volt itt évtizedekkel ezelőtt. Boksz, foci, atlétika, sífutás, kosárlabda. Ma már semmi sincs, csak az ugrógála Somoskőn. Ennél azért többre vágynak a tarjániak.
Pályakép
Szojka Ferenc
Születési idő és hely: 1931. április 7., Salgótarján
A hetvenes évek asztaliteniszének meghatározó alakja volt. Olyan, akit Ázsiában is elismertek, akinek villámgyors csuklóját félték a japánok, rettegték a kínaiak. Joggal tartottak tőle, mert négy világbajnoki aranyérme is jelezte: klasszis. A hatvanadik születésnapját nemrégiben ünneplő Jónyer Istvánnal régi nagy sikerei egyik színhelyén, a Nemzeti Sportcsarnokban beszélgettünk.
– Hová üljünk?
– Mivel töküres, oda, ahová gondolja, nekem mindegy. Viszonylag ritkán láttam innen a küzdőteret, inkább lent vitézkedtem.
– Amikor még telt házas meccsek voltak. Emlékszem, előre meg kellett váltani a jegyet, akár még az országos bajnokságra is, a Szuperliga-találkozókról nem is beszélve.
– Ha nem volt legalább két-háromezer ember, s nem ültek a lépcsőn is, nem éreztük jól magunkat. Emlékszem, volt ezek között a falak között egy Magyarország–Szovjetunió, amelyet 7–0-ra megnyertünk. Már ez is szinte hihetetlen volt, de az sem volt akármi, amikor a következő napokban a közértben, a presszóban, meg az utcán is gratuláltak, s azt kérdezgették: le mertétek győzni az oroszokat? Mivel nem volt parancsba adva az ellenkezője, nyertünk.
– Hogyan sikerült a diósgyőri asztalosmester fiának eljutnia sok-sok vb-re, s feljutnia a csúcsra?
– Ha az édesapámat említette, kellett az ő keze is, mert az első ütőt, mahagóniból, ő csinálta nekem. Az gyorsan elkészült, de nem tudtuk mivel lefedni a fát. Végül hungarocellel borítottuk be.
– Emlékszik az első meccsére?
– Arra nem igazán, a fene tudja már, mikor volt, de arra nagyon is, hogy hogyan csábítottak el. Kosárlabdaedzésekre jártam ugyan, de elmentem egy iskolai toborzóra, ott ütögettem. A játék után elsétált előttünk az edző, s leejtett egy pingponglabdát. Én ugrottam érte elsőként, visszaadtam neki. Odafordult hozzám, s már másnapra elhívott edzeni a DVTK-ba. Később elmondta, nem véletlenül ejtette le a labdát. Kíváncsi volt rá, ki hogyan, milyen gyorsan reagál. Ez volt az első poénom… Otthon azt mondták a szüleim, igazad van, inkább pingpongozz, a kosárlabda miatt már úgyis tele vagy kék-zöld foltokkal. Így kezdődött, de persze meg kellett szenvedni a sikerért. Az első otthoni asztalomhoz úgy jutottam, hogy végig kellett tolnom a városon. Egy nagy taligára tettem, aztán át Diósgyőrön. Volt vagy öt-hat kilométer, de vittem boldogan, mert tán éreztem, hogy ebben a sportban elérhetek valamit.
– Jól érezte, mert aztán már Pesten a Spartacusnak annyi sikert szerzett, mint a többi szakosztály összesen.
– Ez azért túlzás, jó volt akkoriban a Szpari, mindent megkaptunk. Igaz, jószerivel csak a válogatottkeretben edzettem, itt, a Nemzeti Sportcsarnok alagsorában lévő teremben. Egy gyorsszolgáltató szövetkezetben volt sportállásom, be se kellett járnom, sőt, a végén már megkértek, ne is menjek. Ott ugyanis mindig mesélnem kellett, milyen volt ez, meg az a verseny, hogyan sikerült nyernem. Olyankor leállt a meló… Egyik nap aztán láttam, kivitték a szobából a székemet. Tényleg nem hiányozhattam.
– Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy magyar pingpongosok végigverjék az ázsiaiakat. Különösen nem úgy, hogy a saját pályájukon. Hogyan csinálták, mert ez ma, harmincöt-negyven év távlatából oly valószerűtlen.
