Délelőtt, miután megjelent a szövegem, perceken belül telefonáltak kedves kritikusaim, s ma nemcsak a stiláris, helyesírási, illetve betűhibáimat korrigáltatták velem, hanem egybehangzón állították, sőt mindahányan szinteszó szerint így mondták: Heller levele nem spiclilevél, nem besúgás! Vagyis (kritikusaim szerint) ezúttal inkább Hellernek van igaza: „ezekkel az elvtársi segítséget kérő hülyeségekkel az ember senkinek nem ártott”.
Heller ugyan említ két nevet a levélben, de (kritikusaim szerint) nem közölt róluk semmi olyasmit, amiről a hatalom ne tudott volna. Maga Heller így védekezik: „Az utolsó két és fél bekezdést, összesen egy oldalt írtam abból az ötoldalas szövegből, amelyet közöltek. Ettől függetlenül tudom, hogy mi van benne. Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.
Nem tudom, Lukács mit mondott erre (csak sejtem – szintén „zenész” volt), én mindesetre, ha Lukács helyében vagyok, így válaszolok: a levél aláírása előtt kellett volna a válásra gondolni, bogaram, úgy hiteles a bűnbánat.
De nem is ez most a lényeg, hanem a következő (mindenkinek elmondtam a telefonba, ám, mert egyáltalán nem érdektelen morális kérdésről van szó, írásban is rögzítem): a spiclirendszernek éppen nem az a lényege, amit például Heller is állít róla „nagyszerű könyvében”: „írtam az úgynevezett »feed back«-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek)…”, hanem épp ellenkezőleg. A hatalmat nem az információ érdekli alapvetően, még kevésbé akarja, hogy a „szája íze szerint jelentsenek” (ilyen hülye felderítő ugyanis csak Heller „nagyszerű könyvében” létezik), hanem korrumpálni igyekszik a hatalom az alattvalókat, például úgy, hogy azok neveket mondjanak, írjanak neki. Akármilyen nevet, bármilyen vonatkozásban.
Aki látta A jónevű senki, avagy a stróman (The Front) című filmet, pontosan tudja, miről beszélek. A film utolsó (szerintem a legfontosabb) jelenetében a hatalom arra igyekszik rábírni Howard Prince-t, hogy együttműködése jeléül, mondjon egy nevet a bizottságnak. Idézem Howard ügyvédjét: „Bárki nevét elfogadják, csak mondjon egy nevet! Lehet az akár Hecky Brown is…”. „Hecky meghalt” – vetette közbe Howard döbbenten. „Éppen azért, neki nem árthat, megelégszenek egyetlen névvel is, csak jelezze, hogy együttműködik velük!” Mire Howard Prince így válaszolt a rettegett McCarthy-rendszer rettegett Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságának: „… egyébként pedig, fiúk, ha úgy tetszik, kinyalhatják a seggem”.
Amerikában. És mi volt Heller kéretlen „válasza” Magyarországon? Nem szó szerint, a lényegét idézem: „engedjék meg nekem, fiúk, hogy kinyalhassam a seggüket!”
Azért, lássuk be, nem egészen ugyanaz!
Ismétlem: a spiclik nem arra kellenek a Gonosz (sátáni, démoni, kafkai stb.) hatalomnak, hogy azok tételesen informálják, hanem arra, hogy kollaboráljanak vele.
A The Front1976-ban készült. Heller 1977-ben „emigrált”! Ezért a film szerzői, szereplői (Martin Ritt, Michael Chapman, Walter Bernstein, Herschel Bernardi), akik a McCarthy-érában (vagyis éppen akkor, amikor Ágnes asszony levelét megírta) börtönben ültek, feketelistán voltak, szóval, ha ezek az emberek (zsidó és nem zsidó művészek) megtudják (Korom Mihályéktól), hogy Heller ugyan nem par excellence besúgó, „csak” éppen neveket említett a hatalomnak (Mészárosét, Lukácsét), ráadásul kéretlenül, nos, akkor ezek az emberek (zsidók, nem zsidók) úgy rúgják ki Hellert Amerikából, hogy a kvázispicli taknyán csúszik vissza a Központi Bizottság szent kebeléig zokogni tovább. Nagy valószínűséggel.
Egyszerűen arról van szó, hogy harmadik lehetőség nincs. „Heller Ági” vagy tetves ügynök, besúgó volt, a New York-i demokratákra spicliskedett, vagy pedig hamis az az állítás, amely szerint a gonosz hatalom totálisan volt démoni. Ha Biszkuék, Korom Mihályék egy korčulai aláírót kiengedtek a markukból, akkor itt gyakorlatilag senki nem volt veszélyben.
Magyarán: Heller vagy hazudik, vagy pedig mindenki hülye, aki azt állítja, hogy a Gonosz hatalma totális hatalom. És persze a hülyék közt is a leghülyébb maga Illyés Gyula, aki szerint
Hol spicliség van,
ott spicliség van,
[…]
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrba-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a spicliség kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más,
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert spicliség szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;
[…]
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből,
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába
beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert mikor ledobtad;
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,
hol spicliség van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is spicliség vagy;
mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;
mert ahol spicliség van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
Nos, pontosan erről szól a The Front. Ez a spiclihálózaton alapuló hatalomgyakorlás alaptermészete: nem információra van szüksége a hatalomnak igazából, hanem hogy tudd, méghozzá magadról: informátor vagy! Rongyember. Egy senki. Maximum bőgni lehetsz képes a másik rongyember vállán. Sánta regényében azt mondja a civil ruhás a szőke egyetemistának, nem megölni kell őket, hanem megtörni. Ez a főcél: ne maradjon egy szemernyi önbecsülésük sem.
Hát ezt „Heller Ági” esetében szakszerűen elérték.
Ma már tudjuk: miként Balczónál (aki csalással lett egyéni olimpiai bajnok) Hellernél is teljesen elmentek otthonról. Mert csakis ezzel magyarázható, hogy újra és újra visszatér az Ungvári által „nem jó védekezésnek” titulált szánalmas idiotizmusához: „Ezerszer elmondtam és elmondom most is: szégyellem magam és bűntudatot érzek emiatt. A lelkiismeretemmel ellenkezően cselekedtem. Mindenki téved az életében legalább egyszer. Péter apostol háromszor is tévedett, megtagadta Krisztust, mégis rá építették az egyházat”.
1) „Ezt” nem ezerszer kell elmondani. Sőt egyszer sem kell elmondani! Hanem viszont egyszer kell: szégyellnie magát. És kussolni. Most már körülbelül addig, amíg él.
2) A spicliség nem tévedés. Illetve olyan „tévedés”, amelyből éppen nem három lehet. Hanem csak egy. Ám az az egy a spicli egész életére meghatározza az illető emberi minőségét.
Elkotortam valahová a kéziratot, talán ki is dobódott már valami selejtezés alkalmával, nem tudom, nem emlékszem pontosan a szövegre, ám egészen biztos: lényegileg azt mondtam (pro forma kérdeztem) olyan tíz-tizenkét éve egy interjú során Faragó Vilmostól, amit a tegnapi szövegem tartalmaz:
Kantnak van igaza? Leninnek? József Attilának? Nem ez a kérdés, hozzászólásomnak nem ez a tárgya. Azt állítom, hogy akár Kantnak van igaza, akár Leninnek, Heller nem érti sem Kantot, sem Lenint. Ez nyilvánvaló.
Lenint ugyancsak behatóan ismerem, így Heller ez irányú dilettantizmusát meg tudom állapítani.
Na most, ami az igazán tréfás a dologban: Lenin nevét még csak ki sem ejtettem a számon annakidején, Marxról beszélgettünk. Valami ilyesmit mondtam: az, hogy Marxnak, vagy a Marxot en bloc elvető Vajdának (később Fehérnek, Márkusnak, Hellernek) van-e igaza, nem elvi, hanem intellektuális kérdés.
Ezt mondtam. A zseniális Gonosz szóba se került. És bizony Faragó elvtárs, interjúalanyként, verbálisan rábólintott a fölvetésre. Sőt. A maga módján meg is cifrázta egy kissé, mire másnap P. Szűcs Julianna azt mondotta igen szellemesen: mindez „szélsőbalos” provokáció. És Takony elvtárs erre is rábólintott. Nem voltam jelen, így mesélték. A szemembe nem mondták, hogy „szélsőbalos” volnék (mert ezek nem olyan szembemondós emberek), noha mondhatták volna, ti. a „szélső(séges)” relatív fogalom, részint a másik „szélhez”, részint a „centrumhoz” mért konkrét viszonyában van értelme, s ha Faragóék, P. Szűcsék alkotják a demokratikus, polgári liberális centrumot, akkor én csak szélső(séges) lehetek. (Egyébként pedig ugyanazon a szélsőségen állok, mint álltam harminc évvel ezelőtt, csak közben Faragóék átlendültek fölöttem a túloldali centrumba.)
Heller Ágnes azt mondta spicli-leveléről az ATV-ben, hogy nem az ő aláírása van a papíron, majd így nyilatkozotta sajtónak: „ezekkel az elvtársi segítséget kérő hülyeségekkel az ember senkinek nem ártott. Az aláírásom viszont hiteles. Amikor nyilvánosságra került az irat, dühös lettem halott férjemre, de aztán rájöttem, hogy ez méltánytalan, mert lehet, hogy jót akart nekem azzal, hogy helyettem hazudozott egy hazug rendszernek”.
Tehát mindenki hazug, a férj is, a rendszer is, csak az nem hazug, akinek hol hiteles az aláírása, hol nem.
Hofi ezt kérdezte egyszer Csurka „aláírása” kapcsán: „Attól, hogy nem voltam egy rohadt, szemét spicli besúgó (igaz, alá sem írtam), attól lehetek én még magyarember?”.
Lehetsz, Géza, hogyne lehetnél! Szélsőbalos magyarember. Vagy szélsőjobbos. De semmiképpen sem lehetsz decens, kicsit hazug (értsd: nagyon tisztességes) antikommunista liberális.
Amióta az (ideológiai) eszemet tudom, mindig marxista (illetve: Marx szövegeivel egyetértő Marx-olvasó) voltam (azt hiszem, így pontos a öndefiníció). Továbbá: soha nem tekintettem magam a Kádár-rezsim ellenségének, nem is viselkedtem úgy nyilván (kb. annyira voltam kritikusa a szisztémának, mint pl. Komlós, Moldova, Hofi, vagy bárki), mindegy, a lényeg: nem voltam ellensége annak a hatalomnak, amelynek Heller a besúgója volt (muszájból persze, a mocskos férje kényszerítette rá), miközben világéletemben mélyen undorodtam az olyan Heller Ágnesektől, akik ugye mélyen nyaltak be annak a hatalomnak, amelynek én amúgy egyáltalán nem voltam ellensége. Sajátos paradoxon. Művezetőként is undorodtam a spicliktől, olyannyira, hogy soha nem használtam föl azt az információt, amelyhez tolakodó besúgás útján jutottam. Legszívesebben kirúgtam volna a kőművest, ha notóriusan lopta a cementet, mégse tettem meg, amennyibe ótvaros spicli révén szereztem róla tudomást.
Zsigeri dolog ez, miként zsigerileg hitvány ember Heller Ágnes.
Ha a művezetői pozíció hatalomnak számít (egyébként annak számít), akkor nékem bőven van személyes tapasztalatom a hatalom gyakorlatáról, s így autentikusan súghatom meg (és nem be) Heller Ágnesnek: a hatalmi emberek megvetik a spiclijeiket. Használják őket természetesen (nem mindenki olyan finnyás, mit én), miközben undorodnak tőlük. És ha már itt tartunk, megjegyzem: Heller a levelével (akárki fogalmazta helyette, vagyis ha az aláírása hiteles) totálisan zsarolható volt. Méghozzá bármire fölhasználhatták! Vagyis. Ha Hellert a mocskospiszkoshazug hatalom, egy ilyen levél birtokában, csak úgy kiengedte a markából, akkor Biszkuék nem totalitárius gonoszok, hanem jámbor mamlaszok voltak. Heller Hannah Arendt „antikommunista tanszékének vezetőjeként” ügyködött (ágneskedett) New Yorkban, és méltán tehette, mert Biszkuék, Korom Mihályék elfelejtették közölni az antikomonistákkal, hogy a tanszékvezetőjük dokumentált besúgója a komonista hatalomnak. Hát persze. Ez már csak így működött abban az átkosmocskospiszkos világban. Nekem Kutrucz Gizella mondta (egyébként ez Ember Judit filmjéből is kiderül!), hogy Bosnyák Zoltánt nem végezték ki annakidején, hanem „átdobták”, méghozzá hová? Na, hová? Egyenesen Melbourne-be! Ha nem igaz, akkor a Kutrucz hazudott, és persze Ember Judit is hazudott.
Egyedül Heller Ági nem hazudott. Illetve Heller is hazudott, ám ő csak kicsit hazudott. (Igen, az Orbán az, aki soha nem hazudott! Ugye?! A végén csak kiderül a teljes igaság; azért keverem kissé a neveket, mert öreg vagyok már, meglehetősen szenilis, így nekem Faragó, P. Szűcs, Csurka, Hankiss, Heller, Gyurcsány, Orbán… secko jedno.)
Ennyire. Valóban nem kellek ezeknek az embereknek. Talán azért (talán nem), mert én a csabai Szajnán nőttem föl, sokat verekedtem, sokszor voltam „a kivérzés határán” (ezt így mondtuk annakidején), ám mi csak értelmes, érdemi dolgok miatt ütöttük egymást. Például azért, hogy kié legyen az utca, ahol azok a csajok járnak-kelnek, hol erre, hol arra, akik ugyebár… stb. stb.
Ungvári Tamás az ATV-ben: „Heller Ági nagy kommunista volt, én féltem is tőle az egyetemen”.
Hihető. Heller maga vall félelmetességéről a Bicikliző majomban: „A [budapesti] iskola közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk, feloszlatjuk az iskolát. […] Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért Gyuri [Márkus György] és Feri [Fehér Ferenc] pofon vágta. Én azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten…”.
Ungvári is „félt” Hellertől az egyetemen, nyilván tudta: Hellerék az ÁVH verőlegényeivel veretik azokat, akik szerint „nincs Isten”. Illetve, akik szerint másfajta Isten létezik.
Hellerék később már „csak” egymást ütötték. Pofozták. Legalábbis Heller így írja (illetve mondja) a Bicikliző majomban. Nos, pontosan ezt a könyvet elemezgettük Faragó Vilmossal cca. tíz évvel ezelőtt. (Egyébként Faragó nyugodtan megszólalhat, közölje, ha szerinte hazudok!) Az elemzés során mindketten arra jutottunk, hogy talán ésszel kellett volna elrendezni a vitát, nem ököllel; és aztán erre mondta P. Szűcs Julianna, hogy szélsőbalos a szöveg. Majd erre mondta Faragó, hogy igen. Szélsőbalos. És hogy ő valójában nem is, és hogy dehogyis, meg hogy egyáltalán nem, és hogy ő nem úgy gondolta, sőt nem is úgy mondta, csak viszont én, mint mételyező Sátán (vö. a Gonosz zsenijével) a „szájába adtam a szavakat”.
Hát nem tudom. Ha anno jobban ismerem az Élet és Irodalom egykori legendás szerkesztőjét (s a többi szélsőmarkcistából horgadt középliberális neofitát), bevallom, valami egészen más dolgot proponáltam volna a szájába, pedig akkoriban még nem Alföldi Róbert volt a Nemzeti Színház igazgatója.
Nem kellenek. Nekem viszont kellenének ezek az emberek! Csak az a baj, hogy én nem kellek nekik. Már tíz évvel ezelőtt sem kellettem. És? Akkor most mit csináljak?! Hallgassam el, hogy ők viszont kellenének nekem? Nem hallgatom el! Nem szégyen az. Faragó derék, becsületes férfiú / S a többi is mind, mind becsületes.
És persze mind értelmes. Jól idomítottan középpolgári középdemokraták, Heller filozófiai szakkifejezésével élve: pillangószárnyú hernyóliberálisok (hitelesen hamis aláírásaikkal).
És mind-mind intellektuális: akár Isten nevében, akár Isten ellenében…
Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás)
Csak ami nincs, annak sincs vanja…
Heller Ágnes írja „nagyszerű könyvében”: „Írtam az úgynevezett »feed back«-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról. Majd rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze” (Filozófiám története 138. oldal).
Tehát Heller szerint Leninnek úgy van etikája, hogy nincs etikája, és nem azért nincs etikája, mert nincsen, hanem azért, mert van etikája, csakhogy arról Heller Ágnesnek „elmaradt” az „írása”, és ha egyszer valamiről Heller Ágnesnek „elmarad” az írása, akkor az a valami nincs. Materiálisan. Szellemileg (filozófiailag) pedig azért nincs Leninnek etikája, mert Lenin etikai (utilitariánus) „szempontból vonta vissza a felvilágosodást”. Amely megállapításnak önmagában ugyebár semmi értelme, persze relatíve sincs, mégis, némi magyarázatul szolgál, hogy Heller az etikát a jakobinus erénnyel azonosítja, illetve még azzal se, ti. Hellernél a nem létező lenini etika nem a „jakobinus erénnyel”, hanem a jakobinus önminősítéssel azonos, illetve nem azonos: „nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze”.
Kibogozhatatlan baromsággubanc; ha száz évig élek, akkor sem fogom megérteni, mi ebben a „nagyszerű”. Azt persze értem, hogy Ungvári professzor Heller Ágnest (mint embert) „csodálatosnak” tartja, ismeri ifjúkorából, „félt” is tőle „az egyetemen”, s ez olyan antipoloniusi nyálkapocs, mely a lelki jobbágyot sorsszerűen ragacsolja mindenkori urához. Polonius így áldja Laertest: „A gondolatnak nyelve sose keljen / Nálad, se tettre ferde gondolat. / Légy nyájas ámbár, de ne köznapi; / Kémlelve rostáld meg barátidat, / Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal”.
