Az epret nem arra hoztam példának, hogy vágyakozom utána. Pédául én ki nem állhatom a gyümölcsöket. Azt hiszem, a vágyakozás nem azért van, mert valamit annak előtte ismertem, előző életeimben. Hogyne vágyhatnék olyanra, amit nem ismerek. Például a kutyám olyan telhetetlen, hogy mindig többet akar. Nincs láncon, sose volt, van egy óriási udvar csak neki. De nem, ő megfigyelte, hogy nyitjuk az ajtót, és kinyitja magának, kimegy a kertbe. De már az se elég neki, mert megismerte, hát elvágyik itthonról, szomszéd utcákba. Pedig azokat sose látta, mégis szeretné. Jóllehet, nem tudja, hogy vannak-e szomszédos utcák, és vannak-e még kertek, olyanok, mint a miénk, amit már ismer.
Például én vágyom a szerelemre, de nem tudom, hogy létezik-e olyan, amire vágyom.
A kutyának ezt mondtam akkor: Pici, az isten áldjon meg. Ne kódorgj már, hisz minden kert ugyanolyan, minden utca egyforma. Az egész világ dögunalom. Nem jó neked itthon?
Pedig csak kíváncsi volt. Ne tartom valószínűnek, hogy előző életei szülik ezt a kíváncsiságot.
Aggódó vagy-e, Ő-e az igazi, satöbbi. Mennyire vagy jó szülő. Háhá, egyszer kitöltöttem valami diszlexiával kapcsolatos tesztet, a kölköm nevében, aki nincsen. Hát kiderült, hogy jobb, ha vigyázok, mert majdnem analfabéta vagyok, és tök sötét, és hasonlók. :)))
Rosszul voltak feltéve a kérdések. Vagy igaz az eredmény.
Az örök kérdesekre a válasz azért nehéz, mert tényleg nem kint van. Illetve, ha kint van is, attól hogy kiválasztom, bent lesz. Mondjuk azt mondom, azért születtem, hogy egy rendes ember legyek. Áll, sok rendes ember van, én is az lettem, választottam. Vagy hogy orvos legyek, az is külső, maga az orvoslás, de attól, hogy azt választok, attól már saját magammá lesz.
Még furcsább, hogy amikor néha megállok a kereszteződésekben, és azon gondolkodom, most vajon merre, mindig az a kérdés követi, hogy honnan is jöttem tulajdonképpen? Ki vagyok? ...hát az vagyok, amivé teszem magam az úton.
Pont tegnap pont valakivel szóba is került ez futólag.
Azt mondja, ő a mi napig nem érti, hogy miért van. Kérdezte sokszor édesanyját, amíg élt, hogy miért szülte. Az pedig sírással válaszolt.
Se az, hogy becsúszott, se az, hogy tervezett gyerek volt, akkor miért?
valami olyasmit magyarázott, hogy erre csak így lehet válaszolni: miért ne.
"Amikor eszed az epret, honnan veszed, hogy édes? Hogy ettél már valamit előtte, ami az."
Pontosan ez a LÉNYegi pont, ahol elválik a felszínes önismeret és megjelenik
egy magasabb szempont, ami az egész transzcendencia alapköve:
lelki síkon zajlik ugyanis a mélyebb önismeret, ami létünk célját, eredetét kutatja. Ahogyan az elmúlt tapasztalatunkból ismerjük az epret, ugyanúgy a lélek
is bír ilyen ismeretekkel (korábbi inkarnációk, stb.)!
A megszabadulás-tanok (és az eredeti vallások) nyugaton-keleten mind arra épülnek, hogy megszüntessék a szenvedést. Miért "szenved" az ember?
Mert nem tanul. A hibáiból. Azért vagyunk itt. Az ember eredeti, magasabb
rendeltetéséről minden kultúra mitológiája beszámol: a bukásról, kizuhanás
a "paradicsomból", lesüllyedésről, stb.