– Nagy titkok nem voltak. Rengeteget kellett edzeni, de tényleg rengeteget. Kellett néhány jó kezű, valamit akaró fiatalember, aki hitt magában. Klampár Tibivel meg Gergely Gabival elhittük, hogy tudunk győzni, ez volt mindennek az alapja. Meg Berczik Zoli szeme. Tudta, hogy az ázsiaiak tollszárfogással játszanak, ami magával hozta, hogy nehezebben fogadták a fonák oldalukra küldött labdákat. Különösen akkor, ha előtte kicsit megmozgattuk őket. Tenyeres, fonák, tenyeres, fonák… Elérték ugyan valamennyit, de a nagy rohanás végén már nem tudták kellően kifordítani a csuklójukat. Berczik nagy gondolata volt az is, hogy a mellükre, a testükre üssük vissza a labdát, mert tollszárral azt is nehezen tudják visszaütni. Nem is tudták mindig.
– Azt mondja, rengeteget edzettek. Mégis, mennyit?
– Napi tíz órát egészen biztosan. Én különösen bele voltam őrülve ebbe, az edzések után még futottam is. Ma már tudom, nagyon kellett, mert mondjuk egy ötjátszmás meccs alatt sok-sok kilométert kellett futni, ugrálni, tempót váltani. Tudtam, kell a meló, bár azért amikor már kezdett nagyon elegem lenni, odamormoltam magam elé, hogy nincs még egy ilyen állat, aki ennyit edz…
– De visszakapta a sporttól a befektetett munkát. Amit elért, az – túlzás nélkül – szinte utánozhatatlan, s elsősorban nem a harminchat magyar bajnoki címére gondolok.
– Nem panaszkodom, mindent megkaptam a pingpongtól. Még olyan a kalandot is, amilyenre álmomban sem gondoltam volna. A visszavonulásom után előbb Ausztriában játszottam, utána meg Szicíliában. Ez kalandos, sőt, kissé szürreális is. Röviden csak annyit, a maffia adta a pénzt a versenyeinkre, mert az az olasz pasas, aki szerződtetett engem, csak azt a pénzt fizette ki, amit hivatalból haza kellett adnom Magyarországra… Az enyémet nem. Soha. Hetvenezer márkával maradt adósom, ez sok pénz volt akkoriban, s ha lenne még márka, az lenne ma is. A csapattársammal, egy olasz sráccal – s ez szó szerint értendő – elmentünk a maffiához pénzt kérni a versenyeinkhez. Mint a filmekben, olyan volt. Sok emelet, sötét, szűk folyosó, aminek a végén egy szoba, abban a főnök, a „keresztapa”. Nem siettem, előreengedtem az olaszt…Nem kellett tíz perc sem, már szólt, hogy hozzanak százezer márkát. Megkaptuk, játszhattunk.
– Ez tényleg szürreális… Emellett szinte nem is „poén”, hogy ma, hatvanévesen is játszik, mégpedig külföldön.
– Németországban állok asztalhoz, mit csináljak, még ma is élvezem.
– Tudja követni a felgyorsult játékot, s azokat a trükköket, amelyek láthatatlanok maradnak a néző számára, mert annyira gyorsak?
– Nem kell mindig az a nagy rohanás. Ma már inkább az okos helyezkedésen van a hangsúly, s nem a sok futáson. A csuklóm, bár érzem, már a rozsda marja, nem lassult le, így oda tudom pöttyinteni a labdát, ahová akarom. Reflex, helyzetfelismerés kérdése az egész. Érdekes, hogy a mi triumvirátusunkban mindenki másban volt jó. Klampárnak olyan volt a reflexe, mint egy párducé, Gergely meg úgy helyezkedett, hogy nem ment el mellette a labda, s mindig vissza tudta ütni, ráadásul jó helyre.
– A régi időket emlegeti, de még mindig játszik. Ma is teljes életet él?
– Igen, mert azért nem olyan sok ám az a hatvan! Ha az egészségem engedi, akkor akár még tíz évet is elütögetek, aztán pedig végiglátogatom azokat a városokat, ahol oly sokat jártam, de végül is nem láttam belőlük semmit. Repülőtér, szálloda, verseny, repülőtér, haza… Ennyi volt a világból, pedig ott is megfordultam, ahol a madár se. Hetven után végre mindent alaposan megnézek.
– Ismerőse, barátja biztosan mindenütt akad százszámra. Tartja a kapcsolatot a régiekkel?
– Egyikkel-másikkal igen. Li Csen-si volt például az egyik ellenfelünk az 1979-es vébédöntőn. Nemrégiben beszéltem is vele, ráadásul San Franciscóban élő István fiam felfedezte, hogy a lakásától egy ugrásnyira van egy pingpongterem, amely az övé. Megkereste, elmondta neki, ki a papája. Azóta ingyenbérlete van. Nagojában, párban Klampár Tibivel, a kínai páros egyik tagja egy bizonyos Cu Ce-tung volt. Mondogatták, hogy amikor a másik sráccal otthon játszik, mindig ő nyer, mert ő a párttag. Lehet, hogy nem volt igaz, de jót mulattunk ezen.