Ungvári nem „kémleli” Heller könyvét, így aztán nem ő „szorítja” kvázi shakespeare-i lelkéhez a másikat, hanem jámbor jobbágytudata „szorul”, bomlik rá atavisztikus (egykor rettegve csodált) „barátjának” vélt nagyszerűségére. Ceterum censeo: az „undor”, „métely” (Radnótinál: „émely”) szavak éppoly „köznapiak”, vagyis kevéssé „nyájasak”, mint a „banda” kifejezés. A „csürhéről” nem is beszélve.
Noha mindez csupán egy közbevetett megjegyzés, Ungvári Tamás professzori lelkének levedzése érdektelen, vagyis a kérdés így vetődik föl értelmesen: a helleri gondolattalanság „nyelvének”, Heller nyilvánvaló s szapora szavú dilettantizmusának mi az eredője? A tudatlanság? Értetlenség? Slendriánság? Ezek persze ikerfattyak, hármasban járnak, kéz a kézben; de tételezzük föl (a benevolencia kedvéért), hogy Heller nem tudatlan. (Ismétlem, e föltevésnek nincs különösebb értelme, pusztán ennyi: ne vádolhassuk majd magunkat azzal, hogy nem éreztünk kellő jóakaratot az elemzett szöveg szerzője iránt.) Ha Heller Ágnestől megkérdezné mestere a kollokviumon: Aztán tudja-e, Ágneske, mi az utilitariánizmus? Eszik-e azt, mint az Ábrahám-gombócot, vagy isszák inkább, mint az Árpád-kumiszt? – kérdezné Lukács, mire Ágneske minden bizonnyal Steinmann-ként mondaná föl a leckét, ám ha alkalmaznia kell az ismereteket, pl. valamely „nagyszerű könyvében” (a 40 közül), Ágneske, bizony, totál csődöt mond agyilag, lepadlózik, mint Babarczy az Index fórumán. (De Babarczy legalább megrökönyítő. Mint tudjuk, ő évekig kumisszal öblítette le a kóser dödöllét, ám mostanság már a maceszt kiköpi. Nem kell! A szebb jövőben nem lesz macesz. Csak macisz. Smacisz. Lócelebescicisz smacisz. Trillázva-tillázva: juniogeront-pőregruppen! Női-férfivonatkozásban egyszerre.)
Döntő kérdés: nevezhetjük-e a Heller-féle unter-vernunft tudást tudásnak? Szerintem nem. Nevezhetjük-e tudatlanságnak? Szerintem igen, mert az értetlenséggel párzó improduktív ismeret par excellence tudatlanságot fial. Egyszerűbben fogalmazva: Heller nem érti Lenin szövegeit, ergo nem tudja, hogy Leninnek van etikája. Van filozófiája.
Leninnel kapcsolatban két markáns „kritikai” (értsd: nacio- és liberál-öklendezési) álláspont fogalmazódik meg: (1) Leninnek még a filozófiai műveiben is megjelenik a Gonosz, illetve (2) Leninnek nincs köze a filozófiához (az etikához), Lenin a kvázi filozófiai műveiben is csak politizál, ideologizál.
Mindkét álláspont nagyokosan-nagytojásos harsányságon alapul, noha szögesen mondanak ellent egymásnak. Illetve annyiban nem, hogy a lenini filozófiát (etikát) elismerők s a lenini filozófiát (etikát) tagadók (Hellerék) magát Lenint egyaránt tekintik Gonosznak.
Azért idézem a Wikipédia-lexikon idevágó mondatát, mert szerintem Hellert is jellemzi, mutatis mutandis persze, ti. Heller messze nem fogalmaz ennyire szabatosan, értelmesen: Lenin „Filozófiai jártassága miatt fogalmilag differenciáltan tudta kifejteni politikai álláspontját, noha nem volt filozófus”.
Kérdés: ha Lenin „nem volt filozófus”, miben áll „filozófiai jártassága”? Mit jelent a „jártasság” kifejezés? Járatlanságot? Tessék elolvasni Heller könyvét (Filozófiám története), minden mondata tanúsítja a szerző filozófiai járatlanságát, dilettantizmusát! Pedig Heller ismeri a filozófiai zsargont. Csak éppen nem érti. Ez volna a jártasság? Kizárt.
A filozófiai jártasság a filozófiával, nem pedig a filozófiai bikkfanyelvben történő hadoválással (pl. a helleri utilitariánizmus-„értelmezéssel”) azonos.
Nem akarom sértegetni a Wikipédia Lenin-szócikkének szerzőjét, ám a tény akkor is tény: a Wikipédia éppúgy azonosítja a filozófust (mint olyat) a szobafilozófussal, miként Heller Ágnes.
Általában a szobafilozófus (pl. Kant) fogalmaz klasszikus filozófiai zsargonban.
Marx filozófus. Szóhasználata vegyes (filozófiai, közgazdasági, irodalmi, politikai). Adam Smith jobbára közgazdasági, Darwin természettudományos terminológiát használ.
Ezt persze Mérő László (szintén professzor) erősen vitatja: „Az irodalmárok vagy filozófusok viszont gyakran elképesztően félreértik Darwin művét. Rendre olyan dolgokat emelnek ki belőle, amelyek mára egyértelműen érvényüket vesztették. Darwin ugyanis nem filozófiai művet írt, még kevésbé irodalmit, noha unalmas tudományos stílusa a viktoriánus irodalmi kánon részévé vált, és zseniális gondolatai a filozófusokra is inspirálóan hatottak.”
Ugye?! Ez is egy nagymérő okostojás.
Tessék elhinni: valamely mű nem attól filozófiai vagy nem filozófiai, hogy az „irodalmárok, filozófusok” félreértik-e vagy sem (Hegelt is félre lehet érteni), hanem attól, hogy van-e a műben filozófia (bölcselet, szellem, szellemesség), vagy nincs. Ha Darwin „zseniális gondolatai a filozófusokra is inspirálóan hatottak”, akkor Darwin művei filozófiai művek (is), mindegy, milyen írásoknak szánta azokat a szerző, s az végképp mindegy, mit gondol róluk Dr. Prof. Univ. Muniv. Budiv. Mérő László tudományos doktorprofesszionális egyetemi doktorprofesszor.
Arisztotelész természettudós vagy filozófus?
Dante filozófus. Seneca filozófus. Franklin filozófus. Descartes filozófus. Vagy matematikus? Voltaire filozófus. Holbach filozófus. Herder filozófus. Schiller filozófus. Goethe filozófus. Nietzsche filozófus. Madách filozófus. Freud filozófus. Jaspers filozófus. Petrescu filozófus. Camus filozófus, Beauvoire filozófus. Benjamin filozófus. Borges filozófus. Ancsel Éva filozófus (amiként a versei bölcseletek, a par excellence filozófiai munkásága költészet). József Attila filozófus…
Lenin filozófus. És nem is föltétlenül a Filozófiai füzetek, a Materializmus és empiriokriticizmus, hanem viszont az összes (politikai-mozgalmi és egyéb) írása révén. Vegyük például Az ifjúsági szövetségek feladatai című brosúrát, ezt írja benne Lenin: „Mi tagadunk minden olyan erkölcsöt, amelyet embereken kívül álló, osztályokon kívül álló fogalomból [isteni parancsolatokból – Gy. úr] vezetnek le. Mi azt mondjuk, hogy ez csalás, a munkások és a parasztok félrevezetése, elbutítása… Mi azt mondjuk, hogy a mi erkölcsünk teljesen alá van rendelve a proletár osztályharc érdekeinek”.
Tehát. Az ugye semmiképpen sem állítható, hogy Leninnek ne volna erkölcse. Hiszen világosan közli, miben áll az ő specifikus morálja, ami persze (önmagában) nem jelenti, hogy Leninnek „kifejtett” etikája is volna. Mégis van Leninnek „kifejtett” etikája, s amely nem egyéb, mint osztályharcos szellemi-politikai-mozgalmi tevékenységének összessége. Olyan (mindenek és minden korok fölött álló) isteni „etikája” persze nincs, mint amilyet Dühring Jenő és Jenőné (szül. Heller Ágnes) vindikálnak maguknak „homogén”, „genuin” kukorékolással, kotkodálással, ez igaz, csakhogy ilyen etika érdemben egyáltalán nem létezik, esetleg a Jenők és Jenőnék parvenü infantilizmusában.
Heller: „Homogén választ keresünk a »hogyan gondolkozzunk, hogyan cselekedjünk, és egyáltalában, a hogyan éljünk?« kérdésére, s ennek a válasznak genuin filozófiai válasznak kell lennie”.
Hát hogyne! Megjegyzem, ezt még szegény Vajda Mihály is hülyeségnek tartja, nemhogy Hermann István például.
Összegezve: Leninnek van filozófiája, van etikája, csak épp Heller Ágnesnek nincs fogalma arról, hogy: mi a filozófia. Heller a filozófiát az ún. szobafilozófusnak a szűken vett filozófiai zsargonban való bölcselkedésével azonosítja. Tévesen? Nem tévesen. Tudatlanul!
Rossz filozófus? Egyértelmű a válasz: nem. Heller nem filozófus. Hiszen magamagát nevezi fecsegőnek „nagyszerű könyvében”, sőt nem tagadja, hogy írásban is fecseg, márpedig a bölcselkedés és a fecsegés homlokegyenest zárják ki egymást.
Szép a forrás – fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés.
A filozófia nem a sótalan, fűrészporízű, szellemtelen agyi szöszmörgéssel azonos (bár megfogalmazódhat ebbéli alakzatában is), míg a fecsegésnek a világon semmi köze a filozófiához.
József Attila szerint a csevegés fogalmát az különbözteti meg a fecsegéstől, hogy amíg az előbbi szükségképpen kecses és okos, addig az utóbbi baltázón buta tevékenység. S mivel József Attila valóban zseni, egyetlen rövid mondatában számos dimenzió tárul föl, értelem bomlik ki, például: annak fölismerése, hogy amiként kecsesség nélkül nincs okosság, úgy okosság nélkül nincs kecsesség. Amiből értelemszerűen következik, hogy a helleri fecsegésnek az árpád-ábrahámi nagybaltás bunkóság az attribútuma: „Én nem Árpádtól, hanem Ábrahámtól származom”. Heller Ágnes Ábrahám Tilla-nyerge alatt puhítja a dühringi, arendt-i etikát.
Egyébként a „Szép a forrás – fürödni abban!” felkiáltójeles mondat lényegileg Kant filozófiai álláspontjának (szép a forrás – csodálni azt) lenini kritikája; vagyis a József Attila-vers voltaképp Az ifjúsági szövetségek feladatai című mozgalmi brosúrában kifejtett esztétika és etika logikájának költői megfogalmazása. Lenin: „erkölcsünket a proletariátus osztályharcának érdekeiből vezetjük le”. Kant: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”. József Attila: „Szép a forrás – fürödni abban!”
Kantnak van igaza? Leninnek? József Attilának? Nem ez a kérdés, hozzászólásomnak nem ez a tárgya. Azt állítom, hogy akár Kantnak van igaza, akár Leninnek, Heller nem érti sem Kantot, sem Lenint. Ez egészen biztos.
Lenint behatóan ismerem, így Heller ez irányú dilettantizmusát meg tudom állapítani. Kantra vonatkozóan pedig (óvatosságból) Heller („nagyszerű könyvében” leírt) vallomására támaszkodom: „Emlékszem, ahogy első férjemmel, Hermann Pistával ültünk egymás mellett egy díványon, ölünkben Hegel Logikájával. Mondatról mondatra hangosan olvastuk, megpróbáltuk értelmezni, amíg nem hittük, hogy most már sikerült, tudjuk, értjük. (Sose fog sikerülni.) A harmadik kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni…” (27. oldal).
Kössünk bele? Kössünk!
Határozott meggyőződésem: amit ember alkotott, ember megértheti. Ha van hozzá elegendő esze. Hermann értette Kantot is, Hegelt is, Lenint is. Nagy valószínűséggel, mondom így, vagyis akkor, ha én nem értem Kantot, Hegelt, Lenint (előfordulhat). Ez esetben csak valószínűsíteni tudom Hermann hozzáértését. Illetve Hermann egészen biztosan értette Hegeléket abban az esetben, ha én (is) értem Kantot, Hegelt, Lenint. Akkor ugyanis meg tudom állapítani mások hozzáértését. Ha viszont nem értem nevezett filozófusokat (tegyük föl), akkor is erősen valószínűsíthető, hogy Hermann érti őket, míg Heller nem érti. És nemcsak azért, mert ezt maga Heller állítja, vallja (az efféle „vallomás” lehet amolyan szerénykedő seggriszálás is), hanem azért, mert – nem győzöm ismételni – Heller minden mondata arra utal, hogy e „nagyszerű antikommunista filozófus” filozófiai antitalentum. Az volt világéletében, s most már nyilván marad is, amíg él. Mert kérdezem: ez például egyszerű stiláris lapszus, vagy jó vastag freudi elszólás: „Mondatról mondatra hangosan olvastuk, megpróbáltuk értelmezni…”?
Kössünk bele? Kössünk! Kérdezzük meg: írhat-e ilyen szöveget filozófus? Filozófus keverheti-e ily barbár módon az „érteni”, „megérteni”, illetve az „értelmezni” fogalmakat?
Szeretném világossá tenni: nem zsonglőrködni akarok („kötözködve”) a szavakkal Heller rovására; nem vitatom, elvileg elképzelhető, hogy lehetnek jó gondolatai annak, aki nem mindig találja a megfelelő kifejezéseket, ismétlem, nem megvezetni akarom az olvasót, hanem arról beszélek, hogy szerintem Heller esetében az idézett lapszus lényegi mozzanat. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy miről ír a Filozófiám története című „nagyszerű könyvében”, vagyishogy a helleri „filozófia történetének” lényege két alapvető filozófiai építmény (a hegeli és a kanti bölcselet) meg nem értése. Plusz Lenin. A különbség annyi, hogy Heller Kantot és Hegelt (egyelőre) nem tekinti a Gonosz géniuszának.
Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”
(Ungvári Tamás)
Petri György is írt 40 könyvet. Petri nem más, mint Heller Ágnes és Ungvári Tamás költőben. Magabiztos emberek.
Heller magabiztosan jelenti ki: „Leninnek nincs etikája”. Ungvári magabiztosan állítja: „Heller Ági” „filozófiai” könyvébe senki nem köthet bele (illetve beleköthet, csak nagyon vigyázzon ám, mert aztán ő húzza a rövidebbet!). Petri magabiztosan nyilatkozza: József Attila versének „politikai tartalmával vagy intenciójával már rég nem értek egyet, a gesztus, a kiállás, a toppantás még a maga infantilis idétlenségében is megkapó és hiteles”. Mondja a liberális költőzseni. A liberális Beszélőben. Petri ítélete megkapó és hiteles, tudniillik az ő versei, kötetei is méltán állíthatók egyazon sorba vigyorgó celebek obligát faszával! Petri György szerint az „ifjú leány”, aki „kimutatja fogainak fehérjét”, megkapó és hiteles „mosollyal” fűszerezi a „szépség forrását”. Mint hibát. Már amennyiben „feszes” a húsa az ifjú leánynak.
… a feszes húsú ifjú leány csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje, miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat, ám ez nem baj: a szépség fűszere és forrása – a hiba.
A hiba ott van, hogy a költő nemigen tud költeni. Nála az a „túl sok”, ami „csak egy kissé” sok. Fogalmazni nem tud a költő, mégis megkérdezik tőle, mint liberális vezérürütől: egyetért-e József Attila „infantilis toppantásával”? – Nem értek egyet! – bégeti a költő. És miért nem ért egyet a toppantással a birkák címeres poétája? Azért, mert a toppantás „idétlen”, „megkapó és hiteles”. Idétlenül hiteles. Hitelesen idétlen. Mint Heller Ági Ungvári professzor szemében.
Miközben a liberális költő tisztán hiteleset alkot (nyilván!), ő teljes egészében költ megkapót, mint celeb-káka hímtövén a nagyszerű ruca, költi költeményét, államilag ordózott liberálkukoriként költi ki kotlóselméjének szabadelvű tikmonyát.
A filozófus pedig filozofál. Nos, ez a másik hiba. Petri így fogalmaz: „politikai tartalmával vagy intenciójával már rég nem értek egyet…”. Nyessük vissza (elmeszesült csontjáig) e Kossuth-díjas gondolatot!
„Nem értek egyet…”.
„Nem értek…” hozzá; „nem értek…” semmit.
Ezek az emberek kb. a hetvenes évek közepéig nem értették: a veszett markcista vicsorgásból (plusz József Attila majmolásából) nem lesz gondolat, illetve mindmáig nem értik: az antimarkcista liberálhadovából sem lesz gondolat. Még liberális gondolat sem lesz belőle. Ungvári professzor csak hiszi, hogy Magyarországon mindenki Farkasházy Tivadar, mindenki Csintalan Sándor, Ungvári csak hiszi, hogy ha ő a tévében Heller nem létező szellemi agyarát villogtatja, attól majd mindenki hasra esik (vs. hanyatt dől) ijedtében, illetve belátja: Heller Ági könyvébe nem érdemes belekötni.
Illúzió, hölgyeim és uraim.
A vicsorgásnak, agyarkodásnak általában van értelme, nemcsak az állatok (kutyák, farkasok) életében, kommunikációjában, hanem az emberek között is. Általában a szellemi tépőfogaknak már a kivillanása elijesztheti a rivális „banda” „undorító”, „mételyező” bestiáit, ám, ha a virtuálisan megvicsorgatott „filozófus” oly szánalmasan fogatlan, mint Heller Ágnes (plusz Ungvári Tamás), akkor ők, kvázi agyarkodásuk révén, sokkal inkább röhejesekké válnak, mint félelmetesekké. Mindahányan. Legföljebb a „feszes húsuk” és „csöppnyi tokájuk” gyönyörködtető. Jobbára persze valamely bulvárfitymabőrzés filozófiai takargatása közben.
Azt kérded, mi „történik” a nagyszerű könyv mögött? Nem tudni pontosan, és már csak azért sem, mert a liberális gyökérleplezésnek épp ez a költői funkciója: még a takargatva „kimutatott fehérje” se „mutasson túl sokat”.
