Úgy elég nehéz vitatkozni, ha nem ismerjük el a másik előfeltevését (mi is a publicisztika, legalábbis BE által űzött része) és a sajátunkból következő definícióra kérünk "bizonyítást".
publicista közérdekű dolgokról személyes meggyőződéssel szól
Ennyi. Nem mindegy, hogy ezeket a "trivialitásokat" ki, mikor és hogyan mondja ki. Lehet benne teljesen újszerű megállapítás (tény, összefüggés, magyarázat), de nem szükséges. BE szerintem jól csinálja (ebbe belefér, hogy nálad nem jött most be), a cél is világos és ez is a publi definíciójából adódik (közvélemény alakítása).
A szeretlek vazzeg, majd megdöglök érted verseknél sem ez a gondolat a legfontosabb, hanem a "körítés". BE publijánál sincs ez másként. Nem a németekről, az usákokról, a válságról szól, hanem rólunk. Alighanem BE jobban ismeri ezt a közeget, mint bármelyik szócséplő.
A publicisztika reflexió egy történésre, gondolatok kifejtése erős érzelmi töltettel. El kell hitetni, hogy nemcsak nekem fáj, hanem az olvasójának is. A cikk apropója a válság, témája pedig a sokat kárhoztatott magyar intézményi rendszer. Szépen kifejtve, hogy mindenki átélhesse. Lehet persze mondatokba kapaszkodni, ezt itt EG vitte tökélyre, csak nem érdemes. Egy jó publi "anyaga" egymondatos...
Egy vezető lapban megjelentetendő publicisztikába kell anyag. Tartalom, tapasztalat, netán egy fontos hír elemzése... sok minden lehet ez. De egy álmos tranzitban tett jelentéktelen megfigyelések nem képezhetik egy jelentős olvasótábornak szánt közlés tárgyát. Vékony, snassz, "kevés", ahogy zord szerkesztők mondták régebben, ma már nem mondják, bár továbbra is zordak.
az indiainak tűnő büfés kiszolgál, aztán leül, hogy elmajszoljon egy szendvicset.
Milyen mondat ez? A büfés kiszolgál - óriási újdonság. Aztán leül. Mit csináljon szegényke? Miért ne ülhetne le? Ha állva majszolna, jobb lenne a világ és a válság is megtorpanna? Ha keresztrejtvényt fejtene, abból az derülne ki, hogy a német munkásosztály nem adja fel a harcot?
Üres mondat, tartalékmondat, vattamondat.
De ma már elegendő "tartalom", hogy az indiainak tűnő büfés beleharap a szendvicsébe. Mi ebben az újdonság? Harminc éve legalább, hogy Nyugat-Európa tetszőleges pontján bevándorlókat látunk élni, dolgozni. Már nálunk is, szép számmal. És a legszebb az egészben, hogy nagyon könnyen megeshet, hogy az unott büfés német, egy többgenerációs bevándorló család sarja harap válságsújtottan keserű szendvicsébe a frankfurti tranzit földi poklában.
Úgy észlelem, hogy a Nyugat (talán Görögországot kivéve, de ott is más okok miatt) meglehetős nyugalomban vészeli át a válság csapásait. Németországban sem a krízis okozza a pillanatnyi feszültségeket, hanem az átformálódó pártstruktúra, amelyben a szélbal és a széljobb szorítja egyre kisebb térbe a hagyományos parlamenti pártokat és kelt jelentős feszültséget, de ez valószínűleg megtörtént volna a válság nélkül is, korábban kezdődött, voltak jelei már a legutóbbi választás előtt is, nem újdonság, legfeljebb csak a heve az.
Nálunk sem érzékelem - lehet, hogy csak egyelőre - a súlyosabb megrázkódtatásokat, ami persze nem zárja ki egy tavaszi/nyári pszichológiai spirál felpörgetését, kivált az EP-választás hangulatában (előtte is, de főként utána, a várható eredmény tükrében), mégis úgy érzem, hogy a magyar társadalomban (illetve annak nagyobb részében) maradt annyi tartalék, hogy ne tegye kockára azt, amije már van. Sőt, ne is mondjon le sok mindenről, amit már megszokott.
Eszter patchwork képei ezért talán színesek, mert azok, de mivel nincsenek alaposan megrajzolva, csak össze vannak varrva, mint egy perui poncho, nem alkalmasak a valóság bemutatására, még a jelzésére is alig.
A válság méregfogának kihúzása nem a több munka és annak fokozott megbecsülése által történik meg. Sőt, vannak bizonyos munkák, amelyekből nem is kell több, inkább kevesebb. Mi több, bizonyos munkákat teljességgel be kellene fejezni, erre éppen a válság adhatna lehetőséget (például soha vissza nem térő alkalom a bürokrácia megnyesegetésére). A jól elvégzett szükségtelen munka a legnagyobb gonoszság, pláne, ha az állam végezteti el...
A világválság nem munkamorál kérdése, nem azért robbant ki, mert a dolgozók elslamposodtak és az órájukat kezdték nézegetni percenként. Hanem az elromlott és meghaladott rendszerek nyírták ki önmagukat, és benne mindazokat, akik a részei. A rendszer nem volt mindig rossz, a Bretton Woods-i szisztéma végül is majd' 60 évig jól működtette a világot, de sok tétel miatt, melyeket egyszerűen nem vettek figyelembe - eltorzult és kifáradt.
Ennek semmi köze a munkamorálhoz és a munkának az ő becsületéhez, az égvilágon semmi.
Pedig jók ezek az apró megfigyelések, ellesett pillanatképek. Érdekesek és életszerűek, így részben ilyenné teszik a szöveget is. Csak a levont következtetések, "tanulságok" rosszak: túlzóan általánosítóak, néhol követhetetlenek, máshol viccesek vagy provokatívak. (Pl. hogy olyannyira rosszul állnánk a munkaetikával - mi, magyar munkavállalók, nem számítva ide Esztert -, hogy még a válság sem lesz elég arra, hogy jobban dolgozzunk. Nemhogy jól, még csak jobban sem. Kérdőjellel.)
A válság, persze - erről szólnak a történetecskéim - az erős munkaetikával bíró országokban is aláássa a társadalmi bizalmat (még ha nem lesz is belőle zavargás).
Hát, faguriga legyek, ha értem, hogy a duty free shop sötét bőrű eladója, az indiai kinézetű büfés vagy az amerikai álom picinyke, kínai változatát megélő taxis-házaspár történetéből kellene megértenem, hogy a válság aláásta a társadalmi bizalmat Németországban és Amerikában is. (Mi viszont nézhetünk ki a fejünkből győzedelmesen, miként a New York-i hajléktalanok, hiszen nálunk sose volt meg ez a társadalmi bizalom: ezzel ki is húztuk a válság méregfogát előrelátóan.)
"Olyan, mint ha a valóságot nem ismerve és az elől menekülve is, valami álmot szőne." A helyzet ennél sokkal egyszerűbb. Azt hiszi, hogy akkor is van mondanivalója, amikor nincs. Vannak emberek, akik - pótcselekvésként - állandó közlési - publi - kényszert éreznek. Pedig, ha - időnként - hallgatnának, talán még bölcsek is maradhatnának.
Akire te haraxol, azt meg is fosztod attól, hogy lásson? Őgyelegsz ebben az országban régóta, leragattál Verbőczy Krisztinánál, vagy hogy van ez? My om. Nagyon sokan szeretnének itthon is itthon lenni. Született hülye vagy.A valóság elől menekülve.Persze azt értem, hogy a disznók ludat fosztanak meg.Sokan vagy.
Mindíg örömömre szolgál, ha csak csekély lehetőségeimhez mérhetően is, de segíthetek.
A tiszteletre méltó kormány mögött álló (inl. ellenzéki élcsapat) politikai erőknek valóban nincs szüksége az ismeretterjesztésre, azért fogják könnyebbre a dolgot: elosztogatják, ami a másé. Ahogy elődeik, anno...
Mivel én nagyon szerettem és szeretem is őt személyesen, mostanában fokozott szigorral járok el vele szemben, mert akit szeret az ember, arra jobban is haragszik.
Ezt előrebocsátva mesélem el, hogy a sertésvész kapcsán a minap beszélgettem valakivel, aki úgymond személyes benyomásokat szerzett a mexikói viszonyokról. Mivel gyakran jártam ott, megkérdeztem, hogy mikor, merre kószált Mexikóban, mire kiderült, hogy egyszer volt arra; egy órát töltött a mexikóvárosi tranzitban. átutazóban valahová.
Ez jutott hirtelen eszembe most, Eszter kapcsán.
Eszter pár órát őgyelgett egy félreeső frankfurti tranzitszárnyban, tévéműsorokat látott közben, néhány reptéri alkalmazottat is, elcsípett egy mondatot ("haza akarok menni") és ebből kerekített egy összefoglaló képet és egy mélyen átélt élményt, ami - mint mondja - még a newyorki landoláskor is foglalkoztatta.
Olyan, mint ha a valóságot nem ismerve és az elől menekülve is, valami álmot szőne.
A PEN nemzetközi írószövetség e heti New York-i fesztiválján magyar fókuszú programsorozatot rendeznek, amelynek kiemelt vendége Nádas Péter; a fiatal, kortárs irodalmat rajta kívül Babarczy Eszter, Bán Zsófia, Garaczi László és Térey János képviseli a hét végi rendezvényeken.
Az ötödik alkalommal megrendezett PEN World Voices Festival az Extremely Hungary elnevezésű New York-i és washingtoni magyar kulturális évad szervezőivel szorosan együttműködve alakította ki idei programját, amelyben számos magyar vonatkozású esemény is szerepel. Az egyik kiemelt rendezvény a kifejezetten erre az alkalomra szervezett Páneurópai Piknik, amely az 1989-es kelet-európai eseményeknek állít emléket.
Az irodalom, a kulturális eszmecsere ünnepeként ismert PEN World Voices Festival rendezvényein 40 ország 160 művésze reflektál a világban zajló gazdasági és társadalmi változásokra, azok vallási, politikai, nyelvi, zenei és irodalmi vonatkozásaira.
Orsós László Jakab, a magyar évadot szervező New York-i Magyar Kulturális Intézet igazgatója úgy látja, hogy az idei PEN-fesztivál magyar vonatkozású programjai méltó emléket állítanak a húsz évvel ezelőtti, változásokat elindító eseményeknek - közölték a szervezők.
Four/Négy címmel rendezik meg pénteken azt a találkozót, amelyen négy kortárs magyar író, Babarczy Eszter, Bán Zsófia, Garaczi László és Térey János folytat eszmecserét az 1989 utáni időszak irodalmi és kulturális változásairól saját műveiken keresztül.
Nádas Péterrel Daniel Mendelsohn író beszélget szombaton a magyar író Emlékiratok könyve című regénye kapcsán, amelyet Marcel Proust és Thomas Mann műveivel egyenértékűnek tartanak világszerte. A téma a hazaszeretet, az emlékezés, a felelősségtudat és a történelem.
Az írókonferencia utolsó napján, vasárnap a Páneurópai Piknik nevű szabadtéri rendezvény annak az 1989-es történelmi eseménynek állít emléket, amikor egy békedemonstráció keretében pár órára megnyitották az osztrák-magyar határt, és így keletnémetek százai mehettek át Ausztriába.
A megmozdulás nagyban hozzájárult a berlini fal jelképezte fizikai és ideológiai határok ledöntéséhez Kelet- és Nyugat-Európa között. A vidám, családi hangulatú pikniken előadást tart Michael R. Meyer, a Newsweek magazin 1989-es kelet-európai tudósítója, tovább Babarczy Eszter történész, újságíró, George Hoffmann-Ostenhof újságíró és Alexander Wind, az 1989-es Piknik szervezője. Fellép a Hungary March Band és Másik János zenész.
A New York-i és washingtoni magyar kulturális évad célja, hogy az amerikai közönséggel megismertesse a kortárs magyar kultúrát a vizuális művészeti, irodalmi és előadó-művészeti programsorozat széles spektrumán keresztül. Az évad a 20. század elejétől napjainkig létrehozott magyar művészeti alkotások legjavát felvonultató, sokszínű programokat kínáló eseménysorozat.
Ezzel a német munkásosztállyal vagy ironizált Eszter (akkor rosszul, mert nem egyértelmű, sem az irónia ténye, sem a kifejezni kívánt mondanivaló), vagy egyszerűen rossz helyen van a mondat. Mittudomén, lehet, hogy írás közben szerkesztgette a szöveget, és rossz helyre kopizta vissza ezt a szegény, jobb sorsra érdemes munkásosztályt. Láthatta esetleg a német munkásosztályt a plazmakivetítőkön, a híradóban is. De tudjuk - nemrégiben kiderült -, hogy álmodni is szokott Eszter. Lehet, hogy a munka ünnepén a német munkásosztályról álmodott. És hát így: ez lett belőle.
Mi bajod azzal, hogy osztani kell a betegeknek, a nagycsaládosoknak, a fogyatékosoknak, az egyedülállóan gyereket nevelőknek, a munkanélkülieknek és még sokaknak? Igen, osztani, szétosztani, elosztani, leosztani, a bevételt beosztani, a fölösleget kiosztani, redisztribútolni azt, amit az adófizetők megtermelnek.
Természetesen, minnél kevesebb emberrel járulok hozzás a gdp növekedéséhez annál nagyobb a profitom....::)))))
De ezt nem lehet egy kampány plakátjára fölfesteni.... Ámdebár én ugy gondolom, hogy az eszter egy eszes de poétikusan ifjú hölgy, manapság, a rendes ilyesmik tele lehetnek kétségekkel az eszmék mentén, hisz azok hirdetői ilyesmit maguk se nagyon képviseltek az elmúlt években zászlóvivői pozicióban, de gazdaságos volt nekik hinni..........
No ne firtatom, mert ugyse lenne röviden megérthető....
Ez a Babarczy írás pont akkora semmitmondó frázis ömlemény mint a gyurcsány blog. Szerintem a Gyurcsány blogot maga Babarczy írta.
Abban is megegyezik Babarczy írásának a minősége, lényege a Gyurcsány bloggal, hogy az is mindenkiben kereste a problémák okát, csak magában felejtette el. Pedig Babarczy egyszer kielemezhetné már saját magát, hogy mi is az ő értéke a közéleti megmondói szerepkörben amikor végig tolta az államcsődbe vezető baloldali illetve gyurcsány szekeret.
Eszter valóságos kataklizmáját festi a lerohadófélben lévő kapitalizmusnak, egy magyar narodnyika szemével néz rá a fejleményekre.
"benéztem a lepusztult külsejű duty free shopba"
Uramisten. Már a duty free is lepusztult külsejű? Hova jutunk így? Hiszen valaha ez volt számunkra a létező kapitalizmus kvintesszenciája, ahol megmaradt egydollárosainkat még gyorsan elkölthettük cigire, rágóra, esetleg egy lapos whiskyre is futotta még, és ahol elköszöntünk a kapitalizmustól a következő utazás lehetőségéig, és már ez is ütött lett és kopott? Talán már nincs is benne áru? Már nem is csillog-villog?
Vagy csak annyi az egész, hogy a szárnyat felújítják, mint a szerző megjegyzi... szóval talán még van remény.
"A fekete takarítók tüsténkednek, ....az indiainak tűnő büfés kiszolgál,aztán leül, hogy elmajszoljon egy szendvicset. A német munkásosztályt látom."
Na, itt kezdtem besokallani kissé. Az indiainak "tűnő" büfés, a fekete takarítók, a duty free "(sötét bőrű)" eladója, aki "haza akar menni" (bár nem derül ki, hogy Namíbiába vagy csak ide, a Goethe Strassera, ahol gyerekei várják..., szóval ez lenne a német munkásosztály? Akit egy üres szombat este egy félreeső tranzitszárnyon lát.
Húbazdmeg. A német munkásosztály nem a paradicsomba megy, hanem kopogás nélkül beront a női klotyóra. És a német munkásosztály ott van, ott látható a frankfurti reptér tranzitjában, elég egy fapadossal odamenni és megnézni a német munkásosztályt, amiről eddig azt hittük, hogy Európa egyik legbonyolultabb képződménye, de nem, mert egy szomba este ott látható.
A szomorkás és letargikus európai keresztmetszet után az amerikai tájkép viszont egyenesen apokaliptikus. A kínaiul csiripelő GPS-en tájékozódó sofőr (nyilván már az amerikai munkásosztály reprezentánsa), "fáradt és elnyűtt" - máris a süllyedő amerikai társadalom újabb borzalma tárul a szemünk elé:
Blackberryjükbe meredő, komor emberek sietnek a metróalagutakban, a szokottnál kevesebb az utcai zenész;
Lesújtó látvány lehet, ahogy a szerencsétlen páriák a blackberryjükbe merednek komoran, ez már a vég, fel is villan hirtelen előttem az 1984 filmváltozata, amelyben a melósok alagutakban mentek - blackberry nélkül ugyan, de szintén komoran és meredten. Mi jöhet még, hiszen a drámát tetézi a hír, hogy a "szokottnál kevesebb" utcai zenészt kénytelen a krónikás borzadva elkönyvelni. Ebből ugyan nem von le direkt következtetést, de a kép önmagában dermesztő lehet - megy az ember a Park Avenuen, minden csillog-villog, mint évekkel ezelőtt, de a rothadás már jelentkezik a szokottnál kevesebb utcai zenész képében, illetve a jelen nem lévő utcai zenészek elviselhetetlen hiányában.
De átvergődve ezen a látomáson is, az amerikai munkásosztály újabb reprezentánsa tűnik fel: az áruházi eladónő, aki az óráját nézi. Percenként ráadásul. Az amerikai munkásosztály e gerince az óráját nézi. És nyilván nem csak ez az egy, akit Eszter látott, hanem mindegyik, különben nem lehetne belőle általánosítani. Az egész áruházban az összes eladónőre igaznak kell lennie, a parfümeriától a gyerekosztályon át a női fehérneműig. Sőt, az ország összes áruházának valamennyi eladónője percenként az óráját nézi... A neoliberális gazdaságrendszer végvonaglását érte itt tetten szerzőnk.
De hálistennek jön a tamásgazsii posztindusztriális kép: a győztes hajléktalan.
lehet, hogy inkább az utcán kéne élni, kukákban kotorászva? Lehet, hogy ez a szabadság?
Lehet. Nem kizárt, hogy a kukában való kotorászás a szabadság non plus ultrája, az emberi kiteljesedés végfoka, ahol a kuka és a szabad egyén harmonikus együttléte teremti meg azt a magas minőséget, amelyet már semmiféle demokrácia nem haladhat meg.
De szerencsére itt nem kínoz tovább minket a fölületes szemlélő képzavaraival, hanem gondolatilag hazaröppen, és azt mondja:
Magyarországról azt szoktuk mondani, hogy nem szeretnek dolgozni az emberek; nem törekednek rá, hogy mindenáron állást találjanak, és nem hajtanak, ha van munkájuk.
Ki szokta ezt mondani? Én biztos nem szoktam, és sokakat ismerek, akik nem mondanak ilyen sületlenséget. Mert nem is igaz. A magyarok többsége szeret dolgozni, ha hagyják. A magyarok workalcoholism-ban is világelsők, ha van rá módjuk.
A magyarok a legönkizsákmányolóbb nép Európában, nem ők tehetnek feltétlenül arról, ha kevés a látszatja.
Itt valahogy meguntam, ez már nem szól semmiről. De azért a termelési riport méltó befejezése a zárómondat:
Sosem hittem volna, hogy ilyen szókapcsolat kiszalad a számon, de ideje szembenézni azzal, hogy amire Magyarországnak leginkább szüksége van, az a munka, a jól végzett munka becsülete.
Nincs mese, szembe kell nézni ezzel. Az önmarcang, ez a bűnmegváltásra váró "coming out" megrendítő. Eszter sosem gondolta volna, és még kevésbé mondta volna ki, hogy a jól végzett munkának becsülete van és erre szükség is van, ez új neki és ezt most beismeri. De ez a beismerés talán a feloldozáshoz vezető út első lépése, a kálvária első stációja.
Úgy tünik nincsen más, olyan balibbel gyanisitható, aki ilyen kis enyhén fideszbe kanyarodó borongót az ójságnak írna.... ami mostanság tutti egy olyan lapnak, aki nem szoci, de annak tartják...és ezt mindenáron le szeretné mosni, ugy, hogy a szocik ne sértődjenek meg, de a fidesz észrevegye.....ez ravasz munka, legfeljebb egy Brajernek a képessége kell hozzá.....és akkor se tutti, hogy ne lehessen észrevenni....
Az csak haggyán, hogy keresztény középosztály nem nagyon van,de a XXI századba már enneka dzsentroid marhaságnak már nem is szabad lenni......
Ennek az úr, polgár paraszt és proli társadalomszerkezetnek már észbe sem szabadna jutni, de abba jut, ahogyan hallgatom a patást....mert az biztos kivezet az eu-ból, a setét 20-as évekbe....