Miért vágyakozna olyasmi után az ember, ami illúzió, "kitaláció", agyrém...? Honnnan ismerhetne olyat, hogyan vágyhatna olyasmi után a lélek, ami nincs már eleve belekódolva, amit már nem ismert korábbról? Pontosan, ahogyan az eperről tudjuk, hogy édes, mert már megismertük, ugyanígy a lélek is tudja mi számára az édes: az "igazi hazája", ahonnan egykor kibukott, ide, a tanulás, ellentétek, folytonos változás világába! Miért bíztatnak a legnagyobbak
a változásra, ön-felszabadításra (aminek első lépése az önismeret)?
Hát... ide vezet az önismeret magasabb szinten: belső felismerés,
és ahonnan a kérdés, kérés, vágy jött, ott leljük meg a választ is: SAJÁTMAGUNKBAN.
Most erről eszembe jutott egy jópofa. Mondjuk azt gondolja valaki, hogy ő egy nagyon vicces figura, mert annyira fárasztóan nem az, hogy mindig mindenki úgy tett, mintha nevetne a poánjain. Akkor neki az önismerete hibás? Dehogy. A visszajelzések. Különben ő egy végtelenül unalmas figura, mondjuk. De ezt ki ítéli meg, és mi számít? Hogy hatmilliárdan unalmasnak véljük, vagy hogy szerinte ő egy roppant szórakoztató ember?
Ilyeténképpen pedig hatmilliárd igazság van. Mindenkinek a sajátja.
De igazad lehet abban, hogy nincs helye jó-rossz önismeretről beszélni, hisz az önismeret maga a szó is kizárja. Ismerem magam, és kész. Jól-rosszul. Találkoztunk már...:)))
Az ember nem tud választani abból, ami nem adott. Így a belső ismeret is. Amit nem tudsz meg magadról más által, ahhoz nem is lehetsz közelebb. Én nem tudom elképzelni, hogy ha kitesznek a dzsungelbe, farkasok nevelnek(mondtam egy hülye példát), akkor ugyanahhoz a belső felismeréshez juthatsz, mintha plázán nőnél fel. Még csak arra a közös belső felismerésre se juthatsz, hogy ember vagy. Mert a dzsungelben tán magad is elhinnéd, hogy állat. Nem tudom elképzelni, hogy amikor önismeretről beszélnek, belső felismerésről, hogy függetleníthető az a külvilágtól. A ráhatásoktól.
Igazi ismeret szerintem, nem tudom, hogy születik, de nem hiszem, hogy önállóan volna. Minek tükrében ismered magad? Amikor eszed az epret, honnan veszed, hogy édes? Hogy ettél már valamit előtte, ami az. Amikor azt tudod magadról, hogy sértődékeny vagy, csak azért tudod, mert már megsértődtél.
"De én a mai napig nem tudom, hogyan derítem ki, az önismeretem helyes-e vagy téves...
Ami az egyiknek "helyes", a másiknak nem, ez így van, de nem mintha ettől még bármelyiknek is igaza lenne :) Nem 6 milliárd igazság létezik, hanem EGY,
miként Szellem, Isten, Lét, Igazság - nevezzük, ahogy szeretnénk - is egy van.
Attól, hogy nem látjuk, mert csak a fátylainkat látjuk, ami eltakarja tiszta látásunkat,
még nem lesz 6 milliárd-féle "igazság", "jó-rossz" - csak 6 milliárd vak...! ;)
"Helyes önismeret" - írod. "Helyes", "igaz", "hamis", "jó-rossz": ezek csak
metafizikai viszonyítási pontok, amik között évezredekig el lehet szlallomozni, anélkül, hogy egy lépést is előre jutottunk volna önmagunkkal.
"Mert ugye ezer emberrel találkozni, és az egyik szemében majd helyes lesz, a másikéban meg téves."
A fenntiek miatt nincs 1000-féle "helyesség". Ha 1000 "vakból" csak egy LÁTÓ
lenne, aki a belátásból eredő tiszta megkülönböztető-képességgel bír, már
nem reménytelen a helyzet és nem vezet többé vak világtalant.