De nézzük tovább, mit ír a mutogatós „Heller Ági”, mit állít abban a könyvében, amelybe Ungvári professzor becses engedelmével immáron „bele lehet kötni”.
Heller Ágnes szerint Heller Ágnes „filozófiája” akkor bontakozik ki a maga színpompás hernyó-lepkeségében, amikor: „Max Weber fogalomtárát fogja használni” (137). Ebből jön elő a csoda. A nagyszerű filozófia. Amelybe bárki „beleköthet”, kurjantják a bátor liberálisok magabiztosan, merthogy erőteljesen hiszik: Heller filozófiájába érdemben nem lehet belekötni. Tudniillik amikor Heller Ágnes jómaga Max Weber fogalomtárát fogta használni (137), „rátért” a „morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást” (138).
Visszavonta. És? Ezenkívül mit tudott még annakidején a nagyszerű Heller Ági? „Egyet” már tudott! „Nevezetesen azt, hogy Leninnek nincs etikája” (38).
Kérdés: Heller azért nem írt Lenin etikájáról, merthogy Leninnek nincs etikája?
Válasz: Nem azért!
Hanem? Akkor miért?!
Hellerien zseniális válasz: „hogy a Lenin-könyvet elszabotáltam, nem az volt az oka, hogy, mint manapság, Lukács hősét a Rossz géniuszának láttam volna” (38).
Jó, értem, de akkor mi volt az oka?
„Hát, ha azt vesszük figyelembe, Lenin etikája valóban valami olyasmi volt, ami nem létezett” (40).
Világos, ezt már tetszett mondani, csakhogy a kérdés továbbra is kérdés: ha Leninnek nincs etikája, akkor vajon mi a vigyorgó Tilla idvezült makkjáér’ tetszett volna olyasmiről írni, ami nem létezik?
„Heller Ági” válasza: „Kérdésem magamhoz tehát nem az, hogy miért nem írtam meg egy olyan könyvet, amely számomra nem létezett…” (40).
Nem tudom, mennyire érthető. Ez Heller számára ma sem kérdés. Nem létezik a „könyv”? Nem baj, akkor is megírjuk! Ha viszont nem írjuk, nem azért nem írjuk meg a „könyvet”, mert nem létezik a „könyv”, ti. mi ennél jóval ravaszabbak vagyunk, már-már annyira fortélyosak, mint valamely celebhurka bőrös lényege takarva. Na most idáig rendben is volnánk, s főként akkor, ha tudnánk: végül is mi az igazán autentikus filozófusi kérdés?
Ungvárié az, hogy Heller „miért ígérte meg” a Lenin-könyvet, illetve „miért lépett állandóan saját ígérete mellé, ahelyett, hogy egyszerűen nemet mondott volna” (40).
Ez a kardinális kérdése a „nagyszerű antikommunista filozófiának”. Ma is. Már, hogy Heller válaszol-e „nagyszerű könyvében” saját nagyszerű kérdésére? Nem válaszol. Handabandázik, süketel „életstratégiáról”, „kapcsolatok, gondolatok kérdésessé tételéről”, zagyvál, halandzsázik mindenfélét, nem idézem, nem szaporítom vele a szót, teljességgel érdektelen.
Heller hitvány ember. És ezt ő maga mondja ki „nagyszerű könyvében”. Méghozzá egyértelműen! Heller morálisan selejtes, mert nem képes a hatalomnak nemet mondani (vö. gazsuláló spicli-levelével). Heller intellektuálisan is silány, igaz, ezt „csak” közvetve teszi nyilvánvalóvá, de gyakorlatilag ugyanott. Heller nem tudja, nem érti: Leninnek van etikája.
Ezt itt természetesen nem fogom bizonygatni, nem idézgetem, elemezgetem Lenint, ti. nincs rá szükség, mert nem Lenin nagyszerűségének, hanem Heller kisszerűségének, hitványságának bizonyítása a cél. Vagyis. Tegyük egymás mellé Heller Ágnes két állítását ugyanazon könyvének ugyanazon fejezetéből: „Leninnek nincs etikája” (38), és mi bizonyítja ezt? Az bizonyítja, hogy „Lenin utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást” (138).
Mint tudjuk, megfogalmazódott itt annakidején egy permanens és markáns igény:
A nevemmel jelölt két topikban egy elmebeteg garázdálkodik immáron vagy két éve. Én tudok így élni, de ma kaptam egy levelet egy kedves olvasótól, aki viszont nem bírja a mocskot és erősen kér rá, hogy csináljak valamit. Így kérlek titeket, hogy a vonatkozó topikokat TELJES EGÉSZBEN töröljétek, szüntessétek meg, semmisítsétek meg, stb. Tehát nem a változó nevű elmebeteg törlését kérem, hanem mindkét olyan topik törlését, aminek a címében szerepel a nevem.
Mit mondjak, nem túl nagyvonalú szöveg, ám immár nincs is szükség az efféle babarczy-helleri besúgásra, nem kell a „kedves moderáknak” rinyálni, ti., ha Babarczy Eszter továbbra is azt szeretné, hogy bájos elmebetegségem abbahagyja a fórumozást, örömest megteszem! Egyetlen föltétellel: ha a „filozófus”, „kultúrakutató”, „eszmetörténész” satöbbi satöbbiBabarczy Eszter csak egyetlen ehhez fogható filozófusi sületlenséget idéz: Leninnek azért nincs etikája, mert „utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást”.
Tessék! Itt a nagy alkalom! Meg lehet tőlem szabadulni. Egyébként bárki beszállhat, Almási is, Sziklai is, Faragó is, P. Szűcs is, Ungvári is… Babarczy-idézet persze nem játszik, mert az olyan volna, mintha maga Heller mondaná! Babarczy „filozófus” éppúgy nem tudja, mi a különbség pl. az aszkézis és az ataraxia között, miként Heller „filozófus” sem tudja, mi a különbség az utilitariánizmus és az egoista prakticizmus között.
A kérdés tehát nem az, hogy Heller miért nem írt Lenin etikájáról (ti. van rá válasz: nem ért hozzá, ráadásul olyannyira nem, hogy bele sem kezdett), a kérdés nem az, hogy Heller miért nem teljesíti ígéreteit (mert erre is van válasz: Heller lelkileg, erkölcsileg egyaránt gyönge ember, még akkor sem képes nemet mondani, ha Tilla bornírt bránerét fogdostatják vele a nyilvánosság előtt), a valós kérdés így hangzik: mire kapta Heller Ágnes a Széchenyi-díjat? Mire kapta a több mint félmilliárdnyi jó sok lóvét, ha még annyit sem tud, hogy az utilitariánizmus etikai elmélet? Mire?! A „világhírére” kapta? Jó, akkor így kérdezem: a „világhírét” mire „kapta”?
Vagyis. Heller idézett állítsa Leninről, a felvilágosodásról, az utilitariánizmusról többszörös (minimum háromszoros) sületlenség. Kérem, a foximaxin négyesnél rosszabb jegyet nem adtak annakidején senkinek (legalábbis tudomásom szerint), így a fent idézett filozófiai tézisére nyilván Heller is megkapná a jó rendű osztályzatot a foximaxin, de csak négyest kapna rá, és nem Lenin „ekézése” miatt (merthogy volt ennyire toleráns az „elnyomó totális párt”), hanem azért, mert Heller állítása elemi ismerthiányról árulkodik. Vagy azt nem tudja, mit jelent az ijesztőn idegen hangzású kifejezés: „utilitariánizmus”, ám „használja” a szót (mint Floki a lábtörlőt), vagy pedig – lényegileg – semmit nem tud. Csak halandzsázik.
Hogy melyik a kettő közül? Erre lesz egy elbűvölő válaszkísérletem legközelebb.
Immár évek óta mondogatom: ha Babarczy Eszter tudni akarja, milyen lesz megröttyent matróna korában, két dolgot tehet: vagy nézzen Heller Ágnesre, vagy tekintsen a tükörbe! Garantálom, ugyanazt látja majd, hiszen Babarczy már most olyan, mint egy szellemileg is, fizikailag is túldimenzionált vénasszony, ideológiai, politikai szupernagyi.
Ne legyen félreértés, nem vagyok prűd! Elvileg még az sem zavarna, ha valamely filozófuszseni ennen balliberális nemi szervét takargatná buzgón a bulvársajtóban, legföljebb „megvakulnék” tőle, mint Al Bundy Marcy pizsamás látványán, s amely impresszió voltaképp semmi Heller Ágnes bölcseleti szövegeihez képest (még lesznek rá példák). Azt persze határozottan állítom, hogy bármely nő esetében igen necces bármely hímtag nyilvános megilletése, akár verbálisan, akár manuálisan (verbálisan sub rosa is necces).
Világos, na de legalább gyöngeközepes ízléssel, hölgyeim!
Például, ha Heller az ominózus esetben hozzám fordul tanácsért, s ha nem utasítom el élből, azt mondom néki: hát, végül is meg lehet próbálni, ám csakis akkor, ha garantáltan szellemes a játék. Mert (újra kérdem), hogyan kapcsolódik értelmileg, tartalmilag egy szokványosan posztmodern médiamarha blikkelt faszához a „reneszánsz ember”, mint „filozófiai” mű? Sehogyan.
Tehát, ha szellemesen akarom megkonstruálni a képet, s ha az kell, hogy mindenképp ismert személyiség legyen a „kipellengérezett” nőfaló macsó, akkor Koncz Gábort vagy Csapó Gábort próbálom rábeszélni a virtuális bránermutogatás nemes cselekedetére; megmondom mindjárt: nagyjából nulla % eséllyel. Ám én Csapóék esetleges húzódozásától sem esnék kétségbe, már amennyiben idióta ötletemet gyógyíthatatlanul zseniálisnak tartanám (mint Ungvári a könyveimet a tévében), ti. egy kinézetre macsó-kan, egy legalább hozzávetőlegesen antropomorf szőrburján entellektüel bárhol található (nem kell érte egészen a bulvármédiáig süllyedni), s aki 1.800 forintér bármikor megmutatja paradigmatikus férfi-csunyáját, s amely roppant applikátum elé már bízvást lehet egy ambiciózus asszony-entellektüel közismert kötetét tartani éltes-feminista figyelemfölhívás gyanánt. Ám akkor sem Heller Ágnesét, akkor sem A reneszánsz embert, gyerekek, merthogy annak semmi értelme! Hanem például, ha már muszáj Heller kezébe helyeznünk az eszmei mondanivalót, akkor legyen az a „nagyszerű filozófus” antikommunista anyamesterének a témához szervesen illeszkedő gondolatisága, legyen például Hannah Arendt: A totalitás gyökere című munkája! Vagy szintén Arendt-től A banális Gonosz. Tudniillik ez nemcsak szellemes, hanem még vicces is volna, és pontosan azért lehetne vicces is, szellemes is, mert finoman ironikus, illetve – legalább ennyire fontos, ha nem lényegesebb! – önironikus is.
A durvulásban, a vaskosságban viszont nincs önirónia; ebben például hol van? Sehol. Mármost, ha valamely nő (vagy legalábbis annak látszó biológiai tárgy) férfi-hülyéskedésében nincs önirónia, akkor, ahogy mondani szokás: kontraproduktív a dolog. (Ismétlem: még öniróniával is necces, nagyon kifinomult humorérzék kell ahhoz, hogy ne csússzon el az egész, úgy, ahogy van!) Míg Hellernek semmi humorérzéke, sőt e nagyszerű filozófus elköveti azt a bravúrt (pluszban), hogy még a „filozófiai” szövegeit is perverzen undorítóvá konstruálja. Erre, a hellerien intellektuális viszolyogtatásra hozok legközelebb példákat.
Legalábbis Kuncze Gábor szerint, márpedig az ő véleménye autentikus, ti. Kuncze a belügyminiszterek közt a legjobb újságíró, az újságírók között a legjobb belügyminiszter.
Az ezüsthajúbanda, vagy ahogy régebben mondták: ezüsthajóbanda martalóc-matrózai, a Hankiss Ágnesek, Vitézy Lászlók, Bayer Zsoltok… effektív tolvajbandát képeznek. Állítja Kuncze Gábor. Márpedig Kuncze derék, becsületes férfiú. És a többi is mind-mind becsületes. Morálisan is aranyoskák: Vajda, Radnóti, Gábor György (és még ki tudja, hányan) képezik „Heller bandáját”. Állítja Makovecz. Márpedig ő is derék, becsületes férfiú. Igen ám, csakhogy az aranyhajú Heller bandája nem tolvajbanda. Hanem az ezüsthajú Káel bandája a tolvajbanda, mégpedig azért, mert a „Vitézy-klán” nem zseni klán, hanem Heller Ágnes a zseni! Filozófiai géniusz. Mint tudjuk, korunk egyik legjelentősebb médiamarhája szerint Heller „korunk egyik legjelentősebb filozófusa”. Egyébként, ha négyszeresére nagyítod az ismert képet, könnyen kibetűzheted: a fügefa-könyv Heller egyik legzseniálisabb alkotása. Megvallom, magam is áttanulmányoztam a művet, nem válik dicsőségemre, de így legalább tanúsíthatom: az ábrázolt relációban pontosan a helyén van a helleri filozófia; vagyis ott, ahol nominálisan két obligát fasz jelenik meg, az egyik pőrén-manifeszt látható, a másik ennen alkatrészeként, egy „nagyszerű antikommunista” bölcselet által takarva. A médialompost palástoló, egyszersmind magamagát is (filozófiai műnek) álcázó ellobbant lángelméjűség (vö. elmehamu), nem más, mint A reneszánsz ember. Ez is be lesz bizonyítva, mármint hogy a könyv kb. annyira szellemes, mint az a jelenet, amelyet a képen láthatunk: a „modern nő” a premodern emberről szóló alkotásával egy posztmodern, lantos-lingás Dániel-epigon hülyén vigyorgó fitymabőrbánatát takargatja, s ami taszítónak taszító, ám semmi szellemesség (semmi logika) nincs benne (ilyen értelemben Babarczy „végbél-iróniájával” vetekszik). Paradigmatikus a kép, mert Heller „filozófiája”, politikai, közéleti tevékenysége is puszta ripacsság. Giccs. Szellemtelen, üres, esetenként undorító. Tegyük a szívünkre a kezünket, dicső nemzedéktársaim, az efféle bulvár-kóklerkedéstől már a Nagy Generáció Himnusza is falsot kapott annakidején! Főként esztétikailag. Noha, az is igaz, Yoko sehol nincs Hellerhez képest, ráadásul e filozófuszseninek férfivonatkozásban akkora a femino-bránerkisugárzása, hogy annak szakmai-ejakulációs villanófénye kontúrosan világítja meg: nem csupán Heller, de Vajda Mihály is az arendti Antigonosz autentikus, muraközi csődörből kicsüngő Nagygéniusza. Ami pedig akkor válik még egy Csintalan Sándor számára is teljesen világossá, ha majd Heller a bulvármédiában bemutatja végre ötvenes évekbeli svejcisapka, lódenkabát és rózsaszín bundabugyi-gyűjteményét, illetve amikor neológ „antikommunista filozófiáját” balliberális falinaptárakon jeleníti meg, nyilván az ő méretes hím-donatellácskájának hű ábrázolásával együtt.
Nagyjából így összegezhető, így írható le, így ábrázolható a Heller-jelenség közéleti és férfivonatkozása.
Most nézzük, miben áll Heller zsenialitásának filozófiai meghatározottsága!
Azt állítja a zseni (az ő „csodálatos könyvében”), hogy „Lenin visszavonta a felvilágosodást”.
Nos, akkor ez vajon mi a bánatos tillát akar jelenteni?! – kérdeztem itt napokkal ezelőtt, minimum egy zseniálisan balliberális választ remélve. Ámde hiába remélve. Nincs válasz. Nyikkanás sincsen. Vagyishogy pontosan ettől zseni a „filozófus”: értelmezhetetlen szavakat böfög ki filo-bikarbónás böndőelméjéből (olyanokat, melyeket maga sem ért igazából), így azután senki nem meri tudni, amit egyébként mindenki sejt: Heller zsenialitása egy tilla-méretűvé fölfújt bulvárkamu, városi parasztok vakítása, illetve vakulása, s amelyre a bornírtan rátarti Farkasházy Tivadar, illetve a kívül-belül golyófejű Csintalan Sándor nyilvános ámuldozása a legjobb példa. (Városi parasztokról beszélek, mert a tanyasi ember nem vakul az ilyesmitől, egyszerűen nem érdekli a dolog.)
Mit jelent, hogy Lenin „visszavonta” a felvilágosodást?
Megtagadta? Ezt nem állítja Heller, mert ugyan a városi paraszt nem követel bizonyítékot (anélkül is boldogan vakul), ám azt, hogy Lenin megtagadta volna a felvilágosodást, még egy végtelenül gátlástalan zseni sem írhatja le. Nyilván arról sem beszélhet, hogy mit tett Lenin valójában, mert Heller nem ismeri Lenint, s éppen ebben érhető tetten „nagyszerű antikommunizmusa”. Tillafarka Barba néni nem tud semmit „filozófiájának” tárgyáról (Leninről), így hát előkapja a zseniális Barba-trükköt: hüpp-hüpp-hüpp, Lenin visszavonta a felvilágosodást – értsen rajta bárki, amit akar. Egyébként annakidején Heller bőszült kommunistasága is pontosan ebben állt: a tudatlanságban. Nem létező ismereteit pótolta agresszivitással. Ungvári professzor a minap hevesen védte az ő nagyszerű spicliségében lebukott Heller Ágiját, s szegény jó professzor nem vette észre (ti. őt se az eszéért szeretjük!), hogy valójában maga gyalázta porig zseniális védencét. Azt mondta Ungvári, hogy „Heller Ági nagy kommunista volt”, ámde „az akkor volt”. Világos, csakhogy itt meg kellett volna állni professzorilag a szerecsenmosdatásban, viszont Ungvári is fecseg, s média-locsogása közben kitüremkedett belőle az atavisztikus hemmung: „az egyetemen féltem Heller Ágnestől” (ATV, A tét). Na most, ha a tévéstúdióban Ungvári professzor mellett nem egy magát műsorvezetőnek nevező ballibent tilla-linga ráncosodik, hanem mondjuk egy valódi újságíró (vagy valami hasonló), akkor egyszerűen megkérdezi uszítón vigyorgó műsorvezetése közben: és vajon miért félt Ungvári Tamás Heller Ágnestől az egyetemen? Tán’ csak nem pontosan azért, amiért (1959-ben) Lukácsnak is, Mészáros Istvánnak is bőven lehetett félnivalója a „kommunista” aktivistától?