– Végighallgatva az útját Diósgyőrtől Szicíliáig, az az ember érzése, hogy az élete a fehér, pattogó labda körül forgott és forog.
– Azért nem egészen, mert voltam már tíz-tizenkettő is, amikor elkaptam azt a pattogó pingponglabdát.
Pályakép
Jónyer István (Miskolc, 1950., 08. 04.)
Eredményei
Világbajnokságok: 1971., Nagoja, arany párosban Klampár Tiborral. 1973., Szarajevó, ezüst párosban Klampárral. 1975., Kalkutta, arany egyéniben, arany párosban Gergely Gáborral. 1979., Phenjan, ezüst párosban Klampárral, arany csapatban. 1981., Újvidék, ezüst csapatban. 1983. Tokió, bronz csapatban.
Európa-bajnokságok: 1968., Lyon, bronz párosban Beleznay Mátyással. 1970., Moszkva, bronz párosban Klampárral. 1972., Rotterdam, ezüst egyéniben, arany párosban Rózsás Péterrel.
1974., Újvidék, arany párosban Klampárral, ezüst csapatban. 1978. Duisburg, ezüst egyéniben, arany csapatban. 1980., Bern, bronz párosban Klampárral, bronz vegyes párosban Szabó Gabriellával. 1982., Budapest, ezüst párosban Gergellyel, arany csapatban.
36-szoros magyar bajnok.
Elvált. Gyermekei: István (32), Mária (30) és Erzsébet (25).
Névre szóló helye van a tatabányai stadion lelátóján, és a klub eddig sohasem mulasztotta el, hogy minden évben elsőként postázza számára az évre szóló tiszteletjegyet. Csapó Károly, a Tatabánya tizenkilencszeres válogatott egykori középpályása használja is a jegyét, s ha csak ideje engedi, ott van a mérkőzéseken. És persze időnként még futballozik.
– Úgy tudom, egy ideje távol került a futballtól. Mi van önnel, mit csinál, mivel foglalkozik?
– Visszavonulásom után egy ideig edzősködtem, nem tudtam volna elképzelni az életem a pálya, a foci nélkül. A tatabányai ifiknél dolgoztam, sőt egy ideig még a felnőtteknél is segédkeztem, aztán amikor bezárt a bánya, mindenki menekült, ment, amerre látott. Én is úgy éreztem, ideje szétnézni az életben, s egy ismerősöm által kaptam azt a lehetőséget, hogy csapágyboltot nyissak a városban. Váltottam, s mondanom sem kell, egy ideig furcsa volt, hogy már nem kell edzésre és mérkőzésre járni.
– Azóta sem jár?
– Á, azt nem bírtam volna ki, hogy ne legyek ott a hazai mérkőzéseken. Most is rendszeresen kijárok, találkozom a régi cimborákkal, szurkolókkal, és ilyenkor jókat nosztalgiázunk. Persze mindig kiderül, hogy akkor volt jó csapat, akkor tudtak még futballozni az emberek, és mekkora játékosok voltunk. Minden megszépül.
– Mondja, ma, amikor divatáruüzleteket meg vendéglőket nyitnak, hogyan jutott eszébe a csapágybolt, s egyáltalán, ki vásárolja a portékáit?
– Mondtam, egy ismerősöm biztatott, én meg nem tudtam jobbat, belevágtam. Ami pedig a vásárlói kört illeti, szerencsére több gyár és kisvállalkozó is a vásárlókörömbe tartozik. Így, bár szerényen, de biztosan megélünk.
– Annyira hozzánőtt Tatabányához, hogy bizonyára már kevesen tudják, hogy a pályafutása Sopronban indult. A Textilesben. Mindig futballista szeretett volna lenni?
– Igen, mindig is az volt a vágyam. Agyagosszergényen születtem, a petőházi cukorgyártól egy kőhajításnyira. Kilencéves koromban beköltöztünk Sopronba, s ez aztán egész életemet megszabta, hiszen a Textiles-sporttelep felezővonalával volt egy síkban a lakásunk. Éjjel-nappal a pályán lógtam, mintha oda lennék bejelentve. Csak a labda, a labda érdekelt.
– Hogyan került Tatabányára?