Egyébként meg a külvilág folyton tükröt tart elénk: a külső a belső tükörképe és fordítva. Minden egyes élethelyzet, találkozás tanulás: értünk van, és megmutatja
valódi arcunkat, (ami a könyvekbe temetkezve nem mutatkozik meg!) ;)
Ezek a feedback-ek hozzájárulnak az önismerethez, de igazán csak azok a felismerések a döntőek, leggyümölcsözőbbek, amikre magunktól jöttünk rá.
"De én a mai napig nem tudom, hogyan derítem ki, az önismeretem helyes-e vagy téves... Mert ugye ezer emberrel találkozni, és az egyik szemében majd helyes lesz, a másikéban meg téves."
A legnehezebb munka a sajátmagunkon végzett munka (a legkényesebb is) -
biztos könnyebb akadémiai székfoglalókat írni a meghasonlott világ egy-egy
kiragadott szeletéről...;) mint őszintén szembenézni magunkkal, és
a tökéletesedés útjára lépni. Ebben különbözik a külső, ismeret-elméleti
találgatás, metafizikai spekuláció, az emberiség legnagyobb tanítóinak (Jézus, Buddha, Máni, Lao-Ce, stb.) "módszerétől": ott kezdi a sepregetést, ahol
kell: a saját portáján. A legnagyobbak a Tökéletességből, Világosságból szóltak:
maguk voltak az Igazság, mert megVALÓSították: ÖNMAGUKBAN.
Ezért adják át a kulcsot, és felhívják az embert az alapvető megváltozásra,
ami a tudatos élet, és önáltatástól mentes önismeret (pl.). ...
Nemcsak "másoké", hanem egyáltalán a külső ismeretek mit sem érnek
a belső megismerése nélkül. Itt a csodás technika, mégsem boldogabb az ember,
mint évszázadokkal ezelött, ugyanúgy van vérengzés (még jobban), mint előtte, stb.
Ez egy folyamat: hogy beszélhetnénk "egetrengető kérdésekről" ("Lét", Isten, stb.)
anélkül, hogy sajátmagunkkal tisztába lennénk...? Erre a legnagyobbak már rájöttek, akik nemcsak kifele pislogtak, mindig új-és újabb lételméleteket faragva.
MI vagyunk az Alfa és Omega: kezdet és vég: bennünk kezdődik és ér véget minden. Furcsa lenne, ha egy huszáros vágással kikerülnénk magunkat és elvesznénk az izmusok tengerében és mint egy külső szemlélő nézegetnénk a világot. Az "igazi" tudás, megismerés az, ami a legégetőbb kérdéseinkre ad választ, mégpedig onnan, ahonnan maga a kérdés származik: sajátmagunkból.
Ezek a legősibb kérdések, tipikusan gnosztikus kérdésfeltevések:
"Ki vagyok", "Honnan jöttem", "Hová megyek", stb.
Ha a választ csak külső, halomba hordott "ismeretekből", tálcán elénk tett
spekulációkban leljük meg, az soha nem a MI SAJÁT válaszunk a világra, kérdéseinkre. Azok csak mások ismétlése - konzerv-válaszok.
Az igazi ismeret, a belső tudás az, ami bennünk születik meg: elsőkézből származó
Ha tényleg csak az vagyok, amivé-akivé teszem magam, akkor csak az enyém a felelősség. Nyomasztó.
Szeretnék sokszor kínai lenni vagy néger. Ők úgy hasonlítanak, hogy fel se tűnnek az egyéni sikertelen sorsok. Szeretnék csak gondolataimban létezni néha, hogy az is én legyek, ne csak a cselekedeteim. És meghatározhassanak az alapján is, amire képes lettem volna, nem csak az alapján, amit valóban véghezvittem.
Annyit olvasni, hogy az önimeret az első, s csak utána másoké. De én a mai napig nem tudom, hogyan derítem ki, az önismeretem helyes-e vagy téves...
Mert ugye ezer emberrel találkozni, és az egyik szemében majd helyes lesz, a másikéban meg téves. Nyilván attól is függően, hogy nekik milyen a saját önismeretük, meg az ahhoz való viszony; amit kivetítenek mondjuk rám.
„Ez a világ vonzónak tűnik, de nyughatatlan férget rejt szívében. Ó világ, nevetést mutatsz, de belül titokban zokogsz.”