Miért Hellertől félt Ungvári Tamás? Valóban a „kommunista” Hellertől félt? Ha igen, miért éppen tőle, hiszen „kommunistából” annyi volt annakidején, mint ahány antikommunista van manapság?! Maga Ungvári is „kommunista” volt. Netán sajátmagától is félt? Ha nem, akkor Hellertől miért félt? Megannyi kérdés. Melyekre, ha nincs válasza Ungvári professzornak, jogossá válik a föltételezés: Hellert már az egyetemen körüllengte a spicligyanú, illetve már akkor főjellemzője volt a tudatlanságból, érzéketlenségből fakadó „kommunista agresszivitás”. Vagy nem?
Tehát. Ha újságíró volnék, ezt kérdezném a tévében: Ungvári professzor miért félt Heller Ágnestől, és most miért nem fél tőle?
Heller erkölcsi-politikai-közéleti magatartását idézett kijelentése jellemzi „filozófiailag”: „Lenin utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást”.
Gagyi.
Kezdjük egy banális kérdéssel: mi a felvilágosodás? Filozófiatörténeti korszak, vagy a szellemtörténet, az emberi személyiség fejlődésének egyik meghatározó szakasza? Nyilván mindkettő, csakhogy amíg az előbbi (a „filozófiatörténeti korszak” species) intellektuálisan meddő, addig az utóbbi meglepő és szellemes következtetésekre nyújt lehetőséget.
Bacon-t a történészek a reneszánsz filozófusának tartják, míg Hermann István szerint a baconi filozófia a felvilágosodás szellemi bölcsője. Miért? Mert Bacon nem pusztán azt mondja, hogy a haladás a megismerést akadályozó „idolumok” leküzdése révén megy végbe, hanem Bacon bölcseletének lényege (Hermann szerint) egy szellemtörténeti értékű szellemesség, mely szerint a megismerés, a haladás garanciája nem a természettel szembeni bárgyú („idolumos”) behódolás, de nem is a természet bigott leigázása, tudniillik Bacon szerint csak úgy parancsolhatunk a természetnek, ha engedelmeskedünk neki. És ez nyilván fordítva is érvényes: csak akkor tudunk értelmesen engedelmeskedi, ha képesek vagyunk értelmes parancsok megalkotására.
Most pedig nézzük, mit ír a felvilágosodást „visszavonó” Lenin! Korábban idéztem egyik kardinális mondatát: „ostobaság vagy bűn volna, ha nem vennők tudomásul ezt a nyilvánvaló igazságot”. Hogy mely igazságot? Tulajdonképpen mindegy, ugyanis a lényeg, hogy (Heller posztmodern, arendt-i böffenetével szemben) Leninnél éppen a felvilágosodás baconi maximája fogalmazódik meg: „mindent működésbe kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, fölélénkítsük. Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is, sőt még ha szövetkezetek nélkül is, ennek a kapitalizmusnak [nota bene 1921-et írunk!!!] közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is, az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog »elmélkedni«, aki az államkapitalizmus és a szövetkezetek számára szabályokat, utasításokat fog írni, de a gyakorlatban nem mozdítja elő a cserét”.
Mutatis mutandis Bacon is írhatta volna, vagyishogy messze nem igaz, amit a „filozófuszseni” állít, mármint hogy Lenin „visszavonta” a felvilágosodás esszenciáját, a baconi szellemességet! Pontosabban fogalmazva: Heller megállapítása (ti., hogy Lenin visszavonta a felvilágosodást) nem jelent semmit.
A filozófia nem a dogmatizmussal, nem különféle irracionális és kvázi racionális „idolumok” tételezésével, illetve azok primitív kontrázásával (vagy ahogy Heller gyönge prókátora állítja: a „tiltakozással”), hanem a filozófia a szellemességgel azonos. Mert, ha nem, akkor bármi lehet filozófia, sőt akár zseniális filozófia is lehet. Tegyük hozzá: a neofitaság nem szellemesség, sőt ellenkezőleg!
Ami szellemes, filozófia. Ami nem szellemes, nem filozófia. Bacon szellemes. Filozófus. Lenin szellemes. Filozófus. Heller primitív neofita. Nem filozófus.
„Filozófiai” szövegeket idézek majd (a következő napokban), s ez nyilván magyarázatra szorul. (1) Miért van idézőjelben a „filozófiai” szó, illetve (2) miért politikai (s nem filozófiai) fórumrovatban idézek filozófiai szövegeket?
A válasz: ugyanazért!
Heller-idézetek sorjáznak majd, márpedig Heller nem filozófus (ergo a szövegei nem filozófiai szövegek), vagyishogy minden Hellerrel kapcsolatos kérdés hamisítatlanul közéleti kérdés.
Na most, Makoveczékkal nem foglalkozom, de nem azért, mert az antiszemitákat helleriánusan „megvetem” meg a tököm tudja, micsoda, ugyanis fönntartom, amit itt korábban Tristének írtam: antiszemitával is vitázunk, csak nem akkor, amikor ő akarja, nem úgy, ahogyan ő diktálja, nem az ostobák nyelvén, nem az antiszemitizmus fogalomcsapdájában vergődve, hanem mindig a megfelelő időben s a megfelelő módon. Tehát, ha Makovecz nem zsidózott volna, akkor sem vitáznék velük, ugyanis Csintalan állítása olyannyira primitív, hogy annak még közvetetten sincs intellektuális tartalma. Röviden: Csintalan sajátmagát cáfolja. Ha ugyanis Heller zseni (nem győzöm ismételni, Csintalan ezt a szót használja: zseni!), akkor bizony „lophat”. Amennyit akar. Annyit, hogy még az ő orbitálisan férfivonatkozású bundabugyijába se férjen el a rengeteg lóvé! Mi több, én még az utolsó éjszaka jogát (jus emortualis noctis) is neki adnám, hülyéskedjék kedvére lefittyedt férfivonatkozásokban, sőt talán az első éjszaka jogát is (jus primae noctis), persze ezt azért még meggondolnám, tudniillik nem volna jó, ha aztán túlbuzogna a Kárpát-medencében Árpád-Ábrahám-Árpád vére – szerintem ebben is tartsunk mértéket! Szóval a lényeg: ha zseninek adjuk a pénzt, akkor az a pénz fiadzik majd értelemszerűen. Még filozófuszseni által is fiadzik (országimázs stb.)! Tehát Horn Gyula kérdése így értelmes (verbálisan): „minek ennyi hülye filozófus?”. Vagy (skribálisan): minek nékünk ennyi „filozófus”?
Egy pillanatig se vitatom: a zsenialitást csak zseni ítélheti meg (Csintalan joggal teszi, hiszen ő is géniusz!), így a mi feladatunk nem Heller zsenivoltának, hanem Heller filozófusvoltának megállapítása. Amennyiben Heller nem filozófus, filozófuszseni sem lehet értelemszerűen, ha pedig nem filozófuszseni, akkor nem „lophat”. Ilyen egyszerű.
Tehát Ungvári állítása intellektuálisan éppoly silány, mint Csintalan állítása, vagyis nem azért Ungvárit cáfolom, mert mintha őt többre tartanám szellemileg, hanem azért, mert Csintalan már megcáfolta magát; másként fogalmazva: Ungvári legalább közvetetten állít valamit: „Heller Ági nagyszerű antikommunista filozófus”, ezért méltán markolhat föl közpénzeket, s osztogathatja szét azokat zseniálisan filozofikus kedve szerint.
Heller „antikommunizmusával” nem foglalkozom, épp elegendő „csak” leszögezni: Heller azért nem lehet intellektuális antikommunista, mert nem tudja, mi a kommunizmus. Amikor „kommunista” volt, akkor sem tudta. Másként fogalmazva: annakidején komonista volt, manapság antikomenista. Anti-Bőndörös elvtársné. Na most, ha már eddig eljutottunk, hadd jegyezzem meg: Makovecz Imre nemcsak Kuncze Gábor legjobb magyar tanítványa, hanem annak lángeszű továbbfejlesztője is. Mint tegnap jeleztem: Kuncze „tolvajbandáról” beszél, s amely originális fölismerést Makovecz a „Heller bandája” szintagmáig emeli, méghozzá elképesztő szellemességgel, ugyanis Makovecz a „tolvaj” szót nem verbálizálja, ám intellektuálisan ott van az a Nagy Jurta-gondolat mélyén! Ez a posztmodern kunczizmus-makoveczimus lényege, s amely eszmerendszer névadói két sudár közszerepelő, egy liberál-bajszosan s egy talajgyökér-bajszosan, ám szemantikailag abszolúte egybefonódó szellemóriás. És pontosan ezért lehet velük hülyéskedni – Heller részéről (gondolom) férfivonatkozásban, részemről pedig szarkasztikus vonatkozásban. Míg magához Hellerhez nem is kell hozzátennünk szinte semmit, Heller önmaga szarkazmusa, miként Kuncze Makoveczé, Makovecz pedig Kunczéjé.
Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet (többek között ötvenhatról), amelyek csillagos jegyei a nagyszerű tiltakozásnak az elnyomás ellen”.
Szent Péternő a Szent Forradalomban
Heller: „A megtorlásokról írottakban ugyan a valóságosnál magasabbra tettük a kivégzések számát, de mivel semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre, ezt nem tekintem hibának. Minden forradalomnak vannak legendái, s amíg a történetírás nem léphet színpadra, addig a legendáknak megvan a maguk jogosultsága”.
Vagy nincs meg.
Nagyszerű filozófusi megállapítás. Csillagos jegye van. Vizsgálhatjuk bármelyik oldaláról, kiderül, a főjellemzője, csillagos jegye, hogy: egyszerűen nem igaz.
Kezdjük azzal, hogy a „legenda” szó csak a városi parasztok szóhasználatában jelent hamis legendát: mendemondát, lárifárit, dajkamesét, szófiát, smoncát, mesebeszédet, szóbeszédet, híresztelést, esetleg mítoszt... A „legenda” alapvetően nem ezt jelenti, miként a „mendemonda” sem azonos a Heller-Fehér-féle szimpla hazugsággal, hamisítással. Tehát van olyan „legenda” (mendemonda), amely a „történetírás színpadra lépése” előtt sem jogosult, például éppen Hellerék undorító hazugsága, vagy például az, hogy a Köztársaság tér alatti kazamatákban zsidó ávósok szűz magyar ifjak véréből maceszgombócot készítettek, a csontjukból pedig kóser turistaszalámit (hozzávetőlegesen idéztem, ámde jogosultan, ti. a legendának épp ez a természete). Ugyanakkor – mint azt pontosan tudjuk – még a szakszerű történészi cáfolat után is lehet létjogosultsága valamely költött legendának, annak például, hogy 1848. március 15-én Petőfi a Múzeum lépcsőjén elszavalta a Nemzeti dalt, a tömeg pedig zengte-zúgta vele a refrént: „esküszünk, esküszünk”. Hatvany bizonyíthatott bármit, a Márciusi Forradalom ezzel a képpel azonos, méghozzá embermilliók, generációk szemében, nota bene azok szemében is, akik pontosan ismerik a valóságot!
Ami pedig a legviccesebb: éppen Heller Ágnes szerint nincs jogosultsága annak a legendának, amelynek van jogosultsága, legalábbis általában, ti. Heller szerint kizárólag a Heller-legendának lehet jogosultsága. Heller a „forradalmi legendát” saját „történelemhamisításával” azonosítja, s ezt nevezi Ungvári professzor tudós bölcseletnek, „nagyszerű antikommunista filozófiának”, magát Hellert pedig „nagyszerű antikommunista filozófusnak”. Miközben Heller részint képtelen egyetlen épkézláb mondat megfogalmazására (milyen filozófus az, aki nem ismeri az általa használt fogalmak jelentéseit?), részint Heller egy piti kis hamisító. Lenin szövegét is meghamisította (2009-ben) 1956 tényeit is meghamisította (1981-ben). És van néki bájos orcája pl. Havas Szófiát történelemhamísítónak nevezni. Félreértés ne essék, nem háborgok rajta, mert pontosan tudom: ez így logikus. Valamely szaros kis sipista, mivel amúgy nem tud semmit, nem ért semmihez, szükségképpen stigmázza, gyalázza a másikat. Idézem a „nagyszerű antikommunista filozófus” nyilatkozatáról szóló HVG-tudósítást: „A mai politikai vitákkal kapcsolatban Heller Ágnes úgy vélte, hogy az eltérő értékelések nem jelentenek problémát. »Ha nem értékelnénk különbözőképpen egy eseményt, akkor az meghalna. Akkor csak diadalmas emlékbeszédeket lehetne tartani, s azokat mindenki halálosan unná.« »Ha veszekszünk egy múltbeli történésen, akkor az fontos« – vélte, s a Havas Szófia ügyről csak annyit mondott: »Nagyon nem szeretem, amikor történelmet hamisítanak. Szeretem a történelem különböző interpretációit, de ez történelemhamisítás volt a maga nemében.« Éppen úgy, mint Sztálin, amikor megírta a SZKP történetét, az sem interpretáció volt, hanem történelemhamisítás – tette hozzá.”
Itt most azzal a „nagyszerű antikommunista” tézissel, mely szerint, „ha nem értékelnénk különbözőképpen egy eseményt, akkor az meghalna”, ne foglalkozzunk, Heller filozófiai antitalentum, nemcsak a fent idézett, hanem minden kijelentése, mondata erre utal. Illetve egyetlen megjegyzés, merthogy képtelen vagyok megállni: 1848. március 15-e éppen azért élt (nem „halt meg”) hosszú évtizedeken át, mert mindenki szent forradalomnak tekintette. Egyöntetűen. Persze mindenkor egy meghatározott politikai konstellációban, ám ami a tényen nem változtat: az állítás, mely szerint „ha nem értékelnénk különbözőképpen egy eseményt, akkor az meghalna”, egyszerűen hülyeség.
Heller önmagát érdekes, izgalmas személyiségnek tartja, merthogy ő folyvást „veszekszik”. Nem érti (gondolom, azért, mert nem olvas Hermann-szövegeket), a veszekedésnél nincs unalmasabb tevékenység. A szellemességnek és a veszekedésnek nemhogy nincs közük egymáshoz, hanem kizárja egyik a másikat.
Divatos kifejezés a „kettős mérce”, én marhára utálom, most is csak azért írom le, mert sokan használják, s így (talán) könnyebben érthető, amit mondok. A „kettős mérce” azt jelenti ugyebár, hogy egyazon tevékenység (gesztus, állítás, vélemény, hamisítás stb.) más-más etalonnal mérettetik, míg Heller esetében nem erről van szó. Heller nyilvánvalóan hamisít, miközben persze önmagát (a maga „mércéjével mérve”) fölmenti: jogos „forradalmi legendáról” hadovál, igen ám, csakhogy itt libben a képbe nevezett Havas Szófia! Vagyis akkor beszélhetnénk klasszikus „kettős mércéről”, akkor mondhatnánk, hogy Heller „más mércével méri” a politikust, midőn történelemhamisítónak, sztálinistának stigmázza, ha Havas Szófia is legendát („ellenforradalmi legendát”) költene. Csakhogy messze nem ez a helyzet, részint azért, mert Havas nem hazudik, részint azért, mert Heller nem a mocsokban, hanem a mocsok alatt, untersudel filozofál. Az Index pontosan idézi Havas szófiát: „Én például 1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva”.
Erre mondja Heller, hogy Havas úgy hamisítja meg a történelmet, mint Sztálin.
Na most, Heller – mint láttuk, a maga sunyi módján be is vallja – valóban hamisít. Ám még ő sem történelmet! Mert par excellence történelmet még Sztálin is csak akkor hamisíthat, ha totális hatalom birtokában van, elvileg tehát soha (nincs totális személyi hatalom, pl. Sztálin történetírását vagy elhiszik, vagy nem stb.), gyakorlatilag – időlegesen – persze lehet hamisítani, míg Havas Szófia nyilvánvalóan nem ezt teszi. Méghozzá egyáltalán nem. És ami különösen groteszk a dologban: éppen Heller az, aki sokkal inkább „történelemhamisító”, hiszen mondom, maga Heller vallja be csodálatos könyvében: „legendája” (értsd: hamis állítása) az olvasó számára kontrollálhatatlan.
Kérdés: Havas Szófia állítása ellenőrizhetetlen? Havas Szófia állítása hamis?
Az első kérdésre a válasz: egyértelmű nem. Hogy mi történt, mi nem történ ötvenhatban, ma már nagyjából tudható.
A második kérdésre a válasz szintén egyértelmű: Havas Szófia állítása nem hamis. Ezt mondja: „Én például 1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni”. Igaz az állítás? Igaz. Mint tény. Ugyanis Havas Szófia nem a véleményét állítja be tényként (mint teszi azt Heller, a hamisító), hanem Havasnál az a tény, hogy ő véleményt fogalmaz meg: „Én például [mindegy, minek esetében] nem szoktam [teljesen mindegy, miről] beszélni”.
Szokott? Nem szokott. Havas hazudik? Nem hazudik.
Továbbá: Havas megindokolja, miért nem szokott forradalomról beszélni: „mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni”.
Nyugodt lélekkel kijelenthető: Havas ezzel sem hamisít történelmi tényt, semmilyen vonatkozásban.
Kérdés: 1956 októberében szabadultak a börtönökből nyilaskeresztesek? Válasz: szabadultak. Részt vettek a „forradalomban” nyilaskeresztesek? Válasz: részt vettek. Kérdés: forradalmároknak tekintették magukat? Válasz: igen. Mások is forradalmároknak tekintették őket? A válasz: egyértelmű igen. Döntő kérdés: akik forradalmároknak tekintették a nyilaskereszteseket, tudták, hogy a börtönből szabadult sas lelkek (részben) nyilaskeresztesek? A válasz: némelyek tudták, némelyek nem.