– Megyei ifiválogatott voltam még Sopron-játékosként, és több élvonalbeli klub is megkeresett, észre vette, hogy mocorog bennem valami. Főleg a Szombathely és a Pécs volt kitartó, ám én mindig köszöntem a lehetőséget, és maradtam. Amikor viszont Gelei József a korábbi sokszoros válogatott kapus keresett meg, akkor nem tudtam nemet mondani, annál is inkább sem, mert azt gondoltam, tényleg az az utolsó lehetőségem, hogy komoly klubban futballozzak. Huszonkét éves voltam, s azt hittem, már majdnem lekéstem mindenről.
– Emlékszik a tatabányai bemu-tatkozásra?
– Hát hogyne emlékeznék. Ahogy a nyáron a Bányászhoz igazoltam, már az első bajnokin pályára léptem, és a Videotonnal 1–1-et játszottunk. Úgy csöppentem Tatabányára, mintha mindig ebben a városban éltem volna. Az öregek, azaz az idősebb, nagy tekintélyű játékosok pedig úgy fogadtak, mintha mindig közéjük tartoztam volna. Így aztán nem volt gond a beilleszkedés.
– Kik alkották akkoriban a Tatabánya gerincét?
– Szabó Gyuri, Kőműves Misi, Tóth Kálmán, Radics Jancsi voltak a meghatározók, de természetesen rajtuk kívül mindenkinek megvolt a feladata. Ebbe a társaságba csöppentem én bele. Hogy milyen szerencsés választás volt Tatabányára igazolni, azt jól mutatja, hogy abban az évben, december 4-én az általam nagyon-nagyon tisztelt Moór Ede bácsi behívott a válogatottba. A Tatabánya jó csapat volt, ott könnyen felfigyeltek az emberre. Szolnokon volt a bemutatkozásom, Svájc ellen. Rögtön a kezdőben voltam, többek között például Bene Ferivel játszottam egy csapatban. Egy–nullra nyertünk, ez pedig nyitánynak nem rossz eredmény.
– Nagy ünneplés volt utána?
– Ezt hogy érti?
– Akkoriban divat volt a futballisták között, hogy egy-egy sikeres meccs után kirúgtak a hámból. Úgy hiszem, csak megünnepelték a bemutatkozását.
– Talán. Bár soha nem voltam kicsapongó típus. Amikor Tatabányára igazoltam, már nős voltam, sőt, kétéves volt a fiam. Mindig tudtam, hol a határ, meddig lehet elmenni. Persze, olykor, nem tagadom, én is a többiekkel mentem, de egy csapatnál másként nem létezhet az ember, vagy akkoriban nem létezhetett. Ám, ahogy az előbb is mondtam, nagy dáridózásokban nem vettem részt.
– A bundákból is kimaradt?
– Na látja, abban volt részem, de olyanra nem emlékszem, hogy pénzért adtunk vagy vettünk volna meccset. A bajnokság vége felé tényleg voltak megbeszélt eredmények, leginkább akkor, amikor mind a két csapatnak jó volt a döntetlen. De pénz soha nem cserélt gazdát. A közönség pedig véresre tapsolta a tenyerét, mert gólgazdag döntetlenek születtek.
– Miközben szárnyalt a Tatabányával, nyilván nem múlt el átigazolási szezon anélkül, hogy a nagy klubok ne akarták volna Csapót megszerezni. Miért nem csábult el soha?
– Mert az a csapat, amelyiknek én világ életemben drukkoltam, csak az nem hívott. Most már elmondhatom, a Vasasról van szó. Ha a Vasas vezetői megkerestek volna, aligha tudtam volna ellenállni a kísértésnek.
– Érdekes, hogy a válogatottban tizenkilencszer szerepelt, és csak egy gólt szerzett. Azt pedig az oly emlékezetes, 1978-as Argentína–Magyarország-mérkőzésen. Hogy emlékszik arra az egyre?
– Zombori Sanyi lőtt kapura, és én ösztönösen elindultam, hogy hátha kipattan a kapusról a labda. És mit ad isten, kipattant. Jókor jártam jó helyen, csak az üres kapuba kellett passzolnom. Mint aztán mesélték, Tatabányán, a lakótelepen, ahol laktam, az emberek a fűtéscsöveket kopogtatták örömükben. Emlékezetes meccs volt, s ma is azt mondom, mi ott nem nyerhettünk. A portugál Garrido, ugye, kiállította a többször is agyonrúgott Törőcsik Andrist, majd nem sokkal később Nyilasi Tibit, így ettől morálisan is szétestünk. Kikaptunk 2–1-re, és azóta is azt látom: egy vb-n a rendező ország mindig bizonyos előnyöket élvez.