De túl a keserű "ténymegállapításon", Skovoroda választ is talált: önmagában:
"Az önismeret a létezés két „szintjét” nyitja meg bennünk, felfedvén a fizikai és a gondolati élet mögött rejlő szellemi életet is. Ezért az önismeret a bölcsesség kezdete. „Ha mindenekelőtt nem mértük fel önmagunkat, mi hasznunk származhatna abból, hogy e mértéket a többi teremtményre alkalmazzuk? Minden tudomány magva bennünk van elrejtve. Ott van titkának forrása.”
„Tudom, hogy testem az örök terven alapszik. Csak a fizikai testet látjuk, a szellemi testet nem. Ismerni önmagunkat és megérteni Istent, egy és ugyanaz.
Aki valóban ismeri önmagát, ugyanezzel a tekintettel megismeri Krisztust is.”
(Vesd össze Eckhart Mester: "Az a szem, amivel én nézem Istent, ugyanaz, mint amivel ő néz engem.")
„Csalfa az élet, árnyakkal és a halál tőreivel telve. Alighogy örülni kezdek, máris szomorkodom; most életerős vagyok s rögtön ágynak esem. Ma élek, holnap meghalok; alig tűntem boldognak, máris boldogtalan vagyok. Csak imént nevettem, s nyomban könnyeim hullatom. Minden változandóságnak van alávetve, annyira, hogy alig marad valami csak egy óráig is ugyanazon állapotban.” Szt. Ágoston
Hm. Talmi, dialektikus világunknak ez a pontos, törvényszerű leírása
Ágostonnak még a manicheus fény vallás (gnosztikus) korszakából származhatott :) Itt, ahol minden csak ideig-óráig létezik, a kikelet-virulás és pusztulás világában, ahol minden csak a másik kárára képes létezni.
Így látják ezt mások is, pl. a 19. szd-i ukrán misztikus bölcselő
Skovoroda is:
„Mi az élet?” „Egy ópiumtól elkábult török álma, egy rettenetes álom, mely megfájdítja a fejet, és érzéketlenné teszi a szívet. Mi hát az élet? Zarándoklat: útnak eredünk anélkül, hogy tudnánk hová megyünk és miért."
ide is kapcsolódót írok, mint az élet értelmébe. Elbizonytalanodtam ugyanis, hogy a tudat nem egy olyan sima tulajdonság-e, mint a zöldségeknek, hogy co2-ot vesznek fel. Talán túlmisztifikáljuk a tudatot. Az agyat, az embert. Mondom én, meghazudtolva a nevemet... Csak kérdem. Mert nem értek én sem.
"Ami volt, az nincs többé; éppoly kevéssé van, mint az, ami sohasem volt. Ám minden, ami van, a következő pillanatban már volt. Ezért a legjelentősebb múlttal szemben a legjelentéktelenebb jelennek is előnye az, hogy valóságos; s ezáltal úgy aránylik amahhoz, mint valami a semmihez...
Egyszerre csak, nagy elcsodálkozásunkra itt leljük magunkat, miután számtalan évezredeken át nem voltunk és rövid idő múltán ugyanolyan sokáig megint nem vagyunk leendők. - Ez sehogyan sem lehet így igaz, mondja a szív, s még a durva értelemnek is kell, hogy felcsillanjon az idő idealitásának valamilyen sejtelme. Ez pedig, a tér idealitásával egyetemben, kulcsa minden igaz metafizikának, mert általa tér nyílik a dolgoknak egész más rendje számára, mint a természeti rend. Ezért oly nagy Kant.
Életünk minden történésének csak egy pillanatra jár ki a Van; aztán örökre a Volt. Minden este egy nappal szegényebbek vagyunk. Talán, ha látnók kiszabott időnk elfolyását, őrjöngeni kezdenénk; ha a lényünknek legmélyebb fenekén ott nem volna rejtett tudata annak, hogy miénk az örökkévalóság soha ki nem meríthető forrása, hogy abból folytonsosan megújíthassuk az élet idejét.