Havas Szófia azt mondja, számára a forradalom fogalma szent, így ő nem nevezi forradalomnak ötvenhatot (miként nem tekinti nemes óbornak azt a hordónyi „nedűt”, amelybe csak egyetlen mokkáskanálnyi macskaszar került), Havas szerint ötvenhat nem forradalom, mert az utcákon nyilaskeresztes „macskaszarok” grasszáltak. Havas nem azt állítja, hogy döntően az antiszemitizmus jellemzi ötvenhatot, hanem azt állítja, hogy volt benne szemét, méghozzá annyi, amennyi számára már tűrhetetlen. És akkor Havas még nem is beszél arról, hogy ötvenhatot, bizony, jellemzi a zsidópogrom, nem meghatározóan, de jellemzi (vö. Gyurkó), sőt jellemzi az intézményes (a Nemzetőrség által koordinált) zsidó exodus is (vö. Standeisky).
Fölfogható Havas Szófia szövege úgy, hogy a nyilatkozó szerint 1956 nem volt forradalom? Fölfogható, hisz’ Havas nyilván ezért „nem szokott forradalomról” beszélni.
Fölfogható Havas Szófia szövege történelmi tényállításként? Nem fogható föl.
Fölfogható Havas Szófia szövege úgy, hogy ötvenhatot ellenforradalomnak tartja? Rosszindulattal igen, tegyük hozzá: értelmetlen rosszindulattal! Egyébként pontosan ebben (az értelmetlenségben) áll Havas nyilatkozatának hibája is. Havas közli, miről nem szokott beszélni, azt viszont nem közli, hogy miről szokott.
Mi volt 1956?
Forradalom volt? Ellenforradalom? Egyik sem.
1956 őszén fölkelés tört ki, amelyben voltak forradalmi mozzanatok (csökötten), s voltak ellenforradalmi mozzanatok (már amennyiben voltak benne forradalmi mozzanatok).
Havas Szófia szerint csak az a forradalom, amelyben nincs ellenforradalom, és amely „forradalom” csak a mesekönyvben létezik. Egészen odáig menően, hogy a valódi forradalomban a forradalmárok sem mind mesehősök, sőt ők vannak a legkevesebben. Ha 1956 forradalom volt, s ha abban egy nyilaskeresztes aktivista forradalmárként tevékenykedett, akkor a nyilaskeresztes aktivista forradalmár. Objektíve. Függetlenül attól, hogy mit gondol erről Havas Szófia szubjektíve. Vagyis nem a forradalmár (előélete stb.) határozza meg a forradalmat, hanem a forradalom teszi a forradalmárt. Miként az antiszemita előéletű Bajcsy-Zsilinszky is nemzeti mártír, ti. adott szituációban mártír ellenállóként viselkedett. Még Havas Szófia sem mondja, hogy ő nem szokott a német megszállással szembeni ellenállásról beszélni, merthogy részt vettek abban zsidófaló politikusok is. Ami pedig nem jelenti, hogy Bajcsy-Zsilinszky ne lett volna antiszemita. És gyilkos. Nem antiszemita gyilkos, mert nem zsidót ölt, hanem parasztot, és az is igaz, hogy politikai „vita” hevében gyilkolt: fölkereste Áchim L. Andrást a lakásán, s ott aztán, kedves vendéglátóját, helleri „veszekedés” közben, önvédelemből tarkón lőtte. Ez tény (a maga legendáriumos hiperbolájával együtt). Miként az is tény, hogy Bajcsy-Zsilinszky nemzeti mártír.
Idéztem ezen a fórumon Hermann Istvánt, Benjámin Lászlót, akik (és persze nem csak ők!) meggyőzően bizonyítják: nincs patyolat tiszta forradalom, minden forradalom „zászlói vérzők”, kivétel az a – gyakorlatilag nem létező – formula, mikor az „ancien regime” eleve megadja magát. Sőt ez az opció elvileg is értelmetlen, mert ahol nincs reakció, ott forradalomra sincs szükség nyilvánvalóan.
Ha durván akarunk fogalmazni Havas Szófiával szemben, akkor maximum ennyit mondhatunk: Havas nem érti a történelem(filozófia) logikáját. Az absztrakt forradalmat szentnek tekinti, s így ötvenhatot nem azért nem nevezi forradalomnak, merthogy az nem volt forradalom, sőt még forradalmi kísérlet sem volt (tekintve, hogy a munkástanácsoknak nem volt komplex forradalmi irányultságuk), hanem azért nem nevezi Havas forradalomnak 1956-ot, mert nem érzi szentnek az ő szent lelkében az adott történelmi eseményt. Nos, ez tévedés, mondhatnám (Magyar Bálintékat froclizva): „női megérzésből” fakadó maszkulin erejű melléfogás. De nem hamisítás! Különösen nem totális („sztálini”) hatalom révén elkövetett „történelemhamisítás”.
De ha már kedvenc hímsovinizmusomnál tartok (Babarczy szerint ennyi maradt meg bennem a szexből: a szexizmus), szóval, ha már eddig eljutottam, csak megjegyzem: Ormos Mária is nő. Nem hülye nő (mint Heller), de nő. Ormos is a női lelkével gondolkodik. Azt nyilatkozta vasárnap a tévében, hogy a magyarországi közélet kulturálatlan (szemben a nyugat-európaival például), és azért vagyunk mi bunkók, merthogy ilyen az elitünk. Na most, az a Kuncze riporter, aki momentán újságírónak tartja magát (ő ti. mindig tartja magát valaminek), „elfelejtette” megkérdezni szakértő stúdióvendégétől, hogy hát akkor viszont mi a tunya tarhonyáért ilyen a mi elitünk? Ugyanis, ha az elit a társadalom fölött áll (ezt ugye szívesen képzelik magukról az Ormos Máriák), ha generális tanár-diák viszonyról van szó közöttünk, s ha a „tanáron” (az eliten) múlik, hogy milyenné formálódik a „diákság” (a jónép), akkor az Ormos Máriák vajon miért nem tanítanak meg (akár az egyetemen is) mindenkit ötösre felelni?! Sőt ellenkezőleg: csak néhány tanulót részesítenek abban a tanári kegyben, hogy jeles rendűre (summa cum laude) neveljék? Vajon miért? Kuncze ezt „elfelejtette” megkérdezni, noha a potenciális válasz első bukkantásban is egy redvás közhely; történelmileg így van determinálva: az elit olyan, mint a nem elit. Szűcs Jenő is ír erről, sokan írnak erről. Nálam szót sem érdemelne, rühellem a banális igazságokat, csak azért szólok róla, mert kiderült: Ormos Mária vészesen műveletlen (történész szakbarbár). Tudniillik még közepes olvasottság sem kell hozzá, elegendő Hermann doktor alapművét ismerni, s a történészprofesszor (plusz a másik, a Romsics nevű) már nem beszél marhaságot a tévében. Mondjuk, értem én, Ormos Máriát is elragadta ama jómagyarosan „elitellenes” baszdüh (ez persze egy női szakértőre vonatkoztatva képzavar, de nem baj, haladjunk tovább!), szóval, ha a professzorasszony nem kioktatással töltené a vasárnapestéjét, hanem olvasással horribile dictu, akkor mindenki jobban járna. De főként a professzorasszony. Ugyanis Ormos Mária nő, de nem hülye nő! Biztosan élvezné Hermann fejtegetését, ti. (megpróbálok szakszerűen fogalmazni) beszarás az, kérném tisztelettel, amilyen szellemesen fogalmaz a filozófus a könyvében, tökéletes magyarázatát adja Kuncze problémájának, mégpedig – szívesen mondanám így – eredeti (Almásival szólva: „unikális, originális”, Hellerrel szólva: „genuin”) magyarázatát. És azért nem mondom így, mert nem vagyok filozófiatörténész, nem tudom, Hermann vette-e valahonnan, s ha igen, honnan vette a gondolatot, de a fórumozás talán ennyit elbír: szerény ismereteim szerint Hermann megközelítése, történelemfilozófiai fejtegetése eredeti. Aminek persze nincs jelentősége (a szellemességen van a hangsúly), csakis a pudvásan parvenü Almásiék bosszantására mondom: nem Babarczy, nem Heller, hanem Hermann az originális.
Legalábbis Ormos Máriához képest. Ugyanis – nem tudom, említettem-e már – Ormos Mária nő, ámde nem hülye, így, ha ismerné Hermann vonatkozó munkáját, nyilván szóvá tenné a tévében, de minimum meglátszana rajta a tudás. Valamennyire.
Kőműves vagyok (nem professzor), ebbéli vonatkozásomban tán’ hiteles, amit mondok: ha valamely ok-okozati relációban az ok teljesen banális („ilyen az elitünk” stb.), akkor szokás rákérdezni az ok okára is, ellenkező esetben szart sem ér a tudósbeszélgetés!
Ormos Mária viszont leragadt a szintén egyszerűcske Hankiss Elemér intellektuális nívóján, miszerint azért tartunk itt még mindig, mert az arra (önmagát) felkent „értelmiség” még mindig nem „találta ki Magyarországot”. Ezt ugyebár Hankiss Elemér mondta nemrég, szintén a tévében, és szintén a meglehetősen primitív Kuncze Gábornak, aki persze Hankiss-ra is nagyokat bólintott. Pontosan ilyenformán, csak itt a lába közé kapta a bajuszát; ámde ne firtassuk tovább a dolgot, mert ezzel már a liberalizmus intimszféráját érintjük, nem vagyok hajlandó róla többet elárulni. Ami viszont már valóban a fórumos közvéleményre tartozik, az a „Lopstop”! És akkor ezzel nagyjából be is tetőzött a liberális elitgondolat, nagyjából ennyi bírt Kuncze Gábor kovakőagyából kiszikrázódni hatvan kemény férfiesztendő csiholódása során, s mellé néhány „mártíriusz”, ami viccesnek vicces volt, ámde nem szellemes. Kunczéban a szellemes nem a „mártíriusz”, hanem viszont az a szellemes benne, sőt kifejezetten ügyes, hogy manapság újságíróként hüledezve kérdezgeti a történész szakértőktől: hát hogy akkor mi most hogyan juthattunk idáig kulturálisan, miért van az, hogy a politikai elit éjt nappá tévetolvajbandázik, hellerbandázik, handabandázik?
Kuncze Gábor politikusként a tolvajbandázásbólélt, újságíróként pedig abból él, hogy most valahogyan „nem érti”: mi történt, miért történt, hogyan történhetett meg az, ami megtörtént? Így aztán értelmiségi szakértőket faggat liberális stúdióműsor keretében: Makovecz most miért heller-tolvaj-bandázik? Amikor Kuncze csak simán tolvajbandázott anno, és egyáltalán nem heller-tolvaj-bandázott! Közben pedig nem sül le a bajuszáról a szőr. Mert ismétlem, ott van az, csak nem mindig látszik! Röviden tehát, így hangzott Kuncze Gábor kommentár-kérdése a tévében: miért tolvajbandáznak? Mire jött Romsics Ignác elitszakértői válasza (ezt is rövidítve idézem): Az a baj, elvtársak, hogy odaveszett az irodalmi szóhasználat, mert mindenre azt mondják a parlamentben, hogy „pofátlan”! Na, erre már Ormos Mária is nagyot helyeselt: Úgy van, Ványadt Ványatovics Romsics, mintha csak magam mondtam volna! És ekkor angyal suhan át a szobán (liberális glóriával), Romsics szakértő konstruktívvá emelkedett, megoldási javaslattal élt. Azt mondotta Romsics szakértő a tévében (miközben Kazinczy elégedetten tekintett alá a szemantikailag kvalifikált Mennyeknek Országából), hogy a politikai elit a „pofátlan” szó helyett inkább az „arcátlan” szót szajkózza a parlamentben, merthogy az „arcátlan” irodalmi, a „pofátlan” viszont nem irodalmi kifejezés.
ATV-szakértelem. Kuncze Gábor irodalmian nyelvművelő műsorában. Kérem, Babarczy roppant bajusza alá szoruljak életem végéig, ha nem igaz! Mutatta a tévé! Nem a női bajuszt effektíve, hanem annak sajátos inkarnációit: a szabadelvű szellemi szakértőket.
Visszakanyarodva a „nagyszerű antikommunista filozófus” nagyszerű antikommunista filozófiájához: Heller nemcsak az absztrakt forradalmat tekinti szentnek (Havas Szófiával szemben), hanem a konkrét ötvenhatot is: „számomra 1956 szent volt”. Vagyis. Amíg Havas csupán téved (igaz, nem kicsit, nagyot!), addig Heller kifejezetten ostobának minősül, egyébként ezért stigmázza a másikat (a bornírt emberekre jellemző módon), sztálinista „történelemhamisítónak” bélyegzi a puszta véleményközlőt, azt az embert, aki amúgy tényt nem torzított, és nemhogy hatalmi monopóliumával visszaélve (nincs is olyanja!), de sehogyan sem!
Havas így fogalmaz: „a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva”.
Mi ebben a hamisítás? Még csak azt sem állítja Havas, hogy zsidókra vadásztak volna (noha vadásztak!!!), hanem Havas azt állítja, hogy a Kállai Évákra, Várkonyi Györgyökre, Mező Imrékre, Marosán Györgyökre ugyanúgy vadásztak 1956 őszén, ahogyan a zsidókra 1944-ben (s erről nemcsak a mocskospiszkos Hollós, Lajtai és Marosán ír, hanem Gyurkótól Rainer M. Jánosig ma már minden viszonylag józan történész, tárgyilagos gondolkodó).
Jól tették, hogy vadásztak? Havas szerint nem, Heller szerint igen. Heller szerint emberek fölkoncolása, sebesültek szívének imette kitépése: szent tevékenység. Heller szerint 1956 „szent forradalom”. Nem kicsit szent, nagyon! Hát, ízlés dolga. De fogadjuk el: ötvenhat szent forradalom, ám amiből logikailag még egyáltalán nem következik, hogy Havas Szófia sztálinista hamisító. Heller mégis ezt állítja. Kérdezem: vajon miért? Szentül hiszi?
Mi bizonyítja, hogy Heller, ez a túlmozgásos öregasszony, „nagyszerű filozófus” volna? Minden, amit állít (értsd: agresszíven zagyvál, vagy ahogyan ő maga mondja: „fecseg”, „veszekszik”) cáfolja a professzori megítélést: Heller „nagyszerű filozófus”. Sőt. Heller egyáltalán nem filozófus. Hanem filozófiával foglalkozó foszlott kékharisnya. Ami persze – elvileg – nem zárja ki, hogy lehetnek értelmes megnyilvánulásai. A kérdés csak az: konkrétan melyek az értelmes, érvényes Heller-mondatok?
Tehát nem arról van szó, hogy én itt szelektíven, kvázi gyomlálva ekézem Heller Ágnest, találok egy-két baromságot a szövegeiben, s azokat meglengetve állítom: Heller általában dilettáns (bár, ha így volna, ha csak néhány szellemi szarságot találnánk Heller mondatai közt, már az kizárná a szerző „nagyszerűségét”), vagyishogy én a következőt állítom: Heller Ágnes bármely szövegét piszkáljuk meg, onnan a totális tehetségtelenség bűzlik elő.
Nem így van? Ha nem, akkor tessenek idézni tőle egyetlen olyan tézist, állítást, amelyre azt lehet mondani, hogy érvényes, cáfolhatatlan!
Még a banalitásai is rohadmányok! Amikor Havas Szófia jámboran nyilatkozik a HVG-nek, Heller szerint „éppen úgy” cselekszik, „mint Sztálin, amikor megírta a SZKP történetét”.
Kérdezem: miféle ember az ilyen? Nem miféle filozófus, ti. immár így indokolt a kérdés: miféle ember?!
Nos hát, „Heller Ági” írja egyik csodálatos könyvében a másik csodálatos könyvéről: „A megtorlásokról írottakban ugyan a valóságosnál magasabbra tettük a kivégzések számát, de mivel semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre, ezt nem tekintem hibának. Minden forradalomnak vannak legendái, s amíg a történetírás nem léphet színpadra, addig a legendáknak megvan a maguk jogosultsága” (Filozófiám története 140. oldal).
Csodálatos szöveg. Csodálatos ótvar. Ősfrusztráltan őspatkány-kórság, melyet a csodálatos „Heller Ági” terjeszt most miköztünk. Ugyanez kéjenc alliterációval fogalmazva: Heller hitványsága három osztatú (sőt több, de ezúttal, főként az alliteráció kedvéért, csak három mozzanatról beszélek), úgymint: (1) tudatlanság, (2) korlátoltság, (3) alávalóság.
1) Heller tudatlan. Mert nem tudja, hány embert végeztek ki ötvenhat után. Heller tudatlan, mert „a tudatlanság forrása a tudatlanság”; vagyis teljesen mindegy, hogy azért „nem állt”-e statisztika a szerző rendelkezésére, mert ha megfeszül, se juthatott volna hozzá, vagy pedig azért, mert lusta volt utánajárni, ennek semmi jelentősége, a tudatlanság ugyanis nem hiba, nem hibátlanság, nem vétség, nem vétlenség, nem bűn, nem ártatlanság stb., hanem a tudatlanság mindentől függetlenül: tudatlanság.
2) Heller korlátolt, mert nem érti: komoly, tisztességes alkotó nem fecseg olyasmiről, amiről gyakorlatilag nem tud semmit. Kivégzésekről pedig egyáltalán nem beszélünk pontos, többszörösen ellenőrzött, tárgyi ismeret nélkül; mert pl. a „tudomásom szerint 1000 embert végeztek ki” formulából az olvasó fejében a szám marad meg (immáron tényként lecsapódva!), s nem az álfilozófusi „tudomásom szerint”, mint föltételezés.
3) Heller Ágnes hitvány ember, mégpedig két okból. Részint azért, mert becsapja az olvasót, tudatosan torzít, hazudik (nem tévedésből közöl rossz adatot!), s mindezt azért, mert „ki akarja írni magából” fostos kis kudarcélményét; az arendt-i Hellerrel szólva: a hitványság forrása a hitványságérzet. Továbbá Heller az ötvenhat utáni „kivégzések számának magasabbra tételével” voltaképpen a valódi áldozatok mártíriumát relativizálja, vs. bagatellizálja, attól függően, mekkorát hazudott az ő csodálatos „vonójával” az ő csodálatosan antikommunista könyvében. Kicsit hazudott nyilván. Bármennyivel „tették magasabbra” a kivégzések számát, Heller mindenképp kicsit hazudott, mert mint magától Hellertől tudjuk: az Antikommunista Filozófus akkor lehet Szent Péter az égben, ha kicsit hazudik (de legalább háromszor); márpedig – s ezt is a csodálatos könyv protoszentjétől tudjuk – Heller Ágnes igenis Péternővé szentesül, ha annak eljő az ideje, és persze, ha az Úrral is sikerül hülyéskednievalamelyest férfivonatkozásban (vesd össze). Ha pedig mindez így lesz (márpedig így lesz!), akkor Heller kicsit hazudott értelemszerűen. Függetlenül attól, hogy mekkorát hazudott. Nem tudom, így már elég világos-e az antikommunista dialektika?
Vagyis értem én, hogy „Heller Ági” ügyes, el is fogadom, de mi benne a csodálatos? Kisnagyot hazudni képes akárki! Melbourne-ben is, Budapesten is. Miben különbözik Heller ötvenhatról szóló könyve Heller ötvenhatról szóló levelétől?
Hogy miért használok a „filozófusnővel” szemben kemény (már-már durva) szavakat (korlátolt, hitvány stb.)? Megmondom én azt is nagyon szívesen!
Mindenekelőtt szögezzük le: az ötvenhatos kivégzettek nem az én mártírjaim! Még Angyal István sem, s a legkevésbé Nagy Imre. Továbbá: ötvenhat autentikus megítélése nem lehet morális meghatározottságú. A Hellerék által költött (vagy „csak” terjesztett) „legendáknak” pedig még annyi közük sincs a „nagyszerű filozófiához”, mint Ungvári professzornak a felnőtt értelemhez. Az autentikus ötvenhat történelemfilozófiai elemzés során formálódhat ki. Az ötvenhatos, ötvenhetes stb. eseménysorozat (a lényeget tekintve) politikai aktus. Ha pedig így van, ha ötvenhat politikai meghatározottságú, akkor teljesen nyilvánvaló (egyébként ezt ma már minden józan ember belátja!), nem Nagy Imrének, hanem Kádárnak volt igaza. Ugyanakkor (mindezek dacára) Nagy Imrét mártírnak tartom. Nem az én mártírom (és nem is Helleré!!!), hanem „önmaga” (önnön életének, múltjának, lelkiismeretének) vértanúja. Nagy Imre nem egy obligát politikai likvidálás áldozata, ő ugyanis de facto öngyilkosságot követett el. Lehetett volna Galilei (a lehetősége megvolt rá!), ő mégis a szókratészi, brunói „modellt” választotta. Hogy miért? És hogy Kádár miért vált (válhatott) Galileivé? Több oka van ennek, egyet említek, mert talán ez a legfontosabb: tény, hogy 1953 és 1955 között Nagy Imre volt Kádár de jure és (egyik) de facto börtönőre. Ha fordítva történik a dolog, Kádár a Szókratész (ez szinte bizonyos) és (valószínűleg) Nagy Imre a Galilei, amitől persze a tény tény marad: Nagy Imre mártír. A kevesek egyike (nem minden kivégzett volt mártír)! Na most, a valódi vértanúk közé odakölteni még számos forradalmi „holt lelket” (a politizálgató „filozófus” kudarcélményét, hitványságérzetét kompenzálandó), s fölhígítva ezzel az igazi áldozatok mártíriumát, egyszerűen disznóság. Nincs rá jobb kifejezés.
Vagyishogy éppen Heller a Hannah Arendt-i Gonosz, mely Gonosz „forrása” ama Ungvári professzor által csodált „40 könyv” közül kettő. Az a kettő, amely a csodálatos „Heller Ágit” „nagyszerű antikommunista filozófussá” tette.
Faragó Vilmosnak külön: ha ez az okos Heller Ágnes okos antikommunizmusa, akkor szívből kívánom, hogy legyen a neofita Faragó lelkének (megérdemelten szép-öregkorára) könnyű az ifjú demokrácia! Én inkább maradnék kommunista. Mi több: „szélsőbalos” kommunista, és nem is annyira értékalapon (engem elsősorban a logika, a következtetések s másodsorban az elvek orientálnak; hogy egészen világos legyen: nem a logika következik az elvekből, hanem fordítva: az elvek következnek a logikából), szóval, már csak azért is maradok „szélsőbalos”, merthogy egyáltalán nem kívánok hasonlítani ezekre az emberekre. Még a decens komonistákra sem! Valahogy minden puhát, legitim-langyosat kiköpök a számból, főként Tamás Gáspár Miklós belkávéházi, takony-radikális baloldaliságát. Általában utálok minden olyan ideologizálást, politizálást, amely érzelmek, elvek, indulatok, pillanatnyi benyomások alapzatán hörög, szerintem az ilyesmi szánalmas dolog, teljesen mindegy, hogy az igehirdető ex cathedra állít „abszolút igazságot”, vagy megengedőn-liberálisan zümmögi: „mindenkinek meglehet a maga igazsága”. Egyébként éppen a Tamás Gáspár Miklós-i búcsúorgia a legkacagtatóbb paródiája az „elvekhez” (zömmel a pőre, pillanatnyi indulatokhoz) igazított „igazságokon”, doktrínákon alapuló ideologizálásnak. Az önnön magától hetente gyökeresen „búcsúzó” Nagyfilozófus számára egyetlen üszkös banalitás marad némi mentségül: „hát végső soron emberek vagyunk”. Míg a spiclimód neofita Heller Ágnesnek ennyi kibúvója sincs. Heller azt állítja, attól válhat Szent Ágnessé, hogy Péter is háromszor tagadta meg Jézust. Jó, elfogadom, viszont nem négyszer, nem ötször, nem hatszor, gyerekek! Számoljuk csak össze akkurátusan! Heller megtagadta Jahvét, megtagadta Sztálint, Rákosit, megtagadta Nagy Imrét, megtagadta Lenint, Lukácsot, Kádárt, Hermann-t, megtagadta Marxot, s ez úgy nagyjából kilenc, amelyről bárki tudhat. Ha pedig jól osztok-szorzok, mindebből három szentpéterségre is futná (kakas nélkül kotkodálva), vagyis igen valószínű, Heller megtagadna mindent és mindenkit, aminek és akinek ő a közelébe jutna. Jahvét, Jézust, Allahot, Buddhát, Ámont, Zeuszt, Sivát , Krisnát… bárkit.
Tehát a lényeg: a Faragó Vilmosok, Heller Ágnesek (egészen kicsiben: a Babarczy Eszterek), mondjuk ki kereken, ne sajnáljuk rá a szót: hipokriták! Nem pusztán hadoválnak az értékek elsődlegességéről, hanem kifejezetten hazudoznak. Azért nevezem őket hamiskodóknak, szemforgatóknak, mert az értékek primátusát, sőt kizárólagosságát hirdetik, nem a rációt, a logikát, hanem a „tudást” üdvözítik, istenítik (némelyek egyenesen kultúrasszista hivatkozások alapján), míg a „tudáson” kizárólag diplomázottságot értenek, noha nyilván tudják: a diplomázottság nem azonos az iskolázottsággal, még kevésbé a műveltséggel, a legkevésbé pedig az értelemmel, bölcsességgel, okossággal. Babarczy Eszter „diplomagyűjtőnek” vallja magát, míg Ungvári Tamás szemében valamely „diplomagyűjtő”, valamely parvenü könyvfirkász (pl. Heller), lett légyen bármily tehetségtelen, sőt korlátolt, par excellence okosnak, de minimum „okos nőnek” számít. Figyelemreméltó, hogy az „okos nő”, „okos asszony” jelzős szerkezetet öntudatlan lekicsinyléssel használja Faragó éppúgy, mint Esterházy, Verebes, illetve a Heller mellett prókátorkodó Ungvári Tamás. Verebes mondta Babarczynak a tévében, méghozzá tapsikoló feministák (pl. Forgács Zsuzsa) füle hallatára (betűhíven idézem): „Eszter, a maga közírói tevékenységét figyelve, olvasva – lévén, hogyha egy értelmiségi társaságban vagyok és azt mondja… mondjatok egy nagyon okos nőt, akkor ma, manapság az ön nevét szokták mondani... mert… exteriőrje folytán egy csinos nő… és még ráadásul…”.
Többször idéztem itt ezt a szöveget, elismerem, már majdhogynem az unásig menően, ti. szerintem Verebes az emblémája a Faragó-féle, Ungvári-féle „liberális” hipokrízisnek. E roppant férfiak nem azért nem tartják igazából okosnak például Babarczyt vagy például Hellert (ti. az „okos nő”, „okos asszony” jelzős szerkezet freudi elszólás), merthogy meglehetősen buta emberek Hellerék (hiszen hát okosak ők, hiszen 40 könyvük, 40 diplomájuk van!), hanem viszont azért, mert nők, vagyis (Verebessel szólva) a lényegük az „exteriőrjük folytán” állapítható meg, „és még ráadásul” „okosak is”. Már persze, ha van legalább 40 diplomájuk.
Faragóék számára a tudás, az értelem, a szellemesség szimplán papírrongy, voltaképpen ezért hirdetik harsányan a nő szellemi egyenrangúságát, miközben a „női okosságot” „freudilag” eleve korlátozott értelemnek tekintik, és ezt ki is mondják, csak mivel ők is korlátoltak, nem veszik észre, hogy kimondták.
Hát igen, csakis különbözni szabad az ilyen emberektől! Nem elvegyülni köztük, majd kiválni, hanem ab ovo különbözni! És persze a Makovecz Imréktől is, a Hankiss Ágnesektől is; tudniillik van itt egy bűbájos paradoxon! Tulajdonképpen egyik „bandától” sem nehéz különböznöm, hiszen a Heller Ágnesek, Bánó Andrások, P. Szűcs Juliannák, Gerő Andrások, illetve a Hankiss Ágnesek, Bayer Zsoltok, Bencsik Andrások, Schmidt Máriák egyaránt irtóznak a hozzám hasonló fazonoktól, mégpedig olyannyira, hogy messze távolabb érzik magukat tőlünk, mint egymástól. Nemcsak intellektuálisan, lelkileg is! Még egy fintor, ám ha jól belegondolunk, teljesen logikus: Hellerék, Hankissék leginkább ahhoz a Babarczy Eszterhez érzik magukat közel (Esterházytól Almásin át a „gójok” vezérmotorosáig, mindahányan), aki a Gyurcsány vezette Jobbik szamárhátas eljövetelében vizionálja a balliberálisan kitartásos szebb jövőt. (Gálvölgyi-parafrázissal szólván: ez nem paródia, ez az unió-gyepűs, menórásan gárdamellényes Babarczy-rögvalóság.)
Makovecz – lényegileg! – ugyanazt állítja, mint pl. Ungvári: „Heller világhírű filozófus”, vagy mint pl. tegnap Farkasházy a Heti Hetesben: „Heller Európa-hírű filozófus”, értsd: tehetséges. Annyi a különbség, hogy Makovecz egyszersmind lebandázza a csürhéző Hellert. Ami nem lényegi különbség. Makovecz, Hankiss, Csintalan (miként amott Farkasházy, Ungvári) alapvetően téved. Heller ugyanis nem tehetséges (teljesen függetlenül attól, hogy zsidó vagy nem zsidó!). Ezt itt be fogom bizonyítani!
Ha a Hellerek, Hankissok, Babarczyk nem volnának egymás számára „világhírességekként” (illetve szerelmetes ellenségekként) jól kitalálva, ügyesen megcsinálva, egyszerűen megszűnnének létezni. Nem véletlen ám, hogy mindig sietnek egymás „zsenialitását” elismerni! Miként – nagy valószínűséggel – én is megszűnnék (pedig én aztán igazán zseni vagyok!), ha nem vicsorognának a közéletben (pró és kontra egymásba borulva) fölfuvalkodottan buta emberek. Másként fogalmazva: ha nem volna kommunizmus, tényleg nem tudom, mit tennék a magam helyében! Antiszemitává nem szívesen válnék horribile dictu (liberális demokratává sem!), ám valamit akkor is csinálnom kéne, hogy még csak véletlenül se hasonlítsak a különféle színű-szagú, de egyaránt bornírt neofitákra. Persze mindez akadémikus fölvetés, hiszen itt van nékem Marx, József Attila, Hermann, sőt Lenint is (!), akik által élesen meg tudom magam különböztetni a Faragó-féle, P. Szűcs-féle szellemi-erkölcsi vakarékoktól, sőt a Krausz Tamásoktól is, a Tamás Gáspár Miklósoktól is, a Heller Ágnesekről, Radnóti Sándorokról már nem is beszélve. Tegyük világossá: Ungváriék valójában engem tartanak igazán undorítónak, mételynek, nem annyira az antiszemitákat, és ez nem holmi üres kérkedés részemről, ez tény! Nemcsak logikus, személyes tapasztalat is. Például:
Ha Lujza nyakába hányna egy gusztustalan és még ráadásul kötözködő, homályos tudatú alak, tehetségem szerint megvédeném. Már pedig lényegében ez történik.
Vannak politikai és nemzetiségi különbségek ellenére is közösen leküzdendő kórságok, az ótvaris ilyen. Meg te is.
A Szent István park, mint az én kultikus toposzom nevével való visszaélés miatt meg majd időben összetűzünk [ti. lujzával], ha már felszáradt az emléked is.
Tudni kell: a „lujza” nevű nick már egészen penetránsan volt antiszemita, a „Szent István parkot” (mint „kultikus toposzt”) nyíltan, szemérmetlenül „fikázta” (erre utal a fenti kitétel). Viszont az antiszemitákkal való elvi, morális stb. „összetűzés” joggal várat magára, nem időszerű a konfrontáció, ugyanis még nem „száradt föl” a „homályos tudatú szerencsétlenség”, az „ótvar” „emléke”.
Az „ótvar” persze lehet „métely” is, kinek melyik szó jut eszébe hirtelen a másik személyére vonatkoztatva.
És én e „közösen” vívott küzdelmet (az egymás kvázi lemételyezését, lebandázását, lecsürhézését), de főként a „közös ellenség” (büszke szerénységem) leótvarozását nevezném az ellentett Ágnesek dialektikus internacionáléjának, már ha tudnám, hogy ez nemzetközi jellegzetesség is. De nem tudom, így inkább transzfúziónak titulálom a jelenséget: Hellerék, Makoveczék egymástól, egymásból nyernek lelki és szellemi vérátömlesztést.
Nevesítsük általánossá, amit az idézett nick e fórumon boldogankivicsorított magából, vagyis: a Faragó Vilmosok, P. Szűcs Juliannák lelkében kedves „szélsőbalosságom” még Auschwitznál is elviselhetetlenebb, elfogadhatatlanabb. És itt jön el végre a ceterum censeo: amíg Auschwitznál csak szimplán, addig Babarczy bájos végbelénélmársokszorosan vagyok kibírhatatlan Ungváriék számára, és pontosan így jutunk el, méghozzá hibátlan asszociáció révén, „Heller Ági” szent forradalmától, csodálatos könyvétől, illetve Ungvári Tamás prosztó-professzori peckességétől „babarczyeszter” csillagos jegyű, szintén szent, revolutív erejű Nagyvalagáig. Egyébként ezért érdemes fórumoznom. Esküszöm, Lenin elvtárs nem fizet érte, s nemhogy nekem, de még a kfft.-m (korlátolt felelősségű filozófiai társaságom) alkalmazottainak sem. Egyetlen fillér sem kerül a zsebünkbe! És még az is jogszerű átutalással!!!
Ungvári Tamás a tévében: „Heller Ági írt 40 könyvet”, mely könyvekben „szakított kommunista múltjával”, és lett „nagyszerű antikommunista filozófus… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni…Aki Heller Ágnest kommunista múlttal vádolja, az nem tudja, mit beszél”, ugyanis Heller „írt 40 könyvet (többek között ötvenhatról), amelyek csillagos jegyei a nagyszerű tiltakozásnak az elnyomás ellen”.
Jó, akkor olvassuk, mit ír Heller „Ági” az ő „csodálatos könyvében” az ő „csillagos jegyéről”, „többek között ötvenhatról”, olvassuk, mit ír „nagyszerű tiltakozásáról az elnyomás ellen”; ezt írja: Ausztráliában senki semmit nem tudott az 1956-os „forradalomról”, „ezért döntöttük el, hogy írunk egy könyvet ’56-ról, legalábbis így indokoltuk meg magunk előtt. Alapjában azonban magunk miatt tettük. Újra akartuk élni azokat a napokat, s talán ki is akartuk írni magunkból a frusztrációnkat”.
Kérdezem: mi ebben a csodálatos? Mennyiben csodálatos az a könyv, melynek szerzői nem akarnak a művükkel közölni semmit? Tulajdonképpen még önmaguknak sem vallják be, mi a céljuk az alkotással: „talán ki akartuk írni magunkból a frusztrációnkat”.
Jó, de miért kell ehhez könyvet írni? Milyen értelmiségi, egyáltalán: értelmiségi-e az, aki frusztrált? Még művész esetében is problémás a dolog, a műalkotás megjeleníthet frusztrációt (mint emberi jelenséget), ám aligha lehet frusztráltság terméke. Heller kínos kudarcosságában nem akar (mert nem tud) közölni senkivel semmit, privát pszichoterápiának tekinti a könyvírást. Ami persze lehet indokolt, tanulságos (pszichiátriailag), ám aminek a filozófiához nincs köze, legföljebb a csodálatosan frusztrált (értsd: intellektuálisan kudarcos) „antikommunista filozófiához”. József Attila nem akarta megjelentetni a Szabad ötletek jegyzékét, noha a költő egyetlen „szabad ötletében” több gondolat van, mint az összes Lukács-iskolás bölcselő óvodásan liberális őspatkánykodásában együttvéve.
A frusztrált Hellerék perszonálisan két seggel (így nyilván kétszer két ülésben) kevergetve-kavarva megkotyvasztották, majd előtálalták, kiporciózták az iszonyodó kis szegények üres levesét; hogy aztán Ungváriék is boldogan kanalazgassanak, hörpölgessenek belőle; dicsérgessék a kosztosok a háziasszony „nagyszerű”, „csodálatos” főztjét; tudniillik „hal” is van ám a „tortán” (erről bővebben később); mármost én elhiszem, hogy ez ízlik mindenkinek, s mivel Ungváriék nyilvánosan csámcsognak rajta, indokolt a nyilvános kérdés: mi a csodálatos Heller frusztrációjában? Miért nagyszerűebb, csodálatosabb Heller kudarcossága, mint bárki másé (mondjuk, Bőndörös elvtársé)? Ráadásul (Ungvári professzor szerint) olyannyira csodálatos a „40 könyv”, hogy a szerző bevallott őspatkányságán túl (rattus philosophi), a korábbi, Heller által tagadott, de nyilvánvaló patkánysága (rattus moris) is meg van bocsátva. Sőt az egekig (nominálisan Szent Péterig) van magasztalva, ti. Ungvári erkölcsi ítéletében is példaként szolgál az ifjúság (a harcos antikommunista ifjúsereg) számára Heller Ágnes antikommunista megvilágosodása. Vagyis Ungvári szerint nem Heller az undor és métely, hanem az, aki Heller árulásáról, spicliségéről beszél. Merthogy az „Ági nem tudott jól tiltakozni”, és mert az „Ági írt egy csodálatos könyvet ötvenhatról”.
Rendben van, de konkrétan mit írt az „Ági” ötvenhatról?
Konkrétan semmit. Maga vallja meg később, lényegileg semmit nem tudott ötvenhatról (gyanítom, ma sincs ez másként): „alapjában magunk miatt írtuk”.
Értem én, csakhogy ez nulla! Illetve még annál is kevesebb, ti. – nem csalás, nem ámítás! – Heller a csodálatos („szent”) forradalomról írt csodálatos könyvéről alkotott másik csodálatos könyvében (bonyolult a mondat, noha egyszerű az élet: Hellerék az ötvenhatról szóló könyvüket önmaguknak írták, így hát azon se csodálkozzunk, ha a Filozófiám története is Helleről – nem a filozófiájáról – szól), szóval, ez olvasható a csodálatos műben: „A megtorlásokról írottakban ugyan a valóságosnál magasabbra tettük a kivégzések számát, de mivel semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre, ezt nem tekintem hibának. Minden forradalomnak vannak legendái, s amíg a történetírás nem léphet színpadra, addig a legendáknak megvan a maguk jogosultsága” (140).
Csodálatos szöveg. Csodálatos ótvar. Ősfrusztráltan őspatkány-kórság, amelyet a csodálatos Heller Ági terjeszt most miköztünk.
Hogy mi bizonyítja a kemény állítást? Erről írok legközelebb.
Előtte még annyit: nem olvasok el minden szarságot. A műveltséget nem a mennyiséggel azonosítom (az okosságot még kevésbé), így Hellert (mint komplex trutymót) egyáltalán nem olvasom. Csak, ha fölszólítanak rá. A Bicikliző majom elolvasására Faragó Vilmos szólított föl, sőt a saját példányát is kölcsönadta (majd amelynek elemzése nyomán közölte Faragóval P. Szűcs Julianna, hogy „szélsőbalos” vagyok; merthogy P. Szűcs nénit se az eszéért szeretjük), míg a Filozófiám története elolvasására maga Ungvári professzor szólított föl a tévében. És mivel e fölszólító emberek nemigen látnak a hatalmas arcuknál messzebbre egyetlen centiméterrel sem, Ungvári professzor még arra is fölszólított, hogy „kössek bele” a könyvbe (Faragó ilyet nem mondott). Ungvári azért oly magabiztos, mert az hiszi a jámbor (Lendön of univesziti súl), valami attól lesz abszolúte kikezdhetetlen, hogy ő nem ért belőle egy kukkot sem (Nyjork of súl); egyébiránt Hellerék sem igen értik, mit írtak le annakidején (of Melbörn) – erről beszélek legközelebb.
Altostratus Tamás Gáspár Miklós leleményes propagátora, márpedig Tamás Gáspár Miklós derék, becsületes férfiú (s a többi is mind, mind becsületes), ezért aztán (szintén derék, becsületes kíváncsiságom okán) átfutottam Altostratus hozzászólásit, és ugyebár, aki keres, az talál, így hát magam is ráleltem egy tipikus, pszichobugyogóban totyogó felhő-lelkendezésre:
Heller tehát „filozófus”. Arendt „filozófusnő”, az „»első« nagy filozófusnő”.
Heller a második. Ő viszont nem nő.
Nem kérdezem, miért került az „első” idézőjelbe, ti. nincs a kérdésre értelmes válasz; azt sem kérdezem, miért „természetes”, hogy a nagy „filozófus” kicsike szamárságokat beszél, mennyiben tartozik a „filozófus” természetéhez a fecsegés (hacsaknem annyiban, hogy a filozófus a „nagy filozófusnő” méltó utóda), azt viszont megkérdem: milyen alapon legyünk mi büszkék Heller Ágnesre?
Ahogyan például az obligát Teller Edére? Puskás Öcsi bácsira? Balczó Bandira? Kertész Imrére? Dzsudzsák Balázsra?... Igen, csakhogy ez az a szint, amelynél már nincs lejjebb! Ez a gödör legalja.
Kik vagyunk „mi”? Heller szülei? Tanítói, tanárai? Lukács György? A Fehér „Feri”? Mi közünk Heller Ágneshez?
Netán származástanilag legyünk rá büszkék? Legyünk immáron teljesen hülyék? A legeslegvégsőkig menően? Rendben van, legyünk hülyék, büszkélkedjünk Heller Ágnessel nemzeti alapon (plusz/vs. genetikailag), járjunk a világban öntudattal, fölemelt fejjel, ez is egyik bevált módja a szellemi elkorcsosulásnak, büszkélkedjünk, de ne racionálisan, henem nacionálisan, jót teszünk vele magunknak, csakúgy, mint másoknak, ám akkor is marad a kérdés: mit kezdjünk méltó büszkeségünkben Heller kardinális kijelentésével: „Én nem Árpádtól, hanem Ábrahámtól származom. Tehát ott is van egy hazám, a szó misztikus értelemében. Nem a szó történelmi értelmében, mert történelmi értelemben nekem Magyarország a hazám”.
Ugye?! Megkerülhetetlen a kérdés: végül is a „szó”-nak mely „értelmében” legyünk büszkék Heller Ágnesre? A „szó misztikus”, vagy a „szó történelmi” értelmében? Szerintem „a szó történelmi értelmével” még csak próbálkoznunk sem érdemes, hiába töltenénk vele az időt, hisz’ Heller világosan megmondta: ő nem Árpádtól származik. Jó, nem tőle származik, és akkor?!? Akkor mi most mi a francot csináljunk?! Származzunk Ábrahámtól? Vagy verdessük a fejünket a falba? Merthogy egy életben csak egyszer származhat az ember (ebben nincs korrekció!), a misztikus tutiról pedig már, nagyon úgy tűnik, igencsak lekéstünk. Továbbá: mit tegyen az a mezei Heller-rajongó, aki példás alakban, büszökre vágyódván, sem nem Árpádtól, sem nem Ábrahámtól származik? Hanem mondjuk, Szvatopluk az őse. Vagy Odin. Vagy Erik, a viking. Bud Spencer… Lehetünk-e büszkék Heller Ágnesre akkor is, ha a veres seggű páviántól származunk? Esetleg a Rattus Philosoph-tól. Vagy akkor csak igazán?! (Erről bővebben később.)
Világos, de miért? Miért „illene” odafigyelni Heller „nem helytálló” véleményére? Az is helytálló?
Na most, szerintem a döntő kérdés nem az, hogy Hellernek melyek a nem helytálló „véleményei”, és már csak azért sem, mert eo ipso indifferens, hogy a „vélemény” (bárki véleménye!) helytálló-e vagy sem, ti. az ítéletet (állítást, megállapítást) mérjük a valóság mércéjével, szóval az a kérdés Heller esetében, hogy melyek a helytálló megállapításai.
Egyáltalán, vannak-e ilyenek?
Hol az az egy?!
A következőt állítom: Hellernek nincsenek tévedései. Merthogy nincsenek ítéletei. Csak vélekedéseiről tudunk. Vagy ahogyan maga Heller mondja: fecsegéseiről.
Nem így van? Ha nem, akkor legalább egy konkrét állítást, megállapítást tessenek idézni Hellertől! És akkor arról lehet beszélni! Minden egyéb lelkendező, büszkélkedő, apologetikus stb. szöveg csak unalmas Ungvári-locsogás.
Miként az itt idézett Tamás Gáspár Miklós is fecsegő ember: „nem félünk semmilyen hatalomtól, őszintén beszélünk, keményen, lehetőleg színesen, hatásosan fogalmazunk, nem azért élünk, hogy óvatoskodjunk és mellébeszéljünk. És hát temperamentuma is van az embernek…”.
Tehát. Hogyan beszéljünk, hogyan fogalmazzunk? Bátran, őszintén, keményen, színesen, egyenesen, hatásosan, temperamentumosan.
Milyen érdekes, a filozófusi fölsorolásból csak az „értelmesen”, „cáfolhatatlanul”, „meggyőzően” kifejezések maradtak ki!
No comment – mondom én, s ha nem is túl színesen, hatásosan, de legalább őszintén.
Egyébiránt őszinte bárki lehet! Ugyanakkor, sajnos, az őszinteségből – miként a fönti példa mutatja – nem lesz értelem. Esetleg „színes”, ámde dögletesen unalmas fecsegés. Félig-meddig tanyán nőttem föl, ezért pontosan tudom (és mert önzetlen vagyok, elárulom a nagy titkot a Városi Filozófusoknak is), az iromba kotlós intellektuálisan éppoly unalmas, mint a többi, ti. az is csak kotkodácsolni (maximum kárálni) képes baromfi-udvari-filozófusi kapirgálásai közben.
"– Ennek a korszaknak az volt az egyik legfontosabb meghatározottsága, hogy most végre azt mondjuk, amit gondolunk. És én azt mondtam. Elfogadom, hogy én ennek a szellemnek végletes reprezentánsa lehettem. Elfelejtjük a mellékes megfontolásokat, nem nézzük a közvéleménykutatási adatokat, nem félünk semmilyen hatalomtól, őszintén beszélünk, keményen, lehetőleg színesen, hatásosan fogalmazunk, nem azért élünk, hogy óvatoskodjunk és mellébeszéljünk. És hát temperamentuma is van az embernek, s az enyém kétségtelenül nem nagyon sápatag és halk. Egy professzionalizálódott politikai életben mindebből persze sok minden hibának számít, nem véletlen, hogy én abban már nem is vettem részt. Azoknak az éveknek azonban, amelyekről most beszélünk, mégiscsak forradalmi hangulatuk volt."
Ez a szöveg azóta önálló életet él, előhúzzák, amikor kell, visszadugják, amikor éppen nem aktuális. Ha tehát tévednék a szöveghűséget illetően, akkor kéretik az egészet tárgytalannak tekinteni.
… emlékeim szerint a vitát ezzel sikerült is lezárnia, tehát ha úgy tetszik politikailag kimozdította az ügyet a döglődés állapotából, egyszóval [Kis János] helyesen járt el...
Így „tekinti” ugyanazon hozzászólás (eleje és vége) „tárgytalannak” önmagát! Ugyanis a két idézett szöveg szögesen (stílszerűen fogalmazva: okosan, Kis János-i okossággal) mond ellent egymásnak. Tudniillik Kis János (mint kibic) semmiképp nem zárhatta le a parlamenti vitát, míg a társadalmi vitát még a fent idézett okos emlékezet szerint sem zárhatta le, hisz’ ezen okos (értsd: Kis János-i) emlékezet szerint a svájcisapkásozás „azóta önálló életet él, előhúzzák, amikor kell, visszadugják, amikor éppen nem aktuális”.
Pontosan ez történik. (Nem kötözködésből mondom, hanem betűhűen.) És pontosan ezen okból kérdeztem: vajon miért csodálkoznak Bánóék, Gerőék, Ungváriék, ha a svájcisapkásozó, a „nemzetinek álcázott ökörségekről” szóló pökhendi szövegeket a „makoveczek” sértésnek veszik, s időnként erősen „visszabandáznak”, „visszasvájcisapkásoznak”? Vagy oda. Illetve vissza. Tyúk-tojásalapon.
„Undor”? „Métely”? „Nemtelen”? Az. Viszont mindezt nem én csinálom, gyerekek, én ugyanis csak „kötözködöm”. Itt, ezen a fórumon. Kötözködésből szólok: nagyon úgy tűnik, nem tetszettek megérteni, hogy amíg az üres (olykor akaratlan, olykor szándékos) sértésekkel (csürhézéssel, ökörségesezéssel, svájcisapkásozással, mucsaizással, tudatlanozással, undorítózással) méltóztatnak kommunikálni a közéletben, addig itt zsidózva lesz. Méghozzá fokozódó mértékben. Lehet, hogy amúgy is, lehet, hogy mindenképpen zsidózva volna, de így egészen biztosan az lesz. Továbbra is. Miért? Merthogy (Jézussal szólván) éppen te mondád: minden sértés „önálló életet él, előhúzzák, amikor kell, visszadugják, amikor éppen nem aktuális”. Ha nem volna a tárgyi szövegösszefüggésben képzavar, azt mondanám: tüske a köröm alatt. (Azért képzavar ez, mert a köröm alá szorult tüskét nem szokás a kihúzás után visszadugni. Szokás ilyesmit csinálni, emlékeim szerint, de nem a tüskével.)
Tehát. Egyszerű a megoldás: ha jó az, hogy zsidózva van, akkor tessenek tovább csürhézni, mucsaizni, ökrözni, undorítózni nyugodtan, ha viszont nem olyan jó dolog a zsidózás (mint amilyennek látszik), akkor tessenek talán kulturáltan viselkedni (non dixi et salvavi animam meam), horribile dictu akár egyoldalúan is, és még akkor is, ha a „makoveczek” olykor nagyokat finganak a Himnusz eléneklése közben! Meg kell érteni, nem mindenki Vikidál Gyula, nem mindenkinek könnyű a dalolás mint szomatikus tevékenység!
Ezt állítom. És ha ez kötözködés, akkor legyen kötözködés, nem zavar, én mindenre tudok válaszolni; amúgy pedig kenyérre, sőt puha-foszlós kalácsra lehet kenni a lelkemet.
Egyébként pontosan erről beszéltem korábban: én soha senkit nem támadtam meg (főként nem primitíven személyeskedve) a másik politikai, ideológiai, esztétikai nézete, ízlése, meggyőződése miatt, ám ha valaki nagyon úgy érzi a fórumon, hogy kikanalazta, befalta már az összes szumószart, amelyet Kis János debatter-küblijében talált, s engem kötözködőnek (vagy bárminek) titulál, akkor annak meglesznek a sajátos konzekvenciái. Vagyis részemről nem zsidózva lesz (építész vagyok, de nem „makovecz”!), hanem viszont részemről „kötözködve” lesz.
„Az teljesen rendben van, hogy kötözködöl, csak csináld úgy, hogy betűhűséggel ragaszkodsz ahhoz, amit írtam.
Nem tudom nem észrevenni, hogy nem azt írtam, hogy Kis okos (bár annak tartom...”
Akkor „csinálom úgy”. Betűhűséggel kötözködöm: kétségtelen, nem azt írtad, „hogy Kis okos”, és az is kétségtelen, hogy „annak tartod”. Miközben az is kétségtelen, hogy én ezt írtam: „te Kis Jánost okos embernek tartod”. Nem azt mondtam, hogy ezt írod, hanem hogy okosnak tartod. Betűhíven. Vagyis nem pontosan értem, miben áll a kötözködésem, ha magad állítod, hogy Kist okosnak tartod (ti. én is ezt mondtam).
Netán azt tartod kötözködésnek, hogy én nem tartom Kis Jánost okosnak?
„azt írtam, hogy okosabb annál, hogy úgy gondolja”
Ha azt írod, hogy „okosabb annál”, akkor ezzel eo ipso állítod, hogy okos, mivel a buta éppúgy nem lehet okosabb (valaminél), miként a csúnya sem lehet szebb a még csúnyábbnál, hanem csak kevésbé lehet csúnya a még csúnyábbnál. Aki szebb, az eleve szép, aki okosabb (valaminél), az eleve okos.
„A magam részéről egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy sosem gondolta a koronát egyenértékűnek, egyneműnek, azonosnak vagy helyettesíthetőnek a svájci sapkával.”
Én pedig a magam részéről nem tudom, Kis János mit gondolt, mit nem gondolt magában, de nem is érdekel. A tény érdekel: Kis János svájcisapkáról beszélt. Ergo butaságot beszélt. Általában is, az adott politikai kontextusban is, ti. a címerről zajló vitának semmi köze a svájcisapkához. A félhülye (vagy tán egészen az) poénkodás arra volt „jó”, hogy embereket megsértsen, hergeljen vele a „vitázó”, de legalábbis olyan ürügyet szolgáltasson a zsidózáshoz, amelyet nem az antiszemitáknak kellett koholniuk; magyarán: az „okos” Kis János a „valaminél okosabbságával” máig hatóan könnyítette meg az antiszemiták dolgát. Ha viszont Kis János helleriánus, vagyis ha az volt a célja, hogy fokozza az antiszemitizmust, erősítse a zsidók iránti gyűlöletet, akkor legalább a magához (s a Hellerhez) való esze megvan, ezt nem vitatom, ám okosnak így sem mondható. Mint ahogyan Heller Ágnes is buta ember.
