Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
1979-ben a Magyar Rádió a Tip-top parádé műsorban sugározta a Beatles együttes összes felvételét. Azt szeretném kérdezni: mikor volt a Beatles-sorozat első adása?
Játszottak vonósok és fúvósok is a zenekar mögött.
Egy az egyben lement a nagyzenekari rész Day in the Life-ban de úgy hallottam, hogy felhasználták az eredetit is és arra játszhattak rá élőben.
Az picit fura volt még, hogy mikor hirtelen véget ért ez a rész, a közönség már elkezdett tapsolni a dalt lezáró monumentális akkord előtt.
A Penny Lane trombitaszólóját is élőben játszotta el egy fiatal magyar srác.
I'll be back sajnos nem volt /nagy kedvencem nekem is az If I fell mellett/ és az I don't want to spoil teh party se.
A nagyközönség számára talán kevésbé ismertebbek közül volt még a Helter Skelter, While my guitar gently weeps és a Sgt. Pepper.
A legismertebb dalok közül még amik kimaradtak a korábben említetteken kívül, de kár is sorolnom, annyi van belőlük.
Talán egy kettőt mégis.
Love me do, From me to you, Ticket to ride, Michelle, Girl, We can work it out, Yellow submarine, Eleanor Rigby, Fool on the hill, Back in the USSR, Oh darling.
A Fine Line nekem sose tartozott a kedvenceim közé, zeneileg szerintem elég átlagos, a Chaos album többi dalához képest. Nálam a A This never happened before viszi a prímet arról az albumról.
A New-ról az Everybody out there-t, az Egypt Station-ról a Dominoes-t szeretem hallgatni a legjobban.
Igaz, csak van ahol, komplett versszakokat, refrént énekel Yoko, szóval az ő éneksávjait lekapni csak részmegoldás lenne, a dalok csonkulnának.
Egyébként szomorú, hogy egy ekkora zseni és legenda, mint Lennon, milyen egyenetlen szólókarriert vitt.
A laikus jobbra számít, mint amit kap:
Két valóban, a múlthoz és a névhez méltóan zseni lemezt 1970-71-ben, utána pedig kihagyott lehetőségek sorát:
- a Some Time yokótlanul közel olyan jó lehetett volna, mint a két előző
- a DF/MH ugyancsak, de ott legalább kiiktatható a Yoko-faktor
- a RNR album egyetlen "hibája", hogy nem sajátdalos (ilyen kevés lemeznél azért ez kár), de Lennon éneke talán pont itt a legjobb a szólóévekben, legalábbis ha rockos-lendületes dalokról van szó
- a MG/WAB esetén is igaz szerintem, hogy összerakható belőlük EGY erős lemez, csak itt sajnálatos különbség 1980-hoz képest, hogy a gyenge anyag is Lennon: itt ütött vissza, hogy már nem volt elég 4-5 jó dal, mint a Beatlesben, ahol a többit megírta Paul és George, hanem Lennon egymaga kellett megírjon egy lemeznyi jó dalt. 1968-ban simán megírt ennyit, ahogy 1970-71, de akár 1972-ben is (csak ezt Yoko miatt nehezebb észrevenni), viszont '73-'74-ben ugyanúgy nem, ahogy 1969-ben is Paul és George mentette meg az Abbey Roadot, de akár a Let It Be-t is: nem volt erős éve Lennonnak, a szerzőnek, de ezt azért nem vesszük észre, mert az a kevés, amit írt, zseniális volt. De akkor is bajban lett volna, ha egy, pláne két teljes lemezt meg kell töltenie jó dalokkal. A MG/WAB idején sajnos nem volt, aki megmentse a helyzetet - sőt, a Some Time idején pont, hogy egy jó lemez esélye esett kútba Yoko miatt. :(
"Sajnos azonban, mivel a dalok integráns része Yoko, esélytelen összerakni egy jó Some Time-ot úgy, ahogy a DF/MH dalokból egy erős Lennon-lemez „barkácsolható”. (Arra meg végképp nem lehet számítani, hogy majd pont Sean lekeveri az anyját a dalokról."
A mai "AI enhanced"-es, "isolated vocal"-os időkben semmire nem lehet mérget venni.
Mármint hivatalos lemez nyilván nem lesz, de nem lepődnék meg, ha valaki ezeket megcsinálná maszekban - mert a technika már megvan hozzá...
Hosszú-hosszú idő után újrahallgattam a Some Time lemezt (mármint az érdemi részét: a stúdióalbumot: az elmúlt 15 évben -a Siganture Box megjelenése óta- a koncertrészt talán kétszer szenvedtem végig, de az első lemezt se hallgattam meg ötnél többször, az biztos) és szinte döbbenetes dolgokra jöttem rá.
Egyrészt Yoko itteni dalai simán jobbak, mint az ember várná (ettől ugyan még nem jók: közepesek nagyjából, de hallgathatóak - bár pont a lemezzárást idegesítően elnyújtják, amivel végképp agyon is csapják az album utóhatását és még a többi dal értékes pillanataira sem emlékszik miatta az ember, csak örül, hogy végre vége van).
Másrészt Lennon dalai jó dalok, mint szerzemények és ez az ami miatt igazán bosszantó ez az album.
Szerintem az itteni hét dala jobb, ihletettebb és nem utolsósorban nyersebb, mint a MG és WAB albumok nagy része, arról nem is beszélve, hogy itt még megvan az a rockos lendület, ami ’73-’74-ben már csak nyomokban.
Még azt a számomra is kissé abszurd kijelentést is megkockáztatnám (azért az, mert annyira nehéz elvonatkoztatni attól, ahogy Yoko - és a második lemez - miatt gondolunk erre az albumra), ha csakis Lennon előadását és szerzői képességeit nézem, ez a lemez Yoko nélkül bizony jobb lenne, mint a MG-WAB.
Úgy gyakorlatilag a JL/POB album politikai változata lehetne és manapság legfeljebb az elavult témái miatt fanyalognának rajta (ha egyáltalán), de a Lennon-katalógusnak nemhogy nem mélypontja lenne, hanem az egyik erőssége.
(Se a MG-en, se a WAB-en nem találtam külön-külön hét dalt, ami magától a dal előadásától függetlenül is tetszene, tehát önmagában, mint szerzeményt jónak tartanám: ebben a hétben viszont abszolút benne van a lehetőség és pont ettől annyira idegesítő ez a lemez.)
Ebből a hét dalból, mint szerzeményből egyedül a John Sinclair refrénje nem tetszik és Lennon is végig nagyon jól nyomja minden dalban (de a zenekar is! a gitáros különösen, de a dobos is bejön – a fúvós részeket elhagynám mondjuk, dehát éppenséggel ugyanez a gondom a RNR albummal is...).
Magyarán a lemez egyetlen, de végzetes gyenge pontját Yoko dalai, illetve John dalaiban Yoko szereplése jelentik (először azt írtam, éneke, de az túl magas labda a cinkelésre :D).
Woman Is The Nigger Of The World: revideálnom kell a véleményem: ez egy jó dal, csak szellősebb keverés kéne neki. Attica State: itt is változott a véleményem: ez egy jó dal, éppenséggel még Yoko ellenére is simán jobb, mint egy lemezzel később a Tight AS – pedig az Yoko-mentes. Itt viszont az a szerencse, hogy Yoko sosem énekel magában, ezáltal nem rontja el a dalt. New York City: nincs kérdés, ezt mindig nagyon szerettem, gyakorlatilag a The Ballad of John and Yoko folytatásának tekinthető. Sunday Bloody Sunday: erről úgy emlékeztem, hogy egy rossz dal, de most rájöttem, hogy csak a refrénje rossz, az is „mindössze” Yoko miatt: ha Lennon énekelné, teljesen jó lenne az egész. The Luck Of The Irish: na, ezt a dalt egyenesen Lennon egyik legjobbjának tartanám a szólókorszakából, ha végig ő énekelné – bár nem is feltétlenül ezt a változatot, hanem az egy szál akusztikus gitárost, amit én az Acoustic lemezen hallottam először (de úgy rémlik, mintha rajta lenne a Lennon Anthologyn is). John Sinclair: ha jobban belegondolok, ezzel a dallal az egyetlen bajom az uncsi refrénje: kicsit sok nekem az a got to, got to, got to-zás. Angela: az a rossz megint, hogy Yoko-mentesen ez simán a jobb Lennon-balladák közé tartozna, éppenséggel úgy nekem jobb lenne, mint a Bless You vagy a You Are Here.
De képzeljük csak el ezt az LP-t ezzel a három változtatással:
1. A Lennon-dalokat végig John énekli, Yoko sehol (ha „nagyon muszáj”, az Attica State-ben maradhat végül is, ott még ugyanúgy tolerálható, mint a Happy Xmas-ben).
2. Yoko három saját dala helyén a Power To The People, Happy Xmas, Give Peace A Chance dalok vannak.
3. A lemez szimpla album (tehát a második lemez vagy eleve kuka vagy legfeljebb valami delux újrakiadás bónusza lehet – ha nagyon muszáj, bár ott is inkább trollkodásnak hatna…)
Szerintem ilyen formában ez bizony egy erősebb album volna, mint a MG és a WAB.
(Nem zavar, hogy agit-prop vagy pol-beat vagy bárhogy is szokás lesajnálni. Én betudom ezt is Lennon egyik korszakának és ennyi. A jó dalok számítanak, a téma végül is – pláne nem angol anyanyelvűként – nekem másodlagos.
A dalok témáit tekintve úgy vagyok ezzel a lemezzel, mint a U2 October albumával: ott sokakat a vallásos szövegvilág zavar, nekem ugyanígy csak a jó dalok számítanak ott is, ráadásul az Octoberen nemcsak dalszerzés, de előadás tekintetében is jó dalok vannak, ezért az első három albumuk közül nekem simán az a kedvencem.)
Sajnos azonban, mivel a dalok integráns része Yoko, esélytelen összerakni egy jó Some Time-ot úgy, ahogy a DF/MH dalokból egy erős Lennon-lemez „barkácsolható”.
(Arra meg végképp nem lehet számítani, hogy majd pont Sean lekeveri az anyját a dalokról. Viszont az látszik, hogy egyelőre a nagy Lennon újramix kampány se kiköpni se lenyelni nem tudja ezt a lemezt. Még mindig lebegtetik, hogy „tervben van” egy újrakiadása. Miközben idén már a Rock And Roll album jubilál fél évszázadosan – nem tudom, a Some Time-on vacillálás miatt vannak-e egy éves csúszásban, mert egyelőre WAB deluxe se volt még...)
Mivel az évek alatt annyit laposlemezeztem szegény Some Time-Mind Games-Walls and Bridges triót, végiggondoltam, mely dalokból lehetne összerakni ugyanolyan csúcsalbumot, mint az előző kettő.
(Illetve mint később a DF/MH nagyrésze is volt.)
Erre jutottam: a vastagítottak kérdés nélkül rajta lennének, nekem szóló-Lennon-csúcsformák.
(Egy jó dalsorrendhez viszont el kéne szöszölni még.)
Mind Games Tight A$ (Lennon-by-numbers, bónusztracknek jó - csak mivel ennyire kevés rockosabb dala van szólóban, még a fillereket is becsülni kell) Intuition (hát, hát... ezzel inkább az van, hogy a gyenge dalok legerősebbike, mintsem az erősek egyike) Out The Blue I Know (I Know) Meat City
What You Got Scared #9 Dream (itt a refrén a gyenge pont, de még így is az egyik legjobb, legkarakteresebb dala, "nagyon Lennon") Steel And Glass Nobody Loves You (When You’re Down And Out)
Woman Is The N—-r Of The World (itt elbizonytalanodtam, hogy a téma miatt szeretem-e -illetve tartom fontosnak- a dalt vagy önmagában is? Zeneileg ez is inkább ilyen "Lennon-by-numbers') Attica State (yokomentesen ez is 'vastag' lenne) New York City The Luck Of The Irish (yokomentesen ez is 'vastag' lenne)
Hozzátartozik, hogy sose írtam ilyen CD-t magamnak, mindig is egyben hallgatom ezeket az albumokat (bizony, még a Some Time-ot is, legalábbis az első lemezt), a MG és a WAB esetében pedig továbbra is várom, hogy egyszercsak beütnek úgy, ahogy vannak.
Végülis Lennon-albumok, én pedig nagy rajongója, szóval 'statisztikailag' meg kéne történnie. :)
nem arra gondolt, hogy Paul a többiek rovására nagyobb művéc lenne...
Olyannyira nem, hogy nekem mindig is Lennon lesz a főkedvenc. Amit írtam, ettől függetlenül, objektív szemmel írtam.
Azt sem gondolom, hogy Lennon a - sajnos csupán - szűk tíz (ami inkább öt) éves szólókarrierje alatt annyi jó dalt írt, mint 55 év alatt Paul.
Ez abszurd módon leminősítené Pault és szükségtelenül felmagasztalná Johnt. Arról nem beszélve, hogy - szerintem - Lennonnak egyenesen három lapos lemeze is volt ebben az alig pár évben (zsinórban '72 és '74 között: tudom, hogy sokak kedvence a MG és különösen a WAB: időről időre próbálkozom is velük, különösen a WAB-szel de mégsem érzem bennük azt a pluszt, amit a POB/Imagine és a DF/MH dalaiban), Paul pedig sok jó dolgot írt akár csak az elmúlt 20 évben is (Fine Line, Anyway, Despite Repeated Warnings, Hunt You Down/Naked/C-Link: négy nagy kedvencem kapásból, de ez még csak a jéghegy csúcsa), nemhogy egyenesen 1970 óta.
De egyébként is lehetetlen 5 évnyi aktív lemezkészítést 55 évhez mérni.
Ha Lennonnak is megadatott volna ez (vagy akár csak tíz album is, mint Harrisonnak), akkor meg lehetne ítélni nagyjából, de így nem.
"Szerintem Johnnak ugyanannyi vagy még több értékes dala volt szólóban, mint Paulnak, azzal a különbséggel, hogy előbbinek nem kellett hozzá megírnia azt a tömérdek tölteléket."
Szerintem a költő/Rainvan itt nem arra gondolt, hogy Paul a többiek rovására nagyobb művéc lenne...
Másrészt meg töltelék van mindegyiküknél - ami valójában természetes is. Karinthy Cini írt Móricz Zsigmondról valami olyasmit, hogy a nagy írók, az ÍRÓK agya (és keze) mindig jár, mint a malom, mindig őröl: ha néha ocsú jön ki a garatból, és nem finomliszt, akkor is...
Nyilván nem is lehet mindig nagyot alkotni: nem lehet, és gyakran nem is látszik előre, hogy miből lesz nagy: alkotni kell annak akinek képessége/tehetsége/zsenije van - és majd ezekből kijön, hogy melyik/mennyi a nagy.
Szerintem Johnnak ugyanannyi vagy még több értékes dala volt szólóban, mint Paulnak, azzal a különbséggel, hogy előbbinek nem kellett hozzá megírnia azt a tömérdek tölteléket.
Egyébként milyen érdekes (eddig nem gondoltam bele), de miközben Paul ragaszkodott legjobban a Beatleshez (ha rajta múlt volna, sosem oszlanak fel, amíg mind a négyük él), neki volt rá legkevésbé szüksége: egyrészt ő aztán egyedül is felveszi a lemezét (legutóbb is) és ez egyedül róla mondható el, másrészt pedig a szólókarrierje egymaga sikeresebb volt, mint a másik háromé együttvéve. Persze aktívan tett is érte: neki a mai napig sem volt olyan 5-10-15 éves hallgatása, mint a másik háromnak, sosem vonult vissza: lemez, turné, Fireman vagy más projekt, feldolgozáslemez: valami mindig volt és van, sose volt akár 5 év egybefüggő "mindenmentes" időszak a karrierjében és egy 65 éves karrierről beszélünk. (Számítsuk mondjuk a That'll Be The Day felvételét a kezdetnek, akkor 66.)
