Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
éjszakai virágok szirmai óvatos lassúsággal csukódnak össze elrejtik a ragyogás elől azt a mosolygó csendes szépséget amit csak az éjszakák bársony simogatású meleg szeretetének tartogatnak
a számtalan magányos csillag tündöklése megkopik az Egyetlen sárga-izzású ragyogásában
Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött. Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalában nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire. Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek sem sikerült soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben. Mindezt tudva, ez egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit Csináljak? Az ember azt adja, amit tud.
Mint a napfény a vizeken a szemed fénye olyan volt Ismerős, mégis idegen remegő reményre hangolt az ajkad dacos dagadás dagadó és meleg élet: ó ígéretes tagadás tagadást rejtő ígéret! Mit ért ígéret és remény? Jött-ment mint hajnali álom mért jött a semmiből elém? Csupán hogy tűnjön és fájjon.
Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok, hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj. Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés, gyűl a vihar serege: még lila s már fekete. Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok, csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák. Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor; szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék. Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre; sír és fél a világ; jer velem árva virág. Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak! Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered. Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám. Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég. Ó, bár gyujtana minket, egy hamuvá teteminket a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.
A japán kertet egy barátom hozta át a nagy vízen, s gyöngéd kezekkel helyezte asztalomra. E meghatározhatatlan korú ember, ki húsz vagy negyvenéves volt az időjárás változása szerint, különösen nevének rövidségével hódított meg; oly rövid neve volt, alig kezdted el kimondani, s már végeztél is vele, ennyi: Li. Koreából jött, mint bemutatkozáskor izgatottan megjegyezte, tehát nem Japánból, kérem, Koreából. Szeme csillogott e szónál a pápaszem mögött, ferde vágású, finom tagjai remegtek. Ők egy törzs - hogy közelfekvő példával világítsam meg ezt a tudott körülményt -, egy vér és fajta a japánok s a koreaiak, mint teszem, a svédek és a dánok. S gyűlölik egymást, mint, teszem, a svédek és a dánok. Holott egy vér ők és egy fajta. De hegemonikus differenciák vannak a családban.
Li, ki néha mulatságos, néha elidegenítő, néha megdöbbentő történeteket mesélt száraz s végtelenül finom humorral otthonáról, hol egyetlen mozi van, de az erkölcsök oly romlottak, hogy a mozi közönsége felemelt karokkal kénytelen végigülni az előadást: áthozta a japán kertet a vízen, s letette késő délután a penzió asztalára. A kert fél méter hosszú volt, 25-30 centiméter széles. Állottak benne fák, kanyargott benne fehér kavicsos út, jegenyék szegélyezték a kerítést, virágágyak illatoztak különös színeket, hűs lugasok kínáltak pihenőt a sétálónak. Ez élő fák, út, virágok dimenzióját csak centiméterekben lehetett bár kifejezni, de e fák virágot hajtottak tavasszal, s gyümölcsöt hoztak nyáron. A félméteres japán kert, mely egy végtelen kultúra ezer évein át zsugorodott össze természetből emberi játékká: élt, s a három centiméteres rózsabokrok fölött bizonyára égett egy labdányi nap: egy nép teremtő lelke.
Li visszament - nem Japánba - Koreába, s nyugtalan írással írt egy anzikszet arról, hogy ott sem jó az élet. De a japán kert emlékét itt hagyta; s nekem különös örömöm telik benne, hogy hozzányúljak néha, mert előkelő játékosságával úgy hat reám, mint minden hiú földi tény egyetlen lehető szimbóluma.
Nyírfa sír a völgyben, bőre fagytól ég, éj űzi nyugalmát, nem virágzott még,
meglebben az ága: madártestű szél evickél a ködben, közeledbe ér - Válladra pihenni madár települ, felhőbe a völgyed, fád csöndbe merül: ne takard el arcod: nem vagy egyedül.
Novemberi esők komorsága, mélyenszántó, borongó tónusok. Őszi délután, lehulló levél, ólomszín felhő az égen. Kopár földek, temetők, avarlepel. Feketék a levelek. Elmúlt Mindenszentek, kialudtak a temetői gyertyák, miként a testekből odalent elillant a lélek. Eső mossa a sírokat, hullnak a levelek és múlik az ifjúság. Jönnek a szomorú hónapok, a hosszú téli esték. Hallgatunk némán, mint a csendes esőben ázó földek.
A szavak, tudom, nem pótolnak semmit; felszínre hozzák, vagy mélyebbre rejtik elsüllyedt gályák mesés kincseit, s bekalandozzák a legapróbb sejtig az idő porcikáit! Mi pedig keressük elveszített és veszendő értékeinket: közöny, némaság hullámai takarnak messzi múltban s messzi jövőben minden hófehér vitorlát - A szavak nem pótolnak semmit, de jó tudni, hogy visszatérnek, mint a dagály a kikötőbe, s akkor a horgonyt felszedik - A szavak élnek: szárnyas csapatuk a kormányhídon pihent reggelig! Játék, szabadság, szépség, áldozat jött és tűnt el velük, úgy hiányoznak! Még akkor is, ha nem pótolnak semmit.