„A legokosabb emberek száján is kijön olykor az adott pillanathoz nem feltétlenül illő megjegyzés. Sőt, akad, aki fingik a Himnusz éneklése közben, nem törődve azzal, hogy mellett álló hazafias érzelmű honfitársát ez viszolygással tölti el. Ismerek olyan nemzeti érzelmű és köntösű politikust, aki nem tudná a Himnuszt a második versszaktól folytatni.”
És? Akkor ezzel most mit akarsz mondani? Hogy aki fingik, az okos? Hogy az a politikus, aki nem ismeri a Himnuszt, okos? Miről fecsegsz? Honnan tudod, hogy ki okos, ki nem, ha egészen zavaros dolgokat beszélsz?
Egyébként pedig a legokosabb emberek száján soha nem jön ki butaság. Az okosság fő attribútuma nem a tudás, hanem az önfegyelem. Az okos ember éppen arról ismerszik meg, hogy nem beszél olyankor, amikor félő, hogy butaság szalad ki a száján. Nem az az okos, aki mindent tud, hanem az, aki nem fecseg, főként, ha nem tud valamit, illetve nem biztos abban, amiről éppen folyik a szó. Vagy pedig nyilvánvalóvá teszi: amit mond, hipotézis, föltevés stb. Míg az olyan Kis János, aki hülyeségeket dumál összevissza svájcisapkáról, miegyebekről plusz gúnyolódik is, kifejezetten ostoba embernek minősül.
„Egészen komoly emberek száján is kiszalad, hogy "basszátok meg", amikor a politikai ellenfél sunyi aljasságok sorozatával gátolja az előrelépést. Na és?”
A „na és” szintagma Orbán szájából így hangzik: „oszt jónapot”. Ízlés kérdése, engem mindenesetre a hideg kiráz az olyan (cinikus) emberektől, mint amilyen az Orbán, illetve mint amilyen te vagy.
Egyébként pedig az „egészen komoly ember”-nek éppúgy nincs köze az okossághoz, az „okos ember”-hez (vagyis a vitatott tárgyhoz), miként a politikus ismerősöd fingásának sincs köze a svájcisapkás címerhez.
„Az teljesen rendben van, hogy kötözködöl, csak csináld úgy, hogy betűhűséggel ragaszkodsz ahhoz, amit írtam”.
Jó. Akkor betűhíven. Az „okosság” betűhíven o-k-o-s-s-á-g, a „komolyság” betűhíven k-o-m-o-l-y-s-á-g, míg a „fingás” betűhíven f-i-n-g-á-s.
Betűhíven kérdezem: mi közük egymáshoz?
Betűhíven idézlek: „a címerről folytatott vita tartalmatlan, álságos és időt rabló, és hogy aki ezen lovagol már sokadik hete, az nem törődik a friss-ropogós demokrácia előtt álló fontos kérdésekkel, lebutítja a problémákat jelképes konfliktusokra és hitvitákra, mégpedig azért, mert a komoly ügyektől retteg, viszolyog, nincs érdemi mondanivalója, és már előre izzad a tenyere, ha terítékre kerülnek. De bezzeg egy jó kis címervita, ahol elő lehet húzni tücsköt-bogarat, koronát szentségestül, tanostul, szembe lehet futtatni Kossuthot Istvánnal, nagyszerűen lehet dagonyázni a nemzetinek álcázott álkérdésekben, fel lehet bolygatni derék emberek nemzeti érzelmeit, szembe lehet őket fordítani a progresszióval, nos ez a valódi lételeme és táptalaja a makoveczeknek mindmáig, innen loccsanhatnak be egyenesen az Alkotmányba és nyerhetnek kivételes elbánást, mert párszor mondtak valami értelmezhetetlen, de nemzetnek álcázott ökörséget”.
Dögletesen unalmas lózunghalmaz. Még a lapos közhelyigazság szintjét megüti a szöveged. Merthogy nem mindenki olyan cinikus ám, mint amilyenek ti vagytok (te, az Orbán és a Kis János)! Fecsegsz. Nem tudod bebizonyítani, hogy mindenki, aki a címerről vitázik, azért teszi, mert ugyan egyáltalán nem érdekli a címer, viszont „a komoly ügyektől retteg, viszolyog, nincs érdemi mondanivalója”.
Tipikus ungvári-helleri-kisjánosi buta-pökhendiség: az a komoly ügy, ami neked komoly. Téged a címer nem érdekel (az néked „svájcisapkás”), így a dolog nyilván mást sem érdekelhet. Ha viszont a másik úgy tesz, mintha érdekelné az „álságos címervita”, az csakis azért lehet, mert az illető „retteg” a „komoly ügyektől”, hiszen tudatlan, dacára annak, hogy „párszor mondott valami értelmezhetetlen, de nemzetinek álcázott ökörséget”. Szabad György is azért mászott le az elnöki pulpitusról annakidején, azért „minősítette vissza magát” mezei képviselővé, s ebbéli minőségében ágált a Kossuth-címer mellett, mert valójában álságosnak tartotta a Kossuth-hagyomány ápolását, csak hát rettegett a „friss-ropogós demokrácia előtt álló fontos kérdésektől”. Hogyne. Ahogy azt a kalapos Kis János elképzeli.
Nálatok van a „szürkeállomány”. A szöveged intellektuálisan nulla (lapos, gyönge, olykor hamis banalitások szörnyű egyvelege), szinte csak svájcisapkázni, „nemzetinek álcázott ökörségek”-ről hörögni tudtok. Én megértem, hogy kapaszkodtok a szánalmas mítoszba, elhiszem, hogy születetten okosaknak tartjátok magatokat, ti viszont (cserébe) higgyétek el nekem: nem kötözködésből, hanem valóban nem tartalak benneteket okos embereknek.
Az teljesen rendben van, hogy kötözködöl, csak csináld úgy, hogy betűhűséggel ragaszkodsz ahhoz, amit írtam.
Nem tudom nem észrevenni, hogy nem azt írtam, hogy Kis okos (bár annak tartom, legalábbis a rendelkezésünkre álló közeg állagát tekintve és az abortuszról írt művét olvasva), hanem azt írtam, hogy okosabb annál, hogy úgy gondolja. És ezt tartom is. A magam részéről egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy sosem gondolta a koronát egyenértékűnek, egyneműnek, azonosnak vagy helyettesíthetőnek a svájci sapkával.
(Megjegyzem: emlékezetem szerint mondta így. Rég volt, tán igaz sem volt.... Ez a szöveg azóta önálló életet él, előhúzzák, amikor kell, visszadugják, amikor éppen nem aktuális. Ha tehát tévednék a szöveghűséget illetően, akkor kéretik az egészet tárgytalannak tekinteni.)
Aztán, hogy érdekli-e vagy sem. Nyilván érdekelte. Részt vett a vitában, bár nem volt képviselő, de írt róla, nyilatkozott is. Aztán elunta. Miért? Szerintem azért, mert azon a nívón már valóban érdektelen volt. Emésztő, miközben egy korábban nem ismert mértékű államadósság ténye zúdult a T. Ház nyakába, hogy csak egy tételt említsek.
Vannak ilyen viták manapság is. A gyötrelemig lerágott gyűlölet-közhelyek tömkelege. Ha az ember erre azt mondja, hogy most már nem érdekel, akkor az feltétlenül azt jelenti-e, hogy elveszítette az érdeklődését a téma iránt? Például, hogy elege van annak megvitatásából, hogy ki a hazaáruló és honvesztő. Nem. Alkalmasint jelentheti azt is, hogy torkig van a színvonaltalan és méltatlan szócsépléssel, ő elmondta a magáét és mostantól basszanak az urak egyedül.
A másik tétel az irónia. Ha valaki szeret ironizálni, jellemvonása az ügyek könnyedebb kezelése éppúgy, mint a komolykodás, akkor azt kongói páviánok között is megteszi. Aki folyvást a közegéhez idomul, az inkább önfeladó és gyáva. Vagy például populista. Az adott szituációban, amikor a parlament már hosszú hetek óta nyüstölte a címerkérdést, miközben olyan apróságok még nem kerültek szóba, mint az önkormányzatiság, Kisnél elszakadt a cérna, és kijött a száján, ami kijött. Ironizált egyet. Odaironizált a tiszteletreméltóan nemzeti Csurkák, Dénes Jánosok, Bogdán Emilek, Király B. Izabellák, Torgyánok és más idétlenek orra alá. Odapukkantott nekik egy iróniát, hadd szagolják. Istenem. Olyasmi ez, mint a "Józsi, a kurva anyádat..."
A legokosabb emberek száján is kijön olykor az adott pillanathoz nem feltétlenül illő megjegyzés. Sőt, akad, aki fingik a Himnusz éneklése közben, nem törődve azzal, hogy mellett álló hazafias érzelmű honfitársát ez viszolygással tölti el. Ismerek olyan nemzeti érzelmű és köntösű politikust, aki nem tudná a Himnuszt a második versszaktól folytatni.
Egészen komoly emberek száján is kiszalad, hogy "basszátok meg", amikor a politikai ellenfél sunyi aljasságok sorozatával gátolja az előrelépést. Na és?
Nincs ezzel semmi baj, nem ez az "okosság" fokmérője. Mi több, nagyon pregnáns kifejezése volt akkor
annak, hogy a címerről folytatott vita tartalmatlan, álságos és időt rabló, és hogy aki ezen lovagol már sokadik hete, az nem törődik a friss-ropogós demokrácia előtt álló fontos kérdésekkel, lebutítja a problémákat jelképes konfliktusokra és hitvitákra, mégpedig azért, mert a komoly ügyektől retteg, viszolyog, nincs érdemi mondanivalója, és már előre izzad a tenyere, ha terítékre kerülnek. De bezzeg egy jó kis címervita, ahol elő lehet húzni tücsköt-bogarat, koronát szentségestül, tanostul, szembe lehet futtatni Kossuthot Istvánnal, nagyszerűen lehet dagonyázni a nemzetinek álcázott álkérdésekben, fel lehet bolygatni derék emberek nemzeti érzelmeit, szembe lehet őket fordítani a progresszióval, nos ez a valódi lételeme és táptalaja a makoveczeknek mindmáig, innen loccsanhatnak be egyenesen az Alkotmányba és nyerhetnek kivételes elbánást, mert párszor mondtak valami értelmezhetetlen, de nemzetnek álcázott ökörséget.
És még valami. Kis mondta amit, és ahogy. De emlékeim szerint a vitát ezzel sikerült is lezárnia, tehát ha úgy tetszik politikailag kimozdította az ügyet a döglődés állapotából, egyszóval helyesen járt el, lett egy címerünk, és mindenki boldog lehet vele. Nekem speciel tetszik.
„Természetesen nem mondott Kis semmi olyat, hogy a korona (akár Szent, akár "sima") = svájci sapka. Feltehetően nem is gondolta úgy, mert annál okosabb ember. Rosszul fogalmazott, vagy talán ironikus akart lenni egy olyan közegben, amely nem vevő az iróniára.”
Ha „nem gondolta úgy”, akkor miért mondta „úgy”?
Szerinted azért, mert „okos ember”, csak „rosszul fogalmazott”.
Hidd el: nem is a szimplán korlátolt, hanem a kifejezetten buta ember (egyik) főjellemzője, hogy jókora „okosságot” gondol, „csak” hát éppen marhaságokat beszél, szinte mindig!
Föltételezem, hűen tolmácsoltad Kis János mondandójának lényegét, s épp ezért kérdezem, mi az okosság ebben: „nekem most már mindegy, hogy koronát tesznek a Kossuth-címerre, svájci sapkát vagy semmit, csak fejezzék már be és lehessen tovább lépni”?
Ez részint közhely (a banalitás lehet igazság, de semmiképpen sem okosság!), részint közhelynek is szar, mert ha Kis Jánosnak mindegy, mi kerül a címerre, akkor Kis János fogja be a száját, kérlek alázattal, és foglalkozzék olyasmivel, ami nem mindegy számára! Beszéljen olyasmiről, ami érdekli!
Mit képzel magáról ez az ember?! Neki mindegy, svájcisapka vagy nem svájcisapka, ám azért erősen piszkoskodik azokkal, akik – eléggé el nem ítélhető módon – a koronán valahogy nem akarnának ironizálni.
Nekem, személy szerint, semmi közöm a koronához, Magyarországon élek, a hazát (kis h!) Arany Jánossal, József Attilával, Kosztolányival, Mikszáthtal, Bartókkal, Sebővel, Sebestyén Mártával, Jordán Tamással… (s a legkevésbé sem Puskással, Teller Edével, Szent Istvánnal, Kossuthtal, Széchenyivel, Varga Mikivel…) azonosítom, miközben tudomásul veszem, hogy az ország címere koronás. Na de, pontosan ezért nem foglalkozom a koronával, nem minősítgetem, sem ironikusan, sem másként! Nekem valóban mindegy, milyen a címer, csak formálisan, hivatalosan van közöm hozzá, ám pontosan ezért értem meg azoknak, akinek viszont nem mindegy, akik a végtelenségig képesek vitázni rajta. Mint ahogyan én is a végtelenségig vagyok képes vitázni olyasmin, ami viszont nekem nem mindegy, míg Babarczy Eszternek, szegénykémnek, már régen mindegy volna ugyebár.
Te Kis Jánost okos embernek tartod, míg én meglehetősen korlátolt fazonnak vélem, és nem is elsősorban azért, mert egyszerűen nem látta át, amit pl. Horn Gyula simán átlátott annakidején, hanem azért, mert Kis János azt nem érte föl ésszel, hogy Horn szükségképpen ért jobban a politikához. Úgy tűnik, elég masszív a memóriád, talán erre is emlékszel: Horn nem forszírozta, hogy lépjünk be a NATO-ba, hanem azt mondta (fenomenologikusan), hogy az adott világpolitikai, világtörténelmi konstellációban a semlegesség, a „finnlandizáció” nem realitás Magyarország számára, a Varsói Szerződés sem nyilván, marad tehát a NATO. Mire az „okos” Kis János (képletesen szólva) „lesvájcisapkázta” Horn Gyulát. (Erre viszont már pontosan emlékszem, a saját fülemmel hallottam, kartávolságnyira ültem a Nagy Ironikustól.) És miért is tette? Mert Kis az ő korlátoltan „okos” agyával nem volt képes fölfogni minimum három dolgot: (1) a politikában nem dogmák, doktrínák révén tájékozódunk (legyen a semlegesség amúgy bármily rokonszenves), (2) Horn Gyulának igaza volt, olyannyira, hogy legalább elgondolkodni érdemes lett volna azon, amit mondott, míg Kis János kapásból és hülyén gúnyolódva utasította el Horn elemzését, illetve (3) az értelmes (okos) ember nem kezdi el hevesen gúnyolni a másikat, legalább addig, még mielőtt be nem bizonyosodnék, hogy ő állít abszolút igazságot. Ha viszont még az is kiderül: nem pusztán arról van szó, hogy mindketten tévedtek, hanem éppen a „kigúnyolt” embernek volt abszolúte igaza, akkor bizony teljes a leégés, márpedig az okos embert nem az jellemzi, hogy gyakorta pofára zuhan.
Egyébként gondolj csak bele stiláris vonatkozásban is: az irónia, mint olyan, abszolút igazság nélkül egyszerűen értelmezhetetlen, mintha nem is léteznék! Mármost, ha Kis János szerint (miként Heller és a többi neofita szerint) nincs abszolút igazság („mindenkinek megvan a maga jogos igazsága” stb.), akkor vajon milyen alapon ironizálnak, gúnyolódnak ugyanezek az emberek? Nincs abszolút igazság (filozófiailag), csak akkor, ha ők mondják (gyakorlatilag)? Vagy hogyan van ez?
Ha Kis Jánosék szerint mindenkinek meg lehet a maga igasága, vagy ahogyan Vajda Mihály fogalmazza: „igazságod mellett rengeteg egyéb igazság is létezik; próbálj meg úgy gondolkodni, úgy cselekedni és általában úgy élni, hogy ezt szem előtt tartod”, akkor Kis Jánosék milyen alapon ítélkeznek például a címer milyenségén hosszan vitázók igazsága felett, milyen alapon ironizálnak rajtuk?
Végezetül pedig, nem basztatásképp, de ha már eddig eljutottunk, csak megkérdezem: milyen alapon állítod, hogy okos ember az, aki, idézlek: „ironikus akart lenni egy olyan közegben, amely nem vevő az iróniára”? Mintha azt mondanád, az az okos ember, aki mindenáron ott akarna okos lenni, ahol csak szép lehet. Maximum.
Kis János akár még erős is lehetne a szumók „közegében”. Már amilyen okos ember ő. Vagy nem?
Költői kérdésnek szánom, de ha válaszolsz rá, szívesen elolvasom.
Tamás Gáspár Miklós Új reformkor vagy új Horthy-korszak?
(...) Figyelmeztetnünk kell mindenkit: mind a mi elôdeink, a szabadelvû-radikális polgári demokraták, mind a szociáldemokraták, mind a kisgazdák, mind a népi írók a Horthy-korszakban ellenzékben voltak, méghozzá üldözött, félreszorított, választási csalással és csendôrrel korlátozott félparlamentáris ellenzékben. Aki ma a Horthy-korszakhoz hasonló állapotokat kíván elôidézni, az a mai magyar politikai spektrum minden fontos szereplôjének hagyományait teszi csúffá, mindenkit becsap, minden jelentôs politikai párt híveit megcsalja. Ma – legalábbis színleg – a Horthy-korszak ellenzékének különbözô árnyalatai között folyik a küzdelem. Nincs jelen a diktatórikus módszereket úriasan alkalmazó egységes párt utódja, sem annak civilizált Bethlen-féle, sem durvább Gömbös-féle, sem fasisztává züllött Imrédy-féle változata. Úgy tetszhetik, a mai ellenzék nemcsak a bolsevik pártállamnak, hanem a balkáni tekintélyelvûségnek is ellenzéke. Ám ez nem elég biztos. Ha nem az SZDSZ gyôz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévô ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem. (...) Ha mi, magyar szabadelvûek nem leszünk benne a következô magyar kormányban, talán sok új igazgató, fôtitkár és tábornok lesz, de marad a rendszer. (...) Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út. 1990. március 24. (beszelo.c3.hu)