– Nincs önben csalódás, hogy csak tizenkilencszer játszhatott válogatott mezben?
– Semmi csalódás nincs bennem, különben is, én ezt a tizenkilencet nem érzem csaknak. Hiszen abba a válogatottba tényleg öröm volt még az edzőtáborba bevonulni is. Ugye az én posztomon Nyilasi Tibi játszott, és én mindig elismertem, hogy ő jobb futballista, mint én vagyok. Így is hálát adok az Istennek, hogy ennyiszer játszhattam a válogatottban, és hogy az 1978-as vb után 1982-ben is ott lehettem.
– Ha jól tudom, Spanyolországba csak nevezve volt a bő keretbe, szinte egy percet sem játszott. Miért nem?
– Ez érdekes volt, mert a szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán minden mérkőzés előtt beöltöztetett engem is, majd arra kért, hogy melegítsem be a kapust.
– Hát, nem valami nagy taktikai feladat. Nem érezte megalázónak?
– Nem, nem éreztem annak. Mint az előbb is mondtam, örömmel és büszkén voltam válogatott, tehát nem éreztem megalázónak a helyzetet, annál is inkább nem, mert Mészöly ezt jó előre közölte velem. Salvador ellen, amikor ugye tíz gólt rúgtunk, akkor a kispadon ücsörögtem. De azon a meccsen én sem cseréltem volna be magamat.
– Annak idején megadatott önnek, hogy külföldre szerződjön. Két francia csapatban, a Toulouse-ban és a Grenoble-ban futballozott. Melyik klubhoz köti maradandóbb élmény?
– Mindkét városban nagyon jól éreztem magam, mindkét csapatnál baráti közösségbe csöppentem. De Grenoble talán azért kedvesebb a számomra, mert a kislányom ott született.
– Rengeteg edző egyengette a pályafutását. Kik voltak a kedvencek, és van olyan, akire nem szívesen emlékszik?
– Nincs olyan, akire nem szívesen emlékeznék. Minden edzőmmel jól kijöttem, mert mindig elfogadtam az edzői utasításokat. Sorrendiség nélkül mondom, akiknek a legtöbbet köszönhetek és a legtöbbet tanultam tőlük: Lakat Károly, Baróti Lajos, Temesvári Miklós és Mészöly Kálmán.
– Visszatérve a mai időkhöz, túl azon, hogy a tatabányai stadionban találkozik régi cimborákkal, szurkolókkal, összejár a régi csapattársakkal?
– Igen. Minden évben igyekeztünk alkalmat keríteni arra, hogy összejöjjünk egy baráti vacsorára, dumapartira. Az idén százéves a Tatabánya, és a szép születésnap alkalmából igyekszünk mi, régiek is emlékezni, ünnepelni.
– Említette, hogy van fia és lánya is. A fiú nem követte az apai hagyományokat?
– A Tatabánya ificsapatában futballozott, ám amikor új szelek kezdtek fújdogálni az egyesület körül, ő inkább a tanulást választotta. Ám hobbi szinten focizgat, még az is előfordul, hogy egymás ellen játszunk.
– Tehát ön még mindig futballozik?
– Igen, mégpedig viszonylag rendszeresen. A tatabányai öregfiúkkal, Kiprich Józsiékkal elég sokat játszunk, hála istennek, még bírom.
– Van-e unoka?
– Kettő is, fiúunokám négyéves, lányunokám hatéves. Azt már közöltem a szülőkkel, hogy a fiúból megpróbálunk focistát nevelni. Nem ügyetlen, mert bár még csak négyéves, de úgy terelgeti a labdát, hogy fenn a feje, s lehet belőle valami. Nagyon büszke nagypapa lennék, ha az unokámat még a Tatabányában látnám focizni.
– Gondolom, az élvonalban.
– Igen, az lenne az igazi. De hát éltem már annyit, hogy tudom: nem kaphatunk meg mindent az élettől. Azért egy NB I.-es Tatabánya és hát az unokám játéka talán még jár nekem.
Pályakép
Csapó Károly
Született: 1952. február 23-án Agyagosszergényben. A Tatabánya egyik legismertebb játékosa, harminc évesen szerződött külföldre. Négy év franciaországi légióskodás után Tatabányán fejezte be pályafutását 1990-ben. A Tatabánya színeiben 314 mérkőzésen játszott, 79 gólt rúgott. A magyar válogatottban tizenkilenc alkalommal szerepelt 1974 és 86 között. Az 1978-as argentínai és az 1982-es spanyolországi világbajnokságon szereplő csapat játékosa volt. A válogatottban egy alkalommal volt eredményes, gólját Argentína ellen szerezte az 1978-as világbajnokságon.
A hetvenen túl is igazán sportos Gelei József megjelenése. Az MTK, a Vasas és a Tatabánya tizenegyszeres válogatott futballkapusa hetente négy-öt alkalommal nyolc-tíz kilométert gyalogol, uszodába jár, és a konditeremben kerékpározik. És nagyon szeretné, ha a fia után az unokája is követné őt a válogatott kapujában.
– Valamikor olvastam, hogy nem mindennapi nehézségek között nevelkedett. Milyen volt a gyerekkora?
– Nehéz. Borzasztóan nehéz. Kétéves voltam, amikor meghalt az édesapám, az édesanyám meg Kunmadarasról Pestre és Pest környékére járt dolgozni, egyebek között a fóti gyermekvárosba. Mivel szűkösek voltak a lehetőségeink, félárvaként intézetbe rakott, de két évvel később, amikor újra férjhez ment, első dolga volt, hogy kivett onnan, és hozzájuk költözhettem. A Rottenbiller utcai általános iskolában kezdtem tanulni, és ez meghatározta az életemet.
– Milyen értelemben?
– Minden téren. Szerencsém volt, mert ott tanított Lakat Károly magyart, történelmet és testnevelést. A kiváló edző hamar észrevette, hogy mocorog bennem némi tehetség. Érdekes, hogy mezőnyjátékosként kezdtem, de a kapusunk több potya gólt beszedett, és mivel magas srác voltam, engem állítottak be a kapuba. Aztán ott is ragadtam.
– Hogyan került az MTK-hoz?
– Nagy Fradi-szurkoló voltam, a nevelőapám és a nagybátyám is sokszor elvitt az Üllői úti meccsekre. Lakat tanár úr is fradista volt, nem csoda, hogy a Fradihoz irányított. El is mentem, de annyi gyerek nyüzsgött ott, hogy nekem nem jutott szerelés. Aztán valaki ajánlotta, hogy menjek három trolimegállóval arrébb, az MTK-hoz. Ott tényleg örömmel fogadtak, és nem utolsósorban leigazoltak.
– Aztán ifistaként miként került a Beloianniszhoz?
– Hát úgy, hogy lakatos ipari tanuló lettem, és az inaséveimet ott töltöttem. Mondhatom, nagyszerű iskola volt az a három év. Szerencsére az MTK-nál nem felejtettek el, és 1957-ben visszaigazoltam.
– Volt valami disszidálásos története is, ha jól emlékszem.
– Igen. Mégpedig az történt, hogy 1956 decemberében az ifiválogatottal kint túráztunk, és az itthoni hírek hamar eljutottak hozzánk. Én is aláírtam a svájci Union Genfhez, ám amikor az édesanyámat felhívtam telefonon, és elmondtam neki, hogy Svájcban maradok, ő elsírta magát. Az anyai sírás hangja olyan hatással volt rám, hogy se szó, se beszéd, felültem az első vonatra, és csak Budapesten szálltam le róla.
– Nem kérdezték meg, hogy hol volt, mit csinált, nem vonták felelősségre?
– Nem. Szerencsére semmilyen hivatalos idézést nem kaptam. Hazajöttem, és a következő évtől már az MTK-ban védtem.
– Akkorra már elmúlt a nagy Fradi-imádata?
– Száger Misi bácsi, a gyerekek legendás edzője állandóan hívott, hogy menjek a Fradiba, de én akkor már az MTK-é voltam, és nem akartam az adott szavamat megváltoztatni. Nem bántam meg az MTK-nál töltött éveket, világklasszisok között játszhattam. Ragyogó közösség volt, és egészen más hangulat, mint manapság.
– Mi a legszembetűnőbb változás az akkori viszonyokhoz képest?
– Egyszerűen más volt a miliő. Természetesen mi is játszottunk rosszul, kaptam én is potya gólt, ám akkor a nagyok, Sándor Csikar, Kovács Feri, Hidegkuti Nándi vigasztaltak. Nem kerestünk sokat, de azt a keveset biztosan megkaptuk.
– Ha olyan jól érezte magát az MTK-ban, miért igazolt mégis a Vasashoz?
– Azért, mert amikor Hidegkuti Nándor volt az MTK edzője, nála biztos csapattag voltam. Ám Nándi Olaszországba szerződött, és jött Szűcs Gyula, s hozta magával Kovalik Ferit a Vasasból. Meg is kérdeztem Gyula bácsit, hogy mi az elképzelése velem. Őszintén elmondta, hogy Kovaliknak megígérte, hogy ő lesz az első számú kapus, én legfeljebb tartalék lehetek. Barátsággal váltunk el, és így kerültem a Vasashoz, ahol nagyon balszerencsés évet töltöttem: az egyik edzésen eltört a térdkalácsom, ezért csak tavasszal számíthattak rám. Ám az nem akármilyen tavasz volt, mert egyebek között az én közreműködésemmel megnyertük a Közép-Európa-kupát.
– Egy év elteltével hogyan került Tatabányára?
– Tatabányán Lakat Karcsi bácsi volt az edző, Grosics Gyula pedig éppen visszavonult, abbahagyta az aktív játékot. Jól döntöttem, hiszen Tatabányán értem el legnagyobb sikereimet. Onnan kerültem be az 1964-es, tokiói olimpián győztes csapatba, majd egy évvel később a felnőttválogatottba.
– Hogyan emlékszik az olimpiai aranyéremre?
– Nagyon sokat köszönhetünk Lakat Károlynak, aki tudatosan, másfél évvel az olimpia előtt kialakította a csapat gerincét, és ötvenkilenc felkészülési meccset játszottunk. Aztán sikerült, óriási élmény volt a győzelem. Még akkor is, ha én már az olimpiára utazás előtt mondtam a családomnak, hogy nagyon csalódott lennék, ha nem aranyéremmel jönnék haza. Nagy csapatunk volt, remek játékosokkal.
– Mit szólt akkor, amikor a remek társak közül éppen az akkori csapatkapitányról, Novák Dezsőről kiderült, hogy jelentett?
– Talán furcsa, amit válaszolok, de meggyőződésem, hogy Dezső nem jelentett fel senkit, aki csapattársa volt a válogatottban vagy a klubban.
– Gyanítom, válogatottként a liverpooli brazil–magyar a legemlékezetesebb mérkőzése.
– Kétségkívül, azt a meccset, aki a pályán volt, soha nem felejti el, s egyébként is, az 1966-os világbajnokság minden mozzanatára emlékszem. Bene Feri góljára, Farkas góljára, Mészöly tizenegyesére, no meg a védéseimre és Tostao egyenlítésére. És a válogatottbeli bemutatkozásomat sem felejtem, amely 1965. május 5-én Londonban, a Wembley stadionban esett meg, zsúfolt ház előtt. Angliától 1-0-ás vereséget szenvedtünk, de a szakemberek azt mondták, azon a meccsen védtem be igazán magam a válogatottba.
– Visszatérve az 1966-os angliai vb-re: a brazilok elleni meccs után nem sokkal a Szovjetuniótól szenvedtünk 2-1-es vereséget. Akkor született egy vicc, s úgy szólt, hogy a magyar játékosok a meccs előtt imádkoztak az öltözőben, hiszen lefekvés előtt imádkozni kell. Tényleg „le kellett feküdni a szovjeteknek”, el kellett veszíteni a meccset?
– Ennek éppen az ellenkezője igaz. A mérkőzés előtt bejött az öltözőbe Csanádi Árpi bácsi, akkor talán a MOB főtitkára, és azt mondta, ha nyerünk, dupla pénzt kapunk. Komolyan mondom, én nem tudok arról, hogy a Szovjetunió ellen hatalmilag meg lett volna tiltva a győzelem.
– Egyik fia, Karcsi továbbvitte az apai hagyományt, ő is válogatott kapus lett. Büszke a gyerek eredményeire?
– Hát nagyon büszke vagyok, mert amit Karcsi elért, azt önerőből érte el, soha egy szót sem szóltam az érdekében. Ausztráliában edzősködtem, s Karcsi ott kezdett védeni. Gazdag pályafutás az övé, hiszen külföldön is járt, igaz, ott a szerencse elpártolt tőle. Egyszer a válogatottban is szerepelt. Ma pedig, talán köztudott, hogy az MLSZ technikai igazgatója, emellett menedzserként is tevékenykedik.
– Egzotikus országokban edzősködött. Hol érezte a legjobban magát?
– Ománban, ahol két időszakot is töltöttem. Később Egyiptomban dolgoztam, és ott fejeztem be edzői pályafutásomat. Úgy érzem, sokat tettem az afrikai futballért, fontos fejlesztési munkákat végeztem.
– Család, unokák?
– Ugye két fiam van, Józsi és Karcsi, és mindketten megajándékoztak három-három unokával. Józsinak három lánya van, Karcsinak pedig két lánya és egy fia. A fiú unokámról tudni kell, hogy tizenhat éves, százkilencvenegy centi magas, a Fradi utánpótláscsapatának a kapusa, és Vince keresztnévre hallgat.
– Mit gondol, Vincéből is válogatott lesz?
– Jó lenne. Mondanom sem kell, mennyire boldog lennék.
– És önnek mennyi boldogság jut a hétköznapjaira?
– Mondjam azt, hogy élvezem a nyugdíjasnapokat? Mindenesetre nem vagyok boldogtalan. Hetente négy-öt alkalommal nyolc-tíz kilométert gyalogolok intenzíven, aztán uszodába járok, és a konditeremben kerékpározom.
– És a futball?
– Ami a focit illeti, gyerekmeccsekre járok, bár Vince mérkőzéseit kerülöm, nehogy azt higgyék, hogy elvtelenül menedzselem. A tévében leginkább a külföldi mérkőzéseket nézem meg, a hazai bajnokikról pedig az összefoglalót. Úgy érzem, ami a mai magyar futballt körülveszi, az infrastruktúra, a szélhámosság és a huliganizmus, rossz irányba viszi a sportágat. De remélem, az MLSZ képes lesz új irányt szabni a folyamatoknak. Pályakép
Gelei József 1938. június 29-én született Kunmadarason. Olimpiai bajnok. Labdarúgókapus, edző, 1957 és 1961 között az MTK, 1961 és 1962 között a Vasas, 1962 és 1967 között a Tatabánya játékosa. 1971-ben szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán, és négy évvel később a Tatabánya vezetőedzője lett. Közmegelégedésre dolgozott a Szolnok, a Vasas és a Csepel edzőjeként, valamint külföldi klubcsapatoknál is.
Egy olyan csapatnak szurkolsz, aminek alapvetően csak divatszurkolói lehetnek. Na jó a holtszezonok és az aktuális következő év bajnokai ellensúlyozzák ezt, de akkor is, alapvetően divat vagy.
Én azt sem tudtam, mi az a BEK, mikor elkezdtem szurkolni a birminghamieknek. Csak fasza nevük volt, szép mezük, és volt egy Mortimer nevű játékosuk, akikről egy mesebeli oroszlán jutot az eszembe.
Sosem szerettem a Bayernt, a sálat se magamnak vettem, csak reménykedtem az olcsó taxiban és a jó kiszolgálásban. Azóta rájöttem, hogy sajnos elég korrektek otthon a németek ahhoz, hogy ne kelljen ilyen trükkökhöz folyamodnom. Sörfeszt már több mint egy évtizede minden évben bejátszik.
Én csak Bayern-meccsen voltam ott. 4-0 a Stuttgart ellen. Állat nagy hangulat volt. A stuttgartiak az utolsó pillanatig őrjöngve szurkltak, pedig nagyon hamar eldőlt a meccs. Vettem egy Bayern sálat, amit a nyakamba véve jártam a várost a meccs után. Ha betértem egy kocsmába, mindenhol hatalmas őrjöngés tört ki, és azonnal ittak egy kört (nyilván anélkül is ittak volna, de így volt konkrét apropó). Szerencsémre 1860-as felségterületen nem jártam akkor.
Előszörre amúgy egy 70-es évek közepéből való portugál válogatottat kaptam, meg valami magyar csapatot, amiben ilyen nevek voltak: Rothermel, Zámbó, Tóth...
Vilagosan emlexem a Karl-Marx-Stadt varosabol kozvetitett akadalyversenyekre...alig vartam a kovetkezo fordulot...izgalmakban mar az akkori bajnoki focimeccseket is felulmulta...;)
Gyönyörű. A cserék közül egy-kettő már nekem sem mond sokat. A többiek viszont azért legendák a számomra. Érdekes módon nekem soha nem volt Aston Villa gombfoci csapatom. Angolok közül volt Ipswich, Liverpool és Man United. Magyarok közül a Honvéd és a Dózsa, azon kívül Juventus, Real Madrid, Benfica, Bayern München, Hamburg, Hajduk Split, Boca Juniors, Cosmos. Többre nem emlékszem.
Nézd, Feyd, mit találtam neked. Ha jól nézem, ez a BEK döntős csapat. Az már szomorú rámnézve, hogy a csapatból a két kapusra, a csk-ra és a góllövőre emlékszem, illetve ismerném fel.
Hiába, abban az időben az ember Nottingham és a Pool játékosokat ismerte arcról. Illetve rémlik még Kerry Dixon a Chelsea-ből és Peter Reid az Evertonból. Kábé, ennyi volt akkor az angol labdarúgás.