Ilyen meggondolásokra, mint a fentiek, kétségkívül ráépíthetjük azt a tanítást, hogy a jelennek élvezése és életcéllá tevése a legnagyobb bölcsesség; mert hisz azt mondhatjuk, hogy egyedül a jelen valóságos, s minden egyéb csak gondolatok játéka*. Ám éppen ilyen joggal nevezhetnők ugyanezt a legnagyobb balgaságnak is; mert ami a következő pillanatban nincsen többé, ami olyan tökéletesen elillan, mint az álom, az komoly igyekezetre méltó sohasem lehet.
* (saját megjegyzés: Schopenhauer itt valószínűleg téved, illetve pontatlan, de ezt nem a következő mondata cáfolja meg. Bármennyire is élesen ismert fel egy sor dolgot, ebben nem volt igaza, hiszen Freud és az egész pszichológia tudománya csak halála után 30-40 évvel később alakult ki, és azóta pszichológiai alapvetésnek számít, hogy a múlt igenis minőségi hatással van a jelenre, különös tekintettel a gyerekkor eseményei - legyenek azok örömök, vagy elszenvedett traumák -, amely tény fölött Schopenhauer ezúttal könnyelműen elsiklik.)
* * *
Létünknek nincs semmi más biztos talaja, amelyen lábát megvetheti, mint az illanó jelen. Ezért lényegszerinti formája folytonos mozgás, a nyugalom lehetősége nélkül, re örökösen törekszünk. Hasonlít a hegyről leróhanónak futásához, ki, megállni akarván, el kellene hogy essen s csak továbbrohanása által tarthatja lábain magát; - vagy hasonlít az ujjhegyen egyensúlyozott pálcához - vagy a bolygóhoz, mely beleesnék a napjába, ha megszűnnék feltarthatatlanul előre sietni. - Eszerint nyughatatlanság a létnek ős-képe.
Ilyen világban, hol semmiféle fajta egyensúlyozottság, semmi állandó állapot nem lehetséges, hanem minden fáradhatatlan kavargásban és változásban van, ahol minden siet, repül, folytonos haladással és mozgással tartja magát fenn a kötélen, - ilyen világban boldogság el sem gondolható. Nem lakozhat ott, ahol a plato-i "örökös lesz és sohasem van" az igaz. Mindenekelőtt: senki sem boldog, hanem csak törekszik egész életében egy vélt boldogságra, melyet ritkán érhet el s akkor is csak azért, hogy kiábránduljon: ám szabály szerint végülis mindenki hajótörötten s ledőlt árboccal ér kikötőt.
S ekkor aztán mindegy is, hogy boldog volt vagy boldogtalan volt-e ebben az életben, mely csupán tartamnélküli jelenből állott s amelynek immár vége van.
(...)
Ha már mostan közelebbről tekintjük a dolgot, mindenekelőtt azt látjuk, hogy a szervetlennek létezését minden pillanatban megtámadják s végül felőrlik a kémiai erők; a szerves létezését pedig csakis az anyagnak folytonos cseréje teszi lehetővé, mely állandó felvételt, vagyis külső segítséget követel meg. Így tehát már önmagában véve is az ujjhegyen egyensúlyozott pálcához hasonló a szerves élet, melynek folytonos mozgásban kell lennie, s ezért nem más, mint folytonos másra-szorulás, örökösen visszatérő hiány és végnélküli szükség. Ámde csak eme szerves élet útján lehetséges öntudat. - Mindez tehát a véges lét, melynek ellentéteképp el lehetne gondolni végtelent is, mely sem külső támadásnak nincs kitéve, sem külső segítségre nincs rászorulva s így "örökké egyformán levő", örök nyugalomban, "sem nem keletkező, sem nem pusztuló", változás nélküli, idő nélküli, sokság és különbözőség nélküli, - se ennek negatív megismerése a Plato filozófiájának alaphangja. Ily létezésnek kell lennie annak, mely felé az élet-akarat tagadása nyitja meg az utat."
(Arthur Schopenhauer: Pesszimista Írások, 143§-144§. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1995), borító itt, 602-es hozzászólás:
